Jelentés és fogalmi szerep szemantika

A Frege-, Tarski-, és Montague-féle szemantikák azt írják le, hogy a szavak jelentése és a mondatok szintaktikai szerkezete miként határozzák meg együttesen a teljes mondatok jelentését.

A szavak jelentését a referenciával illetve az intenzióval azonosítják (ti. azzal a függvénnyel, mely minden lehetséges világban referenciát rendel a szóhoz), a mondat jelentését pedig igazságfeltételeivel jellemzik. Ez utóbbi miatt szokás ezeket összefoglalóan igazságfeltétel-szemantikának nevezni. Az ilyen szemantika azt mutatja meg, hogy a szavak referenciájából illetve intenziójából és a mondat szintaxisából miként számíthatók ki a mondat igazságfeltételei. A vállalkozásnak vannak konkrét céljai és egy általános célja. A konkrét cél mindig bizonyos érdekesebb szemantikai szerkezetek feltárása. Az általános cél olyan elméleti fogalmak és elemzési technikák kidolgozása, melyekkel bármely nyelv szemantikai szerkezete ábrázolható.

Ezek világos, de korlátozott célok. Az igazságfeltétel-szemantika nem ad választ egy sor olyan kérdésre, amelyre bizony szeretnénk valamilyen választ kapni. Ezek közül kettőt szeretnék kiemelni. Az első az, hogy miként tesznek szert a szavak jelentésre. Az igazságfeltétel-szemantika egyszerűen adottnak veszi a szavak jelentését, s nem foglalkozik azzal, hogy honnan származik. A második kérdés az, hogy mit jelent egy szót vagy egy mondatot megérteni. Mit tud avagy miféle mentális reprezentációval rendelkezik az, aki ért valamilyen kifejezést? Az igazságfeltétel-szemantika híve elháríthatja ezeket a kérdéseket, mondván, hogy ezek a kérdések egészen másfajta elméleteket kívánnak. A jelentés kompozícionális, s erről mindenképpen számot kell adni. Ha jelentés kompozícionalitásáról számot adó elmélet más kérdéseket is megválaszol, annál jobb, de ha nem, akkor sincs baj. Ez a válasz jogos, de úgy gondolom, adhatóbb ennél konstruktívabb válasz is. A konstruktívabb válasz pedig a következő. Az igazságfeltétel-szemantika értelmezhető a fogalmi szerep szemantika részeként, a fogalmi szerep szemantika pedig részben, hangsúlyozom, részben megválaszolja az iménti kérdéseket.

Hadd kezdjem a következő kérdéssel. Tegyük fel, hogy valamilyen szemantikai szerkezetet sikerült az iménti módon elemeznünk. Az elemzés maga a természetes nyelvi mondatok fordítása egy formális nyelvbe. E fordítás azért informatív, mert explicitté teszi a mondat szintaktikai és szemantikai szerkezetét, s ekként láthatóvá teszi, hogy az egyes kifejezések pontosan hogyan járulnak hozzá a mondat jelentéséhez. Az elemzés csak akkor jó, ha a fordítás helyes, vagyis az elemzendő természetes nyelvi mondat igazságfeltételei megegyeznek a formális nyelven megfogalmazott fordítás igazságfeltételeivel. Mondjuk valóban ez a helyzet. Mit tudunk akkor, mikor ezt tudjuk? Ahhoz, hogy tudjuk, hogy két mondat igazságfeltételei megegyeznek, ismernünk kell a két mondat igazságfeltételeit. De mit jelent egy mondat igazságfeltételeit ismerni?

Ez a kérdés zavarbaejtő, mert azok a válaszok, amelyek nem hamisak, körbenforgóak. Például: a mondat igazságfeltételeit ismerni annyi, mint érteni a mondatot. De egy mondatot érteni annyi, mint ismerni a jelentését. A jelentés pedig azonos az igazságfeltételekkel. A körbenforgó válaszok között mindazonáltal van egy, amely mégiscsak tovább vezet. A következő: a mondat igazságfeltételeit ismerni annyi, mint ismerni a következtetésekben játszott szerepét.[2] Ez a válasz is körbenforgó. Nyilván csak az érvényes következtetések számítanak, mert minden mondat számtalan érvénytelen következtetésben szerepelhet, így ezek felsorolása semmit nem árul el a mondat igazságfeltételeiről. Egy következtetés pedig akkor érvényes, ha a premisszák igazsága esetén a konklúzió nem lehet hamis, vagyis ha a premisszák igazságfeltételeinek teljesülése maga után vonja a konklúzió igazságfeltételeinek teljesülését.

Mielőtt rátérnék arra, hogy ez a válasz miért nem haszontalan, nem árt egy példa. Russell „A jelenlegi francia király kopasz mondat” mondatot a következőképp elemzi: „Van egy olyan x, hogy x jelenlegi francia király, és minden y-ra, ha y jelenlegi francia király, akkor x azonos y-nal, és x kopasz”. Az elemzés azért helyes, megragadja az elemzendő mondat igazságfeltételeit. De ugyanez kifejezhető a következtetési szerep révén is. „A jelenlegi francia király kopasz”-ból az alábbiak következnek: (1) Franciaországnak jelenleg van legalább egy királya. (2) Franciaországnak jelenleg nincs egynél több királya. (3) Ha valaki jelenleg francia király, akkor kopasz. Továbbá: (1)-(3)-ból érvényesen lehet az elemzendő mondatra következtetni. Az elemzendő mondat és az elemzés igazságfeltételei akkor és csak akkor egyeznek meg, ha következtetési szerepük megegyezik.

Azt javaslom tehát, hogy az igazságfeltételeket helyettesítjük a következtetési szereppel. Ez a helyettesítés nem az igazságfeltételek valamiféle reduktív magyarázata, nem olyasmi, mint a hőmérséklet azonosítása a molekulák átlagos mozgási energiájával. Arról sincs szó, hogy a következtetési szerep fogalmilag alapvetőbb volna az igazságfeltételeknek. A helyettesítés nem valamilyen mély igazságon alapul, hanem egy banalitáson. Mindazonáltal megvan az az előnye, hogy egy fokkal közelebb juttat a korábban felvetett két kérdés megválaszolásához, ti. hogy honnan származik a szavak jelentése, és hogy mit jelent a szavak jelentését ismerni. Vegyük az „és” szót a logikai konjunkció értelmében. E szó jelentése következtetési szerepe. Bármely két kijelentésből következik konjunkciójuk, egy konjunkcióból pedig következnek tagjai. A szó jelentésének ismerete pedig diszpozíció ilyen következtetések levonására. Vagyis, valaki akkor ismeri a szó jelentését, ha hajlandó ilyen következtetéseket levonni.

A fogalmi szerep szemantika ennek a gondolatnak az általánosítása: azt állítja, hogy a szavak jelentésének egyik, hangsúlyozom, egyik meghatározója a szó fogalmi szerepe. A szavak azáltal bírnak jelentéssel, hogy mentális reprezentációkhoz, vagyis fogalmakhoz kapcsolódnak. Maguk e fogalmak pedig azáltal jellemezhetők, hogy milyen más fogalmakhoz kapcsolódnak. A fogalmi szerep ezeknek a kapcsolatoknak az összessége. Az „és” szó jelentése onnan származik, hogy a hozzá kapcsolódó fogalom jellegzetes szerepet játszik a következtetési folyamatokban.

Bár az „és” esete igen sajátos, az a mód, ahogy fogalmi szerepét megragadjuk, más szavak esetében is alkalmazható. Abból, hogy „x macska”, következtethetünk arra, hogy „x állat”, „x szőrös”, és „x nyávog”. Abból, hogy „x kutya”, következtethetünk arra, hogy „x állat”, hogy „x szőrös”, és „x ugat”. Ezek a következtetések mind érvényesek az alábbi – nem formális – értelemben: ha a premissza igaz, a konklúzió is az. De a fogalmi szerepnek részét képezik olyan következtetések is, amelyek nem érvényesek, hanem csak plauzibilisek. Abból, hogy „x éhes”, következtethetünk arra, hogy „x enni akar”, de itt a premissza igazsága összefér a konklúzió hamisságával. Ha x diétázik, lehet, hogy nem akar enni, akármilyen éhes is. Mégis: ha valaki nem látja a kapcsolatot az éhség és az enni akarás között, akkor nem rendelkezik az éhség fogalmával. De még csak azt sem szükséges kikötni, hogy a fogalmi szerephez tartozó következtetések plauzibilisek legyenek. Ami számít az, hogy markáns diszpozíciónk legyen a következtetés levonására. Ha erősen hajlamosak vagyunk egy bizonyos fogalommal kapcsolatban olyan következtetésekre, amelyek konklúziója az esetek túlnyomó többségében hamis, attól az még része a fogalmi szerepnek. Még csak arra sincs szükség, hogy az illető következtetési módot rendszeresen alkalmazzuk. Vannak olyan diszpozíciók, amelyek ritkán nyilvánulnak meg. (Természetesen ezeket nehezebb azonosítani, de ez más lapra tartozik.) A fogalmi szerepet alkotó diszpozíciók nem zárják ki azt sem, hogy időnként olyan módon következtessünk, ami egyáltalán nem illik a fogalmi szerephez. Például abból, hogy „x igazat mond”, meglehetősen bizarr arra következtetni, hogy „x tévedésben van”. De mégis van úgy, hogy ilyen módon következtetünk. Például ha tudom, hogy valaki egyes kérdések kapcsán notóriusan hazudozik, és azt is tudom, hogy amit mond, történetesen igaz, feltehetően arra következtetek, hogy tévedésben van. Ez a következtetés azonban nem tartozik hozzá sem az „igaz” sem a „téves” fogalmi szerepéhez (bár a „hazudik” fogalmi szerepéhez hozzátartozik).

Mielőtt rátérnék a fogalmi szerep szemantika előnyeire és a vele kapcsolatos nehézségekre, talán nem árt, ha párhuzamba állítom két, szemléletében hasonló megközelítéssel. Az egyik a saussure-i strukturalizmus. Saussure szerint a nyelv (langue) absztrakt viszonyrendszer, amelyben csak a különbségek számítanak; forma, nem pedig szubsztancia. Ha valamilyen egységet le akarunk írni, nem inherens tulajdonságai az érdekesek, hanem az, ahogyan más egységekhez viszonyul. Az egységet jellemezni annyi, mint viszonylatait feltárni. A fogalmi szerep szemantika ezt a szemléletmódot érvényesíti a jelentések esetében, s oly módon konkretizálja, hogy az egység jelentésének jellemzéséhez szükséges viszonyokat a következtetési kapcsolatokkal azonosítja. A másik rokon szemléletű megközelítés, amely ténylegesen inspirálta is a fogalmi szerep szemantika bizonyos változatait, az elmefilozófiai funkcionalizmus.[3] A funkcionalizmus azt a kérdést próbálta megválaszolni, hogy mi a mentális állapottípusok azonossági kritériuma, vagyis valamilyen konkrét állapot miért éhség, és miért nem harag. Válasza pedig az, hogy a mentális állapotok okaik és okozataik révén azonosíthatók. Valamilyen mentális állapot fellépését bizonyos más mentális állapotok és/vagy érzéki ingerek okozzák. S ha ez az állapot fennáll, akkor – esetleg más mentális állapotokkal együtt – jellegzetes okozatokat eredményez, pl. további mentális állapotok fellépését vagy cselekedeteket. Egy mentális állapottípus egy pozíció a mentális folyamatok oksági rendszerében. Mármost bizonyos mentális állapotoknak – egyesek szerint az összesnek – tartalma van: nem egyszerűen hiszünk, hanem hiszünk valamit, nem egyszerűen félünk, hanem félünk valamitől. A fogalmi szerep szemantika ezekre a mentális tartalmakra alkalmazza ugyanezt a funkcionális szemléletmódot. A tartalmakat úgy jellemzi, mint amelyek oksági kapcsolatban vannak más tartalmakkal. Ami absztrakt módon jellemezve következtetési potenciál, az pszichológiailag tekintve oksági vagy funkcionális szerep. (Ezért a fogalmi szerep szemantikát olykor funkcionális szerep szemantikának is nevezik.)

A fogalmi szerep szemantika előnyei közül csak hármat szeretnék kiemelni. Az első csak az igazságfeltétel-szemantika tisztán referenciális változataihoz képest előny, vagyis azokhoz képest, amelyek a szavak jelentését a referenciával, nem pedig az intenzióval azonosítják. A fogalmi szerep szemantika számot tud adni arról, hogy fogalmaink finomabban tagoltak, mint a külvilág dolgai. A képregényekből ismert Lois Lane azt hiszi, hogy Superman tud repülni, de azt is hiszi, hogy Clark Kent nem tud. Ha a „Superman” és a „Clark Kent” szavak jelentése kimerül referenciájukban, akkor Lois Lane ugyanazon dologról összeegyeztethetetlen dolgokat hisz, magyarán, ellentmondást követ el. Nem akarok most állástfoglalni abban a kérdésben, hogy Lois Lane valóban ellentmondásosan gondolkodik-e. Az viszont vitathatatlan, hogy nem követ el olyan elemi logikai hibát, mintha az iméntiek mellett azt is hinné, hogy Superman azonos Clark Kenttel. Ha ez a diagnózis helyes, akkor Lois Lane magatartása csak úgy magyarázható, hogy a „Superman” és a „Clark Kent” szavakat olyan jelentésben használja, amelyből nem következik, hogy Superman azonos Clark Kenttel. Sőt, olyan jelentésben kell használnia, amelyek alapján kimondottan valószínűtlen, hogy a kettő azonos. Ennélfogva a két szó jelentésében kell lennie valamilyen különbségnek, amelynek semmilyen valóságos különbség nem felel meg. A jelentések közötti különbségek finomabban tagoltak a dolgok közötti különbségeknél. Az ilyen finom különbségek pedig megragadhatók a fogalmi szerep szemantika terminusaiban. A „Superman” és „Clark Kent” szavakat tartalmazó mondatokból Lois Lane nem ugyanazokat a következtetéseket vonja le. Például, a „Baj van” és „Superman a közelben van” mondatokból arra következtet, hogy „Superman azonnal megjelenik, és rendet tesz”, de ha a „Superman” szót felcseréljük a „Clark Kent”-tel nem von le hasonló következtetést.

A fogalmi szerep szemantika második előnye, hogy természetes magyarázatot tud adni azokra az esetekre, amelyekben bizonyos szavak csak valamilyen zárt szókészlet elemeként bírnak jelentéssel. A „hétfő” szó jelentése nem adható meg önállóan. Valaki csak akkor ismeri a szó jelentését, ha tudja, hogy a nap milyen helyet foglal el a hét napjainak sorában. Ez igen természetesen artikulálható következtetési kapcsolatok révén. A „Ma hétfő van”-ból az következik, hogy „Holnap kedd lesz”, „Holnapután szerda”, stb. Ugyanez fokozottan áll a tudományos elméletekben szereplő technikai kifejezésekre. A „tömeg” fizikában szokásos jelentését akkor ismeri valaki, ha ismeri a szót tartalmazó elméletet. Tudnia kell, hogy a testre ható erő okozta gyorsulás fordítottan arányos a test tömegével, stb. Hogy az ilyen terminusok jelentése mennyire rendszerfüggő, abban is kifejezésre jut, hogy a fizikusok olykor expliciten megjelölik, hogy milyen rendszer fogalmát használják – pl. relativisztikus tömegről, vagy Bohr-elektronról beszélnek. Az ilyen szavak jelentése holisztikus: csak egy rendszer részeként jellemezhető. Ezt bármilyen elméletnek tekintetbe kell vennie. A fogalmi szerep szemantika részéről viszont ez nem igényel semmilyen erőfeszítést, mivelhogy a fogalmi szerep maga is holisztikus.

Harmadszor, a fogalmi szerep szemantika mellett szól az is, hogy ad némi lehetőséget a metaforák kezelésére. A metaforikus mondatok szigorú értelemben véve vagy triviálisan hamisak („Ember embernek farkasa”) vagy triviálisan igazak („Egyetlen ember sem sziget”). Mégis, általában tartalmas megállapításokként kezeljük őket. Honnan jön ez a tartalom? A metaforikus jelentések bevezetése nem ad választ, mert nem magyarázza meg, hogy miért éppen ez a metaforikus jelentés. Továbbá azt sem magyarázza meg, hogy a metaforikus jelentés miért meghatározatlan – hogy miért szoktuk úgy érezni, hogy egy metafora tartalma nem fejezhető ki egy olyan parafrázissal, amelyben a szavakat szó szerinti értelemben használjuk. A fogalmi szerep szemantika kínál némi fogódzót. A metaforákat azért értjük meg, mert öröklik a szó szerinti értelemben lévő következtetési kapcsolatok egy részét. A „farkas” lehetővé tesz olyan következtetéseket, hogy, kegyetlen, vérszomjas, nincs tekintettel mások életére. A sziget olyanokat, hogy független, hogy el van választva a többi szigettől, stb. A metaforikus jelentés pedig azért bizonytalan és nyitott, mert a metafora nem határozza meg, hogy az eredeti fogalmi szerep mely vonásait kell tekintetbe vennünk.

Mindez persze meglehetősen vázlatos és elnagyolt. A fogalmi szerepre nem adtam pontos definíciót. Egyetlen részletesen kidolgozott példát sem hoztam. Még csak nem is körvonalaztam, hogy mi lenne a fogalmi szerep szemantika helye valamely természetes nyelv leírásában. Ezért a nyelvészeknek ez minden bizonnyal nagyon puha. Két dolgot azonban szeretnék elmondani mentegetődzésképpen. Az egyik az, hogy a filozófusokat nem pontosan azok a kérdések foglalkoztatják a jelentéssel kapcsolatban, mint a nyelvészeket. Őket inkább olyan kérdések érdeklik, hogy miféle dolog a jelentés, hogyan illeszthető be a világ naturalisztikus felfogásába, hogyan tesznek szert a kifejezések jelentésre, semmint az, hogy miként írhatók le a természetes nyelvek. A másik, hogy a fogalmi szerep szemantika valójában meglehetősen kidolgozatlan.[4] A vita inkább arról folyik, hogy van-e egyáltalán esélye egy ilyen jellegű megközelítésnek, semmint arról, hogy pontosan hogyan festenének a megközelítés részletei. A továbbiakban néhány ellenérvet ismertetek, s megpróbálok rájuk válaszolni.[5] Válaszként a fogalmi szerep szemantika egy sajátos változatát körvonalazom, amelyből remélhetőleg valamivel pontosabb kép rajzolódik ki arról, hogy mi is a jelentés, és mi az, amit a fogalmi szerep szemantika erről elmondhat.

Az első ellenvetés abból indul ki, hogy a fogalmi szerep szemantika nem tud mit kezdeni a kompozícionalitással. A jelentésnek kompozícionálisnak kell lennie, másként nem magyarázható meg mentális életünk és nyelvhasználatunk két szembeszökő sajátossága, a produktivitás és a szisztematikusság. Az előbbi azt jelenti, hogy képesek vagyunk új mondatokat mondani és megérteni. Az utóbbi azt, hogy azon dolgok között, amit mondani tudunk, rendszerszerű összefüggések vannak. Ha megértjük, hogy „A kutya kergeti a macskát”, azt is megértjük, hogy „A macska kergeti a kutyát”. E két vonás csak azzal magyarázható meg, hogy nagyobb egységek jelentése levezethető a kisebb egységek jelentéséből és a szintaktikai szerkezetből. Mármost a fogalmi szerepek gyakran nem kompozícionálisak. Például sem az autóvezetést, sem az ittasságot nem tartjuk szankcionálandónak, de az ittas vezetést igen. Az „ittas vezetés” fogalmi szerepe nem vezethető le az „ittas” és a „vezetés” fogalmi szerepéből. Ráadásul az ittas vezetés valódi szemantikai összetételnek tűnik – szemben mondjuk a viccbeli „szőke nő”-vel (hiszen nem minden viccbeli értelemben vett szőke nő szőke, s a szőke nők túlnyomó többsége nem szőke nő a viccbeli értelemben). Ha a jelentés kompozícionális, de a fogalmi szerep nem az, a fogalmi szerep nem lehet a jelentés.

Erre első körben azt válaszolhatjuk, hogy az „ittas vezetés”-nek nem a teljes fogalmi szerepe tartozik hozzá a jelentéséhez. Az, hogy az ittas vezetés szankcionálandó, a világról való elgondolásunk, nem pedig a nyelvről való tudásunk része. De hogy ezt válaszolhassuk, valahogy fel kell tudnunk tagolni a fogalmi szerepet. Szükségünk van valamilyen kritériumra, amely eldönti, hogy mi tartozik a jelentés ismeretéhez, és mi a világról való tudáshoz. Ez lényegében az a különbség, amelyet a filozófiában analitikus-szintetikus dichotómiának neveznek. Az analitikus kijelentések pusztán a bennük szereplő szavak jelentésénél fogva igazak, a szintetikus kijelentések igazságértékben azonban a dolgok állása is közrejátszik. Csakhogy az utóbbi ötven évben meglehetősen elterjedtté vált az a felfogás, hogy az analitikus-szintetikus dichotómia tarthatatlan. Úgy fest tehát, hogy a fogalmi szerep szemantika csak két elfogadhatatlan lehetőség között választhat. Vagy megpróbálja feléleszteni az analitikus-szintetikus megkülönböztetést, vagy lemond a kompozícionalitásról.

A második ellenvetés erre épül rá. Tegyük fel, hogy a fogalmi szerep szemantika nem tagolja fel a fogalmi szerepet jelentéskonstituáló és nem jelentéskonstituáló mozzanatokra. Vagyis tagadja, az analitikus-szintetikus dichotómiát, és azt állítja, hogy a jelentés a fogalmi szerep egésze. Ekkor nemcsak az a baj, hogy a világgal kapcsolatos ismereteink automatikusan a nyelvtudás részévé válnak, hanem az is, hogy kétségessé válik az interszubjektív megértés. Tegyük fel, hogy az agglegény fogalma Rómeónál az alábbi fogalmakhoz kapcsolódik: férfi, nőtlen, szabad, boldog; míg Júliánál az alábbiakhoz: férfi, nőtlen, magányos, boldogtalan. Hogyan értik meg egymást? Ugyanez a nehézség a tudományfilozófiában is felbukkan. Ez a Kuhn- és Feyerabend-féle összemérhetetlenségi tézis egyik aspektusa. Ha egy elméleti terminus jelentését az határozza meg, hogy milyen következtetési kapcsolatokban van más terminusokkal, akkor az elmélet megváltozása a jelentést is megváltoztatja. Newtonnál a tömeg független sebességtől. Ha a test tömege nyugalmi állapotban ennyi és ennyi, akkor akármilyen premisszát is veszünk fel a test sebességével kapcsolatban, nem következik a tömeg megváltozása. Einsteinnél viszont a tömeg a sebesség függvényében változik. Úgy tűnik, a „tömeg” szót a két elmélet nem ugyanabban a jelentésben használja. Mivel a fogalmi szerep szemantika a szavak jelentését teljesen általánosan holisztikusan tekinti, a megértéssel kapcsolatos probléma a legbanálisabb szavak kapcsán is felmerülhet.

A harmadik ellenvetés szerint a fogalmi szerep szemantika nem képes számot adni a referenciáról. Széles körű egyetértés van abban, hogy a referenciának helyet kell kapnia a szemantikában, s ezt a fogalmi szerep szemantika egyetlen híve sem vitatja. A fogalmi szerep nyilvánvalóan nem azonosítható a referenciával. A referencia fogalmak és dolgok közti viszony, a fogalmi szerep pedig fogalmak közti viszony. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha azt mondjuk, hogy a referenciát a fogalmi szerep határozza meg. Első megközelítésben ez valahogy a következőképpen nézne ki. Elménkben van egy következtetési hálózat. Minden fogalmat az ebben a hálózatban elfoglalt helye jellemez. Az elmétől független világban van egy viszonyrendszer, amely izomorf a következtetési hálózattal. Egy fogalom arra referál, ami ugyanolyan szerepet foglal el a dolgok valóságos rendszerében, mint a fogalom a következtetési hálózatban. De ez a megközelítés mindenképpen túl durva. Először is, a valóságban sokkal több összefüggés van, mint fogalmaink között. Másodszor, a fogalmaink közti összefüggések nem mindig felelnek meg a dolgok tényleges összefüggéseinek. Például előfordulhat hogy A tulajdonság meglétéből hajlamosak vagyunk B meglétére következtetni, holott A rendszerint nem jár együtt B-vel. Más szóval fogalmi hálónk tévedéseket is tartalmaz. Ennélfogva a fogalmi háló nem egyetlen tökéletes izomorfiát mutat a valóságos viszonyrendszerrel, hanem inkább sok részleges izomorfiát. Ez pedig nem elégséges a referencia meghatározásához.

A helyzeten javíthatunk, ha a fogalmi szerepet kiegészítjük bizonyos fogalmak és az érzéki benyomások közötti összefüggésekkel. Például a piros kapcsán immár nemcsak olyan összefüggések számítanak, hogy következtethetünk rá a vérből, és hogy kikövetkeztethetjük belőle a színest, hanem az is, hogy összefügg bizonyos jellegzetes érzéki benyomásokkal. Azonban még ez sem elég jó. Putnam híres gondolatkísérlete szerint még a kibővített fogalmi szerep sem elég a referencia meghatározásához. Tételezzük fel, mondja, hogy bolygónknak van egy majdnem pontos mása, az Ikerföld. Az Ikerföldön is élnek hozzánk hasonló lények, akik a sajátunkhoz hasonló nyelvet beszélnek. Földünk és az Ikerföld között az a lényeges különbség, hogy földi víz, vagyis a H2O szerepét ott egy más összetételű anyag játssza. Ez az a színtelen, szagtalan, íztelen folyadék, amely az ikerföldi folyókban folyik, esőként esik, amelyet az emberek és állatok isznak. Mármost erre a folyadékra az ikerföldiek ugyanazt a v-í-z hangsort használják, mint mi a H2O-ra, továbbá a rá bevezetett fogalmat ugyanolyan következtetésekben használják, mint mi. Mármost tegyük fel, hogy mindkét bolygón még az arisztotelészi fizika uralkodik, a v-í-z névre hallgató folyadékot a négy alapelem egyikének tekintik, és sejtelmük sincs tényleges kémiai szerkezetéről. Ebben az esetben a földi és az ikerföldi fogalomnak az érzéki benyomásokhoz fűződő kapcsolatokkal kiegészített fogalmi szerepe teljesen megegyezik. Csakhogy a két szó mégis másra referál: sajátunk a H2O-ra, az ikerföldieké pedig arra bizonyos a másik anyagra, ha úgy tetszik, az ikervízre. Ezért a kibővített fogalmi szerep sem képes a referencia meghatározására.

Ha ez az érv meggyőző, márpedig legtöbben annak tartják, akkor le kell tennünk arról, hogy a fogalmi szerep meghatározza a referenciát. A fogalmi szerep szemantika hívei meg is teszik ezt a lépést. Úgy gondolják, hogy a fogalmi szerep szemantikát mindenképpen ki kell egészíteni valamivel, ami meghatározza a referenciát. Azt vallják, hogy a szemantika két komponensű, az egyik komponens a fogalmi szerep, a másik a referencia.[6] S most jön az igazi nehézség. Mi köti össze ezt a két komponenst? Ahogy Fodor és LePore fogalmaz: „Miért nem lehetséges egy olyan mondat, amelynek következtetési szerepe megegyezik azon gondolatéval, hogy a víz nedves, de amely akkor és csak akkor igaz, ha a 4 prímszám?” (1992, 170)

Ahhoz, hogy az iménti három ellenvetésre válaszoljak, előbb fel kell vázolnom egy általános képet. Úgy gondolom, a szavak jelentése szorosan összefügg a fogalmi szereppel, de a kettő nem azonos. A szavak jelentése az interszubjektív szociális térben létezik, a fogalmi szerepek az elmében. Kezdem a fogalmi szerepekkel. Mindannyiunkban létezik egy következtetési hálózat. Bizonyos fogalmakat tartalmazó mondatokból más mondatokra következtetünk. Ez a következtetési hálózat nem afféle interpretálatlan, formális kalkulus: a tapasztalaton keresztül összekapcsolódik a külvilággal. A külső dolgok érzéki benyomásokat keltenek bennünk, az érzéki benyomások pedig fogalmi reprezentációkat hoznak működésbe. E fogalmi hálózat folytonosan változik, részint a tapasztalat nyomására, részint a koherencia és egyszerűség igényei érdekében. Ha a tapasztalati állításokból levont következtetések ellentmondanak új tapasztalatainknak, átrendezzük a hálózatot. Ugyanígy teszünk, ha valamilyen belső ellentmondásra bukkanunk, vagy ha bizonyos következtetési pályákat le tudunk rövidíteni.

Ezekre a fogalmi hálókra, és azokra a fogalmi szerepekre, amelyekből a háló összeáll, igaz az, amit az iménti három ellenvetés állít. Egy: nincs különbség jelentéskonstituáló és nem jelentéskonstituáló kapcsolatok között. A kapcsolatok sokfélék. Vannak univerzálisak, amelyek nem tűrnek meg semmilyen kivételt, pl. macska – állat. Vannak olyanok, amelyek megtűrik ezeket, pl. éhes – enni akar. Vannak, amelyek stabilak, és vannak, amelyek változékonyak. Vannak, amelyek szorosan kapcsolódnak a tapasztalathoz, és vannak, amelyek lazán. De az efféle különbségek révén nem azonosítható a jelentéskonstituáló kapcsolatok osztálya. Kettő: különböző egyének fogalmi hálózatai különböznek. Sok-sok hasonlóság van, de minden hálózat különbözik. Három: a hálózat sok esetben nem rögzíti egyértelműen a fogalmak referenciáját.

Amit jelentésnek nevezünk – s ez az a pont, ahol saját megközelítésem elválik a fogalmi szerep szemantika többi változatától – a kommunikáció során alakul ki, a különböző egyének fogalmi hálóinak részleges hasonlósága alapján. Diskurálunk egymással, bizonyos szituációkban hasonló dolgokat mondunk, bizonyos premisszákból hasonló dolgokra következtetünk. Amíg nincsenek közöttünk radikális különbségek atekintetben, hogy valamilyen szót miként használunk, úgy tekintjük, hogy a szó jelentésében egyetértünk. Ha komoly különbségeket észlelünk, arra gyanakszunk, hogy más-más jelentésben használjuk a szót.

E kép két okból is plauzibilisnek tűnik. Először is összhangban van azzal, ahogy a szavak jelentését definiáljuk. Amikor osztenzív definíciót használunk, egyszerűen rábökünk valamire, s azt mondjuk, pl. „Ez a kutya”. Csakhogy, mint arra Wittgenstein annak idején felhívta a figyelmet, a rámutatás önmagában nem rögzítheti a jelentést. Amikor egy kutyára rámutatok, egyszerre mutatok rá egy konkrét állatra, a faj egy példányára, egy színre, egy alakra, egy mozgásállapotra, stb. Ahhoz, hogy a rámutatásból megtanuljam a jelentést, az szükséges, hogy a dolog helye már elő legyen készítve. Tudnom kell, miféle dolog az, amit elnevezek. A fogalmi szerep szemantika terminusaiban, eleve lennie kell egy fogalmi szerepnek. A verbális definíciók esetében ez még nyilvánvalóbb. Itt nem arra gondolok, hogy ismernünk kell a definícióban szereplő szavak jelentését, hanem arra, hogy a verbális definíciók annak ellenére működnek, hogy sokszor nem fogalmaznak szükséges és elégséges feltételeket. Próbáljunk csak meg szükséges és elégséges feltételeket adni a bátorságra vagy a bizottságra. Ha a definíciók mégis eligazítanak bennünket, ez csak azáltal lehetséges, hogy kiegészítenek valamilyen előzetesen már rendelkezésre álló reprezentációt.

Másodszor, ez a kép érthetővé teszi a jóindulat elvének szerepét a megértésben.[7]

Amikor valakit meg akarunk érteni, abból kell kiindulnunk, hogy a másik egészében véve racionális: tisztában van bizonyos nyilvánvaló tényekkel, és koherens módon gondolkodik. Az olyan értelmezéseket, amelyek sok megmagyarázhatatlan tévedést és inkoherenciát tulajdonítanak az értelmezett személynek, vagy sok ilyet lelnek fel egy szövegben, eleve gyanúsnak találjuk: arra gondolunk, hogy az értelmező nem értette meg, miről is van szó. Az imént vázolt kép alapján erről a következőt mondhatjuk. Egy gondolkodásmód akkor tűnik irracionálisnak, ha komoly eltérések vannak a fogalmi szerepek között: ha valaki egészen másként következtet, mint mi elvárnánk; pl. abból, hogy ma hétfő van, arra következtet, hogy ma kerülni kell a macskákat. A jelentés azonban a fogalmi szerepek közötti hasonlóságokra épül. Ezért, ha valaki a másik szavait olyan módon értelmezi, hogy azok szerepe, a másik szóhasználatában, nem feleltethető meg a saját elménkben rendelkezésre álló fogalmi szerepeknek, joggal feltételezzük, hogy nem ragadta meg a jelentést. Tömören fogalmazva: a racionalitás és a jelentés egyaránt a fogalmi szerepek hasonlóságán múlik. Vagyis az iménti kép magyarázatot ad arra, miért megkerülhetetlen a jóindulat elve.

Az eddigiekből már sejthető, hogy miként szándékozom megválaszolni a fogalmi szerep szemantika ellen szóló három megjegyzést. Az egyéni fogalmi szerep nem maga a jelentés, hanem a szociális térben létrejövő jelentés meghatározója. Ennek fényében a válasz az első ellenvetésre a következő. A fogalmi szerepek nem teljes egészükben jelentéskonstituálók. A fogalmi szerepből csak annyi tartozik hozzá a jelentéshez, ami a különböző egyének elméjében lévő fogalmi szerepekben közös. Valójában a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. A különböző egyéneknél meglévő fogalmi szerepeknek sokszor nincs gazdag közös metszete, azaz nincs nagyon sok olyan elem, amely mindenkinél fellelhető. Inkább tipikus elemek halmazáról beszélhetünk. Minden kompetens beszélőnél megvan e tipikus elemek jó része, de a kompetens beszélők között is vannak különbségek. Ez érthetővé teszi a szavak jelentésének bizonytalanságát. Egy példa. Valaki egy veszélyes helyzetben halálosan retteg, de ha remegő kézzel is, teszi, amit tennie kell. Bátor-e az illető, vagy csak bátran viselkedik?

Ami a második ellenvetést illeti, az egyéni fogalmi szerepek közötti különbség nem teszi problematikussá a megértést. A megértéshez csak annyi szükséges, hogy a fogalmi szerepek eléggé hasonlóak legyenek. Tipikus esetben vannak hasonlóságok és különbségek. A hasonlóságok miatt mondjuk azt, hogy a szót ugyanabban a jelentésben használjuk. A különbségeket pedig úgy magyarázzuk, hogy ugyanazokról a dolgokról nem ugyanúgy vélekedünk. A jelentés bizonytalansága itt is kifejezésre jut: sokszor nincs egyértelmű válasz arra, hogy a jelentésben vagy a véleményekben van-e a különbség. Arisztotelész például éles különbséget tesz bátorság és vakmerőség között. A bátorság erény, a vakmerőség, ti. amikor valaki fittyet hány a veszélynek, nem az. Másvalaki azt gondolhatja, a vakmerőség a bátorság egyik formája: eszelős bátorság, de bátorság. Ez most jelentéskülönbség, vagy véleménykülönbség?

A harmadik ellenvetés másfajta választ igényel. Mivel az egyéni fogalmi szerepek sokszor nem elegendők a referencia meghatározásához, nyilván az egyéni fogalmi szerepek közötti átfedések sem elegendők ehhez, hisz az átfedés tartalma szükségképpen korlátozottabb, mint az egyéni fogalmi szerepeké. De az ellenvetés nem ez volt, hanem az, hogy a fogalmi szerep szemantika nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért nem válhat el egymástól radikálisan a referencia és a fogalmi szerep: hogy egy szó, amely a víz fogalmi szerepével rendelkezik, miért ne referálhatna a négyes számra. E kérdést két irányból közelíthetjük meg, a kifejezések értelmezése felől illetve a kognitív tudomány perspektívájából. Az értelmezés felől nézve a dolog így fest: ha meg akarjuk érteni, hogy valaki mire referál, a fogalmi szerepből kell kiindulnunk. Ha a fogalmi szerep nem tesz lehetővé egyértelmű azonosítást – ez történik a földi és az ikerföldi v-í-z hangsor esetében – akkoris ebből indulunk ki. Vajon mire referálhat az ikerföldi „víz” szó, ha az adott fogalmi szereppel rendelkezik? Nyilván olyasvalamire kell referálnia, ami az ikerföldi dolgok közül leginkább illik ehhez a szerephez. Ez pedig egészen biztosan nem a 4, hanem az ikervíz. Radikális diszkrepancia csak akkor léphetne fel, ha a referencia meghatározása teljesen független lenne a fogalmi szereptől. A kognitív tudomány nézőpontjából pedig megérthető, hogy a referencia meghatározása nem lehet független a kibővített fogalmi szereptől.[8] Fogalmaink, melyeket a kibővített fogalmi szereppel lehet jellemezni, a világgal való interakció során alakulnak ki, s ezen interakció céljait szolgálják. A vízről alkotott fogalom sok vonatkozásban inadekvát lehet. De olyan mértékben nem lehet inadekvát, hogy jobban passzoljon a négyes számhoz, mint a vízhez. Teljesen valószínűtlen, hogy fogalomalkotási mechanizmusaink efféle torzszülötteket eredményezzenek. Olyan fogalmak előfordulnak, amelyek nem referálnak semmire. A „boszorkány” szónak világos fogalmi szerepe volt, de akiket boszorkánynak neveztek, nem voltak boszorkányok, a szónak nincs referenciája. De olyan fogalmakat, amelyek egészen másra vonatkoznak, mint amit fogalmi szerepük sugall, nem tudok elképzelni.

Befejezésképpen szeretnék visszatérni az igazságfeltétel-szemantika és a fogalmi szerep szemantika viszonyára. Az igazságfeltétel szemantikát olyan vállalkozásnak tartom, amely a jelentéssel kapcsolatos kérdések viszonylag jól meghatározott szegmensét vizsgálja. Bizonyos absztrakt struktúrákat ír le. Az olyan kérdésekre, hogy ezek az absztrakt struktúrák miként léteznek a valóságban – hogy honnan jön a referencia, és miben áll a jelentés ismerete – nem ad választ. A fogalmi szerep szemantika egyfelől választ ígér ezekre a kérdésekre, másfelől azt a reményt hordozza, hogy tárgyalhatóvá tesz olyan kérdéseket, amelyek kívül esnek az igazságfeltétel-szemantika vizsgálódási körén. Mindazonáltal a két elméletet összeegyeztethetőnek tartom: egyiknek sincsenek olyan markáns elkötelezettségei, amelyeket a másik tagadna. Ettől azonban még két különböző elméletről van szó. Az egyik elfogadása nem vonja maga után a másik elfogadását. Hogy a két elmélet a gyakorlatban összedolgozható-e, nem tudom megmondani. Az igazságfeltétel-szemantika részletesen kimunkált, nagyon szofisztikált elmélet, amely nyelvi jelenségek széles körére alkalmazható. A fogalmi szerep szemantika filozófiai megközelítés, vagy inkább megközelítések csoportja, amely jelen formájában nem kínál részletesen kidolgozott fogalmakat és eljárásokat a szemantikai elemzés számára. Azért remélem, hogy némi inspirációt lehet belőle meríteni.

 

Irodalom

Block, Ned 1994. „Advertisement for a Semantics for Psychology”, Mental Representation: A Reader, ed. Stephen P. Stich and Ted A. Warfield, Oxford: Blackwell, 81-141.

-----, 1987. „Functional Role and Truth Conditions”, Proceedings of the Aristotelian Society 61: 157-181.

-----, forthcoming. „Semantics and Conceptual Role”, The Routledge Encyclopedia of Philosophy.

Brandom, Robert B. 2000. Articulating Reasons: An Introduction to Inferentialism, Cambridge, Mass.: The MIT Press.

Cummins, Robert 1989. Meaning and Mental Representation, Cambridge Mass.: The MIT Press.

Davidson, Donald 1984. „Radical Interpretation”, Inquiries into Truth and Interpretation, Oxford: Clarendon Press, 125-139.

Field, Hartry 1977. „Logic, Meaning and Conceptual Role”, Journal of Philosophy 74: 379-409.

Fodor, Jerry and Lepore, Ernest 1992. Holism: A Shopper’s Guide, Oxford: Blackwell.

-----, 1994. „Why Meaning (Probably) Isn’t Conceptual Role”, Mental Representation: A Reader, ed. Stephen P. Stich and Ted A. Warfield, Oxford: Blackwell, 142-156.

Forrai, Gábor 2001. Reference, Truth and Conceptual Schemes: A Defense of Internal Realism, Dordrecht/ Boston/ London: Kluwer.

Harman, Gilbert, 1999. „(Nonsolipsistic) Conceptual Role Semantics”, Reasoning, Meaning and Mind, Oxford: Clarendon Press, 206-231.

LePore, Ernest 1994, „Conceptual Role Semantics”, A Companion to the Philosophy of Mind, ed. Samuel Guttenplan, Oxford: Blackwell, 193-200.

Marconi, Diego 2000. „What Is Montague Semantics”, Meaning and Cognition: A Multidisciplinary Approach, ed. Liliana Albertazzi, Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins, 39-49.

Putnam, Hilary 1975. „The Meaning of ’Meaning”, Mind, Language and Reality: Philosophical Papers, vol. 2. Cambridge: Cambridge University Press, 215-271.

Russell, Bertrand 1985. „A denotálásról”, Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, szerk. Irving M. Copi és James A. Gold, Budapest: Gondolat, 1985, 143-166.

Saussure, Ferdinand de, 1998. Bevezetés az általános nyelvészetbe, Budapest: Corvina.

Sellars, Wilfrid 1980. „Inference and Meaning”, Pure Pragmatism and Possible Worlds: The Early Essays of Wilfrid Sellars, ed. J. Sich, Reseda, Calif: Ridgeview Publishing, 257-286.

Wittgenstein, Ludwig 1992. Filozófiai vizsgálódások, Budapest: Atlantisz.

Woods, William A. 1981. „Procedural Semantics as a Theory of Meaning”, Elements of Discourse Analysis, ed. Aravind K. Joshi, Bonnie L. Webber, Ivan A. Sag, Cambridge: Cambridge University Press.

Jegyzetek:

[1] A dolgozathoz vezető kutatást az OTKA támogatta (T046757). Köszönettel tartozom Ambrus Gergelynek és Máté Andrásnak megjegyzéseikért.

[2] Vö. Marconi (2000, 44-45).

[3] Block (1987, 1994). Harman (1999) és Brandom (2000) nem a funkcionalizmusból, hanem Sellarsból merít.

[4] Bár a filozófiai köztudatban erősen jelen van (Cummins 1989, 114-125; LePore 1994; Block forthcoming), meghökkentő kevés helyen van tényleges körvonalazva (Field 1977; Block, 1987, 1994; Harman 1999).

[5] Ezen ellenvetések mind megtaláhatók Fodornál és LePore-nál (1992, 1994).

[6] Harman (1999) fogalmi szerep szemantikája nem két komponensű: ő a fogalmi szerep jellemzésénél eleve utal az elmén kívüli tárgyakra. Block (1987) azonban amellett érvel, hogy a két komponensű és a Harman-féle változat között nincs lényeges különbség..

[7] Leghíresebb formájában ld. Davidson (1984).

[8] Ambrus Gergelynek teljesen igaza van abban, hogy ezen a ponton eltérek a kripkei felfogástól. Az eltérés hátterében egy komoly metafizikai véleménykülönbség áll. Erről ld. Forrai (2001).

 

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
Molnár Zoltán, 2006, január 27 - 11:25

Csak próbálom megérteni és elhelyezni az F-jelentés dolgot.

Forrai: "A helyettesítés nem valamilyen mély igazságon alapul, hanem egy banalitáson. Mindazonáltal megvan az az előnye, hogy egy fokkal közelebb juttat a korábban felvetett két kérdés megválaszolásához, ti. hogy honnan származik a szavak jelentése, és hogy mit jelent a szavak jelentését ismerni. Vegyük az „és” szót a logikai konjunkció értelmében. E szó jelentése következtetési szerepe. Bármely két kijelentésből következik konjunkciójuk, egy konjunkcióból pedig következnek tagjai. A szó jelentésének ismerete pedig diszpozíció ilyen következtetések levonására. Vagyis, valaki akkor ismeri a szó jelentését, ha hajlandó ilyen következtetéseket levonni."

Varasdi Károllyal a régi szv.hu-n volt egy beszélgetésünk arról, hogy mit jelent megérteni egy mondatot. Károly asszem a mondat kontrafaktuális állításainak összességeként definiálta a "jelentést" én az összes olyan mondat összességeként amiből következik és ami belőle következik - vagy valami ilyesmiként. Ez hasonlít némileg a fogalmi szerep szematikára azzal a kölönbséggel persze, hogy nem fogalmakat, hanem formális nyelvi szituációkat (lehetséges világokat, alternatív axiomarendszereket) használtunk. A fenti idézetben az 'és' szó jelentése az általa kifejezett fogalom következetési szerepe. Számomra ez arra hajaz amikor az 'és' formális nyelvi szimbólum értelmét azzal világítjuk meg, hogy rámutatunk, érvényes az a metanyelvi tétel, hogy:
|-A és |- B akkor és csak akkor, ha |-'A és B'
Ha a fogalmak most a metanyelvi állításoknak felelnek meg, akkor az 'és' szó jelentése a metanyelvi "és" mondatfunktor. Az 'és' eme magyarázatára ugyanazt mondhatjuk, mint Forrai: "(...) nem valamilyen mély igazságon alapul, hanem egy banalitáson." Ám mégis sokat mond az 'és' jelentéséről (sőt a klasszikus logikában talán meg is adja.) Azt gondolom, ennek lenne valami általánosítása, analógiája az F-jelentés. Számomra szükséges a metanyelv, vagy metaelmélet feltételezése, mert ellenkező esetben nem érzem a talajt a lábam alatt ( de ez egyéni szoc. problémám :).

Varasdi Károly, 2006, január 16 - 01:14

Csatlakozom logikus barátom elemzéséhez, világosabban elmondta azt, amit előlem a vörös köd egy pillanatra eltakart.

Egyébként tényleg jó lenne, ha esetleg ennek a cikknek (is) a tartalmáról vitatkoznánk és nem olyan irrelevanciákról, hogy miért éppen times new romanban van szedve a szöveg (ha abban van). Ennél ugyanis sokkal érdekesebb, ami le van benne írva.

Simonyi András, 2006, január 15 - 23:31

Kisember,
Károllyal egyetértve azért megjegyezném, hogy az általános tézis, mely szerint
"A magyar nyelvben ugyanis a mondaton belül csak egyszer kell és szabad a többesszámra utalni[...]"
ebben a formában cáfolható:
a "Mindketten tévedtek." mondat grammatikus, míg a "Mindketten tévedett." aligha.

Forrai valószínűleg azért beszélt "szemantikák"-ról, mert egyértelművé kívánta tenni, hogy nem egyetlen, mindhárom szerzőhöz egyaránt köthető jelentéselméletre gondol.

Ami a másodikat tagmondatot illeti, tapasztalataim szerint a mai beszélők jelentős része mind az egyes- mind a többesszámot megengedhetőnek érzi a felsorolás elemeire vonatkozó, azok után következő állítmány esetén.

Ja és a "nyelvfilozófus"-t egybe, a "jól sikerült"-et pedig külön kell írni... ;-)

Varasdi Károly, 2006, január 15 - 23:03

Kedves kisember,

Jószándékú javaslataidat köszönjük. Ámde. Hadd ne kelljen már azon görcsölnünk (se nekem, se Forrainak, se Kovács Gizinek), hogy mikor írunk és beszélünk a Magas Magyar Normák szerint. Forrai, kitűnő filozófus, egyetemi tanár, tanszékvezető, véletlenül tévesen egyeztetett. Én meg nem javítottam ki a szöveg nyers változatában, mert hogy jövök én ahhoz. Nem egyeztetett. Na és? Nem verset írt, hanem a gondolatait mondta el, és bizony nem is kell túl sok jószándéknak ahhoz a kamrában lenni (és most tessék visszagondolni a korábbi etikai beszélgetésünkre), hogy maradéktalanul megértsük, amit mond. Én nyelvész vagyok, és gyerekkoromban a világból ki lehet üldözni az ilyen --- bocsánat --- b@szogatásokal, hogyaszongya "ne úgy mond fiam, hanem így, hát honnét való vagy te?" A másik a helyesírás volt. Ezeket én a gondolatrendőrség egy kifinomult, de azért igencsak létező formájának látom (nyelvészként is). Mert kitűnő alkalmat adnak a többiek elítélésére, leszólására, kigúnyolására, meg ilyesmikre. Tehát azt tudnám most mondani, hogy ez csak a felszín, tessék behatolni a Gábor szavai mögé, és indítsunk a tényleges, releváns állításokról vitát.