A sajtó tükre - Fischer Annie győzelme az 1933-as versenyen

Ahogy a közhellyel mondani szokták: nincs unalmasabb dolog a tegnapi újságoknál, de nincs izgalmasabb a tegnapelőttieknél.

A tegnapelőtti újságok izgató hatását – legalábbis azok, akik olvasnak ilyesmit – a sárguló lapokból kiáradó történelmi levegőnek tulajdonítják, és különös óvatossággal forgatják a szétmálló lapokat, hiszen egy darabka múlttal kerülnek testi kapcsolatba. E bizsergető érzés dacára bizonyos, hogy a múlt sajtótermékeit leegyszerűsítő slamposság sajtódokumentumokként (egyáltalán: dokumentumként) kezelni, és az is meggyőződésem, hogy a múlt egy-egy apró mozzanatának sajtótörténeti feldolgozása kevesebb sikerrel kecsegtet, mint a neolitikum emberének zenei szokásainak jellemzése, ha az egy furulyát formázó medvelábszárcsontra kell, hogy szorítkozzon.
Szembetűnő a sajtómúlt elbizonytalanító hatása, ha ezt egy olyan területen vizsgáljuk meg, mely viszonylag független a valóságos történésektől (eseményektől, empirikus tényektől, adatoktól, stb.) s a sajtó mintegy önmaga termeli ki önmaga témáját, tárgyát, ezáltal is arra csábítva a kései sajtóbúvárt, hogy a sajtó működését önmagában vizsgálja. Abban reménykedik, hogy e vizsgálat, ha mást nem is, de legalább a megszólalók gondolatainak rekonstrukcióját teszi (illetve csak tenné) lehetővé. Még mielőtt valaki azt gondolja, hogy a következőkben a mediatizált világ modernnek tartott jelenségével kapcsolatos divatos (egyszerre kesergő és cinikus) esztétizálás ingoványába csábítom, le kell szögeznem, hogy az esettanulmányra kiválasztott “sajtóeseményre” 1933 májusában került sor.
Az alábbiakban annak ellenére vállalkozom egy média-esemény rekonstrukciójára, hogy – a fentiekkel összhangban – nem tulajdonítok a felvonultatott sajtóproduktumoknak dokumentumértéket. Egyetlen motívum késztet arra, hogy ezekkel mégis foglalkozzak, az pedig az, hogy ezen sajtóanyagok annakidején különösen nagy nyilvánosságot kaptak.
1933. május 18-án hirdette ki az első Budapesti Liszt Ferenc Zongoraverseny zsűrije a döntő végeredményét. A versenyt az akkor tizenkilenc éves Fischer Annie nyerte meg. “A h-moll szonáta tolmácsolásával vitán felül kiérdemelte az előkelő helyezést” – írja Vázsonyi Bálint Dohnányi Ernőről szóló monográfiájában, majd így folytatja: “1933-ban nem mindenki ért egyet a zsűri döntésével.” Vázsonyi a verseny végeredménye körül kialakult sajtóperpatvart egyértelműen Dohnányi elleni támadásként interpretálja. (Dohnányi a zsűri elnöke, Fischer Annie Dohnányi növendéke.) Abban az esetben nem jogosulatlan Vázsonyi eljárása, ha valahogy indokolható, hogy 1933-ban Dohnányi még (vagy már) támadható személyisége a magyar zenei közéletnek. Ez – bár jelen tanulmánynak nem tárgya – nehezen igazolható. Vázsonyi interpretációjának egyértelműen apologetikus magyarázata van. Dohnányit (illetve Fischer Anniet) leghevesebben a jobboldali sajtó támadta. Az 1970-es évek legelején, amikor Vázsonyi Dohnányi könyve Magyarországon megjelent, a jobboldali támadások kereszttüzében álló Dohnányi leválaszthatónak mutatkozott a jobboldalról. A Liszt-verseny Vázsonyi által proponált interpretációja így lehetőséget adott arra, hogy a Dohnányi-recepció útjában álló politikai megfontolásokat gyengítse, hiszen hogyan is vádolható Dohnányi jobboldali vonzalmakkal, amikor éppen a jobboldal támadta a leghevesebben?
Vázsonyi Bálint leírásának azonban van egy felettébb különös és a gyanútlan olvasót könnyen megtévesztő állítása: Fischer Annie a “h-moll szonáta tolmácsolásával vitán felül kiérdemelte az előkelő helyezést”. Az eredeti versenykiírás szerint a h-moll szonáta előadása a középdöntő feladata volt. Vázsonyi állításából tehát az következik, hogy Fischer Annie nem a döntőben mutatott teljesítményével nyert. Ezt egyébként a korabeli sajtómegnyilatkozások alapján is érzékelni lehet. (A “győzött a h-moll szonáta” kifejezés több korabeli újságban is olvasató volt, s Vázsonyi megfogalmazása mögött is nyilvánvalóan ez áll.) A döntőben egy Liszt-zongoraversenyt kellett játszani, ami – Fischer Annie egy későbbi nyilatkozatából is tudható – 1933 májusában nem volt a művésznő erőssége.
Ám az elő- és középdöntő zenei eseményeit a sajtó nagy része nem követte, mivel a versenyről szóló híradásokat nem a zenei teljesítmények állandó kritikai értékelése uralta, hanem egy zaftosnak gondolt botrány. Sauer Emil, a zsűri egyik legnagyobb tekintélyű tagja kivált a bírálóbizottságból, s hazautazott Bécsbe. Részlet a Pesti Hírlap 1933. május 14-i számából:

Sauer Emil kilépett a Nemzetközi Liszt Ferenc-verseny bíráló bizottságából

A Nemzetközi Liszt Ferenc-verseny békés menetét szombaton teljesen váratlanul, kínos esemény zavarta meg: Sauer Emil, a világhírű zongoraművész, Liszt Ferenc tanítványa, a bíráló-bizottság doyenje, közelebbi okok megnevezése nélkül, lemondott zsűritagságáról és vele együtt visszalépett a versenytől tanítványa, Angélica Morales is.
Elképzelhető, hogy ez a váratlan esemény minő hatást váltott ki nemcsak a bírálóbizottságból és a versenyző művészekből, hanem az egész zenei társadalomból is, amelynek számos előkelősége helyet foglal az előkészítő és rendezői bizottságban is.
A Zeneművészeti Főiskola előcsarnoka és nagyterme szombaton délután olyan hangyaboly képét mutatta, amelybe csóvát dobtak. Izgatott nyüzsgés, mindenki a nagy eseményt tárgyalja és természetes, hogy igen sokan voltak olyanok, akik a Mester elhatározását azzal a feltevéssel hozták kapcsolatba, hogy talán tanítványa, a dél-amerikai Angélica Morales, akivel Sauer egyébként kétzongorás hangversenyt is adott az elmúlt télen, nem került volna be a versenyek középdöntőjébe. Ezzel szemben áll azonban az, hogy Angélica Morales, mégpedig kedvező helyezéssel, már a középdöntő második részéig is eljutott és már csak hétfői szereplésétől függött volna az, hogy eljut-e a fődöntő versenyekig.

Sauer Emil nyilatkozata

A Pesti Hírlap munkatársa az esti órákban felkereste Hungária szállóbeli lakosztályában Sauer Emilt, aki, elutazásra készülődve, a következőket mondotta elhatározásának okairól:
“Én úgy jövök Magyarországra, mint második hazámba. Nemcsak azért, mert a magyar zenei közönséggel félszázados szálak fűznek össze, hanem azért is, mert halhatatlan mesteremnek, Liszt Ferencnek bölcsője magyar földön ringott. Most is, hogy a Liszt Ferenc-verseny bírálóbizottságába meghívtak, boldogan jöttem el, otthagyva művészi és tanári kötelezettségeimet és az összes külföldi zsűritagok között én érkeztem meg elsőnek Budapestre. Itt azonban a verseny néhány első napjának múltával – legnagyobb sajnálatomra – rá kellett eszmélnem arra, hogy a verseny vezetésének szelleme nem felel meg Liszt Ferenc szellemének. Sem a híres magyar lovagiassággal, sem pedig a művészi tárgyilagossággal, ami az ilyen nemzetközi versenyek alappillére, nem egyezik az, hogy a bírálóbizottság magyar tagjai a külföldi versenyzőket mindenáron háttérbe akarják szorítani. Én elismerem a magyar versenyzők nagy művészi értékeit és tehetségét, de viszont a külföldiek rovására mégsem helyezhetők mindenáron fölénybe, egyéni szempontok, nem pedig a tiszta művészi mérlegelés alapján. Elvégre is, és vagyok a bírálóbizottság doyenje, növendéke voltam Liszt Ferencnek, tehát az én ítéletem legalábbis mérvadó lehet. Tudom, hogy elhatározásommal kellemetlen légkört teremtek a versenyek további lefolyása körül, de komoly megfontolás, nagy lelki harc után, Liszt Ferenc szellemének sugallatára határoztam el magam erre a nehéz és nekem oly fájdalmas lépésre, mert nem vállalhatom az egész világ előtt ennek a téves szellemben lefolytatott versenynek eredményét. Én egyedül Liszt Ferenc szellemét kívánom szolgálni, miután azonban úgy éreztem, ezt a körülmények lehetetlenné teszik számomra, levontam a konzekvenciákat.”

Az üggyel kapcsolatban természetesen Dohnányi, a zsűri elnöke áll a sajtó figyelmének középpontjában.

Dohnányi Ernő nyilatkozata

Ha Sauer Emil vagy bárki más azt állítja, hogy ezen a versenyen a résztvevők elbírálása tekintetében részrehajlás nyilvánult meg, ennek ellenkezőjét pontos adatokkal és számadatokkal tudom bizonyítani. Én, mint a nemzetközi Liszt Ferenc-versenyek előkészítő és bírálóbizottságának elnöke, számoltam azzal, hogy a fiatal magyar zongoraművész-nemzedék a tehetség és a tudás jelentős fölényével fog felvonulni. Számolnom kellett tehát azzal az eshetőséggel is, hogy pártoskodással fognak bennünket vádolni. Alapvető feltevésem beigazolódott már a kétnapos selejtező versenyeket követő ismerkedési estélyen, ahol a külföldi versenyzők között az a vélemény alakult ki, hogy a magyarokat nagyon nehéz lesz legyűrni. Számolva, ismétlem, ezzel a helyzettel, olyan bírálati rendet dolgoztam ki, amelyből szinte önműködően, pontossággal kellett kialakulnia az elképzelhető legigazságosabb eredménynek. Erről a rendszerről egyébként az elmúlt napok egyikén több külföldi bírálóval együtt maga Sauer Emil is a legteljesebb elismeréssel nyilatkozott. Én magam az egész versenyen tartózkodtam a szavazástól és őrködtem, hogy a részrehajlásnak árnyéka se befolyásolhassa az eredményt. Ami talán a legfontosabb, a bizottságot mindig úgy állítottuk össze, hogy benne legalább eggyel több külföldi tag vegyen részt, mint magyar. Saját tanítványára pedig senki sem szavazhatott. Ilyenkor az érdekelt bíró helyett póttagot kértünk fel. Magánszorgalomból még azt is megtettem, hogy a külföldi bírálók pontszámai alapján kiszámítottam az eddigi eredményt, úgy, mintha magyarok nem is vettek volna részt a szavazásban. Az eredmény, lényegtelen eltéréseket nem számítva, ugyanaz lett volna.
Minthogy Sauer Emil a maga kilépésével együtt a versenyen résztvevő tanítványának visszalépését is bejelentett, meg kell még jegyeznem, hogy a szóban forgó versenyző az eddigiek alapján a hatodik helyen volt. Ez azt jelenti, hogy a döntőbe minden körülmények között bekerült volna, és mivel itt már az előző pontszámok nem jönnek tekintetbe, akár a legelső helyet is kivívhatta volna magának.

A Budapesti Hírlap (1933. május 16.) megszellőztette Sauer és tanítványa szerelmi kapcsolatát:

Sauer Emil éles hangú nyilatkozatára nagy kavarodás támadt. A versenyen részvevő külföldiek nem osztják a pianisták doyenjének nézetét. Szerintük Sauer Emil visszalépésének az az oka, hogy tanítványa Angélica Morales, akihez intim szálak fűzik, nem nyerte el azt a helyet, amely őt, Sauer Emil szerint, megillette volna.

A lap értesülései nem voltak egyébként alaptalanok. Angélica Morales a Liszt verseny után néhány évvel feleségül ment Sauerhez, majd két gyermekük született. Később maga is gyakran zsűrizett nemzetközi versenyeken. Szülőhazájában, Mexikóban, nevét egy nemzetközi zongoraverseny ma is őrzi. Angélica Morales von Sauer 1996-ban hunyt el.
Dohnányi nyilatkozatának utolsó mondata elárulja, hogy a pontozási szisztéma alapján a verseny végeredményének megállapításakor a középdöntőben nyújtott produkció nem számítható be. Ha Fischer Annie esetében ez mégis nyomott valamit a latban, az nem a pontozási rendszer következménye, abban kizárólag szubjektív tényezők játszhattak szerepet. A zsűri a középdöntős produkció hatására felpontozta a döntőben mutatott előadást. A sajtó végeredménnyel kapcsolatos későbbi heves reakciója részben ezzel is magyarázható.
Vajon azon túl, hogy Sauer valóban a korszak legnagyobb tekintélyei közé tartozott, miért volt oly kínos ez a hirtelen távozás? Miért tűnik utólag úgy, hogy Dohnányi bírálati rendszere – ez a legkisebb részrehajlást is kiküszöbölni igyekvő, túlbiztosított szisztéma – eleve azért született meg, hogy az ehhez hasonló eseteket meg lehessen előzni? Tudható, hogy Dohnányi hosszas előkészítő munkával igyekezett a verseny nemzetközi hírét megalapozni, oly módon, hogy a világ legnevesebb előadóművészeit, zeneszerzőit (köztük Rachmaninovot vagy Bartók Bélát végül eredménytelenül) próbálta felkérni zsűrizésre. Igyekezete részben járt sikerrel. A zsűri nemzetközi tekintélyét Saueren kívül olyan nevek biztosították, mint az angol zenetörténész, Francis Tovey, a zongoraművészek közül Nordio Cesare vagy Alfred Cortot. De a legnagyobb név egyértelműen Emil Sauer volt. A Liszt-versenynek a művészeti vetélkedőn túl jól kitapintható kül- és belpolitikai vonatkozásai is voltak. Az egyik olasz versenyzőnő, aki később a döntőig is eljutott, Mussolini támogatását élvezte. (“Sokan a két fiatal olasz művésznőre voltak kíváncsiak; érthetően, egyik magának Mussolininak a pártfogoltja.” – Pesti Hírlap, 1933. május 16.) A verseny a pozitív ország-imázs kialakítását is megcélozta. Ma kultúr-diplomáciának nevezik, amikor egy ország önnön jelentőségét kultúrájának megmutatásával igyekszik a külfölddel elfogadtatni. S persze Liszt Ferenc sem kerülhette el sorsát: olyan művészként állították be, mint akit Magyarország adott a nagyvilágnak. A verseny belpolitikai súlyát jelzi, hogy a zsűri végső döntésében vezető állami hivatalnokok is részt vettek: “a kultuszminisztérium részéről Kertész K. Róbert államtitkár és dr. Haász Aladár miniszteri tanácsos is.” (Függetlenség, 1933. május 18.)
A gálahangversenyen a teljes politikai elit képviseltette magát:


Horthy Miklós kormányzó jelenlétében Hóman Bálint kultuszminiszter osztotta ki a Liszt-verseny győzteseinek díjait.
Gömbös Gyula és felesége estélyt adtak a verseny résztvevőinek tiszteletére


Csütörtökön este volt a Zeneakadémián a Liszt Ferenc-zongoraverseny győzteseinek díszhangversenye. A koncerten megjelent Horthy Miklós kormányzó feleségével, a közönség soraiban pedig az előkelőségek között ott láttuk Lázár Andor igazságügy minisztert és feleségét, Sipőcz Jenő polgármestert, Hubay Jenőt, Liber Endre alpolgármestert és sokakat a magyar társadalmi és zenei élet jelesei közül. (…)
A hangverseny után Hóman Bálint kultuszminiszter magasszárnyalású beszéd kíséretében adta ki a győztesek díjait.
Liszt Ferenc kultuszával a magyar dicsőséget kiáltjuk világgá! – mondta a miniszter és kezet fogott minden versenyzővel.
A díjkiosztás után a zsűritagok a versenyzők a miniszterelnökségi palotába siettek, ahol tiszteletükre Gömbös Gyula és felesége estélyt adott. (Függetlenség, 1933. május 19.)

Érthető, hogy miért a Sauer-ügy foglalkoztatta a sajtót a verseny kezdeti időszakában. Egyfelől kitűnő hírlapi anyag, másfelől roppant kínos nemzetközi visszhangot válthat ki. Bármelyik aspektusát is tekintjük, bizonyos, hogy az ügyben érdekeltek (az oknyomozói szerepben tetszelgő bulvársajtó, vagy az eset élét tompítani igyekvő Dohnányi, s rajta keresztül a szervezőbizottság) teljes egészében uralta a verseny idejének nagy részét. A Sauer-ügy csak a döntő napjára jutott nyugvópontra, s jellemző, hogy a sajtó (gyakorlatilag kivétel nélkül) csak a döntőben résztvevők névsorának közlésére tudott szorítkozni. A selejtezőkről és a középdöntőről lényegi híradás szinte nincs. Éppen ezért a sajtó alapján teljességgel lehetetlen megítélni azt, hogy a zsűri végső döntésében szerepet játszó középdöntős teljesítmények figyelembevétele mennyire volt indokolt. A verseny végeredményéről a Magyar Hírlap (1933. május 18.) így számolt be:

A Liszt-zongoraverseny győztesei:
Fischer Annie, Taras Mikisa, Kentner Lajos


Nagy izgalom közben, éjfélkor hirdették ki az eredményt.
Sauer Emil kiválása után és Dohnányi Ernő elnöklete alatt tíz nagyhírű külföldi művész és tanár: Cortot Alfréd, Philipp Isidore, Weingarten Pál, Kreutzer Leonid, Pembauer József, Brugnoli Attilio, Tovey Donald Francis, Turczinszky József, Göllerich Gizella és Nordio Cesare, a magyar zongoraprofesszorok közül pedig: Thomán István, Székely Arnold, Keéri-Szántó Imre és Stefániai Imre vettek részt a döntő megállapításában. (…)
Végre éjféltájban felnyílik a lezárt, párnázott ajtó és kilép Dohnányi Ernő egy papírlappal kezében. A várakozók megrohanják, köréje csoportosulnak, Dohnányi halkan olvassa fel a papírlapról a Liszt-verseny végeredményét, amely szerint: 1. Fischer Annie, 2. Mikisa Taras, 3. Kentner Lajos, 4-8 (rangsor nélkül): Kovács István, Perin Ida, Pitini Giuseppa, Heimlich Lajos és Földes Andor. Éljenzés. A három első helyezett közül csak Mikisa Taras van jelen, őt rohanják meg a gratulálók. Az elsők között lép a művészhez Thomán István, melegen gratulál neki, megöleli és megcsókolja.


A döntő forduló második részéről Jemnitz Sándor írt kritikai beszámolót (Népszava, 1933. május 18.), értékelése nem esett egybe a zsűri döntésével.

A Nemzetközi Liszt Ferenc-verseny szerda estén megtartott második döntőversenyén Földes Andor, a francia Ida Perin és Kovács István játszották el Liszt Ferenc Esz-dúr versenyművét, amely tehát e két napon hétszer hangzott el, míg az A-dúr versenyművet csakis a fiatal orosz, Taras Mikisa adta elő. Földes Andor és Kovács István bravúros technikai kigyakorlottságban vetélkedtek egymással, Ida Perin sem igyekezett a mű lényegébe behatolni és finom hangszerkultúrájával inkább a dolgok felszínén vesztegelt. A másodi est pálmáját az alig húsz éves Taras Mikisa vitte el, akiben vérbeli zongoraművész jelentkezik. Instrumentális készsége még fölülmúlja mondanivalóját, de a jövőre nézve kétségtelenül sokat várhatunk tőle. Megállapíthatjuk, hogy e második döntőverseny után sem akadt egyenrangú vetélytársa Kentner Lajosnak, aki hangszerismeret, lényegbeli tudás, eszközbőség és felépítő előadóművészet tekintetében elvitázhatatlanul első maradt valamennyi pályázó között!
A Nemzetközi Liszt Ferenc-verseny bírálóbizottság ezután döntésre vonult vissza. (…)
A meglepődés nagy és őszinte volt és az összesereglettek pillanatok alatt hagyták el a sötétbeborult előcsarnokot. Nem feladatunk, hogy vitába szálljunk az autonóm zsűri határozatával. Mondják, hogy a reménykeltő ifjú tehetséget vették mérlegelésük alapjául. Véleményünk, hogy az ítélet mértéke csak a máris ellenőrizhetően kész teljesítmény, vagyis a már elért eredmény lehet. A továbbfejlődés útjai, irányvonalai homályba vesznek. Őszintén örvendünk majd, ha az itt előlegezett bizalom termékeny talajra esett, de arról senki sem tehet, hogy a föltételként megszabott korhatáron innen is már komplett, kész művészetet nyújt. (…)

Jemnitz Sándor utal a zsűri döntésének egyik aspektusára (“Mondják, hogy a reménykeltő ifjú tehetséget vették mérlegelésük alapjául.”), melyet egy nappal később Dohnányi nyilatkozata is megerősített.

Dohnányi nyilatkozik az “Ígéretek versenyé”-ről

A magyarok a versenyben különösen jó eredményeket értek el. Ez azonban, mint meg kell állapítanom, kizárólag tehetségüknek és tudásuknak köszönhető, amit különben a legtöbb külföldi bíráló és sok külföldi versenyző is elismert. Nem igen lehetett azt várni, hogy ezen a versenyen oly egészen kiforrott művész fog feltűnni, aki teljesen felfogja és érzékelteti Liszt Ferenc műveinek szellemét. Hiszen ez a verseny nem a teljesülésnek versenye volt, hanem – már a korhatár miatt is – az ígéreteké. (…)
Pesti Napló, 1933. május 19.


A gálahangversenyről írt beszámolók többsége a közönség reakciói alapján arról tudósít, hogy a nagyérdemű publikum nem értett egyet a zsűri döntésével, s ennek hangot is adott. A sajtó tekintélyes része a közönség mellé állt, illetve a közönség véleményével azonosult. A populizmus minden klinikai jellegzetességét mutatja a Nemzeti Újság (1933. május 19.)

Lázas izgalomban újabb negyedórák teltek el, míg végre kicsapódott a tanácsterem ajtaja s Kun dr. az őt pillanatok alatt körülfogó embergyűrű sokadalmába kiáltotta a hírt:
Első: Fischer Annie!
A közönségre a váratlan hír úgy hatott, mint a hideg zuhany! Általános elképedés fogadta a kijelentést, amelyre a fiatal Dohnányi-növendék néhány lelkesebb rajongóján kívül senki nem számított, de nem is számíthatott, hiszen Fischer Annie a versenyek során a közvélemény határozott állásfoglalása szerint sem igazolta azokat az egészen kivételes képességeket, amelyeket a nagytekintélyű bírálóbizottság és testület most a magyar állam 3000 pengős díjával és az Országos Liszt Ferenc Társaság 1000 pengős díjával jutalmazott (Kiemelés tőlem. M. Sz.). (…)
Fischer Annie a díszhangversenyen Dohnányi Ernő C-dúr rapszódiáját adta elő, ünneplésre azonban mintha csupán hívei siettek volna, mert a közönség, amely olyan gyakran helyezkedik szembe még bírói ítéletekkel is, ezúttal sem adta fel egyéni jogait és nyíltan foglalt állást a művészek mellett a díszhangverseny során.
Ez az állásfoglalás legjobban abban a szűnni nem akaró tapsorkánban jutott kifejezésre, amellyel a verseny második helyezettjét, az ukrán zongoraművészt, Taras Mikisát fogadták. A túlfűtött, szinte izzó hangulatban az egész nézőtéren végighömpölygött a tapshullám, amely nem szűnt meg. (…)



Valamivel kiegyensúlyozottabban számolt be a Budapesti Hírlap (1933. május 19.), de a többségi véleménnyel ez az orgánum sem mert szembeszállni:

Ma a közönség zsűrije ítélt a Liszt-versenyben

(…) A műsort Heimlich Lajos vezette be Bartók szonátájával. Meleg tapsot kapott úgy ő, mint az utána következő kitűnő olasz művésznő, Pitini Giuseppa, két modern olasz szerzemény festői előadásával. A harmadik szám Kentner Lajosé, a harmadik díj nyerteséé volt. Amikor felállt a helyéről és a zongora elé lépett, egyszerre fortissimóban tört ki a taps. Bartók Rondóját és Weiner három parasztdalát játszotta el, még a szokottnál is színesebben és nagyobb lendülettel. Utána fokozottan erős és hosszantartó taps zúgott fel. Kétségtelenül spontán volt ez a taps és mégis úgy hatott, mint valami tüntetés.
Annál feltűnőbb volt, hogy a következő szereplőt, Fischer Anniet, az első díj nyertesét, az udvariassági tapsnál alig melegebb elismerés fogadta és jutalmazta, amikor Dohnányi C-dúr rapszódiáját eljátszotta. Földes Andor egy Kodály- és Dohnányi-darabot játszott; már őt is sokkal szívesebben fogadták, mint Fischer Anniet. Még zajosabb sikere volt Perin Idának Fauré és Ibert egy-egy darabjával. Ezután az őstehetségű orosz fiú, Mikisa Taras, a második díj nyertese állt fel versenyzők sorából, hogy Rubinstein C-dúr hangversenyetűdjét előadja. Alig hogy felemelkedett, mennydörgésszerű taps zúgott fel a teremben, amely csak akkor ült el, amikor a fiatalember játszani kezdett. Bámulatra méltó finomsággal és páratlanul előkelő virtuozitással adta elő a rendkívül nehéz darabot. Amikor befejezte, a közönség már nemcsak viharosan tapsolt, hanem kiabált is az elragadtatástól. (…)

Jemnitz Sándor a Népszavában (1933. május 19.) baloldalról lényegében ugyanazt a véleményt fogalmazza meg, amit a jobboldali, a populista és bulvársajtó is hangoztat. De ő már általános tanulságok levonására is vállalkozik, és az egész rendezvény stupiditására is felhívja a figyelmet.

A versenynapok alatt és különösen az utolsó beszámolóinkkal kapcsolatban feltűnően sok névtelen és aláírásos levelet kaptunk kézhez. A további bátorságra buzdító szíves üdvözleteket köszönettel, egyszer s mindenkorra visszautasítjuk. Mi nem ismerünk bátor és nem bátor véleménymondást, hanem csakis egyfélét: őszintét. Fontosabb az a hang, amely tegnapi cikkünk néhány mondatára felel, és azzal érvel, hogy a bírálóbizottság igenis alapul veheti a puszta, vagyis még ki nem bontakozott tehetséget, eltekintve annak máris ellenőrizhető, elért eredményeitől. E sorok írójánál fogalomzavar uralkodik, mert összetéveszti a versenydíjat az ösztöndíjjal. Ösztöndíjak célja és feladata, hogy a felfedezett tehetséget további kibontakozásra serkentsék és számára e további fejlődés külső körülményeit biztosítsák. A verseny: sport. S ha már a sportéletben szokásos formákat választottuk, azokhoz is kell ragaszkodnunk. S ha a lóversenyen az egyik ló hatodiknak fut be, nem helyezhetjük úgy, mintha elsőnek érkezett volna, kizáróan csak azért, mert személyes meggyőződésünk szerint az illető paripa jövő futtatások alkalmával majd kétségtelenül elsőnek érkezik be. Itt a szabad szemmel látható tények beszélnek…
Szükségesnek láttuk ennek megállapítását, bár hangsúlyozzuk, hogy ezt nem az immár lezajlott gyakorlati esetre vonatkoztatjuk többé, hanem tisztán elméleti szempontból és a fogalmak rendezése kedvéért mondjuk el. Ugyanilyen akadémikus távlatból tárgyaljuk le tehát azt a szépen festő, de szintén problematikus felszólítást, hogy vigasztaljuk a kiselejtezetteket és elmaradottakat: a verseny még nem az élet, s ha a versenyen el is buktak, az élet még igazolhatja őket. A kibukottak struccpolitikai vigasza lenne ez. Mert igaz: a verseny még nem maga az egész élet, de része, töredéke ennek az életnek. S ha nem vonulnak félre, az élet már holnap újabb versenyek küzdelmei elé állíthatja őket. Elpuhító szenvelgés lenne tehát a történteket lekicsinyelni, vagy meg nem történteknek tekinteni. Minden balsiker próbaköve a testi és lelki edzettségnek, valamint a pályaválasztás szükségszerűségének. Aki csupán sikerek miatt lépett a művészpályára, könnyen veszti kedvét. De aki művész, mert egész lénye erre az útra parancsolja, s mert minden idegszála odafűzi, az legalább látta, hogy mi vár rá és felkészül minden eshetőségre…
A csütörtök esti befejező díszhangversenyre roskadásig telt meg a Zeneművészeti Főiskola nagytermének karzata is. Ezerszáz ember – mintha csak összebeszélt volna – hajszálfinom árnyalatokig menő tapsfokozatokkal köszöntette e hangverseny közreműködőit: a három nagyobb és a kisebb díjak nyerteseit. S a dobogón helyet foglaló bírálóbizottságtól most már a közönség ragadta magához a legalábbis utólagos ítéletmondás jogát. Dörgő éljenzés fogadta tehát a második díj nyertesét, a tömzsi kis orosz Taras Mikisát, akiben a régi nagyszabású orosz virtuózok típusa éledt újjá. Tüntetően harsogó taps üdvözölte a harmadik díj nyertesét, Kentner Lajost, aki halálsápadtan és megilletődve köszönte meg az együttérzés újból és újból kitörő megnyilvánulásait. A teremben veszedelmesen feszült hangulat uralkodott; valóban sajnáltuk az első díj nyertesét, Fischer Anniet, a bájosan komoly szőke kisleányt, akinek kapkodó futamain megérződött, hogy valódi helyzetével teljesen tisztában van… Kentner leszűrt, Mikisa csillogóan pergő játéka mellett a francia Ida Perin zongorakultúrájával, az olasz Giuseppa Pitini ápolt billentésével és Kovács István technikai felkészültségével sorakozott fel. Földes Andor ezúttal sem tudta letompított színeit felfokozni. Heimlich Lajos szándéka nemes és dicséretes volt, amikor Bartók Zongoraszonátáját választotta műsorszámul, de szaggatott és elsietett előadásával a műnek – sajnos – alig tett jó szolgálatot.
Befejezésül dr. Hóman Bálint vallás és közoktatásügyi miniszter mondott ünnepi beszédet. Kifejtette, hogy Liszt Ferenc teljesen kimerítette a zongora lehetőségeit, s hogy utána már semmi lényegesen újat nem tudtak e hangszer részére alkotni… Szegény Debussy! Sírodban másodszor is meghalhatsz! Schönberg, Bartók, Stravinsky, – hagyjatok föl minden reménnyel… De hogyan lelkesüljön fel a komor helyzetképen épp az a serdülő zongoristanemzedék, amely talán mégis csak talál még egyet-mást a zongorairodalom későbbi termékei között? S amely bizonyára inkább hinni és bízni szeretne a jelenben, – vagy legalábbis a jövőben?

A legélesebben a Magyarság publicistája fogalmazott (1933. május 19.)

Észrevételek a Liszt Ferenc zongoraversenyről

(…) Megállapítható, hogy a Liszt Ferenc versenybizottság szerdán este kihirdetett döntése a három legjobb játékosról, meglepetést keltett és nem egyezett a közvéleménnyel. A két első helyet Taras Mikisa és Perin Ida érdemelte volna. A harmadik helyért Földes Andor, Kentner Lajos és Kovács István egyenlő eséllyel startolt. A bizottság érthetetlenül Fischer Anniet tüntette ki az első díjjal. Ha ez a díj csupán néhány ezer pengőt jelentene, a kérdés művészi szempontból szót sem érdemelne. De ez az első díj elsősorban erkölcsi értékű, szabadjegy a tekintélyek által szentesített művészi hírnév kiváltságos területére, pozíció, melynek elnyeréséhez kimagasló, másokat lehengerlő tehetség kell. Fischer Annie nem ilyen művész.

A verseny mérlegét a kor legtekintélyesebb és legfelkészültebb kritikusa, Tóth Aladár a Pesti Naplóban (1933. május 21.) egy nagy ívű publicisztika keretében vonta meg. Szerinte a szerencsétlen rendezés ellenére szerencsés eredmény született (Tóth Aladár tanulmánynak is beillő szövege teljes egészében megtalálható a Fischer Annie dokumentum kötetben – Klasszikus és Jazz Kiadó, 2002):

A most lezajlott Liszt-zongoraversenynek sem tulajdoníthatunk magasabb kulturális jelentőséget. Örülünk, hogy szerencsésen túlestünk rajta. Szerencsésen. Mert puszta véletlen volt, hogy a zsűriben a “Fachsimpel” pedánsokkal szemben olyan bírálók kerültek többségbe, akik nem csak fülükkel, hanem lelkükkel is hallgatták a muzsikát, akik a verseny sporthangulatában sem feledték el, hogy a zene… művészet. Ennek köszönhetjük, hogy ezúttal nem szürke mesteremberek, nem lélektelen bravúrjátékosok, hanem valódi művészek nyerték el a babért. El kell azonban ismernünk: a zsűri, és annak illusztris elnöke, Dohnányi Ernő, éppen az ilyen versenyek labilitásának tudatában, mindent elkövetett, hogy biztosítsa a verseny morális és művészi komolyságát. Hogy ezen a versenyen a legmagasabb művészi szempontok érvényesültek: ez, ismételjük, a véletlen szerencse ajándéka. De ezt az ajándékot a legteljesebb mértékben megérdemelték a tiszta művészi ideálokért küzdő zsűritagok és mindenekelőtt Dohnányi Ernő, aki a legpedánsabb tárgyilagossággal és a legelőkelőbb, szinte heroikus önzetlenséggel vezette a “mérkőzést”.


Előzmények és utóélet

Fischer Annie már 1933 előtt sztár volt. A szó mai értelmében is. Úgy tűnik azonban, hogy a Liszt-verseny körül kialakult vitától és támadásoktól ez a népszerűség nem védte meg. Fischer Annie 1933 után is sztár maradt, úgy tűnik, hogy a Liszt-verseny nem törte meg felívelő karrierjét, sőt, néhány évvel a verseny után már a megnyert verseny nemzetközi és hazai ismertségét pozitív értelemben segítette. Mind a hazai, mind a külföldi sajtóban évekig a Liszt verseny győzteseként jelent meg.
A versenyt megelőző egy évtizedes pálya sajtóreprezentációjának elemzése azonban rávilágít arra, hogy a sajtó nagy részének 1933-as hirtelen elfordulása tulajdonképpen nem volt meglepő. A verseny körüli hektikus reakciók magyarázatát, vagy legalábbis árnyaltabb interpretációjának lehetőségét pedig az 1933-1935 közötti sajtóanyagok elemzése teremtheti meg.
Az első kérdés tehát az, hogy hogyan lett Fischer Annie a sajtó szemében 1933 májusára kegyvesztett. Fischer Annie koncertjeit, fellépéseit kitüntetett figyelemmel 1925 óta követte a magyar újságírás. Csodagyermekként kezelte a nyilvánosság, első külföldi útjairól is rendszeresen hírt adtak a budapesti lapok. Nem volt ritka, hogy egy-egy alkalommal 8-10 különböző lap is beszámolt fellépéseiről. Ezek a beszámolók kivétel nélkül a lelkesültség hangján szóltak. A csodagyermek korszak legnagyobb csúcsát az 1928-as svájci koncertek testesítik meg.
1931-32-ben Dohnányi művészképzőjébe járt (ma posztgraduális képzésnek neveznénk), ez az időszak a későbbi fejlemények szempontjából döntő. Fischer Annie egy év leforgása alatt, mindössze háromszor lépett közönség elé (1931. május 20-án, 1932. január 10-én és 1932. április 5-én). Először Földes Andorral együtt, majd a két 1932-es koncerten a művészképzős osztálytársakkal (Földes Andor, Heimlich Lajos, Kilényi Eduárd, Zeitinger Jenő, Petri Endre) adott közös koncertet (Bach-Vivaldi és Mozart többzongorás versenyműveinek résztvevőjeként). Ez nyilván Dohnányi pedagógiai elhatározása volt. Senkit sem emelt ki a tanítványi körből. Egy év viszont elég ahhoz, hogy a sajtó elfelejtsen valakit, főleg akkor, ha az illető szórványos közszerepléseit a személyiség háttérbeszorulása jellemzi. Fischer Annie diplomahangversenyére 1932 júniusában került sor, az első, önálló szólókoncertet pedig 1932. december 8-án adta a Vigadóban. A megelőző időszakhoz képest tehát koncertekben szűkös két esztendő volt az 1931-32-es év. Önálló estjét a kor két legjelentősebb szakkritikusa, Jemnitz Sándor és Tóth Aladár, igen eltérően értékelte

Fischer Annie – a két hasonnevű tehetséges fiatal leány közül a zongoraművésznő – néhány év előtt, mint vonzóan friss és üdeségében elfogulatlanul ábrándozó muzsikuslélek keltett feltűnést. Ábrándozását, épp ezt a naivul merész alaphangját szerettük és méltattuk nála, mert műsorszámainak körzetében teljesen otthonosnak mutatkozott. Az előadás mögül kikandikáló álmok valóban saját álmai voltak. Csütörtök esti önálló hangversenyére mindez a kislányos bátorsággal nekilendülő romantika valami meleg és egyenletes érzelmességgé csöndesedett. Igazi énjének lírája jelenleg olyan halk, hogy szinte a szűk szoba négy fala közé szeretne visszavonulni. De ez az igazi én csak ritkán szólal meg, mert legtöbbnyire kölcsönkért álarc mögé rejtőzik és fölvett gesztusokkal fejezi ki magát, nem a saját elképzeléseit adja, hanem idegen elképzeléseket tolmácsol: érett kedélyvilágok vízióit, melyek messze túlhaladják egyrészt emberi fejlődési fokát, másrészt technikai felkészültségét. Érezzük benne a föltétlen művészi jóakaratot, de hitének etikáját nem az önmagához való hűség, hanem a hűséges szófogadás szolgáltatja. Ösztönét dicséri, hogy kölcsönkért álmai szépek. De mit ér itt a szépségük, ha a puszta engedelmesség rajongásával és nem mélyükbe ható megértéssel veszi át azokat. Így nem kelnek életre általa.
Jemnitz Sándor, Népszava, 1932. december 10.

Fischer Annie már gyermekéveiben olyan rendkívüli produkciókkal lepte meg közönségét, hogy teljesen érthető az az általános érdeklődés, mely a zseniális fiatal lányka művészetének további kialakulását kíséri. Annál is inkább, mert Fischer Annie talentuma a legnemesebb, legkomolyabb, legritkább fajtából való: a tiszta, közvetlen poétikus megnyilatkozás talentuma. A zeneköltészet igazi hívei valóban örülhetnek, hogy legifjabb zongoristáink között is akad még természetes letéteményese ennek az emelkedett előadóművészi szellemnek, amelyet a Dohnányik, Sauerek koncertjein szoktunk ünnepelni. Meg fog-e újulni ennek a szellemnek élete Fischer Annie játékában? Vagy elsorvad-e majd, ahogyan a zongoraművészet egy korszakában diadalmas költőiség egyre jobban sorvad el manapság seregestől fellépő nagytudású, de mesterkélt virtuózok között? Bizony ez egyedül az egyéniségnek örök művészi ideálokat megújító erejétől függ… és a kis Fischer egyénisége még csak most van fejlődőben. Fiatal művésznőnk nem volt olyan szerencsés, mint orosz, vagy amerikai, párizsi vagy bécsi kollégái: ő nem hozott magával már az iskolából biztos mesterségbeli tudást, kiforrott, fegyelmezett technikát, magvas pianisztikus kultúrát. Neki most ezt is egyénisége belső parancsszavára kell pótolnia. De a valódi zsenialitás nemcsak át tudja egyénien formálni azt, amit kapott, hanem utána tud járni annak is, be tudja szerezni azt is, amit nem kapott. Fischer Annie tehetsége tehát nagy erőpróba előtt áll, ezen dől majd el annak a tiszta és mély költői világnak sorsa, amelyet művésznőnk magában hordoz és amely őt máris valamennyi fiatal pályatársa fölé emeli.
Fischer Annie csütörtöki hangversenyén még halvány színekben, de már bámulatosan eleven és kifejező színárnyalatokban derengett fel az egyéni álmoknak, vágyaknak, szenvedélyeknek költői világa. Ez a rendkívül vonzó, lírájában meghatóan gyengéd, pátoszában felemelő és megragadó belső élet természetesen még nem érezheti magát teljesen otthon Bach nagyvonalú formáiban; Beethoven nagy E-dúr szonátáját (op. 109) sem töltheti be teljesen, de már az is óriási, szinte hihetetlen eredmény, hogy mély és igaz kontaktust talált ennek a rendkívül komplikált és egyben csodálatosan leszűrődött remekműnek szellemével. Teljes komolyságában ütötte meg a késői Beethoven hangját, és ragyogó intelligenciával követte a szonáta felépítésének egész menetét. Művésznőnk azonban lelkének legigazibb otthonát a romantikusoknál találja meg. Chopin Asz-dúr balladája, c-moll noktürnje, fisz-moll polonaise-e, de mindenekelőtt Schumann C-dúr fantáziája csak a legvérbelibb Chopin és Schumann-játékosok előadásában tárja fel előttünk koncepcióját olyan teljesen, legapróbb részletig átélten, mint a kis Fischer tegnapi interpretálásában. Sőt a C-dúr fantázia első tételében úgy éreztük, hogy művésznőnk az álmok erejével már teljesen hatalmába keríti magát és a közvetítő zongorát is. Azaz itt felvillant valami abból az ideális előadóstílusból, melyben e hangszer maga is szerves részévé válik a költészet álomvilágának. A műsort Dohnányi-kompozíciók zárták be. A C-dúr rapszódia előadásának pompás virtuóz “gesztusa” jelezte, hogy Fischer Annietól, mint “bravúrjátékostól” is sokat várhatunk. A Vigadót megtöltő közönség lelkesen ünnepelte a művésznőt.
Tóth Aladár, Pesti Napló, 1932. december 10.

„Igazi énjének lírája jelenleg olyan halk, hogy szinte a szűk szoba négy fala közé szeretne visszavonulni.” – így regisztrálja az egyéniség háttérbeszorulását Jemnitz, Tóth Aladár ugyanezt a jelenséget e szavakkal jellemzi: “még halvány színekben, de már bámulatosan eleven és kifejező színárnyalatokban derengett fel az egyéni álmoknak, vágyaknak, szenvedélyeknek költői világa.” Jemnitz továbbmegy, és egyenesen Dohnányi-epigonizmussal vádolja a fiatal zongoraművésznőt: “kölcsönkért álmai szépek. De mit ér itt a szépségük, ha a puszta engedelmesség rajongásával és nem mélyükbe ható megértéssel veszi át azokat.”
1934-re Tóth Aladár és Jemnitz véleménykülönbsége ellenségeskedővé vált.

“Unheimliche hellsichtigkeit” (Félelmetes tisztánlátás) – írta róla minap egyik svájci kritikusa és fején találta a szöget, mert valóban szinte már félelmetes a szellemnek az a mélyreható, rávilágító ereje, mellyel ez a fiatal lány előttünk a legkülönfélébb stílusok, szerzők, művek sajátos világát feltárja. A legmagasabb rendű intelligencia ez, valódi művészi intelligencia: semmi köze sincs az elvont okoskodáshoz, kiagyaltsághoz, nem ismeri a kételyt, tökéletes összhangban dolgozik az érzés és ösztön tudatalatti hatalmainak gazdag fogékonyságában, hajlékonyságában, mozgalmasságában. Meg sem őrizhetné tévedhetetlen biztonságát, ha nem vetné meg lábát a hozzá hasonlóan gazdag és sokoldalú érzelmi élet ősi fundamentumán. Az ilyen intelligencia nem tolakszik előtérbe, csak eredményét látjuk, és ezért annál jobban csodáljuk a művészt, aki mintegy az alvajárók biztonságával halad a hangok labirintusában. Ez a teljes “megértés” eltűntet minden akadályt, minden szokatlan idegenséget a zeneköltemény és az előadó lelke közt. Az egyéni érzelmek, vágyak, szenvedélyek világa álomszerű könnyedséggel és természetességgel virul ki a zenemű tartalmán és folyamán keresztül. Fischer Annie poéta lelke valóban a zongorajáték álomszerű tündéri szépségeinek vonósa.
A művészegyéniség harmóniájának ilyen páratlan átfogó erejével ma, a “specialisták” korában alig találkozunk a zongorakoncertek pódiumán. Fischer Annie “aranykori” jelenség: azoknak a lisztferenci, vagy legalábbis d’alberti időknek szellemében zongorázik, amelyekben a nagy művész nem volt csak klasszikus, vagy csak modern Bach-, vagy Chopin-játékos, hanem mindent kongeniálisan játszott. Ahogy megcsendültek a műsor bevezető számának, Bach grandiózus toccatájának első hangjai, azonnal éreztük, hogy hivatott Bach-interpretáló ül a zongoránál, és valóban, ahogyan az első tétel nagyvonalúan, szigorúan plasztikus körvonalában kibontakozott, ahogy az Adagio végtelen nyugalmával elringatta lelkünket, ahogyan a fúga az emberélet győzelmes szépségét hirdette, mindez Bach-muzsika volt hamisítatlanul, egy igaz és tiszta művészegyéniség tükrében. Aki ma hallotta Liszt h-moll szonátáját és a “Sommernachtstraum” poézisét Fischer Annie interpretálásában az jogosan tarthatja érthetetlennek, sőt komikusnak azokat a vitákat, amelyek a tavalyi Liszt-versenyen Fischer Annie díjnyertessége körül keletkezett (Kiemelés tőlem. M. Sz.). Nem is említve, hogy művésznőnk a szonátát a versenyen még tökéletesebben, még szuggesztívebben játszotta, mint a mai estén (Kiemelés tőlem. M. Sz.). Liszt szonátája tele van irodalmi elemekkel, grandiózus felépítését ezek nélkül nem is lehet teljesen megérteni. Fischer Annie előadásának azonban nincs szüksége kommentárokra: a literális elemeket ilyen fantáziával kiaknázni és egyben abszolút töretlen zeneiségben feloldani ma egyedül ennek a nagy művésznőnek még nagyobb mestere Dohnányi Ernő tudja. A hangverseny sajnos annyira belenyúlt a késő éjjeli órákba, hogy csak pár szót szentelhetünk Schumann Karneváljának, ennek a költői elképzelésben és pianisztikus bravúrban egyaránt a legnagyobb romantikus szerzők lelkéből leledzett interpretációnak. Ezt a művet a Dohnányi utáni generációban három magyar pianista játssza a legszebben: Ungár Imre, Károlyi Gyula és Fischer Annie. Nehéz választani a három interpretáció között, hiszen tehetségben körülbelül egyenrangú művészekről van szó. Mégis Fischer Annie előadását éreztük talán legschumannibbnak, és ezért bár nem a legkidolgozottabbnak, de legfelszabadultabbnak, legközvetlenebbnek. A termet zsúfolásig megtöltő közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte a művésznőt, aki még ez után a monstre műsor után is elképesztő frissességgel és lendülettel adta egymás után a ráadásokat.
Tóth Aladár, Pesti Napló, 1934. február 25.

A rendkívül tehetséges fiatal leány zongoraművészetének alaphangja ma is a romantika. Fischer Annie első fellépéseinek idején frissebb és napsugarasabb volt ez a bensőséges romantika (Kiemelés tőlem. M. Sz.), amely kezdettől fogva megkapott és rokonszenvvel töltött el minket. Játéka, mely ekkor a szabad természet értelmében volt “természetes”, ma is minden érzelgősségtől mentesen volt tiszta.
Lágyan érzelmes részleteknél – mint például Schumann Karneváljának valóban meghatóan előadott Chopin-tételénél – mintha valami vágyódás szállna föl a szellemiség áttetsző régiói felé. Anyagtalan vágyódás ez valami földöntúli és közelebbről meghatározhatatlan szép felé, s a hallgató bámulva kérdi, hogyan kerül ennyi elvonatkozottság a serdülő évein alig túljutott fiatal leányhoz...
Szenvedélyes részleteknél, nagy föllendüléseknél viszont úgy tűnik, mintha elhagyná egyénisége körzetét. Vágyódása – mint kettős kedélyvilágának körzete – megmarad, de most már valami tudatosított célra irányul; elképzelését most már kívülről jött és meg nem emésztett esztétikai tézisek alakítják. Saját körzetén kívül már nem muzsikál, hanem irodalmat csinál. Fischer Annie világnézetet futamozik és zeneszerzők vegyi képletét írja föl krétával a fekete táblára. Hangszertudása mesterségbeli fölkészültsége – amely hiánytalan, mihelyt saját területén mozog – legott kimutatja összes fogyatékosságát, mihelyt a zenéből papírirodalmi élménykifejező eszközt gyárt. Ilyenkor bántókká válnak számos illetve számtalan melléfogásai s az embernek kedve támad őt az esztétika magas lováról leszállítani és szigorú egyszerűséggel gyakorlásra bírni.
Bach C-dúr toccatájának filozófiai életörömbe csukló fúga-középszólamai helyett sokkal szívesebben hallgattuk volna akármelyik francia szvit közvetlen vidámsággal eljátszott – mert jelen technikájához mért – gigue-jét: még ha le kellett volna mondanunk a bachi életörömbe való elkalauzoltatás élvezetéről, amelyből (mondanunk sem kell) ilyen tökéletlen megszólaltatásban amúgy sem volt részünk...
Kár, hogy egyesek türelmetlen és kihívó propagandájukkal inkább ártanak mint használnak a reménykeltően elindult zongoraművésznőnek. Ha valaki a Liszt-versenyekkel kapcsolatosan kifejtett és indokolt különvéleményünkre alkalomszerűen visszatérve azt “komikus”-nak nevezi, akkor mi természetesen szembenézünk az effajta “komikum” összes veszedelmével. (Kiemelés tőlem. M. Sz.) Ilyen forma ráijesztések – “Ne merj szólni, mert nevetségessé válsz!” – minden más korviszonyok közt pusztán gyerekesek lennének. Ma azonban az ilyen vélemény-lehengerlő kirohanásból tragikusan merednek ránk a gondolatszabadságot letipró diktatórikus rendszerek hírhedt szokásai. Ezekkel szemben pedig kitartunk a való tényállások “komikus” védelmében.
Jemnitz Sándor, Népszava, 1934. február 27.

Ez a koncertkritikai mezben jelentkező “ütésváltás” egy évvel a verseny után látott napvilágot. A két zenei szakíró közötti személyes ellentét azonban korábbra datálható és feltételezhető, hogy Jemnitz Fischer Annieról kialakított álláspontját e személyes rossz viszony is befolyásolta. Ugyanis Tóth Aladár a kezdetektől (1925-től) Fischer Annie feltétlen híve volt. Jemnitz alapmagatartása később jelentősen megváltozott, a döntő fordulat 1937-ben következett be. Ebben az évben Tóth Aladár és a 16 évvel fiatalabb Fischer Annie összeházasodtak, így Tóth több kritikát nem írt a zongoraművészről. Jemnitz viszont ekkor átvette Tóth szerepét, és ettől kezdve elemző alapossággal követte és méltatta Fischer Annie pályáját.
Fél évvel a verseny után Fischer Annie interjút adott (Erdélyi Hírlap, 1933. november 23.), ebből tudhatjuk meg, hogy valóban nem tudott tökéletesen felkészülni a versenyre:

– Valójában a bécsi versenyre készültem (A nemzetközi Brahms-versenyre. M. Sz.) csupán – mondja halkan – és hogy mégis a pestin szerepeltem, azt Dohnányinak köszönhetem. A Liszt-verseny előtt hét héttel történt, hogy a Zeneakadémián találkoztam koncert közben volt tanárommal.
– Mindenki lejelentkezett, készül már, csak maga nem, Annie. Mit jelent ez? – kérdezte Dohnányi.
Egyetlen Liszt-darabot tudok csak, a h-moll szonátát. (Kiemelés tőlem. M. Sz.) Nem készültem pesti szereplésre, és Bécsbe megyek! –feleltem.
– Azt nem lehet… – mondotta szinte izgatottan Dohnányi – én hallottam hogyan játszik maga Lisztet! Magának ott szerepelni kell…
És hét héttel a verseny előtt gyakorolni kezdtem. Egy etűdöt, egy rapszódiát, az Esz-dúr koncertet és egy Liszt átírást. Három héttel a verseny előtt jelentkeztem Dohnányinál, eljátszottam előtte a programomat és ő el volt ragadtatva. De akkor még annyira gyakorlatlan voltam, hogy kottából adtam elő az Esz-dúr koncertet. A többiek mind hónapokig gyakoroltak, voltak, akik egy évig! (Kiemelés tőlem. M. Sz.) Sokan azt mondták, az újságok is megírták, hogy Dohnányi protekciójával sikerült az első díjat megnyernem. Milyen lehetetlen beállítás! Képzelje el, ha mind a tizenöt zsűritag a maga kedvencét akarta volna favorizálni… Mindezt csak ezért suttogták, mert lehetetlenségnek tűnt, hogy magyar és leány nyerje a versenyt. Pedig már az első naptól kezdve 18 pont előnnyel “futottam”. Ez nem vicc. A Zeneakadémia nagyterme átalakult zsűri-tribünné, ahol fogadásokat kötöttek, izgultak és doppingoltak, mint egy lóversenyen, csak éppen a bukméker hiányzott… Őszintén szólva, magam sem hittem, hogy elsőnek futok be. Már csak azért sem, mert a szereplések reggel kilenckor kezdődtek, én pedig ebben az időpontban kerültem sorra, amikor még sem közönség, sem újságírók nem voltak jelen. Így hát kizárólag a zsűri döntött.
A döntőn éppen leggyengébb darabomat, az Esz-dúr koncertet játszottam, azt hittem, mindennek vége… (Kiemelés tőlem. M. Sz.) Este tizenegy órakor hazamentünk anyámmal, meg sem vártuk az eredmény kihirdetését. Lefeküdtünk. Éjfél felé csilingelt a telefon. Thomán Mária izgatott hangja szólalt meg a drót másik végén: – Anniekám, te vagy a nyertes! Jöjjetek le azonnal az Abbázia kávéházba. Győzött a h-moll szonáta.

Az 1933-34-es koncertszezonban adott hangversenyek kritikáinak vissza-visszatérő fordulata, hogy Fischer Annie bebizonyította, hogy megérdemelten nyerte a Liszt-versenyt. Az a benyomásunk is támadhat, hogy ezek az évek a díj utólagos igazolásáról szóltak.

A fiatal művésznő Schumann zongoraversenyének magánszólamában megmutatta, hogy az utóbbi hónapok alatt rendkívüli módon fejlődött. Billentését a gyakori fellépések formálták és megérlelték. Játékán megérződik a feltétlenül dicsérendő nemes szándék, hogy rászolgáljon a korán elébe hullott hírnévre, s hogy engedmények nélkül, sőt a legnagyobb igényeknek megfelelően töltse ki azt a keretet, amelybe állították. (Kiemelés tőlem. M. Sz.) Nem akar olcsó áron divatossá válni s ez imponáló lelkierőre vall.
Jemnitz Sándor, Népszava, 1934. február 20.

(…) Belgiumban és Svájcban adott hangversenyei alkalmából ritka magas értékeléssel emlékezett meg róla a külföldi kritika és minden arra vall, hogy későbbi pályája is a tavalyi Liszt-zsűri ítéletét igazolja majd. Nincs rá szükség, de azért jó látni, hogy Fischer Annie korán kibontakozott rendkívüli zongorázó tehetsége egyenletes fejlődésében semmi zökkenő nem állt be. A versenysiker nemhogy megzavarta, megszédítette volna, hanem kétségtelenül a boldogan vállalt művészi felelősség érzésével fegyelmezte és gazdagította belső világát. (…)
Lányi Viktor, Pesti Hírlap, 1934. február 20.

Az „utólag kiérdemelt díj” még 1936-an is felbukkant, ekkor már olyan kontextusban, mintha soha senki nem vitatta volna a Liszt-verseny eredményét.

Híres a magyar főváros igazi zenei közönségének magasrendű ízlése és biztos ítélete. Felfedezni és elbuktatni egyformán tud, és előbb-utóbb mindig kiderül, hogy igaza van. Kedvenceinek kiválasztásában meg éppen csalhatatlan. Fischer Annie az utóbbi két szezonban nemcsak azt igazolta, hogy teljesen jogosan nyerte meg az internacionális Liszt-versenyt, és hogy külföldi nagy sikereivel a női pianisták élére került, de igazolta a budapesti publikum kitűnő érzékét, amellyel ezt a zseniális fiatal művésznőt és kivételes talentumát kezdettől felismerte és elismerte. (Kiemelés tőlem. M. Sz.)
Péterfi István, Magyar Hírlap, 1936. december 2.

A közvélekedés szerint a Liszt-verseny jelentős állomás volt Fischer Annie életében, de a pálya alakulása szempontjából olyasféle döntő fordulatot, mint amilyet manapság egy versenygyőzelemnek tulajdonítani szokás, nem hozott. Hogy ennek ellenére mégis az életrajz egyik fontos momentumává vált, azt az életrajzírók számlájára írhatjuk: úgy kezelték a versenyt, mint egy 30-40 évvel későbbi, hasonló vetélkedőt, melynek megszokásból komoly jelentőséget kell tulajdonítani. A korabeli sajtóanyagok tanulsága nem az, hogy ez a verseny Fischer Annie számára nem volt könnyű menet, hogy egy adag szerencse is kellett a győzelemhez – ezeket a következtetéseket sajtóanyagokból levonni eleve hiba volna – hanem az, hogy magával a verseny tényével 1933-ban nem tud a magyar sajtó mit kezdeni. Nem tisztázta senki a verseny célját, tétjét. Senki sem tudta, hogy egy ilyen versenyt hogyan kell, illetve célszerű lebonyolítani. Általánosan elfogadott vélekedés volt (úgy tűnik, hogy a legostobább szemlélet válik mindig konszenzussá), hogy a verseny-jelleg miatt a zongoraverseny legközelebbi rokona a sportverseny. E súlyos szemléletbeli hibára érzékletesen hívja fel a figyelmet a nyelvhasználat. A cikkek nagy része – szókincs híján – a sportból kölcsönzött fordulatokkal él, legjellegzetesebb példája (esszenciája) e nyelvi korlátozottságnak a tanulmányban nem idézett Pásztor Árpád karcolata (megjelent a Színházi élet című magazinban, 1933. május), melynek elég csak a címét idézni: “Sport-riport a Liszt-zongoraversenyről”. Lányi Viktor így érzékelte ezt a problémát.

Föl lehetne vetni a kérdést: helyes-e a zenei előadóművészetet összekötni a sportszerűség szellemével. Úgy látjuk az önként kínálkozó ellenérveket a most szerzett tapasztalatok inkább megerősítik, mintsem gyengítenék. A leggondosabb előkészítés s a legnagyobb tárgyilagosság mellett is – amit a verseny intézőitől és bírálóitól egyedül Sauer mester próbált, szerencsére jogos alap nélkül, megtagadni – a megnyugtató igazságtevés szinte emberfölötti feladat elé állította a kiváló szakértőkből álló bírálóbizottságot. A Liszt-kultusznak pedig nem vált minden tekintetben egészségére a nagy mester főműveihez kötött verseny. Több szó most erről ne essék, de a jövőre nézve ezt a két, megfontolásra intő tanulságot jónak láttuk leszögezni.
Pesti Hírlap, 1933. május 19.

Tóth Aladár idealizált képet fest az ellenséges légkörű díszhangversenyről, de éppen az idealizálás hívja fel a figyelmet a verseny sportszemléletére:

Természetesen, ha a verseny győztese, a zseniális kis Fischer Annie ül a zongorához, akkor a hangszerből mindenkor a legtisztább költészetnek olyan mély és ellenállhatatlan varázsa árad, mely akkor is maradandóan visszacseng a közönség lelkében, mikor már az ünnepi cécók, a zenei sportünnepek tapsviharai régen elzúgtak. Ez a fiatal zongorapoéta belekerülhetett a verseny pártoskodó, szenzációhajhász forgatagába, finom, de belső igazságában nagyon erős művészlelke győzhetett is a viharokon. Ez a rendkívüli művészet azonban lényegében véve végtelenül idegenül és távol állott mai környezetétől: hazája egy magasabb és tisztább világ, hangja az a hang, melyről elmondhatjuk Babits szavaival: “az hallja csak, aki magábaszáll”. Ezt az elbűvölő bensőségességében szinte Dohnányira emlékeztető zongorahangot, mint üdítő emléket visszük magunkkal a dübörgő versenyfutamok magából kikelt világából…
Pesti Napló 1933. május 19.

Úgy tűnik tehát, hogy a sajtó alapján sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet azt az ártalmatlan és végtelenül egyszerű állítást, hogy a Liszt-versenyen aratott győzelem Fischer Annie pályájának jelentős eseménye. Jellemző és pszichológiai vizsgálat tárgyává tehető momentuma a történetnek, hogy Fischer Annie (kitűnő memória és tökéletes szellemi erő birtokában) nem emlékezett például a verseny második helyezettjének nevére, s magától sohasem beszélt a versenyről.
De ez már az oral history világa.

Megjegyzés:

A tanulmányban olvasható cikkeket betűhíven közlöm, kivételt a nevek írásmódjánál tettem, ahol egységesítettem (pl. Fischer Anni, Fischer Any egységesen Fischer Annie, Mykyscha Taras, Mikischa Tarasz egységesen Mikisa Taras, stb.). A sajtóválogatás lényegében a teljes sajtóanyag áttekintésével készült. Eltekintettem a szépirodalmi, humoros, tárcajellegű írások (pl. Szomory Dezső, Pásztor Árpád) újraközlésétől.