Kommentár Forrai Gábor „Jelentés és fogalmi szerep szemantika” előadásához

Forrai Gábor előadására Ambrus Gergely reagált az alábbiakkal.

I. Bevezetés: problémák a fogalmi szerep szemantikával

Forrai szerint a fogalmi szerep szemantika kézenfekvően magyarázza bizonyos kifejezéstípusok jelentését, így a logikai szavakét, az olyan terminusokét, amelyek egy elmélet fogalmi hálójában nyerik el a jelentésüket, mint pl. az elektron vagy a neutríno, illetve az olyan kifejezésekét, amelyek csak egy zárt szókészlet elemeként bírnak jelentéssel, mint például a hétfő. Egyetértek, szerintem azonban nagyobb kihívást jelent az individuumnevek illetve a természeti fajta nevek jelentésének az értelmezése; az alábbiakban a fogalmi szerep szemantika, illetve Forrai saját jelentés koncepciójának néhány problémáját fogom vizsgálni az ilyenfajta kifejezésekkel kapcsolatban.

A Forrai által tárgyalt fő problémák, amelyeket a fogalmi szerep szemantika nem tud kielégítően tárgyalni, a következők: a jelentés kompozicionalitása, a megértés, és a referencia. Ezek a nyelv olyan sajátosságai, amelyeket Forrai, a domináns állásponttal összhangban, nem kérdőjelez meg. Következésképpen egy metafizikai szemantikának, tehát egy olyan elméletnek, amely a jelentés természetét általában kívánja meghatározni, kézenfekvő megítélési alapja lehet, hogy hogyan ad számot ezekről a sajátosságokról. Forrai saját jelentés koncepciója a fogalmi szerep szemantikára épül, azt fejleszti tovább, remélvén, hogy ezáltal kiküszöbölhetők lesznek azok a nehézségek, amelyekkel a fogalmi szerep szemantikák a kompozicionalitás, a megértés illetve a referálás értelmezése kapcsán szembekerülnek. Ezek a nehézségek pedig következők.

1. Ami a kompozicionalitást illeti: vannak olyan összetett kifejezések, amelyek esetében úgy tűnik, fogalmi szerepük nem részeik fogalmi szerepeinek a kompozíciója. Forrai példája az „ittas vezetés”, amelynek a fogalmi szerepe, úgy tűnik, nem értelmezhető az „ittasság” és a „vezetés” fogalmi szerepének kompozíciójaként.

Egy kézenfekvő megoldási kísérletnek tűnhet, ha a fogalmi szerepen belül elkülönítjük a jelentés-konstituáló és a nem jelentés-konstituáló elemeket, azaz azokat, amelyek a szó jelentését adják meg, illetve amelyek a világról is mondanak valamit. A bevett filozófiai terminológiában: különítsük el a következtetések halmazán belül az analitikus és a szintetikus következtéseket, és a fogalmi szerepet korlátozzuk az analitikus következtetésekre, illetve azokban szereplő fogalmakra. A probléma ezzel a javaslattal az, hogy az 50 éve domináns álláspont szerint az analitikus/szintetikus megkülönböztetés nem húzható meg, nincsen olyan általános módszer, amelyek segítségével az analitikus és a szintetikus mondatok egyértelműen elhatárolhatók lennének (Quine).

Mi a teendő, ha a fogalmi szerepet meghatározó következtetéseken belül nem tudjuk elhatárolni az analitikus és a szintetikus következtetéseket? Egy lehetőség az, hogy egy szó jelentéséhez mindazon következtetéseket illetve az ezekben szereplő fogalmakat hozzávesszük, amelynek levonására erős diszpozícióval rendelkezünk. Például a „macská”-hoz nemcsak azt, hogy négylábú, állat és szőrős, hanem azt is, hogy szelídíthetetlen, hogy a szőre csecsemőkre veszélyes lehet, stb. Ez azonban a jelentés igen nagymértékű holizmusához vezetne: azt jelentené, hogy egy szó jelentését a nyelv igen nagy hányada határozná meg. Az ilyen parttalan holizmusnak nyilvánvalóan mindenféle nem kívánatos következménye van; egyfelől az, hogy egy fogalommal kapcsolatos minden tudásunk vagy feltevésünk a nyelvről való tudásunk/feltevésünk része lenne. Az, hogy az ittasság nem büntetendő, vagy hogy neutrinónak van nyugalmi tömege (vagy éppen, hogy nincs), vagy hogy Arisztotelész írta a „Nikomakhoszi etikát”, nem a világról, hanem a nyelvról szóló állítás lenne.

2. Másfelől a jelentés ilyen nagymértékű holizmusa a megértés tényét is értelmezhetetlenné teszi. A holizmus ugyanis a jelentés radikális szubjektivitását is eredményezné.

3. Ami pedig fogalmi szerep szemantika és a referencia problémáját illeti: Forrai itt arra helyezi a hangsúlyt, hogy a fogalmi szerep aluldeterminálja a referenciát. Ezt Putnam híres gondolatkísérletével szemlélteti, amely szerint az Ikerföldi körülmények között a „víz” szó nem a H2O-ra, hanem egy XYZ összetételű vegyületre utal, noha a „víz” fogalmi szerepe, tehát hogy a folyókban és tavakban található, iható, stb., valamint a kapcsolódó karakterisztikus érzéki benyomások, tehát hogy színtelen, szagtalan, ízetlen folyadék, és így tovább, megegyeznek.

II. Hogyan válaszol Forrai ezekre az ellenvetésekre saját jelentés koncepciója alapján?

Forrai szerint ezek az ellenvetések jogosak a fogalmi szerep szemantikával szemben, a problémák megoldására saját jelentés koncepciója segítségével tesz kisérletet. Fő állításai a jelentés természetével kapcsolatban a következők.

(1) A jelentés nem azonos az egyéni fogalmi szerepekkel. (2) A fogalmi szerep az elme része. (3) A jelentés az interszubjektív szociális tér része. (4) A jelentés egy nyelvi közösség nyelvhasználóinak az egyéni fogalmi szerepeiből származtatható a következő módon: egy szó jelentését a kompetens nyelvhasználók egyéni fogalmi szerepeinek tipikus elemei alkotják, ahol tipikuson azt értjük, hogy a nyelvhasználók valamilyen elég nagy (mondjuk több, mint 50 százaléknyi) hányadának a fogalmi szerepében megtalálható. E meghatározás szerint a jelentés nem azonos az összes egyéni fogalmi szerepek metszetével – a fenti meghatározással összefér, hogy van olyan eleme a jelentésnek, amely nem eleme az összes egyéni fogalmi szerepek metszetének.

1. Kompozicionalitás

Hogyan válaszol Forrai jelentés koncepciója alapján (nevezzük ezt a továbbiakban F-jelentésnek) a kompozicionalitás problémájára? Nos, az F-jelentés ad kritériumot a jelentés konstituáló és a szintetikus elemek megkülönböztetésére és ezáltal elkerülheti a nagymértékű jelentés holizmust és annak tarthatatlan következményeit. Eszerint a jelentéshez azok a következtetések tartoznak, amelyek elemei az egyéni fogalmi szerepek tipikus következtetéseiből képzett halmaznak, a többi következtetés szintetikus. Ez az analitikus/szintetikus distinkció persze életlen, elmosódott határú, és nyelvi közösséghez relativizált, de használhatónak tűnik a kompozicionalitás magyarázatára: egy összetett kifejezés F-jelentése részei F-jelentésének kompozíciója. Természetesen az összetett kifejezések jelentése is életlen határú és közösséghez relativizált lesz.

2. Megértés

Az F-jelentésnek, úgy tűnik, nem kell szembenézni a jelentés radikális szubjektivitásából fakadó problémákkal. Hiszen az F-jelentés nem idioszinkratikus, hanem a nyelvi közösség közös produktuma: a közösség tagjai kommunikációjuk hatására bizonyos elemeket törölnek, másokat hozzávesznek egyéni fogalmi szerepeikhez, ilyenformán közösen alakítják az F-jelentést. E az előny azonban lehet, hogy csak látszólagos; nem világos ugyanis, hogy mi a szerepe az F-jelentésnek a konkrét kommunikációs helyzetek magyarázatában. Ugyanis: a fogalmi szerep szemantika szerint egy bizonyos fogalom jelentését megérteni nem más, mint a megfelelő következtetések levonására irányuló diszpozícióban lenni. Az F-jelentés és a megértés kapcsolata azonban nyilvánvalóan másféle, hiszen az F-jelentés, szemben az egyéni fogalmi szerepekkel, egy absztrakció, amelyet konkrét fogalmi szerepekből vonunk el.

Az F-jelentés, amely Wittgenstein családi hasonlóságon alapuló jelentés koncepcióval rokon, általában magyarázza, hogy hogyan lehetséges megértés, sikeres kommunikáció beszélők között, ha a nyelvi kifejezéseknek nincs meghatározott jelentése; azaz, ha a kommunikációt nem lehet úgy értelmezni, mint egy meghatározott jelentés átadását beszélő és hallgató között. Az F-jelentés nem egyedi esetekbeli megértés vagy a kommunikáció mechanizmusát írja le. A megértés mechanizmusát az egyéni fogalmi szerepek magyarázzák. A beszélő kimond egy hangsort (amihez kapcsolódik saját fogalmi szerepe), a hallgatóban pedig a hangsor meghallása saját fogalmi szerepét aktivizálja. A megértés pedig attól függ, hogy mennyire gazdag a beszélő és a hallgató fogalmi szerepének metszete. Ha egyéni fogalmi szerepeik radikálisan eltérnek, akkor vélhetően nem fogják egymást érteni. Ez olyasmikből derülhet ki, hogy a hallgató számára a beszélő állítása triviálisan hamisnak, vagy esetleg értelmetlennek tűnik. (Ilyen esetekben kerül alkalmazásra a Davidson-féle a jóakarat elve, amely szerint alapvetően racionális tartjuk embertársainkat, és ezért állításaik többségéről feltételezzük, hogy igazak; így ha számunkra triviálisan hamisnak tűnnek, akkor nem a racionalitásukba vetett hitünket adjuk fel, hanem feltételezzük, hogy más értelemben használják a szavakat.)

De akkor vajon van-e, lehet-e az F-jelentés fogalmának valamilyen szerepe a konkrét, egyedi esetekbeli megértés magyarázatában? Talán igen. Az F-jelentésre támaszkodva esetleg jobb predikciókat tehetünk, illetve jobban magyarázhatunk a megértéssel kapcsolatban tényeket, mint az egyéni fogalmi szerepek metszetére támaszkodva. Például: ha két beszélő megfelelő egyéni fogalmi szerepeinek metszete elég nagy átfedésben van az F-jelentéssel, akkor elég nagy valószínűséggel meg fogják érteni egymást. Ez talán kicsit jobb mérőszám, mint az, hogy két beszélő fogalmi szerepeinek elég nagy a közös metszete, ugyanis nehéz megmondani, hogy mi az az elég nagy. Ha a két beszélő nagyon sok eltérő következtetést von le ugyanabból az állításból, akkor lehet, hogy kicsi lesz fogalmi szerepük metszete, de ha a metszet közel esik a F-jelentéshez, akkor ez valószínűsíti a megértést.

3. Referencia

3.1. Aluldetermináció és externalizmus

A fogalmi szerep szemantika egy további problémája Forrai szerint, amit az F-jelentés is örököl, hogy úgy tűnik, aluldeterminálja a referenciát. Putnam Ikerföld gondolatkísérlete azt mutatja, a fogalmi szerep a karakterisztikus érzéki benyomásokkal együtt is elégtelen a referencia egyértelmű azonosításához. Az, hogy a „víz” folyókban és tavakban található, oltja szomjat, valamint színtelen, szagtalan, ízetlen folyadék, nem különbözteti meg a H2O-t az XYZ-től. Ezt a felvetést Forrai jogosnak találja ezért a sima F-jelentés helyett, úgy tűnik, egy olyan jelentéselméletet javasol, amelyben a F-jelentés mellett a referencia is szerepet játszik. Az ilyen kétkomponensű elméletek fő problémája Forrai szerint az, hogy mi tartja együtt, mi „ragasztja össze” a két komponenst, a fogalmi szerepet (illetve az F-jelentést), valamint a referenciát. Mi zárja ki, hogy a fogalmi szerep és a referencia radikálisan elváljon? Miért nem lehetséges például, hogy egy szó, amely a víz fogalmi szerepével rendelkezik, a négyes számra referáljon például?

Forrai szerint ezt az akadályozza meg, hogy bár a fogalmi szerep és az F-jelentés aluldeterminálja a referenciát, a referenciát mindazonáltal nem a fogalmi szereptől, illetve az F-jelentéstől függetlenül határozzuk meg. A H2O természete jobban hasonlít a XYZ természetére, mint a 4-es száméra – éppen azért, mert a fogalmi szerepük azonos. A fogalmi szerepek hasonlóságából igenis lehet következtetni a referencia hasonlóságára. Forrai szerint radikális diszkrepancia csak akkor lenne lehetséges, ha referencia meghatározása teljesen független lenne a fogalmi szereptől. Ez nincs így, állítja, de a részletekkel adós marad. Az előbbiekkel összhangban olyan elméletre van szükség, amely azt is magyarázza, hogy miért nem lehet radikálisan másféle az F-jelentés által kijelölt tárgy és a referencia.

3.2. F-jelentés, referencia és szükségszerűség

Egy további probléma az F-jelentés és a szükségszerűség viszonya, amelyet a következő példákkal világíthatunk meg. Tegyük fel, hogy az „Arisztotelész” szó F-jelentése a következő: az a személy, aki Nagy Sándor tanára és Platón tanítványa volt, Stageirában született, a Nikomakhoszi etika szerzője, stb.; illetve, hogy a „macska” szó F-jelentése az, hogy olyan tárgy, amely állat, négylábú, szőrös, nyávog,…, stb. (Ezek a listák az egyéni fogalmi szerepekből képzett tipikus elemek halmazai.) Vajon abból, hogy ez az „Arisztotelész” illetve a „macska” F-jelentése, következik-e belőle, hogy az „Arisztotelész tanította Nagy Sándort”, vagy hogy „A macskák nyávognak” igaz? Ha igen, akkor ez problémát jelentene az F-jelentés számára, hiszen azt jelentené, hogy nyelvi tény, hogy Arisztotelész tanította Nagy Sándort vagy sem, illetve hogy léteznek-e néma macskák – holott ezek nyilván empirikus tények.

Forrai F-jelentés meghatározásából persze ez nem következik. Emlékezzünk vissza: ahhoz, hogy egy következtetés alkotórésze legyen az egyéni fogalmi szerepnek, illetve az F-jelentésnek, nem kell, hogy igaz legyen, csak az szükséges, hogy erős diszpozíciónk legyen a levonására. Például az „X Kolumbusz” mondatból sokan tévesen következtetnének „X az első európai, aki áthajózott Amerikába”, de ettől még a „Kolumbusz” fogalmi szerepének illetve F-jelentésének része lehet, hogy az első európai, aki áthajózott Amerikába.

És mi a helyzet a következő mondatokkal?

(A1)„Arisztotelész rendelkezett az alábbi tulajdonságok többségével: Nagy Sándor tanára, Platón tanítványa, Stageirában született, a Nikomakhoszi etika szerzője,…, stb.”

(M1) „A macskák rendelkeznek az alábbi tulajdonságok többségével: állat, négylábú, szőrös, nyávog,…, stb”.

Vajon ezek következnek-e az „Arisztotelész” illetve a „macska” F-jelentéséből? Mivel Forrai a ragasztási problémára adott válaszában azt állítja, hogy nem lehet radikális diszkrepancia az F-jelentés illetve a referencia között, azaz egy szó F-jelentése által meghatározott tárgy, illetve a szó referenciája nem különbözhet nagyon egymástól, ezért a fenti mondatok igazak kell, hogy legyenek. De vajon szükségszerűen igazak-e? A kérdés átfogalmazhatjuk úgy, hogy:

(A2) „Lehetséges-e, hogy Arisztotelész nem rendelkezett az alábbi tulajdonságok többségével: Nagy Sándor tanára, Platón tanítványa, Stageirában született, a Nikomakhoszi etika szerzője,…, stb.”

(M2) „Lehetséges-e, hogy egy macska nem rendelkezik az alábbi tulajdonságok többségével: állat, négylábú, szőrös, nyávog,…, stb.”.

Nem látom tisztán, hogy Forrai jelentés koncepciójából mi következik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyfelől Forrai azt állítja, hogy az F-jelentés, nem határozza meg egyértelműen a referenciát, másfelől viszont azt, hogy nem lehet radikális diszkrepancia az F-jelentés és referencia között. Ha ez utóbbit lehet úgy értelmezni, hogy az F-jelentésben szereplő tulajdonságok és a referencia tulajdonságai között meglehetősen nagy az átfedés és ez szükségszerű, akkor úgy tűnik, a kérdéses mondatok szükségszerűen igazak. Azaz nem lehetséges, hogy Arisztotelész ne rendelkezett volna a felsorolt tulajdonságok többségével, illetve, hogy a macskák ne rendelkeznének a felsorolt tulajdonságok többségével. Vajon elfogadható-e ez a következmény?

Mint közismert, vannak olyan nézetek, pl. Kripke-é, amely szerint ez tarthatatlan. Kripke álláspontja szerint Arisztotelész akkor is Arisztotelész lett volna, ha nem Stageirában születik és nem Platón tanítványa és nem tanítja Nagy Sándort és nem írja meg a Nikomakhoszi etikát és így tovább. (Hasonlóképpen, bár kicsit más okokból – másféle metafizikai intuíciók alapján – a háromlábú, szőrehullott, néma, stb. macska is macska.) Úgy tűnik, hogyha Kripke-nek van igaza, akkor ez egy komoly ellenérv lehet Forrai jelentés koncepciója ellen. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy azok az érvek, amelyekkel Kripke fenti álláspontja mellett érvel, konkluzívak-e a Forraival szemben.

Kripke érve amellett, hogy Arisztotelész akkor is Arisztotelész lett volna, ha a fenti tulajdonságok többségével nem rendelkezett volna, arra támaszkodik, hogy személynevek illetve a természetes fajta nevek merev jelölők, azaz referenciájuk azonos marad minden lehetséges világban (ahol léteznek) függetlenül attól, hogy (nem lényegi) tulajdonságaik mennyiben különböznek az aktuális világbeli tulajdonságaiktól, így az F-jelentésben szereplő tulajdonságoktól.

De mi Kripke érve amellett, hogy személynevek és a természeti fajta nevek merev jelölők? Az egyik, az ún. episztemológiai érvét parafrazeálhatjuk úgy, hogy annak, hogy egy névvel helyesen referáljunk, nem szükséges és nem is elégséges feltétele, hogy a névhez kapcsolt F-jelentésben szereplő tulajdonságok többségével a referencia rendelkezzen. Ezt az teszi lehetővé Kripke elmélete szerint, hogy a személynevek és a természetes fajta nevek referenciáját egyáltalán nem a fogalmi szerepük vagy F-jelentésük határozza meg (és nem is az F-jelentésük, plusz a karakterisztikus érzéki benyomások, plusz a kontextus), hanem a lényegük. A referencia rögzítésében az eredeti elkeresztelési aktus során, persze szerepet játszhat az F-jelentés, de a referencia meghatározásában nem. (Egy példa: „Nevezzük ezt ’macská’-nak!”. De mi az az ez? „A szőrös, négylábú, nyávogó állat itt előttem.” De: a macskák azok a lények, amelyeknek a lényegi tulajdonságai (pl. a genetikai kódjuk) azonos annak a lénynek a lényegi tulajdonságaival, amelyet „macská”-nak neveztünk el. Tehát a „macska” nem a szőrös, négylábú, nyávogó stb. állatokra referál.) Forrai szerint viszont az F-jelentés, ha nem is mindig egyértelműen, de nagymértékben meghatározza a referenciát. Tehát Forrai nem fogadja el Kripke episztemológiai érvének azt a kiindulópontját, hogy az F-jelentés egyáltalán nem határozza meg a referenciát. Itt további érvek lennének szükségesek.

Kripke másik, ún. modális érve amellett, hogy a személynevek és a természetes fajta nevek merev jelölők, azért nem használható Forraival szemben, mert éppen arra épül, hogy ez az elképzelés (mármint, hogy a személynevek és a természetes fajta nevek merev jelölők) jól illeszkedik ahhoz a modális intuícióhoz, hogy Arisztotelész akkor is Arisztotelész lett volna, ha nem rendelkezett volna a fent említett tulajdonságokkal. De éppen ennek az intuíciónak az igazsága a vita tárgya.

Úgy tűnik, hogy Kripke ezen érvei nem konkluzívak atekintetben, hogy problémát jelent-e a Forrai-féle jelentés-koncepció számára, ha az következik belőle, hogy szükségszerű, hogy Arisztotelész vagy a macskák rendelkeznek az F-jelentésben szereplő tulajdonságok többségével.

Persze tovább lehetne elemezni, hogy Kripke-nek milyen további metafizikai motivációi, előfeltevései szólnak amellett, hogy az individuumnevek illetve a természetes fajta nevek merev jelölők, mit feltételez az individuumok illetve a természeti fajták természetéről. De mivel Forrai egyáltalán nem utalt az ilyenfajta metafizikai előfeltevésekre, ezt máskorra halaszthatjuk.

Naturalizmus

Érdekes kérdés még a Forrai által javasolt jelentés fogalom és a naturalizmus viszonya. Mint már láttuk, az F-jelentés egy absztrakció a konkrét egyéni fogalmi szerepekből. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a fogalmi szerep szemantika egyik ígérete az volt, hogy a jelentés fogalmát naturalizálni tudja. Az elképzelés szerint egy bizonyos propozíció jelentését az határozza meg, hogy belőle milyen következtetések levonására van diszpozíciónk. A naturalizálás menete pedig az lenne, hogy a szemantikai szerepet visszavezetjük a szintaktikai szerepre, a szintaktikai szerepet pedig visszavezetjük az oksági szerepre. Igy egy bizonyos tartalmú propoziciót érteni nem más, mint egy bizonyos fajta viselkedési diszpozícióban, ti. bizonyos következtések levonására való diszpozícióban lenni. A viselkedési diszpozíciókról pedig általában azt szokás gondolni, hogy visszavezethetők testi/fizikai állapotokra.

A Forrai-féle jelentés azonban nem naturalizálható így, hiszen nem az egyes elmék szemantikai hálóiban betöltött hely, hanem a nyelvi közösség interszubjektív terében alakul ki. Ez azt jelenti, hogy míg a fogalmi szerepek konkrétak, a jelentés absztrakció, amelynek nincs „hordozója”. A jelentés leginkább valamilyen elméleti segédfogalomnak tekinthető, mint mondjuk a tömegközéppont. Noha a valóságban nincsenek pontszerű tömegek, a tömegközéppontok segítésével sok esetben egyszerűen ki lehet számolni a kiterjedt tárgyak viselkedését, ha úgy számolunk, hogy a testek helyett a tömegközéppontjukban lévő, a testekkel megegyező tömegű pontokra alkalmazzuk a dinamikai törvényeket. Esetleg az F-jelentés fogalmával is egyszerűbben lehet magyarázni bizonyos nyelvi jelenségeket, tényeket, mint a konkrét fogalmi szerepekkel. Másfelől az F-jelentés azért sem naturalisztikus, mert nem naturalisztikus tényezők, ti. a nyelvi közösség is alakítja: a kommunikáció során az egyéni fogalmi szerepek összecsiszolódnak, hasonulnak egymáshoz.

Összefoglalás

A Forrai által javasolt jelentés koncepció jobban kezeli kompozicionalitást, mint a sima fogalmi szerep szemantika. A megértéssel kapcsolatban mintha nem válna szét kétféle explanandum: az, hogy mi a megértés kritériuma az egyedi kommunikációs helyzetekben, illetve, hogy hogyan lehetséges megértés egyáltalán, ha a nyelvi kifejezéseknek nincs objektív és határozott jelentése. Az F-jelentés elsősorban az utóbbit magyarázza. A Forrai-féle jelentésnek a referálással kapcsolatos problémái viszont hasonlók, mint a fogalmi szerep szemantikának. Ami a ragasztási problémát illeti, Forrai megoldása önmagában plauzibilis, a részletekkel viszont adós marad. Abból indul ki, hogy a referenciát nem a fogalmi szereptől (illetve az F-jelentéstől) függetlenül határozzuk meg, bár a referencia meghatározásához kell még valamilyen további tényező is. A szöveg alapján úgy tűnik, Forrai valamilyen externalista referencia meghatározó elméletre gondol, de elképzelését nem fejti ki. A fentiekhez talán leginkább valamilyen egy-komponensű („hosszúkarú”) nem-szolipszista fogalmi szerep elmélet illeszkedne leginkább. A referálás és a szükségszerűség viszonyával kapcsolatban: a Kripke által a referencia leírás-nyaláb elmélete ellen megfogalmazott érv F-jelentésre parafrazeált változata nem konkluzív Forrai jelentés koncepciójával szemben. Végső soron azért nem, mert Forrai abból indul ki, hogy az jelentés jelentős mértékben meghatározza a referenciát. És végül a naturalizmus: a Forrai-féle jelentés nem naturalisztikus. Ez önmagában természetesen nem bűn; de azért említésre méltó, mert a fogalmi szerep szemantika egyik alapvető motivációja és ígérete az volt, hogy képes naturalisztikus módon értelmezni a jelentést. Ezt az ígéretet Forrai jelentés koncepciója nem teljesíti.

Hivatkozások

Harman, N.: „(Non-solipsistic) Conceptual Role Semantics”. In New Directions in Semantics, Lepore, E (ed.). London: Academic Press, 1987.

Quine, W. V. O.: „Az empirizmus két dogmája” in Forrai, G., Szegedi, P. (szerk.) Tudományfilozófia. Budapest: Áron, 1999.

Fodor, J.: „Why Meaning (Probably) Isn’t Conceptual Role?” In Stich, S. P., Warfield, T. A. (eds.): Mental Representation. Cambridge, Ma: Blackwell, 1994.

Wittgenstein, L: Filozófiai Vizsgálódások. Budapest: Atlantisz, 1992.

Kripke, S.: Naming and Necessity. Oxford: Blackwell, 1980.