A definíció

Az eredetileg egy bevezető jellegű ismeretelméleti tankönyv részeként megjelent írás némi fogalmi tisztázás, a definíció szerkezetének tárgyalása után sorra veszi a definíciók osztályozási módjait és főbb típusait. Kitér a definíciók logikai szempontú elemzésére és a gyakoribb definíciós hibákra, majd egy sajátos felhasználási területként röviden bemutatja a jogban alkalmazott definíciós módszereket is. A tanulmány a definíciók filozófiatörténeti szerepének áttekintésével zárul.

Bevezetés

A definíció latin eredetű szó, a ’definire’, (határt szabni, megszabni, meghatározni) igéből származik, ami szintén képzett szó: a ’finis’, (határ) főnévből alkották. A definíció első közelítésben nem más, mint egy szó jelentésének a megadása. Gyakran megesik, hogy nem ismerjük egy idegen szó jelentését. Ilyenkor fellapozzuk az Idegen szavak szótárát, és elolvassuk a megfelelő szócikket. Így például kideríthetjük, hogy a biológiában használt ’hologenezis’ görög elemekből összeállított szó, ami ’valamely faj egyedfejlődésének és törzsfejlődésének együttesé’-t jelenti. Az is előfordulhat, hogy nem vagyunk biztosak egy ritkán használt, szleng- vagy irodalmi kifejezés jelentésében. Ilyenkor a Magyar értelmező szótárat vehetjük elő, és néha itt is érdekes újdonságokra bukkanhatunk. Felfedezhetjük például, hogy egyetlen szónak két, egymástól nagyon eltérő, sőt ellentétes jelentése lehet. A ’kies’ melléknév, amit általában a ’táj’, ’vidék’ főnevekkel együtt használunk (ha egyáltalán használjuk ezt az irodalmi nyelvből kölcsönzött ritka jelzőt), egyaránt jelenti azt, hogy ’kellemes látványt nyújtó, vonzó’ és azt, hogy ’elhagyatott, félreeső’- ez utóbbi használatában ugyanaz az értelme, mint az (egyébként vele ellentétes jelentésű) ’kietlen’ szónak. Az adott szövegkörnyezet, vagy a beszédszituáció általában egyértelművé teszi, hogy a két jelentés közül az író vagy a beszélő melyiket választotta.

A gyakrabban használt ’toll’ főnév is többértelmű, de jelentései között már kevésbé szoros a kapcsolat: legfeljebb azzal magyarázható, hogy régen a madártoll is íróeszköz volt. Egyes szótárak megadják a szavak történetét, etimológiáját is, amelyből a szó eredetén kívül az is kiderülhet, hogyan változott jelentése az idők során – azonban a szavak eredetének és történetének ismerete nem része az adott nyelvet anyanyelvként beszélők nyelvtudásának, vagyis annak, ami lehetővé teszi, hogy sikeresen kommunikáljanak másokkal. Ennek megfelelően a nyelvészek egy adott nyelvállapot leírásánál nem veszik figyelembe a szavak etimológiájával kapcsolatos információt.

A nyelvészek egy szó különböző, de egymással összefüggő jelentéseivel kapcsolatban ’poliszémiá’-ról beszélnek - vegyük észre hogy ezzel megadtuk a ’poliszémia’ szakkifejezés jelentését! Az ’ár’ főnév pedig jelenthet árvizet, szerszámot, a vételkor fizetendő összeget és területmértéket, de ezek a jelentések egyáltalán nincsenek kapcsolatban egymással - ez az azonosalakúság (homonímia) esete. Mindamellett a kommunikáció során a már említett nyelvi vagy nyelven kívüli tényezők egyértelművé teszik, melyik jelentésben kell értenünk a kérdéses szót. Mindez arra mutat rá, hogy a szót a szótári, jelentéstani információ - vagyis jelentés(ei)nek definíciója - mellett gyakran elhangzásának kontextusa, azaz szövegkörnyezete egyértelműsíti.

1. A definíció szerkezete

Azt a szót, melynek a jelentését a definíció megadja, definiendumnak (meghatározandónak) nevezzük. A jelentést megadó (többnyire összetett) kifejezés pedig a definiens (meghatározó).

A definíció nem más, mint jelentések azonosságáról szóló állítás, melynek általános sémája:

definiendum =df definiens

ahol a =df kötőelem teremt kapcsolatot a két kifejezés jelentése közt, és egyben jelzi, hogy definícióról van szó, tehát nyelvi elemek közti összefüggésről, nem pedig matematikai egyenlőségről, vagy egyéb azonossági állításról, amellyel nem nyelvi kifejezések jelentéseinek, hanem a nyelven kívüli valóságban létező dolgoknak az azonosságát állítjuk.

A definíció tehát egyfajta ’beszéd a beszédről’, vagyis a nyelvi szinten található elemek jelentéséről szól: ilyenkor ezeket nem használjuk, hanem említjük őket. A séma kiolvasása tehát:

A definiendum (szó) azt jelenti, hogy definiens

vagy

A definiendumon azt értjük, hogy definiens

A =df szimbólum egyértelműen jelzi, hogy a szóban forgó állítást definícióként kell értenünk. A közlés szempontjából egy definíció akkor sikeres, ha a befogadó személyek már ismerik a definiensben szereplő kifejezések jelentését. Az értelmező szótárak a tudományok speciális szakkifejezései és sok hétköznapi szó jelentését parafrázisokkal adják meg, ami a jelentés körülírását, más szavakkal való visszaadását jelenti. Néhány esetben lehetőség nyílik a szó jelentésének kimerítő meghatározására:

négyzet =df négy derékszöggel és négy egyenlő oldallal rendelkező négyszög

agglegény =df nőtlen (soha meg nem házasodott) férfi

Az ilyen esetekben a definiensben szereplő feltételek egyenként véve szükségesek, együttesen pedig elégségesek a definiendum alkalmazhatóságához, vagyis például minden agglegény szükségképpen nőtlen, és ha egy férfiről tudjuk, hogy soha nem házasodott meg, akkor ez elegendő ahhoz, hogy agglegénynek nevezzük. Figyeljük meg azonban a következő “definíciót”: (MÉKsz):

spániel =df hosszú, lelógó fülű, hullámos, selymes szőrű kutyafajta

A spánielek többségét természetesen ezek a tulajdonságok jellemzik, de könnyen el tudunk képzelni olyan spánielt, amelynek nem hullámos, vagy nem selymes a szőre, éppúgy, ahogy el tudunk képzelni olyat is, ami nem fekete-fehér vagy nem sárgásbarna-fehér, annak ellenére, hogy a spánielek általában ilyen színűek. A szőr minősége tehát nem lehet szükséges feltétele annak, hogy egy kutya spániel legyen, így kihagyható a definícióból. Az sem lehetetlen, hogy egy spánielnek leharapták a füleit, kozmetikai célból rövidre vágták, vagy esetleg már születésétől fogva rövidek: ettől még ugyanolyan spániel marad, mint fajtatársai. Egyetlen szükséges feltétel maradt tehát, ami távolról sem elégséges a definíció céljaira: ha egy állat kutya, akkor egyáltalán nem biztos, hogy egyúttal spániel is. Az ilyen szótári meghatározások tehát nem valódi definíciók, hanem a definiendum egy tipikus példányának a jellemzőit adják meg. A nagyon általános vagy elvont fogalmak esetében pedig a szótárak kénytelenek beérni a szinonímák felsorolásával: jó példa erre a ’dolog’ szócikk.

2. A definíciók osztályozása

A definícióról előzetesen azt mondtuk, hogy egy szó jelentésének a megadása. Egy régi filozófiai hagyomány azonban a definíciót nem nyelvi jelek jelentésére vonatkozó állításnak tekintette, hanem úgy fogta fel, mint ami bizonyos fajtájú dolgok lényegi tulajdonságait adja meg. E nézet szerint, melyet Platón és Arisztotelész képviselt, a definíció legtöbbször nem nevekről (nomen), hanem dolgokról (res) szóló állítás. Különbséget lehet tenni tehát a nomináldefiníciók és a reáldefiníciók között (ezt a megkülönböztetést az újkorban vezették be). Az ’ember’ klasszikus definíciója, az előbbiekben bemutatott ’Homo est animal rationale’ is az emberi faj lényegi vagy esszenciális tulajdonságait volt hivatott megvilágítani, azt, ami minden emberben közös, és ami minden emberhez szükségszerűen hozzátartozik. Más filozófusok (az úgynevezett ’nominalisták’) úgy látták, hogy a dolgoknak nincsenek lényegi tulajdonságai, vagy soha nem ismerhetjük meg azokat, ezért az általános terminusok puszta nevek (nomen). Az elme a dolgok hasonlóságait veszi észre, és ezeket általános nevekkel jelöli meg, a definíciók pedig az általános neveknek ugyanarra az egyedi dologra való alkalmazását rögzítő, a nyelvhasználat önkényes szabályairól szóló kijelentések. Nekünk persze nem kell elköteleznünk magunkat az egyik filozófiai álláspont mellett sem, ha csak a nomináldefiníciókra korlátozzuk magunkat.

A továbbiakban ezért a nomináldefiníciókkal foglakozunk. E csoporton belül tehetünk egy újabb megkülönböztetést. A lexikális (vagy másképpen: deskriptív) definíció egy szó jelentését egy adott kontextusban, a már létező nyelvi használata figyelembevételével rögzíti, ezért jogosan nevezhető leírónak, hiszen az aktuális nyelvhasználaton alapul, mintegy leírja azt. Ezzel szemben a stipulatív (vagy preskriptív) definíció előírja, hogyan használjuk a jövőben a kérdéses kifejezést, tehát ajánló funkciója van. A lexikális definíciókat néha analitikusnak, a stipulatívakat pedig szintetikusnak nevezik.

A stipulatív definíció további altípusokra osztható, aszerint, hogy:

a) egy addig nem használt, teljesen új kifejezést vezet be,

b) egy régóta használt szónak ad (részben) új jelentést, vagy

c) egy szó elfogadott, ismert jelentései közül kiválaszt egyet, és a jövőbeli alkalmazását erre korlátozza

Az a) típusúak az új terminust bevezető definíciók, a b) és a c) típusúak az explikatív (magyarázó, kifejtő, pontosító) definíciók, melyek célja egy a szó jelentésében addig jelenlévő homályosság vagy többértelműség eloszlatása egy új vagy részben új, világos jelentés hozzárendelésével. Az ilyen típusú eljárásokat a kérdéses szó újradefiniálásának is nevezik.

Mivel a lexikális(deskriptív, leíró) definíciók a tényleges nyelvhasználatot követve írják le egy szó jelentését, valójában nem lehetnek igazak vagy hamisak. Ha egy ilyen definíció hűen tükrözi az általánosan elfogadott jelentést, lexikális definíciónak tarthatjuk, ha viszont eltér attól, akkor nem nevezhetjük ’hamis lexikális definíciónak’, mert egyáltalán nem lexikális, hiába volt annak szánva.

A stipulatív definíciók esetében egy másik okból nincs értelme igazságukról vagy hamisságukról beszélni. A jövőbeli nyelvhasználatra vonatkozó javaslat lehet hasznos, vagy a későbbiekben haszontalannak bizonyuló, de éppúgy nem mondható igaznak, vagy hamisnak mint ahogy a ’Sorakozzatok!’ felszólítás sem.

Az eddig elmondottakat az alábbi ábra szemlélteti:

Ettől az osztályozástól független, és minden típusban alkalmazható az explicit (közvetlen) és az implicit (kontextuális) definíciók közti különbségtétel. Az explicit definícióval az eddig látott módon, közvetlenül adjuk meg a definiendum jelentését. Az implicit definícióval viszont a tulajdonságokat és a relációkat definiálhatjuk: ezeket nem is tudnánk explicit módon, csak úgy, hogy megmutatjuk, milyen szövegkörnyezetben használhatók. A ’nagybátyja’ szó például egy viszonyt fejez ki, és a kontextustól függően vonatkozhat személyekre. Definíciójában ezért változókat kell szerepeltetnünk:

Azon, hogy az x személy nagybátyja az y személynek, azt értjük, hogy x fivére az y egyik szülőjének

Az implicit definíciók egy speciális típusa a kondicionális (feltételes) definíció, melynek definiense egy feltételt ad meg:

Azon, hogy egy x tárgy törékeny, azt értjük, hogy ha x-et erősen megütjük, akkor x eltörik

3. Definíciós módszerek

A klasszikus definíciós módszer Arisztotelész óta a ’per genus et differentiam’ elnevezésű osztályozó eljárás volt, amit ő természetesen reáldefiníciók megadására használt. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy ez a módszer nem alkalmazható a nomináldefiníciók esetében. Mindkét esetben egy faj meghatározásának tekinthető, és abban áll, hogy megadjuk a definiendumhoz tartozó legközelebbi nemet (genus proximum), amely alá besorolható (a ’kutya esetében ez az ’emlős állat’, a tölgy esetében a ’ fa’), és amelynek az összes alá tartozó dologban közös ismertetőjegyei már jól ismertek, majd pedig megadjuk azt a jegyet, ami a definiendumot az összes többi, a nem alá tartozó fajtól megkülönbözteti. Összefoglalva:

faj =df legközelebbi nem + megkülönböztető sajátosság

species =df genus proximum + differentia specifica

A reáldefiníció osztályoz, kategorizál egy jelenséget, és ezért a világról szól, vagyis igaz vagy hamis lehet. A nomináldefiníciók ezzel szemben egy osztályba sorolt jelenséget kötnek össze egy szóval, és nem minősíthetők az ’igaz’ vagy a ’hamis’ szavakkal. A klasszikus reáldefiníciók azon a filozófiai előfeltevésen alapultak, hogy a természet, és ezen belül az élővilág szigorú, hierarchikus felépítésű rendszer, amiben minden kategóriának éles, egyértelmű határai vannak. A modern tudományok szerint az osztályozás sokkal inkább emberi produktum, mint a természet műve, és nem bír magyarázó erővel.

A középkorban megkülönböztették a fogalmak terjedelmét és tartalmát, az előbbin a fogalom alá eső egyedeket, az utóbbin a fogalom jegyeit értették. Például a ló fogalom terjedelmébe az egyedi lovak tartoznak, jegyei pedig a négylábú, emlős, patás, sörényes stb. fogalmak. Arról folyt a vita, hogy mely jegyek esetlegesek, és melyek tekinthetők szükségszerű tulajdonságoknak, amiket a definícióknak megkülönböztető jegyként tartalmazni kell. Ezenkívül úgy tartották, hogy a fogalmak terjedelme és jegyei fordítottan arányosak: minél több jegye van egy fogalomnak, annál kevesebb egyed tartozik alá. Az elgondolást a ’gerinces’ - ’emlős’ - ’szárazföldi emlős’ - ’macska’ - ’perzsamacska’ sorozat szemlélteti, de általánosságban természetesen nem bizonyul igaznak, hiszen egyszerűen megcáfolható a következő példával: a ’ minden kelet-közép-európai országot bejárt utazó’, fogalomnak több jegye van, mint a ’minden európai országot bejárt utazó’-nak, mégis több személy tartozik az első, mint a második fogalom terjedelmébe.

A klasszikus arisztotelészi módszeren kívül léteznek nem-klasszikus definíciós módszerek és úgynevezett ’definíciószerű eljárás’-ok is. A nem-klasszikus definíciók:

a) genetikus definíció: a dolog keletkezéséhez vezető jelenségek leírása:

’az üledékes kőzet vízben oldott anyagok lecsapódásával jön létre.

b) rámutatásos (osztenzív) definíció: ’ezt a színt ’piros’-nak nevezzük’

c) műveleti (operacionális) definíció: a ’szorzás’-on ismételt összeadást értünk

d) rekurzív definíció például az összeadás definíciója: legyen x’ a természetes számok sorában az x szám követője. Minden számra igaz, hogy x+0 =df x, továbbá, hogy n’= n+1. Ekkor:x+n’ =df (x+n)’, vagyis például 1+3 =df (1+2)’ =df (1+(1)’)’ =df (1+1+1)’= 4

e) felsorolásos (extenzív)definíció: A ’gaboná’-n búzát, rozsot és árpát értünk.

Megjegyzés: az előző mondat teljesen megfelelő lehet, ha egy szerződésben nomináldefinícióként szerepel, és a szerződésben használt korlátozott jelentés előírásának tekintjük. Ha viszont reáldefiníciónak szánjuk, akkor a felsorolásos definíció kimerítő és kizáró kell, hogy legyen: az osztály alá tartozó összes alosztályt meg kell adnunk, és egyetlen dolog sem tartozhat egynél több alosztályba:

Gabona a búza, a rozs, az árpa, a köles, a zab, a kukorica és a rizs

Az alosztályokat tovább osztva osztályozásról beszélünk: erre volt példa a definíciók dichotóm (kettős) osztályozása, egy másik pedig a tudományok felosztása lehet:

Végül bemutatunk három definíciószerű eljárást:

a) fogalomátemelés: egy köznyelvi, homályosabb fogalom, mint amilyen az ’erő’ tudományossá válása

b) fogalomátvitel: ez két tudomány közt történik, és a fogalom tartalmának és terjedelmének megváltozásával jár: így került át az ’idő’ fogalma a fizikából a pszichológiába

c) fogalomvisszavezetés (redukcionizmus): kiderülhet, hogy egy tudományterület fogalmai (részben) visszavezethetők egy másikéra. Például a ’vegyérték’ kémiai fogalma fizikai fogalmakkal magyarázható.

4. A definíció logikai megközelítésben

A modern szimbolikus logika eszközeivel a különféle definíciókat egzakt formában lehet megadni. A logikában a definíciókat a definiendumban szereplő kifejezés típusa alapján osztályozzák. A logikának ugyanis a természetes nyelvek nyelvtanától némileg eltérő grammatikája van, és emiatt néhány látszólag különböző kategóriájú kifejezést egységesen kezel. A természetes nyelvi igék, melléknevek és a köznevek a logika nyelvében mind predikátumoknak minősülnek, és az F, G, H stb. szimbólumok helyettesítik őket. A szimbólumoknak egy általunk konstruált, céljainkra alkalmas modellben adhatunk jelentést.

A logikában alapvető fontosságú a kifejezések jelentésének (intenziójának) és faktuális értékének (extenziójának) a megkülönböztetése. Az előbbiek nyelvi létezők, absztrakt fogalmak (vagy a mondatok esetében állítások), az utóbbiak viszont a nyelven kívüli valóságba tartozó dolgok, azok, amiket az adott kifejezés jelöl. A ’…fut’ predikátumnak megfeleltethetjük mondjuk az ’F(x)’ nyitott mondatot, feltéve, hogy modellünkben ez a mondat akkor és csak akkor igaz, ha az x változó értékének egy futó ’dolgot’ választottunk. A változók és a nevek a modellben egyedi dolgokat jelölnek, azonban beláthatjuk, hogy a predikátum faktuális értéke az alá eső dolgok osztálya lesz, vagyis azoknak a dolgoknak a csoportja, amelyekre igaz a neki megfelelő nyitott mondat. Ezt az osztályt a predikátum terjedelmének nevezzük. Előfordulhat, hogy két predikátum terjedelme egybeesik, jelentésük viszont különbözik, amint azt a a ’vesével rendelkező élőlény’, és a ’szívvel rendelkező élőlény’ predikátumok szemléltetik. Azt mondhatjuk, hogy a mi világunkban ugyan minden szívvel rendelkező élőlénynek van veséje, és fordítva, de a két predikátum terjedelme a miénktől különböző világokban esetleg nem esik egybe. A predikátumok definíciójában ezért ki kell kötni, hogy a definiendum és a definiens terjedelme ne csak esetlegesen, hanem szükségszerűen (minden lehetséges világban) legyen azonos. Ezt a szükségszerűség szimbólumának (’□’) felhasználásával tehetjük meg. Mivel a jelentés logikai megfelelője, az intenzió éppen egy olyan szabály, ami a kifejezéshez minden világban faktuális értéket (extenziót, a predikátumok esetében terjedelmet) rendel, a definíciós formula a definiendum és a definiens jelentésének azonosságát fogja állítani. A két kifejezés faktuális értékének tehát minden modellben azonosnak kell lennie, ami egyúttal azt jelenti, hogy bármely előfordulásukban felcserélhetők egymással a definíciót kifejező mondat “igazságának megsértése nélkül”. Ez a definíciók helyességének egyik kritériuma, az úgynevezett felcserélhetőségi szabály, amit Leibniz fogalmazott meg először.

Általában nemcsak egyargumentumú (egyetlen névvel vagy változóval kitölthető), hanem többargumentumú predikátumokra is szükségünk lehet. Ilyenek például a ’…szereti …-t’.,

vagy az ’…eladta…-ot…-nak’ két-illetve háromargumentumú predikátumok. Az

n-argumentumú predikátumok definíciójának általános formája tehát így fest:

Def: □∀x1 … ∀xn [Fx1…xn ≡ A(x1)…(xn)]

Kiolvasása: ’Definíció szerint szükségszerű, hogy az x1, …xn változók bármely értékelése mellett Fx1…xn akkor és csak akkor igaz, ha A(x1)…(xn) igaz. (A ’∀x’ a ’minden x-re ’ kifejezést, a ’≡’ jel a logikai ekvivalenciát, a nyitott mondatok igazságértékének azonosságát szimbolizálja.) A definíció biztosítja, hogy a definiált ’F’ predikátum az ’A’ nyitott mondatnak megfeleltethető predikátummal nemcsak terjedelmileg esik egybe, hanem intenzionálisan (jelentésében) is azonos.

Példaként lássuk a ...nagybátyja...-nak’ kétargumentumú predikátum definícióját:

Def: □∀x∀y [x nagybátyja y-nak ≡ x férfi, és ∃z [x testvére z-nek és z szülője y-nak]]

Itt a ’∃z’ a ’van olyan z, hogy’ kifejezést helyettesíti. Láthatjuk tehát, hogyan adható meg egy kétargumentumú predikátum intenziója egy egyargumentumú és két kétargumentumú predikátum felhasználásával.

A logika eszközeivel neveket is definiálhatunk. A matematikából ismerős egyenlőségjel a logika nyelvében az ’azonosságpredikátum’ elnevezést kapta. Az őt tartalmazó mondatokkal két név jelöletének (vagyis faktuális értékének, az általuk jelölt dolgoknak) az azonosságát állítjuk. Így például a ’Hajnalcsillag = Vénusz’ mondat azt fejezi ki, hogy bár a két név jelentése eltérő, mindkettő ugyanazt a bolygót jelöli. Hasonlóképpen, a ’2+3 = 5’ mondat az azonosságjel két oldalán álló számnevek jelöleteinek azonosságát állítja. A nevek jelentéseit individuális fogalmaknak nevezzük. Az individuális fogalmak definiálásakor az azonosságjel nem a jelöletek, hanem a jelentések azonosságát állítja:

’a =df b’ (például: ’c =df a fény sebessége vákuumban’)

5. Definíciós hibák

A definíciókkal egy kifejezés jelentését kívánjuk rögzíteni, ám próbálkozásunk több okból is kudarcot vallhat. Ennek elkerülése céljából fontos megismerkednünk a definíciós hibákkal. Néhány közülük triviális, néhány viszont eléggé észrevehetetlen, ezért gyakran előfordul. Az alábbiakban felsorolt hibák a reál- és a nomináldefiníciókra egyformán vonatkoznak (kivéve a 4. pontot)

1. Idem per idem (’ugyanazt ugyanazzal’): nem szabad valamit önmagával definiálni, mert triviális, semmitmondó lesz a meghatározás. A ’kutya’ predikátumot például nem szabad úgy megadni, hogy azt jelenti, amit az ’eb’ szó, mert ezzel semmi informatívat nem közöltünk a kutyákról.

2. A definíciók helyességének egyik tartalmi kritériuma, hogy a definiens a nyelvközösség számára már rögzített és szabatos értelmű kifejezés legyen. Ezzel függ össze a cirkularitás hibája, amelynek az ’idem per idem’ hiba a határesete, és aminek a következtetések terén az ördögi kör (’circulus vitiosus’) a megfelelője. Ha ugyanis a definiens jelentése homályos, további meghatározásra szorul, az már önmagában is elég nagy baj, de ezt csak súlyosbítja, ha több összekötő definíció közvetítésével az eredeti definienshez jutunk vissza. A szótári definíciók persze cirkulárisak, de csak egy ártatlan értelemben véve, hiszen általában a definiens jelentését jobban ismerjük, mint a definiendumét.

3. az előző pontban már utaltunk a tartalmi kritériummal összefüggő másik hibára, aminek az ’Obscura per obscuram’ (homályosat a homályossal) nevet adták: ha a ’anyag’-ot a ’kiterjedt szubsztanciá’-val határozzuk meg, ez önmagában nem segít megérteni az anyag fogalmát, mert a szubsztancia fogalma még homályosabb.

4. A reáldefiníciók esetében hiba, ha a definíció túl tág vagy túl szűk, mert az előbbi esetben a definiens másra is érvényes, és nem adja meg a definiendum egyedüli jellegzetességét, az utóbbiban viszont egyes, a fogalom terjedelmébe tartozó dolgok kimaradnak belőle.

Túl tág definíció: A nyulak élőlények.

Túl szűk: A békák zöld színű brekegő és kuruttyoló, időjóslásra használt állatok.

5. Kategóriatévesztés: ez például akkor fordul elő, ha egy fajtafogalmat egyik példányával határozunk meg: ’A fehérség az egy fehér dolog’.

6. A jogi definíciók

A törvényekkel kapcsolatos egyik legrégebbi álláspont a ’természeti törvény (lex naturalis)’ fogalmán alapul. A természeti törvények hívei szerint ’iniusta lex nulla lex est’, vagyis az igazságtalan törvény nem törvény, mert a ’természet rendje az igazságosságot írja elő’, a törvényeknek pedig a természethez kell alkalmazkodniuk. Az igazságtalan vagy gonosz törvény ki lehet ugyan hirdetve, de azok a jó állampolgárok, akik nem engedelmeskednek neki. Az ezzel szembenálló irányzat, a ’jogi pozitivizmus’, vagy ’konvencionalizmus’ képviselői közül egyesek azt állítják, hogy a törvények forrása az uralkodó hatalma, mások viszont úgy látják, hogy egy törvény érvényessége azon múlik, elfogadják-e egy politikai társadalom tagjai. Míg az előbbi pozitivista nézet képviselői abszolút monarchia-pártiak, az utóbbié akár liberális demokraták is lehetnek, de minden különbségük ellenére egyetértenek abban, hogy a törvények érvényessége független morális megítélésüktől és a nekik való engedelmeskedés kérdésétől.

A pozitivisták továbbá úgy vélik, hogy a törvény által nem szabályozott vitás kérdésekben a bíróknak korlátozott törvényalkotási joguk van, annak ellenére, hogy a nép nem őket választotta törvényhozóknak. A 70-es években a jogi pozitivizmus téziseit többen erősen bírálták, és középutat igyekeztek találni a törvények természetjogi és pozitivista felfogása között.

Bármelyik álláspontot fogadjuk is el, világosan látnunk kell, hogy a jogi definíciók és a törvényalkotás különböznek egymástól, bár vannak érintkezési pontjaik. A preskriptív nomináldefiníciókra a jogban azért van szükség, mert az, hogy a jogalkotó eléri-e célját, és érthetőek, illetve betarthatóak lesznek-e az általa hozott törvények, attól függ, hogy sikerült-e neki a bennük szereplő jogi terminusokhoz a szándékában álló világos jelentéseket hozzákapcsolni.

Másrészt vannak olyan jogszabályok, amelyek megfogalmazásakor nem ügyeltek eléggé a világosság követelményére, és maradtak bennük homályos, további interpretációra szoruló kifejezések. H. L. A. Hart-nak, a jogi pozitivizmus híres képviselőjének klasszikus példája a park kerítésére szögezett tábla, melyen ez a felirat áll: ’Járműveket tilos a park területére bevinni’. A ’jármű’ fogalomnak nincsenek éles határai. Sokszor teljes biztonsággal el tudjuk dönteni valamiről, hogy jármű-e vagy sem. Léteznek azonban határesetek, mint például a roller, a tolókocsi, a gördeszka, vagy akár egy ló vagy szamár, melyekről megoszlanak a vélemények. A rendelet szövegét tehát tovább kell pontosítani, és kritériumokat kell megállapítani ahhoz, hogy a szabály betartatása ne okozzon problémát.

A jogi terminusokat faktuális és normatív terminusokra lehet felosztani. A faktuális terminusok a jogi szövegekben gyakran a hétköznapinál szűkebb, technikai értelemben szerepelnek, de nem utalnak jogszabályokra (pl. ’állat’, ’jármű’, ’fegyver’). A normatív terminusok viszont jelentésük egyik összetevőjeként valamilyen jogszabályra való hivatkozást tartalmaznak ( ’tulajdon’, ’szerződés’, stb.).

A jogi nyelv tehát részben technikai jellegű, mert nyelvtana hétköznapi, (bár a laikusok számára sokszor kibogozhatatlanul bonyolult) de szókincse speciális terminusokat is tartalmaz, melyeket definiálni kell, és ez egyaránt vonatkozik a faktuális és a normatív kifejezésekre.

A technikai (speciálisan jogi értelemben használt) terminusok nem mind normatívak: az ’emberölés’-t például lehet normatív terminusok használata nélkül definiálni. A ’lopás’, viszont kaphat például ilyen normatív technikai definíciót: ’egy személy tulajdonában lévő tárgy elvétele annak beleegyezése nélkül és akarata ellenére’. Harmadrészt vannak olyan kifejezések, amelyek normatívak ugyan, de nem technikaiak, mert a köznyelvben is használjuk őket, és nem fogalmazhatók meg a társadalom erkölcsi szabályainak figyelembevétele nélkül: ilyen például az ’obszcén kiadvány’ fogalma.

Összegzésül elmondható, hogy a jogban használt normatív terminusok jelentését a jogszabályokra hivatkozva kell definiálni. Példa lehet erre a szerződés meghatározása:

’két vagy több személy közti megállapodás, amely kötelezi a feleket egy meghatározott dolog megtételére vagy meg nem tételére’. A definíció stipulatív, mert a köznapi, homályos jelentésű ’szerződés’ szó értelmét rögzíti, és egyúttal normatív is, mert implicit módon hivatkozik a kötelezettséggel kapcsolatos jogszabályokra. Az előző felosztás (lexikális (deskriptív)/ stipulatív (preskriptív)) szerint minden jogi definíció stipulatív, vagyis preskriptív, mert ajánlást, javaslatot tesz a terminus jövőbeli használatára.

Van azonban a jogi definícióknak egy másféle használata is, amelynek célja elsősorban nem a törvények értelmének tisztázása, hanem alkalmazásuk határainak megadása. A definíciók e típusát szintetikus definíciónak is szokták nevezni, de fontos észrevennünk, hogy ez a szó szoros értelmében véve több a preskriptív definíciónál, és átnyúlik a törvényi szabályozás, tehát a jogalkotás területére. A korábban említett, Hart-tól származó példa csak a szabály jelentését pontosította, de ez a pontosítás egy, már eleve a szabályban levő, általános jelentésű szó (jármű) értelmének a pontos meghatározásában merült ki. Ezzel szemben szintetikus definícióhoz jutottunk volna, ha amellett, hogy pontosítjuk a ’jármű’ szó jelentését, a szabályhoz hozzáfűzzük, hogy ’a tilalom este 8 és hajnali 6 óra között érvényes’.

’Omnis definitio est periculosa’ (Minden definíció veszélyes) - vallották a régi rómaiak a szintetikus definíciókkal kapcsolatos bonyodalmak és félreértési lehetőségek miatt. A definíció és a jogszabályalkotás, vagyis a nyelvhasználatra vonatkozó javaslat és a társadalmi viselkedést szabályozó normatív rendelkezés közti különbség szem előtt tartásával a jogászoknak nem kell félniük attól, hogy a jogi fogalmak meghatározása során útvesztőkbe bonyolódnak.

7. A definíció szerepe a filozófia történetében

A filozófia elsősorban az olyan nagyon általános fogalmak tisztázására irányuló reflektív vizsgálódás mint a ’tudás’, ’igazság’, ’valóság’, ’jelentés’, ’érték’. A filozófusok ezeknek a fogalmaknak a magyarázata, elemzése (analízise) során gyakran a definíciós módszerek egyikét-másikát is felhasználják.

Az ókori görög filozófusok közül Platón (Kr. e.427-347) és tanítványa, Arisztotelész (Kr. e. 384-322), a logika tudományának megalapozója, filozófiájuk egyik központi elemének tekintették a definíciót. Szókratész Platón dialógusaiban felteszi a kérdést, melynek általános sémája: ’Mi az X-ség?’ Vagy kicsit másképpen fogalmazva: ’Mi teszi az X-eket X-szé?’

Például: Mi az igazságosság (szépség, erény, bátorság, tudás)? Mi teszi az igazságos (szép, erényes, bátor, tudható) dolgokat igazságossá (széppé, erényessé, bátorrá, megismerhetővé)?

Arra buzdítja beszélgetőtársait, hogy ne érjék be a listák vagy a paradigmatikus példák megadásával (például: A bátorság az, ha valaki a csatában nem hátrál meg, és azon van, hogy távol tartsa az ellenséget (Lakhész190e)), mert az ilyen felsorolások vagy példák mindig hiányosak, vagyis a javasolt ’definíciók’ túl szűknek bizonyulnak. Ehelyett arra kíváncsi, mi az, ami az ugyanazzal a névvel nevezett sok dologban közös. A definíció Szókratész szerint tehát valamilyen dolog lényegének, mibenlétének a pontos meghatározása. Platón a szókratészi definíció köré komplett metafizikát (vagy másképpen ontológiát), azaz lételméletet alakított ki. Általában szólva, a metafizikát, a valóság szerkezetének nagyon általános vonásait kutató diszciplínát a filozófia történetében sokan tekintették a filozófiák központi magjának. Platón metafizikájában az igazi létezőknek, a tulajdonképpeni valóságnak nem a fizikai világot tartotta, hanem az ideák birodalmát. Lehetetlen e szűk keretek közt kifejteni, hogy mit értett Platón ideán, nem utolsósorban azért, mert értelmezői is megoszlanak e kérdésben, de annyi biztos, hogy az alájuk tartozó változó és múlandó dolgokkal szemben az ideák absztrakt, örök, időtlen létezők, melyek nem érzékszerveinkkel, hanem az ésszel ismerhetők meg. Az egyedi lovak például csak részesednek a ’lóság’, a ’ló-lét’ ideájából, ami lényegi vonásaik, ’esszenciájuk’ foglalata, de számszerűen különbözik tőlük. A részesedés ad választ a fent említett kérdésre: a szép dolgok azért szépek, mert részesednek a szépség ideájában. A Phaidón című dialógus pedig az ideákat egyenesen a ’földi’ világban létező, érzékelhető dolgokat létrehozó okokként mutatja be.

Arisztotelész érett filozófiájában szakított a platóni ideaelmélettel. A definíció szempontjából vizsgálva ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy szerinte a platóni elmélet az ideák meghatározásait keresve nem tudott kielégítő magyarázatot adni a világban megfigyelhető változásokra. A definícióknak Arisztotelésznél azon kívül, hogy megmagyarázzák, miben áll egy dolog mibenléte (mi teszi őt időbelileg önmagával azonossá a benne és rajta végbemenő változások közepette), meg kell tudniuk magyarázni azt is, hogy mitől változik az adott dolog. A platonisták ezt általában azzal kerülték ki, hogy az érzékszervi tapasztalást megbízhatatlannak, a változást és az időt pedig látszatnak minősítették, és ennélfogva a filozófus feladatát e csalóka földi látszatvilág vizsgálata helyett az ideák, az ésszel felfogható valódi létezők kutatásában jelölték meg. Arisztotelész viszont elfogadhatatlannak tartotta ezt a hozzáállást, mert egyik fő módszertani elve a ’józan ész’ nézeteinek minél szélesebb körű igazolása, a ’látszat megőrzése’ volt - az ideák feltételezését pedig ettől az elvtől függetlenül is rendkívül problematikusnak látta.

Visszatérve a változás magyarázatának problémájához, leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Arisztotelész szerint az, ami több dologban közös, létezik ugyan, de nem a dolgoktól elkülönült idea módján, hanem mint a földi világ dolgaiban folytonosan munkáló, fejlődésüket és tevékenységüket meghatározó forma. Ezek a formák egyben a dolgok ’működésének’ hatóokai és ’cél-okai’ is. A közös névvel egybefoglalt sok egyedi dolog formája azonos, de az őket alkotó anyag dolgonként különböző. Az anyag és a forma szoros kapcsolatát jelzi, hogy Arisztotelész felfogásában (Isten kivételével, aki tiszta forma, és ezért egyben tiszta tevékenység, aktualitás) a forma mindig egy bizonyos anyag formája, az anyag szerveződésének értelemmel felfogható módja, a dolog saját természete, amely bizonyos mértékben aktualitásként (tényleges valóságként, teljesültségként), bizonyos mértékig potencialitásként (még meg nem valósult lehetőségként) van jelen a dolgokban, de az aktualitás és a potencialitás aránya folyamatosan változik az aktualitás javára, mert minden dolog a formájának minél teljesebb aktualizálására törekszik. A változás így magyarázatot nyert, mert a dologban potencialitásként rejlő forma az, ami mintegy előrefelé húzza a dolgot a fejlődés útján.

Arisztotelészt rendkívül érdekelte a definíciónak a természettudományos magyarázatokban játszott szerepe is. A filozófiai és a tudományos célokra használható definíció szerinte nem különbözik egymástól. Az euklidészi geometria deduktív (kb. az általánosból az egyedire következtető) magyarázó sémáját követve úgy gondolta, hogy egy természeti tény magyarázatát érvényes szillogizmusok (speciális következtetések) útján a megmagyarázandó tényben szereplő dolgok lényegéből kell levezetni. A definíció a dolog esszenciáját, vagy formáját fejezi ki, és mivel Arisztotelész rendszerében nem az ideák az elsődleges szubsztanciák (a valódi, legeredetibb létezők), hanem a konkrét, kézzelfogható egyedi dolgok, a definíció ezeket fogja meghatározni. Itt azonban egy látszólagos nehézségbe ütközünk. Ahogy későbbi kommentátorai sokat hangoztatták, az egyedi dolog kimondhatatlan (’individuum est ineffabile’), mert minden dolognak elvileg meghatározatlanul sok tulajdonsága lehet. Ám Arisztotelész szerint egy dolgot csakis úgy tapasztalhatunk meg, mint egy adott fajtába tartozó dolgot (itt érkeztünk el a 3. részben említett hierarchikusan szervezett természetes fajták tanához). Az adott fajtába tartozás természetesen a dolog formájától függ. A definíció tehát a forma, az esszencia, vagyis a species (fajta) definíciója lesz, azé, ami minden dologban közös, és ezt a közös magot a definíció a lényegi tulajdonságok (= magasabb nem + lényegi megkülönböztető sajátosságok) megadásával fejezi ki, így kimaradnak belőle a dolog esetleges (akcidentális) tulajdonságai. A változás során ezek az akcidenciák cserélődnek, de a forma, a folyamat irányítója változatlan marad, , sőt, még az egyed pusztulásával sem szűnik meg, mert a szaporodás, a reprodukció biztosítja továbblétezését az utódokban, ezért a fajok örökké léteznek. Arisztotelész késői műveiben úgy tűnik, visszatért egy mérsékeltebb platonizmushoz, mert a forma/faj elsőbbségét állította az egyedekkel szemben, és ez utóbbiakat származtatott, anyagból és formából összetett szubsztanciákként fogta fel.

Az arisztotelészi értelemben vett tudományos magyarázatot egy példával illusztrálhatjuk:

1. premissza (definíció): A bor erjedéssel létrejött termék

2. premissza: Az erjedéssel létrejött termékek alkoholtartalmúak

konklúzió (megmagyarázandó tény): A bor alkoholtartalmú (folyadék)

Itt a definiens, a középső terminus (’erjedéssel létrejött termék’) az, ami kapcsolatot teremt a konklúzió alanya (’a bor’) és állítmánya (alkoholtartalmú folyadék’) között.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy Arisztotelész filozófiájában a világ természetes fajtákra oszlik, olyan dolgok csoportjaira, melyek formája azonos, anyaguk viszont különbözik.

A középkori univerzálé-vita során többféle álláspont alakult ki az esszenciális tulajdonságokkal és a definícióval kapcsolatban. A mérsékelt vagy radikálisabb realisták elkötelezték magukat egyfajta platonizmus mellett, és azt tartották, hogy pl. az egyedi lovak mellett létezik az általános ’lóság’ ideája, ami azért univerzálé, mert több dologról állítható, és egyszerre több dologban van jelen. A nominalizmus képviselői ebben az utóbbi értelemben tagadták az univerzálék létezését: elismerték ugyan, hogy az általános szavak több dologról állíthatók, de alapelvül fogadták el, hogy ’minden létező dolog egyedi’, az általánosságnak nincs realitása a szavakon (vagy esetleg az emberi elmén) kívül, és ezért ’minden univerzálé individuális dolog’ ( William Ockham (128?- 1349)). Ockhamnek tulajdonítják azt a híressé vált elvet is, mely szerint a létezőket nem szabad a szükségesen felül megsokszorozni. (’Ockham borotvája’)

A nominalizmus legszélsőségesebb képviselői (pl. Roscellin) azt tanították, hogy az általános szavak puszta hangok (flatus vocis). Más, mérsékeltebb nominalisták (pl. Ockham) viszont az elmében levő, a dolgok sokaságára utaló formáknak, a ’lélek intencióinak’ tekintették az univerzálékat. A nominalisták szerint az egyedi dolgokban az az egyedüli közös vonás, hogy hasonlítanak egymásra. (A 20. század elején Bertrand Russell, a híres angol filozófus mutatta meg, hogy a hasonlóságon alapuló nominalizmus szintén előfeltételez egy univerzálét, a hasonlósági reláció univerzáléját). A realisták a definíciókat továbbra is a platóni vagy arisztotelészi felfogásban használták, a nominalisták viszont az individuumok azonosságáról szóló állításokként konstruálták meg őket, mert szerintük pl. az ’ember’ és az ’élőlény’ szavak az összes embert együttvéve nevezik meg.

Az újkorban a fogalmak eredetével és a megismeréssel kapcsolatban két ellentétes álláspont alakult ki. A racionalista filozófusok (René Descartes (1596-1650), Benedictus Spinoza (1632-1677), Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716)) azt tartották, hogy az emberi ész képes a valóság megismerésére, mert mindannyian a velünk született ideák egész rendszerével rendelkezünk, és ezek közt vannak ’világos és elkülönített ideáink, melyek adekvátan reprezentálják a valóságot. Az empiristák viszont nem hittek a velünk született eszmékben és az érzéki tapasztalatban keresték minden tudásunk eredetét Ideán az újkorban az elmében létező, mentális fogalmakat vagy érzeteket értettek, nem az elmefüggetlen platóni létezőket. A racionalisták szerint az érzékszervi tapasztalat viszont csak zavaros ideákat, megbízhatatlan ismereteket nyújthat. Míg Descartes, Spinoza és Leibniz hitt abban, hogy az elmében léteznek velünk született, általános fogalmak (’ideák’), e fogalmak elmén kívüli létezésével kapcsolatban teljesen nominalisták voltak, bár a megismerés folyamatáról alkotott felfogásuk kétségtelenül platonista vonásokat mutat. A megismerhető valóságon nem az ideákat, hanem a ’külvilágot’ értették: a szubjektumok elméjén kívüli valóság megismerhetősége a reneszánszban és az újkor elején felerősödő szkepticizmus miatt rendkívül komoly filozófiai problémát okozott.

Spinoza főművét, az Etikát geometriai mintára építette fel, és benne definíciókból, axiómákból és posztulátumokból ’vezette le’ Isten, vagy másképpen a Természet, az egyetlen, végtelen szubsztancia létezését. Spinoza monizmusával szemben Leibniz Arisztotelész pluralizmusának egy változatát képviselte: azt a nézetet, hogy végtelenül sok egyedi szubsztancia ’monász’ létezik. A monászok minden tulajdonsága kezdettől fogva benne rejlik ’individuális fogalmukban’, bár csak Isten, a ’monászok monásza’ képes az ilyen fogalmak teljes ismeretére. A fogalmak definíciói Leibniz szerint azonossági állítások, és ezért szükségszerűek, ahogy ő mondja, ’azonosak vagy egybeesők azok, amelyek mindenütt felcserélhetők az igazság megsértése nélkül’. Minden bizonyítás az összetett fogalmak definíciójából indul ki. Leibniz különbséget tett tehát tényigazságok és észigazságok közt. Az előbbiek szükségszerűségét egyedül Isten képes belátni, mi csak az észigazságokét tudjuk igazolni a matematikai és más, általunk konstruált fogalmak definíciójából kiindulva, de mindkét esetben ’az igaz állítások visszavezethetők azonosságokra’. Leibniz vágya egy egységes tudományos nyelv, egy univerzális jelrendszer (’characteristica universalis’) megalkotása volt, amelyen az összetett és az egyszerű fogalmak viszonyait világosan és könnyen lehetett volna kifejezni.

A karteziánus (= Descartes filozófiai álláspontját képviselő) Port-Royal Logika, Antoine Arnauld és Pierre Nicole 1662-ben írt művének előszava szerint a logika az ész helyes kormányzásának művészete a dolgok megismerésében, saját magunk és mások útbaigazítása céljából. Tőlük származik a reáldefiníciók és a nomináldefiníciók megkülönböztetése. Szerintük a gondolkodásban a legtöbb zavart a szavak és az ideák kapcsolatát illető bizonytalanság kelti. A nominális definíció (definitio nominis) célja e kapcsolatok rögzítése, és ezt meg kell különböztetni a reáldefiníciótól (definitio rei), amely nem önkényes, hanem a korábban a szóhoz társított idea kifejtése. Ez a megkülönböztetés első pillantásra annak a különbségnek felel meg, amit a 2. részben a nomináldefiníciókon belül tettünk (lexikális/stipulatív), de valójában arról van szó, hogy a reáldefiníciókban kifejtett ideák a dolgok természetét tükrözik.

Az újkorból utolsóként John Locke (1632-1704) definícióval kapcsolatos nézeteit említjük meg. Az eddig tárgyalt filozófusokkal ellentétben Locke empirista volt, elutasította a velünk született ideák tanát, és úgy vélte, hogy minden ismeretünk az érzékelésből vagy saját elménk megfigyeléséből származik, ezért a fogalmak is az érzékszervi tapasztalatokból vagy az önmegfigyelésből erednek. Az általános ideák az egyes dolgokat reprezentáló érzéki ideákból elvonatkoztatással jöttek létre, de ugyanolyan egyedi létezők, mint a nekik megfelelő dolgok. A ’természetes fajták’ tehát Locke szerint nem a természet, hanem az elme osztályozó tevékenységének a művei. Az ideák a szavak jelentései is egyben, és ez a nyelvet rendkívül félreérthetővé teszi, mivel nem láthatunk bele mások elméjébe, és így nem tudhatjuk biztosan, milyen ideákat társítanak az általuk használt szavakhoz. A definíciókat Locke nem becsülte túlságosan sokra: hasznosak lehetnek ugyan a szavak jelentésének tisztázásában, de tudásunkat semmivel sem viszik előbbre, ahogyan ebből a szempontból a szillogizmusok és a legtöbb azonossági állítás is értéktelen. A dolgok valódi lényegét nem ismerhetjük meg, mert be vagyunk zárva ideáink körébe: a dolgokról való tudásunk csak néhány feltűnő idea együtt járásának felismerésére korlátozódik, de nem értjük, hogyan kelthetik a külvilágban létező dolgok elménkben a színek, hangok, stb. ideáit - még kevésbé azt, hogyan hatnak egymásra.

Immanuel Kant (1724-1804), akit sokan a filozófiatörténet legnagyobb alakjának tekintenek, főművében, az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikájában egyaránt bírálta a racionalizmust és az empirizmust is. Az empiristáknak igazuk volt abban, hogy minden megismerés érzéki tapasztalás, de az ismeretekben Kant szerint van egy olyan fogalmi komponens is, ami nem a tapasztalatból ered. Ahogy megjegyzi, ’Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet.’ (A tiszta ész kritikája, 106. o.). Fordítva, a racionalisták helyesen gondolták, hogy létezik tapasztalattól függetlenül igazolható, úgynevezett a priori ismeret, de tévesen hitték azt, hogy ez a ’tiszta (= tapasztalattól független , a priori) ész’ használatával szerzett ismeret túlléphetne a lehetséges tapasztalás körén, és megismertethetne minket az olyan érzékfeletti valóságok természetével, mint amilyen Isten és a lélek. Kant szerint létezik egy ítélettípus, amit sem az empiristák, sem a racionalisták nem ismertek fel, de ami alapvető fontosságú a metafizika és a tudományok szempontjából. A metafizikában lényeges a priori szintetikus (= tapasztalattól függetlenül igazolható + ismereteinket valóban bővítő) ítéletek az érzéki tapasztalás lehetőségének feltételeiről szólnak, és ezáltal meghatározzák a tapasztalat rendjét is. A világot, ahogy az nekünk a tapasztalatban megjelenik (a fenomenális világot) az elme a priori kategóriái szervezik összefüggő egésszé.

A definíciókról szólva Kant úgy vélte, hogy a filozófia nem követheti a matematika módszertanát, ezért bizonyításokat sem nyújthat, többek közt azért nem, mert a matematikai definíciók fogalmakat konstruálnak, vagyis ’fogalmakat teremtenek’, a filozófiának viszont előzetesen adott fogalmakkal kell dolgoznia, és nem tehet többet annál, mint hogy megpróbálja kifejteni, explikálni ezeket a rendkívül általános és homályos fogalmakat. Kant szerint “...a filozófiában a világos és határozott definíció inkább lezárja, mint megkezdi a munkát. Míg a matematikában semminemű fogalommal nem rendelkezünk a definíciók előtt, mert a fogalom itt csak a definíció által van egyáltalán adva; a matematikának tehát a definíciókon kell – és szabad kezdenie.” (A tiszta ész kritikája, 558. o.)

A Kant műveinek értelmezéséből kibontakozó irányzat, a klasszikus német idealizmus legnagyobb alakja Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) volt. Ő egy racionalista ihletésű filozófiai rendszert alkotott, az ’abszolút szellem’ filozófiáját, melyben a természetet és a történelem menetét a bennük kibontakozó ’világszellem’ önmegismerési folyamataként ábrázolta. Elvetette Kantnak azt a nézetét, hogy a tapasztalaton túli noumenális világ, a jelenségvilág alapját képező ’magánvaló dolgok’ elvileg megismerhetetlenek lennének számunkra. A megismerés során a megismerő szubjektum egyre mélyebben ’hatol bele’ a megismerendő tárgyba, és e dialektikus folyamat során felismeri, hogy a tárgy tulajdonképpen saját szellemi alkotása, tehát lényegében azonos vele.

Hegel rendszerében minden dolog egy fogalom, egy ítélet és egy következtetés is egyben. Nagy hatással volt rá az arisztotelészi forma-tan - Hegel szerint a dolgok a saját fogalmaikká oldódnak fel, és ezek a fogalmak egyben a dialektikus folyamat hajtóerői is: a fogalmakról mint a ’tevékeny általános’-ról beszélt. Szívesen idézte Spinozát, aki szerint ’Minden meghatározás tagadás’ (Omnis determinatio est negatio), annak bizonyítékául, hogy minden fogalomban benne rejlik saját ellentéte, és ez az inherens ellentmondás egyre magasabb szinteken nyilvánul meg, egészen addig, amíg a folyamat betetőzéseként a szellem felismeri önmagát a fogalmakban és totális összefüggésükben szemléli a dolgokat. Az értelem a szellem szétválasztó és elemző képessége, egyik legfőbb eszköze a definíció, a dolgok rögzítése, lehatárolása - ezzel szemben a totalitásra törekvő ész, (ami Kant szerint az érzékfeletti valóságra vonatkoztatva ellentmondásokat, antinómiákat képes csak produkálni), Hegel rendszerében cseppfolyóssá teszi a dolgok közti határokat, és az ellentéteket egységükben szemléli.

A 19. század második felét főként a természettudományok, a matematika és a logika rohamos fejlődése jellemezte. A logika történetében Arisztotelész óta nem történt akkora előrelépés, mint Gottlob Frege (1848-1925) német logikus és nyelvfilozófus műveinek megjelenésével. Frege csodálta Kantot, de nem rokonszenvezett idealista követőivel. Hegelre célozva megjegyezte, hogy a tagadás nem semmisít meg semmit, mert a tagadás művelete gondolatokra és nem fogalmakra vonatkozik, és ha konzisztensek (ellentmondásoktól mentesek) akarunk maradni, el kell ismernünk, hogy a tagadás tagadása, ami Hegel szerint a fejlődés mozgatórugója, semmivel sem visz minket előrébb, hanem visszajuttat az eredeti gondolathoz. (Logikai vizsgálódások, II.rész, ’A tagadás’)

Frege kortársai közül néhányan a matematikát jelek kombinálásával űzött szellemi játéknak tartották. Ő hitt abban, hogy a számok absztrakt objektumok, de éppoly valóságosak, mint a fizikai tárgyak, és nem azonosíthatók az önkényes definíciók útján bizonyos tulajdonságokkal felruházott számjegyekkel. Ezenkívül különbséget tett a kifejezések jelentése (Sinn) és jelölete avagy referenciája (Bedeutung) között is, és rámutatott arra, hogy a definíció csak a jelentésre vonatkozhat.

Frege szerint értelmetlenség ’teremtő definíciók’-ról beszélni. Egy stipulatív definíció nem kölcsönözhet olyan tulajdonságokat a definiált dolognak, amivel az már ne rendelkezett volna előzőleg is. Ha lennének teremtő definíciók, mondja, ’Valakinek könnyedén az az ötlete támadhatna, hogy polgártársát hazugnak rágalmazza meg egy egyszerű definíció segítségével. Ekkor nagyon könnyű volna bebizonyítania vádját. Pusztán annyit kellene mondania: ’Ez definíciómból közvetlenül következik’’(Az aritmetika formális elméleteiről). Továbbá úgy látta, hogy Kant alulbecsülte az úgynevezett analitikus ítéletek jelentőségét. Ezek az ítéletek Kant szerint nem bővítik ismereteinket, mert az állítmányuk ’benne van’ az alanyuk fogalmában. Frege viszont úgy vélte, hogy sikerült megmutatnia, mennyire hasznosak a számelmélet felépítésénél a definíciók korábban nem alkalmazott típusai, melyek addig nem létező fogalmi határokat húznak meg, és így sokkal termékenyebbek, mint a hagyományos, Kant által ismert arisztotelészi definíciók (és a fogalmi tartalmazást részben kifejező analitikus ítéletek).

A fogalmi ismertetőjegyek puszta megadásán alapuló tartalmazási viszony olyan, mint ’a gerendák a házban’; a ’gyümölcsöző’ matematikai definíciókkal kifejtett tartalmazási viszony viszont olyan, mint ’a növény a magvában’ (Az aritmetika alapjai, 111. o.). A logikában használt definíciókkal ’nem egyszerűen azt húzzuk elő a dobozból, amit beledugtunk’ (uo.) Frege szerint az egész számelmélet levezethető logikai azonosságokból, és ez a tény cáfolja a ’tiszta logika sterilitásá’-t. (A korábban említett Bertrand Russell mutatott rá arra, hogy Frege programja ellentmondáshoz vezet, ezért nem valósítható meg.)

Frege a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófiai mozgalmának, az analitikus filozófiának volt az elindítója, melynek képviselői a filozófiai problémákat a nyelv elemzésének útján közelítették meg. A század 30-as éveiben a Bécsi Kör elnevezésű, filozófusokból, matematikusokból és természettudósokból szerveződött társaság, amelynek nézetei ’logikai pozitivizmus’ néven váltak ismertté, filozófiája központi elvévé a verifikáció elvét tette. A verifikáció elve értelmességi kritérium, amely szerint egy állítás akkor és csak akkor értelmes, ha vagy szükségszerű logikai igazság, (aminek nincs információtartalma, nem szól a világról), vagy tapasztalati úton igazolható esetleges tényt fejez ki. A logikai pozitivisták megpróbálták a hétköznapi nyelvet és az összes többi természettudomány nyelvét is a fizika nyelvére lefordítani (ez a fizikalizmus hipotézise). A metafizikai kijelentéseket ’látszatállítások’-nak minősítették, és közülük többen a verifikációs elv alkalmazását operatív vagy osztenzív definíciók megadásával képzelték el. Operatív definíciót kaphatott volna a ’hosszúság’ fogalma, mely szerint egy fizikai tárgy hosszáról szóló állítás bizonyos mérési műveletek végrehajthatóságát jelenti. A törékenység 2. részben bemutatott kondicionális definíciója is ide tartozik. Az emberi megismerés alapjait pedig néhányan az egyszerű érzéki minőségekben (színek hangok, stb.) vélték felfedezni, és ennek megfelelően úgy tartották, hogy pl. a ’sárga’ szó jelentése maga a sárga szín mint érzetminőség, amire csak rámutatással lehet utalni (’Ez most sárga’), és amit mindenki a saját tapasztalatából ismer. Bertrand Russell (1872-1970), aki nem volt ugyan tagja a Körnek, de szoros kapcsolatban állt vele, egészen odáig ment, hogy az ’ez’ mutató névmást tartotta az egyetlen valódi tulajdonnévnek, mert meg volt győződve arról, hogy a közönséges fizikai tárgyak érzetadatokra redukálhatók.

Befejezésül Ludwig Wittgensteinnek (1889-1951), a huszadik századi analitikus filozófia

egyik, talán legnagyobb hatású képviselőjének a definíciókkal kapcsolatos nézeteit tekintjük át röviden. Korai főművében, az 1918-ban megjelent ’Tractatus’-ban (’Logikai-filozófiai értekezés’, amely a Bécsi Körre is hatással volt) még azt a nézetet képviselte, hogy egy tökéletes nyelvben minden kifejezés jelentésének éles határokkal kell rendelkeznie. Késői filozófiájában viszont feladta ezt az elképzelést, és azt vallotta, hogy a filozófiának a hétköznapi nyelv működését kell leírnia, de semmilyen módon sem avatkozhat bele, nem cserélheti fel egy logikailag tökéletes nyelvvel, hanem ’mindent úgy kell hagynia, ahogy van’ (Filozófiai vizsgálódások, 124.§). A mindennapokban használt nyelvnek nincsen logikai módszerekkel megragadható lényege, ugyanis mondataink nem csak egyféle (tényeket állító) módon funkcionálnak, hanem a különféle szerszámokhoz hasonlóan rendkívül sokféle használatuk lehet. A szavak és mondatok jelentése nem más, mint ’használatuk a nyelvben’, a különböző nyelvi tevékenységekben, nyelvjátékokban (kérés, parancs, kérdezés, elbeszélés, tréfa, beszámoló, ígéretek, stb.) betöltött szerepük. A hétköznapi nyelv szavainak jelentését Wittgenstein szerint csak néhány, elszigetelt esetben vagyunk képesek egzakt módon definiálni: a legtöbb szó jelentése olyan, mint a ’játék’ szóé, vagyis nincsenek éles határai, és nem tudunk egyetlen olyan jegyet sem megadni, amely mindegyik alá tartozó dologban közös volna. Ehelyett ’egymást keresztező és átfedő’ családi hasonlóságok hálózatával van dolgunk, úgy, ahogy egy család tagjai hasonlítanak egymásra.

Az osztenzív definíciókkal kapcsolatban Wittgenstein félreérthetőségükre hívja fel a figyelmet. Tegyük fel, hogy valaki a ’sárga’ szó jelentését akarja megmagyarázni egy gyermeknek, aki nem ismeri még a szó jelentését, egy sárga vázára mutatva rá. Ha nem tudja, hogy egy színről van szó, az ’Ez sárga’ mondatot a gyermek értheti úgy is, mint ami a vázára magára, az alakjára, az anyagára, a mintájára stb. mutat rá. Ezért az, aki az ilyen színdefiníciót megérti, már képes bizonyos általános fogalmakat a releváns nyelvjátékokban használni. Ahogy Wittgenstein mondja, a megnevezéshez már sok mindennek kell előkészítve lennie, és ez általában ’az utolsó lépés’ az adott nyelvjátékban.

Ajánlott linkek:

http://www.sfu.ca/philosophy/swartz/definitions.htm

http://en.wikipedia.org/wiki/Definition

Ajánlott irodalom:

Arisztotelész: Kategóriák (Kossuth, 1993)

Arisztotelész: Hermeneutika (Kossuth, 1994)

A Bécsi Kör filozófiája (Gondolat, 1972)

Descartes, R: Értekezés a módszerről (Ikon, 1992)

Descartes, R.: Elmélkedések az első filozófiáról (Atlantisz 1994)

Frege, G. Az aritmetika alapjai. (Áron Kiadó, Budapest, 1999)

Frege, G.: Logika, szemantika, matematika (Gondolat, 1980)

Frege, G.: Logikai vizsgálódások (Osiris, 2000 )

Hegel, G.W.F.: A logika tudománya (Akadémiai, 1979)

Hegel, G.W.F.: A szellem fenomenológiája (Akadémiai, 1979)

Kant, I.: A tiszta ész kritikája (Ictus, 1995)

Kneale,W.-Kneale, M.: A logika fejlődése (Gondolat, 1987)

Leibniz, G.W.: Válogatott filozófiai írások (Európa, 1986)

Locke, J.: Értekezés az emberi értelemről I-II. (Akadémiai, 1979)

Máté A.-Ruzsa I.: Bevezetés a modern logikába (Osiris, 1998)

Platón összes művei (Európa, 1984)

Ross, D.: Arisztotelész (Osiris, 1996)

Russell, B.: A filozófia alapproblémái (Kossuth, 1991)1

Spinoza, B. : Etika (Gondolat, 1979)

Wittgenstein, L.: Logikai-filozófiai értekezés (Akadémiai, 1989)

Wittgenstein,L.: Filozófiai vizsgálódások (Atlantisz, 1999)