A mögöttes és ami mögötte van

A cikk a nyelvészetben mai napig a legelterjedtebb elméletnek számító generatív elmélet egyik kulcsfogalmát járja körül. A mögöttes formák feltételezésének generativizmus előttre visszanyúló eredetét, a generatív elméletben betöltött szükségszerű és kulcsfontosságú szerepét járja körül az írás első fele. Az írás második fele pedig néhány posztgenerativista elmélet a mögöttes fogalmát kiküszöbölő leírásait mutatja be.


1. Bevezetés

Néha egész természetes fogalomnak tűnik a mögöttes fogalma: egy megfigyelhető jelenséget olyasvalami, olyan mögöttes tényező megnyilvánulásaként fogunk fel, ami más esetekben másképpen nyilvánul meg, más jelenségben ölt testet. Például akár megpróbálok megakadályozni valakit egy bizonyos cél elérésében, akár rivalizálok vele, hogy én előbb érjem el, mindkét esetben az a vágy húzódhat meg a viselkedésem mögött, hogy túl akarok tenni a másikon, ez lehet a mögöttes indítékom. A mögöttes fogalma tehát szoros kapcsolatban van az ok fogalmával, és így a magyarázat fogalmával is: a feltételezett mögöttes tényező egyben közös oka lehet a többféle megfigyelhető jelenségnek; ha feltárjuk a mögöttes tényezőket, akkor hozzájárulunk a megfigyelhető jelenségek magyarázatához, akármit értsünk is magyarázaton, akár valóságos okok megjelölését, akár csak a jelenségek tömörebb leírását.

A nyelvészetben a mögöttes fogalma a generativizmus szókincséhez tartozik, ebből az elméletből származik. Írásom 3. pontja pontja ennek részleteivel foglalkozik. A fogalom előképe azonban már az amerikai leíró nyelvészetben megjelenik --- ennek az iskolának köszönhetjük a természetes nyelvek leírásának döntően ma is elfogadott módszereit, és ezek közé tartozik bizonyos absztrakt, közvetlenül nem megfigyelhető tényezők feltételezése, amelyek a megfigyelhető jelenségek alapjául, magyarázatául szolgálhatnak, vagy legalábbis gazdaságosabbá teszi a leírást, ha feltételezzük őket. Az alábbi 2. pontban erről lesz szó.

A nyelvészek az 1970-es évek végétől (elsősorban a hangtanban) egyre intenzívebb erőfeszítéseket tettek arra, hogy korlátozzák az absztraktságot, hogy valamilyen ésszerű és elvszerű határt szabjanak a mögöttes tényezők feltételezésének. Szintén ebben az időszakban fedezték fel az első bizonyítékait annak, hogy a természetes nyelv ismeretében legalábbis van némi szerepe a konkrét jelenségek emléknyomainak is, tehát nem lehet büntetlenül feltételezni, hogy a nyelvtudás csak mögöttes, absztrakt, axiómaszerű ismeretekből és a levezetési szabályok ismeretéből áll (4. pont). Egyelőre nem látni, hogy pontosan mi lép majd ezek helyébe az elméleti nyelvészetben, de az már biztosra vehető, hogy újabb ,,paradigmaváltás'' küszöbén állunk (5. pont).

2. A mögöttes gyökerei

A nyelvben a ,,mögöttes'' fogalmának elég erős intuitív gyökerei vannak. Természetes gondolatnak tűnik például, hogy sok nyelvi kifejezésnek van egy ,,alapvető'', ,,jelöletlen'' formája (például az, ahogy elszigetelten hangzik): a hab szó ebben az értelemben alapvetően b-re végződik, még akkor is, ha a habcsók szóban (majdnem) p-nek hangzik. A hagyományos nyelvtan is úgy fogalmaz, hogy ebben a szóban ,,a b-ből p lesz'' vagy ,,a b p-nek hangzik'', ezzel azt sugallva, hogy a habcsók szó ,,a lelke mélyén ha[b]csók akarna lenni'', csak közbejön valami, ami miatt mégis inkább arra hasonlít, hogy ha[p]csók. Hasonló jelenségek az alaktanból és a mondattanból is sorolhatók. Ennek a ,,naiv'', hétköznapi megfigyelésnek azonban többféle nyelvészeti magyarázata is lehet — például anélkül, hogy a habcsók-ban ,,mögöttesen'' b-t feltételeznénk, mondhatjuk, hogy felismerjük benne a 'hab' jelentésű tövet, amelynek a legtöbb alakjában vagy a leginformatívabb alakjaiban a felszínen (tehát nem valahol a háttérben, ,,mögöttesen'') b hang van.1 Ennek ellenére a nyelvészetben is nagy tábora van az absztraktabb, elvontabb felfogásnak, amely szerint mégiscsak ,,ott van'' az a b a habcsók szó mélyén, valahol mögöttesen. Most röviden áttekintem ennek az absztraktabb felfogásnak a szellemtörténetét.

A fogalom végső gyökereit talán a 18–19. századi történeti és összehasonlító nyelvészetben kell keresnünk, amely hipotetikus, kikövetkeztetett alakokból magyarázta később megfigyelhető nyelvi jelenségek sajátosságait. Ez olyan, mintha — az előbbi példánál maradva — lenne a magyarnak egy változata, amelyben a habcsók-ot ha[w]csók-nak mondanák, és emiatt azt feltételeznénk, hogy a ha[p]csók ,,eredetileg'', korábban ha[b]csók-nak hangzott, mert abból mindkét változat levezethető. Ezt a fajta feltételezett alakot valamilyen értelemben mögöttesnek nevezhetjük, de nem egészen abban az értelemben, mint amire én összpontosítani fogok.

Az amerikai leíró nyelvészet alapfogalma a disztribúció, vagyis a kifejezéseknek az a tulajdonsága, hogy csak bizonyos nyelvi környezetben fordulhatnak elő. Más-más kifejezéseknek más a disztribúciója; a kifejezéseket a disztribúciójuk alapján formaosztályokba érdemes sorolni a leírás egyszerűsítése végett. Így a szabályszerűségek kimondásánál formaosztályokra lehet hivatkozni ahelyett, hogy egyedi jelek viselkedéséről beszélnének (Bloomfield, 1933; Harris, 1951).

Vannak olyan kifejezések, amelyeknek eltérő a disztribúciójuk (sőt, nem fordulhatnak elő ugyanabban a környezetben — ezt úgy mondjuk, hogy kiegészítő, komplementer a disztribúciójuk), de amúgy nagyon hasonló a funkciójuk. Például a magyar határozott névelő hol az, hol pedig a alakú. A két különböző alak két különböző környezetben fordulhat elő — az az magánhangzók előtt, az a pedig mássalhangzók előtt —, funkciójuk azonban azonos. Az amerikai leíró nyelvészek úgy jellemzik ezt a helyzetet, hogy az az és az a egyazon morféma két különböző megnyilvánulása (allomorfja). A morféma tehát olyan absztrakt egység, amelynek nincs önálló hangalakja, nem lehet kiejteni, csak megnyilvánulási formái, allomorfjai vannak. Hasonló absztrakt egységek nemcsak a szóelemek szintjén, hanem a hangok szintjén is vannak (azokat fonémáknak nevezzük), és magasabb (mondattani) szinten is (azoknak a neve a ma már nem használatos taxéma).

Az -émák fogalma már igen közel áll a mögöttes fogalmához, hiszen mondhatnánk — anakronisztikusan, hiszen ezt csak később mondták —, hogy a magyarban a határozott névelő ,,mögöttesen a(z)'', és ebből ,,vezethető le'' a kétféle felszíni megnyilvánulása, az az és az a. Az amerikai leíró nyelvészetben általánosan elfogadott volt a kölcsönös egyértelműség elve (angolul biuniqueness) az absztrakt egységek (fonéma, morféma stb.) és konkrét megnyilvánulásaik között: ez azt mondja ki, hogy minden adott környezetről meg tudjuk mondani, hogy ott egy absztrakt egységnek melyik konkrét megnyilvánulási formája fordulhat elő, és megfordítva, egy konkrét forma egy adott környezetben mindig csak egyetlen absztrakt egység megnyilvánulása lehet. Ennek következtében például lehet egyetlen fonéma megnyilvánulásának tekinteni a magyarban a j hangot, a réshang-változatát (fonetikai jellel: [ʝ]), valamint a zöngétlen réshang-változatát (fonetikai jellel: [ç]), hiszen a funkciójuk közös (legalábbis ott, ahol ezt tesztelni tudjuk, pl. ezek a hangok jelölik az igék kötő-felszólító, egyes szám második személyű, határozatlan alanyra utaló alakját, pl. lőj, dobj, kapj). Pontosan megmondható, hogy milyen környezetben melyik hallatszik: szó végi zöngés mássalhangzó után a [ʝ] (dobj), szó végi zöngétlen mássalhangzó után a [ç] (kapj), egyéb esetekben pedig a [j] (lőj). És megfordítva, a [j], a [ʝ] és a [ç] (azokban a környezetekben, ahol egyáltalán előfordulnak) mindig ugyanannak a fonémának a megnyilvánulásai.

Az amerikai leíró nyelvészet elveit követve a magyarban a -nak és a -nek egyetlen morféma két allomorfjának tekinthető, de a bennük szereplő -a- és -e- nem tekinthető egyetlen fonéma két allofónjának, mert akkor megsértenénk a kölcsönös egyértelműség elvét. Csak a -nak/-nek esetében tudjuk ugyanis megmondani a (tágabb) környezet alapján, hogy a vagy e jelenik-e meg, általában nem megjósolható, hogy egy szóban melyik hangot halljuk (pl. nem a környezet miatt van különbség a fal és a fel között). A kölcsönös egyértelműség tehát igen erős korlátozása az absztrakt -émák feltételezésének, vagyis annak, hogy mögöttes tényezőkkel operáljunk. Azért az operálás, nem pedig a magyarázat fogalmát használom, mert az amerikai leíró nyelvészeknek eleve nem valamiféle ,,magyarázat'' volt a céljuk az -émák bevezetésével, csak a leírás egyszerűsítése. Általában gyakorlati beállítottságú iskoláról van szó, ezért az -émák fogalmának is inkább csak a gyakorlati-módszertani vonatkozásaival foglalkoztak, az elméleti alapjaival nem.

3. A generativizmus

A generativizmus alapötlete, hogy a természetes nyelv modellje a matematikából (közelebbről a formális nyelvek elméletéből) ismert nyelvfogalom, ami nem más, mint jelsorozatok osztálya (Chomsky, 1957). A jelsorozatok jelek egy halmazának, az ún. ábécének az elemeiből állnak. A formális nyelv egy nyelvtana nem más, mint a nyelv jelsorozatainak megadása; véges nyelv esetében ez akár felsorolással is történhet, de végtelen nyelvnek csak úgy lehet véges nyelvtana, ha az rekurzív szabályokkal adja meg a nyelvet.2 Az ilyen rekurzív szabályrendszert nevezzük generatív szabályrendszernek (mert generálja, előállítja a nyelvhez tartozó jelsorozatokat).3

Attól függetlenül, hogy mennyire tartjuk a természetes nyelv jó modelljének a formális nyelveket, az világos, hogy magából a generativista elméletből következik a mögöttes fogalmának szükségessége. A nyelvtannak valamilyen bázisból — amihez hozzátartozik az ábécé, és esetleg még más előre megadott, statikus adatok is — kell kiindulnia, és ezekből levezetnie a szabályok segítségével a megadni kívánt elemek (a nyelvhez tartozó jelsorozatok) osztályát, tehát ezek az elemek tételként állnak elő az axiómákból (a bázisból) meghatározott levezetési szabályok felhasználásával. Így a jelsorozatokhoz képest mögöttesnek tekinthető minden olyan közbeeső lépés, amelyik a levezetésükben szerepel, és végső soron a nyelvtan bázisa is.

A generativista elméletben a morféma, fonéma stb. fogalmát csak informálisan használták, hiszen — mint a fentiekből kiderülhetett — a mögöttes tényezők itt egészen más szerepet játszanak, mint az amerikai leíró nyelvészeti iskolában. Helyettük mögöttes ábrázolásokról (angolul: underlying representation) beszélnek, és a kölcsönös egyértelműséget sem feltételezik. A különböző felszíni alakok között a kapcsolatot ezek a mögöttes ábrázolások teremtik meg. Tehát a magyar -ban/-ben toldalék két alakja közötti felszíni hasonlóság egy közös mögöttes alak segítségével ragadható meg, a köztük levő különbség pedig a mögöttes és a felszíni alakok között összefüggést teremtő szabályok számlájára írandó.

Egészen az 1970-es évek végéig semmilyen korlátot nem állítottak a mögöttes ábrázolások elé. Rengeteget foglalkoztak a levezetési szabályok természetével és a szabályrendszerek működésének esetleges korlátozásával, de a mögöttes ábrázolás bármi lehetett, ami a levezetések helyes eredményét biztosította. Így például Chomsky és Halle (1968) az angol nyelv mögöttes hangkészletébe felvették a zöngétlen veláris réshangot (ez az, amit a németben ach-Lautnak neveznek, jele: [x]), ami persze a felszínen sosem jelenik meg, még átalakult változatban sem, a mögöttes ábrázolásokban való jelenlétének csak közvetett hatásai vannak.4

4. Az absztraktság alkonya

Az 1970-es évek végétől egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek a generativista nyelvészetben a mögöttes ábrázolások absztraktságának, a valójában megfigyelhető jelenségektől való távolságának csökkentésére. Például Mascaró (1976) és Kiparsky (1976) olyan elveket vezettek be, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy közvetlenül nem megfigyelhető hangokat tételezzünk fel mögöttes ábrázolásokban. A levezetések ,,áttetszőségének'' igénye, vagyis az az igény, hogy a mögöttes és a közvetlenül megfigyelhető közelebbi kapcsolatban álljanak, egyre erősödött. Az 1990-es évek uralkodó elméletének, az ún. optimalitáselméletnek (Prince és Smolensky, 2002; McCarthy, 2002) a számára pedig éppen az okoz nehézséget, hogy számot adjon a mégsem ,,áttetsző'' jelenségekről. Az optimalitáselméleten belül jelent meg az a felismerés is, hogy bizonyos összefüggések valójában a közvetlenül megfigyelhető alakok közvetlen összevetésével érthetőbbek, ,,áttetszőbbek'', mint bonyolult mögöttes ábrázolások feltételezésével (Benua, 1995; Benua, 1997). Ezzel lényegében a generativista iskolán belül is megnyílt az út a mögöttes ábrázolások felszámolása felé, legalábbis a hangtanon belül.

Talán még fontosabb fejlemény volt az 1980-as évek pszicholingvisztikai tanulmányainak az a felismerése, hogy a természetes nyelvek szabályszerűségeinek egy része kifejezetten csak a közvetlenül megfigyelhető jelenségek alapján magyarázható, vagyis feltételezve, hogy a beszélők emlékezetében ezek a közvetlen megfigyelések hagynak nyomot (Bybee, 2000; Bybee, 2001; Bybee, 2002). Ez ellentmondott annak a korábbi (generativista) feltételezésnek, hogy a beszélőknek csak a mögöttes ábrázolásokat és a levezetési szabályokat kell memorizálniuk. Így például kimutatható, hogy az angolban a schwa-nak nevezett redukált magánhangzó (fonetikai jele: [ə]) választható eltűnése bizonyos (hangsúlyos szótagot követő) helyzetekben egyenesen arányos az illető szó gyakoriságával. Például a memory 'emlék, emlékezet' szót általában mem[ ]ry-nak ejtik, míg az 'emlő-' jelentésű mammary szónak általában mamm[ə]ry a kiejtése, kivéve biológusok körében, ahol nagyon gyakori a mamm[ ]ry kiejtés is.

Még kellemetlenebbek azok a jelenségek, amelyeknél nem is a felszíni alakok gyakorisága, csak maguk a felszíni alakok számítanak. Így például Steriade (2000) írja le, hogy az amerikai angolban a capitalistic szó első t-jét egy egyperdületű r-szerű hanggal ejtik (angol neve flap, fonetikai jele: [ɾ]), míg a vele megegyező hangsúlymintájú militaristic szóban az első t ,,valódi'' [t]. A két szó között pusztán annyi a különbség, hogy a capitalistic-hez legközelebb álló (és sokkal gyakoribb) felszíni szóalakok (pl. a capitalist vagy a capital) szintén [ɾ] hangot tartalmaz, míg a militaristic szóra ez nem igaz: az amerikai angolban a military szó harmadik szótagján másodlagos hangsúly van, ezért benne a t-t [t]-nek ejtik.

5. És minek a hajnala?

A generativizmus alaptételeinek megingása, a problematikus jelenségek szaporodása egyelőre nem hozott létre széles körben elterjedt, versenyképes alternatív elméletet. Ugyanakkor érdekes, hogy a kibontakozó képben egyre inkább felismerhetők korábbi, már meghaladottnak hitt elméletek körvonalai. Például az érdeklődés a felszíni jelenségek lélektani valósága, ezek hasonlóságai és gyakoriságuk szerepe iránt egyre jobban emlékeztet a Hermann Paul (Paul, 1880) nevével fémjelzett 19. századi nyelvészet gondolkodásmódjára. Ebbe beleérthetjük a nyelvi változás iránti érdeklődést is: mind Paul, mind a mai irányzatok egy része a nyelvi változás sokféle (és sokféle fiziológiai, lélektani, társadalmi okkal magyarázható) törvényszerűségeiben, nem pedig valamilyen velünkszületett nyelvi modul létezésében látja a nyelvek egyetemes tulajdonságainak gyökerét.

Hasonlóképpen érezhető Saussure (1931) hatása, újjáéledése a generativizmust elvető újabb gondolkodásmódra (Saussure felfogása maga is a 19. századi nyelvészeti szemlélet szerves folytatásának tekinthető). Saussure mondta ki (Paul nyomán), hogy a nyelvi jelenségek fő rendező elve, a rendszer összetartó ereje az analógia, vagyis az, hogy — legalábbis tendenciaszerűen — hasonló nyelvi formáknak hasonló a funkciójuk (és megfordítva), különböző nyelvi formáknak pedig különböző a funkciójuk (és megfordítva). Természetesen nyelvi formákon itt közvetlenül megfigyelhető jelenségeket kell értenünk, nem pedig valamilyen feltételezett mögöttes ábrázolásukat.

A kialakuló új paradigmaféleségek sok szempontból rokonok az 1980-as és 1990-es években igen divatossá vált konnekcionizmus (McClelland és Rumelhart, 1988) és konstrukciós nyelvtan (Fillmore és Kay, 1987) felfogásával is, amelyekben a nyelv ismerete — Saussure felfogásához hasonlóan — nem sokkal több, mint nyelvi formák (formatípusok) és jelentések (jelentéstípusok) közötti asszociációk bonyolult hálózata, amelyben az asszociációk változó erősségűek, és erősségük a használati gyakoriságukkal arányos.

Most már csak azt kell megvárnunk, hogy ez a sok különböző, de sok mindenben egymással összecsengő szellemi forrásból táplálkozó paradigmaféleség összeálljon egy egységes módszertannal rendelkező, tanítható és alkalmazható elméleti keretté.

Jegyzetek

1. A leginformatívabb alak kifejezést itt informálisan használom: azt értem rajta, hogy az az alak, amelyben a b/p hang kiejtését a legkevesebb dolog korlátozza — például a habcsók biztosan nem a leginformatívabb alak, hiszen cs előtt igazi b-t sosem ejtünk, de pl. a habot maximálisan informatív, két magánhangzó között bármilyen mássalhangzó állhat.
2. A rekurzív szó ebben a kifejezésben azt jelenti, hogy a szabályoknak valamilyen formában módot kell adniuk ismétlődést tartalmazó mintázatok leírására. Könnyen belátható, hogy ha egy véges szabályrendszer nem teszi lehetővé az ismétlést (más szóval: iterációt), akkor nem képes végtelen halmazt megadni. Azt pedig senki sem kérdőjelezi meg, hogy a természetes nyelvek (potenciálisan) végtelen sok különböző jelsorozatot tartalmaznak, tehát csak végtelen nyelvek lehetnek a modelljeik.
3. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a generativizmus valójában újrafelfedezése annak, ami az i.e. 5. századi indiai nyelvészetben, közelebbről Pāṇini szanszkrit nyelvtanában ugyanebben a formában létezett.
4. Ebben a leírásban tehát a [x] több okból sem tekinthető a strukturalista értelemben vett fonémának, már csak azért sem, mert nem tesz eleget a kölcsönös egyértelműség követelményének, de azért sem, mert nem elvont egység, amelynek a felszínen több konkrét hang felel meg (sosem felel meg neki konkrét hang), hanem a levezetésekben valóságosan részt vevő, a többi hangtani egységgel egyenrangúnak tekintendő szegmentum (amely történetesen a levezetés végére mindig eltűnik).

Irodalom

Benua, Laura. 1995. ,,Identity effects in morphological truncation''. In Beckman, J. N., Walsh Dickey, L. és Urbanczyk, S., szerk., Papers in Optimality Theory. GLSA, Amherst MA. 77–136. o.
Benua, Laura. 1997. Transderivational identity: Phonological relations between words. PhD-disszertáció, UMass at Amherst.
Bloomfield, Leonard. 1933. Language. Holt, Rinehart and Winston, New York.
Bybee, Joan L. 2000. ,,The phonology of the lexicon: Evidence from lexical diffusion''. In Barlow, Michael és Kemmer, Suzanne, szerk., Usage-based models of language. CSLI, Stanford CA, 65–85. o.
Bybee, Joan L. 2001. Phonology and language use. Cambridge Studies in Linguistics 94. Cambridge University Press, Cambridge.
Bybee, Joan. 2002. ,,Phonological evidence for exemplar storage in multiword sequences''. Studies in Second Language Acquisition 24, 215–221. o.
Chomsky, Noam. 1957. Syntactic Structures. Mouton, Hága.
Chomsky, Noam és Halle, Morris. 1968. The Sound Pattern of English. Harper and Row.
Fillmore, Charles J. és Kay, Paul. 1987. The goals of Construction Grammar. Berkeley Cognitive Science Program Working Paper 50, University of California at Berkeley, Berkeley CA.
Harris, Zellig S. 1951. Methods in Structural Linguistics. University of Chicago Press, Chicago IL.
Kiparsky, Paul. 1976. ,,Abstractness, opacity and global rules''. In Koutsoudas, A., szerk., The application and ordering of grammatical rules. Mouton, Hága. 160–186. o.
Mascaró, Joan. 1976. Catalan Phonology. PhD-disszertáció, MIT, Cambridge MA.
McCarthy, John J. 2002. Optimality Theory: A thematic guide. Cambridge University Press, Cambridge.
McClelland, J. L. és Rumelhart, D. E., szerk. 1988. Explorations in Parallel Distributed Processing. MIT Press, Cambridge MA.
Paul, Hermann. 1880. Prinzipien der {S}prachgeschichte. Max Niemeyer, Halle.
Prince, Alan és Smolensky, Paul. 1993/2002. Optimality Theory: Constraint interaction in generative grammar. Rutgers University Center for Cognitive Science Report No. RuCCS-TR-2, New Brunswick NJ.
Saussure, Ferdinand de. 1931. Cours de linguistique générale. Payot, Párizs.
Steriade, Donca. 2000. ,,Paradigm uniformity and the phonetics/phonology boundary''. In Pierrehumbert, J. és Broe, M., szerk., Papers in Laboratory Phonology 6. Cambridge University Press, Cambridge.