Holisztikus szemlélet a nyelvészetben

Az európai nyelvészet évezredek óta azon a szemléleten alapul, hogy a nagyobb egységek (szerkezetek, mondatok stb.) létezését és tulajdonságait az őket alkotó kisebb egységek tulajdonságai magyarázzák. Ezt az analitikus szemléletet nyelvészeti atomizmusnak fogom nevezni (a társadalmi atomizmus mintájára, ld. Johansson, 2003). (...) Azt hiszem, a természettudományokban sem mindig sikeres az atomisztikus megközelítés, de ebben az írásban csak a nyelvészetben való megjelenését bírálom, és megpróbálok felvázolni egy alternatív szemléletet, amelyet holisztikusnak nevezek. A holisztikus szót tehát nem a modularista vagy moduláris ellentéteként használom, mint például a kognitív nyelvészetben szokás (pl. Josephson – Blair, 1982; Kravchenko, 2006), hanem az atomizmus ellentétét jelölöm vele.

Bevezetés

Az európai nyelvészet évezredek óta azon a szemléleten alapul, hogy a nagyobb egységek (szerkezetek, mondatok stb.) létezését és tulajdonságait az őket alkotó kisebb egységek tulajdonságai magyarázzák. Ezt az analitikus szemléletet nyelvészeti atomizmusnak fogom nevezni (a társadalmi atomizmus mintájára, ld. Johansson, 2003). Olyan elképzelés ez, mint amikor az anyagok tulajdonságokat az őket alkotó molekulák tulajdonságaival, azokat pedig a molekulákat alkotó atomok tulajdonságaival magyarázzuk. Azt hiszem, a természettudományokban sem mindig sikeres az atomisztikus megközelítés, de ebben az írásban csak a nyelvészetben való megjelenését bírálom, és megpróbálok felvázolni egy alternatív szemléletet, amelyet holisztikusnak nevezek. A holisztikus szót tehát nem a modularista vagy moduláris ellentéteként használom, mint például a kognitív nyelvészetben szokás (pl. Josephson–Blair, 1982; Kravchenko, 2006), hanem az atomizmus ellentétét jelölöm vele.

A következő pontokban először megpróbálom megmutatni, hogy a mondattani szerkezetek létezésének és felépítésének az atomisztikus magyarázata komoly problémákat vet fel. Ez azért van, mert ha a szerkezetek elemeinek tulajdonságaival akarjuk a felépítésüket magyarázni, akkor általában ad hoc, függetlenül nem igazolható tulajdonságokat kell feltételeznünk. Vonatkozik ez a kategoriális jellegű tulajdonságokra, mint amilyenek a szófajok, de az olyan tulajdonságokra is, mint a „vonzatosság” hiányosságként való értelmezése.

A második pontban arra próbálok rámutatni, hogy az alaktan és a hangtan határterületén sem sikeres az atomisztikus megközelítés: a magyar kötőhangzók megjelenésének feltételeit csak önkényes eszközökkel képes leírni (és ezért többféle, egymással nagyjából egyenértékű leírási lehetőséget nyújt). Ezzel szemben a holisztikus megközelítésben fel sem merülnek azok a problémák, amelyekkel az atomisztikus szemlélet szembetalálkozik. Itt is azt találjuk, hogy az alkotóelemeknek tulajdonított sajátosságok helyett a teljes mintázatok figyelembe vétele nyújtja az elegánsabb és egyértelműbb megoldást.

A cikkben mindvégig egyenértékűen használom a leírás és a magyarázat szavakat. Ezzel az általános gyakorlatot követem: a nyelvészetben a szó kauzáis értelmében vett magyarázatra csak a nyelvtörténetből és/vagy a nyelvhasználat sajátosságaiból származó tények szolgálhatnak; mégis szokásos a viszonylag egyszerű és általános jelenségekre hivatkozó leírásokat magyarázatnak nevezni, PL. „ezt a szerkezettípust a tárggyal való egyeztetéssel magyarázhatjuk”. Bár lehet, hogy a helyes megfogalmazás így hangzana: „ezt a szerkezettípust a tárggyal való egyeztetésként írhatjuk le”, a továbbiakban nem fogom mindig a helyes szóhasználatot követni.

1. Mondattani szerkezetek

A mondattani szerkezetek felépítése az, aminek a magyarázatában az atomizmus a leglátványosabban tettenérhető. Több ezer éves gyakorlat, hogy a hagyományos leírások a szóalakokat szófajokba sorolják, és mondattani viselkedésüket a szófaji hovatartozásukkal kívánják magyarázni. Ehhez kell még két kiegészítést fűznöm, de ezek a hagyományos szemlélet atomizmusát nem befolyásolják. Egyrészt: a szóalakokat nem feltétlenül azonosítják a legkisebb egységekkel, hiszen gyökökről, tövekről és toldalékokról is szoktak beszélni, amelyeknek szintén vannak kategóriáik; ezek a kategóriák, tulajdonságok viszont a szóalakok felépítéséért felelősek, tehát a hagyományos alaktan is atomisztikus. Másrészt: a szófaj nem egyedül felelős a szóalakok viselkedéséért, vannak egyéb szótulajdonságok is, amelyek hozzájárulnak a magyarázathoz (ezek általában alkategória-jellegűek, PL. az ige kategóriáján belül van tárgyas és tárgyatlan ige); ezek azonban szintén az atomisztikus típusú magyarázatban vesznek részt.

Egyetlen konkrét példával, a román igék particípiumával szeretném illusztrálni az atomista és a holista megközelítés különbségét. Ezen a példán jól bemutatható az atomista megközelítés ad hoc jellege, vagyis az, hogy a feltételezett kategóriákat valójában csak azok a szerkezetek indokolják, amelyeket magyarázni akarnánk velük. Vagyis a szerkezetek elsődlegesek a kategóriákhoz képes.

1.1. A román particípium esete

A román particípium azért érdekes igealak, mert sokféle használata van. Egyrészt szerepel összetett igealakokban (PL. am văzut 'láttam', am invitat 'meghívtam'; itt az am a ragozott segédige, a văzut, illetve invitat a particípium) és passzív szerkezetben predikatív szerepben (sînt invitat 'meg vagyok hívva', sînt văzut 'látnak engem'). De vannak érdekesebb szerepei is (az adatok Soare, 2005-ből származnak). Birtokos jellegű szerkezetben állhat birtokként, ebben az esetben a birtokos az ige tárgyának felel meg:

(1) 

culesul

căpşunilor

 

szed-PART-DEF

eper-PL-GEN

 

'eper szedése, eperszedés'

 

(2) 

culesul

de

căpşuni

 

szed-PART-DEF

PREP

eper-PL

 

'eper szedése, eperszedés'

 

Propozicionális bővítmény feje lehet bizonyos főigék mellett, ilyenkor a főigétől függően de vagy la prepozíció előzi meg (a la prepozícióval általában „szabad”, célhatározói értelmű bővítményt alkot):

(3) 

am terminat

de

cules

căpşunile

 

befejeztem

PREP

szed-PART

eper-PL-DEF

 

'befejeztem az eper szedését'

 

 

 

(4) 

mergem

la

cules

de

căpşuni

 

megyünk

PREP

szed-PART

PREP

eper-PL

 

'megyünk epret szedni'

 

 

 

A román mondattani leírások nem nagyon tudnak mit kezdeni a particípiumnak ezzel a sokarcúságával. Általában úgy tekintik, hogy többféle kategória véletlen egybeeséséről van szó (például az összetett igealakokban particípiumnak, a birtokos jellegű szerkezetben igenévnek, az elöljárós használatban pedig szupinumnak nevezik), de ennek az eljárásnak független, például alaktani alapja nincs. Az sem megoldás, ha a particípiumnak a sok különböző kategória (főnév, ige stb.) tulajdonságait egyaránt tulajdonítjuk, mert a particípium viselkedése mindezeknek a kategóriáknak a viselkedésétől eltér. Lássunk erre egy-két példát.

A particípium sok szempontból igei természetű, de önmagában nem rendelkezik az igének azzal a tulajdonságával, hogy tárgyesetű bővítménye lehetne (csak segédigével vagy prepozícióval alkotott szerkezetben válik ez lehetővé):

(5) 

*culesul

căpşuni

 

szed-PART-DEF

eper-PL

Azokban az esetekben, amikor a particípium prepozíciós szerkezetet alkot, lehet tárgyi bővítménye, de igen válogatós a bővítmény jellegét illetően, például nem lehet a tárgy teljes névszói szerkezet:

(6) 

*am renunţat

la

invitat

pe

Ion

 

lemondtam

PREP

meghív-PART

PREP

Ion

 

(7) 

*am renunţat

la

invitat

pe

acest om

 

lemondtam

PREP

meghív-PART

PREP

az az ember

 

(8) 

*am plecat

la

cules

multe

căpşuni

 

elmentem

PREP

szed-PART

sok

eper-PL

 

(9) 

*am plecat

la

cules

toate

căpşunile

 

elmentem

PREP

szed-PART

minden

eper-PL-DEF

Sőt, arra se képes a particípium, hogy ilyenkor közötte és a bővítménye között határozó megjelenhessen, pedig ez ragozott igealakok esetén lehetséges:

(10) 

*am plecat

la

cules

imediat

căpşuni

 

elmentem

PREP

szed-PART

azonnal

eper-PL

A probléma lényege az, hogy ha a fenti szerkezettípusokat atomista módon próbáljuk magyarázni, akkor ennek a particípiumi alaknak a tulajdonságaiból kell levezetnünk a sokféle szerkezet lehetőségét és más szerkezetek lehetetlenségét. Erre technikailag többféle lehetőség is van ugyan a különböző elméletekben (PL. kategóriaváltó szabályokkal, véletlen alaki egybeesésekkel), de nincs alapunk arra, hogy a sok egyenértékű megoldás között válasszunk. Azzal az apparátussal, amelyben kategóriaváltás, kategoriális polimorfizmus stb. megengedett, együtt jár a több lehetséges leírási mód, magyarázat, ami viszont tudományos elméletekben nem kívánatos.

Ráadásul a particípiumnak (legalább némely használatában) olyan ad hoc kategóriát is kell tulajdonítanunk, amelybe más szóalakok nem tartoznak bele, például (6–10) miatt szükség van egy olyan igei kategóriára, amely csak inkorporált bővítményeket enged meg (hiszen így jellemezhetjük a particípium prepozíciós használatait), és amely egyúttal csak prepozíciós szerkezetekben fordul elő. Ez elég nyilvánvalóan arról árulkodik, hogy a szerkezet léte az elsődleges, ehhez kell a hagyományos nyelvészeknek „kínjukban” egy kategóriát kitalálni, amely csak ebben a szerkezetben fordul elő, és „magyarázza” a szerkezet létezését.

A holisztikus szellemű leírás természetesen a szerkezetekből indulna ki, felsorolná azt a néhány szerkezeti mintát, amelyben a particípium előfordulhat, és nem próbálná ezek létezését a particípium sajátos vonásaiból „levezetni”. Ezek a minták esetünkben az összetett igealakok, a particípium-fejű birtokos szerkezet, amelyben a birtokos jelentéstanilag az ige inkorporált bővítménye, az elöljárós szerkezet, amelynek feje particípium, és amely tartalmazhatja az ige inkorporált bővítményét, és így tovább. Ezeknek a szerkezeteknek a létezése nem következik a particípium tulajdonságaiból. Ez úgy hangzik, mintha bizonyos dolgok magyarázatáról lemondanánk, de valójában nem így van: ha a szerkezetek létezését csak úgy lehet a particípium tulajdonságaival magyarázni, hogy ezek a feltételezett tulajdonságok ad hoc természetűek, annak semmivel sem nagyobb a magyarázó ereje, mint ha a szerkezetek felsorolására szorítkoznánk. Más kérdés, hogy ha a szerkezetek egymással valamilyen kimutatható kapcsolatban vannak, akkor azoknak a kapcsolatoknak a megragadásával egyszerűsíthetjük a leírást. Például párhuzamot vonhatunk az inkorporált bővítményt megengedő particípiumos szerkezetek között, ezeket egy általánosabb minta speciális eseteiként foghatjuk fel. Az ilyen tömörítéssel nem térünk el a holisztikus felfogás követelményeitől.

A holisztikus leírás annyira kézenfekvő és egyszerű az ilyen esetekben, hogy csak tudománytörténeti beidegzésekkel tudom magyarázni, miért nem ezt teszik a nyelvtanok évezredek óta. Egyrészt hatással lehetett erre a természettudományok (legalábbis régen) egyértelműen atomisztikus szemlélete; másrészt a filozófián és a nyelvészeten belül erősítette az atomisztikus szemléletet a szerkezeteknek a hiányon alapuló felfogása, amelyről a következő alpontban szólok.

1.2. Hiányok tartják-e össze a szerkezeteket?

Az egyik olyan tulajdonság, amelyet a nyelvészetben hagyományosan az összetett szerkezetek elemeinek tulajdonítanak, és amelyekkel e szerkezetek létezését és kohézióját, elemeinek összetartozását magyarázni próbálják, a hiány: a szerkezet valamelyik eleme hiányos, valamelyik másik elem pedig betölti ezt a hiányt. A hiányosság feltételezése igen gyakran a jelentéstani hiányosság feltételezésével is együtt jár, sőt, Frege (1879) óta általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy a nyelvi hiányosság együtt jár a jelentéstani hiányossággal, annak következménye vagy megjelenési formája.

A hiányos kifejezések prototipikus példájaként szokták említeni a vonzatos igéket. Ezek a hagyományos felfogás szerint jelentéstanilag is, nyelvileg is annyi és olyan hiánnyal rendelkeznek, amennyi és amilyen vonzatuk van, csak ezekkel együtt alkotnak teljes kifejezést. Eszerint a felfogás szerint az ige—bővítmény kapcsolatoknak két fajtáját különböztethetjük meg: az ige—vonzat viszonyt és az ige—szabad határozó viszonyt. A különbséget egyes elméletek még a mondattani szerkezetben is feltüntetik, vagyis másmilyen szerkezetet tulajdonítanak a kétféle kapcsolatnak, mások csak lexikai különbségnek tekintik. Az igék legfeljebb csak véletlen egybeesés miatt állhatnak meg a vonzatuk nélkül. Például az él ige abban az értelemben, hogy 'használ valamit', csak -val/-vel ragos vonzattal használható; az, hogy önmagában is használhatjuk, csak véletlen (ti. annak köszönhető, hogy van egy 'életben van' jelentésű, vonzat nélküli él ige is). Amikor pedig az él igét -ból/-ből ragos vonzattal használjuk, akkor egy harmadik él alakú igét használunk. Az ige—szabad határozó viszonyban e szerint az elképzelés szerint a bővítmény nem az igének valamilyen hiányát tölti ki (hanem fordítva, a szabad határozónak van szüksége az igére, amelyet módosíthat).

Ezzel a mindmáig egyeduralkodó szemlélettel azonban súlyos gondok vannak. Anélkül, hogy túl sok részletbe belemennék, hangsúlyozom, hogy a vonzatok és a szabad határozók közötti különbség pontos megállapítására még nem született általánosan elfogadott teszt. Egy sor konkrét esetben nincs is egyetértés abban, hogy egy bővítmény vonzat-e vagy szabad határozó (ilyen például a megy ige és az -ért ragos bővítmény viszonya). Számos jel utal arra, hogy a nagyon szorosan összetartozó (ige—vonzat jellegű) és a nagyon lazán kapcsolódó (ige—szabad határozó jellegű) viszony között számos átmeneti eset van (mint amilyen a megy valamiért is), esetleg csak egy skála két szélső értékéről van szó, nem pedig olyan bináris különbségről, amelyet a szokásos kezelésmód feltételez. Végül súlyos problémát jelentenek az „elhagyható vonzattal” rendelkező igék, mint amilyen az eszik. Az eszik és a tárgy viszonyát egyöntetűen ige—vonzat viszonynak tekintik, mégsem kötelező a tárgy jelenléte. Az ilyen esetekben valamilyen extra mechanizmust (PL. „egzisztenciális lezárást”) kell feltételezni, hogy megmagyarázzuk, miért nem kötelező a bővítmény. Nem foglalkozom most ennek a technikai problémáival; a lényeg az, hogy az evés természetesen feltételezi valamilyen evett dolog létezését, tehát a jelentéstani és a nyelvi hiány szigorú együttjárásának feltételezése ebben az esetben problematikus. Az ilyen „hiányosan sem hiányos” igék létezése meglehetősen diszkreditálja a vonzatosság hiányossággal való magyarázatát.

Egy másik írásomban, amelyben éppen a bővítmények kérdésével foglalkoztam (Kálmán, 2006), egy alternatív megközelítést javasoltam. Miért kellene két elem szoros összetartozását feltétlenül az egyik elem hiányosságával magyaráznunk? Miért ne lehetne fordítva tekinteni ezekre a jelenségekre, és a két elem összetartozásával magyarázni azt, hogy ha valamelyikük hiányzik, akkor hiányt érzünk? Ebben a kérdésben is létezik tehát az atomisztikus mellett egy holisztikus nézőpont: nem az elemek tulajdonságaiból (ebben az esetben egyikük-másikuk hiányosságából) magyarázható az összetartozásuk, hanem fordítva, az egész összetartozó egység tulajdonságaiból magyarázható, hogy mi történik vele, ha megcsonkítjuk. Azt állítom, hogy ez a holisztikus szemlélet ebben az esetben is jobban harmonizál a tényekkel, mint az atomisztikus.

A holisztikus megközelítésben a mondattan alapegységei teljes szerkezetek mintázatai. Bizonyos esetekben, amikor a szerkezet elemei nagyon önállótlanok (például amikor idiomatikus kapcsolatot alkotnak, mint amilyen a fittyet hány), amúgy is reménytelen az elemek tulajdonságaiból magyarázni az egész szerkezet viselkedését és jelentését. Más szerkezetekre ez kevésbé áll, de fokozati különbségről van szó, ami összefügg a szerkezet áttetszőségével (motiváltságával), vagyis azzal, hogy mennyire tudjuk egyes részeit egy-egy funkciónak megfeleltetni. Az olyan szerkezetek, amelyekben az elemek önállósága maximális, vagyis amelyek teljesen áttetszőek, mint amilyen a legszabadabb ige—szabad határozó viszonyok, valószínűleg minden beszélő számára felbonthatóak, felfoghatók úgy, mint egyenrangú elemekből összeállított egységek. De semmi nem igazolja, hogy ezt az esetet tekintsük alapesetnek, hogy ezek mintájára próbáljuk magyarázni a többinek, a kevésbé áttetszőeknek a viselkedését is.

Ennek a megközelítésnek két hatalmas előnye mindenképpen van, ti. azzal a két problémával kapcsolatban, amelyeket a hiányosságon alapuló leírásban azonosítottunk. Egyrészt nem következik belőle binaritás, nem szükséges, hogy a szerkezetek elemei közötti kapcsolatnak csak két fajtája legyen (ti. az a két fajta, hogy az egyik elem hiányolja a másikat, vagy fordítva). Másrészt nem következik belőle a jelentésbeli és a nyelvi hiányosság együttjárása. Nyilvánvaló, hogy az olyan szerkezet, amely erősen összetartozó kifejezésekből áll, jobban csorbulhat, ha valamelyik tagot elhagyjuk, de ez magának a szerkezetnek a kohéziójával magyarázható, nem kell valamelyik elem hiányosságának tulajdonítanunk. Másrészt a szorosan összetartozó, nagyobb kohéziójú szerkezetekben (mint amilyet az eszik és a tárgya alkotnak) sem szükségszerű, hogy valamelyik elem önmagában ne állhasson meg.

Semmi esetre sem arról van szó, hogy az áttetsző szerkezetű és jelentésű szerkezeteket próbálnám kivételesnek és ritkának beállítani! Sőt, ezek a legfontosabb szerkezetek abból a szempontból, hogy ezeknek a mintájára tudunk a legkönnyebben új kifejezéseket létrehozni, és amikor így teszünk, szinte biztosak is lehetünk abban, hogy az újonnan alkotottakat a hallgatóság meg is fogja érteni, hiszen könnyebben fel fogja ismerni a hasonlóságot azzal a szerkezettel, amelynek a mintájára megalkottuk. (Minél nagyobb ennek az esélye, annál termékenyebbnek, produktívabbnak mondhatjuk a mintát.) Ez azonban jól összefér azzal az elképzeléssel, hogy a szerkezetek, ha mégoly produktívak is, elsődlegesek a leírás szempontjából.

A mondattani szerkezetekről itt elmondottak valamennyire párhuzamosak azzal, amit az alaktani szerkezetekről (a szóalakokról) tudunk. Vannak olyan szóalakok (az agglutinatív jellegűek), amelyekben a szóelemek (tövek, toldalékok) jól elkülöníthetőek egymástól, és a szóalak funkcionális, jelentéstani mozzanatai is jól megfeleltethetőek ezeknek az elemeknek. Vannak ugyanakkor olyan szóalakok (a flektáló jellegűek), amelyekből reménytelen egymástól jól elhatárolható morfokat kinyerni. Ilyen például a latin pulchrās 'szép (nőnem, többes szám, tárgyeset)' szóalak: reménytelen benne különválasztani, mi jelöli a nőnemet, mi a többes számot, és mi a tárgyesetet. Tehát feltehető, hogy a mondattan szempontjából levont tanulságokat némi módosításokkal az alaktanra is kiterjeszthetjük. Eszerint az alaktanban a szóalakok mintázatai az elsődlegesek, ezeknek a segítségével írhatjuk le legjobban a szóalakokat, nem pedig úgy, hogy a szóelemeket vesszük elsődlegesnek, és ezek összetételével magyarázzuk a szóalakokat. A mondattani-jelentéstani áttetszőséghez hasonlóan az alaktani-jelentéstani áttetszőség is sokféle jellegű és mértékű lehet, és csak szélső esetként tapasztalunk teljes áttetszőséget (az ige—szabad határozó kapcsolathoz hasonló agglutinatív mintázatot).

A következő pontban megpróbálom a szóalakok ilyen holisztikus szemléletét másmilyen, az alaktan és a hangtan viszonyához kapcsolódó érvekkel indokolni.

2. A magyar kötőhangzók kérdése

A magyarban sok szóalakban úgynevezett kötőhangzó található a tövek és a toldalékok között. Azokat a magáhangzókat nevezzük így, amelyek 0-val váltakoznak, vagyis amelyek más hasonló alakokban esetleg nem jelennek meg. Példák:

(11) 

bot

ház

hús

kapu

hoz

hord

tol

 

botok

házak

húsok

kapuk

hozott

hordott

tolt

 

botot

házat

húst

kaput

hozni

hordani

tolni

 

boton

házon

húson

kapun

hozom

hordom

tolom

Mint látható, a névszóragozásban csak magánhangzóra végződő tő (kapu) esetén nincs kötőhangzó sem a többes szám -k-ja előtt, sem a tárgyeset -t-je előtt, sem a szuperesszívusz -n-je előtt; egyes szonoránsra végződő tövek esetén ( hús, a pontos feltételek itt nem fontosak) nincs kötőhangzó a tárgyeset -t-je előtt, valamint egyes töveknél (ház) a kötőhangzó nem középső nyelvállású ( -o-/-e-/-ö-), hanem alsó (-a-/-e-). Az igeragozásban a múlt idő -tt-je előtt bizonyos esetekben (tol) nincs kötőhangzó (a helyesírásban ilyenkor csak egy t-t írunk, de ennek nincs jelentősége, ha kettőt írnánk, akkor is ugyanez lenne a kiejtés), az infinitívusz -ni végződése előtt pedig csak bizonyos esetekben van (hord), és olyankor alsó nyelvállású (-a-/-e-). Azt is láthatjuk, hogy a kötőhangzó mibenléte a toldaléktól is függ, hiszen a szuperesszívusz -n toldaléka előtt mindig középső nyelvállású, ugyanígy az igeragozásban a -m toldalék előtt is mindig középső nyelvállású kötőhangzó van. Természetesen csak néhány tőtípust és csak néhány toldaléktípust soroltam fel példaképpen, a teljes repertoárnak itt most nincs jelentősége.

A magyar leíró nyelvtanban sokan sokféleképpen próbálták már viszonylag gazdaságosan leírni a kötőhangzók előfordulását. Minden logikai lehetőséget kimerítettek már (és egyes logikailag lehetséges leírásokon belül is technikailag többféle leírás létezik):

  1. A kötőhangzó lehetne a tő része. Ebben az esetben azokban az alakokban, amelyekben nem jelenik meg, a tő rövidebb alternánsából kell kiindulni, esetleg szabály segítségével csonkolni a tövet. Ez egyszerűvé teszi a lexikailag kivételes, mert alsó nyelvállású kötőhangzót kívánó tövek (mint amilyen a ház) kezelését. Némileg megnehezíti azonban annak a kezelését, hogy a kötőhangzó időnként a toldaléktól is függ.
  2. A kötőhangzó lehetne a toldalék része. Ebben az esetben azokban az alakokban, amelyekben nem jelenik meg, a toldalék rövidebb alternánsából kell kiindulni, esetleg szabály segítségével csonkolni a toldalékot. Ez némileg megnehezíti a lexikailag kivételes, mert alsó nyelvállású kötőhangzót kívánó tövek (mint amilyen a ház) kezelését, hiszen az ilyen tövekhez valamilyen absztrakt alaktani jegyet kell rendelni, amely vezérli, hogy a megfelelő toldalékalternánst válasszuk ki. Viszont megkönnyíti annak a magyarázatát, hogy a kötőhangzó a toldaléktól is függhet.
  3. A kötőhangzó lehetne önálló morf, esetleg nem morf státuszú elem, amelyet a toldalékolási szabályok illesztenek be a tő és a toldalék közé. Ha nem tekintjük morfnak (amire minden okunk megvan, hiszen jelentést nem nagyon lehet neki tulajdonítani), akkor nyilván hangtani jellegű szabálynak kell betoldania, ami némileg megnehezíti a hangtanilag alig motiválható kötőhangzó-választási szabályok leírását. Technikailag azonban ez a megoldás is teljesen kivitelezhető; olyan leírás is létezik, amelyben még a ház és a bot típusú tövek között is fonológiai természetű különbséget feltételeznek (PL. egy „lebegő”, önmagában nem hallható [ alsó nyelvállású] jegy jelenlétét a ház tő végén).

Azt látjuk tehát, hogy három teljesen egyenrangú, előnyöket és hátrányokat egyaránt tartalmazó megoldástípus, és az egyes típusukon belül feltehetően több egyenrangú megoldás elképzelhető. Döntő érvet egyik mellett vagy ellen sem sikerült még felmutatni, legfeljebb az lehetséges, hogy egy-egy elmélet számára valamelyik megoldás nem követhető, mert az apparátusában nem szereplő eszközt igényelne. Például lehetséges, hogy egy elmélet nem engedi meg a „lebegő” jegyek feltételezését, és akkor a 3. megoldástípus egyik változatát nem követheti. Nem tudok azonban olyan elméletről, amelyikből valamelyik magyarázattípus a szükségszerűség erejével következne, pedig a tudományos elméletektől azt várjuk, hogy ha egyáltalán képesek egy bizonyos jelenséget magyarázni, akkor azt csak egyféleképpen tudják megtenni.

Nem célom ebben az írásban részletesen elemezni, „megoldani” a kötőhangzók problémáját. Azt azonban kötelességem jelezni, hogyan lehetne a kérdésre holisztikus szemmel pillantani. Ha a holisztikus szemléletet választjuk, akkor mindenekelőtt meg kell nyugodnunk abban, hogy teljes mintázatokban gondolkodunk, nem pedig ezek apró alkotóelemeiben, ugyanakkor természetesen minden mintázatot arról lehet felismerni, hogy hogyan épül fel, tehát nem tilos a részeiről beszélni. (Az alábbiakban megint csak vázolom az elemzés jellegét, nem célom a jelenségkört itt leírni. Az alkalmazott módszer nagyjából hasonlít az ún. analógiás leírási módszerre, amelynek egy speciális megvalósítása például Skousen, 1989.)

Így például a többes számú névszóalakok a jellegzetes -V k mintázathoz igazodnak, vagyis minden többes számú alak „magánhangzó + k” hangsorra végződik (legalábbis alanyesetben), a tárgyesetű alakok „nem-szonoráns + V + t”-re vagy „szonoráns + t”-re (és van még egy pár más lehetőség), a szuperesszívuszi alakok -V n végűek, ahol a magánhangzó sosem a, és így tovább. Ugyanakkor azok az alakok, amelyek a 'ház' jelentésű tő alakjai, „ ház-” kezdetű mintákra illeszkednek, és így tovább. Ez a fajta leírás nem foglal állást abban a tekintetben, hogy hova tartozik a kötőhangzó és honnan kerül bele a szóalakba, illetve hogyan tűnik el onnan.

Úgy tűnik, hogy a szóalakok pontos leírásához azonban még egy olyan agglutinatív nyelvben, mint a magyar, sem elég a szókezdetre és a végződésre hivatkozni, például a magánhangzó-illeszkedés miatt. Nem elég például tudnunk, hogy a 'híd' jelentéssel kapcsolatos szóalakok híd-dal kezdődnek, azt is hozzá kell tennünk, hogy ezek az alakok az izom, csiga, birtok, bíró, csíra stb. szóalakok mintájára, nem pedig a sziget, pille, minden stb. mintájára illeszkednek. Erre a tulajdonságra is igaz, hogy az atomisztikus leírásban ezt a híd tő valamilyen tulajdonságára kellene visszavezetnünk (például arra, hogy ebben az í valahogy más, mint PL. a sín í-je, vagy hogy egy lebegő [ hátulképzett] jegy van a híd szóban). És itt is igaz, hogy az atomisztikus szemlélet számos egyenértékű megoldást megenged, de ezek között nem tudunk választani. A holisztikus megközelítés azonban a szükségszerűség erejével diktálja azt a megoldást, hogy a híd viselkedését azzal adjuk meg, hogy felsoroljuk, alakjai milyen mintákra illeszkednek.

Ugyanez magyarázza a kötőhangzók megjelenését is, anélkül, hogy magát a kötőhangzó fogalmát felhasználnánk. Csakhogy ebben az esetben nem elég egyetlen paradigmát (például a 'ház' jelentést hordozó szavak paradigmáját) figyelembe venni. A 'ház (szuperesszívusz)' funkciójú alak magyarázatához ezen kívül a többi szuperesszívusz szerepű alak mintázatát is számításba kell venni, amelyek, mint említettem, a -Vn mintára illeszkednek. De nem akármilyen -Vn végű szóalakot lehet szuperesszívuszként értelmezni, csak azokat, amelyek hasonló kezdetű, de más (nem szuperesszívuszi) funkciójú szóalakokkal állíthatók párhuzamba. Így például a házon szóalak egyszerre illeszkedik a ház- kezdetű (és a 'ház' jelentést hordozó) szóalakok mintázataira (ebből következik például a magánhangzó-harmónia is) és (a szóalak végét tekintve) a falon vagy a boton mintázatára. Azért nem lehet ez az alak *házan, mert az nem illeszkedne a többi szuperesszívuszi alak mintázatára. Ez a magyarázat azt a kézzelfogható predikciót teszi, hogy ha a magyarban lennének -an végű szuperesszívuszi alakok, akkor a *házan legalább sporadikusan elfogadható lenne.

A szóalakok holisztikus szemléletű leírása tehát a létező alakok sokszempontú összehasonlításán alapul. Ez némileg emlékeztet az optimalitáselmélet megközelítésére, amennyiben (metaforikus értelemben) valamiféle versengést tételezhetünk fel a különböző szóalakok között; az az alak győz a versenyben, ami a legjobban illeszkedik a funkcionálisan megfelelő mintázatokra (a házon példájában az az alak, amely a 'ház' és a 'szuperesszívusz' funkciókat hordozó alakok mintázataira a legjobban illeszkedik). Csakhogy nagy különbségek is vannak az optimalitáselmélet és az analógiás modell között. Egyrészt az optimalitáselméleti modellekben nem mintázatok alapján döntünk a versengő alakok között, hanem univerzálisnak feltételezett, megsérthető megszorítások alapján, amelyeknek csak az elsőbbségi rendezése lehet nyelvenként eltérő. Másrészt az optimalitáselméleti modellekben (legalábbis a legtöbb változatukban) a megszorítások bizonyos „input” (azaz mögöttes) reprezentációk és a hipotetikus felszíni alakok közötti kapcsolatról szólhatnak, a holisztikus modellekben viszont semmiféle mögöttes ábrázolást nem feltételezünk.

Mivel a leírás a létező alakokra hivatkozik, mindenképpen feltételezi eleve memorizált alakoknak egy viszonylag nagy halmazát. Azt nem kell eldöntenünk, hogy mely adatokat tekintjük memorizáltnak, és melyeket magyarázunk ezek alapján: a szerepek felcserélhetők. Mindenesetre a nyelvelsajátítás tényei kétségtelenül alátámasztják az alakok memorizálásának fontosságát az alaktan elsajátításában (ld. PL. MacWhinney, 1975). Ráadásul a memorizált alakok készletének feltételezése magyarázza azokat a gyakorisági hatásokat, amelyeket a 80-as évektől egyre nagyobb számban fedeznek fel (ld. pl. Bybee és Hopper, 2001); minél gyakoribb egy mintázat, annál nagyobb hatást gyakorol, annál nagyobb esély van arra, hogy egy újonnan megalkotott, nem memorizált szóalak éppen rá illeszkedjen). Ha ugyanis a nyelvtudás részének tekintjük azt, hogy rengeteg alakot tárol az emlékezetünk, akkor kézenfekvően adódik, hogy – a többi emléknyomhoz hasonlóan – ezek az emlékek különböző erősségűek, és erősségük attól függ, hogy milyen gyakran erősítették meg őket korábbi tapasztalataink.

3. Befejezés

Nem tudom eldönteni, hogy a nyelvészetben az atomisztikus (és általában analitikus) magyarázatok az európai kultúrkör (elsősorban görög eredetű) hagyományai miatt egyeduralkodók-e, vagy más tudományok hasonló magyarázatainak sikeressége miatt, esetleg a nyelv vélt vagy valódi természetéből fakadóan. Sőt, azt sem tudom, hol lehetne erre a kérdésre a választ keresni, ezért most nem is kísérelem meg. Mindenesetre tény, hogy a természettudományokban hosszú időn át magától értetődőnek vették az atomisztikus magyarázatokat.

Annyi bizonyos, hogy a beszéd lineáris volta miatt a jelek egymás után következnek, tehát a beszédnek van valamilyen lineáris tagolása. Az, amilyen értelemben a természetes nyelvi jelek motiváltak, szintén alapot adhatott a nyelvészeknek arra, hogy az analitikus magyarázatokat kutassák. A jeleknek ugyanis nagyon kis része nevezhető „ikonikusan” motiváltnak, vagyis olyannak, amely strukturálisan hasonlít a jeltárgyra (talán egyes hangutánzók ilyenek). A döntő többségük az összetételük szempontjából motivált: ezek olyan részekre bonthatóak, amelyeknek a jeltárgyai külön-külön valamilyen kapcsolatban vannak az egész jel jeltárgyával. Például a férfivécé szó nem úgy motivált, ahogy a férfivécét jelölő kis ábrák (kalap, szakállas fej stb.), hanem úgy, hogy a férfi tő 'férfit' jelent, a vécé tő pedig 'vécét', és mind a férfiaknak, mind a vécéknek közük van a férfivécé jelentéséhez. Hogy közelebbről mi közük van hozzá, azt azonban csak a nyelvszokás rögzíti (ti. az, hogy a férfivécé szón 'férfivécét' szoktunk érteni), na meg az, hogy nem is nagyon tudnánk más olyan jelentést találni a férfivécé szónak, ami hasonlóan jól motiválható lenne – de ez sok más szó, kifejezés esetében nem is áll.

A motiváltsággal kapcsolatos triviális megfigyelést azonban nem kell feltétlenül az atomisztikus magyarázat indoklásaként elfogadnunk. Még kevésbé biztos, hogy ezzel indokolni lehet a végső, legkisebb alkotórészekre való folytonos vadászatot, ami a 20. század nyelvészetének egyik kedvenc küzdősportja. Üdítő kivétel az atomi egységekre vadászók alól Saussure (1967), aki véletlenül sem mondott olyasmit, hogy az összetett jelek egyszerűbb jelekből lennének összerakva. Pont fordítva, azt mondta, hogy bizonyos nyelvi jelek >részekre bonthatók, de csak annyiban, amennyiben a beszélők fejében a részek más jelek hasonló funkciójú és/vagy formájú részeivel asszociálódnak.

Bizony még nyelvészfejjel is nehéz elképzelni, hogyan is lehetne bizonyos funkcionálisan összetett kifejezésekről úgy gondolkozni, hogy ne bontanánk részekre őket, hogy ne részekből összetettként gondoljunk rájuk, hiszen nagyon fontos, hogy az összetett jelek részleges egyezéseket mutatnak más összetett jelekkel. Vannak azonban olyan nyilvánvaló esetek, amikor az összetettség nem képeződik le formai egymásutániságban. Gondoljunk például azokra az általában „morfoszintaktikainak” tekintett jegyekre, mint amilyen a nyelvtani nem, amelyeket sok nyelvben sokszor nem jelölnek önálló morfok; az ilyen kifejezésekből még a legádázabb atomisztikus megközelítéssel sem tudunk ilyen morfokat „kielemezni”. Például a latinban az arbor 'fa' szó nőnemű, de ezt semmilyen morf nem jelöli (még ha más esetekben, például a puella 'lány' szó esetében esetleg fel is merülhet, hogy a tematikus -a vagy más esetekben az esetrag „jelöli” a nyelvtani nemet). Az ilyen példák mintájára tudjuk elképzelni azt, hogy egy kifejezés funkcionálisan összetett (abban az értelemben, hogy jól megkülönböztethető morfoszintaktikai, jelentéstani stb. jegyekkel rendelkezik), de formailag nem.

A holisztikus szemlélet (egyelőre kezdetleges) fogalmi vizsgálatából és a néhány példából (ezeknek az elemzése sincs egyelőre kellőképpen kidolgozva) arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvi kifejezések atomisztikus megközelítése nemcsak hogy nem szükséges, de egyenesen haszontalan, sőt, káros is. Úgy tűnik, nem segít hozzá a jelenségek megértéséhez vagy legalább tömör leírásához; bár technikailag nyilván lehetővé teszi ezt, de nem egyféle módon, és egyáltalán nem biztos, hogy gazdaságosabban teszi ezt, mint ahogy fordított irányban, a nagyobb egységektől haladva tehetné.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Molnár Cecíliának és a NYELVÉSZ fórum közönségének, hogy a cikk első kéziratáról véleményt mondtak, átírásában segítettek.

Hivatkozások

[1] Bybee, Joan L. és Paul Hopper, szerk. 2001. Frequency and the Emergence of Language Structure. John Benjamins, Amsterdam.

[2] Frege, Gottlob. 1879. Begriffsschrift, eine der arithmetischen nachgebildete Formelsprache des reinen Denkens. Halle.

[3] Johansson, Ingvar. 2003. Review of Georg Meggle, ed., Social Facts and Collective Intentionality. Dr. Hansel-Hohenhausen AG, 2002. Notre Dame Philosophical Reviews, 2003. 03. 14.

[4] Josephson, B. D. és D. G. Blair. 1982. A holistic approach to language. Cambridge University, Dept. of Physics, Theory of Condensed Matter Group.

[5] Kálmán, László. 2006. `Miért nem vonzanak a régensek?'. In: Kálmán László, szerk., KB 120: A titkos kötet. MTA Nyelvtudományi Intézet – Tinta Könyvkiadó, Budapest. 229–246. o.

[6] Kravchenko, Alexander. 2006. `Cognitive linguistics, biology of cognition and biosemiotics : Bridging the gaps'. Language sciences 28, 51–75.

[7] MacWhinney, Brian. 1975. `Rules, rote, and analogy in morphological formations by Hungarian children'. Journal of Child Language 2, 65–77.

[8] Saussure, Ferdinand de. 1967. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Gondolat, Budapest.

[9] Skousen, Royal. 1989. Analogical modelling of language. Kluwer, Dordrecht.

[10] Soare, Elena. 2006. `Morphosyntactic mismatches revisited: The case of Romanian supine'. 12th International Morphology Meeting, Budapest, May 25–28.