Amikor látni annyi mint tenni: externalizmus és performatív vizualitás

Az alábbiakban egy olyan álláspont kifejtésére teszek kísérletet, amely az észlelésről akcióként, nem pedig reprezentációként ad számot, vagyis az észlelőnek a világban való cselekvését tekinti alapvetőnek, nem pedig a környezetről alkotott belső modelljeit. Bár egy efféle átfogó elképzelés nyomai több tudományterületen is fellelhetők, pillanatnyilag — közvetítő híján — még nincs átjárás egyikből a másikba. E területek közül az alábbiakban kettőről lesz szó. Egyik ezek közül az elmefilozófiai externalizmus álláspontja, mely az elme és az elmefüggetlen világ elválaszthatatlansága mellett érvel. A másik pedig az a természettudományban néhány éve feltűnt áramlat, amely az észlelést nem belső modellek segítségével magyarázza, hanem szenzomotoros akcióként az észlelő organizmus saját környezetébe ágyazottságából kíséreli meghatározni. Ahhoz, hogy e két, egymástól mind témájában, mind módszerében, mind pedig célkitűzésében eltérő megközelítést közös nevezőre hozzuk, az externalizmus egy általános — s ily módon közvetítő — alakzatára lenne szükségünk. Ennek megteremtéséhez igyekszik e tanulmány hozzájárulni.

Bevezetés

Az alábbiakban egy olyan álláspont kifejtésére teszek kísérletet, amely az észlelésről akcióként, nem pedig reprezentációként ad számot, vagyis az észlelő a világban való cselekvését tekinti alapvetőnek, nem pedig a környezetről alkotott belső modelljeit. Mivel e megközelítés a hangsúlyt a világra s nem az internális eseményekre helyezi, a leginkább talán az externalizmus címszava alá lehetne sorolni, ha az ennyire általános formában egyáltalán létezne. Bár egy efféle átfogó elképzelés nyomai több tudományterületen is fellelhetők, pillanatnyilag — közvetítő híján — még nincs átjárás egyikből a másikba. E területek közül az alábbiakban kettőről lesz szó. Az elmefilozófiában, az észlelés metafizikájában az externalista álláspont az elme és az elmefüggetlen világ elválaszthatatlansága mellett érvel. Az észlelés eszerint nem pusztán internális esemény, s így az észlelő semmi módon nem szigetelhető el a világtól, az észlelt elmefüggetlen tárgy tehát az észlelés konstitutív eleme (pl. McDowell 1982, Martin 2002). Másrészt, a természettudományban néhány éve feltűnt egy áramlat, amely az észlelést nem belső modellek segítségével magyarázza, hanem szenzomotoros akcióként az észlelő organizmus saját környezetébe ágyazottságából kíséreli meghatározni (pl. Varela, Thomson és Rosch 1991, O’Regan és Noe 2003). Bár a közös vonás talán már ennyiből is felismerhető, ahhoz, hogy az észlelést vizuális akcióként tárgyalva e két, egymástól mind témájában, mind módszerében, mind pedig célkitűzésében eltérő megközelítést közös nevezőre hozzuk, az externalizmus egy általános — s ily módon közvetítő — alakzatára lenne szükségünk.

Jogosnak tűnik persze a kérdés, hogy miért kellene egyáltalán kapcsolatot teremtenünk. Az elmefilozófia láthatóan igen jól működik empirikus bázis nélkül, a természettudomány meg metafizika nélkül. Mégis jelzésértékű, hogy az észlelés egyik internalista metafizikai elmélete, az intencionalizmus, olyannyira összefér a természettudomány domináns reprezentációs kutatási programjával. Spekuláció és empíria e frigyének termékenységét mi sem demonstrálja jobban, mint az a metafora, amely példátlanul gyorsan szívódott fel a köztudatba, s amelyre elég csak így utalni: agyak a tartályban. Azoknak tehát, akik ezt a képet túlságosan is rémisztőnek találják, talán vigaszt jelenthet, hogy filozófia és természettudomány együttműködése nem csak efféle horrorisztikus eredményekre vezethet. Nézzük azonban a közvetlenebb indokot is, amely alternatív megközelítések keresése mellett szól.

Az észlelés bármiféle komprehenzív elméletének alapfeltétele, hogy áthidalja az első és a harmadik személyű perspektíva adottságai között tátongó szakadékot. Mivel a fenomenológia (a saját perspektívámból adódó események) és az objektív megfigyelés adatai (a mások megfigyelésének perspektívájából adódó tág értelemben vett viselkedés és kontextusa, az elmefüggetlen világ) között nincs szükségszerű összefüggés (vö. Roy et al. 1999: 66), egy átfogó elmélet úgyszólván semmi egyéb, mint az a képlet, amely e két tényezőt valamilyen alapon mégis egymáshoz rendeli. Ilyen jelölt a reprezentáció fogalma is, méghozzá el kell ismerni, meglehetősen izmos, hiszen a belé vetett bizalmat még az sem ingatta meg, hogy jelen pillanatban senkinek sincs fogalma arról, ténylegesen miképp is reprezentálná az agy megfigyelhető fizikai működése az első személyű észlelő számára a világot. Akinek viszont nincs türelme várakozni egy majdanra ígért megoldásra, vagy egyszerűen nem is hisz benne, annak érdemes más irányban keresgélnie s így a fenomenológiai és a megfigyelési adatokat más alapon egymáshoz rendelnie. Márpedig erre egy átfogó externalizmus képlete, mint igyekszem megmutatni, igencsak alkalmasnak tűnik.

Mivel úgy vélem, az első és a harmadik személyű perspektíva adottságainak kapcsolata izgalmas probléma, ám ennek reprezentációs megoldása (számomra) nem az, az észleléshez más irányból fogok közelíteni. Egyelőre nem is akarok túl sokat, így csakis arra keresem a választ, vajon lehetséges-e fenomenológiai és megfigyelési adatok között úgy kapcsolatot teremteni, hogy a reprezentáció gondolatkörét egyáltalán nem hívjuk segítségül. Nos, szerintem igen, méghozzá a performativitás fogalmának segítségével.

Lássuk tehát végre, milyen utat járunk be. Kezdetként (1) az externalizmus bevett elmefilozófiai álláspontjával foglalkozom, az internalista pozícióval kontrasztba állítva. Ezután (2) áttérek a természettudomány területére, hogy ismertethessek egy sajátos észleléstípust. Ennek tárgyalására vezetem be — természetesen Austin nyomán — (3) a performativitás fogalmát, s hajtom végre e fogalom segítségével (4) az akciós, majd (5) a tudatos vizualitás explikálását. Végül, összefonva a szálakat, (6) az elmefilozófiai kiindulópont prizmáján keresztül mutatom meg az első és a harmadik személyű adatok közötti szakadék felett átívelő hidat, s (7) röviden eltöprengek a metafizikai következményeken.

1 Az észlelés internalista és externalista elmélete

Bár az elmével való foglalatoskodás — a világot mintegy kizáró ajtók mögött művelve — nem tűnik különösképp veszélyes vállalkozásnak, még a legóvatosabb megközelítés is súlyos metafizikai földmozgást idézhet elő. Vegyük például az elmefilozófia alábbi, egészen ártatlannak tetsző problémáját, amely látszólag csak önismeretünkre vonatkozik, s így szerény episztemológiai köntöst ölt. A kérdés így szól: milyen alapon kell individuálnunk perceptuális (mentális) állapotainkat?

A válasz kézenfekvőnek tűnik: egyszerűen le kell olvassuk róluk magukról. Első személyű perspektívából ugyanis mindannyian világos különbségeket tehetünk: hol ilyen, hol olyan az, amit átélünk. Bár így nagy vonalakban megkülönböztethetjük egymástól észlelési állapotainkat, ahhoz, hogy finomabban is tagolhassuk a percepció e különféle állapotait, célszerű ezen állapotok fenomenológiailag adott tartalmára is tekintettel lennünk, vagyis arra, amit észlelünk.

Csakhogy nem jutnánk messzire, ha e tartalmak kifejtésére valamiféle privát nyelvet választanánk, amely tisztán első személyű perspektívából árnyalná az intencionális állapotok gazdag tartalmi sokféleségét. Kézenfekvő megoldásként tűnik fel azonban e helyzetben egy igen egyszerű — ám későbbiek szempontjából fundamentális jelentőségű — fogás. A fenomenológiai tartalmak tagolását ugyanis maguk a tartalmak alapján is elvégezhetjük, az észlelt világ terminusaiban.

Mivel így publikus nyelvezettel dolgozhatunk, már csak annak kell határt szabnunk, hogy a perceptuális állapotok első személyű perspektívából adott tartalmuk kifejtésével folytatott differenciálásában – a fenomenológiai érték leolvasásában – meddig kell elmennünk. Világos, hogy elvileg a legkifinomultabb cizellálásig folytathatnánk az eljárást, ám nem individuáltunk-e elegendő mértékben, ha megkülönböztethetetlenségbe ütközünk? Úgy tűnik, igen, hiszen ha nem tudunk további különbséget tenni két, numerikusan különböző perceptuális állapot között fenomenológiai vonatkozásaik tekintetében, akkor bevégezhetjük, leszögezve, mindkét esetben ugyanolyan típusú perceptuális állapotban vagyunk.

Fogalmazzuk meg tehát az individuációs eljárás elvét: az első személyű perspektívában leolvasott fenomenológiai értékek eltérései különböző mentális állapotokat egyediesítenek, míg ezen értékek megkülönböztethetetlensége ugyanolyan típusú mentális állapotokat. S hozzáfűzhetjük még ehhez, hogy az individuálás a fenomenológiai megkülönböztethetetlenség eléréséig folytatandó. Az elv hangsúlyos része:

(1) Ha φ1 megkülönböztethetetlen φ2-től, akkor m1 és m2 azonos típusú mentális állapotok,

ahol ‘φ’ valamely perceptuális állapot fenomenológiai aspektusát jelöli, amelynek értékét azon leolvasható jegyek összessége adja meg, s amelybe egy adott intencionális tartalom is beletartozik, a világ terminusaiban kifejezve, míg ‘m’-t a mentális perceptuális állapot rövidíti. Az ismert kifejezést is felelevenítve, ezen eljárásra a továbbiakban szűk tartalom [narrow content] vagy φ alapú individuációként is hivatkozom.

Lássunk mindjárt egy példát. Megeshet, hogy bár azt hiszem, még mindig tisztán látok valamit magam előtt, holott csak hallucinálok. Mivel azonban e hallucináció fenomenológiai vonatkozásai tekintetében, idealizált esetben megkülönböztethetetlen a veridikus észleléstől, a két esetben ugyanolyan típusú mentális állapotokat kell számításba vennem.

Nem meglepő persze, ha ezek után némi elégedetlenség motoszkál bennünk (ami többnyire épp a metafizikai földcsuszamlás előjele), hiszen a veridikus észlelést és a hallucinációt — bár józan eszünk sugallatára különböző mentális állapotokként hajlunk individuálni, az (1) elv miatt ezt nem tehetjük meg. Ha egyszer megkülönböztethetetlenek, akkor azonos típusba kell sorolnunk őket. Pedig ezt nem igazán szeretnénk, hiszen a veridikus észlelést éppen az elme és az elmefüggetlen világ egybecsengéseként értjük, nem pedig az elme saját magánügyeként, miként a hallucinációt. Vajon tényleg a megfelelő elvet fogalmaztuk-e meg, ha alkalmazásával a tényleges észlelést és a kvázi-észlelést nem leszünk képesek egymástól elválasztani?

Mielőtt tovább mennénk, ne mulasszuk el észrevenni, hogy immár feltörtük az első személyű perspektíva zárt ajtóit. Ezidáig csak fenomenológiailag adott tartalomként hivatkoztunk a világra, s ez differenciaképző tényezőként oly módon lehetett segítségünkre a perceptuális állapotok individuálásában, hogy eközben a fenomenológia mezejét nem volt szükséges elhagynunk. A veridikus észlelés és a hallucináció fogalmainak felvetése azonban alapvetően zilálta szét ezt a tisztán fenomenológiai foglalatoskodást. A két észleléstípust már eleve elválasztottunk egymástól, még fenomenológiai értékük megkülönböztethetetlensége dacára is, s eközben arra hivatkoztunk, amiről a fenomenológiai érték leolvasása nem ad számot, vagyis arra, hogy mik is ők valójában. Csakhogy ez már metafizikai kérdés.

Mi is tehát egy perceptuális (mentális) állapot valójában? Ha nagyon ódzkodunk az efféle megfogalmazásoktól, akkor a szűk tartalom alapú individuációra hivatkozva úgy is megválaszolhatjuk e kérdést, hogy eközben nem szükséges okfejtésekbe bonyolódni egy elmefüggetlen világgal kapcsolatosan. Eszerint ugyanis sem a veridikus észlelés, sem a hallucináció nem úgy nyeri meghatározottságait, hogy eközben egy hozzá képest externális tárggyal való relációjára kellene hagyatkoznunk. Mivel a meghatározottságok alapja a fenomenológiai aspektus, a definíció megoldható az elme körein belül maradva(Farkas 2003).

Csakhogy ehhez az (1) elv még kevés. Ki kell egészítenünk egy újabb elvvel, miszerint azonos típusú mentális állapotok azonos magyarázatot kívánnak vagyis — közismert nevét felidézve – érvénybe kell helyeznünk a common factor view-t. Az észlelés így – függetlenül attól, hogy veridikus-e vagy hallucinatív, ezek közös vonása alapján — elmemodifikáció, azaz kizárólag az elme belső, internális sajátosságaitól függő állapot (Tőzsér 2003). Mindez természetesen nem nélkülözi a metafizikai konnotációt sem, hiszen a két elv elfogadásával az elme egy olyan felfogása mellett kötelezzük el magunkat, amelyben az elmefüggetlen világ immár nem konstitutív tényező az észlelésben. A korábban már említett metaforát felelevenítve, az észlelés fenti, internalista elmélete szerint, elképzelhető, hogy csak agyak vagyunk a tartályban, vagyis egzaktabban, metafizikailag lehetséges, hogy az elme ugyanazt a mentális életet élheti relevánsan különböző fizikai világokban is.

Ám mit tehetünk, ha továbbra sem kívánjuk akceptálni a veridikus észlelés és a hallucináció egybemosását, vagy ami ezzel ekvivalens, a világ kirekesztését az észlelés meghatározásából? Mivel a φ alapú individuáció lefoglalta magának az első személyű perspektíva adottságait, minden olyan különbséget, amelyet a leolvasott fenomenológiai értékek megkülönböztethetetlensége dacára is fenn kívánunk tartani, csakis az első személyűtől különböző perspektíva adottságaira való hivatkozással alapozhatunk meg. Nyilvánvaló persze, hogy ha már egyszer kilépünk az első személyű perspektívából, akkor elvileg bármilyen elrugaszkodott, az empíriától igen messze fekvő pozíció is alkalmas lehet az argumentációra. Egy a fontos, olyan perspektíva legyen, ahonnan ott is differencia válik felmutathatóvá, ahol fenomenológiailag nincs hozzáférhető eltérés. Az internalizmussal szembeszegülő attitűd — az elmefilozófiai externalizmus — így olyan stratégiát fog választani, amely alapján beláthatjuk, hogy fenomenológiai megkülönböztethetetlenség dacára is fenn foroghat más típusú mentális állapotok esete.

Erre szolgálnak az Ikerföld típusú érvek (Putnam 1975), amelyek nyomán egy rivális egyediesítő elvet is megfogalmazhatunk. Ez az elv azt fogja leszögezni, hogy két, numerikusan különböző fenomenológiai leolvasás értékének megkülönböztethetetlensége esetén, amennyiben a perceptuális állapot további összetevőiben különbség mutatkozik, úgy két perceptuális állapotot nem individuálhatunk ugyanazon típusba tartozóként, még fenomenológiai megkülönböztethetetlenségük dacára sem. Röviden:

(2) Ha φ1 megkülönböztethetetlen φ2-től, de φ1 + e1 és φ1 + e2 megkülönböztethetőek egymástól, akkor m1 és m2 nem azonos típusú mentális állapotok,

ahol új elemként ‘e’ jelöli a perceptuális állapot fenomenológiailag nem hozzáférhető, externális determinánsát. Az Ikerföld érvben a víz megkülönböztethetetlen fenomenális tulajdonságai mellett a “H2O” illetve az “XYZ” atomszerkezetek játsszák az externális determinánsok szerepét (Putnam 1975). Ebből adódik, hogy az ‘externális’ általános jelentését valamely, az első személyűtől különböző perspektíva adottságaként rögzítem. Erre az eljárásra a következőkben tág tartalom [broad content] vagy φ + e alapú individuációként is fogok utalni. További, metafizikai konzekvenciaként adódik emellett, hogy (2) alapján talajtalanná válik a common factor view elve is, hiszen különböző típusúként individuált mentális állapotokat nem magyarázhatunk ugyanakképp, vagyis az észlelés magyarázatára nem alkalmas az elmemodifikáció fogalma.

Akkor tehát mi egy perceptuális (mentális) állapot az externalizmus szerint? Az Ikerföld-típusú érvek gondolatkísérletei alapján legfeljebb csak tagadhatjuk, hogy az észlelés puszta elmemódosulás lenne, ám nemigen tudunk felmutatni semmi kézzelfoghatót. Mindezt persze csakis akkor várhatjuk el, ha a filozófiát – de legalábbis az externalizmust – szubsztantív erővel teljesnek szeretnénk látni. Ez pedig annyit tenne, mint pozitíve megmutatni, mit jelent ténylegesen, hogy az észlelést nem pusztán agyi processzusok, hanem az agyi processzusok és a környezet együttese determinálja.

A spekulatív externalizmus elvileg bármilyen perspektívából — például az Ikerföld gondolatkísérletének pozíciójából is — felmutathatja a különbséget, amely két, fenomenológiailag megkülönböztethetetlen perceptuális állapot között áll fenn. Ha tehát e funkciót a megfigyelés harmadik személyű perspektívája is képes lenne betölteni, úgy az észlelés externális vonásainak meghatározásához a természettudomány felé is tájékozódhatnánk. Sőt, ha itt az észlelés egy olyan leírására bukkannánk, amelynek során első személyű adottságok semmiféle szerepet nem játszanak, az externalizmus még a kezdeményezést is átvehetné. Vagyis: olyan, harmadik személyű perspektívából megfigyelhető észleléstípushoz kell fordulnunk, amelynek egyáltalán nincs is fenomenológiája, s így nem is merül fel vele kapcsolatban a fenomenológiára kimódolt individuáció problémája a megkülönböztethetetlenek azonosságáról. Sajnos, ez azonban nem annyira egyszerű.

2 A vizualitás kettős rendszerének hipotézisei

Tény, hogy az észlelésnek vannak olyan aspektusai, amelyek első személyű perspektívából nem közelíthetőek meg, így ezeket harmadik személyű perspektívából kell megragadni, miként teszi ezt a természettudomány. Ezeket az eredményeket, az észlelés egy tágabb fogalmát kialakítva, elfogadjuk, sőt, az ellen sem kelünk ki, hogy e harmadik személyű perspektívából történő kutatást a természettudomány messzemenőkig kiterjessze. Az ellen azonban ösztönösen tiltakozunk, hogy a fenomenológiáról egészében lemondva az észlelést teljesen harmadik személyű adottságokra redukáljuk. E perspektívából szemlélve ugyanis az észlelő viselkedést, még az is megeshet, hogy képtelenség különbséget tenni tudatosan észlelő és az első személyű adottságokat nélkülöző kvázi-észlelő között, mint elképzelhetjük ezt az alvajárás közhelyes esetén.

E ponton alapvető fontosságú tehát egy cezúra, hiszen alá kell húznunk egy furcsa szimmetriát. Az előző fejezetben láthattuk, hogy míg az első személyű perspektívából — Descartes példája nyomán továbblépve, a globális hallucináció lehetőségét elfogadva — nem vagyunk képesek különbséget tenni veridikus észlelés és idealizált hallucináció között, addig csakis harmadik személyű perspektívából elvileg eldönthetetlen, hogy tudatos vagy a fenomenológiát nélkülöző észleléssel van-e dolgunk éppen, vagyis plauzibilis álláspont akár mindenféle fenomenológia negligálása is. Ha viszont harmadik személyű perspektívából közelítve sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy vannak-e egy adott esetben első személyű adottságok vagy sem, akkor az externalizmus észlelésfogalmának pozitív kifejtéséhez meg kell elégednünk egy olyan észleléssel, amely esetén indifferensek a fenomenológiai adottságok. Magyarul, olyan észlelést kell keresnünk, amely esetén, ha vannak is első személyű adatok, mégsem számítanak.

A következőkben így azokhoz a megdöbbentő neurobiológiai eredményekhez kapcsolódunk, amelyek érzékeink első személyű perspektívából elvileg sem hozzáférhető funkcionálására utalnak, vagy másképp, olyan látásra, amelynél úgyszólván nincs, aki lásson. Ezekkel az alábbiakban a vizualitás kettős szerkezetének elméletei kapcsán foglalkozunk, amelyek közül ehelyütt — további céljainkra tekintettel — csak egyet ismertetünk röviden és egyszerűsítve, a tágabb kontextus felvillantásának fényében.

A különféle pszichológiai diszfunkciók és az agyszerkezet kapcsolatát a neuropszichológiában a korreláció fogalma rögzíti egymáshoz. E több mint száz éves diszciplínában immár két évtizede ismeretes és úgyszólván kézikönyv jellegű tudássá desztillálódott egy hipotézis, amely a főemlősök tárgyidentifikáló észlelése és a ventrális látópálya, illetve a tárgylokalizálás és a dorzális látópálya között állapít meg korrelációt. A közismertté vált terminusokban is megfogalmazva az összefüggést: a vizualitás kifejezés két komplementer működést takar, egyrészt egy “mi” [what] típusú azonosítást, másrészt pedig egy “hol” [where] jellegű térbeli meghatározást. E korreláció empirikus alátámasztása léziós: a ventrális pálya sérülése a korreláló képesség, a tárgyazonosítás defektusát eredményezi, míg a dorzális pályáé a térbeli elhelyezkedés felismerését gátolja (Ungerleider és Mishkin 1982). Milner és Goodale — ezen elmélethez kapcsolódva — azonban még tovább mennek és sajátos, sőt, igen provokatív hipotézist fogalmaznak meg az emberi vizualitás szerkezetére vonatkozóan (Milner és Goodale 1995, 1998). Az általuk leszögezett korreláció ugyanis jelentős hangsúlyeltolódással jár együtt, a két működéstípus karakterének és relációjának vonatkozásában.

Milner és Goodale esettanulmányának alanya D. F., akinek ventrális látópályája egy baleset folytán sérült meg, s akit — többek között — egy komplex feladat elvégzésére kértek fel: a feladat első részeként egy változtatható dőlésszögű rés irányultságát kellett meghatározni, másrészt e résbe egy lapot is bele kellett levélként dobni, röviden: “postázni” (Milner és Goodale 1995: 125 skk).

1. ábra. D. F. kísérlete (Milner és Goodale 1998)

A kísérlet eredménye meglepő. D. F. — annak ellenére, hogy nem volt képes meghatározni egyértelműen a rések irányultságát — a papírlappal mégis beletalált a résbe. A meglepetés még tovább is fokozható, hiszen a két szerző máshol (Goodale et al. 1991) olyan eseteket taglal, ahol a dorzális pálya sérülése nem akadályozta ugyan tárgyak pontos identifikációját, ám hibás motorikus végrehajtást eredményezett, röviden D. F. esetének inverz formáit.

Milner és Goodale mindezekre tekintettel módosít a bevett korreláción: a ventrális pályához ugyan továbbra is egy “mi”-vel jellemezhető azonosítás rendel hozzá, ám a dorzális pálya szerintük inkább a “hogyan” [how] szóval jellemezhető motoros képesség működésével, nevezetesen a levél sikeres “postázásá”-val korrelál.

2. ábra. A ventrális és a dorzális pályák (Milner és Goodale 1995: 68)

A szerzők végkövetkeztetése szerint a vizualitás működése mind pszichológiailag, mind anatómiailag, mind pedig funkcionálisan duális szerkezetű, s ezek működése kvázi-independens (Milner és Goodale 1995: 200). S e ponton meg is állhatunk, hiszen érdemes átgondolni, mit implikálnak e gondolatok.

Ha mindennapi életünkből kizárólag a harmadik személyű perspektívából megfigyelhető motoros akciók végrehajtását hagyjuk meg, akkor a fentiekből következően ezen vizuálisan vezetett akciók [visual guided acts] egy része anélkül is működőképes, hogy tudatos vizuális élménnyel rendelkeznénk arról, ami az akció számára a lényegi információt hordozza. Nem az a helyzet tehát, hogy ezekre nem fordítunk figyelmet, hanem az, hogy nem is fordíthatunk: életünk egy része eszerint valamiféle tudatosan megpillanthatatlan világban zajlik, amelynek vizuális jegyei mégis elegendő eligazítást nyújtanak a megfelelő cselekvések számára. Crick és Koch évek óta (Crick és Koch 1998, Crick és Koch 2003) egyenesen az amúgy tudatos ember zombi működésének nevezi a vizualitás ilyen funkcionálást, nyíltan utalva arra, hogy a filozófusok tudatos élményekkel nem rendelkező lénye ténylegesen is megtestesül — ráadásul bennünk magunkban (Crick és Koch 2001). Nyilvánvaló tehát, hogy ha egyáltalán foglalkozni kívánunk e területtel, akkor az első személyű perspektívából fenomenológiailag hozzáférhető tudatos perceptuális állapotokra kimódolt megközelítések alkalmatlan eszközök ezen akciós vizualitás tárgyalására. Más módot kell találnunk.

Hogyan írhatjuk le tehát azt az észlelést, amelynek segítségével D. F. képes volt a levél postázására, annak ellenére, hogy nem volt (irányadó) tudatos vizuális élménye a rés dőlésszögéről? A kísérlet leírása, mint kizárólag harmadik személyű perspektívából detektált események egysége, egyszerűen zárójelezheti a fenomenológiai vonatkozásokat (ezek, meghatározatlanságuk miatt nem szignifikánsak) s csakis a dorzális pályáról, ennek a motoros areába küldött projekcióiról és a motorikus aktivitásról, továbbá a körülményekről szóló leírásokat fog tartalmazni. Esetünkben tehát kizárólag ezek ragadják meg a motorikusan teljesíthető feladat végrehajtását, a cselekvést. Amennyiben valaki megfelelően identifikál egy objektumot, akkor teljesítményét értékelhetjük ugyan akként, hogy a körülményeket helyesen reprezentálta, ám ettől függetlenül – mint fentebb hivatkoztuk – még hibázhat a motorikus feladatban. S fordítva is: bár az identifikáció lehet helytelen vagy értékelhetetlen, a motorikus feladat ettől függetlenül is teljesíthető marad. A postázás megtörténtét, bár nem úgy írjuk le mint a körülmények helyes vagy helytelen reprezentálását, mégis képesek vagyunk értékelni: sikerültként vagy sikerületlenként. S e fogalmak pedig mintha már ki is jelölnének egy irányt, amerre érdemesnek tűnik elindulni.

3 A performativitás fogalma

J. L. Austin (Austin 1990) beszédaktus elméletének első lépése egy olyan markáns különbségtétel megtétele konstatív és performatív megnyilatkozások között, amely a későbbiek folyamán jelentős mértékben átalakul, számunkra mégis első alakjában a legvonzóbb. Mint ismeretes, a teljes beszédaktust Austin végül ennek három — lokúciós, illokúciós és perlokúciós — aspektusa szerint taglalja, s az elmélet további fejlődésében a beszédaktus momentumait csak absztrakt módon elkülönítő struktúra válik irányadóvá. Ezen szerkezetek így egyazon beszédaktus különböző szempontból kiemelt mozzanatai, vagyis a megnyilatkozás mindenkor mindhárom tekintetben konkretizálódik, következésképp az aktus lokúciós vonása (az igaz és hamis dimenziója) illetve az illokúciós erő (a sikerültség és sikerületlenség dimenziója) nem képez dichotómiát, miként azt a konstativitás és performativitás fogalma eleinte sejtetni engedi (Austin 1990: 143). Mindez azonban amiatt nem játszik szerepet a továbbiakban, mert a konstatív-performatív kifejezések jelentését, mint alább látni fogjuk, jóval szűkebb értelemben rögzítjük. A következőkben tehát Austinra a performativitás fogalmának meghatározásához csakis annyiban támaszkodunk, amennyire az akciós vizualitás tárgyalásához szükséges. Ezen egyszerűsítés eszközét kitűzött speciális célunk remélhetőleg szentesíti.

Ismeretes, hogy Austin kiindulópontja szerint, bár értelmes megnyilatkozásaink jelentős része valamely, a kimondástól független tényre referál, s így igazként vagy hamisként értékelhető (Austin 1990: 29), azaz konstatív jellegű, mégis bőven akadnak olyan megnyilatkozások, amelyek értelmesek ugyan, ám mégsem igazak vagy hamisak, s a grammatikai kategorizáció kritériumai sem elégségesek osztályozásukhoz. Ez utóbbi verbális események azonban Austin keze nyomán lassanként egy olyan halmazba tömörülnek, amelyet a performatív megnyilatkozás címkéjével láthatunk el s amelynek elemeit az specifikálja minden egyéb megnyilatkozással szemben, hogy megnyilvánulásuk esetén “a mondat kimondása önmagában egy cselekvés elvégzése vagy annak része, és ezt a cselekvést rendszerint nem úgy írnánk le, mint valaminek a kimondását” (Austin 1990: 32 — kiemelés az eredetiben). A performatív és a konstatív jelleg különbségét jól érzékelteti az alábbi két megnyilatkozás — “ő fut” és “Bocsánatot kérek!” — példája.

“Azt mondhatjuk, hogy szokványos esetekben, mint például a futásnál, az a tény, hogy fut, igazzá teszi azt a megnyilatkozást, hogy fut; másként fogalmazva, annak a konstatív megnyilatkozásnak, hogy »ő fut«, az igazsága annak a függvénye, hogy tényleg fut-e? A mi esetünkben azonban a »Bocsánatot kérek!« performatív megnyilatkozás sikerültségétől függ, hogy bocsánatot kérek-e” (Austin 1990: 64 — kiemelés az eredetiben).

E distinkcióhoz rögzítve a továbbiakat, megállapíthatjuk, hogy a performatív megnyilatkozások is bírálhatóak, csak éppen nem igazságuk vagy hamisságuk szerint, valamely, a mondástól independens tény függvényében, hanem sikerültségüket illetően. Sőt, éppen ezen érték függvénye, hogy ténylegesen bocsánatot kérünk-e vagy sem. A következő feladat így annak feltárása, hogy milyen kritériumok alapján ítélhetünk egyáltalán valamely performatív megnyilatkozás sikerültsége felől.

Az világosan megállapítható, hogy bizonyos hangok — a fenti példában a ‘bocsánatot_ kérek’ hangképződmény — hallatása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy magát a megnyilatkozást sikerültnek tekinthessük s így ténylegesen is megessen a bocsánatkérés. Ahhoz ugyanis, hogy e szavak kimondásán túlmenően elérjünk a megnyilatkozás egészéhez, fel kell figyelnünk a hangadás beágyazottságára. A performatív megnyilatkozás hiánytalan leírásában így bizonyos körülményeknek is szerepelnie kell:

“ [a]z úgynevezett performatív szavak kimondása mellett még számos egyéb dolognak is a helyén kell lennie és megfelelően működnie ahhoz, hogy elmondhassuk: az aktust örvendetesen lebonyolítottuk”(Austin 1990: 39).

Három, csak abszrakt módon kiemelt aspektust tekinthetünk tehát: megállapíthatjuk (i) bizonyos szavak hallatását, majd ehhez hozzávéve felmérhetünk (ii) bizonyos körülményeket. Ezek hiánytalan megléte és megfelelő működése esetén ítélhetjük oda a sikerült performatív megnyilatkozás titulusát, s e sikerültségnek függvénye, hogy (iii) egy bizonyos aktust ténylegesen tető alá hoztunk.

Mi szabályozza tehát mindezt? Nyilván előzetesen leszögezett kell legyen, mit is kísérelünk meg bizonyos szavak kimondásával, enélkül el sem indulhatnánk. A performatív megnyilatkozás bírálata – tehát sikerültként vagy sikerületlenként való értékelése – csakis akkor lehetséges, ha valami módon szabályozott, hogy a performatív szavak — egy adott performatívum — milyen körülmények között történő felhangzása tekinthető örvendetes lebonyolításnak, vagy másfelől adott körülmények között melyik performatívum hallatása elégíti ki az aktus tényleges tető alá hozásának feltételét. Tehát:

“(A 1) Léteznie kell egy hagyományosan elfogadott, konvencionális hatású eljárásnak, melynek során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott szavakat kell kimondaniuk.” (Austin 1990: 40).

Egy performatív megnyilatkozás — azaz bizonyos körülmények fennállása és egy performatívum hallatása által keletkező egység — sikerültségéhez, azonban nyilván nem elegendő ennyi, hiszen egy szabály létéből még nem következik, hogy valami meg is felel neki. Szükséges még újabb szabályok bevezetése is, amelyek rögzítik, hogy a megfelelő személyek legyenek azok, akik a megfelelő körülmények között a megfelelő szavak ki is mondják, méghozzá kimerítően. Képviselje ezt a komplex feltételt a továbbiakban az (A) jel.

Mivel ez egy fontos pillanat a későbbiek szempontjából, egy kicsit megállunk. Az általunk bevezetni kívánt feltételek közé ugyanis Austinnal egyetértésben bizonyos dolgokat be kell sorolnunk, másokat azonban, Austintól eltérően, nem. Az (A) feltételek közé értjük tehát azokat az (A 1, 2) és (B 1, 2) szabályokat, amelyek a résztvevők, a körülmények és a tényleges végrehajtás elé állítanak feltételeket (Austin 1990: 40). Mivel azonban itt megállunk, és a performativitás fogalmát így határozzuk meg, a performatívumot kizárólag fonetikus aktusként is kezelhetjük, vagyis a (G) szabályok elhagyása miatt az aktus általunk definiált sikerültségében a verbális megnyilvánulás fatikus és rétikus aspektusa nem játszik szerepet. Mindez azért rendkívül fontos, mert éppen azoktól a további feltételektől tekinthetünk így el, amelyek internális kritériumokat mozgósítanak, így a szándéktól, az őszinteségtől és hasonlóktól, mint a G 1-es szabály (Austin 1990: 40), ezekre ugyanis az észlelés — s különösképp egy fenomenológiát nélkülöző észlelő viselkedés — kapcsán egyszerűen nem szükséges tekintettel lennünk. Ugyancsak nem fog számítani G 2, vagyis az a kitétel, hogy a cselekvő későbbi viselkedését szabályozza. Míg ugyanis bizonyos verbális megnyilatkozások sikerültsége függhet esetleg jövőbeli események bekövetkezésétől is, addig az akciós észlelés kapcsán ez nem játszik szerepet.

Marad tehát az (A) szabály, amely alapján egymáshoz rendelhetjük a tényezőket és ítélhetünk valamely aktus sikerültségéről, majd megnyugodhatunk a pretendált aktus örvendetes lebonyolítását illetően. A performativitást, azaz valaminek a cselekvő végrehajtását, a verbalitás kapcsán így az alábbi sémába egyszerűsítjük:

(3) performatívum + körülmények.

Mivel az (A) komplex szabály a mérvadó, azt is leszögezzük ezzel, hogy valamennyi tényező tényleges megléte nélkül a megnyilatkozás pozitíve nem értékelhető, s mivel a lebonyolítás a sikerültség függvénye, az aktus meghiúsul. Húzzuk alá még egyszer azonban, hogy a performativitás fenti meghatározásában a hangalakzatot kizárólag egy hozzá képest külső és előzetes szabály rögzíti a megfelelő körülményekhez. Az (A) szabály és a (3) séma birtokában térjünk tehát vissza a vizualitás kettős szerkezetének hipotéziséhez, és vizsgáljuk meg, vajon alkalmas eszköz-e az akciós vizualitás taglalására.

4 Az akciós vizualitás performativitása

Haladjunk sorban, az előző szakasz gondolati fonalát követve. Ha a konstatív illetve performatív jelzőt a vizualitás kapcsán nem verbális, hanem tág értelemben vett megnyilvánulásokra alkalmazzuk, úgy D. F. motoros feladatának végrehajtását, a postázást nem úgy írjuk le, mint valami helyes vagy helytelen reprezentálását. Ez biztató jel, hiszen azon észleléstípus tematizálására törekedve, amely a postázás kapcsán mutatkozott meg, a performatív címke jelölte irányban haladhatunk tovább.

Megállapíthatjuk továbbá, hogy ugyancsak absztrakt módon kiemelve a kísérlet leírásából, elkülöníthetjük egyszer (i) a tág értelemben vett megnyilvánulást, a motoros mozgássort. Mivel azonban a “postázás” mintegy légüres térben végrehajtott mozdulatai önmagukban nyilván nem elegendőek, ezt ki kell egészítsük (ii) a megfelelő körülményekkel. Ezek együttesen érdemelhetik ki a sikerült megnyilvánulás titulusát, s ezen értékelés függvényében állapíthatjuk meg, hogy (iii) a postázás lebonyolíttatott. Így már az is jól megragadható, miért tekinthetünk el Austin további feltételeitől: a postázás mint viselkedési akció sikerültségét nem befolyásolják a cselekvőhöz köthető internális kritériumok, miként az sem, hogy a továbbiakban milyen események következnek be. Míg tehát az ígérés aktusának sikerültsége feltételezi például az őszinteséget vagy a későbbi, ennek megfelelő viselkedést, egy papírlap behajítása egy résbe nem.

Szögezzük is le tehát rögvest: annak, hogy bármilyen cselekvést a sikerültség függvényében tekinthessünk lebonyolítottnak, legalapvetőbb feltétele, hogy létezzen a feladat, amely egyáltalán módot ad mozgássorozatok és körülmények együttes bírálatára. Austin “A” szabályának mintájára, a vizuális akció kapcsán így önthetjük ezt formába:

(A.a.) Léteznie kell egy hagyományosan elfogadott (vagy rögzített) feladatnak, amelynek végrehajtása során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott dolgokat kell tenniük.

A kettős vizualitás területén a postázási feladat megítéléshez e módosított szabály alapján kapcsoljuk egybe a tényezőket:

(4) (a dorzális pálya aktivitása + mozgássor) + (körülmények),

Másképp, a képlet a harmadik személyű perspektívából regisztrált agyműködést, a megfigyelhető motorikus akciót és azon körülmények leírását tartalmazza, amelyek között a motorikus akció lezajlik. Talán furcsának tűnik az agyműködés és a cselekvéssor együttes szerepeltetése, ám jelen esetben csak így zárhatjuk ki, hogy az adekvát motorikus akció véletlen bekövetkezése vagy a neuronális aktivitás megfigyelhető motoros akció nélkül (agy a tartályban), önmagukban elegendőnek számítsanak az akció sikerültként való értékelésében.

A későbbiekre tekintettel igen fontos hangsúlyozni emellett, hogy a zárójelek csak jelzésértékűek, hiszen minden adathoz harmadik személyű perspektívából jutunk, így pusztán arra utalnak, hogy a teljes vizuális aktus értékelésében az agyműködés, a cselekvéssor és a körülmények egyenrangú funkciót töltenek be, elválasztásuk tehát a test és a környezet harmadik személyű perspektívából adódó különbsége. Következésképp, bár a sémában az agyműködést és a cselekvéssort elválasztjuk a körülményektől, mégsem azon az alapon teremtünk aztán kapcsolatot közöttük, hogy a neurális aktivitás vagy a motoros akció, vagy ezek együttesen valamiképpen reprezentálnák a körülményeket. E tényezőket szabály rendeli egymáshoz, így a teljes megnyilvánulás értékelését pusztán az előírt tényezők és meglétük detektálásával végezzük el. Összefoglalva tehát: a performatív séma jól alkalmazható ilyen típusú cselekvéseinkre, míg a konstativitás fogalmával nem operálhatunk. Az akciós vizualitás működését csakis sikerültsége szerint értékelhetjük.

Ám van-e egyáltalán bármi köze is tudatos perceptuális állapotaink individuálásához, az észlelés általában vett metafizikai konnotációihoz, s végső soron a fenomenológia és a megfigyelés között tátongó szakadék átíveléséhez, ha egyszer magunk is hangsúlyozzuk, hogy a (4) séma adatait kizárólag harmadik személyű perspektívából merítettük? S különben is: nem éppen a fenomenológiai aspektus zárójelezhetősége tette lehetővé az észlelés ilyen megközelítését? Mit számít azonban mindez, ha a fő kérdés ettől függetlenül továbbra is az, hogyan közelíthetjük meg úgy az észlelést, hogy első és harmadik személyű adatokkal együttesen számolunk? E tekintetben pedig épphogy a konstativitás tűnik a megfelelő kulcsfogalomnak, ahol a helyesség vagy a helytelenség értéke forog kockán valamely tény függvényében, nem pedig az imént taglalt sikerültség. Meg kell mutassuk tehát, hogy a performativitás fogalma miként terjeszthető ki a tudatos vizualitásra.

5 A tudatos vizualitás performativitása

Az észlelés általában vett reprezentációs tárgyalásában éppúgy felfedhetjük azt a tendenciát, amely szerint az észlelés alapvetően konstatív jellegű, azaz tényeket állapít meg, mint a beszédaktus-elmélet kiindulópontjában. E közös vonás szerint a konstatálások értékelését a helyesség és helytelenség fogalmai szerint kell elvégeznünk, méghozzá az észleléstől independens tárgytól függően, annak helyes reprezentálása esetén veridikus észlelésként, helytelen reprezentálásakor hallucinációként értékelve azt, pontosan úgy, miként a verbális megnyilatkozások területén tesszük ezt helyes és helytelen megállapítások elválasztásával. Különösképp kidomborodik ez, ha a cselekvések értékelését is egy előzetes konstatív észleléstől — egy belső, reprezentációs modell helyes megalkotásától — tesszük függővé. E séma szerint ugyanis, ahhoz, hogy sikerüljön egy cselekedet, elsőként meg kell valósuljon a körülmények helyes reprezentálása.

Az akciós vizualitás példája viszont éppen azt mutatta, hogy bizonyos cselekvések értékelését csakis külső kritériumok alapján végezzük el. Így azt fogjuk megmutatni, hogy maga a tudatos észlelés is akciós abban az értelemben, hogy a performativitás fogalma lehetővé teszi egy alternatív, nem-reprezentációs, nem a helyesség és helytelenség fogalmaival operáló taglalását, pozitíve, a (3) performatív séma alkalmazását a tudatos vizuális percepcióra. Röviden: a tudatos vizualitás is tárgyalható úgy, hogy abban az első személyű perspektíva adottságai is szóhoz jutnak, ám anélkül, hogy ehhez reprezentációt kellene feltételeznünk.

Két kemény feltételnek kell tehát teljesülnie. Meg kell tudnunk mutatni, hogy a tudatos vizuális élmény első személyű perspektívából leolvasható tartalma, vagyis φ

(a) konstitutív a tudatos vizuális aktus értékelésében, de

(b) nem helyes vagy helytelen reprezentációként.

Másképp is megfogalmazva: ha az első személyű adottságok nem lennének konstitutívak a látás, mint vizuális aktus értékelésében, akkor csakis harmadik személyű adatokkal operálva nem terjeszthetnénk ki a performativitás fogalmát a tudatos vizualitás területére. Másrészt, ha viszont az első személyű perspektíva adottságai mégiscsak reprezentációként töltenék be szerepüket a vizuális aktus értékelésében, úgy feleslegessé válna eddigi erőfeszítésünk a vizuális performativitás fogalmának kidolgozásáért.

Kiindulópontként mindehhez szabályt formulázunk, amely rögzíti a feladatot, konkrétan tehát azt, mely tényezők jöhetnek egyáltalán számításba, hogy valamely látható tárgy (vagy esemény) vizuális identifikációját a sikerültség fogalma szerint értékelhessük. Az azonosítás szabálya, a tovább módosított (A) típus, amely egy vizuális azonosítás sikerültként való értékeléséhez elengedhetetlen, így szól:

(A.b.) Léteznie kell egy elfogadott (vagy rögzített) feladatnak, amelynek végrehajtása során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott dolgokat kell látniuk.

Elsőként tehát, határozzuk meg és specifikáljuk a körülményeket, hiszen enélkül mi magunk, a harmadik személyű perspektíva fóruma sem lennénk képesek megállapítani, mit is kell egyáltalán azonosítani. Ezután — tekintettel a vizuális pálya kettős szerkezetére — feltételként rögzítjük a ventrális pálya funkcionálását is. E feltételeknek az (A.b.) szabály komplexitása miatt a körülményeknek ténylegesen is meg kell felelniük. Ezt egybefogva:

(5) (a ventrális pálya aktivitása) + (körülmények).

Ám valami még hiányzik. Az akciós vizualitás esetén az agyműködésre és a cselekvéssorra referáló definíció kulcsot adott a kezünkbe, s így harmadik személyű perspektívából figyelhettük meg a cselekvést, mint az agyműködés és a motoros akció együttesét. Ám az identifikációs feladat esetén, ha semmiféle azonnali akció nem detektálható, akkor mi alapján lennénk képesek harmadik személyű perspektívából értékelni az identifikáció aktusát? Ha valaki semmiféle viselkedésbeli tanúságát nem adja annak, hogy azt a dolgot látja, amelyet tőle a feladat során elvárunk, attól még feltételezhetjük, hogy számára, az ő saját első személyű perspektívájában a feladatban azonosítandó dolog valamiképp felbukkan. Csakhogy éppen ehhez nem férünk hozzá. A sémát tehát ki kell bővítenünk, mint ahogy teszi ezt a neuropszichológia is azáltal, hogy megfigyelhető motoros reakciókat (mint amilyen a “postázás”) kondicionál ahhoz, hogy a vizuális tudatosság [awareness] tartalmáról ítélhessen. Jól ismert példa erre a binokuláris rivalizálás kondicionálása (Logothetis és Schall 1989). A kísérleti állatot előzetesen betanítják, hogy valamely ábrára meghatározott módon reagáljon, egy másféle ábrára pedig másféleképpen. Mikor aztán a két képet együttesen adják, egyiket az egyik, a másikat a másik szembe, a vizuális tudatosság tartalmára (vagyis φ-re, arra, amit az állat lát) a korreláló reakcióból lehet visszakövetkeztetni.

Csakhogy, még ha ki is bővítjük a képletet, akkor is legfeljebb az akciós vizualitással izomorf sémát kapunk, amely egyáltalán nem tartalmaz első személyű perspektívából hozzáférhető adatokat. Itt a szögletes zárójel jelzi, hogy minden adottság harmadik személyű perspektívából adódik:

(6) [(a ventrális pálya aktivitása + cselekvéssor) + (körülmények)].

Ám hogyan férhetünk hozzá magukhoz az első személyű adottságokhoz? Hiszen, tovább menve, még akkor sem érünk célt, ha a kísérleti személy verbális megnyilvánulásait tekintjük. Egy zombi vagy egy gép ugyanis hibátlanul identifikálhat, tanúsítva ezt azzal, hogy a megfelelő szavakat hallatja, vagy printeli ki, ám anélkül, hogy ehhez tudatosan átélt vizuális tartalommal kellene bírnia. S itt bukkan fel újra, amibe korábban már beleütköztünk: bár folyamatosan biztosra vesszük a fenomenológia meglétét “ott bent”, mégsem lehetséges olyan észlelés, amely esetén harmadik személyű perspektívából meg is győződhetnénk arról, hogy az észleléssel egy első személyű perspektívából leolvasható tartalom is együtt jár. Pontosan arról a sajátos szimmetriáról van szó tehát, amelyet korábban már említettünk: míg első személyű perspektívából eldönthetetlen egy harmadik személyű adottság, a vizuális adottság tárgyának tényleges megléte (hiszen lehetséges, hogy csak hallucinálok), addig harmadik személyű perspektívából ugyanígy eldönthetetlen egy első személyű adottság fenomenológiai bejelentkezése (hiszen lehetséges, hogy az illető nem rendelkezik tudatos mentális állapotokkal). Ez pedig azt jelenti, hogy lehetetlen vállalkozás úgy hidat verni e kétféle adottság között, hogy az egyik vagy a másik perspektívájába helyezkedünk. Visszaérkeztünk tehát az Ikerföld-érv spekulatív pozíciójához, amely — igaz, csak egy gondolatkísérlet erejéig, de mégis — képes együttesen szerepeltetni az első és a harmadik személyű perspektíva adottságait. Szörnyű gyanú éled tehát, hogy az előző fejezetben csakis azért illeszkedhetett az akciós vizualitásra a performatív séma, mert eleve egy korlátozott észlelésfogalommal dolgoztunk s ez itt bosszulja meg magát. Ne adjuk azonban fel, mert mindezt talán szerencsésen félretolhatjuk az útból!

Funkcionálisan, vagyis az identifikáció sikeres végrehajtása szempontjából ugyanis éppúgy indifferens, hogy a harmadik személyű perspektívából megfigyelt akármi tudatos személy-e vagy éppen egy zombi, netán gép, azaz rendelkezik-e első személyű adottságokkal vagy sem. Ugyanis φ tartalmáról a tudatos személy ugyanazon terminológiát felhasználva ad számot (lásd az első fejezet harmadik bekezdését), miként a zombi vagy a gép megnyilvánul. Semmi akadálya tehát, hogy e két típust — az első személyű perspektívából leolvasott fenomenológiai értéket és a harmadik személyű perspektívában rögzített megnyilatkozást — a sikerültség értékelésében ekvivalensnek tekintsük. Következésképp a tudatos vizualitás performatív sémájában “az, amit látok” éppúgy konstitutív szerepet fog betölteni, mint az akciós vizualitás megfigyelhető cselekedete — D. F. esetén a “postázás” — vagy egy zombi illetve egy gép esetén φ kifejtett tartalmával szintaktikailag azonos output. Vagyis a cselekvéssor helyettesíthető “φ”-vel, így:

(7) [(a ventrális pálya aktivitása + φ) + (körülmények)],

ahol is ’φ’ egyaránt jelölheti azt, amit első személyű perspektívából látok és azt, ami a zombi vagy a gép outputjának tartalma. Még egyszer, aláhúzva: mivel az első személyű perspektívából leolvasott tartalmat ugyanabban a terminológiában fejtjük ki, mint amelyben az előzetesen megszabott helyes válasz megfogalmazható, az első és a harmadik személyű perspektíva adottsága e tényező vonatkozásában felcserélhető. Mi most első személyű perspektívából leolvasott tartalomként vesszük, így kiemelhetjük a harmadik személyű perspektíva adatai közül, az alábbi módon átrendezve ezzel a sémát:

(7.1) φ + [(a ventrális pálya aktivitása) + (körülmények)].

Ezzel tehát megmutattuk, hogy φ konstitutív az identifikáció értékelésében, ám még nem igazoltuk, hogy φ nem helyessége vagy a helytelensége alapján értékelhető reprezentációként tölti be szerepét. Térjünk tehát át a (b) feltételre.

Visszapillantva az első szakaszra, igen hamar beláthatjuk, hogy a perceptuális állapot első személyű perspektívából leolvasott tartalma, azaz φ, önmagában nem veszi fel a helyesség vagy a helytelenség értékeit, csak ha relációsan kezeljük, amivel viszont elhagyjuk a fenomenológiai dimenziót. Ahogyan azonban φ, “az, amit látok”, az (1) individuációs elvben mint a tisztán fenomenológiai adottság megjelenik, úgy semmiféle más perspektívát feltételező értéket nem vesz magára. A helyes és a helytelen valamely reláció alapján odaítélt, nem pedig leolvasható jegyek. Ugyanez a helyzet, ha φ-t harmadik személyű adottságként vesszük, hiszen így, önmagában vett megnyilvánulásként (mint hangadás, illetve a “postázás” esetén, mint mozgássor) nem helyes vagy helytelen.

Csakhogy attól még lehet valami reprezentáció, hogy nem tudjuk leolvasni róla, helyes-e vagy helytelen. Egy kép attól még lehet képviselet, hogy közvetlenül rajta semmi módon nem mutatkozhat meg, helyesen vagy helytelenül reprezentál-e valamit. Ugyanez áll az ‘ő fut’ és a ‘bocsánatot kérek’ fonetikus alakzatokra, amelyek attól még egyaránt lehetnének reprezentációk, hogy rajtuk magukon nem mutatkozik meg, helyesen vagy helytelenül reprezentálnak-e valamit. Az internalista sem azt állítja, hogy az agy szerencsétlen tulajdonosának észlelései a tartályban nem reprezentálnak valamit, hanem csak azt, hogy senki sem képes átélt élményeit a helyesség és a helytelenség tekintetében differenciálni — épp ezért élheti az illető az internalista álláspont szerint ugyanazt a mentális életet pusztán agyának stimulációja által is. Az tehát, amit látok, attól még lehet reprezentáció, hogy nem tudom eldönteni, helyes vagy helytelen reprezentáció-e. Következésképp csakis arra a tényezőre hivatkozva, ami megkülönböztethetetlen a veridikus észlelés és a hallucináció esetén, még nem mutattuk meg, hogy φ nem reprezentációként funkcionál a performatív sémában.

Hogy e visszavágás után némi levegőhöz jussunk, tegyük fel a kérdést, miért tiltakozunk amúgy szinte ösztönösen az ellen, hogy a performativitás fogalmát kiterjesszük a tudatos észlelés területére? Úgy tűnik, leginkább azért, mert az első személyű perspektívából leolvasott tartalom és a vizuális aktus körülményei között — ellentétben a performatívum és a körülmények viszonyával — túlságosan feltűnő a konzisztencia, s ez az észlelési tartalmat az állításokkal rokonítja, végső soron pedig a perceptuális tartalom és a világ reprezentációs kapcsolatára utal. Ez annyit tesz, hogy az identifikáció sikerültségét is tartalmi korrespondencia alapján ítélhetjük meg. Egyáltalán nem nyilvánvaló tehát, hogyan kezelhetnénk egyenrangú és egymástól független, csakis egy hozzájuk képest külső feladat által egymáshoz rendelt tényezőkként a tudatos vizuális élmény fenomenológiai tartalmát és a körülményeket, ha egyszer ennyire kiugró a tartalmi egybecsengés.

Nos, tételezzük fel, hogy létezik egy közösség, ahol a szerelmesek egybekelése csak akkor számít érvényesnek a fennálló konvenciók alapján, ha a házasulandók egy igen bonyolult performatívumnak adnak hangot, amely nem egy egyszerű szó, mint nálunk (“igen”), hanem a házasságkötés összes releváns körülményének felsorolása. Ez esetben a performatívum és a megnyilatkozás körülményei nemcsak feltűnő, de egy az egyben fennálló konzisztenciát fognak mutatni, ez azonban teljesen indifferens azon funkció szempontjából, amelyet a performatívum az aktus sikerültségében betölt. Ami egyedül fontos: “a mondat kimondása [...] maga a csinálás” (Austin 1990: 33). Egyáltalán nem számít tehát a mondat megtévesztő, reprezentációs színezetű tartalma. Ugyanez áll a tudatos percepció tartalmára is: mutasson bár konzisztenciát az identifikációs aktus körülményeivel, funkcionális szempontból ennek nincs jelentősége, hiszen valami látása maga, az identifikálás aktusa maga – a csinálás. Jól érzékelteti ezt az is, hogy ha a perceptuális tartalomban (φ) minden körülmény fellelhető is, ez önmagában még nem garantálja az aktus sikerültségét: megtörténhet, hogy rajta kívül, a körülményekkel nincs valami rendjén.

Ami tehát ellenállhatatlanul a reprezentáció felé téríti a gondolkodást, az az, hogy φ-t pontosan ugyanúgy, vagyis ugyanazokban a terminusokban fejtjük ki, mint ahogy (körülmények)-et leírjuk (lásd ismét az első szakasz harmadik bekezdését). Más eszköz persze nem is áll rendelkezésünkre, ám olyan empirikus nézőpont sincs, ahol sem első, sem harmadik személyű perspektívát nem foglalnánk el, mégis mindkettőre rálátnánk, hogy adottságaikat összevethessük. Pontosan erre lenne azonban szükség ahhoz, hogy φ-t egyáltalán reprezentációnak tekinthessük.

Szerencsére azonban ettől megint csak eltekinthetünk. Semmi akadálya nincs annak ugyanis, hogy kimondjuk, a tudatos vizuális élmény első személyű perspektívából leolvasható tartalma, vagyis φ, a performatív sémában nem reprezentációként szerepel, mivel olyan esetben is sikerültként értékelhetünk egy aktust, ahol semmiféle konzisztencia nem áll fenn, ha egyszer a szabály azt írja elő. Akár meg is engedhetjük, hogy az, amit látok reprezentáció, ez teljes mértékben mellékes, mert a sémában biztos, hogy nem ekként tölti be funkcióját s nem konstatív tényezőként járul hozzá az aktus sikerültségéhez.

S ezzel a (b) feltétel is teljesült. Következésképp, minden akadálya elhárult annak, hogy a performativitást a tudatos vizualitásra is alkalmazhassuk. Az iménti megfogalmazások emellett egyre közelebb kanyarodtak elmefilozófiai kiindulópontunkhoz. Mivel a (7.1) séma a fenomenológiai és a harmadik személyű adottságokat egy tőlük független, külső szabály alapján rendeli egymáshoz, érdemesnek mutatkozik arra, hogy a performativitást az externalizmus problématerületén is próbára tegyük.

6 Externalista végkicsengés

Eddig explikáltuk tehát az akciós és a tudatos vizualitás észleléseit a performativitás fogalma felől. Most térjünk vissza a kezdetekhez, hogy — az utat az észleléselméletek felől is még egyszer röviden végigjárva —, megmutathassuk végre e megközelítés externalista jellegét. Idézzük fel ehhez első szakaszunk két alternatív individuációs elvének formuláit. Az internalista séma, azaz a φ alapú individuáció elve így fest:

(1) Ha φ1 megkülönböztethetetlen φ2-től, akkor m1 és m2 azonos típusú mentális állapotok,

Az externalizmus tág, φ + e alapú individuációs sémája pedig így:

(2) Ha φ1 megkülönböztethetetlen φ2-től, de φ1 + e1 és φ2 + e2 megkülönböztethetőek egymástól, akkor m1 és m2 nem azonos típusú mentális állapotok.

Hogy e második séma lelke még plasztikusabban testet öltsön, emeljük ki:

(2.0) φ + e

Könnyen felismerhetjük, hogy verbális megnyilatkozásaink értékelésére a (2) sémát alkalmazhatjuk:

(2.1) Ha p1 performatívum megkülönböztethetetlen p2 performatívumtól, de p1 + (körülmények) megkülönböztethető p2 + (körülmények)-től, akkor a két megnyilatkozás nem értékelhető azonos típusúként,

hiszen hiába megkülönböztethetetlen két performatívum egymástól, az egyik megnyilatkozás sikerült lesz, mivel az első performatívum adekvát körülmények között hangzik fel, míg a másik megnyilatkozás sikerületlen, amennyiben a második kimondás externális körülményei megváltoznak. Vagyis, egyszerűen hiába mondunk “igen”-t (azaz használjuk ugyanazt a szabálynak megfelelő performatívumot), ha a házasságkötést a pénztáros celebrálja (Austin 1990: 40). A megnyilatkozások esetén tehát jól alkalmazható az externalista séma.

A vizualitás kettős szerkezete kapcsán ismertetett akciós vizualitás, mivel sikerültsége szempontjából az, ami esetleg első személyű perspektívából adódik nem szignifikáns, tisztán harmadik személyű perspektívából nyert adatokra támaszkodva is taglalható s csak létraként szolgált a tudatos vizualitás területe felé. Amit kerestünk, egyedül itt érhettük tetten: az első és a harmadik személyű perspektíva adottságait. A performatív séma a tudatos vizualitásra alkalmazva ilyen formát öltött:

(7.1) φ + [(a ventrális pálya aktivitása) + (körülmények)].

Mint korábban már említettük, a szögletes zárójelek jelzik, hogy a fenomenológiai aspektustól mind az agyi aktivitás, mind a körülmények elkülöníthetőek, hiszen olyan tényezőknek számítanak, amelyek más perspektívából nyerhető adatokat jeleznek. Ugyanakkor az “[(a ventrális pálya aktivitása) + (körülmények)]” formulát, mint az első személyű perspektívából leolvasható fenomenológiai értékhez képest formális tekintetben externális perspektívából hozzáférhető tényezők összességét, közös pozitív tartalmi vonásuk alapján, a harmadik személyű perspektíva adottságaiként, “externális körülmények”-ként, azaz “[e]”-ként egybevonhatjuk. Vagyis a séma lényege:

(7.2) φ + [e].

Ezek után, (2.0) és (7.2) összevetésével már nem nehéz dönteni a kérdésben, vajon milyen alapon kell individuálnunk perceptuális állapotainkat, amennyiben azokat vizuális aktusként határozzuk meg. A narrow content analógiájára alkalmazott individuáció csak az észlelési aktus fenomenológiai értékét venné tekintetbe s így ezek megkülönböztethetetlensége esetén azonos típusú perceptuális állapotot határozna meg. Ezzel szemben, egy olyan individuáció, amely mintaként a broad content alapú eljárást veszi, megkülönböztethetetlen fenomenológiai értékű perceptuális állapotokat is képes egymástól elválasztani – amennyiben a tudatosan leolvasható jegyekhez képest externális — harmadik személyű perspektívából hozzáférhető — tényezőik eltérnek egymástól. Az individuációhoz így a (2) elvet használhatjuk fel. A javaslat tehát így hangzik: perceptuális állapotainkat az elmefüggetlen világra is kiterjedő tényezők bevonásával, performatív séma alkalmazásával, a sikerültség fogalma szerint értékelve kell individuálnunk. S ezzel egy olyan komprehenzív séma került birtokunkba, amelyben az első és a harmadik személyű perspektíva adottságai egyaránt funkciót töltenek be.

Érdemes emellett azonban — mintegy pragmatikus érvként a séma alkalmazásának termékenysége mellett — két alkalmazást is felvillantani. Austinnál az (A) típusú szabály megsértésekor a meghatározott aktus nem valósul meg (Austin 1990: 41). Valami ugyan történt, ám nem az, aminek kellett volna. Ami mégis megesett: mellélövés. A vizuális aktus esetén a szabály ellen vétünk egy bizonyos módon, ha nem azt látjuk, amit az adott körülmények között látnunk kell. Valamit ekkor is látunk, ám az elvárt vizuális aktust nem hajtottuk végre. Röviden, a hallucináció tágan mellélövés, szűkebben pedig téves felidézés. Még izgalmasabb eset a keresztülvivés (Austin 1990: 52), vagyis amikor ugyan vétünk fennálló szabályok ellen, ám cselekedetünk mégis gyökeret ver, azaz új feladatot, s így szabályt honosít meg (miként történt ez állítólag a rugby esetén). A percepció kapcsán mindez akkor érhető tetten, mikor φ nem az adott feladattal adekvát (a szabálynak megfelelő) értéket vesz fel. Ez történik, amikor adott körülmények között valami mások számára oda nem illőt pillantunk meg, ám azt, amit végrehajtottunk, mégsem söpri félre a korrekció, hanem maradandónak s így szabályteremtőnek bizonyul. Cselekedetünk nyomán, mások is látni kezdik azt, amit mi láttunk. Azt mondhatjuk tehát, a mellélövéshez képest máshová téve a hangsúlyt, hogy ez esetben pedig nem az elvárt, hanem egy iniciáló vizuális aktust hajtottunk végre.

7 Metafizikai zárszó

Az első fejezetet egy megválaszolatlan kérdéssel fejeztük be: bár az externalizmus tagadja, hogy a percepció elmemodifikáció lenne, empirikus megalapozás híján nem tud pozitív alternatívát felmutatni. Ezért — a tapasztalat felé tett lépésként — idéztük fel a neuropszichológia egy hipotézisét. Az itt leírt akciós vizualitás értelmezésére vezettük be a performativitás fogalmát, majd terjesztettük ki alkalmazását a tudatos vizualitás területére is. Válasz nélkül maradt azonban a súlyos metafizikai kérdés: ha nem elmemodifikáció, akkor mi egy perceptuális mentális állapot valójában pozitíve?

A válasz megfogalmazásának első momentumaként idézzük fel azt a műveletet, amelynek segítségével konstitutív tényezőként vehettük számításba az első személyű perspektíva adottságait. Akkor (7)-ből (7.1)-et formuláztuk, aláhúzva, hogy j-t (7.1)-ben az első személyű perspektívából leolvasható tartalomként kezeljük. Ám ugyanezt elvégezhetjük visszafelé is: így “az, amit látok” (j) levetkezi azt a burkot, amely látszólag az észlelő szubjektum belsejébe zárja és úgyszólván maga is körülménnyé vedlik vissza. Röviden a helyettesíthetőség momentumát szimmetrikusként kezeljük. Ez pedig azt jelenti, hogy nem kell a „belső ember”-rel számolnunk (Merleau-Ponty 1945/1966), mert az észlelés nem internális, mentális esemény, hanem kilépés a körülmények közé, pozitíve, bírálható szenzomotoros akció. Máshová téve a hangsúlyt: a látás azért nem izolálható a belsőben, mert az észlelés a világ betüremkedése az elmébe. Nincs tehát olyasmi belül, ami ne lenne meg kívül.

Következésképp, ha j mint a perceptuális állapot az első személyű perspektívából leolvasható teljes tartalma a világ terminusaiban kifejtve (az, amit látok) belesimul a külső, előzetesen rögzített feladatba (abba, amit látnom kell), akkor sikeres aktust hajtottam végre, vagyis veridikusan észlelek, ha viszont nem, úgy nem azt az aktust hajtottam végre, azaz a mellélövés esete forog fenn, még velősebben, hallucinálok.

A korábban már felvázolt viszonyt az első illetve a harmadik személyű perspektívából hozzáférhetetlen adottságok szimmetriájáról így dűlőre vittük. A performatív séma externalizmusa, mint szemléletmód, azonban nem eliminálja a fenomenológiát, hanem csak tagadja, hogy azt valamiféle elszigetelt dimenzióként kellene számításba vennünk, amelyben az intencionalitás, mint mentális masinéria révén különféle információk indukálódnak. Amennyiben látni annyi mint tenni, akkor a vizuális észlelések során a világgal van dolgunk, tekintetünk magukon a dolgokon keres fogást, még akkor is, ha a tárgyak időnként kisiklanak az ujjaink közül. Az észlelési akció fenomenológiai aspektusa, a perceptuális állapot első személyű perspektívából leolvasható jegyei nem választhatóak el tehát a világtól, ugyanúgy nem, mint harmadik személyű perspektívából az agyi processzusok a fizikai környezettől. Az észlelés mindkét aspektusa vonatkozásban áll tehát az észlelés végrehajtásának tényleges kontextusával. Következésképp a percepció ilyen típusú felfogása pontosan annyiban externalizmus, hogy az észlelésről nem az észlelő feltételezett belső modelljei, hanem világban való cselekvése alapján ad számot.

A dolgozat alapjául szolgáló előadás elhangzott az ELTE Filozófia Intézete Tanévnyitó Konferenciáján, 2003. október 2-án. Ehelyütt szeretném köszönetemet kifejezni Tőzsér Jánosnak, Bánki Dezsőnek, Rónai Andrásnak és Márton Miklósnak. Tőzsér munkáira (2003, 2004) és szóbeli közléseire oly sokszor támaszkodom az észleléselméletekkel foglalkozó fejezetben, hogy minden egyes alkalommal nem is győztem volna ezt megjegyezni. Hálás vagyok mindannyiuknak egész koncepciómat érintő kritikai megjegyzéseikért is.

Hivatkozások:

Austin, J. L. (1990): Tetten ért szavak. Ford. Pléh Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó

Crick, F., Koch, Ch. (1998): „Consciousness and Neuroscience” In: Cerebral Cortex, 8

Crick, F.,Koch, Ch. (2001): „The Zombie within” In: Nature, 411

Crick, F., Koch, Ch. (2003): „A Framework for Consciousness” In: Nature, Vol. 6 No. 2.

Farkas, K. (2003): „What is externalism?” In: Philosophical Studies 112/3

Goodale, M.A., Milner, A.D., Jakobson, L.S., Carey, D.P. (1991): „A neurological dissociation between perceiving objects and grasping them” In: Nature, 349

Logothetis, N., Schall, J. (1989): „Neuronal correlates of subjective visual perception” Science, 245

Martin, M.(2002): „The Transparency of Experience” Mind and Language 17.

McDowell, J. (1982): „Criteria, Defeasibility, and Knowledge” In Proceedings of British Academy, 68

Merleau-Ponty, M. (1966): Phänomenologie der Wahrnehmung. Berlin, de Gruyter

Milner, A.D., Goodale, M.A. (1995): The Visual Brain in Action. Oxford, Oxford University Press

Milner, A.D., Goodale, M.A. (1998): „The Visual Brain in Action” In: Psyche 4 (12) October

O’Regan, J. K. Noe, A. (2001): „A sensorimotor account of vision and visual consciousness” In: Behavioral and Brain Sciences. 24:5

Putnam, H.(1975): „Meaning of ’Meaning’”. In Philosophical Papers Vol. II: Mind, Language and Reality. Cambridge, Cambridge University Press

Roy, J.-M., Petitot, J., Pachoud, B., Varela, J. F. (1999): „Beyond the Gap: An Introduction to Naturalizing Phenomenology” In: J. Petitot, F. J. Varela, B. Pachoud, J.-M. Roy. (szerk.): Naturalizing Phenomenology. Issues in Contemporary Phenomenology and Cognitive Science. Stanford, Stanford University Press

Tőzsér, J. (2003): Észlelés. Kézirat.

Tőzsér, J. (2004): „Externalizmus és internalizmus” In: László J., Kállai J., Bereczkei T. (szerk.): A reprezentáció szintjei. Budapest, Gondolat

Ungerleider, L.G., Mishkin, M. (1982): „Two Cortical Visual Systems” In: Ingle, D.J., Goodale, M.A., Mansfield, R.J.W. (szerk.): Analysis of visual behavior. Cambridge, MIT Press

Varela, F.J., Thompson, E., Rosch, E. (1991): The Embodied Mind. Cognitive Science and Human Experience. Cambridge, MIT Press