Analitikus történelemfilozófia: kérdések és perspektívák

Majdnem húsz évvel ezelőtt írtunk egy közös cikket Kelemen Jánossal „Történelemfilozófia: kérdések és perspektívák” címmel.

Ebben az írásban[1] több ponton támaszkodtunk Danto Analytical Philosophy of History című művére[2]: mindenekelőtt a szubsztantív és analitikus történelemfilozófiák megkülönböztetésére, de gondolatmenetünkben felhasználtuk a múltról való tudás természetéről mondottakat, és hivatkoztunk a történelmi magyarázat Danto által kidolgozott narratív modelljére is. Mondhatni, az utolsó pillanatban támaszkodtunk Dantora, aki Narration and Knowledge címmel – és három új fejezettel kiegészítve – újra kiadta a művet[3], még írt egy tanulmányt „The Decline and Fall of Analytical Philosophy of History” címmel[4], majd (végleg?) fölhagyott a történelemfilozófiával. A következőkben azt vizsgálom, milyen új kérdéseket vet fel Danto az 1985-ös kiadás új fejezeteiben, és hogy az új kérdések fényében mit mondhatunk ma a történelemfilozófia perspektíváiról.

Az új kiadáshoz írott bevezetőjében Danto abban látja az Analytical Philosophy of History jelentőségét, hogy a 60-as években, amikor a neopozitivista tudományfilozófia már számtalan sebből vérzett – már jól látható volt, hogy kudarcot vallott a tudományok egységes nyelvének és egységes módszerének rekonstrukciójára irányuló kísérlet –, „a Hempel-féle tudományfilozófiától örökölt” érvekkel, „de a Hanson- és Kuhn-féle revizionizmus és újítás szellemében” szólt bele a vitába. 1962-ben jelent meg először a narratív mondatokról írott cikke[5], melynek lényegét úgy foglalja össze az 1984-es bevezetőben, hogy a narratív mondat – Danto visszatérő példája: „A harmincéves háború 1618-ban kezdődött” – olyan leírást ad az eseményekről, amilyet a megfigyelő vagy a szemtanú nem adhat, mivel a mondat „lényegi utalást tartalmaz olyan eseményekre, amelyek később történtek, mint azok azok az események, amelyekről a mondat szól, és amelyek ennélfogva kognitíve nem hozzáférhetők a megfigyelők számára.” A fenti narratív mondat 1618-ban nem lehetett igaz, és Danto szerint a fontos történeti leírások általában ilyenek, mivel az eseményeket narratív struktúrák formájában tudatosítjuk: ezek a struktúrák „ugyanúgy áthatják az események tudatosítását, ahogy Hanson szerint az elméletek áthatják a megfigyeléseket tudományban.”[6]

Az Analytical Philosophy of History hatása a szerző szerint elsősorban annak köszönhető, hogy a történeti- és természettudományok viszonyára vonatkozó hagyományos kérdést világos és jól diszkutálható formában – a narratív és a teoretikus újraleírások közti viszonyként – tárgyalja. Az 1985-ös új kiadás, mondja, tovább megy ezen az úton: a „narráció” – az elbeszélés, amely legitim módon használ olyan kifejezéseket mint „kezdet”, „vég”, „fordulópont”, „válság” vagy „csúcspont” – itt már a világ megjelenítésének egyik alapvető módját példázza.[7] A továbblépés azonban további kérdéseket is fölvet, méghozzá nemcsak történelemfilozófiai, hanem a narratív reprezentáció tágabb fogalmához kapcsolódó – például ismeretelméleti vagy cselekvésfilozófiai – kérdéseket is. Az alábbiakban csak a szorosan vett történelemfilozófiai kérdésekkel foglalkozom: röviden áttekintem a három új fejezetben megjelenő új elemeket.

Történelmi megértés: más korszakok problémája[8]

A narrativaként leírt eseményeket, mondja Danto, senki nem tapasztalhatta úgy, ahogy le vannak írva. A szemtanú vagy a krónikás – és egyáltalán bárki, aki átélte az eseményeket – tapasztalhatta ugyan őket, de nem úgy, ahogy a narratívában szerepelnek, a narratíva megfogalmazója viszont (a későbbi történész, vagy nevezzük őt egyszerűen „narrátornak”) a szó szoros értelmében nem is tapasztalhatta a múltbeli eseményeket. A korábbi könyvben nagyon részletesen és meggyőzően érvelt amellett, hogy a szemtanú és a krónikás nem írhat történelmet (még egy feltételezett „ideális krónikás” sem, aki pedig minden történést följegyez), mivel az ő fogyatékosságuk – az, hogy nem ismerik a jövőt – elvileg leküzdhetetlen. Most viszont azt vizsgálja meg, hogy vajon a narrátor fogyatékosságát nem lehet-e leküzdeni? A narrátor a múlt jövőjét már ismeri, neki „csupán” ahhoz kellene a fogyatékosságát korrigáló segédeszközt megtalálnia, hogy a múltbeli jelenekhez is hozzáférjen. A múltat ugyan elvileg nem lehet tapasztalni, de vajon nem lehet-e kerülőúton – azzal az eljárással, amelyet a német filozófusok „Verstehen”-nek neveztek – a múltbeli szereplők tapasztalataihoz hozzáférni?

Danto először sorra veszi a más személyek tapasztalatainak vagy élményeinek beleérző megértésével szemben szokásosan felsorakoztatott érveket, majd megmutatja, hogy az sem jelent könnyebbséget, ha nem más személyek, hanem más korszakok – múltbeli jelenek – megértése a feladat.[9] A narrátor (vagy a történész) esetében azonban szerinte nemcsak ismeretelméleti, hanem történelemfilozófiai aggályok is megfogalmazhatók a beleérző megértés lehetőségével szemben, és ezek olyan súlyosak, hogy a múltbeli jelenek megértésének lehetősége még akkor is kérdéses lenne, ha az eljárás egyébként működne, és az ílymódon szerzett ismeret ellenőrizhető lenne. A narrátor (vagy a történész) ugyanis túl sokat tud ahhoz, hogy ártatlan legyen a múlt jövőjével kapcsolatban, s ezért ő még akkor sem tudna teljesen ártatlan – „jövő nélküli” – beszámolót adni a múlt jelenéről, ha amúgy támaszkodhatna a beleérző megértésre: az ő beszámolója mindig retroaktíve formálja a múltbeli jeleneket. Röviden: túl sokat tudunk ahhoz, hogy valaha is képesek legyünk úgy megérteni a múltbeli jeleneket és szereplőiket, ahogy ők értették a korukat és magukat. (vagyis: képesek legyünk arra, amit a beleérző megértés nyújthatna) – mi csak arra vagyunk képesek, hogy jobban értsük őket. Illetve még valamire képesek vagyunk, de ezt már a következő fejezetből tudjuk meg.

Történelmi nyelv és történelmi realitás[10]

A fejezet sok szálon kapcsolódik a korábbi könyvhöz, és sok új elemmel gazdagítja az ott elhangzott érveket. Ezek közül most csak azt az egyet emelem ki, amely az előző fejezetben tárgyalt megértés-fogalmat világítja meg új oldalról.[11]

Az előző fejezetben fölsorakoztatott ismeretelméleti és történelemfilozófiai aggályok kétségkívül súlyosak, bizonyos értelemben Danto szerint mégis van rá lehetőségünk, hogy „megértsünk” más személyeket és korszakokat. De tényleg csak „bizonyos értelemben”: nevezetesen akkor, ha „beleérző megértés” helyett beérjük egyfajta racionális rekonstrukcióval, és amit így sikerül elérnünk, azt megkülönböztetjük a „tudástól”. – A következőkben röviden rekonstruálom Danto gondolatmenetét.

Képzeljünk el két tökéletesen egyforma régi követ, melyek közül az egyik csak egy kő, a másik meg egy római templom maradványa. Tételezzük fel, hogy van két világ: az egyik olyan, mint Russell „ötperces világa”[12], a másik olyan, mint a mi világunk, amelyben a dolgoknak van története. A két világban nemcsak a tárgyak különböznek (az egyikben például „csak kövek”, a másikban meg római kori templommaradványok vannak), hanem különböznek a hozzájuk tapadó elképzelések, még a kauzális elképzelések is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a két világ között egyáltalán nem lehetséges átjárás: a „csak kövek” világában élő ember megteheti például, hogy a másik világ övéihez tökéletesen hasonló köveit nem a neutrális „kő” terminussal írja le, hanem explikálja, milyen elképzelések tapadnak hozzájuk abban a másik világban, és ezekre az elképzelésekre vonatkoztatva rekonstruálja – „megérti” – mi történik a másik világban.

Ilyen rekonstrukcióra képesek vagyunk, mondja Danto, és a történészek általában ilyesmire gondolnak, amikor arról beszélnek, hogy „megértik” a múltat. Csakhogy fel kell figyelnünk arra, hogy ilyenkor van egy bizonyos fokú asszimetria: míg mások esetében a világról alkotott elképzelésekről, esetleg hiedelmekről beszélünk, addig a saját elképzeléseinket (esetleg: hiedelmeinket) azonosítjuk a világgal. Az utóbbi triviális, hiszen amit én képzelek vagy hiszek, arról azt is hiszem, hogy igaz. Amikor viszont mások világát próbálom megérteni – az ő elképzeléseikre vagy hiedelmeikre vonatkoztatva rekonstruálni –, akkor nem egyszerűen hiányzik belőlem ez a spontán, naív azonosítás, hanem eleve van bennem valami távolságtartás, elutasítás: amihez siker esetén eljutok, az nem a világ, hanem az ő világuk. Be kell látnunk, mondja Danto, hogy amit „Verstehen”-nek neveznek, az „végtére is megértés, nem tudás. A tudás azt is magában foglalja, hogy amit tudunk, az igaz, a megértés viszont semmit nem foglal magában annak igazságára vagy hamisságára vonatkozóan, amit megértettünk. A megértés, ha sikerül elérni, lehetővé teszi, hogy belépjünk valaki másnak a világába […], de megérteni valaki másnak a világát, nem azt jelenti, hogy megértjük a világot”[13]. – és így van ez múlttal is: nem beszélünk külön a „mi múltunkról”, az egyszerűen a múlt. Az, amit a történészek a múlt „megértésének” neveznek, lehetővé teszi számukra, hogy belépjenek az elmúlt korok szereplőinek világába, ám ebből még nem következik, hogy értik a múltat.

A megértés-fogalom elemzése nagyon fontos új elemmel gazdagítja a korábbi könyvben mondottakat, de ez nem érinti az analitikus történelemfilozófia perspektíváját. Az Analytical Philosophy of History-ban Danto úgy érvelt, hogy a múltnak nincs végleges leírása – amíg a jövő nyitott, addig a múlt is az –, mivel a később bekövetkező események újra és újra megváltoztat(hat)ják a múlt leírását. Most hozzáteszi, hogy ennek a jelenre nézve is van következménye, mivel a jelen tárgyak és a folyamatban lévő történések feltételeznek bizonyos leírásokat a múltról: csak a temporálisan neutrális nyelven leírt jelen fér össze akármilyen múlttal. Egyébként a jövő nyitottságából a múlt leírására nézve következő lezáratlanságot a jelen is örökli: a jelen nemcsak a jövő felé nyitott (nemcsak a jövő múltjaként nyerhet a később bekövetkező események fényében új értelmet), hanem – amíg a történelem nem mondja ki a végső szót (márpedig soha nem mondja ki) – a múlt felől is többféleképpen érthető. Ez azonban nem jelent elvi nehézséget. Csak azt jelenti, hogy folyamatosan újraértelmezzük és újra értékeljük a jelent (is) [14]. – Olyan új elemek, amelyek valamelyest más megvilágításba helyezik a korábban mondottakat, csak az új kiadás utolsó fejezetében merülnek föl.

Elbeszélés és tudás[15]

A korábbi könyvnek a temporális nyelvről szóló V. fejezetében Danto háromféle terminust különböztetett meg: a múltra utaló, a jövőre utaló és a temporálisan neutrális terminusokat. Az új kiadás utolsó fejezetében ezt a felosztást finomítja: a jövőre utaló terminusokat két csoportra osztja. Az egyikbe tartoznak azok, amelyekről korábban is beszélt: ezeket azzal a feltételezéssel alkalmazzuk a jelenben létező tárgyakra, személyekre vagy eseményekre, hogy a jövőben bizonyos tárgyak, illetve személyek fognak létezni, vagy bizonyos események be fognak következni, de a későbbi tényleges létezést vagy bekövetkezést a jövőre utaló predikátumokat tartalmazó állítások igazsága már nem követeli meg. Amikor például azt mondjuk egy jelenbeli állapotos nőről, hogy „ő leendő anya”, akkor feltételezzük, hogy a közeljövőben gyermeknek fog életet adni, de az állítás a jelenre vonatkoztatva akkor is igaz, ha valamilyen tragikus fejlemény folytán ez az örömteli esemény a jövőben mégsem következik be. Az új kiadás utolsó fejezetében az ilyen jövőre utaló terminusoktól Danto megkülönbözteti azokat, amelyek feltételezik a későbbi események tényleges bekövetkezését, ha pedig mégsem következnének be, akkor az állítások, amelyekben ilyen predikátumok szerepelnek, retrospektíve hamisak lesznek. Ebbe a második csoportba tartozik például a „leendő elnök” vagy a „leendő férj” szemben az első csoportba tartozó „elnökjelölt”-tel vagy „vőlegény”-nyel. Nem mindegy, hogy azt mondom-e valakiről – például egy régi fényképen szereplő személyről –, hogy „elnökjelölt volt”, vagy hogy „ő a leendő elnök”, és ugyanígy nem mindegy az sem, hogy a képen szereplő személyt valahai „vőlegényemnek” vagy a „leendő férjemnek” nevezem-e. Azokat predikátumokat, amelyek egy adott időben csak akkor igazak bizonyos tárgyakra, személyekre vagy eseményekre, ha egy későbbi időpontban bizonyos tárgyak vagy személyek léteznek, illetve bizonyos események bekövetkeznek, Danto az új kiadás utolsó fejezetében narratív predikátumoknak nevezi, és azt mondja róluk, hogy ha a jelenre alkalmazzuk őket, sajátos igényt fogalmazunk meg a jövővel kapcsolatban, amely alapvetően különbözik a nem narratív predikátumok által megfogalmazott igénytől.

Amíg nem vezette be a narratív és nem narratív predikátumok megkülönböztetését, addig Danto inkább azt hangsúlyozta, hogy bizonyos fajta igényeket nem fogalmazhatunk meg a jövővel kapcsolatban. A korábbi könyvben például többször is visszatért arra, hogy vannak mondatok, melyek csak múltról mondhatók, mert a jelenről abszurd próféciának hangzanának (mint például 1715-ben az a mondat, hogy „Most született a Rameau unokaöccsé-nek szerzője”[16]). Ez persze igaz, de ettől még a narratív predikátumokat retroaktíve alkalmazhatjuk: a történész például mondhatja arra a személyre, hogy „ő a leendő elnök”, akit a kortársak még csak „elnökjelöltnek” nevezhettek. Sőt, Danto szerint a történész nemcsak alkalmazhat narratív predikátumokat, hanem kénytelen alkalmazni őket. Képzeljünk el egy olyan nyelvet, mondja, amelyben csak nem narratív jövőre utaló predikátumok fordulnak elő. Az ilyen nyelvet beszélő embereknek lenne ugyan időérzékük, és meg tudnának fogalmazni előrejelzéseket, de nem lenne „narratív érzékük”, és nem lennének köztük sztorimesélők. A sztorimeséléshez ugyanis egy olyan sajátos perspektívából kell megragadni az eseményeket, amelyet az tesz lehetővé, hogy az események, melyek a szereplők számára jövőbeliek, a mesélő számára múltbeliek. és mivel ez a sajátos perspektíva a történeti leírás perspektívája[17], az ilyen nyelvet beszélő emberek között nem lennének történészek.

A narratív predikátumok ugyan nem szerepeltek a korábbi könyvben, de amit Danto a használatukról mond, az összhangban van az ott mondottakkal. Amikor azonban levonja a következtetéseket, megjelenik egy olyan új elem – a narratív struktúrákkal járó kognitív asszimetria –, amely további kérdéseket vet fel. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, arról van szó, hogy a narrátornak olyan dolgokat kell tudnia, melyeket azok, akik az elbeszélt események szereplői vagy szemtanúi voltak, nem tudhattak: a narrátornak tudnia kell, hogyan alakultak a dolgok. Ez ugyan triviális, hiszen ő tudja a történet végét is, mégis nagyon fontos különbség: ha a szereplők is tudnák, az lerombolná a narratív struktúrát, mert ez a tudás logikailag nem tartozik a leírt eseményekhez.[18] Kicsit általánosabban megfogalmazva: két kognitív perspektíva van, a cselekvők perspektívája (azoké, akik szerepelnek a narratívában) és a narrátoré (aki a későbbi események fényében is le tudja írni a cselekvők cselekvéseit). A kettő közti különbség nem azonos a cselekvő és a külső megfigyelő perspektívája közti különbséggel, hiszen utólag a cselekvő is lehet a saját történetének a narrátora: nem az egyesszám első, illetve harmadik személyű beszámoló közti perspektíva-különbségről van szó. A két kognitív perspektíva különbsége inkább egy szöveg (például egy regény) szereplőjének és a szövegen kívül álló szerzőnek a perspektívája közti különbséghez hasonlítható, és abból adódik, hogy a narrátor nem része a szövegnek, az ő tudása nem tartozik a leírt eseményekhez.

E két kognitív perspektíva megkülönböztetése mármost rávilágít még egy különbségre, amely ugyan triviális, de könnyen elmosódik. Noha a narrátor – aki a későbbi események fényében is le tudja írni a cselekvők cselekvéseit – mondhat olyanokat, hogy a cselekvés erre vagy arra vezetett, illetve, hogy valami azért következett be, mert a cselekvő korábban ezt és ezt tette (sőt, többnyire ilyeneket mond, hiszen az elbeszélésekben ritkán szoktak megemlíteni olyamit, amiből nem következik semmi[19]), de nem ugyanazért említ meg egy eseményt a narratívában, amiért az az esemény megtörtént: van indoka az emlitésnek (annak, hogy valami bekerül a narratívába), de ez nem azonos a történés okával.[20]

Akármilyen triviális, hogy a kettő nem ugyanaz, érdemes kicsit elidőzni ennél a különbségnél. Már csak azért is, mert a történelemfilozófia története során a narratív megjelenítés struktúráját a történelemre kivetítő gondolatmenetek elég hatásosan egybemosták a kettőt. Például Hegel, aki szerint a filozófia csupán annyit tesz hozzá a történelemhez, hogy az ész nézi, és lám, a történelem máris ésszerűen néz vissza: egy narratív szöveg struktúráját ölti magára, ugyanaz tartja össze és struktúrálja a világtörténelmet, ami a történelmi szöveget. De szokták kevésbé grandiózusan – ész nélkül – is egybemosni a kettőt, például, amikor arról beszélnek, hogy a világtörténelem nem mondható el egyetlen nagy narratíva keretében: a nagy elbeszélés szétesett, és a helyén sok-sok kis narratíva – petit récits – maradt.

Az ilyen és hasonló gondolatmenetek azonban veszélyesek: veszélybe sodorják azt a perspektívát, amelyet a narratív újraleírás lehetősége nyitott meg a történelemfilozófia számára. Jól rávilágít erre az a példa, amellyel Danto a narratívába való bekerülés indoka és a történés oka közti különbséget illusztrálja. – Először lássuk a példát.

1722-ben a párizsi Olasz Színház bemutatta Marivaux Arliquin poli par l’amour című darabját. A bemutatónak fergeteges sikere volt, de azt persze senki nem tudta, hogy ezzel a darabbal Marivaux tulajdonképpen lezárt egy korszakot – vagy új korszakot nyitott? – a színháztörténetben: tudniillik megírta a darabot, és ezzel véget ért a commedia del arte korszaka. Sokféleképpen elemezhető, hogy milyen körülmények vezettek az eseményhez – milyen korábbi vagy egyidejű cselekvések és történések között kell keresnünk az okot –, számba jöhet például a párizsi publikum igénye arra, amit „igazi” olasz színháznak tartott, ám az előzmények közé tartozik az is, hogy az igazi olasz komédiások egy ideje már üres ház előtt játszottak, és a színház igazgatója, Luigi Ricoboni úgy döntött, hogy engednie kell a közönség ízlésének: jó érzékkel éppen Marivaux-hoz fordult, aki pontosan tudta mi kell a közönségnek, és előre megírta a dialógusokat. A siker olyan fergeteges volt, és az új divat olyan gyorsan terjedt, hogy mire Ricoboni 1729-ben visszatért Itáliába, már ott is csak az új francia módi ment: a commedia del arte ezután már legfeljebb tudatos archaizálásként volt jelen a színpadon. De nemcsak az esemény bekövetkezésének okaként számbajöhető körülmények voltak sokfélék, hanem a résztvevők szándékai vagy indokai is: a párizsi publikum jó színházat, Marivaux meg – feltehetőleg – hírnevet és sok pénzt akart, ami pedig Ricobonit illeti, ő egyszerűen szerette volna megmenteni a színházát. Ezek persze csak feltevések, lehet például, hogy Marivaux valami mást akart, sőt, az is lehet, hogy mindenki mást akart. Az azonban biztos, hogy azok a tényezők, amelyekkel a mű születése és bemutatása magyarázható – amelyek miatt ezek az események bekövetkeztek –, különböznek azoktól a tényezőktől, amelyek a mű szinháztörténeti jelentőségét magyarázzák, márpedig az utóbbiak indokolják, hogy az esemény bekerült a narratívába. Sőt, ami a résztvevők szándékait illeti, akár erősebben is fogalmazhatunk: azoknak az indokoknak, amelyek miatt az esemény – Marivaux művének születése és bemutatása – bekerült a narratívába, semmi közük a szereplők szándékaihoz.[21] A narratívában olyan újraleírását adjuk az eseménynek, amelyhez nem szükséges ismernünk a szereplők szándékait, és a megfogalmazott narratív mondatok igazsága is megállapítható anélkül, hogy ki kellene derítenünk a szándékokat.

Eddig Danto példáját ismertettem, melyből ő azt a következtetést vonta le,. hogy a narratív újraleírás lehetőséget teremt bizonyos fajta szkeptikus érvek elhárítására, hiszen narratív struktúrák akkor is alkalmazhatók, ha szkeptikusak vagyunk azt illetően, hogy kideríthetők-e a múltbeli szereplők szándékai. Ez igaz – és jól kiegészíti a korábbi könyvben mondottakat –, csakhogy van itt még valami. Az 1985-ös új kiadást követő években nagyon megnőtt a színháztörténeti példával illusztrált különbség jelentősége, mivel a korszak intellektuális klimája erősen kedvezett a történelmet számtalan önálló és egyenrangú elbeszéléssé oldó elképzeléseknek. Márpedig a narratívába való bekerülés indoka – a jelen példában a Marivaux-mű szinháztörténeti jelentősége – azok közé az elemek közé tartozik, amelyekről a korábbi könyv első fejezetében azt mondta, hogy ezek biztosítják az események szervezésének azt a módját, amely alapvetően jellemző a történelemre (a későbbi fejezetekből már tudjuk: amely lehetővé teszi a narratív újraleírást), és nem engedi meg a jövőre való kivetítést. Ez – mondta Danto 1965-ben – „részben annak tudható be, hogy a történeti jelentőség a nem történeti jelentőséghez kapcsolódik, ez utóbbi pedig olyasmi, ami az emberi lények érdeklődésének illetve érdekeinek különféle változataival együtt változik. A történetek, melyeket a történészek elmondanak, nem pusztán időhöz kötöttek – nemcsak időben kell a történészek idejéhez képest elhelyezni őket –, hanem a történészeknek mint emberi lényeknek nem történeti érdeklődésétől is függenek. Így azután – ha nem tévedek –, a történeti leírásokban kitörölhetetlenül jelen van a konvenció és az önkényesség”. 1965-ben ebből csak azt a következtetést vonta le, hogy a szubsztantív történelemfilozófia által támasztott igények teljesíthetetlenek: „ez rendkívül megnehezíti, vagy egyenest lehetetlenné teszi, hogy a történelem egészének a történetéről vagy – ugyanezen okból – valamennyi eseménynek a történetéről beszéljünk, ahogy azt a szubsztantív történelemfilozófus szeretné.”[22] 1985-ben viszont már az a kérdés is fölmerülhet, hogy ha a történeti leírásokban – a narratív újraleírásokban is! – „kitörölhetettlenül jelen van a konvenció és az önkényesség”, akkor vajon az analitikus történelemfilozófia mit tud szembeszegezni a narratív megjelenítés struktúráját a történelemre is kivetítő és a történelmet számtalan önálló és egyenrangú narratívává oldó elképzelésekkel?

Nem állítom, hogy Danto azért nem ír történelemfilozófiáról, mert nincs válasza erre a kérdésre (azt sem tudom, hogy végleg kiszállt-e, és hogy ez a kérdés egyáltalán foglalkoztatta-e). De abban biztos vagyok, hogy az analitikus történelemfilozófiának ma már csak akkor van perspektívája, ha van mit szembeszegeznie a narratív megjelenítés struktúráját – ész nélkül – a történelemre kivetítő elképzelésekkel. Egyébként marad Danto utolsó diagnózisa: The Decline and Fall of Analytical Philosophy of History.

Jegyzetek:

[1] Egészen pontosan tizenkilenc évvel ezelőtt írtuk a cikket, amely 1984-ben jelent meg a Filozófiai Figyelőben (VI. évf. 4. szám, 6-31. o.)

[2] Arthur C. Danto, Analytical Philosophy of History. Columbia University Press: Cambridge, 1965.

[3] Arthur C. Danto, Narration and Knowledge (including the integral text of Analytical Philosophy of History). Columbia University Press: New York, 1985. – Tényleg az utolsó pillanatban támaszkodtunk az Analytical Philosophy of History eredeti változatára: az új kiadás előszavát Danto 1984-ben írta, és ezzel úgyszólván lezárta a témát (három új fejezet is korábban – részben már a 60-as évek második felében született – szövegeket tartalmaz).

[4] Megtalálható: Frank Ankersmit and Hans Kellner (eds.), A New Philosophy of History. The University of Chicago Press: Chicago, 1995. 70-85. o.

[5] Arthur C. Danto, „Narrative Sentences”, in: History and Theory 11 (1962), 146-179. o. – A cikk változatlan formában bekerült a könyvbe (l. Analytical Philosophy of History. id. kiad. 143-181. o.)

[6] Arthur C. Danto, Narration and Knowledge. id. kiad. XII. o.

[7] Uo. XIII. o.

[8] XIII. fejezet: „Historical Understanding: The Problem of other Periods”, uo. 285-297. o. – Az alábbiakban nem ismertetem az új fejezeteket, csak jelzem a történelemfilozófiáról korábban mondottakhoz képest új elemeket (a korábban mondottak ismeretét feltételezem).

[9] Az érv úgy szól, hogy a koroknak – akárcsak a személyeknek – van egy „külső” és egy „belső” oldaluk, és mindkét esetben az okozza a nehézséget, hogy a „belső” oldal nem megfigyelhető: csak a megfigyelhető külső jegyekből (a személyek külső viselkedéséből, illetve az elmúlt korokból fennmaradt beszámolókból vagy tárgyi emlékekből) tudunk következtetni arra, ami belül („más elmékben”) végbemegy, illetve az elmúlt korokban („más dátumok” idején) történt, ám a megfigyelhető külsö jegyek többféle „belsővel” is összeférnek (sőt – ad absurdum – még azzal a feltételezéssel is összeférnek, hogy nincsen mögöttük „belső” oldal).

[10] XIV. fejezet: „Historical Language and Historical Reality”, uo. 298-341. o.

[11] A jelen (XIV.) fejezetben Danto a relativizmussal és historizmussal szemben fölhozható érvekkel összefüggésben tárgyalja a megértés-fogalmat.

[12] Az Analytical Philosophy of History-ban (különösen a „Temporal Language and Temporal Scepticism” című V. fejezetben, i. m. 63-87. o.) Danto sokat foglalkozott a Russell-féle „ötperces világ” hipotézissel, amely eredeti megfogalmazásában így hangzott: „Logikailag egyáltalán nem lehetetlen az a hipotézis, hogy a világ öt perccel ezelőtt keletkezett, pontosan úgy, ahogy akkor volt, olyan népességgel, amely ’emlékezett’ egy teljesen valótlan múltra. Nincs logikailag szükségszerű kapcsolat a különböző időpontokban zajló események között; így hát semmi, ami most történik, vagy a jövőben fog történni, nem cáfolhatja azt a hipotézist, hogy a világ öt perccel ezelőtt keletkezett. Ennélfogva azok a történések, amelyeket a múltról való tudásunknak nevezünk, logikailag függetlenek a múlttól, úgy elemezhetjük őket, hogy tökéletesen föloldódjanak jelenlegi tartalmakká, amelyek elméletileg akkor is ugyanilyenek lennének, ha egyáltalán nem létezett volna múlt.” (Bertrand Russell, The Analysis of Mind. London, 1921. 159-160. o.)

[13] Danto, i. m. 340. o.

[14] A gondolatmenet megtalálható: i.m. 340-341. o.

[15] XIV. fejezet: „Narration and Knowledge”, i. m. 342-363. o.

[16] Ez a példa az I. fejezetben szerepel (lásd: i. m. 12. o. ).

[17] Egyebek között ez volt a korábbi könyv narratív mondatokról szóló VIII. fejezetének tanulsága (lásd: „Narrativ Sentences”, i. m. 143-181. o.).

[18] Ez nem ugyanaz az érv, amely korábbi könyvben is szerepelt. Ott arról volt szó, hogy a narratív leírás hamis volna, ha tudhatnánk a jövőt abban az időpontban, amikor az még jövő, mert ez föloldaná a cselekvés és a jövőbeli eredménye közti kapcsolatot (ekkor a jövőbeli „eredmény” nem eredmény, hanem független esemény volna). Ha tudhatnánk a jövőt, azonnal szertefoszlanának azok a szálak a jelen és a jövő között, amelyek megengedik a narratív újraleírást, és minden esemény függetlenné válna minden más eseménytől: azonnal érvénytelenné válna a narratíva logikai struktúrája (legfeljebb krónikát lehetne írni).

[19] Az elbeszélésekben ugyan előfordulhatnak epizódok, de a történelmi narratívában nem szoktak előfordulni: a történész éppen aszerint szokott szelektálni, hogy miből következetek további fejlemények – minek volt „jelentősége” – az adott történetben.

[20] A magyar nyelv sajnos nem teszi lehetővé, hogy Dantot követve ugyanannak a kifejezésnek, a „reason”-nek a különböző használatai között mutassam meg az árnyalatnyi különbségeket. Azt még mondhatnám, hogy más a „rezonja” annak, hogy valami bekerül a narratívába, mint annak, hogy a cselekvő megteszi, de nem érdemes megnehezítenem a dolgomat, hiszen a „rezon” egyáltalán nem rezonál a hegeli „észre” (angolul szintén „Reason”), amely – mint mindjárt kiderül – megengedhetetlenül egybemossa a kétféle „reason”-t.

[21] Persze az 1722 és 1729 közötti történések feltárása is történészi munka, melynek eredményeképpen más narratívák is születhetnek – például Marivaux élettörténetében vagy a párizsi Olasz Színház történetében biztosan szerepel ez az időszak –, és ezekbe nem (esetleg: nem csak) a színháztörténeti jelentősége miatt kerül be az Arliquin poli par l’amour születése és bemutatása. De az változatlanul igaz lesz, hogy a bekerülés indoka és a mű születéséhez és bemutatásához vezető okok különböznek.

[22] A gondolatmenet és az idézetek megtalálhatók: Danto, i. m. 15. o.

Az írás utánközlés. Eredeti megjelenés: Farkas Katalin-Orthmayr Imre (szerk.): Bölcselet és Analízis, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003, 313-322. old.