A direkt referencia fogalma Russellnél és Kaplannál

Direkt referálónak szokás nevezni egy nyelvi kifejezést akkor, ha magát a nyelvi jelet és az általa megjelölt tárgyat valamilyen értelemben közvetlen kapcsolat fűzi össze. Az azonban, hogy pontosan miben is áll e közvetlenség már mélyebb megfontolásokat, és ennek megfelelően a különböző gondolkodóknál különböző megoldásokat von maga után. Ezek közül jelen írás kettőt vizsgál és hasonlít össze, jelesül Bertrand Russell gondolatait a logikai tulajdonnevekről, illetve David Kaplan elemzését a demonstratívumok szemantikájáról. A vizsgálódás eredményeképpen amellett igyekszem érvelni, hogy a két szerző éppenséggel ellentétes filozófiai álláspont védelmére használja föl a „direkt referencia” általuk kifejtett és magyarázott jelenségét.

Bevezetés

Direkt referálónak – magyarul közvetlenül utalónak – szokás nevezni egy nyelvi kifejezést akkor, ha magát a nyelvi jelet és az általa megjelölt tárgyat valamilyen értelemben közvetlen kapcsolat fűzi össze. Nem véletlenül szerepel itt a „valamilyen értelemben” kitétel, ugyanis az a kérdés, hogy pontosan miben is áll e közvetlenség már mélyebb megfontolásokat, és ennek megfelelően a különböző gondolkodóknál különböző megoldásokat von maga után. Ezek közül most kettőt szeretnék megvizsgálni illetve összehasonlítani, jelesül Bertrand Russell gondolatait az általa logikai tulajdonneveknek nevezett kifejezésekről, illetve David Kaplannak a direkt referenciáról és a demonstratívumok szemantikájáról adott elemzését. Ennek során amellett igyekszem érvelni, hogy a két megközelítés számos kérdésben homlokegyenest ellenkezik egymással, és annak ellenére, hogy bár mindkét elmélet a „közvetlenül utalónak” minősített kifejezések szemantikájáról szól, Russell és Kaplan más motivációkból táplálkozik, és mást ért a nyelvi kifejezés és a denotátum közvetlen kapcsolatán. Mindez azt eredményezi, hogy a két szerző voltaképpen éppenséggel ellentétes filozófiai álláspont védelmére használja föl a „direkt referencia” általuk kifejtett és magyarázott jelenségét. Míg ugyanis Russell az elméletet egy – a metodológiai szolipszizmus értelmében vett – privát megismerés lehetőségének védelmére használja föl, addig Kaplan épp ellenkezőleg, az ismeretszerzés esszenciálisan közösségi-szociális természete melletti érvként alkalmazza azt. Az ördög tehát, mint általában, itt is a részletekben lakozik: korántsem elegendő, mitöbb félrevezető mindkét koncepcióra egyszerűen csak mint "„direkt referenciaelméletre"”utalni. Mindez persze nem példa nélküli a filozófiatörténetben, gondoljunk csak Berkeley és Hegel „idealizmusára”!

Russell a logikai tulajdonnévről

Russellnek a logikai tulajdonnévről alkotott híres elképzelése nyilvánvalóan episztemológiai motivációkon nyugszik. Kiindulópontja szerint, ha ismertségben vagyok egy tárggyal, akkor ebből biztosan tudhatom, hogy a tárgy létezik.[1]

De fordítva már nem megy; abból, hogy tudom, a tárgy létezik, nem következik, hogy ismertségben vagyok vele. Ugyanis lehet róla tudásom leírás alapján is. Egy dolog ismertségen alapuló tudása továbbá nem involvál semmiféle rá vonatkozó igazság tudását. Az ilyesfajta tudás mindenféle közvetítési folyamat, minden (fogalmi) igazságismeret nélkül juttat a dolog ismeretéhez.[2]

Ezeknek az ismeretelméleti követelményeknek Russell különböző alkotói korszakaiban különbözőfajta tárgyakat feleltetett meg, leggyakrabban az ún. érzetadatokat. Ennek megfelelően szerinte, ha leírásokat (igazságokat) tudok meg róla, ettől nem ismerem meg jobban magát az érzetadatot. Ez tehát nem azonos a róla adható leírásokkal. Az érzetadatokkal szemben fizikai tárgyak ismerete igazságok, leírások ismerete. Nemcsak az érzetadatokkal vagyunk egyébként Russell szerint ismertségben, hanem más tárgyakkal is, és ez a tény teszi lehetővé minden egyéb, nem közvetlen ismertségen alapuló igazságismeretünket is. Ilyen közvetlen ismereti tárgyak Russell egyes korszakaiban a múlt, az univerzálék, az öntudat vagy a mentális entitások.

Nyelvi eszközeink között a leírások közül főként a határozottnál jön szóba, hogy általa valamilyen tárgyról tudásunk keletkezik, hiszen – szemben a határozatlan leírásokkal – ezek esetében biztosítva van, hogy ha valami, akkor egy individuális tárgy az, ami megfelel a leírásnak. A határozatlan leírásoknál ez legfeljebb véletlenszerűen van így. A határozott leírások referáló használatába azonban – éppen mivel leírások – automatikusan beleértjük, hogy nem vagyunk ismertségben az általuk megjelölt tárggyal.[3] Russell szerint a szokásos értelemben vett tulajdon- és köznevek valójában leírások. Az, hogy ezek a leírások milyen tárgyra illenek, beszélőtől és időponttól függően változhat.[4] Az általunk adott helyes leírásnak ezért a velünk ismertségben lévő különösökön (partikulárékon) kell alapulnia: olyanokon, mint a múlt, jövő, itt-ott! Russell szerint ugyanis „… az értelemnek, amelyet szavainkhoz fűzünk olyasvalaminek kell lennie, amivel ismertségben vagyunk.”[5]

David Kaplan a megragadás autonómiájáról beszél Russell ezen elképzelése kapcsán, vagyis annak kapcsán, hogy egyrészt mint gondolkodó szubjektumok önállóan képesek vagyunk megragadni a szintén önállóan létező propozíciókat, másrészt ez csak azért lehetséges – így Russell –, mert a propozíciót olyan valódi entitások alkotják, melyekkel közvetlen ismertségben állunk.[6] Ez, Kaplan terminológiájával, szubjektivista szemantika, hiszen bár a propozíció elemeit alkotó entitások objektívek, bárki számára hozzáférhetőek, ezen entitásoknak a megfelelő nyelvi egységhez való hozzárendelése szubjektív, az egyéni megragadás képességén nyugszik. Mintha a nyelvhasználó közösség csak az üres szintaxist adná át tagjai számára. Ezzel pontosan ellentétes az az álláspont, amelyet Kaplan „fogyasztói szemantikának” nevez, vagyis az az elképzelés, mely szerint a nyelvi kifejezéseket szemantikájukkal együtt befogadóként átvesszük a nyelvhasználói közösségtől. Kaplan egyébként Frege-nek is szubjektivista szemantikát tulajdonít, azzal a különbséggel, hogy míg Frege-nél a szubjektum által megragadható propozíciók köre mindig és mindenki számára ugyanaz, addig Russellnél – lévén a potenciálisan megragadható propozíciók a bennük szereplő entitásokkal való közvetlen ismertség fennállásán vagy fenn nem állásán nyugszik – ez az egyes egyének tapasztalati helyzetétől függ.

A denotáló kifejezések közül tehát Russell szerint mind a határozott leírások, mind a szokásos tulajdon- és köznevek leírás alapján jelölik ki tárgyukat. Az olyan tárgyak megnevezésére szolgáló nyelvi kifejezéseket, amelyekről tudásunk közvetlen ismertségből származik, Russell logikai tulajdonneveknek nevezi. Ezek szerepét nála az ún. demonstratívumok töltik be, melyek paradigmatikus példái az „ez”, „az” kifejezések. A logikai tulajdonnév tehát voltaképpen arra való, hogy a közvetlenül megragadott entitást megnevezze, s így teljesen autonóm módon – minden kontextustól, és egyéb szavak jelentésétől függetlenül – jelentést tulajdonítson e nyelvi kifejezésnek, amely éppen ezért közvetlen – direkt referenciális – kapcsolatba kerül a megnevezett tárggyal. Mivel e jelentéstulajdonítás teljesen szubjektív, ezért itt nincs biztosítva, hogy a hallgató megérti a beszélő által használt logikai tulajdonnevet. Ehhez a kommunikáción túl annak a további követelménynek is fenn kell állnia, hogy a hallgató előzetesen közvetlenül ismerje a logikai tulajdonnév által megjelölt tárgyat, hiszen kommunikálni ezt nem, csak a deskriptív tartalmat lehet, ami itt hiányzik.

Russell logikai tulajdonnevei esetében úgy tűnik, nemcsak arról van szó, hogy az egy adott használat kontextusában megjelölt tárgy a propozíció bármely körülmények közti kiértékelésekor a logikai tulajdonnév referenciája maradna, mint Kaplan szerint a direkt referáló terminusoknál általában. Itt láthatóan az Russell intenciója, hogy a logikai tulajdonnév bármely használat kontextusában ugyanazt jelölje,[7] ami több szempontból is problematikus elképzelés. Itt a jelöletek szerepében egyrészt akkor de re értelemben szükségszerű létezőkről volna szó, másrészt – amennyiben e logikai tulajdonnevek demonstratívumok, ahogy azt általában felteszik –, akkor a hozzájuk csatlakozó demonstráció vagy ráirányuló szándék mintegy része magának a nyelvi kifejezésnek.

A demonstratívumok kaplani szemantikája és annak problémái

A direkt referáló terminusok paradigmatikus példája Kaplan szerint a formális nyelvekben előforduló szabad váltózó, abban az esetben, amikor egy értékeléskor kijelölünk számára egy értéket. Természetes nyelvekben ezekhez legközelebb az ún. demonstratívumok (névmások, mutatószók, idő- és helyhatározók) állnak. Miért éppen a demonstratívumok? Nyilvánvalóan azért, mert úgy tűnik, ezek rendelkeznek a legkevésbé fregei értelemben vett Sinn-nel, hiszen teljesen betöltik szerepüket azáltal, hogy egy demonstratív aktus mellett egy individuumot kijelölnek. Ez mintegy kimeríti szemantikai szerepüket. A szokásos tulajdonnevek esetében már bonyolultabb a helyzet, ahogy Russell azt kifejtette. És a változókéhoz hasonlóan Kaplan szerint a demonstratívumok szemantikájához is csak a direkt referencia elmélet adekvát.[8] Ebben tehát Kaplan egyetért Russellel.

A demonstratívumként használt szavaknak egyébként lehetnek más használatai is, például az „ő” állhat demonstratív használatban, de állhat anaforikus utalásként, kötött változóként is. Kaplan megkülönbözteti továbbá a demonstratívumokat és a tiszta indexikusokat, mint például az „itt” (a szó bizonyos használatában) vagy az „én”, amelyek referenciájának nyilvánvalóvá válásához a puszta kimondáson kívül semmi sem szükségeltetik.[9] Ami közös a tiszta indexikusokban és a demonstratívumok minden formájában az az, hogy jelentésük valamiképp a kontextus bizonyos aspektusaira utal. A kontextus határozza meg referenciájukat. A demonstratívumok differentia specificája, hogy hozzájuk kapcsolódó demonstráció nélkül inkomplettek. Egy inkomplett demonstratívum azonban más, mint egy üres demonstratívum, mely utóbbi a helytelen határozott leírásokra hasonlít. Ez azt jelenti, hogy míg az üres demonstratívum kvázi „félrelő”, utalásával nem talál objektumot, addig az inkomplett esetében a referenciájára irányuló kérdés föl sem tehető, hiszen befejezetlen nyelvi jellel van dolgunk. Beszélhetünk továbbá ún. tiszta demonstratívumokról, mint az „ez”, „az”, és vannak olyanok, amelyek már eleve valamilyen típusra utalnak, ilyenek a nyelvtani nemet jelölő nyelvekben az „ő” különböző alakjai. Kaplan a tiszta indexikusokat és a demonstratívumokat közös néven indexikusoknak hívja.

Az egyik fő kérdés persze az, hogy mi az a további valami, ami a kiejtésen túl szükséges ahhoz, hogy a demonstratívumoknak referenciát tulajdoníthassunk. Ilyen lehet a rámutató gesztus, a valamire irányuló intenció vagy a kontextuális célzások komplex halmaza. Kaplan az Afterthoughts-ban már nem tekinti a demonstrációt a demonstratívum referenciájának meghatározása szempontjából szükségesnek, és így nem is tulajdonít neki szemantikai funkciót. Aminek meghatározó szerepe van szerinte, az a tárgyra irányuló intenció, a demonstráció pedig ennek külsővé válása, ami magának legfeljebb kiegészítő, értelmező információt közvetíthet.[10]

A demonstratívumok, és általában az indexikusok szemantikájának központi problémája mármost abban áll, hogy természetesen számukra is föl kell tennünk valamiféle közös, általános jelentést, mert különben nem lehetne megérteni, hogyan vagyunk képesek használatukat megtanulni, illetve az ilyen kifejezéseket tartalmazó kijelentések által kommunikálni. E tekintetben az indexikusokkal szembeállíthatók az általános nevek, mint pl. a keresztnevek, amelyeket szintén kontextustól függően más és más tárgyak – esetükben személyek – megnevezésére használunk. Ezeknek azonban nincs semmiféle jelentésük az adott kontextusbeli használaton kívül, ami meghatározná, hogy mire referálnak e kontextusban. Vagyis – megelőlegezve az alábbiakat – ellentétben az indexikusokkal nincs a kaplani értelemben vett karakterük.

Térjünk rá tehát a demonstratívumok közös nyelvi jelentésének kérdésére. Mint az közismert Frege – vagy legalábbis a szokásosan fregeiánusnak nevezett elmélet – mind a tulajdonnevek, mind az indexikus kifejezések jelentését egy leírásban, vagy leírás-csomagban látta. Kaplan szerint ezzel szemben nem csak az indexikusok, hanem a tulajdonnevek is direkt referálnak, azonban tartalmuk, ezáltal referenciájuk és karakterük is minden használatban egybeesik. Ebből következik, hogy a tulajdonnevek az indexikusokkal ellentétben nem kontextus-érzékeny, de közvetlenül utaló terminusok.[11] Sőt, a demonstratívumok ugyanúgy megfelelnek a határozott leírásokra és tulajdonnevekre felállított fregei viselkedési követelményeknek: különböző módokon prezentálhatják a denotatívumot, és ezek azonossága informatív lehet („ez azonos ezzel”), lehet, hogy nincs denotatívumuk (pl. hallucináció esetén), mi több lehet attributív és referenciális használatuk is.

A fregeiánus elmélet hibája Kaplan szerint, hogy azt gondolja, mivel a demonstratívum egy „ilyen és ilyen” dologra mint demonstrátumra vonatkozik, ezért az utóbbi leírás jelöletének változásával változik a demonstratívum jelölete is, vagyis a két kifejezés minden körülmények között koreferál, ami azt jelenti, hogy Fregenél a leírás és a demonstratívum szinonimák. Azonban ez a párhuzam Kaplan szerint nem alapoz meg szinonímiát, hanem csupán – Kripkével szólva – csak a referens rögzítésére szolgál.

A fregeiánus elmélet helyett Kaplan egy olyan új, egységes szemantikai elképzeléssel állt elő, amely elegánsan képes kezelni a demonstratívumok kontextusérzékenységét, miközben egységes nyelvi jelentést is tulajdonít nekik. A kaplani elmélet terminológiájában amit mondunk egy indexikust tartalmazó kijelentéssel, az a tartalom, ami mondatok esetén nagyjából megfelel a hagyományos propozíciónak, de nemcsak a mondatoknak, hanem más nyelvi egységeknek is van tartalmuk. A kiértékeléskor ezt értékeljük ki, mondjuk igazságértékre, vagy– pl. demonstratívumok esetében – egy releváns tárgyra. Ezek tehát a kiértékelés körülményeiből a megfelelő extenzióba vezető függvények. Vagyis az egyes tartalmak intenzionális, és, közvetlenül utaló terminusok esetén, konstans függvények lesznek.[12]

Kaplan ezzel szemben karakternek hívja a jelentés azon szegmensét, ami meghatározza adott kontextusban a tartalmat. A karakter konvencionális szabályokon nyugszik, és maga pedig a kontextusból a tartalomba vezető, indexikusok esetén nem konstans függvény. Kaplan szerint ez tekinthető a nyelvi jelentésnek abban az értelemben, hogy ez az, amit a kompetens beszélő ismer.

Míg a karakter kifejezés-típusok jellemzője, addig a tartalom konkrét kifejezés- és mondatpéldányok valamely konkrét kontextusbeli előfordulásához kapcsolódik.[13] A karakter és a tartalom azonban egyaránt a Sinn része, hiszen pl. egy mondat kimondásakor a tartalom az, amit kimondunk, vagyis a propozíció, ami igaz vagy hamis lehet. Mind a karakterre, mind a tartalomra továbbá érvényes a kompozicionalitás fregei elve, csakhogy a tartalmat mindig az adott alkotórésznek megfelelő kontextus szerint kell számításba vennünk.[14]

Visszatérve a leírások és a nekik megfelelő tárgyra utaló demonstratívumok közti szinonímia kérdésére, elmélete alapján Kaplan azt állítja, hogy szinonímiáról általában csak a karakterek egyezősége esetén beszélhetünk, nem pedig a tartalmak egyezősége esetén. Az utóbbiban megegyező kifejezések csupán extenzionálisan ekvivalensek, hasonlóan a híres „szívvel rendelkezők” – „vesével rendelkezők” példához. A szinonimitáshoz az kéne, hogy minden lehetséges kontextusban egybeessen tartalmuk. Indexikusok esetében Kaplan szerint ez nem is lehetséges, mivel közvetlenül utaló mivoltuknál fogva maga a referens határozza meg a tartalmat, extenzionális párjuknál – általában határozott leírásoknál – azonban ez nincs így.[15]

Mint láttuk, Kaplan elméletében a karakter egy olyan jelentés-szegmens, amely kontextusfüggetlen, tehát a kifejezés minden előfordulásában közös. Ez lenne természetszerűleg a nyelvi konvenciók maghatározta jelentés. Pontosan ez az azonban, amit sokak – például David Braun (1996) – vitatnak. Vegyünk ugyanis egy olyan mondatot, amelyben ugyanaz a demonstratívum többször fordul elő, például: „ez nagyobb, mint ez”. Itt nyilván ugyanaz a demonstratívum két előfordulásának nyelvi jelentése. Ekkor Kaplan elmélete szerint a karakterüknek is ugyanannak kéne lennie, viszont ez lehetetlen. Mivel a kijelentés kiejtése által a demonstratívumnak ugyanaz a kontextusa, így – ha karakterük is ugyanaz – tartalmuknak is ugyanannak kéne lennie, és ekkor ugyanarra referálnának. Azonban, mint azt a szerző megjegyzi, egyetlen tárgyról sem állíthatjuk, hogy nagyobb önmagánál, így a mondatnak nem lehetne igaz használata. Márpedig van, és e használat során nem ugyanarra utal a demonstratívum két előfordulása. A nyelvi jelentés tehát szerinte nem azonos a karakterrel.[16]

Erre persze azt lehet mondani, hogy itt formális nyelvre adott szemantikáról van szó. A természetes nyelv pontatlan, valójában itt "ez1"-ről és "ez2"-ről van szó, más-más karakterekkel. Ekkor viszont a magyar, és más természetes nyelvek – mélyszerkezetükben legalábbis – végtelen sok demonstratívumot tartalmaznának, hisz végtelen lenne a lehetséges karakter-függvények száma. Ez meglehetősen implauzibilis nézet.[17]

A másik lehetőség, hogy a természetes nyelvi "ez"-nek önmagában még nem tulajdonítunk karaktert, csupán a szó kiejtésének és egy rámutatásnak (demonstrálásnak) együtt. Így lesz a két előfordulás tartalma más és más, hisz eltérő a kiejtésüket kísérő demonstrálás. Egyik verzió sem teszi azonban lehetővé a demonstratívum nyelvi jelentésének a karakterrel történő azonosítását.

Braun két különböző megoldás is kínál a problémára. Az első ezek közül az ún. kontextus-váltó elmélet: lényege, hogy a demonstratív kifejezés mondaton belüli tartalmát nem csak egy kontextus határozza meg, hanem több, és így a meghatározó kontextus mondat közben változhat.[18] Ez lehetővé teszi, hogy ugyanaz a kifejezés ugyanazon mondatbeli több előfordulása egyrészt azonos karakterrel rendelkezzen, másrészt mégis más-más tartalmat vegyen föl, a kontextus módosulása következtében. Ekkor a kaplani elmélethez hasonlóan továbbra is lehetséges marad a nyelvi jelentésnek a karakterrel való azonosítása. Az egyes kontextusok mindig kijelölnek egy fókuszban álló demonstrátumot, és voltaképpen pusztán ebben különböznek egymástól. Egyebekben egybeesnek, hisz mindegyikhez a demonstrátumok ugyanazon sora társítható.

Braun másik, jobbik megoldása a három jelentés elmélet. E szerint, ha a kaplani formális elméletet úgy tekintjük, mint az indexált „ez”-ek (ez1, ez2, stb.) jelentésére vonatkozó elméletet, akkor ebből arra juthatunk, hogy a természetes nyelvi „ez” jelentése a következőképpen adódik. Mivel az index voltaképpen a demonstráló aktusra utal, karaktere viszont a kaplani elmélet szerint csakis az egész demonstratívum cum index komplexumnak van, ezért azt lehet mondani, hogy a közönséges „ez” jelentése, egy olyan függvény, ami a demonstrátumtól a karakterbe vezet. És mivel itt az általános, indexálatlan demonstratívumról van szó, e függvény lesz a minden előfordulásban közös nyelvi jelentés. A három jelentés tehát Braun szerint: tartalom, karakter, nyelvi jelentés.[19]

Hasonló eredményre jut Recanati is, aki szerint Kaplan (és Perry) tévesen azonosítja a „karaktert” vagy a „szerepet” mint a cselekvés determinánsát a nyelvi jelentéssel. Hiszen – Recanati példájával – az „én” nyelvi jelentése egy T mondatban nem más, mint hogy „az a személy, aki T-t mondta”. Na mármost Kaplan szokásos példájával élve, ha a tükörben megjelenik előttem egy ember képe, akinek ég a nadrágja, és ez az ember történetesen én vagyok, akkor a viselkedés szempontjából nem csak abban van különbség, hogy azt mondom rámutatva „Ég a nadrágja!” nem tudván, hogy én vagyok az, vagy azt mondom „Ég a nadrágom!”. Az sem mindegy, hogy azt mondom „Az ’Ég a nadrágom’ mondat kimondójának ég a nadrágja” nem ismervén fel, hogy én vagyok az, aki ezen állítást tette, vagy felismervén ezt, felkiáltok: „Ég a nadrágom!”. Ez az érv is azt mutatja tehát, hogy külön kell választanunk a tartalom (a referencia) reprezentációjának nyelvi módját, annak pszichológiai módjától, és ez utóbbi lesz az, ami kognitíve, a viselkedés szempontjából szignifikáns (lásd alább!).[20]

E kettőt az is megkülönbözteti továbbá, hogy a reprezentáció pszichológiai módja a nyelvivel ellentétben nem konstans, hiszen nem a mindenki által megtanulható és megérthető konvencionális szabályokon nyugszik, hanem egy szubjektív szempontú tudáson.

A három jelentés elmélettel jól különbséget tudunk tenni a demonstratívumok, és a tiszta indexikusok közt, hisz az utóbbiak nem érzékenyek a demonstrálás aktusára. Ellenben a valódi demonstratívumok karaktere ezen elmélet szerint itt függ a demonstrációs aktustól. Ha pedig egy mondatban az „ez” többszöri előfordulása ugyanarra utal,[21] akkor karakterükben különböznek, mivel más-más demonstráló aktus kapcsolódik hozzájuk. Tartalmuk és nyelvi jelentésük persze ugyanaz lesz.

A direkt referencia Kaplannál

Előrebocsátott summázatként azt mondhatjuk, hogy a direkt referencia a kaplani elméletben annyit jelent, hogy egy nyelvi kifejezés a fregei Sinn közvetítése nélkül referál. Éppen ezért Kaplan elmélete jóval megengedőbb, jóval kevésbé radikális, mint Russellé, hiszen itt nem mindenfajta, a nyelvi jel és a megjelölt tárgy közötti közvetítés kizárása történik.

Kezdjük néhány terminológiai megjegyzéssel! A Sinn közvetítése nélkül utaló kifejezések tehát a direkt referáló terminusok, az ezeket tartalmazó állítások pedig szinguláris kijelentések. Ezek tehát közvetlenül individuumot implikálnak. A szinguláris propozíciók esetében az individuum határozza meg a kijelentés megfelelő alkotórészét, és nem fordítva.[22] Ez a megoldás lényegét tekintve szembemegy Fregevel, aki szerint nem lehet a denotációtól visszafelé haladni az értelemig. Nála mindig az értelem határozza meg a referenciát.

Fregenél a két alapvető reláció egyrészt a nyelvi jel és a nyelvi jelentés közti, másrészt e jelentés és a referencia közti, s ezért nála e kettő határozza meg az egyedileg referáló terminusok denotátumát. Ezzel szemben a direkt referencia elméletnél a nyelvi jel és a denotátum közti viszony az elsődleges. Ennek megfelelően, míg Fregenél a nyelvi jel és az annak megfelelő értelem közti megfelelést szabályozzák konvencionális nyelvi szabályok, addig a direkt referencia-elméletben ez a nyelvi jel és a denotáció viszonyára igaz.

További fontos különbség, hogy míg Fregenél a gondolat (vagy annak tárgya), és a kognitív szignifikancia egybeesik, addig Kaplan szerint előbbi a tartalmat illeti, míg utóbbi e tartalom prezentálásának módját, vagyis a karaktert.[23] A direkt referencia elmélet híve a kognitív értéket, attitűdjeink tárgyát nem azonosítja a kimondott propozícióval, hanem legfeljebb annak egy adott módon való prezentációjával. Demonstratívumok illetve demonstratívumokat tartalmazó kijelentések esetében a prezentáció módjának különbségét a karakterek különbsége adja, így ez utóbbihoz kötődik a kognitív tartalom, ahogy azt Kaplan és Perry kifejtette. Indexikus-mentes kifejezések esetén persze a tartalom és a tartalom prezentációjának módja – mivel itt a karakter fix – egybeesik, és talán ezzel magyarázható, hogy Frege nem különböztette meg a két fogalmat. Ami a megértés, és ebből fakadóan a cselekvés számára fontos, az persze a kognitív szignifikancia, vagyis a karakter, hiszen – Perry típusú példával élve – az hogy „július 9-én kell leadnom a dolgozatot” nem serkent túlzott igyekezetre, ha például azt hiszem, hogy ma még csak másodika van, ezzel szemben az, hogy „holnap kell leadnom a dolgozatot” feltétlenül cselekvésre késztet. Pedig július 8-án kimondva ugyanarról a tartalomról és ugyanarról a gondolatról van szó.

A direkt utaló kifejezések közvetlenségének megértése szempontjából fontos kihangsúlyoznunk, hogy Kaplan éles határvonalat húz a használat kontextusa, és a kiértékelés körülményei között. A direkt referáló terminus nem abban az értelemben utal közvetlenül egy tárgyra, hogy ne lehetne különböző kontextusokban különböző referense, hanem abban az értelemben, hogy egy adott kontextusbeli használat esetén a kiértékelés bármely körülménye közt ugyanarra a tárgyra utal. E különbségtevés elmulasztásából eredezteti Kaplan, hogy nem sokan ismerték föl az indexikusok közvetlenül utaló szemantikai jellegzetességeit.[24]

 

Egy mondat tartalma az elmélet szerint metafizikailag egy strukturált propozíciónak –egy absztrakt entitásnak – tekinthető, ahol minden, a propozíciót kifejező mondatban szereplő egyedi terminusnak megfelel a propozíció egy adott komponense. E komponens határozza meg a kiértékelés bármely körülménye közt – melyeket általában lehetséges világoknak foghatunk föl –, hogy mely tárgy lesz releváns a propozíciónak az adott körülmények közti kiértékelése szempontjából. Általában a propozíció alkotóeleme valamilyen attribútum-komplexum logikai összetétele, ám a direkt referáló terminusok esetében ezen alkotórész maga a tárgy. Vegyük észre, hogy Kaplan e megfogalmazásaiban voltaképpen a russelli bújtatott leírás vs. logikai tulajdonnév ellentét fogalmazódik meg némileg szofisztikáltabb formában, hiszen az „attribútum-komplexum” mi más lenne, mint valamely dologról állítható igazságok halmaza? Tehát itt, ahogy azt Kaplan is hangsúlyozza, egyfajta metafizikai képpel van dolgunk, hisz nem elég, hogy egy alkotórész mindig ugyanazt a tárgyat határozza meg, hanem itt maga a tárgy a propozíció alkotórésze.[25]

Kaplan makacsul merev jelölőknek tekinti a direkt referáló terminusokat abban az értelemben, hogy minden lehetséges világban ugyanazt jelölik, függetlenül attól, hogy az illető világban az adott tárgy létezik-e. E szemantikai jelenség, ugyanis logikailag szerinte megelőzi, a szemantika szintjén irrelevánssá teszi az egzisztenciára irányuló kérdéseket. A közvetlenül utaló kifejezést tartalmazó propozíció mintegy maga „viszi bele” a megjelölt tárgyat a kiértékelés körülményei közé. Először tehát hozzá kell rendelnünk ezen individuumot a szóban forgó kifejezéshez, aztán van csak értelme a propozíció kiértékelésének. És ami Kaplan szerint nagyon lényeges az az, hogy teljesen irreleváns az a kérdés, hogyan történik ez a hozzárendelés, hogyan írjuk le vagy adjuk meg a közvetlenül utaló kifejezés referenciájául szolgáló tárgyat. Ez számára extralingvisztikai kérdés, mint pl. a demonstratívumok esetében az, hogy milyen a hozzájuk kapcsolódó demonstráció. Mindez nem játszik szerepet annak meghatározásában, hogy mi a tartalma annak, ami kimondatott, ellentétben például a határozott leírásokkal, ahol a hozzárendelés módja releváns a referencia mibenléte szempontjából. A közvetlenül utaló terminusokat tartalmazó kijelentések esetében tehát a referencia megadásának módja nem játszik szerepet a kimondott tartalomban, az átadott információban. A nyelvi kifejezés és a referencia közti közvetítő szemantikai mechanizmus tehát láthatatlan marad. A lényeg, hogy a közvetlenül utaló terminusok esetében a konvencionális szemantikai szabályok nem egy komplexumot határoznak meg, amely a kiértékelés (kontingens) körülményeivel együtt aztán egy adott tárgyhoz vezet, hanem közvetlenül magát a tárgyat adják meg.[26]

Számomra úgy tűnik azonban, hogy ebben az értelemben mintha voltaképpen minden denotáló kifejezés merev jelölő volna, és ezek közül az egyszerűek – amelyek tehát Kaplan szerint nem komplex szerkezetük révén jelölik ki a megfelelő tárgyat – közvetlenül utalóak lennének. Ha ugyanis veszünk mondjuk egy generikus nevet tartalmazó állítást, pl.: „Az asztal barna”, ez esetben úgy tűnik szintén mondhatom azt, hogy egy adott kontextusbeli használata egy konkrét individuális asztalt jelöl ki. Éppígy egy határozott leírást tartalmazó állítás esetén – legyen ez váratlan módon a „Jelenlegi francia király kopasz.” mondat – egy adott használat kontextusában a leírás egy konkrét személyt denotál. És mind a generikus név, mind a határozott leírás esetében gondolhatjuk úgy, hogy az adott használat kontextusában kezelt propozícióban szereplő denotáló kifejezés bármely kiértékelési körülmény között ugyanarra az individuumra utal.[27] Sőt, ezen állítások a kiértékelés különböző körülményei közt, különböző igazságértékeket vehetnek fel, miközben ugyanaz az objektum szerepel bennük alkotórészként. Ez a helyzet például abban az esetben, amikor a még élő király, aki korábban dús hajú volt, megkopaszodik, vagy az asztalt átfestik. Mindez talán magyarázható azzal, hogy mind a határozott leírásoknak, mind a generikus neveknek – melyek maguk is bújtatott, talán határozott leírások, pl.: „Az asztal, amiről beszélek, barna.” –, szóval mindezeknek létezik a Donnellan által leírt referenciális használata is. Ezen használat esetén viszont a denotátum „mereven” kötődik a nyelvi kifejezéshez, hiszen épp az különbözteti meg a referenciális használatot az attributívtól, hogy a denotáló kifejezés és a denotátum kapcsolata nem egy komplexumnak való megfelelés révén jön létre. Vagyis itt pontosan ugyanazt a jelenséget érhetjük tetten, mint amit Kaplan a közvetlenül utaló kifejezések jellegzetességeként írt le. Határozott leírásokat vagy általános neveket azonban senki sem tart direkt referáló terminusoknak.[28]

Úgy vélem tehát, nem túl sikeres Kaplan azon kísérlete, hogy egy kifejezés közvetlenül utaló jellegét a különböző kiértékelési körülmények közti azonos referenciával ragadja meg. Sokkal meggyőzőbb ennél Kaplannak az a már említett megközelítése, ami a direkt referenciát a nyelvi egység és a tárgy közti olyan kapcsolatban látja, amely a fregei Sinn közvetítése nélkül jön létre, Sinn alatt értve itt Frege nyomán azt, ami egy állítás során kimondatik.

Kaplan szerint az, hogy bizonyos terminusok direkt referálnak nem egy faktuális tény, ami mintegy kiderül, hanem e terminusok szemantikai szabályaiból ered. Vagyis szerinte a nyelv bizonyos elemei normatíve olyanok, hogy minden körülmények közt ugyanarra a dologra utalnak.[29] Ezen a ponton persze felmerül a kérdés, vajon a szemantikai szabályok maguk nem tekinthetőek bizonyos értelemben közvetítőnek a terminus és jelölete között? Nem lehetséges, hogy a Sinn nem más, mint a jelölet megadására szolgáló szabályok összessége? Ha a szemantikai szabályok nem közvetítők, nem relevánsak a direkt referencia kérdésében, akkor nem válik minden szavunk közvetlenül utalóvá?

A válaszhoz figyelembe kell vennünk azonban, hogy – mint láttuk – Kaplan szerint a tulajdonnevek direkt referáló terminusok, és ezeknek nincs is olyan leíró jelentésük, amely rájuk nézve specifikus lenne, vagyis az adott terminus általa különbözne más terminustól. Más direkt referáló terminusoknak, pl. az indexikusoknak ezzel szemben van ilyen deskriptív jelentésük, azonban ez nem lesz része az őket tartalmazó mondat propozicionális tartalmának. E leíró jelentés Kaplan szerint kizárólag a referens meghatározására szolgál egy adott használat kontextusában, nem pedig egy adott kiértékelés körülményei közt egy releváns individuum kijelölésére. Példa: „Én nem létezem.” Itt nem lehet az „én” deskriptív jelentése a propozíció alkotórésze, hiszen ekkor az adott körülmények közti beszélőről kéne igaznak lennie, hogy nem létezik az adott körülmények közt.

Kaplan éppen ezért határozottan leszögezi, hogy egy szó direkt referáló volta nem azt jelenti, hogy jelentése kizárólag referenciájában állna, és semmi egyéb nem lenne az ő jelentése. Bár maga is elismeri, hogy a „közvetlenül utaló” terminus azt sejteti, hogy a szó és a referens között nem közvetít a jelentése. Pedig pontosan ezt teszi a karakter, vagyis meghatározza a referenst, az pedig az indexikus kifejezés tartalmát. Sőt Kaplan a direkt referáló kifejezések esetében csak ezt, a karaktert tekinti valóban jelentésnek, hiszen ez – vagy még inkább a korábban említett harmadik, nyelvi jelentés – az, amit a kompetens beszélő ismer, és ezért a referencia e terminusok esetében nála nem is része a jelentésnek.[30] Vagyis direkt referálóak azok a terminusok, melyek az őket tartalmazó mondat tartalmához, azaz a propozícióhoz csak referenciájukkal járulnak hozzá. Ezek tehát nem azonosak Mill „nonkonnotatív” terminusaival, melyek jelentése referenciájukban merülne ki, mivel a direkt referencia elméletben egy mondat nyelvi jelentése különbözik attól a propozíciótól, melyet a mondattal kimondunk. Míg előbbihez jelentésével járul hozzá a közvetlenül utaló terminus, addig az utóbbihoz csak referenciájával. Mindezt úgy is kifejezhetjük, hogy a közvetlenül utaló kifejezéseket tartalmazó mondatok esetében a referencia része a tartalomnak, míg a nem direkt utaló terminusok esetében a reprezentáció módja tartozik a kimondott tartalomhoz, és maga a referencia – az objektum – csak kvázi a külvilág része.[31] A „közvetlen kapcsolat” igazából Kaplannál pontosan annyit jelent, hogy a referens határozza meg a terminus tartalmát, nem pedig fordítva, vagyis – tehetjük hozzá – nem a kiértékelés adja meg a referenst, hanem a referens határozza meg, hogy milyen tartalmat kapunk a kiértékeléskor. És mivel a referens egy adott kontextusbeli használaton belül nem változik, ezért a hozzákapcsolt tartalom sem.

A két elmélet összevetése

Idézzük fel most mi volt Russell célja az általa közvetlenül utalónak szánt logikai tulajdonnevek bevezetésével! Mint láttuk Russellt az az episztemológiai megfontolás motiválta, hogy csak olyasmit vagyunk képesek újonnan megismerni, amely már korábban ismert dolgokon nyugszik. Végső soron tehát kell lenniük olyan tárgyaknak, amelyekkel közvetlen ismertségben vagyunk, anélkül, hogy bármiféle igazságot is megtudnánk róluk. Ezek megnevezésére szolgált a logikai tulajdonnév. Ezzel szemben – a felszíni hasonlóság ellenére – Kaplannak a direkt referáló kifejezésekről szóló elképzeléseiben a russellivel valójában ellentétes álláspontot láthatunk, hiszen a közvetlenül utaló kifejezés leíró tartalmú jelentése által igenis igazságokat tudunk meg arról a dologról, amire a kifejezés egy adott kontextusbeli használata utal. Például az „én” szó egy adott jelöletéről már pusztán e státusza alapján tudhatjuk, hogy ő az adott kontextus ágense, vagyis általában a beszélő.

Mint ahogy már a korábban említettem Kaplan világosan kifejti, hogy számára egy kifejezés közvetlenül utaló jellege annyit tesz, hogy a szóban forgó kifejezés és annak referenciája közt nem közvetít a fregei értelemben vett Sinn, amiről Kaplan úgy véli leginkább az ő tartalom terminusának felel meg, vagyis annak, amit egy adott nyelvi megnyilatkozás alkalmával kimondunk.[32] Határozottan leszögezi azonban, hogy mindez nem jelenti azt, hogy egyáltalán semmi ne közvetítene a nyelvi kifejezés és az általa megjelölt „tárgy” között. Épp ellenkezőleg, Kaplan karaktere pontosan ezt teszi, és még az sincs sehol kikötve, hogy a közvetítő nem tartalmazhat deskriptív elemet. A direkt referencia közvetlensége nála tehát pusztán abban áll, hogy a közvetítő elem nem propozicionális alkotórész. Az ilyen kifejezés használatát, a referens megtalálását irányító szabályok, konvenciók nem érintenek semmiféle propozicionális tartalmat. Ettől fordul meg az irány, a referenstől a propozicionális tartalom felé.

Az, hogy valaki nincs tisztában egy indexikus kifejezés adott kontextusbeli referenciájával, nem változtat azon, hogy direkt referáló terminusról van szó. Éppen ezért itt nincs sem megkövetelve, sem következményként nem adódik a referens valamifajta speciális ismerete, mint Russell-nél. Kaplan elméletében sokkal inkább a referálás módjáról van szó, mintsem a tárgyról való tudásunk formájáról. Ha vannak is ilyen közvetlenül adott, közvetlenül ismert tárgyak, ezeknek a direkt referencia szemantikai problémájához semmi közük.[33]

A Kaplan által kidolgozott direkt referencia elmélet a tulajdonnevek esetében a merev jelölőként való kezeléssel, és a referenciának a történeti láncon keresztüli megadásával jár kéz a kézben. Ez véleményem szerint voltaképpen mindkét russelli lehetőséggel (tudás leírás és tudás ismertség révén) szemben áll. Itt ugyanis sem arról nincsen szó, hogy valamiféle kommunikálhatatlan, a megjelölt tárggyal szubjektíve fennálló kapcsolat adná a referenciát, sem pedig nem szükséges és nem releváns, hogy a beszélő fejében valamiféle leírás asszociálódjék a szóhoz. Közvetlen kapcsolatról van szó, közvetlen megragadás nélkül. Egy név megtanulása egyben jelentésének megtanulását is implikálja, anélkül azonban, hogy a referenciáról bármiféle tudás elsajátítását is maga után vonná. Sok esetben a név megtanulásával együtt egyáltalán nem lépünk semmiféle episztemikus kapcsolatba az általa megjelölt tárggyal. Ez a helyzet például a nem létező, mondjuk jövőbeli tárgyak elnevezése esetén. Éppen ezért a nyelvnek a nyelvközösségtől való elsajátítása olyan gondolatok, ha úgy tetszik propozíciók megragadására tesz minket képessé, amelyeket e nélkül nem lennénk képesek megragadni.

Irodalom

Braun, David: „Demonstratives and Their Linguistic Meanings” In: Nous 30. No. 2. (1996) 145-173.

Donnellan, Keith S.: „Reference and Definite Description” In The Philosophical Review 77 (1966) 281-304.

Kaplan, David (Kaplan 1989b): „Afterthoughts” In Almog, J. – Perry, J. – Wettstein, H. (ed.): Themes from Kaplan 564-614., Oxford University Press 1989.

Kaplan, David(Kaplan 1989a): „Demonstratives. An Essay on the Semantics, Logic, Metaphysics, and Epistemologyof Demonstratives and Other Indexicals” In Almog, J. – Perry, J. – Wettstein, H. (ed.): Themes from Kaplan 481-564., Oxford University Press 1989.

Kaplan, David (Kaplan 1978): „Dthat” in Syntax and Semantics, ed P. Cole New York Academic Press, 1978

Perry, John: „Frege on Demonstratives” In Philosophical Review 86 (1977) 474-497.

Recanati, Francois: „Direct Reference, Meaning and Thought” In Nous 24. No 5. (1990) 697-722.

Russell, Bertrand: A filozófia alapproblémái Kossuth Kiadó, Budapest 1991.

Jegyzetek

[1] Bertrand Russell (1991): 49. o.

[2]i. m. 51. o.

[3]i. m. 58. o.

[4]i. m. 59. o.

[5] i. m. 64. o.

[6] Kaplan (1989b) pp. 600-602.

[7] i. m. 612. o.

[8] Kaplan (1989a) 487. o.

[9] i. m. pp. 489-90.

[10] Vö.: Kaplan (1989a) 524. o. és Kaplan (1989b) pp. 589-90.

[11] i. m. 562. o.

[12] Kaplan (1989a) 502. o.

[13] Kaplan (1989b) 568. o.

[14] Kaplan (1989a) 507. o.

[15] i. m. 521. o.

[16] Braun (1996) pp. 146-47.

[17] i. m. pp. 148-49.

[18] i. m pp. 153-54.

[19] i. m. pp. 155-56.

[20] Recanati (1990) 708. o.

[21] Ilyen eset lehet az a szakirodalomban gyakran tárgyalt példa, amikor a beszélő ugyanannak a hajónak csak az elejét és a farát látja, és nem tudja, hogy ugyanarról a tárgyról van szó. Ez esetben könnyen előfordulhat, hogy különböző demonstrációkkal utal ugyanarra a referátumra.

[22] i. m. pp. 513-515.

[23] i. m. 531. skk. o.

[24] i. m. 494. o.

[25] Kaplan (1989b) 570. skk. o.

[26] Kaplan (1989a) 495. o.

[27] Az ebben a bekezdésben kifejtett elképzelés persze kifejezhető a kaplani „dthat” operátor használatával is, amely mintegy merevíti a hatókörébe eső kifejezést, például az „asztal” nevet. A dthat operátor működésének leírásához lásd (Kaplan 1978)-at!

[28] Érvelésem természetesen előfeltételezi, hogy a referenciális és attributív használat közti különbségtevés a szemantika, és nem pedig a pragmatika területére tartozik, hiszen csak így van relevanciája a demonstratívumok szemantikájának kérdésében. A határozott leírások attributív és referenciális használata közti megkülönböztetés meghatározását lásd: Donnellan (1966)

[29] i. m. 493. o.

[30] i. m. 520. o.

[31] Recanati (1990) pp. 698-700.

[32] Kaplan (1989b) 568. o.

[33] Kaplan (1989a) 532. o.