Irodalomtudomány

A kritika jó lenne, ha merne negatív lenni. A kritika jó lenne, ha tudna érdemben dicsérni, és megmutatni, hogy egy mű miért jó. A kritika jó lenne, ha meg tudná mondani az olvasóknak, melyik mű jó és melyik rossz, kit érdemes olvasni, és kit nem, valamint ha ítélni tudna élők és holtak felett. A kritika jó lenne, ha nevelné (kinevelné) az olvasóközönséget. A kritika ne nevelje az olvasóközönséget, kezelje nagykorúként és egyenrangú partnerként. A kritika jó lenne, ha orientálni tudná az olvasót a művel kapcsolatban, mindeközben azonban nem interpretálná azt túl, és csak olyasmit mondana, ami abban valóban „benne van”. A kritika jó lenne, ha nem hinné azt, hogy a műben bármi is eleve „benne van”, és nem az olvasás során jön létre. („Az ítélőerő kritikája” – A kortárs magyar kritika helyzete címmel 2007. október 5–6-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett változata.)

Mily könnyen és elegánsan fogadjuk, mindig is szinte természetes egyetértéssel, azt a bölcs tapasztalatként bemutatott óriási közhelyet, mely szerint a magyar irodalom és magyar kultúra egészében, mint olyan, lenne filozófiátlan, sőt: gondolattalan és reflexió nélküli; esetleg egyenesen filozófia-ellenes! Mivel a tézis rendkívül széles körben elfogadottnak tekinthető, érdemes mind történetét, mind érvényességét megvizsgálnunk. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

Tompa Mihály és (Litkei) Tóth Péter szerepjátéka a költői és filozófusi magatartástípusok, alkotói szerepek különbségéről rendelkezésre álló régebbi, magyar mintákat is átvesz. Ennek a hagyománynak egyetlen elemét kívánom előadásomban megmutatni: Szontagh Gusztávnak, a magyar historiográfiai hagyományban rossz hírbe keveredett filozófusnak, egyben fontos irodalomkritikusnak a vitáit filozófiai kérdésekről – szépírókkal. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

Ha valaki megkérdezi, mi érdekel a legjobban, és az igazságnak megfelelően azt válaszolom: „filozófia és irodalom kapcsolata; vagy: irodalom és filozófia viszonya” (a sorrend sem mindegy), a következő jogos kérdés általában az szokott lenni: de melyik irodalom és melyik filozófia? Célom az, hogy világosabban lássam: milyen viszonyokat takart eddig az és kötőszó a címben szereplő mellérendelő szerkezetekben, pontosabban hogy milyen tartalmak igyekezték helyettesíteni, értelmezni, árnyalni ezt az és-t. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

A fiatal Móricz Zsigmondot nem önmagukban a klasszikus stúdiumok, hanem ezek tanításának mikéntje kergette kétségbeesésbe: a klasszikus ókor örökségét épp az ugyanezen örökségre hivatkozó iskola, valamint az iskola által metonimikusan képviselt társadalmi rend ellenében szereti „mozgósítani”.

Rónai András tanulmányának második, befejező része.

Az alábbiakban Márton László prózájának prózapoétikai elemzésére teszek kísérletet. Célom az egyes, jó esetben önmagukban is érdekes elemzések mellett az, hogy megalapozzam a „paradox narrátor” fogalmát.