Móricz és Horatius - A hajóallegória "Az Isten háta mögött"-ben

A fiatal Móricz Zsigmondot nem önmagukban a klasszikus stúdiumok, hanem ezek tanításának mikéntje kergette kétségbeesésbe: a klasszikus ókor örökségét épp az ugyanezen örökségre hivatkozó iskola, valamint az iskola által metonimikusan képviselt társadalmi rend ellenében szereti „mozgósítani”.

(Móricz és az antikvitás – az „életrajzi háttér”)

Móricz Zsigmond 1894 októbere és 1896 decembere között a sárospataki gimnázium tanulója volt (előtte Debrecenbe járt, innen meg Kisújszállásra menekült).[1] Kiváló tudósok tanították görögre és latinra: görögtanára az ekkoriban az igazgatói tisztséget is ellátó Szinyei Endre, alias „Tubero”,[2]

akit a Soltész Ferenccel közösen készített görög-magyar szótár, a Soltész–Szinyei szerzőjeként ismerhetünk elsősorban; latintanára pedig Zsoldos Benő, alias „Zsoldosbéni”, az első magyar Thuküdidész-fordítás készítője. Kiváló tudósok, de – Czine Mihály szavával – „fáradt bölcsek”: a középiskolai katedra inkább csak terhet jelentett számukra,[3] a diákok pedig ennek megfelelően nem is lelkesedtek a tananyagért. Talán nem is kellene mindezt történelmi kontextusba helyeznünk, ha nem maga Móricz tenné meg ezt helyettünk: „Abban az időben volt a humanista iskola legsúlyosabb válsága. A tanterv s a tananyag az élettől teljesen idegen volt. Latin klasszikusokon nevelték a diákságot, hexameterekkel abrakoltatták őket, de a fiúk nem akarták ropogtatni ezt a zabot.”[4]

Zsoldosbéni volt egyébként az, aki Móricznak diákkora egyik legnagyobb traumáját okozta egy sorozatos, kíméletlen Ovidius-feleltetéssel: többek között ez késztette a majdani írót Patak elhagyására, s ez az élmény az, amit később írásaiban többször is fölelevenített, s amit a Forr a bor Nyilas Misije is „átélt”: „…Patakon ő váratlanul igen rossz tanuló lett. Ott magolni kellett, s ő erre soha nem volt képes, hogy alárendelje magát a nyers szövegnek és szóról szóra tanuljon be iskolaanyagot. Megtörtént, hogy a latintanár ötször egymás után szólította fel ugyanabból a latin tíz sorból, s sohasem tudta elmondani a könyvnélkülit Ovidiusból… Azzal nem állhatott elő, hogy lefordította a fél éneket hexaméterekben, s véleménye szerint elég jó hexamétereket faragott… Ha egy kis biztatást kap, akkor talán az egész Philemon és Baucist lefordítja… Így abbamaradt, s benne rekedt a szekundában…”[5]

Ha ezt a néhány mondatot biografikus értékűnek tekintjük – és ehhez minden alapunk megvan, hisz Három szekunda című, bevallottan önéletrajzi cikkében[6]

ugyanezt a történetet még több fikciós eszközt alkalmazva meséli el (pl. egy napba sűríti összes pataki megaláztatását!) –, akkor levonhatjuk a következtetést: a fiatal Móricz Zsigmondot nem önmagukban a klasszikus stúdiumok, hanem ezek tanításának mikéntje kergette kétségbeesésbe. De az Ovidius-anekdotán túl számtalan más jele is van annak, hogy a fiatal Móricz – illetve legyünk pontosak: a felnőtt Móricz fiatalkori önmagából gyúrt, időnként Móricz Zsigmond, időnként pedig Nyilas Mihály névre hallgató regényhőse – a klasszikus ókor örökségét épp az ugyanezen örökségre hivatkozó iskola, valamint az iskola által metonimikusan képviselt társadalmi rend ellenében szereti „mozgósítani”. Például drámát ír a Sertorius-féle rabszolgalázadásról: ennek a drámaírásnak a története szintén bekerül a Forr a bor-ba. A vonzó Irénkével beszélget drámájáról Mihály, s itt – a heves udvarlás közben – a tananyag elleni lázadása összeforr a társadalmi rend elleni lázadásával. Jellemzőnek tartja, hogy Irénke nem hallott még a Sertorius-féle rabszolgalázadásról: az ilyesmi – magyarázza – nem kerül bele a tankönyvekbe, maga is Mommsennél olvasott róla. Kifejti, hogy egy rabszolga hazaszeretete az igazi hazaszeretet, hiszen egy rabszolga csak „elnyomattatást és szenvedést” kap a hazájától. Az Irénkével folytatott beszélgetés egyébként arra ébreszti rá, hogy a forradalmi mondanivalót nem lehet ennyire csupaszon beilleszteni a műbe, s azon kezdi törni a fejét, hogyan lehetne a Sertorius-drámába egy szerelmi szálat beleszőni.[7]

(Móricz és Horatius – Az Isten háta mögött)

Áttérek arra, ami írásom voltaképpeni tárgya: Az Isten háta mögött c. regényre (1911), pontosabban e regény egy jelenetére, amelyben a diák, Veres Laci Horatius 1.14-es, O navis referent… kezdetű ódájának olvasásával küszködik:[9]

A diák bement a szobájába, ahol a lámpa hiába égett, s egy pillantásra látta, hogy ma nem lesz kedve semmi munkához. Horatius fel volt nyitva az asztalon, elkezdte a soron levő ódát:

O navis, referent in mare te novi

fluctus, o quid agis? fortiter occupa

portum! nonne vides…

Aztán hozzáolvasta a „puskát”, türelmetlenül, gyorsan, végig sem futva a szöveget…: „Te hajó, téged új hullámok fognak visszavinni a tengerre. Oh, mit teszesz? Foglald el erélyesen a kikötőt. Vajon nem látod-e, hogy meztelen az oldalad az evező legénységtől és árbocod a gyors Africustól meg van sebezve, és vitorlarudaid recsegnek és kötélzet nélkül alig képesek kiállani a hajóteknők a hatalmaskodóbb tengert. Nincsenek néked ép vitorlavásznaid, nincsenek isteneid, akiket ismételten a szerencsétlenségtől elnyomatva segítségül hívj. Ámbár pontusi fenyő, előkelő erdő sarjadéka vagy, hiába hánytorgatnád akar származásodat, akar nevedet: Semmit sem bízik a félénk hajós a kifestett hajófarokban. Óvakodjál a szelek játékává lenni. Te, aki nekem a minap nyugtalanító töprengéseim tárgya valál, most óhajtásom tárgya és nem csekély gondom tárgya vagy, kerüld kérlek a Cicladok körül elterülő vizeket.”

Erre az epizódra is messzemenőkig igaz Kulcsár Szabó Ernő megállapítása, miszerint Az Isten háta mögött-ben „az eseményszintet poétikailag a történések bekövetkezésének hiánya jellemzi”,[10] ill. Balassa Péter és Beke Judit ezzel egybehangzó következtetése, miszerint ebben a regényben „a cselekményt a meg nem történt események szervezik”,[11]

hisz az érettségire készülő Veres Laci, miután nagybátyja beküldi a szobába tanulni, latinul el sem olvassa az ódát, csak az első három sort, aztán azonnal a „puskához” fordul. De valójában még a puskát sem olvassa el: az ellentmondásosság határát súroló mondat („Aztán hozzáolvasta a »puskát«” – „végig sem futva a szöveget”) arról tanúskodik, hogy Laci olvas is meg nem is.

De mi is ez a puska? Ami a metaforikus jelentését illeti, a puska szót régen kifejezetten ilyen értelemben használták: ‘klasszikus (görög–latin) szövegek fordítása mint a diákok segédeszköze’.[12] A 19. század második felétől sorra jelentek meg az iskolai klasszikusokhoz készített kis alakú, olcsón beszerezhető, a görög vagy latin szövegek „szó szerinti” fordítását, valamint rövid tárgyi és nyelvtani magyarázatokat tartalmazó puskák, amelyek kiadását később, a két háború közti időszakban az Aczél-fivérek vették a kezükbe, s így a szellemes „aczélpuska” néven híresültek el.[13] Horatius ódáihoz Móricz diákéveiben, de még a regény keletkezésének idején is Dávid István puskája volt forgalomban.[14] Érdemes idézni az ő szövegét, s összehasonlítani a Móriczéval. A Dávid-puska „A köztársaságra” címmel közli az 1.14-es óda fordítását:

Oh hajó! tehát uj viharok sodornak vissza a tengerre! oh, mit mivelsz? Foglald el minden erővel a kikötőt. Nem látod e, hogy az evezőktől megfosztott oldalaid és a rohanó Africustól megroncsolt árboczfád, és vitorlarudaid recsegnek és hogy a hajód feneke horgony nélkül alig állhatja meg a fölötte hatalmaskodó tengert? Nincsenek neked ép vitorláid, nincsenek isteneid, kikhez, ha ismét szorultságban vagy, fohászkodni fogsz. Jóllehet pontusi fenyü [sic – T. Á.] vagy, nemes erdőnek ivadéka, hasztalan kérkedel származásoddal s hírneveddel; a félénk hajós semmit sem bizik az ékesfestésű hajókban. Te, hacsak a szelek csúfjává lenni nem akarsz, óvakodjál, Te, ki csak a minap aggodalmas unalmam, s most sovárgásom és nem kis gondom vagy, kerüld a vizeket, melyek a fénylő Cycladok közé özönlenek.

Látható, hogy Móricz nem ezt a szöveget vette át, hanem – alighanem – maga fordította le az óda szövegét a regény számára, mégis egyértelmű a két fordítás közti hasonlóság: Móricz szövege, habár persze jóval élvezhetőbb Dávid Istvánénál, mégis tökéletes puska-stílusban íródott. Mi a puska célja? Az, hogy a diák minél könnyebben beazonosíthassa az adott latin vagy görög mondatot vagy tagmondatot a hozzá tartozó magyar szöveggel, s amikor a tanár az órán felszólítja, kapásból mondhasson egy „szó szerinti”, ugyanakkor „magyaros” fordítást, sőt a tanár esetleges gyanúja esetén azt is megmondhassa, „miért így” fordította a szöveget – ez utóbbira szolgálnak a fordítás után sorakozó magyarázatok.[15]

A puska szerzője tehát összekacsint a diákkal a tanár feje fölött, s ezáltal készségesen közreműködik abban, hogy a diákoknak ne is kelljen próbálkozniuk a szövegek megértésével. Ennyiben viszont már a tanárokkal is összekacsint, akik szintén nem szeretnék, ha az előre rágott magyarázatok helyett a klasszikusok önálló megértésére, neadjisten értelmezésére is sor kerülne. Sőt: erre az összekacsintásra tágabb értelemben is sor kerül, amikor a puskák bizonyos alapvető értelmezési műveleteket is végrehajtanak: az 1.14-es ódát Dávid István eleve államallegóriaként tálalja („A köztársaságra”), s a magyarázatok elején még a verset először államallegóriaként értelmező híres Quintilianus-sorokat is ideidézi, persze rendkívül álságos módon, hisz a diáknak nem sok szüksége van arra, hogy ezen ismereteket épp ebből a forrásból sajátítsa el: az értelmezési/kommentálási műveletekkel a puska már nem elsősorban a diáknak akar segíteni, hanem a felnőtt-társadalom szemében kívánja legitimálni önmagát.

Horatius „puskafordítása” tehát önmagában, a latin szöveg nélkül tökéletesen alkalmatlan arra, hogy bármiféle esztétikai élményt nyújtson. A jelenet folytatásában Veres Laci kifejezetten nyomasztó hatásúnak érzi az olvasott szöveget:

Fordított a papíron, de úgy látta, vége van az ódának. Belenézett a latin szövegbe, s valami oly szót keresett, amiből megállapíthatná, hogy csakugyan vége van-e; az utolsó szó a Cycladas: a puskában Cicladok… Vége.

Az „ólomsüveg” kifejezés – a szabad függőbeszéd természetéből fakadóan eldönthetetlen, hogy ez a szereplői vagy az elbeszélői diskurzus része-e[16] – úgy is olvasható, mint amely a szó szerinti puska ólomgolyóinak és a metaforikus puska ólombetűinek egymásra vetítése révén mintegy a Horatius-verset „kivégző” eszközként láttatja a Horatius-puskát, hogy aztán az elolvasás befejezését leíró szavak aktualizálják ezt a kivégzési folyamatot: „vége van az ódának”, „vége van-e”, „Vége”. A befejezésből fakadó megkönnyebbülés azután igen meglepő retorikai folyamatot eredményez:

Megkönnyebbülve sóhajtott fel, mert ez az óda úgy feküdt az agyára, míg olvasta, mint valami ólomsüveg, amely összeszorítja az agyvelejét, s amelytől elhomályosul előtte az egész világ.

Hirtelen egy csónakra gondolt, amelyen a múlt nyáron a Sajón ladikáztak a füzesek alatt, és ettől úgy kitisztult a feje, mintha egy percre a szél elfújja a ködöt. Tisztán látta a nagy barna csónakot s vörösre rozsdált bádogpántjait. Aztán egy tengeri hajót képzelt el, amely Amerikába visz. Mindig nagy vágyakozással gondolta el, milyen remek volna Amerikába menni, és ott élni. Megtanulna angolul, és olyan bő ruhát varratna magának, mint az az amerikai magyar, aki a múltkor bent volt az iskolában, és az öccsét kereste.

Termékeny horizontot jelenthet ennek a részletnek az értelmezéséhez Arató László Légy jó mindhalálig-tanulmánya,[17]

amely a regény archetipikus, alászállás- és felemelkedés-történetként való interpretálásának lehetőségét veti föl. Ebben az olvasatban a „tömlöc”, amelybe Misit büntetésből vetik, az alászállás helyszíneként szolgáló beavatási kunyhóval avagy a mitikus szörnyeteg gyomrával azonosítódik. Tömlöcnek érzi – „Borzasztó! Mintha Börtönben volnék!” – a Légy jó-nál kilenc évvel korábban keletkezett Az Isten háta mögött Veres Lacija is saját szobáját, ahol az érettségi értelmében kellene az érésre készülődnie, miközben ő egészen másfajta érésre vágyakozik. A Légy jó-ban Nyilas Misi álmot lát, amelyben először a tengeren egy hajó, azután a Tiszán egy ladik, majd egyenesen az élet tengere jelenik meg,[18] Az Isten háta mögött-ben viszont a horatiusi hajó-ódából készített „puska” végig-sem-olvasása indítja hősünket a ladikázásról és Amerikába hajózásról való fantáziálásra. Nem függetlenül persze az imént fogyasztott bortól, amelytől – Benyovszky Krisztián megfogalmazása szerint – Móricz egyéb szövegeiben is „megélénkül a nyelv tropológiai mozgása.”[19]

A víz, az álom és az ábrándozás – az Arató-tanulmányban is idézett Northrop Frye szerint – mind-mind az alászállás mitikus mintázatához tartozik.[20]

Annak lehetünk tehát tanúi, hogy a hajót a nyílt tengertől óva intő Horatius-verssel való mégoly fölületes találkozás éppen hogy nem a „partot érés”, hanem előbb a Sajón való ladikázás emléke, majd az emléknek egy (narrátori?) hasonlatban való megelevenedése – „ettől úgy kitisztult a feje, mintha egy percre a szél elfújja a ködöt” –, végül az „óceán” irányába tereli Veres Lacit. A diák félig öntudatlanul mintha az O navis referent-nek affelé az értelmezése felé mozdulna el, amelyet a 20. századi Horatius-filológiában (a Móricz-regény megjelenése után 27 évvel) Clarence W. Mendell vetett föl: miszerint a horatiusi hajó-óda lírai énje az Élet Hajóját szólítja meg, s óvja a nyílt tengerre való kimerészkedéstől.[21] Laci persze föllázad az ily módon magára vett intelem ellen: nem engedelmeskedik az őt a „part” felé terelgető fölszólításnak, és hamarosan „tengerre száll”.

Mielőtt erőt venne rajta a sógornéja iránti szerelem és az imént ivott bor együttes hatására az „iszonyú mohó nemi izgalom”, amely hamarosan a szobafogságából való kisurranásra fogja ösztökélni, Laci ránéz a Horatius-szövegre – ezúttal nem a puskára, hanem a latin eredetire –, s rosszullét keríti hatalmába:

Ez az egész csak egy pillanatra tartott. Míg ezeket gondolta, szinte hályog volt a szemén, s összefutott előtte a betű. Most azonban ismét a szeme látása tisztult ki, s élesen szökellt elébe a latin vers. Undorodva nézett rá, s azt gondolta, mennyi genitivus partitivus és mennyi gerundium absolutum lehet ebben a versben. Újra szédült, és el kellett fordulni. Magában skandálta:

Óná viszrefe rent! Inmare ténovi…

Könyv nélkül tanulták valamikor ezt az ódát, de már csak az első sorokra emlékezett. Azt is tudta, hogy az első két sornak „negyedik aszklépiadészi sor” a neve.

Nagyot sóhajtott.

„De jó annak a káplánnak – gondolta el –, az bent iszik, és a sógornémat fikszírozza.”

Lacinak tehát mintha máris „tengeribetegsége” lenne, ami arra utal, hogy menthetetlenül elindult az élet nyílt tengere felé. Ez a nyílt tenger retorikailag éppen a puska szövegének olvasása révén képződött meg, oly módon, hogy Laci szemében a puska betűi is mintegy megrészegültek („összefutott előtte a betű”). Most viszont hirtelen a vers maga tárul a szeme elé, amely azonban az olvasás számára – Laci „éretlensége” folytán – nem nyílhat meg, kizárólag tökéletesen értelemfosztottá skandált mivoltában képes megmutatkozni: „Óná viszrefe rent! Inmare ténovi…” Ez a fajta, a szöveg értelmét likvidáló versújramondási praxis ugyanannak a hatalmi elvárásrendszernek a terméke, mint a puska. A kivégző aktus mást, mint vers-hullát nem is hagyhat maga mögött, amelyre ránézni is undorító: „Undorodva nézett rá, s azt gondolta, mennyi genitivus partitivus és mennyi gerundium absolutum lehet ebben a versben. Újra szédült, és el kellett fordulni.” Nem más ez a vers immár, mint grammatikai és metrikai példatár, amelyben persze a Laci által felidézett nyelvtani és verstani jelenségek nem fordulnak elő: genitivus partitivus egyáltalán nincs az 1.14-es óda szövegében, gerundium absolutum pedig már csak azért sincs, mert efféle amúgy sem létezik, akárcsak „negyedik aszklépiadészi sor”, amely szintén nem létező sorfajta (ún. kis aszklépiadészi sorok fordulnak itt elő). A kivégzett vers visszataszító látványa feléleszti Laci menekülési ösztönét, s el is indul kalandokkal teli útjára az élet tengerén.

A kisurranás első buktatóját érdemes közelebbről is megvizsgálni, mert ismét szerephez jut benne a Horatius-vers.

Valaki a vállára tette a kezét.

Hátrafordult. Kopó volt, a tanára.

Egyszerre az alázatos diák lett belőle.

– Na fiacskám – mondta a tanár, és cvikkerjét feltolta a szemöldöke alá, úgy nézett ki belőle, félig nyitva maradt szájjal. – Hát hol járunk? Hol járunk?

– Kérem szépen, tanár úr, a Horatius-szószedetem Gacsalnál van, azért szaladok el.

– Nahát most Horatiust fordítja?

– Igen.

– Az ódákat?

– Igen.

– Nagyon okosan. Ma hanyadikat?

A diáknak az a hiú remény ütött a fejébe, hogy a tanár nem fogja elfelejteni az érettségin, hát még alázatosabb, még diákosabb meghunyászkodással mondta:

– A tizennegyediket, tanár úr. O navisrefe-rent!…

– Igen helyes. És a szószedete Gacsalnál van.

– Igen, mert ő is most fordította Horatiust.

– Most fordította? Mikor?

– Azt hiszem, ma már készen van vele.

– Igen. Csak végig kell venni az egész négyévi anyagot. Fiam, a matúra, az nagy dolog, jön a kormánybiztos, roppant szigorú ember, és sohasem lehet tudni, mit kérdez. Hát semmi könnyelműség. Most az egyszer meg kell feszíteni minden erőt. Semmi kihágás, könnyelműség.

– Kérem szépen… – mondta a diák olyan hangon, amiben benne volt a gyermek minden ártatlansága. Aki ezt a két szót így tudja mondani, annak álmában sem fordul elő egyéb, csak latin szintaxisi szabályok.

– Csak eredj gyorsan a szószedetért, és hamar vissza. Tanulni! tanulni! tanulni! Figyelmeztetlek, hogy most egy lépéssel mindent kockáztatsz, az egész jövőt.[22]

Érdekes retorikai eseményt regisztrálhatunk ebben a „fülön csípős” epizódban. Miután Laci és a narrátor szétválaszthatatlan diskurzusa valamiképpen Lacit helyezte a hajó-óda megszólítottjának szerepébe, itt hirtelen mintha a vers arctalan beszélője is arcot kapna, méghozzá a Kopó gúnynévre hallgató latintanár arcát. Hisz ő az, aki örömmel nyugtázza az 1. 14-es Horatius-óda olvasását – az első pillantásra a fölösleges tanári fontoskodást tükröző megjegyzés („igen helyes”) itt mélyebb értelmet nyerhet –, s ő az, aki a diákos kihágások és könnyelműségek elkerülésének garanciáját éppen a fenyegető hangsúllyal emlegetett, az érettségi fölügyeletét ellátó kormánybiztosban találja meg! Vagyis ő az, aki a nyílt tengeren hánykolódó hajót a biztonságot jelentő partra akarná kormányozni. Kopó eljárása természetesen elvéti a célját, hiszen egy ellenszenves „értelemstabilizációs diskurzusba”[23]

írja bele a hajóallegóriát, amivel csak megerősíti Veres Laci lázadását e „józan életbölcseség” ellen. (Zsoldosbéni határozta meg e kifejezéssel a szerinte „legjelentékenyebb” Horatius-ódák témáját.[24]) Laci lázadása a „börtönnek” érzett szoba elhagyása után következő éjjel egy „ott” – a regényben mindenki, de főként Kopó által tabuként kezelt helyen[25] – véget érő kirándulásban konkretizálódik. Ám ha jobban meggondoljuk, e lázadás lázadás-mivolta utólag igencsak megkérdőjelezhetővé válik: hisz „kihajózásának” végállomásán a diák nem tesz egyebet, mint hogy elvégzi a férfivá avatás Ilosván kötelezőnek tűnő rituáléját, az érettséginek a társadalom által látszólag tiltott, ám hallgatólagosan igenis elvárt „másik oldalát”![26] Persze a kiábrándulás, amely utolsó mozzanatként szerves része egy igazi beavatási szertartásnak,[27] Laci esetében nem maradhat el: „A magasztosultság pillanata után viszont mintha elfújt volna a szél valami nehéz, nyomasztó ködöt (…) Úgy látszik, a halál után jön az élet. Már ő is rendes, közönséges emberré tud bizonyára lenni, meghaltak a nagyszerűségek, most már nem vár túlzott valamit semmitől”[28] – olvassuk, s ez fölidéz bennünk egy már ismerős mondatot a regény elejéről: „Hirtelen egy csónakra gondolt, (…) és ettől úgy kitisztult a feje, mintha egy percre a szél elfújja a ködöt”. A kihajózás motívuma révén a diskurzusba bekerülő szél tehát, amely elfújja a tisztánlátást akadályozó ködöt, a beavatási szertartás kezdetén még a fantáziába való alámerülést, ám itt már a „valóságra” való rádöbbenést biztosítja.[29] S ha hősünk e rádöbbenés következtében a regény összes szereplője közül a legreflexívebb pozícióra tesz is szert, attól még a „valóság”, amelybe beavatást nyert, nemcsak az ember biológiai realitása, hanem az őt körülvevő világ közönséges valósága is.[30] Másfelől: amiként a puska a „valódi” textus pótlékaként szolgál, úgy válik a puska olvasásának retorikai következménye – a „kihajózás” és végállomása – a tényleges célt helyettesítő pótlékká: így a regényben a bordélyház a valódi szexuális tapasztalatszerzés „puskájaként” lepleződik le. Azt a szomorkás következtetést vonhatjuk le mindebből, hogy Veres Laci valóságba-avatódása – amely a Horatius-intertextus révén nyerhetett (volna) metaforikus színt – majdnem tökéletesen beleírja magát a meg-nem-történések isten háta mögötti rendjébe.

De mit kezdjünk ezek után a hajó-óda kanonikus (quintilianusi) értelmezésével, miszerint ebben a versben a költő „a hajót az állam helyett, a hullámokat és viharokat a polgárháborúk helyett, a kikötőt a béke és egyetértés helyett mondja”, vagyis hogy a hajóallegória segítségével hazáját féltő aggodalmát juttatja kifejezésre?[31] Evidensnek tűnik, hogy Móricz itt rejtjelezett módon azt hozza tudomásunkra, amit persze egyébként is sejtünk: hogy regénye egyfajta óriás-szinekdokhéként is olvasható, amelyben az Ilosva nevű kisváros a pars és az általa képviselt Magyarország a totum – jóllehet Horatiusszal (pontosabban a quintilianusi módon értelmezett O navis referent Horatiusával) ellentétben ő nem polgárháborúktól, hanem a meg-nem-történések rendjébe való beletörődéstől, a perspektíva-nélküliségtől, (ki)látástalanságtól („Vajon nem látod-e”, „nonne vides”) félti a hazáját.[32] A regény önértelmező alakzatával van tehát dolgunk, ám ez az önértelmező alakzat egyszersmind az értelmezés ironikus ellenpontozását is elvégzi. Hisz – kicsit sarkosan fogalmazva – mintha Veres Laci Horatius-nem-olvasása azt példázná, hogy minden szövegnek azon nyomban elvész a szubverzív ereje, amint kanonizált klasszikussá, iskolai tananyaggá válik. Sem a közösséghez, sem az egyénhez nem jut el az „üzenete”, ha pedig netán lázadást vált ki, az a lázadás nem lesz más, mint éppen a fennálló rendbe való beilleszkedés felé tett első lépés. Így –értelmezésem szerint – Az Isten háta mögött ezzel a meglehetősen komplex intertextuális játékkal azt fejezheti ki: „tudatában van” annak, hogy – a szánalomra méltó ilosvai világot eleinte kívülről néző, majd ahhoz komikus halála révén tökéletesen hasonuló albíróhoz hasonlatosan – önmaga sem tud kívül kerülni az általa bemutatott isten háta mögötti életen. Azt viszont mégiscsak eléri, hogy az események szintjén valóban „elvérző” Horatius-ódát textuálisan – a mi számunkra – igencsak eleven életre kelti.[33]

Levonhatjuk tehát (amúgy iskolásan) a tanulságot: nemcsak a minden értelmező által kiemelt Bovaryné, hanem a horatiusi hajó-óda is igen termékenyen járul hozzá Az Isten háta mögött jelentésképződési folyamataihoz, s ennek révén éppen saját recens mivoltát,[34] vitalitását bizonyítja és garantálja.

* Ez az írás a VI. Magyar Ókortudományi Konferencián (Budapest, 2004) elhangzott előadás alaposan átdolgozott változata.

[1] Móricz sárospataki élményeihez ld. Kováts Dániel alapos monográfiáját: Móricz Zsigmond és Sárospatak. Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó 1994.

[2] E ragadványnevet nyilvánvalóan púpos háta miatt kapta a kegyetlen diákságtól, lat. tuber = ‘púp’, a Tubero pedig ebből képzett, ‘púpos’ jelentésű római családnév.

[3] Idézi Kováts: i. m. 24.

[4] Móricz: Forr a bor, in: uő.: Regények III. Budapest: Szépirodalmi 1976. 226.

[5] Forr a bor 420–421.

[6] Pesti Napló, 1939. július 16., 7. (Újraközölve: in: Móricz: Riportok IV. Budapest: Szépirodalmi 1958. 217. skk.; hosszan idézi: Kováts: i. m. 61. skk.)

[7] Ld. Forr a bor 424. skk.

[8] Ld. Móricz: Az Isten háta mögött. Árvácska. Budapest: Móra 1988. 25. skk.

[9] Természetesen le kell szögezni, hogy a Forr a bor-ral ellentétben Az Isten háta mögött-et nem lehet a biográfia kontextusában megközelíteni, legfeljebb biográfiai törmelékeket ismerhetünk föl benne. Mindenesetre Veres Laci alig hasonlít a fiatal Móriczra vagy Nyilas Misire, a tanító úrnak – hiába a diák nagybátyja – az égvilágon semmi köze nincs Pallagi Gyulához vagy Géza bácsihoz, Kopó, a latintanár alakja mögé kár lenne Móricz bármely valahai tanárát odaképzelni, Ilosva pedig nem Debrecen, nem Patak, de még csak nem is Kisújszállás. Móricz önéletrajzi olvasatának lehetőségeihez ld. Szilágyi Zsófia: „»furcsán alakul át az írásban az élet«. Egy önéletrajzi regénytrilógia terve és megvalósulása: Légy jó mindhalálig, Kamaszok, Forr a bor”, Alföld 2005/9, 53–64.

[10] Kulcsár Szabó Ernő: „Beszédaktus, szerepkör, irónia. Az Isten háta mögött mint elbeszélés”, in: Szabó B. István (szerk.): A magvető nyomában. Móricz Zsigmondról. Budapest: Anonymus 1993. 24–52. (29.) (= Kulcsár Szabó Ernő: Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben. Budapest: Argumentum 1996. 157–185.); vö. Szirák Péter: „Az ösztön »nyelve« és a nyelv cselekedtető ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához”, in: Fenyő D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Budapest: Krónika Nova 2001. 226–240. (ld. kül. 233. skk.), Stribik Ferenc: „Élet Az Isten háta mögött”, in: Fenyő: i. m. 186-224., valamint Beke Judit: „Komikum és/vagy elátkozottság. Móricz Isten háta mögött című regényéről – Balassa Péter hagyatékából”, Tiszatáj 2004/7, 31–36.

[11] Beke: i. m., 33. Beke Judit itt nem hivatkozik a regény szekundér irodalmára – írásának nem is lehet ilyen igénye, hiszen kimondott célja egy, az 1999/2000-es tanévben tartott Balassa-szeminárium emlékének és tanulságainak fölelevenítése –, azonban szinte biztos, hogy e kitétel szabad idézet Kulcsár Szabó Ernő tanulmányából.

[12] TESz 3/315–316, s. v. „puska”.

[13] Az aczélpuskák kérdésében a kiindulópontot Hajdu Péter: „Az aczélpuskák szószerintisége” c. írása jelentette számomra, amely előadás formájában 2005. szeptember 30-án hangzott el a Mátraházán megrendezett „A szó szerint” c. konferencián. Köszönöm Hajdu Péternek, hogy rendelkezésemre bocsátotta a kéziratot.

[14] Horatius ódái és epodosai I. füzet: Ódái I. 1–35. Ford. és magy. Dávid István. Tanulók könyvtára 5. füzet, Latin és görög classicusok fordítása és magyarázata, Pozsony–Budapest: Kiadja Stampfel Károly, 19063.

[15] A későbbi, immár valódi aczélpuska például ódánk 4. sorához az alábbi megjegyzést fűzi: „nudum (sit), saucius (sit), gemant, possint – függő kérdések, azért coni.”, amely jegyzet eleve és jogosan feltételezi, hogy a tanár meg fogja kérdezni: „a létige milyen alakja hiányzik a nudum és a saucius mellől?”, ill. „miért coniunctivus”. Ld. Horatius ódái. Praeparatió, forditás, mythologiai és nyelvtani magyarázatok I. füzet. Forditotta és magyarázta Dankovits Béla, Diák könyvtár 1. szám, szerk. Aczél Dezső, Budapest: Aczél testvérek kiadása, 19422.

[16] A szabad függőbeszéd Az Isten háta mögöttben egyébként is igen fontos prózapoétikai szerephez jut. Ehhez ld. Herczeg Gyula: Móricz Zsigmond stílusa. Budapest: Tankönyvkiadó 1982. 53–56. 68–71. 110–113.

[17] Arató László: „A Légy jó mindhalálig mint beavatástörténet”, in: Fenyő: i. m. 126–160. (ld. kül. 144. skk.) Vö. még Kiczenkó Judit: „Légy jó mindhalálig”, in: Szabó: i. m. 53–71.

[18] „Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van, a hajó a tengeren megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s csattogtatták a tomahawkjukat s veresre voltak festve s a fejük mind egy-egy tanárnak a feje volt (…) s ő lent kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén és diadalokat fog nyerni és nagy haja volt s azt a szél fújta (…).” (Móricz: Légy jó mindhalálig. Budapest: Ifjúsági 1954. 188–189.)

[19] Benyovszky Krisztián: „Évődés. Az étel és az evés szemiotikája Móricz Zsigmond műveiben”, Tiszatáj 2004/7, 37–47. (41.)

[20] Ld. Arató: i. m. 146.; Northrop Frye: Az Ige hatalma. Ford. Pásztor Péter. Budapest: Európa 1997. 196.

[21] Clarence W. Mendell: Latin Poetry. The New Poets & the Augustans. New Haven & London: Yale University Press 1965. 136–138. Itt ezzel az ódával kapcsolatban egy 1938-ban megjelent tanulmányát foglalja össze: „Horace, 1.14”, Classical Philology 33 (1938) 145–156. William S. Anderson szerint a horatiusi hajó élethajóként való értelmezése „nem abszurd”, jóllehet ő szerelmi költeményként – a féltékeny szerelmes szorongó vallomásaként – olvassa a verset: „Horace Carm. 1. 14: What Kind of Ship?”, Classical Philology 61 (1966) 84–98. (ld. kül. 90–91.) Egyébként nem lenne érdektelen megvizsgálni, miképpen működtethető Az Isten háta mögött kontextusán belül a vers ezen (tehát szerelmi) olvasata, ám jelen értelmezés kereteit ez talán már szétfeszítené. Megemlítendő továbbá, hogy N. K. Zumwalt és Gregson Davis szerint a hajó-ódában Horatius saját költészetével dialogizál, ld. N. K. Zumwalt: „Horace’s Navis of Love Poetry (C.1.14)”, The Classical World 71 (1977–1978) 249–254. (ez az írás megjelent magyarul is az Ókor 2004/1-es számában, Böröczki Tamás fordításában, ld. www.ookor.hu/archive/cikk/2004_1_zumwalt.pdf

), ill. Gregson Davis: „Ingenii cumba? Literary aporia and the rhetoric of Horace’s O navis referent” (C.1.14), Rheinisches Museum für Philologie 132 (1989) 331–345.

[22] Az Isten háta mögött 29–30.

[23] Ld. Kulcsár Szabó: i. m. 31. és passim.

[24] „Ezek az ódák tárgyukra nézve nagyon különbfélék; vannak közöttük olyanok, a melyek Horatius költői hivatására vonatkoznak, továbbá olyanok, a melyek a társas élet örömeit tárgyalják, vagy a barátságról, szerelemről szólnak: vannak gyászdalai, a polgári erényeket magasztaló ódái, ünnepi és vallásos énekei, végül vannak olyanok, a melyek a józan életbölcseség tanaival foglalkoznak. Ezek ódái között a legjelentékenyebbek.” (Zsoldos Benő: A latin irodalomtörténet vázlatos áttekintése. Sárospatak 1898. 30–31.)

[25] „A tanár [Kopó] szélvész módra sietett be az igazgatói szobába. – Kérlek szépen – mondta az igazgatónak. – Ezt nem lehet eltűrni! Ennek az egynek nem lehet megkegyelmezni. Hát kérlek, ez a fiú, ez a silány, kérlek, ez az éjszaka, az éjszaka: ott volt!” (Az Isten háta mögött 137.)

[26] Jellemző e tekintetben, amit Máté Pista mond Veres Pál tanító úrnak: „Te, hát az öcsédből mégis lesz valami, ha éccaka kettő és három között nem lehet tudni, hol jár!” (Az Isten háta mögött 144.) Meg kell egyébként jegyeznünk, hogy maga a latin- és görögtanulás célja a diák nagybátyjának és sógornéjának diskurzusában az úriasszonyoknak való udvarlást lehetővé tevő társadalmi eszköz. A tanító és a tanítóné így beszélgetnek a tanítónébe Lacihoz hasonlóan fülig szerelmes káplánnal, Laci hallgatag jelenlétében:

„– Nagyszerű! – mondta az asszony. – Azért tanítják a többit az iskolában, mert ezeket mindenki magától tudja. A többit kell tanítani!

Egy percre mintha megvilágosodott volna előttük a kérdés, mindhárman igen megörültek neki. De aztán a tanító elemezte az ötletet.

– Mi? Latint? Meg görögöt? Hát kell azt tudni?

A káplán is odanézett az asszonyra. Tőle kérdezte a szemével, hogy kell azt tudni.

Az asszony gúnyosan elvonta a száját.

– Persze hogy kell! Aki nem bírja megtanulni, az már nagy szamár, abból nem lesz pap. Sem úriember, megmarad mesterembernek. Azért kell tanulni a fiatalembereknek szorgalmasan, hogy hozzájussanak ahhoz az úri osztályhoz, ahol jó lenni. Ha nem tanulná valaki a görögöt meg a latint, hát hogy jutna hozzá, hogy egy úriasszonynak udvaroljon!

– Pedig az a fő! – kiáltott fel a tanító, s hahotázott.

A káplán abban a pillanatban megbocsátotta az iskolának az összes latin auctorokat, s a vallásnak, hogy a Biblia görögül és zsidóul van írva.” (Az Isten háta mögött 24–25.)

[27] Hogy a kiábrándulás kötelező eleme minden beavatási szertartásnak, arra Szeles Judit hívta föl a figyelmem. Köszönet neki, miként Beke Juditnak is, aki kérdésével arra ösztökélt, hogy a főszövegben a továbbiakban érintett jelenetet ne „felejtsem ki” az értelmezésemből.

[28] Az Isten háta mögött 132–133.

[29] Ami a látás motívumának regénybeli jelentősőgét illeti, ehhez ld. Benyovszky Krisztián: „Nézőpontok kereszttüzében. Megjegyzések Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényéhez”, Irodalomtörténet 33 (2003) 479–487.

[30] Vö. Beke: i. m. 35: „Veres Laci még csak megszületni próbáló személyisége elvileg hordoz(hat)ná az Istentől való száműzetés e büntetőtelepéről való kiválás lehetőségét, melyet élhetetlenségének megnyilvánulásai és deflorációjának mint Paradicsom-vesztésnek megsiratása jelez (…). Csakhogy ez a mű a szabadulásnak semmiféle távlatát nem nyitja meg: a kamaszfiúban csupán az önpusztító egzaltáció vágya születhet meg (…).”

[31] „…navem pro re publica, fluctus et tempestates pro bellis civilibus, portum pro pace atque concordia dicit” (Quintilianus: Institutio oratoria 8. 6. 44).

[32] Természetesen más helyen explicitebben is utal erre a regény. Zseniális például – és alaposabb elemzésre lenne méltó – a kilátástalanság metaforáját „életre keltő” templomtorony-parabola: „…a toronyőr számára lakás volt a harangok alatt, és erkély körül a tornyon, de olyan alacsonyra, hogy onnan ugyan nem messze láthatott, aki kilátást akart volna keresni róla. (…) Olyan szomorú volt a templom, az istenháza, mint az árva, akinek nincs gondviselője, mint ez a város, ez a nép, ez az élet, ami itt folyik.” (Az Isten háta mögött 96.) Vö. Herczeg: i. m. 111–113., Benyovszky: i. m. passim.

[33] Benyovszky Krisztián az Úri muri 25. fejezetét elemezve némileg hasonló jelenségeket figyel meg. Ott a jelentésképződés intertextuális bázisát az Odüsszeia Nauszikaá-jelenete szolgáltatja. (Érdekes egyébként, hogy itt is megjelennek a mitikus alászállás mintázatának elemei: a beavatás helyszínének tekinthető gödör, a víz és az álom is. Ami pedig az Odüsszeiát és Nauszikaát illeti, már csak azért sem meglepő a jelenlétük, mert Móricz Odysseus bolyongásai c., egyébként igen vicces – jóllehet nem komikus célzatú – színművének első felvonása teljes egészében az Odüsszeusz-Nauszikaá találkozásról szól.) Ld. Benyovszky Krisztián: „A lesben álló Erósz. Az Úri muri 25. fejezetéről”, in: uő.: Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig. Pozsony: Kalligram 2001. 196–204.

[34] Horatius: Carmina (Ódák) 3.30: „usque ego postera / crescam laude recens” („átnövök az Időn, / nőve hírben”, Kosztolányi Dezső fordítása).