Mi köze a nyelvnek a társadalomhoz?

Van-e köze a nyelvnek a társadalomhoz? Erre a kérdésre a nem nyelvész szinte gondolkodás nélkül „igennel” válaszol — pedig nyelv és társadalom között korántsem egyértelmű a viszony. Előadásomban megkísérlem a kérdést körüljárni, és több oldalról megközelítve, többféle választ találni rá.

Első válaszunk legyen az, hogy természetesen van köze a kettőnek egymáshoz, hiszen nyelv nélkül nincsen társadalom. Ez igaz, csakhogy ez nem nyelvészeti megállapítás, hanem antropológiai, sőt jóformán biológiai, mert azt mondja ki, hogy ennek az állatfajnak — a homo sapiensnek — a létezésmódjához hozzátartozik a nyelv. A társadalomnak és az embernek ezt a létfeltételét, tehát hogy nyelvet kell használnia, nyelviségnek nevezem. Ebben az értelemben a nyelvnek úgy van köze a társadalomhoz, mint mondjuk a szülésnek: anélkül sincsen társadalom, hiszen az emberek meghalnak, újaknak kell születniük. Minden egészséges, érett homo sapiens tud beszélni, és mindegyiket anya kell, hogy szülje. Ebben azonban humán­tudományi kutatnivaló nincs. Ezek a társadalom létfeltételei, de nem létezési módjai, és ahogyan a szülészet sem társadalom­tudomány, úgy a nyelvészet sem az. Ezt a megállapítást nem gyengíti az a tény, hogy mindkettőnek vannak fontos társadalomtudományi vonatkozásai: a szülészetnek például a gyermekvállalási kedv, az abortusz, a szülési életkor, a nyelvtudománynak például a szókölcsönzés, a művelt norma és helyi nyelvjárás viszonya, a liturgikus nyelvek léte stb. A nyelviségnek tehát csak annyiban van köze a társadalomhoz, hogy annak egyik létfeltétele.

Míg a nyelviség szempont­jából minden ember és minden társadalom egyforma (mert megtanulja és használja a nyelvet), addig nagyon is különböznek abban, hogy melyik nyelvet használják, azaz milyen nyelvűek. Azt, hogy ki, mikor milyen nyelvet használ, nyelvűségnek nevezem. Van-e köze egy adott nyelvnek egy adott társadalomhoz? Véletlen-e vagy sem, hogy bizonyos társadalmak éppen azokat a nyelveket használják és nem másokat? Ha tehát úgy fogalmazzuk meg kiinduló kérdésünket, hogy mi köze a nyelvűségnek a társadalomhoz, talán kevésbé triviális választ kapunk.

Előre kell bocsátanom, hogy most kizárólag a nyelvészet szemszögéből vizsgálom a kérdést: ez éppen olyan legitim szűkítés, mint ha az életet és halált kizárólag orvosi vagy biológiai szemszögből vizsgálnánk, és megállapítanánk, hogy — például — nem lehet „hősi halálról” beszélni, ez a fogalom orvosi-biológiai szempontból értelmetlenség. Akkor hát van hősi halál vagy nincs? Természetesen van, ezt egyetlen orvos vagy biológus sem tagadja, de közben hangsúlyozza, hogy vannak tudományos szempontok, melyek felől nézve ilyesmi nem létezik, használata kerülendő és veszélyes, mert tudománytalan. Nos, ezt szeretném tenni én is, a nyelvészet felől nézve a nyelvet.

Úgy tűnik, a társadalmak intim kapcsolatban vannak az általuk használt nyelvvel. A hollandban gazdag a hajózási szókincs, míg a románban a pásztorkodás szókincse fejlett. Az angolok intim kapcsolatban állnak a vízzel, a tengerrel, így — mondhatjuk — nem véletlen, hogy kifinomult szókincsük van a víz világának megragadására. Három különböző vízi állatot angolul lobster, crab és shrimp névvel jelölnek, míg magyarul ezekre csak egyetlen szó van: rák. Az eszkimók három-négy különféle szóval különböztetik meg a hó fajtáit (ha nem is húsz meg harminc szóval, mint azt a zsurnalisztikus tudományfoklór szereti állítani). Csakhogy ezek a példák mind a szókincsre vonatkoznak, az pedig esetleges és mennyiségi kérdés. A magyarban például két jellegzetes ételre, a zsíroskenyérre és a paprikáskrumplira nincs külön szó, csak más szavakból összetett szerkezet. Ez azonban nem mutatja, hogy az angoloknak a rákfélék fontosabbak volnának, mint a magyaroknak a zsíroskenyér. A szókincsnek nincs köze a nyelvhez, mely rendszer, és csupán hangtani és nyelvtani alrendszerből áll. Például az alábbi angol mondat és francia megfelelője szinte teljesen ugyanazokból a szavakból áll: The committee envisages a different solution. Le comité envisage une solution différente. „A bizottság egy más megoldást tervez.” A laikus erre azt mondaná, ez a két nyelv 90 %-ban azonos; a nyelvész szerint két teljesen más nyelvről van szó, mert az ő szempontjai szerint „nyelvnek” a hangtan, az alaktan és a nyelvtan (pl. a szórend) számít, nem a szókincs. Ha a szókincset azonosítanánk a nyelvvel, úgy járnánk, mint ha a várostörténész aszerint jellemezné a városokat, hogy milyen színű házból hány van bennük. Ez is összefügg, persze, a környezettel (milyen színű kő vagy építőanyag adódik a környéken, mi a divat, honnan veszik a mintákat), de ennél sokkal fontosabb az utcaszerkezet, a közlekedés, a gazdaság, vagyis a város struktúrája. A nyelvnek ugyanúgy van struktúrája, mint a városnak, sőt voltaképpen nem más, mint struktúra, és ahogy a város sem épületek összessége, hanem emberi viszonyoké, úgy a nyelv sem szavak összessége, hanem a köztük lévő viszonyoké.

Mármost ha a nyelvek szerkezetét (azaz nyelvtanát és hangtanát) akarjuk összefüggésbe hozni az őket használó társadalmakkal, hamar zátonyra futunk. A franciában többféle múlt idő van (’gondoltam’ lehet je pensais, j’ai pensé, je pensai stb.), az oroszban csak egyféle (dumal), ám egyáltalán nem világos, hogy ez bármilyen módon összefüggene a két társadalom milyenségével, hogy tehát különbségeik bármilyen korrelációt mutatnának e különbséggel. A magyar három alma egyes számú szerkezet megfelel a német drei Äpfel többes számú szerkezetnek: vajon mutatja-e ez, hogy a magyar társadalom számára a számosság, a mennyiség kevésbé fontos, mint a németajkú beszédközösség számára? Nem, sőt, a magyar iskolákban hagyományosan magas színvonalú a tanulók matematikai teljesítménye. Azt a közismert érvet már talán elő se kellene hoznom, hogy a magyar nyelvtan a nemeket nem különbözteti meg, mégsem tapasztaljuk, hogy e különbségre kevésbé volna érzékeny a magyar társadalom, mint mondjuk a szlovák, ahol vannak nyelvtani nemek.

Mondjuk ki, hogy a nyelv lényeges jegyei — mint például az igeidőrendszer, a számosság, a nyelvtani nemek — egyáltalán nem korrelálnak az őket használó társadalmak milyenségével. A nyelvűség irreleváns. Egy nyelven belül is számos példával mutathatjuk ki, hogy a nyelvrendszer elemei függetlenek az ábrázolt „valóságtól” (jelentsen ez bármit). A magyarban például semmi „értelme” sincs, hogy a hová? kérdésre Sopron esetében a -ba, de Szolnok esetében a -ra ragot kell használni, hiszen a Sopronba utazott ugyanazt fejezi ki, mint a Szolnokra utazott, és fordítva is ugyanolyan illogikus volna.

Ehhez az alaktani (azaz morfológiai) példához adjunk még egy mondattani (azaz szintaktikai) példát. Bizonyos igék és melléknevek beférkőznek az igekötő és az ige közé, így például beférkőző az akar, mer, tud, fog, szabad (rá akar lépni, rá mer lépni, rá tud lépni, rá fog lépni, rá szabad lépni), viszont nem-beférkőző a fél, utál, imád, gyáva (azaz nincs olyan, hogy *rá fél lépni, *rá utál lépni, *rá imád lépni, *rá gyáva lépni, csak azt lehet mondani, hogy fél rálépni, utál rálépni, imád rálépni, gyáva rálépni). E megoszlásnak valamely értelmes külvilágbeli indokát megtalálni éppoly nehéz volna, minta németben a der Tisch – die Tür – das Fenster nemi megoszlását társadalmi összefüggésbe helyezni.

Be kell látnunk tehát, hogy a nyelv szabályai, kategóriái önkényesek, amennyiben nem „tükrözik” a társadalmat, a beszélő jellemét vagy lelkét, sőt a világot se. A nyelv nem tükröz semmit. Különösen fontos ezt belátni a nyelv és a gondolkodás viszonyával kapcsolatban, mert ott sokan tettek (és tesznek ma is) elhamarkodott kijelentéseket. Nincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy létezne például a magyar nyelvhasználat által meghatáro­zott „magyar gondolkodás”, azaz hogy azonos anyanyelvű személyek gondolkodása — társadalmi, nemi stb. különbségeik ellenére — a közös anyanyelv miatt jobban hasonlítana egymáséra, mint a más anyanyelvűekére. Ez ugyanúgy nem igaz, mint a fajelméleteknek az az állítása, hogy a fajiság szavatolna valamiféle sajátos „faji” gondolkodásmódot, a különböző nyelvűség ellenére is, azaz hogy azonos „fajúak” mindig egyformán gondolkodnak (bármilyen anyanyelvűek), és fordítva: egy nyelvközösségen belül a „másfajúak” gondolkodása gyökeresen más. Ez nem igaz. Ha volna a magyar nyelv által meghatározott „magyar gondolkodás”, abban például a férfi-nő különbségnek jelentéktelenebbnek kellene lennie, mint a „szlovák gondolkodásban” — ilyen különbségeket nem tapasztalunk. Ráadásul a két vagy több nyelvet kiválóan beszélőkről fel kellene tételeznünk, hogy többféleképpen gondolkodnak. Elképzelhető, hogy van különbség az agyi tevékenységben az éppen használt nyelv függvényében (ahogy más-más hangszeren való játszáskor), de az nincs bizonyítva, hogy ennek társadalmi jelentősége volna.

Ellenpéldának felhozhatnánk olyan nyelvi jelenségeket, melyek szemmel láthatólag összefüggenek társadalmi tényezőkkel. Ilyen a tegezés-magázás különbsége (ha igeragozási, tehát strukturális különbséggel jár: te mész, ön megy) vagy a férfi-női beszéd (francia je suis vieux ’öreg vagyok’, férfi által mondva, de je suis vieille, ugyanaz nő által mondva). Ilyen különbségek valóban vannak, de a nyelvek-társadalmak összevetésekor kiviláglik, hogy nem korrelálnak rendszeresen és megjósolhatóan az egyes társadalmak értékrendjével vagy viszonyaival. Az ókori görögben és latinban a rabszolga ugyanúgy tegezte urát, mint ura őt, pedig az alárendeltség markánsabb volt, mint a mai Magyarországon. A németben — ahol egyébként vannak nyelvtani nemek — állítmányi helyzetben a beszélő nem tesz különbéget (ich bin alt ’öreg vagyok’, akár férfi mondja, akár nő). Vagyis e nyelvi jelenségek hol megfelelnek a társadalom viszonyainak, hol nem: ez legföljebb esszéisztikus eszme­futtatásokat engedhet meg, tudományos konklúziót nem.

A társadalmak között minőségi különbségeket lehet tenni: vannak primitív társadal­mak és vannak fejlettek, vannak makroszinten működők és mikroszinten funkcionálók és így tovább. A nyelvek között ilyen különbség nincs. Az általunk ismert emberi nyelvek — a ma élők és az írásban ránk maradtak — szervezettségi és bonyolultsági szintjüket tekintve nem különböznek egymástól.

Érdekes, hogy mindez — tehát a nyelvűség mint társadalmi vagy kulturális probléma — csak az újkorban, főleg a romantikában vetődik fel, a nacionalizmus kialakulásával. Addig egy gyakorlatiasabb szemlélet uralkodott, mely szerint a nyelv puszta kód, mely lehet ilyen vagy olyan, csak az üzenet a lényeg. Nem érdekelt senkit, hogy Nagy Károly császár milyen nyelven beszélt környezetével (alighanem németül, azaz frank dialektusban), és azon sem volt szokás tépelődni, hogy Jézus és Pilátus milyen nyelven beszéltek azon a vészterhes tárgyaláson. Nem valószínű, hogy Jézus tudott latinul. Ha tudott görögül, akkor használhatták azt, hiszen Pilátus — mint művelt római — nyilván beszélt görögül. Vagy tolmácsot használtak, aki arámiról görögre (vagy latinra) fordított. A görög nyelvű evangéliumok minderről egy szót sem szólnak, az egész párbeszédet görögül adják elő. Igazuk van: a lényeg az, hogy mit mondtak a jelenlévők, nem az, hogy milyen nyelven. Egy helyen idézik Jézus valódi szavait: amikor halála előtt anyanyelvén, arámiul mond egy zsoltárrészletet (Éli, Éli, lamma sabaktani) — ám vegyük észre, hogy itt nem a nyelv alapfunkciója, a közlés játszik szerepet, hanem a szakrális-liturgikus, sőt metanyelvi funkció. Mert fontos ugyan, hogy mit jelent az idézet („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”), de ugyanilyen fontos, hogy Jézus mint zsidó ember a halála pillanatában egy sémi nyelven mondjon valamit, és éppen egy szentírási idézetet.

A régi görög szerzők gyakorlatilag semmit sem írnak a nyelvekről és a nyelvűségről (a nyelviségről, azaz magáról a nyelvi jelenségről igen) — holott kultúrákról, vallásokról, szokásokról bőségesen beszámolnak. A régiségben az írástudás gyakran egy bizonyos nyelv használatát jelentette, tehát pl. írni csak latinul (vagy görögül vagy arabul) lehetett, így az, hogy valamit írásban rögzítünk, automatikusan ezen nyelvekre való fordítást is jelentett. Aki írni-olvasni tudott, az latinul (görögül, arabul) kellett hogy tudjon, hiszen különben mit írt volna? És aki olvasni tudott, az általában automatikusan fordította is a leírt szöveget a környezetének mindennapi nyelvére. Az olasz középkorban a sa la grammatica („tudja a nyelvtant”) kifejezés egyszerre jelentette, hogy tud írni és tud latinul, hiszen olaszul nem lehetett írni (vagy legalábbis nem volt szokás, hiszen jogi célra alkalmatlan volt). A keresz­ténységet általában sem érdekelte a nyelvűség (mint ahogy a fajiság sem — máig sem tudjuk például, hogy Szent Ágoston néger volt-e vagy sem); a kereszténység úgy gondolta, hogy a nyelvűség egyáltalán nem teszi az embereket más gondolkodásúvá, a lényeg az üzenet, a tartalom. A reformáció éppen ezért fordította le számos nyelvre a Bibliát: hitte és vallotta, hogy az pontosan ugyanaz marad. A kereszténység tehát az előadásom címében feltett kérdésre egyértelműen azt válaszolja: semmi.

Az csak a romantikával és a vallás újkori meggyengülésével fog eljönni, hogy a nyelvűség előtérbe kerül, s az addiginak az ellenkezőjét vallják az emberek: mindegy, hogy mit mond, csak magyarul (románul, szlovákul stb.) mondja! A nemzetfogalommal együtt kap tartalmat, értéket a nyelvűség, azaz hogy ha cseh vagy, beszélj és írj csehül! Legyen sok kis ország, és ott „olyanul” beszéljenek! Mára ez nagymértékben megvalósult, vannak takaros kis országok, ahol a feliratok a megfelelő (pl. szlovén, magyar, szlovák, lett, macedón) nyelven vannak, és a pontos időt is így mondják be. Iskolás lányom megkérdezte egyszer, hogy Szerződéses Ománban hogy beszélnek: vajon szerződéses-omániul? Ráhagytam, hiszen nyelvében él a nemzet.

Tudjuk, számos eltérés van nyelv és nemzet között. Az örmény és ír nemzet létét, összetartását, nemzettudatát nem vonnám kétségbe, holott tagjaik túlnyomó része nem beszéli az örmény, illetve ír nyelvet. A finn, svájci, indiai nemzet létét sem vonnám kétségbe azért, mert tagjaik többféle nyelvet beszélnek, és az osztrák, chilei, Egyesült Államok-beli nemzeti érzést sem becsülhetjük le azért, mert nincs saját nyelvük. Az mindenesetre tény, hogy itt Közép- és Kelet-Európában nyelvűség és nemzetiség között gyakran túl messzire megy az azonosítás, amit az -unk/-ünk végződés bőséges használata is mutat: hegyeink, völgyeink, hazánk, költőink, nyelvünk, ragjaink, képzőink, mássalhangzóink. Ez a nyelvet túlzott pszichikai közelségbe hozza, a nyelvről való gondolkodást megnehezíti. Ráadásul nagyon idejétmúlta, hiszen gondoljunk bele, hány iskolai osztályban kell a — magyarul már jól tudó, mert itt született — kínai, arab vagy lengyel gyereknek a tankönyv alapján feleléskor azt mondania: „a búza szót az Etelközből hoztuk magunkkal”.

A romantikus nacionalizmus eleinte nem foglalkozott azzal, milyen az illető nyelv, csak az volt a fontos: legyen minden nemzetnek külön nyelve. A nemzeti nyelv tartalmi vonatkozásai csak a 20. század első felében, részben a nyelvtudomány fejlődésével, részben a fajelméletek hatására kerültek előtérbe. E korban sokan a nemzeti nyelv tartalmát, azaz szerkezeti vonásait próbálták rávetíteni a kultúrára, ugyanúgy, mint a faji jegyeket. A magyar három alma-féle egyes számú szerkesztésből azt szűrték le, hogy a magyar nem kalmárnép, nem isteníti a számolást; a nyelvtani nemek hiányából pedig azt, hogy ez a nyelv tiszta, egyszerű, ősi, nem él fölösleges, pedáns megkülönböztetésekkel. Míg a román és szlovák nacionalisták a nyelvük ősi indogermán (azaz árja) mivoltát, a latinnal, ógöröggel, szanszkrit­tal való — valóban bizonyított — rokonságát hangsúlyozták, addig magyar kortársaik és érzülettársaik nem tehettek mást, mint ellencsapásként a primitívség kultuszát hirdették meg, a turáni őserőt, a szittya egyszerűséget látták bele a magyar nyelvbe és persze a rájuk jellemző rövidzárlattal a magyar gondolkodásba és magyar emberbe. E nézetcsokor legjellemzőbb képviselője Karácsony Sándor volt: hallatlan károkat okozott a magyar nyelvről való gondolkodásban, a társadalomnak a nyelvhez való viszonyában. Karácsony azt hirdette például, hogy a magyar nyelvhez jobban illik a mellérendelés (Kiment az állomásra és hazavitte a nagyapját), mint az alárendelés (Kiment az állomásra, ahonnan hazavitte a nagyapját), és hogy ezért az utóbbi szerkesztés kerülendő, magyartalan és helytelen. Erre, mondanom sem kell, semmiféle bizonyíték nincs, beszélők ezrei élnek ezzel a szerkezettel, s így a nyelvész nem mondhat róla mást, mint a többi magyar szerkezetről: használják, tehát van. Mégis érdekes, hogy egy hetilapban nemrég (tehát a 21. század elején!) egy olvasói levélben valaki — ártatlanul, nyilván iskolai emlékeire támaszkodva — Karácsony mellé­rendelési fantazmagóriáját mint a magyar nyelv közismert és tényszerű jellemzőjét írta le. Karácsony a mellérendelésből arra következtetett, hogy — a „hierarchikus” németekkel szemben — a magyarok demokratikusabb észjárásúak.

Nyelv és társadalom viszonyának ezek az erőltetett tartalmi „megfeleltetései” a leplezett xenofóbia, a fajtisztaság-elmélet utolsó búvóhelyei. Alapvető tévedésük, hogy a nyelvűséget örökletes dolognak állítják be — pedig csak a nyelviség öröklődik, a nyelvűség nem. Örökletes az az ösztönös kényszer, hogy kétéves korunk körül nyelvet kell tanulni és használni, de hogy melyiket, az nem. A kisgyermeknek minden nyelv egyformán jól jön. Hiába voltak valakinek a felmenői valamilyen nyelvűek, ő — más környezetben nevelkedve — nem fog „emlékezni” felmenőinek nyelvére. Illyés Gyula büszkén hangoztatta, hogy ők sok generáció óta magyarul beszéltek, s nyilván hitte, hogy ettől az ő magyarsága genetikailag szebb, érettebb, igazibb. Ám ha — Isten ments — elárvult volna pólyás gyerekként, és mondjuk a jóságos Grünberger Izsák boltos nevelte volna föl, akkor olyan jiddis akcentusa lett volna, hogy a Borsszem Jankó a tíz ujját megnyalja a hallatán.

Gondolatmenetünk végén mondjuk ki tehát: a nyelvnek — pontosabban a nyelvűségnek, tehát hogy hol milyen nyelvet használnak — érdemben, lényegileg nincs köze a társadalomhoz, amely beszéli. Az eredmény negatív, de attól talán még érdekesebb, mert rácáfol a laikus és megalapozatlan közvélekedésre. Ami X nyelvet X nyelvvé teszi, tehát a hangtani és a nyelvtani rendszer milyensége, az nem tükröz az égvilágon semmit, legkevésbé valamely kor valamely társadalmát. Amikor egy közösség két nyelv vagy nyelvváltozat közül az egyiket megtarja, a másikat feladja, akkor ezt sohasem a kérdéses nyelvek vagy változatok nyelvi tulajdonságai alapján teszi (azaz hogy melyikben vannak nemek, hol palatalizálódnak a velárisok, hol van megengedve a személyes névmás elhagyása, stb.). A szókincsnek már sokkal inkább van köze a társadalomhoz és annak életéhez, csakhogy az nem része a nyelvnek, minthogy a szókincsről nyelvészeti általánosítások nem tehetők, lévén (mint a neve is mutatja) lexikális természetű, azaz nincsenek a nyelvekben szókincsi szabályok. (Tipikus szóalkotási módok vannak, de azok megint csak a nyelvtanba tartoznak.)

Jegyezzük meg, hogy számos érintkező tudományágnak már sok és érdekes mondanivalója van nyelv és társadalom kapcsolatáról, így például az írásbeliség kutatásának. Az írás nem szerves része a nyelvnek, sem filogenetikusan, sem onto­genetikusan, azaz minden nyelv és minden ember analfabétaként kezdi életét — és a legtöbb örökre az is marad, ám ez nem befolyásolja teljesértékű nyelv, illetve teljesértékű homo sapiens mivoltát. Az írás kulturális tényező, a társadalom alakítja ki, s így kapcsolata a társadalommal triviális és cirkuláris. A szerb írás azért különbözik a horvát írástól, mert a szerb társadalom (története, vallása stb.) különbözik a horváttól. Érdekes még a társasnyelvészet (szociolingvisztika), mely vizsgálja például az egyes nyelvváltozatok társadalmi megítélését, presztizsét, például hogy kik és miért érzik úgy, hogy a mai magyar följöttek-e és föl-e jöttek szerkesztésmódból az egyik „helyes”, a másik „helytelen”. (Mondanom se kell, hogy nyelvészetileg a kettő teljesen egyenértékű, a nyelvész számára értékkülönbségek nem léteznek.) A szociolingvisztika számára érdekes vizsgálati terület az úgynevezett nyelvművelő vagy nyelvvédő tevékenység is, tehát hogy kik és mikor érzik úgy, hogy be kellene avatkozniuk mások nyelvhasználatába, milyen alapon teszik ezt és mennyiben igényli működésüket a társadalom. Említsük továbbá az egyes nyelvek irodalmi és esztétikai felhasználhatóságát: más nyelv nyilván más felhasz­nálásra ad jobb alkalmat, s a művészek élnek is ezzel, mint ahogy fából mást lehet faragni, mint kőből. Mindezeken a határterületeken nagyon is van köze a nyelvnek a társadalomhoz, pontosabban a kultúrához.

Összefoglalva: az könnyen belátható, hogy a nyelviség mint ösztönszintű, biológia-közeli jelenség nem korrelál semmilyen társadalmi vonással (ahogyan a terhesség kilenc hónapja sem). Az azonban már nem triviális, és fent ezt igyekeztünk bizonyítani, hogy a nyelvűség — azaz a tájanként és koronként eltérő nyelvek használata — ugyancsak nem mutat értelmes és használható összefüggést a társadalmakkal.

Elhangzott 2003. nov. 14-én a „Múlt – jelen – jövő: A társadalomtudományok szerepe a változó világban” c. konferencián (MTA, Bp.)

[1] A dolgozat készítésének idején az MTA Nyelvtudományi Intézetének „Hajdú Péter” ösztöndíjasa voltam.

 

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
Márton Miklós, 2006, január 20 - 13:21

egy elég fontos ponton igencsak elnagyolt. Azt írja "Be kell látnunk tehát, hogy a nyelv szabályai, kategóriái önkényesek, amennyiben nem „tükrözik” a társadalmat, a beszélő jellemét vagy lelkét, sőt a világot se. A nyelv nem tükröz semmit. Különösen fontos ezt belátni a nyelv és a gondolkodás viszonyával kapcsolatban, mert ott sokan tettek (és tesznek ma is) elhamarkodott kijelentéseket. Nincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy létezne például a magyar nyelvhasználat által meghatáro­zott „magyar gondolkodás”, azaz hogy azonos anyanyelvű személyek gondolkodása — társadalmi, nemi stb. különbségeik ellenére — a közös anyanyelv miatt jobban hasonlítana egymáséra, mint a más anyanyelvűekére."
Azonban abból a tényből, hogy a nyelv nem tükröz semmit, egyáltalán nem következtethetünk arra, hogy a nyelv (nyelvűség) milyensége ne határozná meg a gondolkodást. Sőt, amennyire tudom a megátalkodott (lingvisztikai) relativisták - legalábbis a XX. századiak - egyik kedvenc érvelése éppen arra támaszkodik, hogy a nyelv, a grammatika nem tükröz semmit. Kb. így: 'Bár egy valóságban élünk, és egy állatfajba tartozunk, ettől még nyugodtan lehet anyanyelveink közt lényeges grammatikai különbség, mely utóbbi viszont döntő gondolkodásmódunk szempontjából, mivel az nyelvszerű. Bla-bla-bla' Vadabbak még azt is képviselhetik, hogy aztán ez a speciális gondolkodásmód az, ami meghatározza, hogy milyen társadalomban él az adott nyelvközösség.
Nádasdy később is végig keveri azt a két szempontot nagyívű következtetési levonása során. Ja, és a szokásos, a Karácsony-féle mellérendelés - alárendelésnél egy kicsit rágósabb ellenpéldákat nem elemez. Itt az ismert 'Hopi-szintaxis' típusú példákra gondolok.
Hadd tegyem hozzá - ha valakinek kétségei támadtak -, még véletlenül sem állítom, hogy Nádasdynak nincs igaza (ez ügyben nem tudok állást foglalni), csak azt, hogy kicsit felületesen érvel.

danielkatz, 2006, január 19 - 14:35

Egyetértve a közgazdász hozzászólásával annyit fűznék Nádasdy Ádám cikkéhez, hogy, bár érvelése tetszetős és a hozott példák is jók, vannak azért olyan nézetek is, amelyek éppenséggel a nyelv és társadalom szoros összefüggését hirdetik. Mégpedig pont a grammatika területén is! Vagyis hogy bizonyos társadalmi folyamatoknak lehetnek hatásai a nyelvre.
Ilyen például az írásbeliség-szóbeliség-kutatás is, amelyet Nádasdy Ádám cikke végén említ meg. A magyar nyelvészethez nem tudok érdemben hozzászólni, ezért csak a német nyelvű kutatásra hívnám fel a figyelmet, ahol bizony elég régóta olvashatók "soziopragmatische Sprachgeschichte" gyűjtőnév alatt olyan írások (a legismertebbek talán Peter von Polenz cikkei vagy nyelvtörténete), amelyek bizony kemény érvekkel bizonyítják nyelv (grammatika) és társadalom kapcsolatát. Az írásbeliség-szóbeliség-kutatás itt már bőven elegendő bizonyítékkal szolgálhat, úgyhogy véleményem szerint nem helytálló (legalábbis a németre bizonyosan nem) az a nézet, amely az írásbeliséget (vagy más társadalmi szempontokat) negligálja a nyelvre gyakorolt hatását tekintve.

V, 2006, január 15 - 20:44

A fenti cikk több szempontból is elgondolkodtatott, nyelvészeti előképzettségek híján sok újdonsággal szolgált, ennek megfelelően több kérdésem is lenne. Remélem ezek egyike-másika talán a szakmabelieknek is hasznos lehet.

Nádasdy Ádám írja, hogy a "nyelvnek ugyanúgy van struktúrája, mint a városnak, sőt voltaképpen nem más, mint struktúra, és ahogy a város sem épületek összessége, hanem emberi viszonyoké, úgy a nyelv sem szavak összessége, hanem a köztük lévő viszonyoké". Ez alapján az az érzésem, hogy a nyelvészet fő kérdése éppen a struktúra elemzése. Ha ez így van, akkor ebbe beletartozik a struktúra változásának elemzése is. Az még az én nem létező nyelvész vénámnak is egyértelmű, hogy "más" volt a magyar nyelv x száz éve, mint amilyen ma. Ebbe a különbségbe beletartoznak szerkezeti különbségek is, gondolok itt eltérő ragozási formákra. (Például könnyen lehet, hogy korábban a szerző által elítélt ma idejétmúltnak nevezett unk/ünk végződés ritkábban fordult elő, és ha a fenti cikknek (szerzőjének) netán hatása lesz a nyelv fejlődésére, akkor a jövőben is ritkábban fogunk vele találkozni.)
Arról viszont a fenti cikk nem szól, hogy a társadalmi folyamatoknak van-e hatása a nyelv struktúrájára. Pontosabban a hozott példákból azt gondolhatnánk, hogy van, de ezt a szerző nem vizsgálja, miközben a cikk címe alapján (és a konklúzió szempontjából) fontos lenne.

Az pedig csöppet sem meglepő, ha egy autoregresszíven (fokozatosan) fejlődő rendszert megpillantva nem látjuk tisztán a rendszert befolyásoló tényezőket.