„Fújt a Zeitgeist, és ha az ember kitette a kis zsebkendőnyi vitorláját, az fújta őt a megfelelő irányba”

Geréby György filozófiatörténésszel Bárány Tibor, Csordás Attila, Hardi János és Rónai András beszélget.

Szabad Változók: Egyes vélemények szerint a magyar irodalomtudomány épp a virágkorát éli, más vélemények szerint erről szó sincs. Mit lehet mondani a magyar filozófiáról? Épp virágkorát éli, sőt már a Lukács-óvoda óta virágkorát éli? Vagy épp ellenkezőleg, nem eléggé sokszínű, sok filozófiai irányzat nincs jelen Magyarországon, hiányoznak az alapszövegek?

Geréby György: A kérdés nem egyszerű, és a válaszom szükségképpen elfogult lesz. Annak idején, amikor bekerültünk az egyetemre és elkezdtünk filozófiával foglalkozni, még nem nagyon volt virágkora a filozófiának. Jól mutatja ezt, hogy a magyar könyvkiadás akkor nagyon gyenge lábakon mozgott. Például a román vagy a jugoszláv filozófiai könyvkiadás akkortájt sokkal jobb volt. Utólag a változást talán az kezdte jelezni, hogy ekkor indult el Radnóti Sándor kezdeményezésére a Gondolat Kiadó könyvsorozata, az Etikai gondolkodók, sok új és jó fordítással. De például a teljes Platón csak az elég gyenge, háború előtti kiadásban volt elérhető, már akinek egyáltalán elérhető volt. Ezért rákényszerült az ember, hogy a filozófiai szövegeket eredetiben vagy a megbízhatóbb nyugati nyelvű fordításokban olvassa, és ez nagyon nagy motiváló erő volt arra, hogy az ember megpróbáljon nyelveket tanulni. Az angolszász világra sokkal kevésbé jellemző ez a fajta sznobéria. Sokkal kisebb ott a motiváció arra, hogy bárki bármilyen nyelvet megtanuljon mert minden elérhető angolul, amire az oktatásban szükség van.

A változás szelét hozták a kitűnő évfolyamok: filozófia szakra együtt járhattam Ruzsa Ferivel, Bodnár M. Istvánnal, Klima Gyulával, Pólos Lászlóval, vagy az azóta máshová vetődött Kiss Sándorral. Nagyon nehéz volt kapaszkodót találnunk, hiszen alig volt analitikus filozófia Magyarországon. Abban az időben talán egyedül Altrichter Ferenc volt, aki igazából analitikus filozófiát művelt – most Ruzsa Imre nagyszerű logika-oktatását vegyük ki ebből a kosárból –, illetve hát ilyen lett volna Márkus György is, de ő addigra már nem volt az egyetemen, sőt már itthon sem (mint köztudott, 73-ben a Fehér-Heller kört kiebrudalták az országból, és Márkus is végül Amerikába, majd utána Ausztráliába ment). A nyolcvanas években tehát a Lukács-iskolából igen kevesen voltak itthon, talán már csak Vajda Mihály, az akkor még párban emlegetett Bence-Kis kettős, de az egyetemen ők sem taníthattak. Az akkori ideológiai légkörben nagyon kevés értelmes filozófiát lehetett tanulni. Titkos tippek más irányból jöttek. A nagy nevek Vidrányi Katalin és Ludassy Mária voltak, vagy Steiger Kornél és Kardos István, Isten nyugosztalja, és persze, Munkácsy tanár úr. (A vallásfilozófiában Vidrányi Kati mellett ott voltak egyes még titkosabb tippek, mint Bíró Dániel is.) Ők viszont alapvetően marginális figurák voltak, akik a háttérben maradtak, és filozófiaóráik, ha el lehetett kapni őket, nagyon ritka kivételektől eltekintve, kocsmákban folytak – nem véletlenül, hiszen másutt talán még fel is jelentették volna őket.

Szabad Változók: Érdekes, hogy akiket említ (Altrichter, Vidrányi, Munkácsy), erős Kant-interpretációkkal álltak elő. Lehet, hogy Kant volt az, akivel kapcsolatban már lehetett rendes filozófiát művelni?

Geréby György: Ilyen szinten az egybeesés véletlenszerű, kivéve talán, hogy Vidrányi explicite Munkácsy tanítványának vallotta magát. Az azonban mindenképpen igaz, hogy nagyon nehéz volt a Marx-utáni, sőt a Hegellel kezdődő korszak filozófusairól értelmesen beszélni, és elkerülni a kötelező hivatalos ideológiai állásfoglalást. És mi is ezért mozdultunk a korábbi filozófia felé. Szerintem azért annyira erős most Magyarországon a görög filozófia, vagy a patrisztika kutatása, mert a „közbülső” generáció tagjai, hogy kimozdulhassanak az ideológiailag terhelt területről, ezekkel a korábbi gondolkodási formákkal kezdtek foglalkozni, ahol ráadásul nagyon izgalmas, eredeti gondolatokkal találkozhattak egy erőteljesen argumentáló közegben. Így hivatalosan nem lehetett belekötni a cikkeinkbe. Hogy miért éppen Kant vált sokunk számára fontossá? Talán mert ő volt a legmodernebb a régi filozófusok közül. Túl azon, hogy objektíve igazi nagy gondolkodó.

Nagyon érdekes folyamat zajlott akkor le. Amikor Klima Gyulával elkezdtük Aquinói Tamás Metafizika-kommentárjait olvasni, még nagyon kevés szakirodalmi szövegre támaszkodhattunk. (Habár a titkos tippek itt is megvoltak, mint például Peter T. Geach könyvei, amelyek valami kifürkészhetetlen okból megvoltak a Filozófiai Intézet könyvtárában.) És akkor valahogy úgy érezhette az ember, hogy új területet fedez fel. Mindez 1978-ban és 1982 között volt. És lám, 1982-ban megjelent a Kretzmann-Pinborg-Kenny - féle The Cambridge History of Later Medieval History, ami az analitikus filozófia számára megnyitotta a középkori filozófiatörténetet. Tehát azt kell, hogy mondjam, fújt a Zeitgeist, és ha az ember kitette a kis zsebkendőnyi vitorláját, az fújta őt a megfelelő irányba.

Szabad Változók: Első pillantásra az analitikus filozófia és a filozófiatörténet nem tűnnek összeegyeztethetőnek. Mondhatni az analitikus filozófiatörténet szókapcsolat fogalmi ellentmondást sejtet. Az analitikus filozófia egyik legfontosabb jellemzője a problémacentrikusság. Az analitikus módszertani kánont rá lehet ereszteni a régi nagy gondolkodók perenniális problémáira – ám akkor mi lesz a filozófiatörténet történeti szempontjaival? Hogyan lehet feloldani ezt a feszültséget? Vagy egyszerűbben fogalmazva: mennyiben analitikus az analitikus filozófiatörténet? Mi a különbség a filozófiatörténész és az analitikus filozófiatörténész hétköznapi tevékenysége között?

Geréby György: Nézzék, én először a TTK-ra jártam, tehát, hogy úgy mondjam, volt affinitásom az érvek iránt, és nem csak a történeti narratívákra figyeltem. De így volt ezzel a biológusként induló Klima Gyula, vagy az eredetileg matematikus indíttatású Ruzsa Feri is. Furcsa módon mégis a filozófiatörténetben találtuk meg azt a lehetőséget, hogy az ember szabatosan és értelmesen beszélhetett olyan kérdésekről, amelyek őt érdeklik, miközben semmi ellentmondást nem láttunk abban, hogy a régi kérdésekhez az analitikus filozófia biztosította a szükséges eszköztárat.

Számomra az analitikus filozófia fogalmának van egy szűkebb és egy tágabb értelmezési lehetősége. A szűkebb értelemben vett analitikus filozófia elsősorban tudatfilozófia és nyelvfilozófia, valamint ezek kapcsolt részei és vetületei. Természetesen nagyon kevés régi szerzőt lehet találni a filozófiatörténetben, aki pont ezekkel a témákkal foglalkozott volna, ráadásul úgy, hogy írásait be lehessen emelni a kurrens diskurzusba (bár tesz rá kísérletet például Claude Panaccio). Azonban azt hiszem, hogy az analitikus filozófiának ez a szűkkeblű értelmezése csupán egy divat. Sokan (Dennett vagy mások is) abból indulnak ki, hogy tulajdonképpen már az összes tudományos kérdés meg van oldva, kivéve a test-tudat problémát, és valahol azt hiszik, ez az utolsó nagy rejtély, ami még hátra van, és akkor majd most csinálunk erre a problémára egy speciális tudományt, amely ezt is megoldja. Én ezt az feltevést naivnak, hogy ne mondjam kissé ostobának tartom. A test-tudat probléma természetesen releváns kérdés, ezt eszem ágában sincs megkérdőjelezni, de azt mondani, hogy minden egyéb problémát már megoldottunk, enyhén szólva naivitásnak tartom. Még a legalapvetőbbnek vett fizikában sincs megoldva minden. Sőt. És általában nagyon sok minden nincs még tisztázva. Vajon tisztázott dolog-e, hogy most vége van-e történelemnek, vagy még csak most kezdődik a kultúrák harca – tényleg tudnánk, vajon Fukuyamának van-e igaza, vagy éppen Huntingtonnak, vagy, mint gondolom, egyiknek sem? És miért? Tehát én az analitikus filozófia tágabb értelmezését fogadnám el. Ennek fő módszertani elve, hogy a filozófus vagy a filozófiatörténész viszonylag kis szerepet tulajdonít a metaforáknak és az enthümémáknak, és többet a kifejtett, reflektált argumentumoknak. Egy analitikus filozófiatörténész, mint jómagam, akkor érzi magát elemében, ha egy antik vagy középkori eszme – valójában egy-egy állítás – mögött azonosítani tudja azokat a nem-triviális premisszákat és előfeltevéseket, amelyekből az adott érvet tényleg le lehet vezetni, illetve amikor rekonstruálni tudja azt a filozófiai nyelvet, szabályaival együtt, amelynek az adott állítás jólformált kifejezése. Ezzel az eszközzel bukkanhat egy-egy igazi, mélyértelmű hibára az ember, hadd utaljak itt Anselmus-cikkemre, vagy fedezhet fel valami intuitív megsejtést, aminek csak sokszáz év múlva lesz explicit megfogalmazása, mert valamilyen fogalmi eszköz tökéletlen volta korábban megakadályozta a szabatos kifejtést. Ezt az utóbbit próbáltam megírni Arisztotelész és Dedekind kontinuum-fogalma kapcsán. Egyébként máig emlékszem, amikor 1981 őszén Tamás Gáspár Miklós azt a hatalmas bókot fogalmazta meg Klíma Gyulának a Világosságban megjelent Öt út cikke kapcsán, hogy nem is hitte volna, hogy Aquinói Tamással ilyen értelmes beszélgetést lehet folytatni.

Az így értett analitikus filozófiatörténet már nagyon különböző területeken illetékes, a vallásfilozófiától a történelemfilozófián, jogfilozófián keresztül természetesen a standard core subjectekig, mint a metafizika vagy nyelvfilozófia.

Most éppen Carl Schmittet olvasok, akiről az ember azt hinné, hogy talán senki sem áll távolabb az analitikus filozófiától, mint ő, és mégis a saját területén a legszabatosabb gondolkodók közé tartozik. Hihetetlenül precíz, reflektál arra, hogy mit csinál, módszertanilag rendkívül tudatos, odafigyel az előfeltevésekre, az alkalmazott következtetési módokra. A formulák alkalmazása nem minden, és ha jobban meggondoljuk, a kukák kihordásának folyamatát is lehetne formalizálni. A lényeg a gondolat szabatosságában és világosságában van.

Szabad Változók: Az analitikus filozófia fogalmának szűkebb értelmezéséhez az is hozzátartozik, hogy az analitikus filozófiának lenne valami tézise. Pontosabban szólva az analitikus filozófia célul tűzte ki a tágan értelmezett fizikalizmus védelmét, például Altrichter Ferenc szerint. A fogalom másik értelmezése: rendelkezésünkre áll egy diszkurzív érvelési kánon, amelyet lényegében minden problémán, tárgyon gyakorlatoztathatunk, beleértve a filozófiatörténetet is. Ez a két értelmezés nem áll feszültségben egymással?

Geréby György: A maga kontextusában mindkettő jogosult. Megpróbálom megmagyarázni, miben látom az analitikus filozófiatörténet lehetőségeit. Elsőként gondoljunk csak a klasszikus Carnap-Heidegger-vitára, amelyben ugye az a gyönyörű, hogy mindkettő tökéletesen süket és vak arra, amit a másik csinál. Wolfgang Stegmüller – aki német analitikus filozófus volt és a Tarski-szemantikával foglalkozott – írt egy kiváló, bár nem könnyed munkát. Már a címe is szép németes: Haupströmungen der Gegenwartsphilosophie. Négy kötet masszív mazochizmus. (Ekként aztán kellőképpen kétarcú is a könyv, mert száraz, mint a fűrészpor, ugyanakkor ha az ember megbízható információt akar szerezni, akkor tanácsos ehhez fordulnia.) Előszavában található egy szerintem zseniális filozófiatörténeti koncepció. A filozófiatörténet Stegmüller szerint három korszakra osztható, jelesül aszerint, hogy mennyire értették egymást a szerzők. Van ugye az a korszak, amikor a különféle iskolákhoz tartozó filozófusok nemcsak értették, hogy mit csinál a másik, hanem vitatkozni is tudtak egymással. A második korszak az volna, amikor még értették, hogy mit csinál a másik, de vitatkozni már nem tudtak egymással, annyira különböző előfeltevésekből indulnak ki. És a harmadik állapot az, amikor már nem is értik, hogy mit csinál a másik. Az első korszak lényegében a középkor végéig, vagy talán a koraújkor végéig tart: ezért van, hogy egy Leibniz és egy Clarke még tudnak vitatkozni egymással. Amikor elérkezünk a klasszikus német filozófia környékére (Kant, Fichte, Hegel), akkor már gyanúink merülnek fel a tekintetben, hogy mondjuk Fichte valóban tud-e vitatkozni Schellinggel, vagy sem. De még filozófiának tartják, amit a másik művel. A Carnap-Heidegger vita azonban már egyértelműen a harmadik állapot terméke, amikor a két filozófusnak már fogalma sincs arról, hogy egyáltalán filozófia-e az, amit a másik csinál.

És akkor most megpróbálok szubsztantíve válaszolni arra kérdésre, hogyan lehet a filozófiatörténetet és az analitikus filozófiát összeegyeztetni. A korábbi, mondjuk így, a premodern szerzők, pláne a hellenisztikus kor erre különösen jó példa. Ekkor még úgy tudtak vitatkozni egymással, még a vallásfilozófia területén is, hogy pontosan értették, a másik milyen előfeltevésekből mire következtet. Ezeket az érveléseket az egyes szerzők próbálták elemezni és alternatívákat kínálni: jó, hát ha ebből ez következik, akkor én más előfeltevéseket fogok fölvenni, és abból ezen és ezen a ponton majd más fog következni. Persze a közönségük is felkészült volt a vita kifinomultságára. Mindez azt eredményezte, hogy az álláspontokat azonos problématéren belül lehetett elhelyezni, egy kultúrát alkottak. A problématér itt használt fogalmával valami olyasmit szeretnék kifejezni, hogy vannak közös dimenzióink. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt mondja, sőt; hanem ez csupán arról szól, hogy értjük, mit mond a másik, akkor is, ha ellentmond nekünk. Azt az objektumot, amit az egyik fél különféle módokon kijelöl, leír, el tudom helyezni, meg tudom határozni, hol áll az enyémhez képest. Mint a klasszikus tudományos vitákban – nem véletlenül gondolkodik ez a korszak a tudományok egységében.

Szabad Változók: Ezek szerint az analitikus filozófiatörténész abból a módszertani axiómából indul ki, hogy a filozófiatörténet rekonstruálható érvelések történeteként, méghozzá meghatározott előfeltevések mentén zajló érvelések történeteként. Viszont így nem zárunk ki sok olyan szöveget a filozófiatörténetből, amelyeket tradicionálisan filozófiainak szoktunk gondolni, de amelyekről nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy érvelő jellegű tevékenységet folytatnak?

Geréby György: Mondjon egy példát. Nyugodtan mondhat bármit, nem fogom személyes sértésnek venni.

Szabad Változók: Mondjuk a misztikusok szövegei.

Geréby György: Látja, nem is hinné az ember, hogy például itt kell jönnie az analitikus filozófiatörténésznek, hogy elmagyarázza a misztika fogalmának történeti változásait. Amit a misztikának hívunk, az leginkább azt a korszakot jellemzi, amelyik ezt a terminust használja. A mi korunk például mindazt a „misztika” varázsleplébe burkolja, ami, hogy úgy mondjam, valahol megérinti a lelket, miközben az értelem folyamatosan jajgat, hogy „katyvasz, zűrzavar, nem értem”. Vetném közbe, hogy nem mindegy azonban, hogy mit – vagy kit – nem értek és miért. Az analitikus filozófiatörténész tehát nem elégszik meg ezzel a, valljuk be, kissé irracionális kettős igazsággal, hanem visszaássa magát a régi időkbe, megvizsgálja és rekonstruálja az adott szöveg fogalmi környezetét, hogy például a misztika mit jelentett a hellénisztikus korban az egyes szerzőknél, mit jelentett a középkorban, illetve később, mint mondjuk Svedenborgnál. A hermetikus iratoknak egészen más jelentése van a hellénisztikus világban, mint Hamvas Bélánál. De vegyük például Meister Eckhartot. Meister Eckhart misztikájának vizsgálata két összetevőre bomlik. Egyrészt egy történeti elemzésre, ami megmutatja, hogy a ránk maradt szövegek főleg beszédek, méghozzá népnyelvi beszédek, ami azt jelenti, hogy ezek a korabeli közönségnek szóltak. Hogy milyen volt ez a korabeli közönség, azt nem lehet analitikusan levezetni, hanem rekonstruálni kell a korabeli szövegekből (például a prédikátori kézikönyvekből). A történész megérti, hogyan kellett beszélni abban a korban egy bizonyos közönségnek, tehát például hogyan kellett beszélni a női kolostorokban. Ezek a szerzők teológiailag többé-kevésbé felkészült hallgatóságot föltételezve fogalmaztak. Nem véletlen, hogy a szentírási idézetek a pontos forrás megjelölése nélkül hangzanak el a szövegekben. Ha túl vagyunk ezen a rekonstrukción, el lehet kezdeni visszafejteni a szövegekben megjelenő teológiai álláspontokat, amelyeknek erőteljes képei mögött egytől-egyig megtalálhatók, azonosíthatók a korabeli akadémiai teológia nagy műveiben, a szentenciakommentárokban analitikusan, logikailag és metafizikailag megalapozott módon kifejtett gondolatok. A szentenciakommentárokban ugyanis az álláspontok szigorúan argumentatíve vannak kifejtve, módszertanilag is reflektáltan. És akkor már világossá válik, hogy amit a misztikus szerző mond, az ugyan felületes olvasásra egy zűrzavaros valaminek tűnik, de ha az ember megérti a szöveg szótárát és rekonstruálni tudja a mögöttes képzési és következtetési szabályokat, hirtelen a szövegnek jelentése lesz. Meg lehet mondani, hogy hol mond mást Eckhart, mint Tamás, hol mond mást Tamás, mint Bonaventura, vagy mint Freibergi Dietrich. Rekonstruálni lehet a szerző sajátos álláspontját a többi teológus-filozófussal folytatott vitáját, és azt is, hogy miért épp azt képviselte. A szerzők ugyanis mondtak valamit, valami mellett szisztematikusan érveltek, nem pedig deus ex machinaként leereszkedtek a zsinórpadlásról. Ez a misztika tehát teljesen más, mint mondjuk, ha szabad így fogalmaznom, Helena Bavatsky kotyogása a tizenkilencedik század végi Londonban a teozófiáról. (Persze elvileg ott is rekonstruálható egy nagyon laza szótár, például hogy mit jelent az őshagyomány és így tovább. És akkor a magyar László Andrásig is eljuthatunk a tizenkilencedik század végi, félművelt, félamatőr, jellemzően Kelet-Európából származó spekulátorok szövegeit vizsgálva.) És akkor még nem említettem, hogy mit jelent a misztika az Aeropagitánál. Az Aeropagita tudniillik az ötödik századi evagriánus-origeniánus viták környezetében jelenik meg, akiknek egyrészt rendkívül szubtilis kognitív pszichológiájuk volt – olyannyira, hogy Kampis Gyurival még egy, az érzelmekre vonatkozó kutatási projektet is terveztünk erre egy időben –, másrészt egy egészen titkos kódot, vagyis pontosabban bennfentes nyelvet használtak. Itt valami elképesztően spekulatív, igazi nagy elmélet van a háttérben, amelyet azonban először dekódolni kell, mert a politikai viták miatt nem lehetett úgy és azon a módon kifejteni, ahogy a legtermészetesebb lett volna. (Itt megint megjelenik a történész – például Perczel István erről írja most a könyvét.) Elnézést kérek, hogy belegabalyodtam, csak meg akartam mutatni, hogy az analitikus megközelítés segítségével milyen gyorsan derül ki, hogy mást és mást jelent a misztika a különböző kontextusokban, és hogy pl. a misztika ma használt, elmázolt, puha és olcsó fogalma összehasonlíthatatlanul komolyabb elméleti hátteret tételezett fel korábban, és nagyon gazdag és változatos, de az egyes esetekben jól definiálható jelentéstartománnyal rendelkezik.

Szabad Változók: Valami hasonló változás a zsidó misztika kutatásában is végbement. Gershom Scholem ráengedte a kabbalára a lehető legracionálisabb eszköztárat, és innentől fogva értelmezhető a dolog.

Geréby György: Igen, pontosan. Más kérdés, hogy aztán jött Moshe Idel, akinek egyesek szerint freudi komplexusa van Scholemmel szemben, és teljesen más értelmezését adta ugyanazoknak a szövegeknek. Ő inkább a mágiához közelíti a kabbalát, tehát éppen az irracionális elemet hangsúlyozza. Talán nem lepődnek meg, ha kiderül, hogy én Scholemmel maradok. Szóval nagyon izgalmas változásokon mentek keresztül ezek a fogalmak. Például a teológia fogalma is teljesen átalakul a tizenhatodik század végén: spekulatív módszertanból filológiai módszertanba megy át. A filozófiatörténésznek meg kell értenie ezeket a fogalmi változásokat, és erre leginkább a racionális rekonstrukció tűnik alkalmasnak. Ha az ember nem maszatol, hanem megpróbálja precízen feltárni az előfeltevéseket, akkor szigorú filozófiatörténeti elemzést végez, amely nagyon analitikus feladat.

Szabad Változók: Én azért még megpróbálnám kicsit játszani az ördög nem túl ügyes ügyvédjének szerepét. Azzal szokták vádolni az analitikus filozófiát, pontosabban az analitikus filozófiatörténetet, hogy az az egész filozófia történetét belekényszeríti a huszadik századi európai racionalitás-fogalom keretei közé. Meghamisítja a szövegek eredeti szellemét, intencióját. Úgy kezeli a korábbi írásokat, mintha azok hozzájárulások lennének a mai analitikus filozófiai vitáinkhoz, csak le kéne róluk hántani a történeti sallangokat.

Geréby György. Ez szerintem nem igaz. A racionalitás nem modern eredetű fogalom, hanem éppen, hogy ez a görögség legnagyobb találmánya, amely a hellénisztikus világ során az egész akkori lakott világ mércéjévé lett, Britanniától Rómán át Indiáig. Érdekes módon senki nem kényszerítette a görög racionalitást a trákokra, a szírekre vagy éppen a rómaiakra: tudjuk viszont a korabeli irodalmi és egyéb emlékekből, hogy ezek a népek is felismerték a racionális várostervezés, hadmérnöki tudományok, építészet és vitakultúra előnyeit maguktól is. Volt egy időszak a közelmúltban, Foucault és Feyerabend nyomán, amikor divatos volt inflálni és relativizálni a racionalitás szerepét. Nekem az a benyomásom, hogy abszolutizálva ezt az irányt teljes zsákutcába jutunk. Nagyon fontos kritikai szerepet játszott a posztmodern, ezt elismerem, de a közös argumentációs tér nélkül a beszélgetések világa párhuzamos monológokra esik szét, és ha találkozunk, akkor esetleges ellentéteinket nem tudjuk többé fogalmak tisztázásával, érveléssel, vitával rendezni. Az elkerülhetetlen konfliktus tehát a politika területére kerül – nem véletlenül akar a posztmodern minden értelmes érv mögött egy hatalmas, agresszív macsót láttatni –, ahol azonban mi más dönthetne, mint az erő, más néven az ököljog? Nem hiszem, hogy ez helyes fejlődési irány volna. Tény, hogy a nyugati filozófia történetében a legkülönfélébb korszakok vannak, és van amikor a racionális diskurzus igénye erősebb, van, amikor gyengébb. A hellénisztikus kultúra azonban mindenképpen fénypont volt. Vegyük például Platón problémáját: vannak nekünk a csillagok és bolygók mozgásáról szóló megfigyelési adataink, és van nekünk az egyenletes körmozgások elegáns és megbízható elmélete. Ekkor teszi fel Platón méltán híres kérdését: Hogyan lehetne ezeket az adatokat az egyenletes körmozgások elméletével egységes rendszerbe foglalni? Ezt a kérdést Szimplikiosz hagyományozza ránk, és ebből születik meg az eudoxoszi szféraelmélet. Amikor ezt egyszer elmeséltem Hraskó Péternek, aki egyébként ritka kivételként filozófusból lett elméleti fizikus, nos elképedve mondta, hogy tényleg, ez az általa hallott első igazi modellelméleti problémafölvetés. Van egy működő matematikai elméletünk és vannak megfigyelési állításaink – adott a kérdés, hogyan lehet ezeket a megfigyelési állításokat az elméletünk segítségével tételekké formálni. Ha ezt a kérdést Szimplikiosz fel tudta tenni a korai hatodik században, nincs okunk azt hinni, hogy ne létezett volna korábban is; még ha esetleg maga Platón valójában nem tette is fel a kérdést. Eudoxosz mindenesetre a megfelelő választ adta egy potenciális kérdésre.

Vagy vegyük Platón Parmenidészének levezetéseit, vagy az arisztotelészi Első analitika szabatosan rekonstruálható axiomatikus szillogisztika-elméletét: ezek nem azt mutatják, hogy akár Platón, akár Arisztotelész naiv narratív figurák lettek volna. Természetesen jogos arról beszélni, hogy Platón milyen csodálatosan művelte az attikai görög stílust, ezt az antikvitásban is értékelték. Tényleg fantasztikusan ír. De azt mondani, hogy a platóni filozófia lényege valamiféle homályos dialógusfogalom (karikírozva: hogy milyen szépen beszélnek a szövegekben), én ezt az álláspontot történetileg is inkorrektnek vélem. Platón az esetek döntő hányadában rendes analitikus filozófiát művelt. Amikor meg nem azt csinálja, mint a Timaioszban, akkor meg is mondja: most egy sztori következik, kedves olvasók, tehát képes beszéd.

Más kérdés, hogy vannak olyan periódusok, amikor ez a racionalitási igény nem hatja át a kultúrát – számomra a fenti görög-hellénisztikus kor ellenpontja a 19. és a korai 20. század irracionalitása, mindenekelőtt a népi, faji, illetve voluntarista diskurzus, aminek az előzményeit – ebben Carl Schmittnek szerintem igaza van – valahol az első európai vallásháborúk korában kell keresnünk, a korai 17. században.

Szabad Változók: Mostanában Magyarországon is egyre több szó esik az analitikus-kontinentális polémiáról. Érdemes egyáltalán az analitikus mintájára kontinentális filozófiáról beszélni? Van-e kontinentális módszertani kánon? Vagy inkább csak arról van szó, hogy megképződött egy fogalmi ellentétpár, az analitikus filozófia mellett kellett valaki a ring másik sarkába? Jóllehet inkább csak annyit kellene mondanunk, hogy vannak nagy szerzők (Husserl, Heidegger, Derrida, Lévinas), külön szótárakkal, külön nyelvekkel, külön következtetési technikákkal, vagy legalábbis külön szövegépítkezési eljárásokkal?

Geréby György: Most egy kicsit meg vagyok fogva. Amikor Liverpoolban tanítottam, az egyik kollégám megkért, olvassam el az egyik írását Lacanról. És én egy büdös szót nem értettem belőle. (Együtt jártam egyetemre Márton Lászlóval, és neki volt egy remek kétsorosa: „Bölcs fejekben zengést kondít / mindenki mást megbolondít”. Na most én nem vagyok bölcs fej, engem ez a szöveg megbolondított.) Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Nem látok be a szöveg mögé, nem tudok belőle további állításokat levezetni. Magyarul: nem tudom továbbgondolni. Talán triviális lesz, amit mondok: számomra egy szöveg akkor érthető, ha bizonyos dolgokat meg tudok jósolni belőle. Volt, hogy azt kérdezte tőlem valaki, mit mondott Aquinói Tamás erről és erről a kérdésről; s mivel én a szerzőt speciel elég jól ismerem, vonatkozó szövegeit azonban éppen nem olvastam, mégis ki tudtam találni, mit mond a témáról. Később megkerestem, és csodák csodája, tényleg azt mondta, amit kikövetkeztettem, hogy mondania kellett. Ez egyébként nem is akkora csoda, mert Tamás, éppúgy, mint Arisztotelész és még sok más szerző kiszámítható abban az értelemben, hogy az írásaikból levezethető állításokat vállalják, és nem bújnak ki a következményeik mögül. Furcsa módon még az alexandriai gnosztikusok is ilyenek, pedig az általuk produkált írásoknál látszólag zűrzavarosabb szöveget nehéz elképzelni. Mégis, ha az ember egyszer megértette a logikájukat, akkor meg tudja mondani, hogy várhatólag mi lesz a szerzők álláspontja bizonyos témákban. Ez nekem bizonyos kortárs kontinentális szerzőknél egyszerűen nem nagyon megy. Soha nem tudhatom, mikor mutatnak szamárfület az érvelést stréber módon követni, illetve továbbgondolni szándékozónak.

Szabad Változók: Nyilván Lacanhoz nagyon alaposan kell ismerni Freudot, a pszichoanalízis irodalmát, a korai francia strukturalista szövegeket és még sok egyebet.

Geréby György: Igen, ide akarok kilyukadni, itt akarok igazat adni magának. Én különösebben nem ismerem Freudot, ezért ezek a következtetési sémák nekem idegenek. Lehet, hogy értenem kéne a pszichoanalízist, de ennek elsajátítása túl nagy erőfeszítést kívánna tőlem: szeretném előbb az engem mélyen foglalkoztató gondolatokat rendesen, alaposan érteni.

Szabad Változók: Nem törvényszerű, hogy ha az ember az egyik hagyományban mozog, kételyek fogalmazódnak meg benne a másik filozófiai státuszát illetőleg?

Geréby György: Hát persze, a Stegmüller-féle harmadik periódusban vagyunk.

Szabad Változók: Tehát erős szemantikai összemérhetetlenség van a különböző filozófiai tradíciók között.

Geréby György: Igen, pontosan. Hogy értsem a szöveget, el kell tudnom helyezni az általam ismert konceptuális térben. Egyébként az ember nagyon különböző sikerrel járhat a különböző szerzőknél, azaz vannak fokozatok. Míg Lacannal semmit nem tudok kezdeni, Lévinas filozófiáját már jobban el tudom helyezni. Igaz, az ő szövegei által görgetett vallástörténeti és vallásfilozófiai műveltségben jobban otthon vagyok – pontosabban szólva nem is műveltségről van szó, hanem reflexióinak érvrendszeréről: ha az ember eléggé ismeri Rosenzweig vagy Schelling vallásfilozófiáját, akkor könnyebben érti a Lévinas-szövegek rejtett utalásait, s részben pótolni tudja megértésbeli hiányosságait. (Meg hát ne feledkezzünk meg róla, Lévinas filozófiája mögött ott van a Talmud, amelynek szintén rendkívül sok hellénisztikus vetülete van, illetve hellénisztikus gondolati elemet őriz.) Egyébként az emlegetett Rosenzweig is egyfajta kontinentális hérosznak számít, mégis tökéletesen érthető. Tatár Gyuri mesélte, hogy egyszer Franciaországban Sloterdijk magánszemináriumán beszélt Rosenzweigről, azt hiszem, éppen a Megváltás csillagáról, aminek a végén egy svájci tudománytörténész azt mondta, hogy azt ugyan még nem érti, miről is érvel Rosenzweig, de azt már egészen biztosan látja, hogy valami mellett érvel. El lehet kapni a dallamát, ez kemény munka, de ha egyszer az ember elkapta, lehet érteni, és meg lehet jósolni, hogy miről mit fog mondani.

Vagy mondok egy másik példát: Erik Peterson, a nagy teológus-egyháztörténész, Carl Schmitt ellenfele (mármint elméletileg, mert amúgy közeli barátja volt a bonni évek alatt), aki hihetetlenül világosan, szabatosan érvel Schmitt ellenében. Teoretikusan borzasztóan érdekesek a vitáik, nagyon precízen meg lehet mondani, hol voltak közöttük a nagy intuitív különbségek. És furcsa módon, ha az ember megérti ezeket a vitákat, akkor visszafelé érthetővé válik egy csomó minden Rosenzweig filozófiájából, egy csomó minden Taubes filozófiájából, és így tovább. Nagy élményem volt, amikor kiderült, hogy valójában mind Rosenzweig, mind Taubes, mind Löwith, mind Bultman a korai császárkor filozófiai kontextusából érthetők meg igazán. Mintegy folytatják az akkori keresztény-zsidó-görög vitákat – persze egy csomó modern manírral színesítve. És ami külön megjegyzendő, az az, hogy ez a vallásfilozófiailag hihetetlenül izgalmas korszak a Stegmüller-féle első periódusba tartozik, ahol a különböző álláspontok mind egymás mellett vannak és egymással vitatkoznak. Egész egyszerűen erős konceptuális kapcsolat van a korabeli iskolai platonizmus és Philón, a Talmudot létrehozó rabbinikus teológia, a keresztények, sőt, a korszak vége felé a korabeli iszlám gondolkodók között, jóllehet vallásilag gyökeresen mást gondoltak. A fogalmi nyelv tekintetében azonban jóval kisebb távolság van mondjuk egy Maimonidész és másrészt egy Hippolütosz vagy egy Alexandriai Kelemen között, vagy a Zóhár és Baszileidész között, mint mondjuk egy Maimonidész és Spinoza között. Pedig időben az utóbbi a kisebb távolság.

Szabad Változók: Meddig feszíthető ez az analitikus megértési módszertan (ismerjük meg a szöveg filozófiai hagyományát, szótárát, és rekonstruáljuk az érveit)? Mire kell azt mondanunk, hogy az már nem racionális? Mi a hülyeség kritériuma? Van-e a befektetett energiának olyan értéke, amelyet ha elértünk, és a szöveg még mindig nem nyílt meg számunkra, nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az érthetetlen? Mennyire kell végtelennek lennie a hermeneutikai jóindulatnak? Sőt, tulajdonképpen nem redukálható az analitikus-kontinentális szembenállás egyszerűen energiabefektetési kérdésekre? A különböző tradíció képviselői nem fektetnek elegendő energiát egymás megértésébe.

Geréby György: A hermeneutikai jóindulat végtelenségét súlyosan korlátozza az élet végessége. Az embernek egyfajta költség-haszon elemzést kell végeznie, és lesz olyan szöveg, amelynek kapcsán azt kell majd mondania, hogy erre nem tudok többet beruházni, mert ha van is egyáltalán megtérülése, ennek megengedhetetlenül hosszú a megtérülési ideje.

Persze az is igaz, hogy sok értetlenkedés van, gyakran túlzottan megspóroljuk az energiáinkat, túl elhamarkodottan következtetünk arra, hogy a másik hülye. Lehetnénk egy kicsit toleránsabbak is.

Ami pedig a hülyeség-kritérimot illeti: ez valami olyasmi, mint a morális érzék. Sokszor gondolom azt, hogy végső soron a jól működő hülyeség-detektor adottság, valami olyan képesség, hogy az ember ne szaladjon alá bármilyen szépen szóló szirén-énekeknek. Máskor azt gondolom, hogy olyan, mint a lelkiismeret, ami a régi szerzők szerint nem más, mint az ember lelke mélyén a paradicsomi állapot emlékét hordozó szikra – ezért várható el minden embertől. Tudjuk persze, hogy a lelkiismeret hangja is elhallgattatható. Egy dolog azonban biztos: a hülyeség pártsemleges, vagy másképp: a filozófiai iskolák szempontjából invariáns. És jobb volna, ha az irányzatok közötti viták valahogy értelmesebb formát öltenének.

Szabad Változók: Ezek a viták gyakran hatalmi viták, erős politikai töltettel.

Geréby György: Pontosan.

Szabad Változók: Például a Rorty akárhányszor beszél az analitikus filozófiáról, mindig nagy forradalmi, pontosabban ellenforradalmi narratívákat ad elő, miszerint az amerikai egyetemeken az analitikusok a filozófiai tanszékekről a cultural studies-tanszékekre és az irodalmi tanszékekre szorították a kontinentális filozófiát, az igazi filozófiát.

Geréby György: Azért ezt ne általánosítsuk túl. Az csak Amerikára jellemző, hogy az analitikus filozófia tényleg olyan egyedülállóan monolit struktúrát épített ki, és a filozófiatörténészek többsége tényleg a történelem tanszékeken van. Ez egy speciálisan amerikai képződmény, amit nem lenne szabad világproblémává stilizálni. Liverpoolban például, éppen úgy, mint nálunk, a tanszéken kiválóan megfért a feminista, az analitikus elmefilozófus és az indus vonzódású egzisztencialista. Habár még Amerikában sem teljesen monolit a helyzet.

Szabad Változók: Viszont az is igaz, hogy az analitikus filozófia jól tanítható, jól tankönyvesíthető. Sőt már magyarul is van két jó tankönyv, Huoranszki Ferenc Modern metafizikája, valamint Farkas Katalin és Kelemen János Nyelvfilozófiája. Egyébként talán nem véletlen, hogy kevés kontinentális filozófiai tankönyv létezik. Ha szabad egy nem túl mély bon mot-t mondani: míg az analitikus filozófia alapegysége az érv, a kontinentális filozófiáé a szöveg. És érveket viszonylag egyszerű tankönyves formában előadni. Sok analitikus filozófiai szöveget nem kell elolvasni, ha az ember már ismeri a bennük szereplő érveket. Ez evidens módon nem igaz például a dekonstrukcióra. Talán a strukturalizmus volt az utolsó igazán módszeres, tankönyvekben jól összefoglalható kontinentális irányzat.

Geréby György: Ezt a bon mot-t én szívesen elfogadom, sőt szerintem tovább is lehetne fejleszteni. A kontinentális filozófia ugyanis olyan, mint a dzsessz. Nem lehet előre megmondani, mi következik, az ember hallgatja, hallgatja, ráérez az ízére és akkor illeszkedett bele, ha tovább tudja variálni a dallamot. Heidegger szövegeit hangosan érdemes olvasni, mert gyönyörű német prózai költészet – de túl sok állítást nem tartok levezethetőnek írásaiból.

Szabad Változók: És akkor mi lenne az analitikus filozófia zenei megfelelője?

Geréby György: Az analitikus filozófia ebből a szempontból inkább kottaalapú. Mondjuk mint egy rendes Bach-fúga. Adottak a szerkesztési szabályok. Aztán létrejön a struktúra, a kotta, amit különböző emberek másképp és másképp hangszerelnek és különbözően dinamizálnak. Ez vezet oda, bár a képet nem feszíteném túl, hogy az analitikus filozófiai tanulmányok alapvetően szabott szerkezetére nagy mennyiségű „előadóművészi” jópofizás épül. Bence György szavával: „analitikus affektálás”. Ezeknek természetesen semmi közük az argumentumhoz. A szerző azt gondolja, tesz egy gesztust az olvasmányosság igényének, ám valójában ezzel nem megkönnyíti, hanem általában megnehezíti a jámbor olvasó dolgát. Gondoljunk csak az idioszinkratikus stíluselemekre. Ott van például Jerry Fodor, vagy Dennett is rengeteg olyan bennfenteskedő köznyelvi metaforát használ hangulatfokozóként, színesítő elemként, mittudoménminek, ami a mai amerikai szlenghez tartozik. Szegény közép-kelet-európai olvasó, mint amilyen én vagyok, aki nincs tisztában a legutóbbi öt év amerikai szleng-fejlődésével, csak kapkodja a fejét. Nem érti a sokdimenziós utalásokat az amerikai újságcikkekre, a kurrens amerikai politikára.

Szabad Változók: Ez kétszáz év múlva nagyon gyümölcsöző lesz a filozófiatörténészeknek, ha nem túl érdekes projektekre vágynak.

Geréby György: Igen, igen, ha rejtvényt akarnak fejteni. Bár itt volna a helye megjegyeznünk, hogy azért ne becsüljük le az antikvárius érdeklődést se. A filozófiatörténet egy része is szigorú történettudomány: múltbeli dolgok kikutatása és tárlókba helyezése. Valaki érezheti azt nagyon izgalmasnak, hogy olyasmit tud, amit senki más a világon.

Szabad Változók: Mennyire van ma közönsége Magyarországon a filozófiának, vagy speciálisan az analitikus filozófiának? Milyen közönségre számít egy analitikus filozófiatörténész?

Geréby György: Nekem nagyon eretnek véleményem van, amit valószínűleg kevesen fognak osztani a kollégáim közül. Én azt gondolom, hogy annak a filozófiának van közönsége, amelyik érdekes. Az a filozófia, ami rejtett tudomány (Arkandisziplin, ahogy a német mondja), ami arisztokratikusan azt vallja, hogy a hétköznapi olvasót egye meg a fene, az definíció szerint csak azt kapja, amit megérdemel. Az érdekesség nem kell, hogy okvetlenül valami eredeti „rendszert” jelentsen, elég, ha valaki érdekesen mondja el az elfogadott gondolatokat.

Nüsszai Gergely írta le egy látogatását az egyik kappadókiai városkában, ahol valami ismerősét látogatta meg: beérkezik a városba és útbaigazítást kér, ám mielőtt az illető útbaigazítaná, azt mondja, neki is van egy kérdése, hogy mit gondol a Fiú és az Atya egylényegűségéről. És akkor egy kicsit ott ezen elvitatkozgatnak. Utána elmegy venni magának valamit enni, és miközben kéri a gyrost, föltesznek neki egy kérdést arról, hogy mi a helyzet a Szentlélekkel. Majd elmegy a fodrászhoz, és kap egy ugyanilyen kérdést. Na most az ember azt hihetné, hogy ez egy vicc, de valójában nem az. Számomra szemléletformáló élmény volt, amikor életemben először eljutottam a most Észak-Jordániában található hellénisztikus városokba, illetve ezeknek a romjaihoz (Gadara, Geraza, Philadelphia, ami ugye ma Amman, vagy Petra). Minden egyes városnak volt egy, vagy inkább két iszonyatos méretű, sok ezer embert befogadni képes színháza. Ezek voltak azok a helyek, ahová ki kellett állniuk a korabeli filozófusoknak vitatkozni. Például Pál apostol, amikor megjelent Athénban, és azt mondta, hogy hirdetne valami újat. Na, gyere fiam, mondták erre az athéniek, állj oda középre, mi itt leülünk, és akkor elmondod, amit akarsz. Persze erre a nyilvános fellépésre ki is képezték az illetőket. Pál se akármilyen beszédet mondott. És annak, hogy nyilvánosan kellett megvédeni az álláspontokat, közvetlen politikai következménye is volt. Ha a filozófia lemond arról a szerepről, hogy befolyásolja az emberek gondolkodását, és ezen keresztül valamiképp az életét is, akkor nem meglepő, hogy érdektelenné válik. Hogy is mondja Petri? A filozófus bevonul a szobájába, bezárkózik és „a féltve őrzött könyvek óborát kóstolgatja”. Az a gondolkodás, amelyik nem próbálja magát nyilvánosan megfogalmazni, az nem érez különösképpen felelősséget önnön következményei iránt sem. Ezzel viszont jelentéktelenségét deklarálja. És az ilyen filozófiának azokból áll majd csak a közönsége, akik ezt a viselkedésmódot követni kívánják, illetve, akik ezt a luxust megengedhetik maguknak; viszont az ilyen emberek nincsenek sokan.

Szabad Változók: Hogyan lehetne a nyilvános filozófiai disputákat médiaeseménnyé alakítani? Hova kéne kiállni?

Geréby György: A nyilvánosság nem azonos a televízióval. De ezen túl a médiák működésének ismerete is egy szakma, amit végig kellene gondolni. A francia televíziónak egy időszakban, nem tudom, hogy ez most is így van-e, a legnézettebb műsora a L’Apostrophe című esti értelmiségi vitaműsora volt. Persze mondhatjuk azt, hogy a franciák mind sznobok, de az is lehet, hogy egyszerűen csak érdekes volt a műsor, nem?

Szabad Változók: Valószínűleg nem is arról szólt, hogy pár értelmiségi a kultúra végleges és visszafordíthatatlan pusztulásáról cserélt eszmét.

Geréby György: Persze. Az apokalipszis prófétáinak mindig megvan a maguk piaca, vagy közönsége. De azt gondolom, hogy kizárólag erről beszélni kicsit olyan kesernyés dolog. Pontosabban: lehet az apokalipszisről is érdekesen, mélyen, hatásosan beszélni. De szíre-szóra, folyamatosan és kizárólag a dögvészt és a végromlást emlegetni már csak azért sem tanácsos, mert a hiperinflálódás veszélyezteti a gondolat fedezetét. A világ tele van fontos és izgalmas kérdésekkel, amelyekre válaszokat kigondolni, és ezeket megfontolásra nyilvánosan felajánlani igenis feladata, hogy ne mondjam, felelőssége azoknak, akik gondolatok összefüggéseinek elemzésében gyakorlattal rendelkeznek. És akkor még az elgondolkodtatással való szórakoztatásról nem is beszéltem. Erre gondolok, amikor a gondolkodás nyilvánosságát említem. Ne értsenek félre: nem valamiféle élcsapat-tudatra gondolok, hanem megfontolások felajánlásra, illetve alkalmasint a helyesnek tartott álláspont érdekében való meggyőzés vállalására: ez volt azonban a nyilvános vita hellénisztikus ideálja is, és véleményem szerint a felelős személyek demokratikus nyilvánossága is erre az eszmére épül.

Szabad Változók: Hadd térjek vissza az első, megválaszolatlanul hagyott kérdésre, hogy akkor hogy állunk most ezzel az aranykorral? A filozófia biztos, hogy érdeklődést kelt az emberekben, ha egyszer azt látjuk, hogy rengetegen jelentkeznek filozófia szakra.

Geréby György: Az egyetemek finanszírozása az akkreditált szakokra felvett hallgatók fejpénzén múlik, ezért hát szakokat kellett alapítani. Rengeteg egyetem egyszerűen azért alapított filozófia szakot, mert ezt is egy jó ötletnek vélte hallgatói létszámának növelésére. Mindig volt valaki, aki jelentkezett, hogy szeretne filozófia szakot alapítani, és akkor azt az egyetem vezetése lelkesen támogatta, mert tudta, hogy ebből pénze lesz. Na most ez a Gründungsperiode a végéhez közeledik. Nagyon kíváncsian várom, beindul-e a minőségi szelekció. Ehhez annyit, hogy egy nagyon komoly tudóskollegánkat, neveket most nem akarok mondani, azért tanácsoltak el egy bizonyos egyetemről, mert túl sok külföldi publikációja volt. Szerintem ez a világtörténelemben egyedülálló eset. Jó, mára az a tanszékvezető már nem tanszékvezető, és az illető is visszakerült, de hogy ez egyáltalán előfordulhatott, az világosan mutatja a magyar közeg sajátosságait, hogy finoman fejezzem ki magam. Nagyon sokszor az állások betöltésénél, hogy úgy mondjam, egészséges lokálpatriotizmus érvényesül, és ennek következtében még mindig nem nagyon szokás az állásokat versenyeztetni.

Más részről pedig azt gondolom, hogy az emberek jelentős részében van üdvös vágy arra, hogy meg akarjanak valami mélyebbet érteni a világból, és ezért – különösen pályájuk elején – szívesen rászánnak néhány évet arra, hogy filozófiát tanuljanak. Másrészt ki szabadna mernünk mondani azt is, hogy az absztrakt gondolkodás tanulása, illetve az életet irányító nagy eszmékkel való legalább felületes megismerkedés bizony nem is olyan felesleges a későbbi eligazodáshoz. Ez is két ok arra, hogy az alapképzésben, vagy bakkalaureus képzésben ne specializált, hanem átfogóbb jellegű órákat hirdessünk meg.

Szabad Változók: És nálunk az sem ritka, hogy az egyetemek személyre szabott pályázatokat hirdetnek.

Geréby György: Most hadd beszéljek haza: az ELTÉ-n igenis meg voltak hirdetve az állások a legutóbbi időkben, és több kiváló jelentkezőből választhattunk, és ez többé-kevésbé úttörő dolog volt. Persze ez lenne a normális. Nem mintha híres külföldi egyetemeken ne lennének személyre szabott álláshirdetések, csak ott azért mégis a személyre szabás nagy merítés alapján történik. Egy biztos, hogy az intézményi oldal, hogy finoman fejezzem ki magam, itthon nem problémamentes, tehát ebből a szempontból nem beszélnék aranykorról.

A másik oldalon az is igaz, tulajdonképpen ez a paradoxon másik szarva, hogy egyre több kiválóan képzett fiatal tűnik fel, akiknek pont itthon nagyon nehéz állást biztosítani, miközben nagy szükség lenne friss tudásukra és szemléletükre, s akik ezért külföldön keresnek állást. Ma már tényleg sokkal könnyebb külföldre menni. Sokan jó itthoni alappatkolással elmennek külföldre tanulni, ráteszik a kint megtanulható többletet, majd ott állnak, és el kell dönteniük, hogy külföldi vagy itthoni állásra pályázzanak.

Ami pedig a változást illeti: az, hogy a Tengelyi tanár úr megkapta a rendes németországi professzori állást, talán mutatja, hogy nem lehetett olyan nagyon gyenge az a közeg, amiből ő előjött. Tudom, hogy más külföldi tanároknak is elég jó véleménye volt az itt folyó képzésről, amikor vendégként itt tanítottak. Azon a területen, amelyet én belátok, az analitikus filozófia és antik, illetve patrisztikus kor filozófiatörténetének környékén, kiváló fiatalok bukkannak fel. Arról nem tudok igazán nyilatkozni, hogy a hermeneutikában meg a fenomenológiában mi történik, de hát nyilván ott is sok tehetséges ember került elő.

Szabad Változók: Ez a kiválóság naprakészséget is jelent? Nyilván nem arról van szó, hogy a Mindot rögtön kellene olvasni Magyarországon, de legalább kis késéssel.

Geréby György: Sajnálatos, hogy a kolléga úrban fel sem merülhetett a szerintem alapvető elvárás, hogy rögtön is lehetne olvasni! Ez is mutatja: a provinciában élünk. És azt is talán kissé hangosabban kellene mondani, hogy ma egész Magyarországon nincs egy használható könyvtár.

Szabad Változók: És az Akadémiai Könyvtár?

Geréby György: Az sem a régi már. Csak egyetlen példa: lemondták a Vigiliae Christianaet, ami az első négy évszázad vallástörténetére vonatkozó egyik legfontosabb folyóirat. Így elértük, hogy most ennek a kitűnő folyóiratnak egyetlen példánya sem jár Magyarországra. A tudományban viszont éppen az a hihetetlenül izgalmas, hogy a különböző diszciplínák bizonyos értelemben egymásra épülnek, illetve kölcsönösen feltételezik egymást. Tehát nem lehet azt mondani, hogy például van jó analitikus filozófia és nincs filozófiatörténet. A kettő nem megy egymás nélkül. Nem azt állítom, hogy a filozófiatörténetnek túlsúlyban kéne lennie akár a szűkebb értelemben vett analitikus képzéshez képest, sőt. De azt állítom, hogy ha zárójelbe tesszük a filozófiatörténetet, a filozófiai kérdésfeltevés mögül kivesszük a történeti hátteret, akkor hirtelen nem fogjuk tudni, hol vagyunk. Vagy ha kivesszük az esztétikát, ha kivesszük a társadalomfilozófiát, a jogfilozófiát. Ezek mind nagyon finoman, hajszálereken keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Hadd idézzek fel egy zseniális anekdotát. Az öreg Heisenberg Göttingenben valami sumerológiai előadáson volt. Kifelé jövet Bak János odasodródott mellé, akitől megkérdezte, hogy „kolléga úr, értett ebből valamit?”, mire Bak János, a jogtörténész azt mondta, „egy büdös szót se”, erre Heisenberg: „én se, de azt figyeltem meg, hogy azon az egyetemen, ahol nincs jó orientalisztika, nincsen jó elméleti fizika sem”. A tudományok kapcsolódnak egymáshoz, nem lehet csak biológiát csinálni és etikát nem csinálni. Kicsit olyan ez, mint a gépek esetében. Ahhoz, hogy az ember 7%-ot hasznosítani tudjon, 100%-ot kell befektetnie. (Jó, vannak jobb és rosszabb hatékonyságú gépek, de a villanymotor esetében is csak 17%-ot tudunk hasznosítani, és honnét tudjuk, hogy mi jobbak vagyunk a gőzgépnél?) Szóval a jéghegynek nem lehet csak a csúcsát megvenni, ahhoz mindig hozzátartozik az a kilenctized rész is, ami a víz alatt van. És aki a kilenctized részt csökkenti, az a hegy egész tömegét is csökkenti, tehát azt is, ami kilátszik belőle. Ha pedig valaki a Heisenberg-történetet túl réginek ítélné, annak azt mesélnem el, amit most hallottam angol kollégáktól, akiket meghívtak a most alapított belső kínai egyetemekre, hogy ott bizantinológiai előadásokat tartsanak és adjanak tanácsot, mert bizantinológiai tanszékeket akarnak alapítani. Jól hallották: Kínában, ma.

Szabad Változók: Egyébként a könyvtárak helyzete nem csupán pénz kérdése. Nagyon árulkodó, hogy például az ELTÉ-n, ahol rengeteg botrány van, anyagi problémák özöne, van egy virulens hallgatói önkormányzat, amely nem késlekedik, ha pénzügyi gondokról van szó, és rögtön tüntetést szervez, de nem lehetett hallani, hogy azért tiltakozott volna, hogy nincs egy használható könyvtár, és ami van, az is bezár délután háromkor.

Geréby György: Teljesen igaza van, én szó szerint ugyanezeket szoktam mondogatni. A filozófia szakos hallgatókat is győzködöm, hogy tessék a hallgatói önkormányzatban megjelenni, tessék verni az asztalt, ez tűrhetetlen. Ők a hallgatók, én nem tiltakozhatom helyettük.

Szabad Változók: Talán nem túlzás azt állítani, hogy a felsőoktatás eltömegesedett. Ha megnézzük a számokat, kiderül, hogy sokkal több embert nyel el a felsőoktatás, mint tíz vagy harminc évvel ezelőtt, ugyanúgy, ahogy sokkal több ember kap érettségit, mint korábban. Hogyan képes az eltömegesedésre reagálni az egyetem?

Geréby György: Az a legnagyobb gond, hogy Magyarország kihagyott legalább húsz évet a felsőoktatás változásának, társadalmi szerepének az átalakulását elemző reflexiókból (ez nagyon konzervatív becslés, lehet, hogy még többet). Egyszerűen nem követte, mi történik a világban, zárványként élte önmagába csavarodott életét. Érdekes, de az egyetemi elit is teljesen közömbösen viszonyult saját intézményrendszerének elvi problémáihoz. Mintha mindenki beérte volna azzal, hogy mivel a rendszer nem dőlt össze, még mindig lehet abban hinni, hogy minden változatlanul mehet tovább. Ezt egy cikkben rezervátum-stratégiának neveztem. Minden fennálló struktúra kiszolgálja valakinek az érdekeit; pillanatnyilag az egyetemi vezetői réteg érdekeinek a kiszolgálására optimalizáltatik minden. Nem csoda tehát hogy minél kevesebbet akarnak változtatni, és mindezt még közérdeknek is állítják be.

Meg kell különböztetnünk azt, hogy mi elvszerű a történetben, és mi az, ami a magyar realitáshoz tartozik. A kedvenc viccem tökéletesen leírja a helyzetet. Mi az, ami égig ér, és berreg? Égigérő berregő. És mi az, égig ér és nem berreg? Ugyanaz Made in Hungary. Éppen vezetünk be egy felsőoktatási reformot, és semmilyen szinten nincs végiggondolva, mit várunk el tőle, kiknek akarjuk. Ezek triviális kérdések, melyekkel hatalmas szakirodalom foglalkozik, rengeteg megoldási javaslat ismert rájuk. A technikák picit eltérnek egymástól, de lényegében a hollandok, az angolok (ugye ezt ők kezdték el), a skandináv országok is ugyanazt csinálják. Most már a franciák is megértették, hogy nincs más út. Nagy viták voltak, de megértették. A németek is megértették. Friss hír, hogy a németeknél is be fogják vezetni a tandíjat, akik a hazai konzervátorok fő hivatkozási alapját adják. Ennek első lépése volt a német alkotmánybíróság döntése, amely tartományi hatáskörbe utalta a kérdést, kivéve ezáltal az általánosan szabályozás alól. Tovább megyek, 2010-től nem lesz alkalmazási követelmény a habilitáció sem.

A lényeg: vannak a tudással, a tudás továbbadásával, a képzéssel kapcsolatos ideáljaink, amelyeket egy intézmény valósít meg. Az intézménynek azonban gazdálkodási és szervezeti sajátosságai vannak, amelyeket nem lehet nemlétezőnek tekinteni. Továbbá, és ezt se felejtsük el, az adófizetők pénzét költi. Az pedig nem kőbe vésett törvény, hogy csak egyetlen módon lehet ezt a pénzt költeni, ráadásul mindig egyre többet és ellenőrzés nélkül. Többféle finanszírozási és szervezeti forma is biztosíthatja ugyanazt a tartalmi működést. Ezt az egészet együtt, és a pénzek elköltésének hatékonysága szempontjából is kellene vizsgálni. Na amikor annak idején különböző szakmai bizottságokban megpróbáltam elővezetni a vállalati jellegű működés szükségessége melletti érveket, azt vágták a fejemhez, hogy túl komplexen gondolkodom. (Ez idézet, nem mondom meg, hogy kitől, de nagyon meglepődnének.)

Azt gondolom, hogy nagy baj van itthon. Persze sehol a világon nem ment végbe konfliktusok és érdekek sérelme nélkül az átalakulás, hiszen amikor a szűk társadalmi elit kiképzésére kialakított felsőoktatási rendszert egy lényegében tercier jellegű társadalmi oktatási rendszerré próbálják formálni, akkor ott repül a forgács. Az átalakulás elkerülhetetlen, de eközben mégis arra törekszik az egész átalakuló európai felsőoktatás, hogy közben megmaradjon az elitképzés funkciója is.

Ezért nem szeretem az „eltömegesedés” kifejezést, amit maga is használt. Ez olyan, mintha elkezdenénk panaszkodni a Fiat megjelenésére, hogy ez az autók eltömegesedése. A mobilitás társadalmi igény, kinek Trabantra, kinek Fiatra, kinek Maseratira jut, és Maseratiból kevés van, de hát mindig is kevés volt, és egyetlen aktuális tömegautó sem szorította még ki, sőt. Tehát itt egy széles spektrum adott, és az ELTÉ-nek, hogy most a legközelebbi pátriánkban maradjunk, az lenne a feladata, hogy elemezze, hogyan néz ki a mai magyar felsőoktatási rendszer, milyen demográfiai változások várhatóak, hogyan alakul majd az állami finanszírozás, stb., stb., szóval milyen jövőképünk van stb. Adottságainál fogva az ELTÉ-nek kellene a magyar kutatóegyetemmé válnia, amelyik azt mondja, hogy ő a legjobb diákokat akarja, a legjobb professzorokat, és ezeknek a segítségével a legtöbb pályázati pénzt. És mondjuk a Gyöngyösi Főiskolának meg az a dolga, hogy olcsó, könnyen megszerezhető diplomát állítson ki, egészen más igényű emberek számára. Nincs a diploma, hanem ezerféle diploma van, amelyeknek különféle értékük van. (A jogászok a megmondhatói, hogy vannak jogi karok, amelyekről ma már az ügyvédi irodák nem fogadnak bojtárokat.)

Szabad Változók: De közben meg nem csak arról van szó, hogy nincs átgondolva a folyamat, hanem arról is, hogy egészen elképesztően nagy a közegellenállás. Legalábbis az ellenzők retorikája nagyon erős.

Geréby György: Van egy furcsa korreláció: a kiválóan képzett természettudósok valahogy azt hiszik, hogy az egyik dimenzióban elért teljesítményük minden további nélkül konvertálható egy arra ortogonális dimenzióra. Ezzel a viszonylag egyszerű metaforával is érzékeltetni lehet, hogy nem konvertálható.

Szabad Változók: Jó, de hát a bölcsészek között is nagy az ellenállás.

Geréby György: Mert nagy a tudatlanság és a bénító aggodalmaskodás, ami egész egyszerűen az ismeretlentől való félelem. Pedig aki már megmérettetett Nyugaton, annak itthon sem lenne szabad mitől félnie. Másfelől azt is tudomásul kellene vennünk, hogy az a sok jó klasszika-filológiai, filozófiai stb. bölcsészeti könyv, amiből a világot követjük, valahol megíródott és kiadatott... Komplikált ironizálásommal azt akartam mondani, hogy a hatékonyabban működő nyugati egyetemek farkastörvényei között is születik minőségi bölcsészet.

Szabad Változók: Ezt nevezik reformpániknak. Miközben itt már nem is reformra lenne szükség, hanem alapvető átalakulásra.

Geréby György: Igen, a reakcióban semmi új nincs, vállalatszociológiában szépen le van írva. Itt az a baj, hogy a változás túl hirtelen és túl sok felkészületlen embert érint. Rengeteg embernek az életmódja van optimalizálva a jelenlegi rendszerre. Ha valaki nincs rá fölkészítve, hogy mit jelent a változás, hogy milyen technikák szükségesek hozzá, hogy tudjon változtatni, akkor fél. Azt látja, hogy a változtatás hihetetlen energiabefektetést fog megkövetelni tőle, erre már nem érzi magát képesnek, tehát foggal-körömmel ragaszkodik a meglévőhöz, azt mondja, hogy ez rossz, de maradjon minden így, mert akkor legalább én békében maradok.

Szabad Változók: És nem küldik el őket nyugdíjba.

Geréby György: Hát persze hogy nem. Pillanatnyilag a magyar törvények lehetővé teszik, hogy a nagydoktorok vagy az egyetemi tanárok hetvenéves korukig tanítsanak. Minden kő meg van mozgatva, hogy senkit ne küldjenek el. De ha muszáj is elküldeni, nincs elvszerű stratégia a végrehajtásra. Elküldik azt is, aki még bőven „húzóember”, együtt azzal, aki évtizedek óta már csak a nevéből, az egykori teljesítményéből él. Az a baj, hogy nem készülnek Magyarországon olyan vizsgálatok, amelyek azt mérnék, hogy mondjuk az adott egyetem a korfa szerint beosztott csoportjai mennyi pályázaton vesznek részt, milyen oktatási terhük van, stb. Ne az előírásokból induljunk ki, hanem a tényleges teljesítményből! Gondoljuk meg továbbá, hogy a magyar oktatói kar korfája felfelé nyílik szét. Gyakorlatilag alig van fiatal oktató, viszont hihetetlen mennyiségű nagyon idős oktató van. Nem lehet a folyamatos fiatalítás nélkül stabil oktatási kultúrát teremteni!

Szabad Változók: Azt sem mérik, hogy mennyi az oktatók publikációja.

Geréby György: Jó, az egy dolog, hogy mit mérünk, és az egy másik dolog, hogy milyen következtetést vonunk le belőle. Abszolút triviális érv, hogy 34 tárca a Baranyai Közszolgálat Fapapucsa című lapban nem ugyanaz, mint egy cikk a Mindban. De ennek ellenére indikátornak nem rossz, azért csak mutat valamit. Vagy hogy a tanárnak hány PhD-hallgatója van, hány pályázaton vesz részt.

Szabad Változók: Vagy hogy mennyi idegen nyelvű szakirodalmat dolgoz fel, mennyire van kontextusban.

Geréby György: Jó, hát ezt is lehetne finomítani. Ismerek egy kollégát, akinek sok idegennyelvű hivatkozása van, de általában az adott könyv első 15 oldaláról. Azért ez egy idő után föltűnik. De azt gondolom, hogy a felsoroltak mind-mind jó indikátorok, s bár egyenként egyik sem abszolutizálható, együttesen ki tudnak alakítani egy olyan képet, ami mégiscsak valahogy korrelálni szokott azzal, hogy az illető mennyire van otthon a saját szakterületén, mennyire végez komoly munkát. A teljesítményindikátorok területe persze külön tudomány, aminek az alkalmazhatóságát itthon csak most kezdjük el tudomásul venni.

Szabad Változók: A filozófiaoktatásban mit lehet csinálni? Azt látjuk, hogy van egy (a világon egyébként egyedülálló méretű) filozófiatörténeti tematika, és nincsen egy sima érveléstechnika vagy academic writing kurzus, amelyeken azok a 18 évesek, akik belecsöppennek a mélyvízbe, egy félév alatt megtanulhatnák az alapokat.

Geréby György: Az Intézet oktatóinak egy része teljesen tisztában van ezzel a problémával. Az a baj, hogy az oktatás átalakításával kapcsolatban egy csomó technikai kérdés is felmerül, amelyekre már nem olyan egyszerű választ adni. Először is alaposan meg kellene változnia annak a képnek, amit az egyetemi oktatók a középiskoláról táplálnak magukban. Korábban azt gondoltuk, hogy a gimnázium egyfajta előegyetem. A közoktatás vagy a népoktatás volt az alsófokú oktatás, a középfokú oktatás lényegében már az értelmiségi pályára készített fel. Itt tanulták meg a diákok azokat a nyelveket, skilleket, amelyekkel az egyetemen már nem kellett volna foglalkozniuk, hanem csak alkalmazni kellett ezt a megszerzett tudást. Erre tanulta rá a diák a felsőfokú szakmát, a tudományt. Ez a helyzet megváltozott – de senki nem gondolkodott el rajta, hogy a megváltozott helyzetben mire jó az oktatás, milyen követelményekhez kell alkalmazkodnia. (Itt is látható a kiesett jó húsz év jelentősége.) Másrészt meg kellene változnia az önképünknek is: a tudomány felszentelt papjának lenni felemelő élcsapat-tudatot ad, de a realitás az, hogy az adófizetők pénzéből élve talán valamit szolgáltatnunk is kellene visszafelé. Itt utalnék a filozófia korábban már említett nyilvános szerepére.

Amikor mindenféle angol meg amerikai oktatók, akiket különböző alapítványok támogattak, megjelentek Magyarországon, és látva a helyzetet elkezdték azt mondani, hogy az egyetemi oktatóknak is kellene felsőfokú didaktikát tanulniuk, hát ne tudják meg, milyen felháborodás, milyen pfujolás következett. Hogy erre mi szükség van?! A diákok rengeteg panasza alapján visszakérdezhetünk: hogy a fenébe ne lenne rá szükség?!

A bolognai folyamat értelmében az első, három éves képzésnek az lesz a feladata, hogy részben átvegye a régi gimnáziumi képzés elemeit. Megpróbáljuk az érveléstechnika, academic writing kurzusokat bevinni a tantervbe, egyébként pont a filozófiatörténet kárára. Én egyébként ebben személyesen teljesen partner is vagyok, mert azt gondolom, hogy értelmetlen akkor filozófiatörténetről beszélni, amikor valaki nem tudja, hogy az Adonáj szót nem ly-nal kell írni. Tehát első fokozatban bizonyos alapvető ismereteket kell közvetítenünk, és erre lehet majd építeni a következő fokozatban.

Szabad Változók: Csak egy rövid megjegyzés a helyzet groteszkségére: ma érveléstechnika meg academic writing kurzusok a kiemelkedően tehetséges hallgatókat begyűjtő szakkollégiumok órarendjében szerepelnek. Tehát amiről sokan azt feltételezik, hogy a diákok már a középiskolában megtanulják, azt valójában csak a legtehetségesebbek tanulják, és ők is a hiperelitképzés során, hiánypótlásként.

Geréby György: Ebben persze a mi oldalunkról, a tanárok oldaláról sok lustaság is van, meg visszajelzés híján a tényleges hallgatói igények makacs félreértelmezése. A lustaság meg magyarázható azzal, hogy mindenki ezer állás után rohangál, mert az egyetemi fizetésekből nem lehet rendesen megélni. Tehát egy hihetetlenül összebonyolódott rendszerről van szó. Az biztos, hogy mentálisan nem alakult ki az a közmeggyőződés, hogy bizony most alaposan változtatni kell.

Szabad Változók: Meg lehet mondani, hogy kinek lesz érdemes például három éves filozófia-képzésre, tehát BA-képzésre jelentkeznie?

Geréby György: A rövid válasz az, hogy nem, mert a rendszer még teljesen kialakulatlan. Nem azért kialakulatlan, mert senki sem gondolkodik róla, hanem mert nincs tere, nincs algoritmusa annak, hogy a problémákat alaposan megvitassuk, hogy a vitákból megformálódjék egy álláspont, amiből létrejönne egy sorvezető, amit végül elfogadna és számon kérne az egyetemi vezetés. Ezt hívjuk ugye intézményesülésnek. Elfogadjuk az általános elveket, ezekből levezetjük, hogyan kell alapvonalaiban kinéznie az oktatásnak; létrehozunk tehát egy keretszabályozást, amelyet aztán például a Filozófiai Intézet kitölt a filozófusképzésben. Az elv, amelynek érvényesülnie kellene, ahogy az angolszász országokban érvényesül is, hogy a három éves alapképzés legyen mindenki számára nyitott. Egyelőre mi is így képzeljük. Azt remélem, hogy talán érdekes és jól hasznosítható képzést tudunk nyújtani.

Meg kell jegyeznem: amit én mondok, az szigorúan privát vélemény, no nem azért, mintha én annyira örülnék, ha valami újat mondhatok, mert amit eddig mondtam, az teljesen triviális, hanem azért, mert egyszerűen képtelenek vagyunk eljutni egy normális keretszabályozáshoz. Pedig a filozófia szakon lenne rá fogadókészség, ezt a szakot általában pozitív példaként szokás emlegetni. Ha jól tudom, a filozófia szaknak eddig jó a PR-ja a diákok között.

Szabad Változók: Igen, mert ez egy kis elitszaknak tűnik. Sőt, nagyon úgy fest, hogy szinte ez az egyetlen szak az ELTÉ-n, ahol legalább elkezdtek foglalkozni vele, milyen változásokat hoz a bolognai folyamat.

Geréby György: Ez azért van, mert talán fajlagosan nálunk van a legtöbb ember, aki már tanított rendesen külföldön is. Tehát nem egyszerűen könyvtárakat látogatott, hanem részt vett az oktatásban is. Több félévet lehúztunk különféle egyetemeken, tudjuk, hogyan működnek. Volt itt egy kis frakció, amelyik rá tudta bírni a kollégákat arra, hogy ezt így kell csinálni. Egyébként ne tudják meg, mit kaptam a fejemre, amikor a Nemzeti Bologna Bizottságban fel mertem hozni, hogy fontos lenne például academic writing kurzusokat tartani az első három évben. Hogy hogyan jövök én ahhoz, hogy azt mondjam, nem elméleti fizikát kell tanítani heti 20 órában a bölcsészeknek is... Hát még azt hogy merem mondani, hogy a fizikusoknak is meg kellene talán tanulniuk írni és érvelni.

Szabad Változók: Én azt látom az egyetemi reformfolyamat legnagyobb problémájának, hogy mindenki fogja a fejét, hogy miképpen fogja 3+2 évre lebontani, amit eddig csinált, és aztán a végére valamit összebarkácsolnak. Nem túl kockázatos megjósolni, hogy a bölcsész-szakok legtöbbjénél annyi lesz a változás, hogy ezen túl három év után is abba lehet őket hagyni.

Geréby György: Persze. És ezt az ostobaságot a politika is támogatja. Pokorni Zoltán például azt írta egy tavaly januári cikkében, hogy tulajdonképpen már minden megvan, semmit sem kell csinálni, 3+2 érve felbontjuk az eddigi öt éves képzést, és már kész is vagyunk. Ez ugye bülbülszavú hír volt azoknak, akik semmit sem akarnak változtatni. Ne feledjék, hogy a korábbi tanárképzésre például igen sok intézmény és tanár specializálódott. Hirtelen rájöttek, hogy a helyzet gyökeres változása olyan tömegű újítást kívánna tőlük is, mind az intézményi, mind az egyéni szinten, hogy erre nem akarnak már vállalkozni, ráadásul különösebb anyagi érdekük sem fűződik a változáshoz. A változatlanul maradáshoz viszont fűződik érdekük.

Közben a napi gyakorlatban látjuk, mennyire valós állapotot tükröznek a PISA-jelentés eredményei. Az emberek képtelenek jelentősebb mennyiségű olvasmányt feldolgozni, kivonatolni, világosan bemutatni. Szinte megoldhatatlan probléma, ha meg kell írni egy életrajzot, vagy fél oldalban meg kell fogalmazni egy projekttervet.

Szabad Változók: És akkor a három éves képzésre (érveléstechnika, academic writing, bevezetés a filozófiai diszciplínákba) a következő két éves szakasz tenné rá a filozófiatörténetet?

Geréby György: Lényegében igen. De hadd beszéljek még egy kicsit az első szakaszról. Én annak a híve vagyok, hogy olyan dobozokat kell létrehoznunk, amelyekben az is megtalálhatja a megfelelő kínálatot, a neki megfelelő szemináriumot, előadást, aki mondjuk hardcore nyelvfilozófiával vagy szemantikával akar foglalkozni, és az is megtalálhatja, aki nem ebbe az irányba akar menni, hanem mondjuk a kontintentális filozófiai megközelítés érdekli. Miért ne érvényesíthetné valaki Husserl szemléletét mondjuk a logikafilozófia, vagy az ismeretelmélet területén? Másrészt szamárság lenne tartalmilag megszabni, hogy milyen legyen például a metafizika-óra. Én úgy képzelem, hogy a több különböző tartalmú, megközelítésű metafizika-kurzus egy dobozban jelenne meg. Hét nagy doboz lenne, a hét nagyobb filozófia diszciplínának megfelelően (mint például metafizika, nyelvfilozófia, politikai filozófia), és ezek közül kellene négyet választani. Hasonlóképp kell majd a hat filozófiatörténeti korszak dobozaiból összesen hármat választani.

Van egy sumer mondás, ami nagyon megragadott: bénák között féllábú a futár. Bologna-ügyben most épp ez a bizottság a futárok csapata, a többi intézetek és tanszékek ismereteim szerint még itt sem tartanak. De még nekünk is nagyon sok mindent át kell gondolnunk. Egyébként most az a stratégia, hogy megnézzük a weben a jobb egyetemek képzési rendszerét (szemináriumok, sillabuszok stb.), és akkor ebből majd összeeszkábálunk valamiféle megoldást.

De nagyon sok mindenen kell még változtatni. A jelenlegi rendszer például semmiféle módon nem honorálja az extrakurrikuláris, tehát a közvetlen oktatási folyamaton kívül eső konzultációkat. Ezt is be kellene számítani valamilyen formában az oktatói értékelésbe. De hol van egyáltalán az oktatói értékelés? Mindenki kézzel-lábbal tiltakozik ellene.

Szabad Változók: Ami elvileg már kötelező.

Geréby György: Tudják már mi mindent hallottam, hogy épp miért nem vezetjük be? Volt már olyan érv is, hogy nincs hozzá papír. Én pár éve már egyszer csináltattam ilyet, de akkor feljelentettek. Intézetigazgatói letolásban részesültem, hogy merem én véleményeztetni az órámat, amikor erre nem hatalmazott fel a dékán.

Szabad Változók: De most már benne van a törvényben.

Geréby György: A törvény végrehajtása meg el van szabotálva.

Szabad Változók: Ilyen az egész egyetemi működés, hol joghézag van, hol konkrét törvénysértés.

Geréby György: Igen, a joghézag Szküllája és a jogsértés Karübdisze között próbálunk átevezni. A válaszok típusai között a szabotálás és a sunnyogás a legelterjedtebb.

Szabad Változók: Ha az ember alaposabban körbenéz, hamar elfogja a végső elkeseredés. Mégis hadd kérdezzem meg, mi várható? Csinálunk valamit, amiről kiderül, hogy rossz, és akkor barkácsolunk valami jobbat? Végső elveszés vagy teret kapnak a fiatalok és...?

Geréby György: Én a rendszerváltás éveiben súlyosan aggódtam, hogy ez a vidám kis Abszurdisztán, ami ez az ország volt akkoriban, eltűnik. Hát nem tűnt el. Abszurdisztán köszöni szépen, továbbra is jó egészségnek örvend. Ez egy amorf, strukturálatlan, összevissza rendszer, sok szenvedéssel vonaglik tova az időben. Ugyanakkor aki szerencsés, vagyis inkább tehetséges és elég ügyes, ötletes, meg kitartó, meg fogja találni a kiugrási lehetőséget.

Egy darabig az volt az illúzióm, hogy a átalakítások szükségességéről egyszerűen meg lehet győzni emberek egy részét legalább azzal az érvvel, hogy baj lesz ha nem állnak a változások mellé. A változás pillanatnyilag fájdalmas lesz, és mindenkinek kicsit megváltozik az élete, de mivel egy mégiscsak normálisan működő rendszert hozunk létre, előre láthatólag kicsit jobb lesz. Van egy energiaküszöb, de ha azon átlépünk, akkor működni fog a dolog. De fáradt embereket nem lehet meggyőzni a kockáztatás, az energiabefektetés szükségességéről. A rendszer viszont szükségképpen össze fog dőlni. Nagyon nehéz pontosan megjósolni, hogy hol és mikor megy ez majd végbe. Az egyetemi finanszírozás teljes mértékben inadekvát a rendszerhez képest. Figyelem: nem arról beszélek, hogy kevés a pénz, hanem hogy nem ott jön be, nem ott hasznosul, nem úgy áramlik, ahol és ahogy kellene. Az állami vonatkozásban alulfinanszírozott rendszerben még olyan beépített turbulenciák is vannak, amelyek miatt a kevés, de meglévő pénz sem tud megfelelően hasznosulni.

Reméljük a rendszer nem a mi fejünkre zuhan rá, esetleg a szó szoros értelmében. Ez valószínűleg addigra fog bekövetkezni, amikor ez a nagyon elöregedett oktatói gárda végképp ki kell, hogy menjen az oktatási rendszerből, mert már fizikailag nem fogunk tudni betotyogni az egyetemre. Na akkor lesz a nagy fiatalítási hullám. Ez szerintem még legalább négy-öt év. És addig? Káosz és szenvedés (lásd például az ETR [Egységes Tanulmányi Rendszer] bevezetését a Bölcsészkaron).

Szabad Változók: Mint a süllyedő Titanic fedélzetén a zenekar...

Geréby György: Igen, mi az utolsó pillanatig próbáljuk az órákat tartani. És nem tudom, hogy mi lesz a jéghegy, mi lesz a víz, tehát nem tudom a metaforát életszagúvá tenni, de valami lesz. Már most is hihetetlen mennyiségű ember megy külföldre, mindenekelőtt a legtehetségesebb doktoranduszok…

Szabad Változók: Meg nem is csak az oktatási rendszer csúcsáról, hanem már a középiskolából is.

Geréby György: Máshonnan véve a példát: már az orvosok is mennek külföldre. Beszéltem a egy orvos rektorral, ő mondta, hogy az Orvosi Kamarában durván hatezerre becsülik azok számát, akik hamarosan elhagyják az országot. Ennek iszonyatosak lesznek a következményei, mert az üresedést pótolni kell, és hát nyilván a környező országok magyar ajkú orvosaival fogjuk pótolni. A román, ukrán orvosok pedig nyilván kiváló szakemberek, csak hát a technikai felkészültségük tíz évvel korábbi állapotban van. Összefoglalva: próbálunk nem tudomást venni arról, amire már régesrég fel kellett volna készülnünk, és közben nagyon aggódunk. Hogy úgy mondjam, optimizmusra csak töretlen infantilizmusunk adhat okot.

A beszélgetés 2005. január 27-én készült

Creative Commons License