A paradox narrátor Márton László prózájában - 1. rész

Az alábbiakban Márton László prózájának prózapoétikai elemzésére teszek kísérletet. Célom az egyes, jó esetben önmagukban is érdekes elemzések mellett az, hogy megalapozzam a „paradox narrátor” fogalmát. Úgy vélem ugyanis, hogy azok a jelenségek, melyeket e kifejezéssel lefedni szándékozok, Márton László prózájának fontos, és eleddig nem vagy alig vizsgált rétegét alkotják. A tanulmány végén igyekszem azt is megmutatni, hogy a szakirodalomban és a kritikákban felvetett kérdésekhez termékenyen kapcsolódnak vizsgálódásaim. Reményeim szerint a legérdekesebb rész (ha egyáltalán akad ilyen) a paradox narrátorról szóló fejtegetés, azonban ennek összefoglaló jellege miatt javaslom az olvasónak, hogy mielőtt erre sort kerít, legalább néhány elemzést fusson át.

Aligha lehetséges egy nagymonográfiánál kisebb terjedelemben minden lehetséges narratológiai szempont szerint minden szöveget megvizsgálni (és talán nem is érdemes). Célomnak megfelelően az idő- és térszerkezetet, illetve a szereplők azonosságának felbomlását csak néhány szövegben elemzem. A fő szempontok: az elbeszélők megsokszorozása, a narrátorok elbeszélői helyzete, az egyes elbeszélők a fiktív befogadóval való kapcsolattartása, valamint a történetre és a történetmondásra való elbeszélői reflexiók.

„Szerintem nem az a baj, ha valaki csak egy bizonyos szempontból vizsgál egy adott művet, az tökéletesen rendben van. Az viszont baj, ha közben úgy tesz, mintha a mű teljességéről beszélne, mintha elemezné a művet.” – mondta Márton László egy interjúban[1]. Természetesen az alábbi tanulmány nem próbál meg így tenni. Itt jelzem, hogy nem térek ki rengeteg olyan problémára, amely a tanulmányokban gyakran visszatér: nem foglalkozom többek között az intertextualitással, a megidézett korszakok és művek problematikájával; a fikcionalitással, a valóság és a szövegvilág közti kapcsolattal; valamint a nyelvi lelemény és a termékeny mártoni fantázia jeleivel sem. Nem értelmezem a művek egészét, világképét, és nem lesz szó Márton művészetének (szűkebb vagy tágabb) irodalomtörténeti kontextusáról sem. A mártoni prózapoétika és a posztmodern irodalom általános jellegzetességei például nem szerepelnek a dolgozatban. Remélem, az olvasónak nem lesz olyan benyomása, hogy „közben úgy teszek, mintha elemezném a művet”.

Egy ilyesfajta vizsgálódás önmagában nem vezethet esztétikai értékítélethez. Természetesen nem titkolom, hogy a témaválasztásban ilyen, mégpedig affirmatív ítélet vezetett – valamint remélem, hogy a következő elemzés ha megalapozni nem is, legalábbis alátámasztani, megerősíteni képes lesz az olvasó esetleges ilyen értékelését.

Az elemzett szövegek között a dolog természeténél fogva csak az epikus művek szerepelnek, a drámák és a tanulmányok nem. Márton László novelláskötetéből csupán három elbeszélést emelek ki, ezek azonban alapos elemzés tárgyai lesznek. Részint azért, mert ezek a szövegek korábban (a kritika-irodalom jellegénél fogva) nem nyertek részletes elemzést, általában csak az egész kötet megítélésének fényében kerültek említésre. Másrészt ezek a novellák rövidségüknél fogva alkalmasak arra, hogy egy (majdnem) minden részletre kiterjedő elemzés tárgyai legyenek, és az így kimutatott narratív jellegzetességek a regények hosszabb szövegeiben már rövidebben vizsgálhatóak. (Hiszen a mártoni próza narratív technikáinak igen sok eleme már megjelenik e korai kötetben is.)

Terjedelmi korlátoknál fogva az egyes regények tárgyalása sokkal rövidebb, és ezen belül is változó alaposságú az egyes művek esetén. Hangsúlyosan szerepel az Átkelés az üvegen, amely egyrészt a kortárs recepcióban is kiemelkedő szerepet kapott, ugyanakkor az kritikákban, tanulmányokban felvetett problémák egy része véleményem szerint alaposabb elbeszéléselméleti apparátussal a korábbinál jobban kezelhető. Az ezután megjelent könyveket viszont jóval kisebb terjedelemben tárgyalom. Ennek oka elsősorban az, hogy az ezekről született kritikák, és főként tanulmányok (az irodalmi közélet ismeretes változásainak megfelelően) a korábbiaknál sokkal inkább támaszkodnak narratológiai elemzésekre.

Az elemzés fogalmi hátterét elsősorban Gérard Genette alapműve biztosítja[2]. Az áttekinthetőség kedvéért a következőkben felsorolom a legfontosabb, általam használt fogalmakat. Heterodiegetikus narrátornak nevezzük azokat az elbeszélőket, akik nem szereplői az általuk elbeszélt történetnek; homodiegetikusnak azokat, akik szereplői. Azt, akinek az elbeszélő a történetet mondja vagy írja, a fiktív befogadó terminussal jelöltem[3] – ez homodiegetikus narrátornál lehet egy másik szereplő (de nem feltétlenül az), heterodiegetikus elbeszélőnél a „kedves olvasó” néven megszólított valaki; vagy éppen mindkettőnél egy meghatározatlan címzett.

A fiktív befogadó és az elbeszélő kapcsolatától meg kell különböztetnünk az implicit szerző és az implicit olvasó párosát. Implicit szerzőnek az egész szöveg mögött meghúzódó, a szöveg által implikált, de a szövegben meg nem szólaló entitást nevezek. Igyekszem ezt a fogalmat úgy használni, hogy minél kevesebb elméleti elkötelezettséget hordozzon magában. Leginkább a szöveg stratégiáinak „kiválasztóját”, „megválogatóját” értem alatta, azonban Márton László prózája megköveteli, hogy ezeket a terminusokat ne kössük valamiféle erős, a szöveget uraló szubjektum elméletéhez. Az implicit olvasó szintén a szövegben megképződő entitás, akinek az implicit szerző szövegbe kódolt utasításai szólnak. Az implicit szerző – olvasó viszony és az elbeszélő – fiktív befogadó viszony különbségét a szakirodalom általában a megbízhatatlan narrátor esetével szokta illusztrálni: itt a valamit pl. elhallgatni kívánó elbeszélő címzettjét becsaphatja ugyan, ám „hátuk mögött” az implicit szerzőt az implicit olvasó igenis érti.

Nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy a biografikus szerző, vagyis az ún. író és az implicit szerző között mi a viszony. Az implicit olvasó és a valós olvasó közti kapcsolat már érzékenyebb kérdés számomra: nyilvánvalóan csak teljesen strukturalista elméleti alapokon lehet azt gondolni, hogy az implicit olvasó „viselkedésének” kódolását a szövegből egyértelműen ki lehet olvasni. Itt tehát mindenképpen a recepcióesztétika területére tévedünk – azonban úgy gondolom, hogy az elemzés jó részében az implicit olvasóról mondottak meglehetősen maguktól értetődő állítások lesznek.

A magyar nyelvű szakirodalomban megszokott nézőpont kifejezést használom a Genette által bevezetett fokalizáció helyett, ám kizárólag ez utóbbi értelemében, vagyis kizárólag abban az értelemben, ahogy Genette használja. A nézőpont tehát attól függ, hogy az elbeszélő milyen, az elbeszélés világában történő eseményekről értesül – kívülről vagy „belülről” látja-e bizonyos személyek cselekedeteit stb.

Az autobiografikus, vagyis önéletrajzi narrátor mindenki által jól ismert típusa a vele történt eseményeket utólag beszéli el; a szereplő-én és az elbeszélő-én közti időbeli és tudásbeli különbségeket különféleképpen kihasználva. Végül az eddig ismert narratív szintek mellett meg kell említenem az intradiegetikus elbeszélést: erről akkor beszélünk, amikor a történeten belül egy szereplő-narrátor mesél el egy történetet.

1. Nagy-budapesti Rém-üldözés és más történetek[4]

A következőkben a novelláskötet második kiadását használom fel, azonban az elemzésre kerülő három novella az első kiadásban is szerepelt. A kiválasztott elbeszélések némileg önkényesen kerültek be a dolgozatba – fő szempontom az volt, hogy ezek azok, melyekben jól látszanak bizonyos, a későbbi művekre is jellemző narratív megoldások.

1.1. Rosta

A novella sok szempontból meglehetősen „tiszta eset”: egyes szám első személyben beszélő, homodiegetikus, az általa elbeszéltekre mint múltra visszatekintő elbeszélőt alkalmaz, akinek nézőpontja a rövid szöveg egészében érvényesül. Ami számunkra érdekessé teszi, az az elbeszélői pozíció. A narrátor ugyanis, az általa elmondott történet eredményeképpen olyan helyzetben beszél, amiben a megszólalás, vagyis a történetmesélés aktusa meglehetősen kétségesnek tűnik. Erre ő maga is reflektál: ezen reflexióit jelen idejű mondatokban fogalmazza meg.

A novella felütése még csak a hagyományos történetmesélés néhány elemét teszi kétségessé: „Nem tudom, hogyan kezdődött az a dolog, amiről az alábbiakban szó lesz, és ami, úgy látszik, véget ért, mert ha mindennek vége van, akkor talán a végződés folyamatának is vége van, hogy annak előidézőjéről, minthogy mibenlétét nem ismerem, ne is beszéljek. […] Az viszont nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy ez a folyamat valaha és valahogyan is elkezdődött.” (109) Az elbeszélt történet tárgyát alkotó folyamat időbeli kezdete tehát nem rögzíthető, sőt, végéről is csak következtetés útján lehet tudomása az elbeszélőnek.

A novellában ugyanis megkérdőjeleződik maga az idő is, amiről elmondhatjuk, hogy nem pusztán konvencionálisan tartozik hozzá bármely elbeszélt történethez, mint a kezdet és a vég – hanem a történet egyik logikai feltételét is alkotja, hogy az őt alkotó események időbeliek legyenek (még ha egymáshoz képest nem is egyértelműen meghatározható időpontokhoz tartozóak). Ezen felül a történetmondás aktusa is időbeli, még akkor is, ha a regényhagyományban erre még akkor sem fektettek hangsúlyt, ha a történetmondás ideje kapcsolódott a történet idejéhez[5].

Viszont Márton novellájában a következőket olvashatjuk: „Akkor még nem sejtettem, hogy nemsokára megszűnik az idő múlása, vagyis olyan csekély csökevény marad az időből, hogy ezek a szavak még éppen hogy értelmesen rendeződni tudnak […]” (112)[6]

Az idő tehát az elbeszélt történet idején még létezik, az elbeszélés idején azonban csak olyan mértékben, ami az elbeszélés aktusát lehetővé teszi. Illetve – a narrátor önreflexiója szerint nem biztos, hogy helyesen járunk el, ha „aktusról” beszélünk, vagyis ha az elbeszélőt beszélni (írni?) képes szubjektumnak tekintjük. A fenti idézet is az elbeszélést a „szavak értelmes rendeződésének” nevezi. Hasonlóra mutatnak a következő szövegrészek is: „Vagyis hogy ami volt […], azt eléggé nehéz a mi fogalmainkkal megközelíteni. Úgy is mondhatnám, hogy a beszéd itt marad, az ember pedig elvész benne szótlanul.” (111) „Egy azonban biztos: hogy ezek a szavak megvannak.” (114)

Ezek szerint az elbeszélő hang magát nem tartja embernek, hanem szöveg- vagy beszéd-jellegű létezőnek. A koherencia megteremtése érdekében megpróbálkozhatnánk azzal, hogy a kétségtelenül emberként viselkedő, a történetben szereplő ént különválasszuk a nyelvi természetű elbeszélőtől – azonban az elbeszélés végén az elbeszélés ideje és az elbeszélt történet ideje összeér[7], és ily módon az elbeszélő és az elbeszélt én is egybeesik.

„Rosta volt a föld, amelyen áthullott az emberek, dolgok többsége. […] Volt idő, amikor azt hittem, hogy a kiválasztottak különleges emberek. Később úgy véltem, hogy az alkalmazkodás a kiválasztás feltétele… […] Az, hogy mozdulni sem tudok, és hogy idő sincsen, egészen jelentéktelen dolog ahhoz képest, hogy az eltűntektől nem különbözöm, és mégsem tudok másra gondolni, mint rájuk, és aki véletlenül fennmaradt a rosta szálain, azok mindegyikéről elmondható: szóra sem érdemes.” (116) – így végződik az elbeszélés.

Az elbeszélő itt már ahelyett, hogy az időből maradt „csekély csökevényről” beszélne, kijelenti: „idő sincsen”. Ez tehát nyilvánvalóan minden elbeszélő aktus lehetetlenségét jelentené. Ám két, illetve három mondattal korábban olvashattuk: „Volt idő, amikor azt hittem…”, „Később…”. Ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy ezeknek van értelmük, azt kellene feltételeznünk, hogy az idő megszűnése ezek után következik be – azonban minden jel arra mutat, hogy ez már akkor „megtörtént”, amikor a „nagy kiválasztás” lezajlott. Természetesen ennek a latolgatásnak nincs túl sok értelme, éppen csak annyi, hogy megmutassa: mindenképpen logikailag lehetetlen pozícióba állítja magát a novella narrátora. Állításai egyszerre önellentmondók és önfelszámolók.

Ráadásul az az elbeszélő, akit korábban a saját szavaival azonosíthattunk, ás aki „véletlenül fönnakadt a rosta szálain”, ezek mindegyikéről, tehát saját magáról is kimondja: „szóra sem érdemes.” Tehát nem pusztán retorikus gesztus e kifejezéssel véget vetni a novellának – hiszen voltaképpen a lehetetlen pozícióból megszólaló narrátor önmaga megszüntetését is bejelenti ezzel.[8]

1.2. Nagy-budapesti Rém-üldözés

A kötet címadó novellája kitűnik nem csak formai megoldásaival tűnik ki[9], hanem azzal is, hogy nem pusztán egy elbeszélőt mozgósít, hanem a szöveg fiktív létrejöttében még két aktorral kell számolnunk. Az egyik egy fiktív kommentátor, aki margójegyzetekkel látja el a törzsszöveget Ezek a mindig idézőjeles, de nem mindig (fiktív vagy valós) szerzőnek tulajdonított[10]

szövegek különféle stílusrétegekhez tartoznak, és különféleképpen kapcsolódnak az elbeszéléshez. Hol csak egy-egy szóba kapaszkodnak bele, máskor életbölcsességeket kommentálnak (pl. ’szép és hasznos gondolatok!’ (143)), néhány esetben azonban a történetbeli eseményekhez fűz megjegyzést a kommentátor. Mikor a levágott fej felnyitja szemét, ezt olvashatjuk a margón: ’hogyan is gesztikulálhatna másként?’ (142). Egy helyütt a kommentár korrigálja is az egyik szereplő elbeszélését: „Tudták m | ár, hogy hol az a kincs!” – ’vagy legalábbis tudni vélték’ (155). Ez talán arra utal, hogy a fiktív kommentátor nem esik egybe a szövegtörzs elbeszélőjével.

Érdekes, hogy a szövegtörzs elbeszélője, valamint a fiktív kommentátor mellett még egy szövegalkotó tényezőt is figyelembe kell vennünk: egy fiktív közreadót. Őrá mindössze két jel utal: egy érthetetlen szó melletti figyelmeztető jel: „hím kirák (!)” (152), valamint egy hiányos mondat lábjegyzetes kiegészítése. Bár ez utóbbi eset szintén meglehetősen zavarba ejtő, hiszen „[...] az Együtth | allgatók előtt* a kameruni vadon-vidék merevült ké | pe” – olvasható a szövegben, a lábjegyzetben pedig: „* mondjuk így: Szemléletessé vált” (149). Az állítmány kiegészítése mindenképpen egy fiktív utólagos szövegjavítót feltételez (mint az előbbi idézet felkiáltójele), azonban a „mondjuk így” a szavait megválogató narrátor kifejezése lehetne.

Noha talán úgy gondolhatjuk, hogy ez nem igazán fontos a novella értelmezése szempontjából, viszont jól mutatja, hogy ebben a szövegben a szövegalkotó tényezők igen bonyolultan és rétegzetten működnek.

A szövegtörzs elbeszélője egyes szám harmadik személyű, heterodiegetikus narrátor, a hagyományos múlt idejű igealakokat használja. Külső nézőpontból írja le a szereplők cselekvéseit. Arról, hogy olyan történésekről is tudomása van, melyeket a szereplők nem észlelnek, egy helyen értesülünk: „a Rém-üldözés játékterét képző ház el | őtt pedig finom suhamlással megállt egy nagy fekete k | ocsimobil (melyet az Együtthallgatók csak az ablakok | lefüggönyözöttsége következtéből nem vettek észben) [...].” (152) Egy helyen azonban a narrátor „kiesik a szerepéből”. Fontanus úr elbeszélésének elején megszakítja az idézett szavakat, és a „Hurrá hip hi | p!” kezdetű szövegrészben először felkiált, majd egy szentenciát mond, aztán pedig jelen időben kommentálja a megkezdett elbeszélést, illetve ugyancsak jelen időben megjegyzi: „Hozsánna-tülkölés hallik a Nagykörút- | ról.” (149)

Ezek után az elbeszélő fiktív befogadóihoz fordul, és többes szám második személyben megszólítva „szídja” őket. Vádjainak lényege az, hogy a befogadók nem „érezhetik át” a szereplő-elbeszélő történetét, mert nem rendelkeznek a megfelelő információkkal. Például: „De nem tudjátok, ti rest és renyhe szívek, menn | yi vért verejtékezett a derék Fontanus úr. Nem sej | titek, nyámnyila kutyák, hány derék teherhordóját | siratta meg a fojtópárás ősvadonok rece-gyomrában!!” (149-150) Ez a kitörés nem csak annyiban furcsa, hogy hangneme teljességgel eltér a novella egyéb részeinek elbeszélői hangjától. Nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a ”fontanus | i mese-csermely” (150) befogadói nem csak az intradiegetikus hallgatók, vagyis a novella szereplői, hanem az egész novella fiktív befogadói is egyben. Ez tehát határátlépést is jelent a két szint között. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az extradiegetikus narrátor itt közeledik egy intradiegetikus elbeszélőhöz, vagyis majdnem úgy viselkedik, mintha ő is egy szinten volna a történetmondó szereplőhöz képest.

A novella több intradiegetikus elbeszélőt is alkalmaz. Története voltaképpen nem más, mint a levágott fej megszólalásainak keretébe ágyazott beszélgetés, ahol a legtöbb szereplő egy-egy történetet mond el. Az elbeszélő nyilvánvalóvá teszi, hogy hol alkalmaz egyenes idézetet és hol ad összefoglalót egy elmondott történetről. A két esetet tipográfiailag is elválasztja: az első esetben minden sort idézőjellel kezd, a másodikban csak az idézet elején és végén találhatók idézőjelek. Az elbeszélő maga is reflektál e különbségre: „[...] mivel pedig asz | szonyságok szájába szavakat adni még annyira | sem illik, vetüljön elibénk csupán beszédjéne | k borda gerince…” (144) Egy korábbi esetben a tipográfiai megoldásra is reflektált (vagyis elbeszélésének nyelvi médiumára): „Mindezt halk szóval posszantotta volt a lev | ágott fej, talán csak az ajka rángott merő megsz | okásból // nem is tettünk Apostrophokat a sorok e | libé //” (142)

Az idézett történetek elbeszélői a megszokott „visszatekintő énelbeszélés”-formát használják. A kivonatos történetek elbeszélői technikája más: az „meg nem nevezett asszonyság” története a függő beszéd nyelvi formáját alkalmazza: "Történt egyszer,= | hogy a piros hetes buszon utaztában a Hungária | körútnál, amikor a rázkódás miattán úgysem tud | ott olvasni, fölpillantott úti lektűrjéből [...]” (145-146) Palamedes úr kivonatolt elbeszélésében pedig nem szerepel szereplőként, hanem mindentudó elbeszélőként számol be szereplőinek tetteiről, gondolatairól, észleléseiről. Egy mondat azonban az elbeszélésen belül szabad függő beszédben szerepel: „Luft Réz | i kiválóságára Palamedes úrnak szavát veszteget | nie kár volna [...]” (154)

A novella szereplői nem csak történeteket mondanak, hanem beszélgetnek is. Ilyen jellegű (tehát nem történetmondó, hanem kvázi-bölcselkedő, reflektáló stb.) mondataikat az elbeszélő nem teszi idézőjelbe, hanem a függő beszéd jellegzetes, Márton Lászlónál igen sokszor visszatérő formáját alkalmazza. Az idézett megszólalások a megszokottnál sokkal hosszabbak, akár több mondatra is kiterjednek, és a szabad függő beszéd technikájához hasonlóan szóhasználatukban, modalitásukban feltehetően a beszélő megszólalásához igazodnak, azonban a grammatikai jelek alkalmazásában, például a személyjelekben a függő beszéd szabályait követik. Mivel a „mondta”, „jegyezte meg” és hasonló jelzések rendszeresen visszatérnek az ilyen mondatokban, szabad függő beszédnek nem tarthatjuk e szövegrészeket.

Egy példa, amely a fenti jellegzetességeket mind felmutatja, és amelyben még a központozás anomáliái is a technika kevert voltára utalnak (hiszen a hagyományos függő beszédben nem szokásos a felkiáltójel használata): „Ez tévedés!; a királ | yok, jegyezte meg Fontanus úr maliciózusan, zsidók, n | övények és makákómajmok mischungjai; leginkább a vá | mpírokra hasonlítanak, ami nem azt jelenti, hogy ő, Fon | tanus úr, a tisztelt együtthallgatóságot vámpír-histó | riákkal rémítgetni vágyna.” (152)

Ebben a novellában általános szabályként érvényesül, hogy ilyen módon azokat a szereplői megszólalásokat idézi az elbeszélő, melyekben a szereplők nem történeteket mondanak, hanem „bölcselkednek”, vagy egymás elbeszéléseit kommentálják.

Természetesen a megszólaló, és intradiegetikus narrátorként történetet mondó szereplők közül a legfurcsább narrátori pozícióban a „levágott fej” szerepel. Hiszen nyilvánvalóan az ő esetében is lehetetlen volna nem csak a történetmondás aktusa, hanem bármilyen aktus. Míg azonban a Rosta esetén az elbeszélés aktusának lehetetlenné válására nem reflektál az elbeszélő, addig a levágott fej első megszólalásában kitér helyzetére, és azt ígéri a „[m]élymagasan tisztelt Együtthallgatók”-nak, hogy „[i]gaz | okát adjuk most, miért, hogy még a levágott f | ej is vitézi kardként fogatja nyelvét [...]” (141) Az ok pedig, mint megtudjuk, az, hogy levágott fejnek „nincsen addig nyugovása […], míg meg nem szabadul” történetétől (142). Ennyiben tehát annak lehetősége, hogy ez a szereplő szereplő, sőt, hogy intradiegetikus narrátor lehessen, teljes mértékben az általa elbeszélendő történetben rejlik[11].

A novella elbeszélője számára pedig, úgy tűnik, a tét az, hogy a levágott fej, tehát az intradiegetikus narrátor elmondhassa a történetét. Erre utal az első rész („A Rém-üldözés első perce” (141)) végén olvasható elbeszélői felkiáltás: „Az Örökkévalóság vajha megadná, hogy így | legyen!” – ez persze eltávolítja egymástól az elbeszélőt és az implicit szerzőt, hiszen ez utóbbiról feltételezhetjük, hogy „ismeri” a történet egészét, ezért „tudja”, hogy a levágott fej elbeszélése el fog hangzani[12].

Az elbeszélő érdekét a levágott fej történetével kapcsolatban az is mutatja, hogy a többi szereplőt rendszeresen az „Együtthallgatóság” illetve „Együtthallgatók” elnevezésekkel illeti[13]

. Ezt a kifejezést a levágott fej használja első mondatában, és később sem szerepel más szereplőnek tulajdonítva, csak egy helyütt, Menantes úr függő beszédében: „Most hát ő szerene mesélni t | isztelt Együtthallgatóságának [...]” (153)

Ez a megjelölés a levágott fejen kívüli szereplők legfőbb funkcióját abban jelöli ki, hogy ők a fiktív befogadói az elmondandó történetnek – pedig a novellában meglehetősen kevés alkalommal értesülünk arról, hogy törődnének a levágott fejjel. A novella elején néhány utalást olvashatunk erre[14], ám „A Rém-üldözés másod-perce” c. leghosszabb fejezetét főként a szereplők egymás közti beszélgetése teszi ki, mely nem függ össze a levágott fejjel. A „végső perc”, vagyis a harmadik rész végén sincs semmilyen utalás arra, hogy a fiktív befogadókra hatást tett volna az elbeszélt történet, „csak a gyanakvó-gyakorlatias Fon | tanus úr sandított a vázát és fejet hozdozó s | zekrény-állványra.” (160) Az arc vonásainak megnyúlása és megmerevedése sem vált ki hatást: „P | alamedes úr dudorászni kezdett. A többiek némi | habozás után csatlakozták hozzá [...]” (160)

A novella időviszonyait röviden elemezhetjük. Itt is működik a szöveg egyéb részeiben megfigyelhető elbizonytalanító, felforgató mechanizmus. Tudjuk, hogy a szöveg „ideje” valójában térbeli, és az olvasás ideje pedig egyáltalán nem mérhető egzaktul[15]

, azonban így is bizonyosnak látszik, hogy a négyféle narratív lendület közül a novellára leginkább a jelenet jellemző[16], noha néhány rövidebb leírás (a lendület szempontjából: szünet) is olvasható benne, a második részben pedig, mint láttuk, néhány kivonatolt elbeszélés, melyek esetén az „elbeszélés pszeudo- vagy konvencionális” ideje[17] feltethetően rövidebb a történet idejénél.

Mármost ezek alapján (az elméleti fenntartások ellenére) megállapítható, hogy a középső részben az elbeszélés ideje és így a történet ideje sokkal hosszabb, mint az első és a második részben. Ennek ellenére a fejezetek megjelölései: A Rém-üldözés első perce, másod perce, végső perce – arra utalnak, mintha a történet ideje itt azonos volna, vagyis mindegyik fejezet esetén egy-egy perc[18]

. Ezt az időtartamot az elbeszélő jelöli ki, de maguk a szereplők is „érzik”: „érezte már az Együtthallg | atóság, hogy a Rémüldözés másod perce lejárt.” (157) Tehát az elbeszélői konvenciók alapján megállapítható idő-aránytalanság szemben áll az elbeszélő és a szereplők által jelölt illetve érzett idő-egyenlőséggel.

Végül szólni kell a levágott fej által elbeszélt történetről. A novella elején megtudtuk: saját történetétől kell szabadulnia ezzel az elbeszéléssel, azonban az események (a szüzsé) egyáltalán nem rekonstruálhatók az elmondott történetből (a fabulából). Először is kizár néhány kérdést az elbeszélésből, többek között ezt is: „Ki csúsztatta rám azt az üveglapot, amely levá | lasztott [...] test-organizmusomról?” (158) De nem csak az levágott fej levágása nem derül ki a történetből, valójában egész szerepe kétséges. Mint mondja, „valójában a három Szt.életű Férfiú | ról kell beszélnem; érettük emlintek még Valaki | t, aki korántsem volt szt.életű…” (158). E férfiakat, akiknek képmása az elbeszélés színterén, a falon található, már többször említette a novella elbeszélője (142, 153, 158). A fej elbeszélése tehát az egész novella helyszínén játszódik. E mondatból: „mintegy húsz helikopter szállt | el fölöttünk, elhajintván röpcéduláykat, amelye | kben felszólítottak, hogy adjuk meg magunkat.” – az is kiderül, hogy az elbeszélő szereplője is a történetének. Később az elbeszélő jelen időre vált, és párhuzamosan zajlik egy katonai akció, valamint a múzeum-látogatás.

„Az egyiket láttam közelről, fekete kezeslábasban,+ | tüskés kesztyűben volt [...]. De hát ily vékony§ | mészréteg alól mindent lehet látni: nincs menekvés!! | Akkor inkább, gondoltam én [...], kenődjenek a falra három Sz | t.életű mitugrászunk, legalább látom a pofájukat! Az | üveglap ennek jóval későbbi következménye volt [...]” (159-160) Itt, az elbeszélés végén már teljesen azonosíthatatlanná válik a beszélő. A második idézett mondat arra utalna, hogy a beszélő a mészréteg alatt van, vagyis „Szt.életű férfi”, a következő mondatban pedig a „falra kenődés” következik be, holott korábban már feltárt freskókról volt szó. Végül egyáltalán nem látható, hogy milyen kapcsolatban volna az „üveglap” mindezzel.

A beszélő azonossága a történeten belül egyáltalán nem állapítható meg. Bizonyos jelekből arra is gondolhatnánk, hogy a Valaki nevű szereplővel azonos (aminek nem feltétlenül mond ellent, hogy sok mondatban egyes szám harmadik személyben beszél róla).

Tehát az a történet, amely, mint láttuk, a narrátor szerint az egész elbeszélés célja, teljességgel felborít minden narratív szabályt. Az egész novelláról pedig elmondhatjuk, hogy a beszélők megsokszorozása, narratív működésükben bekövetkező hirtelen törések, a beágyazott elbeszélések és az első narratív szint közti átlépések, az idővel való paradox játék, és végül a szereplők azonosságának megbomlása – röviden a narratív logika szinte minden elemének paradoxszá válása jellemzi.

1.3 A tornác

Útirajz Albert főhercegről

A novella öt, egymástól elkülöníthető szövegrészből áll. A nyitó két szöveg az Előszó helyett című, illetve a cím nélküli ajánlás. Az elsőt „a Szerkesztőség és a Kiadó” (170) aláírás követi, fiktív szerzője tehát a szöveg legnagyobb részének fiktív közreadója. Felmerül azonban a probléma, hogy mely szöveget is „adja közre” e szerkesztőség és kiadó. „A népnek tiszta proletárkultúrára van szüksége”, „A győzelem természetesen az új világé lesz, ennek azonban az a feltétele, hogy a múltat maradéktalanul kitöröljük a tudatunkból.” (169) E két mondat, bármennyire is parodisztikus, feltehetően a novella nagy részét alkotó szövegekre, vagy azok valamelyikére vonatkozik. Az Albert főhercegről szólóra nyilván nem, tehát kézenfekvő volna a feltevés, hogy a számmal ellátott szövegrészletekre vonatkozik. Azonban a parodisztikus hangvételű bevezető sok megállapítása nem látszik érvényesnek lenni erre a részre sem, pl.: „Legnagyobb érdeme, hogy egy percig sem hagyja kétségben olvasóját: a jót a rossztól egyértelműen szétválasztja [...]” (169) Ezzel szemben, mint majd látni fogjuk, a számozott szövegrészek elbeszélőjére talán leginkább az jellemző, hogy kétségben hagyja, sőt, kétségbe taszítja olvasóját.

Az első szövegrészlet „szövegkiadásra” vonatkozó megjegyzései rövidítésekről, „kényszerű kihagyásokról” szólnak (169-170), de az sem valószínű, hogy a töredékes szövegrészek ilyesféle beavatkozás nyomán jöttek volna létre, hiszen nem rekonstruálható belőlük valamiféle „eredeti”, később csonkolt szöveg. Tehát kétséges, hogy minden ironikus, parodisztikus vonása mellett Az előszó helyett vonatkoztatható-e a későbbi szövegek valamelyikére. A koherencia, mint az elbeszélés minimális követelménye tehát legalábbis sérül, ha nem is teljesen iktatódik ki.

Ahogy fiktív bevezető a fiktív befogadóra erőteljesen utal (hiszen megszólításával kezdődik: „Kedves Olvasó!” (169)), a nyilvánvalóan más (fiktív) szerzőtől származó második szöveg, az ajánlás az erre a műfajra jellemző módon végig a „Fenséges Uram!” (171) megszólítással kijelölt személyhez szól – holott, mint egy szöveg (saját szóhasználata szerint egy fiktív „könyv”) bevezetője, fiktív befogadója valójában a fiktív könyv olvasója. Itt tehát a befogadói oldalon nem pusztán a fiktív befogadó – implicit olvasó közti különbséget tapasztalhatjuk, hanem a pár első tagja tovább oszlik a megszólított fiktív befogadó – fiktív implicit olvasó párra. Ez utóbbi megoszlás persze minden hasonló, hagyományos ajánlásban is megtalálható, itt pusztán az ajánlás fiktív volta miatt kell számolnunk az egész szöveg implicit olvasójával.

A következő, Egy feliratú töredékes rész pedig az előző ajánlást aláíró Lakatondy Jánost mint szereplőt említi többször is, mégpedig külső nézőpontból: „figyeltem Lakatondyt”, „De Lakatondy nem jön.” (173) Ez megint csak az első, lineáris olvasás koherencia-keresését megbontó elem – a koherencia csak akkor áll (többé-kevésbé) helyre, amikor az olvasó képes elkülöníteni a számozott és az Albert főhercegről szóló, címmel ellátott részeket, melyeket összeköthet a fiktív ajánlással. Ekkor pedig azt is észlelnie kell, hogy „megzavarása” az implicit szerző stratégiájának része volt.

Végül említenünk kell a lezáró szövegrészt, amely az Utószó helyett címet viseli (212-213) [19], és „az Emlékbizottság” a fiktív szerzője. Noha címe szerint is az Előszó helyett rész párdarabja, és szövegében is találhatunk párhuzamokat („Mi magunk szilárdan állunk a népi demokrácia talaján” (212)), mégis eltér attól – a tizenkilencedik századhoz, vagyis a múlthoz, illetve az erről a korról szóló szövegekhez való viszonyában, és ebből következően a novella legnagyobb részét adó két szöveghez való kapcsolódásában. Ebből következően a szöveg vonatkozhat az Albert főherceget dicsőítő történetre is; erre utal, hogy ez az, ami (majdnem) egyértelműen a tizenkilencedik századhoz köthető. Az, hogy egyetlen szerzőre utal, akinek „nagyszabású munkáját kivételes jelentőségűnek nevezzük” (213), szintén megerősíti azt, hogy a dicsőítő munka a tárgya, melynek ajánlása szintén utal a nagyszabású mivoltra: „mert Fenséged emberi és főhercegi nagyságát végig sem lehet egyetlen szempillantással tekinteni, hát még Fenséged sokoldalú tevékenységének figyelemmel kísérése!” (171) Tovább erősíti ezt a megfelelést az, hogy noha „valójában” novelláról van szó, Lakatondy művét könyvnek nevezi (171); az Utószó helyett pedig, ugyan nem említi ezt a megnevezést, mégis „nagyszabású munkáról” szól.

Ugyanakkor a lezáró szöveg szerint „úttörő vállalkozás egy adott korszak mély- és felszíni struktúráját egyszerre végigtekinteni” (213) – ezt érthetjük úgy, hogy a panegyricusról szól, de úgy is, hogy a két szövegfajta együtteséről, ahol a „mélystruktúra” ironikusan utalhat akár Albert főherceg agyvelejére, amely a számozott szövegrészek helyszíne. Ugyanakkor ennek ellentmond az, hogy a kétféle szöveg elbeszélőjét egyáltalán nem tekinthetjük egy szerzőnek. Tehát a lezáró szövegrész tárgya is bizonytalan, csakúgy, mint a nyitó előszóé, amelynek bizonyos értelemben párdarabja.

A terjedelmileg legnagyobb szövegrészek ugyan részekre bontva, és egymás közé ékelve jelennek meg a novellában, azonban ha az első olvasás által adott problémákat megfejtjük, gond nélkül elkülöníthetők. Először tekintsük azt, amelyik Albert főherceg dicsőítését célozza.

Elbeszélője egyes szám első személyű, a történet homodiegetikus szereplője és egyben lejegyzője – ebben hasonlít a számozott szövegek elbeszélőjéhez. Szinte végig az ő nézőpontja uralja a szöveget. Szövegének státusza, valamint foglalkozása némileg ellentmondásos: nem csak ajánlásában nevezi könyvnek a szöveget, hanem később is (201), ugyanakkor több utalás van arra, hogy Lakatondy „zsurnáliszta” (179, 201). Egy helyütt kifejezetten ezt mondja: „Fenség, ha ezt lehozom a lapnál, zabálni fogják!” (181) Akármint is legyen, bevallott célja, melyet szintén Albert főhercegnek mond el: „Fenség, nekem egy dolgom van csupán, s az nem egyéb, mint megfigyeléseket szippantani magamba.” (201)

Az elbeszélő gyakran fordul a „tisztelt közönséghez”, vagyis fiktív befogadójához. A konvencionális, egyszerű eseteken túl (pl. 179, 180, 190, 193) azonban néhány bővebb elemzésre méltó szövegrész is található. Egyrészt megtudjuk, hogy a fiktív befogadók számára ismerős az elbeszélő világa: „mint arról a kedves közönség a sajtóból is értesülhetett” (193) – kommentálja a lőportorony felrobbanását.

A társadalmi osztálykülönbségekre oly érzékeny elbeszélő[20] fiktív befogadóinak társadalmi helyzetéről paradox módon nyilatkozik: „[...] hiszen önök, akik ezt a könyvet olvassák, ugyancsak látogatják a Vigadóban rendezett mulatságokat, és aligha kíváncsiak ugyanezt egy jelentéktelen zsurnáliszta nézőpontjából végigtekinteni. Mégis, gondoljanak azokra, kik tisztesen szűkölködnek, s minden vagyonuk az Albert főherceg iránt érzett hódolat; az ő kedvükért elmondjuk, hogy [...]” (201) Először a fiktív befogadóról megállapítja, hogy számára nem volna érdekes bizonyos események elbeszélése – majd azokra hivatkozik, akik számára mégis az, vagyis akik nem rendelkeznek az előbbiekhez hasonló társadalmi privilégiumokkal. Érdekes módon azonban a megszólított fiktív befogadó mégis az első csoportba tartozó „nagybecsű közönség” marad, és a „tisztes szűkölködőkről” egyrészt feltételezi az elbeszélő, hogy ők is olvassák a szöveget – másrészt viszont a megszólított fiktív befogadók körébe nem veszi be őket.

Egy érdekes esetet még meg kell említenünk: „ – Fenség, ha ezt lehozom a lapnál, zabálni fogják! Már elnézést a drasztikus kifejezésért. »Sohase szabadkozzék, barátom, ez a szakmája!«” (181) Az idézett beszéd tipográfiájának szokatlansága miatt nem eldönthető, hogy a szabadkozás a „drasztikus kifejezésért” a főhercegnek szóló idézett megszólalás része, vagy a fiktív befogadónak szól-e. A következő mondat (amely ismét eltérő tipográfiával idézi a szereplő megszólalását) látszólag tisztázza a bizonytalanságot – ám voltaképpen a főherceg nem a drasztikus kifejezést bocsátja meg, hiszen indoka: „ez a szakmája” sokkal inkább a „lehozom a lapnál” szókapcsolatra utal vissza. Hacsak a főherceg ezt nem érti drasztikus kifejezésnek.

A panegyricus elbeszélője (szemben a számozott szövegek elbeszélőjével) mindössze egyszer folytat fiktív párbeszédet befogadóival: „Azt javallom tehát, kedves közönség, hogy halasszuk a későbbi alkalmak egyikére. Nincs ellenvetés? Derék dolog.” (182) Itt a legérdekesebb vonás nem is az, hogy az elbeszélő feltételezi befogadójának válaszát, hanem az az imitált párbeszédes helyzet, ami szemben áll azzal, hogy a szöveg többször felhívja arra a figyelmet arra, hogy írott, magára az írás aktusára is többször reflektál a szöveg.

A jelen idő használata, amely a szöveg legnagyobb részét uralja, gyakran magával az írás pillanatával esik egybe. „Most éppen egy érdekes történetet hallunk tőle. Megpróbálom szó szerinti hűséggel jegyezni.” (180) Különösen jól látszik ez az egybeesés azokban az esetekben, amikor a történetbeli szünetet az elbeszélő kihasználja arra, hogy addig valami másról ejtsen szót[21]: "Mintegy tíz perc múlva leszünk a faluban [...] Addig elmondom, hogy [...]” (181) „Albert főherceg fiával félrevonul. E röpke néhány percet használjuk fel arra, hogy beszámoljunk nyelvészeti munkásságáról [...]” (193)

Ez a narratív fikció néhány esetben igen komikus eredményekre vezet. „Súlyos kéz nehezedik e sorok írójának vállára.” (201) Míg itt a kifejezés konvencionális és ténylegesen az írás aktusára vonatkozó értelme közti feszültség eredményezi a komikus hatást, a rá következő beszélgetésben egy jelen idejű kommentár eredményezi azt a paradox feltételezést, hogy beszélgetés közben az elbeszélő ír is: „Figyelik, milyen kedvesen évődünk egymással?” (202) Ezekben az esetekben láthatóan konvencionális kifejezésmódok valós idejű írási aktusra vonatkoztatása eredményezi a majdhogynem paradox narratív helyzetet. Ráadásul a jelen idejű kérdés az olvasás jelenét is bevonja a játékba, amely pedig nyilvánvalóan későbbi, mint a megírás jelene[22].

Két esetben viszont az írás aktusának és a történet egyidejűségének egybeesését kijátssza az elbeszélő, oly módon, hogy egyrészt feltételezi az összefüggést, másrészt pedig olyan időtartam elteltéről tudósít, amely nem múlhatott el az időközben leírtak leírása alatt[23]

.

„Délelőtt vadászni megyünk. Nándorfehérvár felé robog a díszes kompánia.” Három mondat után pedig: „Mert időközben, kedves közönség, megkezdődött a vadászat.” (191) Ezután, egy rövid párbeszédet, valamint egy főhercegi lövést és bakőz-nyúzást követően: „Merthogy a háromórás nagy vadászat végét jelző kürtjel felharsant immár [...]” (192)

Ennél is radikálisabb példát találhatunk az első rész végén. Miután az elbeszélő tisztázta fiktív befogadóival, hogy a következő témát „a későbbi alkalmak egyikére halasztja”, ily módon zárja le a történetbeli napot és a fejezetet: „Akkor hát nincs más hátra, mint hogy a nap lenyugodjék. Jól van, vége, lenyugodott.” (182) Az első mondat arra utal a fent elemzett egybeesésre utal – az írás, hogy vége szakadjon, meg kell, hogy várja a méltóképpen záró eseményt. A következő mondat az ugrás jelzése nélkül közli a tényt, ami pedig nem következhetett be „ilyen gyorsan” – amennyiben persze feltesszük az időbeli egybeesést, amit az előző mondat még megtett.

A szövegrész végén, az utolsó két oldalon aztán végképp felbomlik az eddigi narratív rend. (Talán nem függetlenül attól, hogy a fejezet az „Albert főherceg, a forradalmár” címet viseli, noha az elbeszélő szerint „A forradalom vezérelve tehát a rend.” (205))

Albert főherceg és kísérője, Lakatondy léghajó-utazásra indulnak. Az utazás kezdetén jelen időt használ az elbeszélő, ám váratlanul reflektálni kezd a történet és a valóság viszonyára. (Korábban ez egyértelműnek tűnt, pl.: „Igen kedves közönség, ezek a beszélgetések úgy hangzottak el, ahogy írva vannak, nem ám németből fordítvák!” (193))

„Ne higgyék, mélyen tisztelt közönség, hogy a kelleténél magasabbra fogunk emelkedni, sem azt, hogy eltávolodunk a valóságtól; majd az is megtörténik egyszer, mindennek ideje van. S ha majd egyszer visszajövünk a csillagokból, az egybegyűlteknek beszédet fogunk tartani, s akkor a legjelentéktelenebb dolgok, a közömbös jelenségek is bennünket igazolnak.” (204) Itt a történet szintjén valós mozgás és egy, a történet és a valóság közti irodalmi mozgás képzete kapcsolódik össze. Az eddig hangsúlyosan jelen idejű narráció, melyben az elbeszélő csak azokat a dolgokat tudhatta, melyek előtte történtek, vagy amelyekről a múltból tudomást szerzett, hirtelen jövő idejűvé vált át. Ráadásul a többes szám első személy eddig a narrátor és a főherceg közös cselekvéseire utalt – itt pedig hirtelen elvész egyértelmű referenciája, hiszen egy közös beszéd éppen a korábban hangsúlyozott kompetencia-különbségeket[24] tagadná.

Egy, a jövőben megtörténű eseményeket taglaló rész, majd egy, a forradalmiságról szóló „bölcselkedés” után a záró részben visszatér a jelen idejű narráció, azonban a nézőpont olyan megosztásával, amely radikálisan eltér a korábbiakban alkalmazott narratív rendszertől.

„Újból emelkedik a léghajó. Kedves közönség, már alig látszunk. Albert főherceg mérőműszere megvillan a lenyugvó nap vörös fényében, fövege kócsagtollát a szél hátralapította, de hát az efféle részleteket nem is lehet kivenni messziről. Afféle dióhoz kötözött mogyorónak látszunk. Szép lassan zsugorodunk a horizonton, [...] s még nagyon sokáig látszanánk, ha nézne minket valaki. Boreász dühe csillapul, és mi szép lassan eltűnünk a tenger fölött.” (205)

Annak ellenére, hogy a többes szám első személyű igealakok hangsúlyossá teszik az elbeszélő jelenlétét, a nézőpont, eltérően az egész eddigi szövegétől, kívül esik rajta: egy, a földön lévő megfigyelő számára „már alig látszunk”. Ám kiderül, hogy ez a megfigyelő sem létezik: „ha nézne minket valaki”. Ráadásul olyan részleteket ismertet az elbeszélő, amelyeket a bekezdést uraló nézőpontból nem is látni: „de hát az efféle részleteket nem is lehet kivenni messziről.”

A narratív rendszer eme felbomlására lecsap az utolsó mondat, amely visszakapcsol a fejezet témájához, noha az előzőekben ezektől (térbelileg és a narratív rendben is) meglehetősen eltávolodott a szöveg: „Be lesz fűtve jócskán az anarkista proletárzendülőknek és a radikál uracsoknak!” (205)

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy még ha (például ezen utolsó mondat fényében) igaza is lehet Radnóti Sándornak a parodisztikus részek tekintetében, mely szerint is ezek „nem jók, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy sohasem sikerülhet az a paródia, melynek komoly tárgya maga önkéntelenül is felülmúlhatatlanul parodisztikus”[25] – mégis, a paródia, ezen rétegétől eltekintve, a narratív rendszer felforgatásával is működik.

Ezen szövegrész és a számmal jelölt töredékes elbeszélés között nem csak az egymás mellé rendelés teremti meg a kapcsolatot. Azon túl, hogy az utóbbi helyszíne az előbbiben dicsőített Albert főherceg agyveleje, egyes események és szereplők is közösek. Lakatondy több helyütt megjelenik a töredékes szövegben (173, 174, 177, 207-209). Három kutyáról mesél a főherceg (180), és hasonlóan viselkedő kutyákat ír le a számozott szöveg elbeszélője (174). A főherceg fia Ferdinánd (192) – egy azonos nevű szereplő az agyvelőben is megjelenik (175). Albert főherceg sakálját Gusztávnak hívják (191) – agyvelejében az egyik legfontosabb figura Bordács Gusztáv, akiről az elbeszélő ezt írja: „Disznófejű barátomat merő tapintatból sakálnak fogom nevezni.” (174) Mindezen a szereplő-párhuzamokra (hiszen egyezésről legfeljebb Lakatondy János esetén beszélhetünk) jellemző, hogy először jelennek meg a számozott szövegben, és csak később a panegyricusban.

Néhány eseménynek is megvan a maga megfelelője. „Ferdinánd egyébként a sok jóval együtt rossz hírt is hozott: a bosnyákországi Bilek vár mellett fölrobbant a lőportorony, bizonyára gondatlanság miatt, mint arról a kedves közönség a sajtóból is értesülhetett.” (193) Az agyvelőben az elbeszélő szintén az ott megjelenő újságból értesül: „Tudósítás a robbanásról. Ebben az évben, három nappal ezelőtt, fölrobbant az alsóvárosi lőportorony.” (196)

Már értesülhetünk Albert főherceg viszonyáról a cigányok nyelvéhez (182), de még nem olvashatjuk az erről szóló részletes beszámolót (193), amikor az egyetlen egyértelmű kapcsolat megteremtődik a két helyszín, a két szövegrész között: „Távirat érkezett az agyvelőbe: »fenseeg feenyeskedjeek megvilaagitani mitoel flektaalnak a czigaanyok lakatondy«.” (189)

Végül két, bizonytalan kapcsolatra utaló szövegrészletet szeretnék kiemelni a panegyricusból. „Az idegbeteg, zavaros formákra csak undorukat zúdítják magyar népeink [...] De kell-e törődnünk az esztétikai proletárok sáskahadával, akiknek sivár kunsztliját az anyaföld úgy tüsszentette volt, ahogy elnyeli majd őket egytül egyig?” (203) – írja az elbeszélő. Mindez némileg egybecseng a másik szövegre vonatkozó minősítésekkel, amelyekkel nem (vagy nem csak) a valós olvasó, hanem azon szöveg fiktív befogadói is illetik a töredékeket. A valóságtól elrugaszkodottság szintén szerepel e fiktív befogadók vádjai között – ezzel talán összefügghet az utolsó, Albert főherceget dicsőítő rész már idézett megfogalmazása: „Ne higgyék, [...] hogy eltávolodunk a valóságtól; majd az is megtörténik egyszer, mindennek ideje van.” Ez esetleg utalhatna a másik szövegre, bár tudjuk, hogy annak elbeszélője (fiktív szerzője) nem azonos Lakatondyval. Mégis, mivel ezt a szövegrészt az utolsó számozott rész követi, talán némi kapcsolatot feltételezhetünk.[26]

Ezek után térjünk rá a töredékek elemzésére. A formából adódó bizonytalanságokra nem kell kitérnünk, hiszen azok nem sok újdonságot hoznak a korábban ismert töredékes alkotásokhoz képest. Néhány esetben olyan szövegek is bekerülnek, melyeket nem tulajdoníthatunk egyértelműen sem az elbeszélőnek, sem más szereplőnek (pl. 194, 206).

Első pillantásra nyilvánvaló, hogy a szöveg egyik legnagyobb érdekessége helyszíne, vagyis Albert főherceg agyveleje. Az első részből még csak néhány érdekes jellemző derül ki a vasútállomásról, ám a második rész harmadik töredéke először csak egy értelmezhetetlen mondatban említi az agyvelőt: „Albert főherceg agyveleje már csak ilyen –”, és csak a következő töredék, a helyszín leírása után közli, hogy ezt hogyan kell értenünk: „ez itten Albert főherceg agyveleje mind! –” (183)

A szövegre jellemző a meglehetősen nagyszámú önreflexió. „Mindez mese. Valójában a dolog sokkal egyszerűbb –” (176) „[...] bocsánat, ez csakugyan szemeszedett hazugság, de nem a sakál találta ki,hanem én.” (185). Az elbeszélő önnön létezésének problematikusságára is reflektál: „zűrzavarosan fecseg az a száj, amelyik azt mondja, hogy én vagyok, másképpen célt és nyomot veszítenék: nekem jutott mások szövege, mert mások réges-rég nincsenek. Köszönöm kérdésüket, én jól vagyok, de csak feltételesen –” (199) Később azonosságának felbomlása még radikálisabb lesz: „Megvagyok még, de nem az, aki mondja vagy írja mindezt –” (207) Ez természetesen paradoxon, hiszen az elbeszélő azonosítása elsődlegesen és alapvetően: ő az, aki „mondja vagy írja mindezt”.

Egy helyütt hosszan és részletesen beszámol egy meg nem történt beszélgetésről, amelyben partnere ráadásul röfög: „Ha Bordács Gusztáv tárgyilagos röfögésének mélyére hatoltam volna, megállapíthattam volna, hogy [...] Ezen a vidéken, fűzte volna Bordács Gusztáv, ha kérdeztem volna, [...] még áldozatai sincsenek, vagyis, pontosítana Bordács Gusztáv még tovább, miközben egymás mellett ülnénk a padon, áldozatok vannak [...]” (200) Itt a hangsúlyozott feltételes mód áll szemben a részletes előadással: az elbeszélő pontosan beszámol el nem hangzott mondatokról, melyek ráadásul egy másik szereplőtől származnak, akinek tudatát egyébként (szövegének egyéb részeiben) nem ismeri. Ez a rész tehát egy bizonyos értelemben hasonlít a Genette által elemzett polimodalitásra, amikor az egy szereplő nézőpontja által meghatározott szövegben megjelennek olyan részek, melyek más nézőpontra volnának jellemzőek, azonban nincs megjelölve az információ forrása[27]

. Itt a feltételes mód egyszerre veszi el az eljárás élét, ugyanakkor viszont éppen erősíti azzal, hogy nyelvileg is felhívja rá a figyelmet.

Az elbeszélő igen élénk párbeszédet folytat a fiktív befogadókkal. Mint látni fogjuk, ez Márton László műveinek visszatérő jellegzetessége, első előfordulását itt találjuk. Az első töredék, melyet meg kell említenünk, a második: „Maguk, akik ott állnak mögöttem. Többen vannak, vagy egyedül? Tudom, hogy én találtam ki magukat, mégsem létezhetnék maguk nélkül. Csaphatnak ekkora ricsajt azok, akik nem is léteznek? Üvöltenek a fülembe kíméletlenül –” (173) Ebből még nem derül ki, hogy valójában a fiktív befogadókról volna szó. Az első két mondat szólhatna a történet valamely szereplőinek is. Az utolsó pedig olyan cselekvést tulajdonít a megszólítottaknak, amelyet csakis az elbeszélővel egy világban, egy diegetikus szinten létezők végezhetnek. Azonban később a többes szám első személyű megszólítások csakis a fiktív befogadókra vonatkoznak, valamint a „Tudom…” kezdetű mondat is a Márton László műveiben többször előforduló elbeszélő – fiktív befogadó viszonyra utal. Az elbeszélő hozza létre elbeszélő tevékenységével a fiktív befogadót, ám megfordítva: ő maga sem lehetne elbeszélő, ha nem lennének befogadói történetmondásának. Márton László elbeszélői többször is tanúbizonyságot tesznek azon „tudásukról”, hogy befogadóik fiktív befogadók, a szöveg által konstruált entitások – éppen ezért bizonyos értelemben nem léteznek. Ez a töredék azonban egy különös megszólítottal rendelkezik, mely, mint említettem, egyszerre áll a fiktív befogadó és a szereplő szintjén, ami persze narratív paradoxonhoz vezet.

Ugyanezen oldalon már jól látható, hogy a többes szám második személyű alakok a fiktív befogadóra vonatkoznak, élénk kapcsolatot fenntartva vele: „Képzeljék el Budapestet [...]”, illetve „Ne haragudjanak, egy kicsit kuszáltak a gondolataim. Egyébként akár haragudhatnak is, menjenek a pokolba! Bocsánat.” (173)

A következő fiktív párbeszéd a fiktív befogadóval: „Szinte hallottam, amint felkiáltanak: ehhez nincs joga! Talán egy regényhősnek, mert az egy finom lélek, és az úgy van kitalálva, hogy a végén elhisszük, hogy nincs is kitalálva. Igazad van, te finom lélek, a Lakatondy megmondta, hogy poémák helyett a menetrendet kell olvasni, mert az legalább nem hazudik.” (175) Itt tehát az elbeszélő, bár a „szinte” szóval kissé elbizonytalanít, hosszú mondatokat ad befogadóinak szájába. Szembeállíttatja magát velük egy regényhőssel – tehát a fiktív befogadók (az elbeszélő által rekonstruáltan) „valósnak” hiszik az elbeszélőt. Ez természetesen megfelel a hagyománynak – azonban az explicit állítás általában felveti legalábbis a közmegyezés vitathatóságát, hiszen ez éppen attól közmegegyezés, hogy nem is szükséges kimondottan reflektálni rá.

A fiktív befogadó többször a valóságra való vonatkozást és a konzisztenciát kéri számon az elbeszélőtől. „Maguk most azt kérdezik: mit evett abban a drágalátos agyvelőben? Miből élt? [...] Szinte hallom, ahogy mondják. [...] De hát az isten szerelmére, nem vagyok fiatal, nagyon öreg vagyok! [...] De hát az előbb azt írta magáról, hogy fiatal! Ja kérem, azt az előbb írtam –” (189) A valóságra való vonatkozás hiányának vádja visszahull az elbeszélő által megteremtett fiktív befogadó fejére: „Csodálkoznak, hogy az előbb fiatal voltam, és most öreg vagyok? [...] Viselkedésük, hölgyeim és uraim, a magas bizonytalanságban szárnyal, felfogóképességük a realitás posványában dagonyázik!” (199)

Amiként az első, a fiktív befogadóra vonatkozó idézetünkben a befogadó némileg a történetben megjelenő, az elbeszélővel egy helyszínen tartozkodó szereplő jegyeivel is felruháztatott, mint láttuk, némileg paradox, és az elbeszélés szintekre bontását felszámoló módon, a következő idézetben megint hasonló történik: a befogadókat az elbeszélő látja, ők hátrálni kezdenek – ugyanakkor az elbeszélőt az elbeszélésre vonatkozó utasításokkal látják el, tehát fiktív befogadói szerepüket sem vesztik el. „Látom, hátrálnak szép lassacskán. Helyes. Mit mondanak? Alig hallom a hangjukat a messzeségből! Azt mondják, hog valami gyöngédet, szépet, valami finomságot? [...] Nost, tegyenek úgy, mintha vetkőznének, húzzák át ruhájukat a fejükön, s a rostokon át nézelődjenek hosszasan és nyugodtan –” (197)

Az utolsó mondat utasítása a befogadót már nem mint egy szöveget olvasó (vagy hallgató) lényt feltételezi, hanem mint megfigyelőt, aki bizonyos cselekvéseket végrehajt, hogy megfigyeléseit megtehesse. A töredék folytatása a következő: „…mert eddig, hölgyeim és uraim, az embert figyelték, most azonban a ruha rostjain át a rágógumit figyelhetik! A rágógumi a szomszéd asztalnál ül egy női szájban, s hallgatja mindazt, amit maguk nem kötelesek végighallgatni. Fecsegve van a hátán, szólnak a ruha rostjai mögül maguk lapidárisan. [...] Gazdasszonya – fodrászlány, mint az önök rövid utánajárással meg fogják állapítani [...]” (198) A narráció itt egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy ő maga „teremti” a látványt – hiszen a fiktív befogadónak adott utasítások ezt hangsúlyossá teszik. Másrészt pedig „úgy tesz”, mintha az előzőekben fejükön áthúzott ruha rostjain keresztül a fiktív befogadók elé táruló látvány valóban nem szövegszerű, hanem valóban látványszerű volna. Végül nem csak befogadóinak reakcióit adja szájukba, hanem azt is megmondja: „rövid utánajárással meg fogják állapítani” – ami végképp elbizonytalaníthatja az olvasót, hogy a fiktív befogadó melyik világhoz tartozik.

Mindezt Genette azon megállapításához köthetjük, aki, miután elméleti indokok alapján azt állítja, hogy az elbeszélésben a „mutatás” mindig „a mondás egy módja”[28], megállapítja, hogy Proust szövege egyszerre található a mutatás és a mondás szélső pólusán[29]

. Mindezt az itt idézett szövegrészre is igaznak tartom, csak éppen annyi csavarral vagy éppen többlettel, hogy itt ráadásul az elbeszélő és a fiktív befogadó közti játékról van szó, amely ráadásul ez utóbbi szerepét kétértelművé is teszi.

Utolsó elemzendő témánk A tornác c. elbeszélés számozott részeiből az elbeszélő által írott poéma. Az írás, mégpedig hangsúlyozottan nem az elbeszélt szöveg, hanem egy másik, fiktív szöveg írásának lehetősége a következő töredékben vetődik fel először: „Eltünődöm néha, mi lenne, ha tudnék regényt írni. Aligha verném nagydobra. Ha tudnék írni szép, realisztikus regényeket a magyar valóságról, ez azért a magyar valóságra nézvést is vigasz lenne.” (184) Ennek folytatása pedig: „Most már elárulhatom, hogy ha regény nem tudok is írni, kitaláltam egy poémát. Tépik a hajukat, mi? »Nem tartozik ide semmiféle poéma! Tessék a valóságról, az életről írni!«, csakhogy előbb mutassák meg nekem azt az életet, ahol a dolgok azt kiabálják, hogy »tessék nézni, mi hárman szorosan összetartozunk, [...], mi beletartozunk egy logikus oksági láncolatba, [...] a lényeges dolog ott van középen, ő hozzátartozik az élethez [...]«”(185-186)

Látható tehát, hogy az elbeszélő a történet világának értelmes rendezettségét, a lényeges-lényegtelen ellentétpár szerinti feloszthatóságát, a történések oksági láncolatba rendezhetőségét köti össze a regény írásának lehetőségével. A körülötte lévő világot nem ilyennek tapasztalja – ám ez nem csak Albert főherceg agyvelejére igaz, hanem a „magyar valóságra” is. A regénnyel azonosított „rendes” elbeszélés által megkívánt elrendezettség a dolgok szintjén megmutatkozó hiánya, ebből kifolyólag a válogatás önkényes volta[30] indokolhatja a számozott szövegrészek töredékes voltát; valamint vonatkoztatható a másik, a novellában szereplő elbeszélésre, Albert főherceg panegyricusára, amennyiben az magától értetődőnek tekinti a világ rendezettségét; végül pedig az előszó és utószó szerzőire, akik szintén valamilyen rendet, ám a Lakatondy számára magától értetődővel szemben állót tételeznek fel. Ám az elbeszélő nem végzi el sem az önreflexió, sem (ami kevésbé meglepő) a másik szövegre való reflexió műveletét.

A fiktív befogadók szájába adott felkiáltás megint azt mutatja, hogy meglehetősen paradox helyzetet foglalnak el: egyszer a „valósághoz képest” kérik számon az elbeszélő szövegén a konzisztenciát stb., itt viszont a narrátor által írott fiktív poéma helyett követelnek egy (fiktív) regényt – a valóságról szólás igénye tehát egy másik narratív szintre került.

A fiktív poéma történetének kivonatos ismertetése is elkezdődik, a fiktív befogadóval való intenzív párbeszéddel kísérve: „Képzeljenek el egy embert, egy lantost – így kezdődik a poéma – [...] nem ismerős a dolog valahonnét? Na látják, ilyenek a jó poémák, valami miatt mindig ismerősnek tűnnek.” (186) Később a fiktív befogadó félbeszakítja a történetet, és ő ad meg egy „kényes” választ: „Meg hát a kígyónak nincsenek végtagjai, nem lehet vele kártyázni [...] »Koitálni sem lehet vele!« – szakítanak félbe türelmetlenül. Dehogynem? Hogy mondja? Hogy a szája tágulni tud?” (187) A későbbiekben még többször találkozunk Márton Lászlónál azzal a megoldással, hogy az elbeszélő nyilvánvalóan egy saját maga által kiagyalt választ ad befogadóinak szájába.

A Három c. részben újabb reflexió következik a poémára: „A poéma persze nyers egy kicsit, még csiszolgatni kéne.” (195) Majd a rákövetkező töredék így indul: „A lelkiösmerettel fölszerelt sertés balladája.” (195) Nem derül ki, hogy ez az újabb poéma az elbeszélő fiktív alkotása-e, vagy egy újabb, ismeretlen beszélőtől hangzik-e el, mint néhány töredék. Mindenesetre a sertés az elbeszélő történetének egyik szereplője is, tehát a narratív szintek egymásba csúszása bizonytalanul ugyan, de itt is megfigyelhető.

2. Menedék[31]

A Menedék, Márton László első regénye, az elemzett novellákhoz hasonlóan több elbeszélőt mozgósít, jól elkülönítve az egyes elbeszélők szövegeit. A „beszélyt” az „Előzetes megjegyzések” címet viselő szövegrész vezeti be, melyet „a Kiadó” jegyez (5-7). Mivel a neki tulajdonítható szövegrészek – a bevezetőn túl a szögletes zárójelbe tett megjegyzések, valamint a kötetet záró „Ajánlott irodalom” című rész (179-182) – nem elbeszélő jellegűek, ezért fiktív kiadónak fogom nevezni a továbbiakban.

A bevezető azon túl, hogy a hagyományokra rájátszva tartalmazza azt, hogy a kiadó hogyan jutott a közölt szövegekhez, reflektál a később olvasható történetek „szerzőségére” is. A szövegek elkülönítése a fiktív kéziratok írásképe alapján történik. A Naplónak elnevezett szövegrészek esetén azonban a megírás aktusának lehetősége kérdéses: „Az első kézirat – a Napló – szerzője Monori Bélának nevezi magát; hogy valóban azonos-e Monori Bélával, akivel a leírt események megtörténtek, vitatható, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy Monori még a Napló tanúsága szerint is hosszan írásképtelen volt.” Ezt a megállapítást azonban rögtön visszavonja: „Mindez, véleményünk szerint, nem csorbítja magának a szövegnek a hitelességét.” (6)

Ezzel szemben a fiktív kiadó a szöveg tanúsága szerint semmi kételyt nem támaszt a második szövegkorpusz, az általa Beszámolónak nevezett rész megírásával szemben, holott a szövegből hamar kiderül, hogy a szerző, Teophrastus, egy szemüveg. A kiadó szerint ő „sajátságos és alig hihető metamorfózisok áldozata” (6) – ami szintén nem szerepel a történetben.

Végül a Leírás szerzőjéről esik szó. A fiktív kiadó az ő esetében csak arról beszél, hogy feltehetően olvasta a Naplót, ám a Beszámolót nem – viszont nem reflektál arra, hogy a Leírás elbeszélője olyan információkat is közöl, melyek nem a Naplóból származnak, viszont, mint majd látni fogjuk, ezen információk forrása meglehetősen kétséges.

A fiktív kiadótól származó „kiegészítések és magyarázatok” (7) jobbára a szövegek hiányaira vonatkoznak, azonban két esetben a szövegbe szúrt felkiáltójel felhívja a figyelmet egy igealakra („rákövetkezendett [!]” (10)), illetve, ami fontosabb, egy ellentmondásra: „Emlékszem [!] egy ismerősömre […]” (130) Több ilyen beavatkozással azonban nem találkozunk a regény szövegében.

A Napló címmel ellátott szövegrészek elbeszélője egyértelműen azonosítható Monori Béla (fő)szereplővel. A homodiegetikus én-elbeszélés jobbára múlt idejű, de előfordulnak jelen idejű részek[32]. Monori a legtöbb szereplő beszédét szabad függő beszédben írja le, vagy a már elemzett jelöletlen idézetben. Leginkább a történet elején szereplő vasutas elbeszélését teszi idézőjelbe. Mivel a párbeszédekben tipográfiailag nem jelöli, hogy mikor változik a beszélő szereplő, a szöveg több helyén is előfordul, hogy egyes mondatokat csak utólag tudunk meghatározott szereplőkhöz kötni. Egy példa: Pongrácz Júlia meséli élettörténetét Monori Bélának: „[...] képzelje csak el az üres lakásban azt a hatvan decibeles vartyogást! Megjegyzem, előreszaladtam egy kicsit, és más, fontos dolgokról elmulasztottam beszélni. Közbe kellett volna vetnem, hogy mindmostanáig sejtelmem sincs, mi lehet a másik oldalon [...]; és még néhány ezzel kapcsolatos megjegyzést le kell írnom okvetlenül, még mielőtt elfelejteném! Annál hamarabb lezárhatom a Pongrácz Júlia-szálat [...].” (103) A történetmondásra való reflexió származhatna Pongrácz Júliától is, hiszen ő az intradiegetikus elbeszélő az előző mondatban.

Több helyütt a töredékes forma fedi el azt, hogy a szögletes zárójeles kiadói megjegyzés után megváltozott a beszélő személy. Azonban, mint a fenti esetekben is, utólag rekonstruálható a váltás. Különösen látványosak az ilyen „trükkök” (mert hiszen az olvasó, mind a valós, mind az implicit, a szerzőnek tulajdonítja a szöveggel való játékot), amikor a törés után idézőjeles szöveg kerül, amelynek kezdete kimarad, csak a végén láthatjuk a záró idézőjelet. Ilyen például a vasutas elbeszélésére való átváltás (44). A Leírás szövegébe két alkalommal is így ékelődik be egy-egy „bestiális levél” (137, 167).

Monori többször reflektál írására, egyrészt grammatikailag („mint az én esetemben a többes első személy, ez a rothadt nyelvi hazugság mutatja.” (68)), a rendezés-rendszerezés kívánalmaira („Rendszereznem kell a gondolataimat, bár ez a művelet egyre kevésbé logikai természetű” (155)), és egy alkalommal, éppen saját párbeszéd-idézési technikájának megtörése kapcsán, magára az írás aktusára is: „ Kedves Endre szeretné Monorit ismét emlékeztetni [...] (viszketett a ceruzám, hogy egyszer úgy írjam le a nevemet, mint egy idegenét)” (163).

A Beszámoló elnevezésű szövegrészek elbeszélője egyes szám harmadik személyű. Nézőpontja Theophrastusé, akiről másrészt igaz, hogy róla „kizárólag egyes szám harmadik személyben esik szó” (6), mint a fiktív kiadó írja. Ennyiben tehát lehet, hogy a szöveg „szerzőjét” Theophrastusként azonosítjuk, narrátora azonban heterodiegetikus. A Theophrastusra vonatkozó mondatokon belül megkülönböztethetünk kétféle megszólalást. Mikor Theophrastus a történetben tett megjegyzéseiről, megszólalásairól van szó, múlt idejű igealak vonatkozik rá – mikor történetbeli szerepét kommentálja, vagy éppen „elméleteit fejti ki” (6), akkor jelen idejű. Néhány példa: „Theophrastus bevallja, fikarcnyit sem segít Monorinak [...]” (107), majd két oldallal később: „Theophrastus egyébként mégiscsak segít Monorinak, bár nem látványosan: értésére adta, hogy [...]” (109) Amikor jelen időben ismerteti az elbeszélő Theophrastus tanításait, akkor az nem hat a történet világára, még ha arra reflektál is. Viszont az első alkalommal, ahogy a szívben múlt időben olvashatjuk: „így aztán Theophrastus volt kénytelen azt mondani, hogy [...]” (114), a szereplők rögtön reagálnak erre: Monorinak tulajdonítják szavait. A következő oldalon Theophrastus visszatér a jelen idejű kommentáláshoz: „Theophrastus ebben a zagyva makogásban önnön tanításának igazolását látja.” (115)

Az első Beszámolóban Theophrastusról megtudjuk, hogy első megszólalása előtt „mindössze külső-belső megfigyelésekre szorítkozott” (12). Később kiderül, hogy ezen „belső megfigyelések” mit is jelentenek, „Ebéd után, figyelte meg Theophrastus, azt álmodta Monori, hogy [...]” (28) A Monorira vonatkozó részek gyakran tehát belső nézőpontúak (többször Theophrastuson „megszűrve”), azonban a többi szereplő nézőpontját nem veszi fel a szöveg – őket kívülről látjuk, tetteikről és szavaikról értesülünk. Kivéve egy esetben, amikor Pudiló Bumbi történetét közli: „Ő megszólalni képtelen; Theophrastusnak a Pudiló Bumbi pórusaiból szivárgó roncsolt emléknyomok alapján kell a történteket rekonstruálnia.” (150)

A Leírás elbeszélője, aki nyilvánvalóan heterodiegetikus, még ennél is többet közöl Monoriról – olyat is, amit ő maga nem fogalmaz meg: „viszont ezt a vélelmet rögtön el is fojtotta szentimentalizmustól való homályos, megfogalmazatlan és beléje nevelt irtózása.” (15) Sokszor közli Monori gondolatait, némely esetben csak utólag beszúrva zárójelben, hogy „(Így gondolkodott Monori. [...])” (35) Egy esetben Monori spekulációját követi: „Ez logikus, de már nem érvényes a logika. [...] Akkor hát, így spekulált az éppen feltápászkodó Monori, prinzipiell (tudott egy kicsit németül) bárhol húzódhatnak az országhatárok [...]” (56-57) Itt a szóhasználat Monorihoz kötődik, mint azt a zárójel megindokolja. A következő mondatban azonban egy nyilvánvalóan narrátori közlésben hasonló szóhasználatra figyelhetünk fel: „ekkor, praktisch, lövés dördült, egészen közelről.” (57)

A Leírás narrátorának közlése egyszer nyilvánvaló ellentétben áll Monori gondolatával: „Új helyzetében először fordult elő, hogy valaki hozzá mert nyúlni [...]. Ugyanaz ismétlődik folyton, gondolta közben.” (84) Máskor olyasmit ír le, amit Monori, sőt, egyetlen más szereplő sem lát: „mivel senki sem figyelt rá, Monori sem, csalódottan, ejakuláció nélkül zuhant sivár álmába.” (79)

Egy hagyományos regényben mindezek nem tűnnének fel – itt azonban, ahol olyan szövegrészek között olvasható a Leírás, melyek megalapozzák azt, hogy honnan tudnak információikról (ha mégoly fantasztikus módon is, mint a Pudiló Bumbi pórusaiból szivárgó emléknyomok említésével), és ahol az fiktív kiadói megjegyzések felhívják a figyelmet a szövegek eredetére, mindez új megvilágításba helyezi a hagyományos elbeszélői gyakorlatot.

A Leírás narrátora egyébként tudatosan reflektál elbeszélői gyakorlatára. Egy, Monori gondolkodásmódját leíró rész után megjegyzi: „a Leírás papírra vetője is vágyik elbeszélőileg jó helyzetekre, noha tudja, hogy vágya legjobb esetben is abszurd és infantilis. Mégsem fojthatja le nevetséges, bár leheletnyi nosztalgiáját, amikor ő maga is kutyaszorítóban érzi magát; elvégre Monori Béla körül megszűnt az idő, néhány lépésnyire szűkült a tér, sőt mint megfigyelhető, Monorinak emlékei sincsenek [...]. A Leírás papírra vetője még a véletlennek is alig bukkant a nyomára; vagyis létezik történet, ámde szervezőelemek híján. Mi marad? Legföljebb egy perverz logikai rendszer; de gondolkodóink tapasztalatból tudják, hogy a rendszert a renddel csak önkényesen lehet azonosítani.” (75) Máshol a Leírás szerkesztésére, a részletek elrendezésére reflektál: „A bestiális levelek némelyike még majd felvétetik a Leírásba, ha lesz rá hely és ürügy; most azonban fontosabb dolgokról kell szót ejteni, még akkor is, ha kellemesebb volna beteljesülni hagyni Monori vágyát, hogy legyen a szív mézeskalácsból [...]” (139)

Több reflexiója is foglalkozik Monori azonosságával, illetve a Napló szerzőjének kilétével. Első ilyen elmélkedése azonban egy gyors vágással átvezet a szívbeli beszélgetésekhez: „Monoriban is felébredt a gyanú (lehet, hogy ő valaki más, és félreértésből kellett foglyul esnie, vagyis megmenekülnie?), s ezt nem csk Wacholder és Hegedüs gonoszkodása szította benne, hanem Boeffy bárgyú históriája is.” (134-135) Másodszor a Leírás papírra vetője (elbeszélője) a történet vége felé ismét belefog a Napló hitelességének elemzésébe – ám az implicit szerző megszakítja gondolatmenetét a töredékes formára való rájátszással (167).

A Leírás elbeszélője többször is szót ejt arról, hogy hogyan alakítaná szívesen a történetet. Az egyik részletet már idéztük, egy másik példa: „Csábító volna meghagyni őt idegen testnek saját szervezetében, csakhogy a Leírás papírra vetője nem dönthet a Napló papírra vetőjének sorsáról” (165). Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy ezen fejezet elején ezt olvassuk: „Közeledik a végpont; ez, ha másból nem is, a Napló szövegéből kiderül.” (165), akkor az a benyomásunk támadhat, hogy legalábbis bizonyos pontokon az elbeszélő számára nem az elbeszélt történet „valóságos” lefolyása jelenti a korlátot, hanem egy másik szöveg, nevezetesen a Napló. Ennek azonban ellentmondani látszanak azok a már idézett szöveghelyek, ahol olyasmikről olvashatunk, amikről a Napló szerzője nem tudhat.

Végül meg kell még említenünk egy érdekes törést a Leírás szövegében. „Helyszűke miatt itt és most kell a Leírónak megjegyeznie, hogy levél-, könyv- és kézirattárakban aránylag rövid kutatás után Vadonc mesternek nyomára bukkant” (168) – olvashatjuk, majd elkezdődik az ismertetés. Az életrajzban egyszer csak feltűnik egy vasutas is, és zárójelben ez áll: „(bár feltehető, hogy ezúttal a kutató névazonosságnak esett áldozatul)” (170) – ám az ismertetés folytatódik. Itt mintha a zárójeles beszúrás egy másik szerzőtől származna, aki azonban nem lehetne azonos a Leíróval, hiszen ő végezte a kutatást – tehát az elbeszélő hang pillanatnyi paradox megoszlásával találkozhatunk.

A Menedék helyszínének legfőbb paradoxona, nevezetesen az, hogy Monori Béla szívében játszódik, ahol maga Monori is jelen van, nyilvánvaló és alaposan elemzett jelensége a könyvnek[33]

, amelyet ezért (bár a történet helyszíne szerepel a prózapoétika által vizsgált jelenségek között) nem elemzek részletesen. A történetben az idő is megszűnik, némiképp hasonlóan ahhoz, amit a Rosta elemzésénél láttuk. A regény elején (a szíven kívül) egy idő után mindig háromnegyed kilenc van[34].

A szívben megszűnt időről néhány idézet: „háromnegyed kilencet mutat az órám változatlanul, pedig azóta többször is excernálnom kellett, és egyéb jelek is mutatják, hogy időközben órák, sőt napok teltek el; vagyis teltek volna, ha még az idő múlni tudna. Viszont a másodpercmutató most is körbeforog, sőt gondolataim is egyfajta sorrendben következnek: tehát ha korlátozva, de mégiscsak létezik idő.” (71) (Napló) „Nincs időmúlás, jól van; de megmaradt az időrendűség, és nem szűntek meg a folyamatok.” (88) (Monori gondolata, idézve a Beszámolóban) A Beszámoló reflexiója erre: „[Monori s]okáig nem akart lemondani az idő méréséről, ahogyan Theophrastus is ragaszkodik az időhatározók használatához, persze Monoriénál nagyobb sikerrel.” (86) Itt az idő korlátozott létezésére vonatkozó állítás nyelvi konzekvenciáiról is szó van (valamint ha a mondatot önreflexívnek értjük, kiderül, hogy a Beszámoló szerzője „tényleg” Theophrastus).

Az idő megszűnéséről szóló passzusok a narrációval és a térkezeléssel való összefüggésének pontos elemzését fogalmazta meg Bednanics Gábor: „A narratív téridő kölcsönös viszonya azonban [...] nem engedi meg oly módon szerveződni a különböző nyelvi-poétikai elemeket, hogy azok mentén csupán ez a fajta primer változás válhatna beláthatóvá. [...] [M]ég inkább jelentésessé válik a narratív szövegek alapvető emlékezeti aktusokból származó időorientációja, amely jóllehet ebben az esetben visszaszorulni látszik, mégis csak belőle kiindulva fogalmazható újra a tér hangsúlyozottsága az időével szemben.”[35]

A szöveg többször felbukkanó problémája a szereplők azonosságának felbomlása. Maga Monori is elmélkedik azon, mi az identitás (91). A történet elején a vasutas egyben a hold is. Hosszú elbeszélésének egy pontján egy történeti figura, és a véletlenül nevét viselő másik szereplő teljesen összekeveredik (48-50). Monori a szívbe belépve találkozik saját magával, de nem ismeri fel rögtön, hogy kit lát (66-67). Ez a „másik” Monori azonban később egyáltalán nem szerepel. A szívbeli szereplők „ontológiai státusa” kétséges: Monori a kitalálójuk, vagy absztrakciók szülöttei stb.[36]

Ezen kérdés taglalása helyett egy kevésbé lényeges, ám elbeszéléstechnikai szempontból annál izgalmasabb példára szeretném felhívni a figyelmet. Az első „bestiális levél”, melyet a Leírás közöl, egyes szám első személyben íródott, ám „szerzője” egy faj, a farkasok nevében beszél. Ez a kettősség paradox állításokhoz vezet: „ügybuzgó vadászok fél órán belül agyonlövöldöznek, mert állítólag veszélyes vagyok.” (117) Néhol keveredik a paradox személyes beszéd a logikussal: „én, a közhittel ellentétben, korántsem vagyok hatalmas állat; bizonyos alfajaim kifejezetten apró termetűek.” (119) Pasquino válasza következetesen az egyes szám második személyű megszólítást alkalmazza.

Végül a beszély befejezését szeretném röviden elemezni. Amikor megtudjuk, hogy újra van idő, Monori Theophrastusra vonatkozó véleményét is újraértékeli. Bár a regény elején kifejtette, hogy „ellenkezik világszemléletével”, hogy Theophrastusnak nevezzen, és emberszerűnek tartson egy szemüveget (24), majd tovább „akadékoskodik” (29), a későbbiekben fenntartásai eltűnnek. Theophrastus létezésére vonatkozó aggályait először meglehetősen paradox módon fejti ki: „A jóságos Theophrastus is hallgat [...]. S most, hogy újból van idő, már nincs idő képzelt beszélgetésekre, fölösleges beszédre késztetnem azzal, hogy sohasemvolt eszméket adok a szájába; különben sincsen szája. [...] A személyiség, mondta Theophrastus, talán a képzelt beszélgetések egyikében [...]” (156-157)

Az, hogy Theophrastus már csak mint a képzelet által megszólaltatott szemüveg szerepel a Napló szövegében (bár így kétségkívül beszél, illetve hallgat, sőt: jóságos), nem akadályozza meg, hogy az utolsó fejezet egy Beszámoló legyen, melynek elején a megszokott nyelvi formulákat olvashatjuk: „Theophrastus értelmét vagy legalábbis alibijét vesztette” (174). Utolsó megszólalása eddigi mindentudásának visszavonása: „Így esett, hogy Monori Bélát megfojtották saját szívében [...]. Puszta kézzel; Theophrastus nem tudja s nem tartja fontosnak tudni, ki volt.” (176) Ezután Monori kikerül szívéből, és a következő oldalon a szemüvegről az ő szempontjából esik szó, aki éppen nem is tudja, mi az – ez látványos ellentétben áll azzal, hogy a Beszámoló szövegét olvassuk. „Sima, hideg tárgyat markolt meg, amely valami madzagon fityegett; letépte; végül, nem tudva vele mit kezdeni, tehetetlenül szorongatta.” (177)

Ám a történetmondás utolsó mondatában (az Ajánlott irodalom előtt) megsemmisül a szemüveg, amely ismét Theophrastusnak neveztetik – és ha valóban ő a szerző, akkor ez egyszerre logikus (hiszen megsemmisülésével véget kell érnie szövegének) és paradox (hiszen már magát a megsemmisülést sem mondhatná el, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a korábbi szövegek létrejöttének feltételeit ez a megsemmisülés hogyan befolyásolja).

3. Tudatalatti megálló[37]

A regény szövegének legnagyobb részét egy heterodiegetikus elbeszélőhöz köthetjük, aki az első mondattól kezdve élénk párbeszédet folytat fiktív befogadóival. A „tisztelt Olvasók” szájába adott kérdések, kifogások stb. általában jelzetten feltételesek. Néhány példa ennek különböző módjaira: „Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók” (5) „(Szinte hallom a felhördülést)” (13) „ha nincs ellene kifogásuk a tisztelt Olvasóknak” (76). A narrátor többször feltételezéseket fogalmaz meg a fiktív befogadók a történetre vonatkozó elvárásairól, reflexióiról: „Félő, hogy a tisztelt Olvasók egy része még így is fárasztó, fölösleges kitérőnek fogja tartani a következő epizódot [...]” (50) „Valószínűnek tartom, hogy Richárd újbóli felbukkanását meglepőnek, sőt, erőszakoltnak tartják majd a tisztelt Olvasók” (111) „[...] jól sejtették a tisztelt Olvasók, Richárd máris belekezd a történetbe” (155) „Önök azt mondhatják, tisztelt Olvasók, hogy ez csak hasonlat [...]” (198)

A legerősebb feltételezése a következő, amely egyszerre több narratív szintet is célba vesz: „De hát ez is csak afféle szólásmondás: a poklot mint üdvtörténeti képződményt nem hajlandó számításba venni sem a szerző, sem a főszereplő, sem az olvasó – ha már a történetet megtiszteli azzal, hogy idáig nyomon követte szűkös határait és fullasztó kacskaringóit.” (103) Itt a fiktív befogadóról bizonyos világképi sajátosságokat feltételez – mégpedig az alapján, hogy egyáltalán olvassa a regényt. Hiszen az olvasás felfüggesztése, vagy legalábbis az olvasás helyetti „bóbiskolás” már korábban is felmerült az elbeszélőben (32).

A fiktív befogadók és az elbeszélő közti narratív-ontológiai kapcsolatot itt egy hosszú szövegrész elemzi. Lényege, mint már A tornácban láthattuk: „Megpróbálom elképzelni Önöket, akik beszéltetnek engem, s akiket az én szavaim tesznek megszólítottá. Ám azt is tudom, hogy Önöket nem lehet elképzelni, Önöknek nincs arca, számomra legalábbis nincs.” A következő mondat azonban kilép ebből az általános bölcseleti keretből, és a fiktív befogadót egy konkrét időponthoz köti – hiszen azt írja: „Mégis elgondolkodom rajta: mire gondolnak, mivel vesződnek, hogyan érzik magukat ezekben a hirtelen jött tavaszi napokban?” (112) Jóval meghatározottabb narratív helyzet ez, mint a regényt nyitó utalások a jelen „igazságot szomjazó, zaklatott” hónapjaira (5). Ráadásul a fenti mondatok környezete éppen az írás elakadását tematizálja, illetve azt, hogy ennek az olvasás számára nem volna jelentősége, ha maga az elbeszélő nem említené – ezen megfontolások logikus párhuzama volna a befogadás idejének hasonló bizonytalansága. A narratív szituáció tehát aszimmetrikus: a narrátor oldaláról a megírás ideje nem látszik a könyvön – a befogadó ideje viszont fiktíve jól meghatározott. Ez az aszimmetria az utolsó oldalakon megszűnik, a megírás fiktív ideje is kiderül: „Most már csak az kell, hogy elbúcsúzzam Önöktől, tisztelt Olvasók. [...] Most múlik el a május [...].” (203)

Egy ponton a narratív szintek nyilvánvaló felbomlásával találkozhatunk: a fiktív befogadó kérdése a szereplők szintjére kerül. „Hudingulf megpróbál szembenézni önmagával. No de ki lehet az, aki visszanéz rá? Hohó, galambocskáim, tisztelt Olvasók! Hátrább az agarakkal! Pompás kérdés … elismerem … gyötrelmes kérdés! Hudingulfot kínozza, bár az Önök szájából hangzik el.” (15)

A fiktív befogadóknak szóló utasítások ebben a szövegben is megjelennek, mint A tornácban. „Nagy lélegzetet vegyenek, tisztelt Olvasók! [...] Amíg Önök beszívták, majd kilehelték mély lélegzetüket, D. J. kimászott a betongúlából.” (20) Itt a fiktív befogadók olvasási tevékenysége (és a közben általuk fiktíve elvégzett tevékenység) egybe is esik a történet idejével. „Most pedig hunyják le szemeiket egy pillanatra, tisztelt Olvasók, hogy aztán bátor és rezzenetlen tekintetünket a leírás végpontjára szögezhessük.” (197) Ebben a mondatban a máshol (pl. az írás abbamaradására való reflexióban) hangsúlyozottan írott történet látásként–láttatásként értelmezi magát. Ez még élesebben látható a következő idézetben: „A tisztelt Olvasók lelki szeme előtt táruljon ki egy futballpálya nagyságú, holdfényes térség [...] Apróbb részleteket is fölfedez a tisztelt Olvasó lelki szeme.” (6-7)

Az elbeszélő többször is reflektál arra, hogy tudatosan szerkeszti szövegét. Ami nem fontos, arról keveset szól: „Minek is beszéljek arról, ami ezekben a percekben történik? Igazán könnyű elképzelni, amint a nők »összekapják a cuccokat« [...].” (11) A szerkesztés a fiktív befogadó érdekében is történhet: „Az a kérdés, hogyan adjam elő a most következő, kissé hosszadalmas, helyenként rikító fordulatokkal és érzelgős visongással tarkázott párbeszédet, amely azonban a történet szempontjából meglehetősen fontos [...].” (50) „Az alábbiakban következzék a történet, nagyjából úgy, ahogyan Richárdnak elmesélte D. J., mellőzve persze [...] mindazt, ami hátráltatná az olvasást. Másfelől, hogy látványosan elhatároljam az elbeszélés egészétől, címet is adok neki, méghozzá hangzatos címet; legyen címezve mondjuk így: »Szatírfej az ablak fölött«.” (54)

A szerkesztés önkényességét is bevallja a narrátor: „Most pedig, ha nincs ellene kifogásuk a tisztelt Olvasóknak, Richárdot elbocsátjuk, vagy inkább szem elől tévesztjük. Majd aztán elő fogjuk ráncigálni, már-már a hajánál fogva, mindenesetre kellőképpen váratlanul és indokolatlanul.” (76)

A történet és a történetmondás sorrendje közti különbséget is többször jelzi, pl. „Ez az a történet, amelyet D. J. már hallott, Önök pedig, tisztelt Olvasók, rövidesen hallani fognak.” (158) A regény szerkezetének egyik fő jellegzetessége, hogy D. J. a történet idejének legelején bekövetkező halála, amihez képest a történet „alvilágjárásként” értelmezhető, csak a regény végén derül ki[38] – erre a megoldásra viszont nem reflektál az elbeszélő.

Noha a narrátor heterodiegetikus, több elbeszélői megoldás a homodiegetikus narrátorok tulajdonságait használja ki. A történet helyszínén uralkodó fényviszonyok az ő (és a fiktív befogadó) látását is korlátozzák: „Amennyire a gyér foszforeszkálásban látjuk, D. J. harminc év körüli, zömök, erőteljes férfi [...]” (19) Másutt a történet helyszínén tartózkodó homodiegetikus narrátorra jellemző megoldás vegyül az írás aktusára való reflexióval: „most magunk is meggyorsítjuk lépteinket – hogy még mielőtt a mondat végére pontot raknánk, megérkezzünk a törpebálba. Helyben vagyunk.” (105)

Az elbeszélés ideje és a történet ideje közötti fiktív egybeesés néhány helyen szintén előkerül. „Most pedig legfőbb ideje, hogy belekezdjek a történetbe. Azzal kellene kezdenem, hogy a történet hőse, D. János fölébredt, illetve magához tért. Ám éppen ez a baj: D. J. még nem tért magához.” (6) A narrátor addig más történet elbeszélésével „tölti az időt”, míg ki nem jelentheti: „Na végre! D. J.-nek méltóztatik magához térnie.” (18)

Ennek fordítottja az az eset, amikor a következő esemény elbeszélésének elhalasztása egyben a történet idejében is jelentkezik, a szereplők műélvezetének meghosszabbodásában: „Ez a helyes kifejezés, tisztelt Olvasók: itt élvezet folyik. Mígnem… de ne legyünk ilyen könyörtelenek!, ne szakítsuk meg a Kondorkeőszaáli házaspár műélvezetét ilyen gyorsan!” (40)

Az elbeszélés és az elbeszélt történet közti viszonyt a regény elején így határozza meg az elbeszélő: „[...] tőlem csak a mondatok függenek, a történetnek, mint látni fogják, nem én vagyok az ura. A történet egyszerre csak körvonalat ölt [...]” (6) Ennek a recenzensek által is sokat idézett megfogalmazásnak azonban részben ellentmondanak a fenti időbeli jelenségek. Másutt viszont a történet („cselekmény”) és az elbeszélés („leírás”) közti szakadás sokkal radikálisabbnak tűnik az elbeszélő önreflexiója alapján: „Vajon mi lesz ennek a vége? Nos hát… nem tudom. Sejtelmem sincs. Azaz, hogy pontosabb legyek: a cselekményt illetően természetesen tudom, hogy mi lesz a történet vége, még akkor is, ha nem én vagyok a történet parancsolója; ám a leírást illetően fo-gal-mam sincs.” (79) „[...] a cselekmény szempontjából nem lehetséges, a leírást illetően lehetséges.” (80)

Míg az első betéttörténet címét az elbeszélő adja, bár később elégedetlen címadásával („címet is adok neki [...] Most, hogy ismét szemügyre veszem [...], korántsem tetszik [...]” (54-55), a harmadik címéről pedig kifejezetten elégedetten nyilatkozik („amelynek azt a címet adtuk, szándékosan és jogosan” (197)) – a második betéttörténet címe az elbeszélő állítása szerint nem tőle függ, holott ez nyilvánvalóan a „cselekmény”–„leírás” ellentétpárban az utóbbihoz tartozna. „Így hangzott a történet, amelynek a sors kifürkészhetetlen szándékából az lett a címe, hogy »Házfalak a tópart fölött«.” (136)

A betéttörténetek részletes elemzését elhagyom, csak egyetlen példát vennék annak illusztrálására, hogy ezek a homodiegetikus, visszatekintő narrátor által elbeszélt történetek a „klasszikus” lélektani realizmus hagyományába jól illeszkednek[39]. A „Házfalak a tópart fölött” című szöveg elbeszélője, D. J. anyja ezt mondja: „El is felejtettem, az első betűtől az utolsóig. Már a megszólítás is hallatlan rideg volt: »Asszonyom!«” (124), majd hosszabban idéz a levélből. Ez a paradox, ironikus megoldás itt gond nélkül értelmezhető a narrátor-szereplő gondolkodásmódjára jellemző pszichológiai mechanizmusként.

A regény végén újabb narratív szintátlépés, metalepszis történik meg: a történetben szereplő Nagy Víz „az egész papirost fölemészti” – amely papiros majdnem azonosítható az elbeszélést mint írást hordozó papírral: „Többé nincs helyük a szavaknak. A szavak megvannak; azonban, ahol elhangozhatnának, nincs tér.” (201) Bár a szavak elhangzására való utalás nyilván szemben áll az írást hordozó papír szerepeltetésével; mindenesetre a regény nem fejeződik be, ám a következő majdnem két oldalon hangot vált: egyes szám első személyben megszólaló narrátor átadja a helyét a harmadik betéttörténet végére (196-197) is jellemző beszédmódnak, amely gyakori „Mesélik, hogy” mondatkezdést alkalmazva „tárgyilagosan” beszámol a történtekkel kapcsolatos vélekedésekről. Végül a már említett búcsúzás következik, amelyben visszatér a korábbi elbeszélő hang, hogy végül ironikus „tanulságot” is szolgáltasson, amelynek a történethez fűződő kapcsolata meglehetősen kétséges: "Egy bölcselő szerint az ember nádszál, azonban gondolkodó nádszál; egy másik bölcselő szerint az emberiség lavina, méghozzá gondolkodó lavina. Bárhogy van is: a gondolkodás méltósága, ha vigasz, némileg sovány vigasz."

4. Átkelés az üvegen[40]

A regény több elbeszéléstechnikai jellemzőjével nem fogok foglalkozni. A különböző valóságsíkokról, és az ezekben megjelenő egyes szereplők egymásnak való megfeleltethetőségéről alapos tanulmány olvasható, amely ezzel összefüggésben a regény idejének és terének sajátosságairól is szól[41]. A következő elemzés tehát a regény néhány elbeszélőjéről fog szólni – kihagyva a verses epikus részeket, melyek kevesebb problémát vetnek fel.

A regény narrátorai egymástól jól elkülöníthetőek. Az egyes szám első személyben beszélő, a fiktív befogadóval intenzív kapcsolatot fenntartó elbeszélőről szólok először. A regény kezdetétől az ő szövege olvasható (az első két oldalon található két rövid bevezető szöveg után, melyek az útirajz kitalált illetve „valóságos” voltáról szólnak (5-6) – szedés szempontjából is egymás tükörképeiként). „Ugyanabban a pillanatban lépünk elő a semmiből, mint ez a történet [...] Önök a történet egészét kívánják, bár alighanem tisztában vannak vele, hogy megfoghatatlan dolgot kívánnak, hölgyeim és uraim [...]; amit én kérek, az még annyira sem kézzelfogható, mint ez a történet. A segítségüket kérem. Önökhöz fordulok, bár attól tartok, nem adnak hitelt a szavaimnak, vagy ha mégis, akkor csak azért és annyira, hogy meg ne zavarják a játékot, amelynek részesei lettünk, és amelynek jutalma nevetés.” (7)

Az elbeszélő és a fiktív befogadó már többször említett egymásrautaltságának itt nem csak ontológiai vetülete található meg („ugyanabban a pillanatban lépünk elő a semmiből”): a segítségnyújtás kapcsolata más jellegű, inkább történés-karakterű. Bár H. Nagy Péter szerint e kettő összefügg[42], a regény szövege erre nem utal, és azt sem teszi teljesen egyértelművé, hogy ez a segítségnyújtás pontosan mit is jelent.

A következő részletek utalnak erre: „Ezért hívom segítségül Önöket: mert a véletlen hatalmának játékait nem lehet véletlenszerűen elmondani. Legyenek útmutatóim, vagy legalább útjelzőim: engedjék meg, hogy beleütközzem Önökbe. [...] segítsenek hozzá, ha mással nem, kétkedésükkel és gáncsoskodásukkal, hogy fölmutassam azt, amit a régiek fölsőbb hatalmaknak tulajdonítottak, és ami látszólag elveszett. Mutassák meg, ha másképp nem, hát úgy, hogy leleplezik az elbeszélő – csekélységem – jelentéktelen és elenyésző voltát [...].” (7-8) Az a fiktív kommunikáció, ami főképpen a fiktív befogadónak tulajdonított ellenvetésekből áll, valóban jellemző az elbeszélő szövegére, mint majd látni fogjuk.

A segítségnyújtás egy másik formája a fiktív befogadó részéről a történet koherenciájának keresése: „esetleg mégis felébredt Önökben a vágy, [...] hogy ne csak a részleteket lássák, hanem az út egészét, az események összefüggéseit és következményeit is; nincs kizárva, hogy máris megpróbálják összerakosgatni [...] mindazt, amit [...] felvonultatott eddig a leírás; [...] ha pedig így van, örülök, mert ezt kértem Önöktől. A legkevesebb, amivel baráti segítségüket viszonozhatom, hogy nemcsak helyénvalónak tartom fáradozásukat, hanem szerény lehetőségeimhez képest igyekszem is könnyíteni rajta. Ezért, bár minden igyekezetemet latba vetve sem volna könnyű elhitetnem, hogy nem érkeztünk újabb kitérőhöz, azt megígérem, hogy a leírás most következő szakasza nyílegyenes lesz, könnyen áttekinthető, s bizonyos dolgokra magyarázatul fog szolgálni.” (62) Ugyanerre utal negatíve a következő idézet: „hiszen Önök, hölgyeim és uraim, félő, hogy rögvest megszűnnek jóakaratú segítők vagy akár páratlan [sic] szemlélők lenni; hogyan lehet egységes a leírás, ha tárgya megjelenítés közben széthullik, vagyis a leírás maga ítéli szertefoszlásra magát?” (55)

Talán a segítségnyújtás kategóriája alá sorolhatjuk még a fiktív befogadótól elvárt érzelmeket és egyéb viszonyulásokat az elbeszéléshez: „Szeretném, ha észrevennék, sőt meghallanák, hölgyeim és uraim, hogy ezt némi sajnálkozással írom [...].” (55) „Ezen a ponton az Önök nagyvonalúságára kell hagyatkoznom, hölgyeim és uraim, hogy belebocsátkozhassam a leírás óhatatlan kicsinyességébe [...]” (71)

Még egy ponton utal explicit módon az elbeszélő a segítségnyújtásra: „[...] a leírás egyik nehézségével állunk szemben, s ne tekintsék tolakodásnak, hölgyeim és uraim, ha szemük elé tárom aggodalmaimat, legalábbis egy részüket, ahelyett, hogy azonnal túllépnék rajtuk. A segítségüket kértem, [...] s hogy idáig [...] eljutottunk, semmiképpen nem történhetett az Önök segítő szándéka nélkül. Önök azonban az elbeszélőt segítették, nem a történet szemlélőjét, még kevésbé részesét. Az elbeszélő hol kívül áll a történeten, hol magába foglalja, de ő maga nincs benne; vagyis nem bízhatja segítőire a rádöbbenést, [...] ám ő sem döbbenhet rá semmire, mert az a dolga, hogy a történés határain belül mindent előre tudjon. [...] Mondanom sem kell talán, hogy a leírás igazi nehézsége nem a tudás alkalmazásában, hanem a tudás megszerzésében rejlik. A valóság felismerése nem fakadhat az elbeszélő szikkadt lelkéből; de máshonnan sem.” (53) Itt a narratív szintek pontos elkülönítése is megtörténik az elbeszélő részéről – ám kérdéses, hogy mely instancia volna a „történet szemlélője” (akit a szöveg megkülönböztet az elbeszélőtől), és hogy mit jelent az, hogy az elbeszélő „magába foglalja” a történetet. Hiszen, bár paradoxonokkal terhelve, de viszonya az elbeszélt történethez a visszatekintő autobiografikus narrátoré. Erre utal az is, hogy előre tudnia kell az elbeszélt történetet – és ebből következően nem döbbenhet rá semmire.

Az autobiografikus narráció sajátosságainak megfelel a szöveg annyiban, hogy a szereplő-énről grammatikailag egyes szám első személyben beszél, és nem ritkák a prolepszisek (a történet idején belüli előreutalások) sem, pl.: „Friss fehérségén egy héttel később fogom észrevenni [...]” (9) „Anyám akkor már legalább másfél órája nem élt; ezt akkor még nem tudtam, de gyaníthattam volna.” (26) „nem tudhattam, hogy egy fontosabb átalakulás vészjós előhírnöke” (109) Kissé paradox a következő prolepszis: „de nem bukkantam rájuk, aztán eszembe sem jutottak többé.” (9) – hiszen a szereplő-énnek többé nem jut eszébe az, amiről az elbeszélő-én beszámol – aki pedig ugyanaz a „személy”, mint az előbbi.

Az elbeszélő narratív tevékenysége egyrészt nyilván emlékezés jellegű, másrészt a szöveg gyakran tematizálja az elbeszélő világára jellemző emlékezet-nélküliséget[43]. Sőt, ebben a fiktív befogadó is osztozik vele. Mielőtt ezt megvizsgálnánk, nézzünk két idézetet, melyek arra mutatnak, hogy a fiktív befogadó az elbeszélt világ része, vagyis emlékszik bizonyos, e fiktív világban megtörtént eseményekre, illetve rá is jellemző egy hiányosság, amiről az elbeszélő hosszan ír: „Azokban az években tűnt el a méz, akkoriban történt (erre minden bizonnyal Önök is emlékeznek), hogy a méhek [...] felhagytak a virágpor gyűjtésével [...].” (55) „Ha most Önök azt mondják, [...] például Önök sem hallják a zenét [...].” (56) Még a fiktív befogadó nyelvtudása is témává lesz: „valaki [...] beleírt néhány idegen szót: mensh soeckt veel, doxh een is noodich; Önök persze máris megállapították, hölgyeim és uraim, hogy ezek a szavak flamandul vannak, és azt jelentik, sokmindent keres az ember, de csak egy, ami szükséges [...].” (31)

Az emlékezés hiánya már a regény elején megjelenik, egy fiktív befogadói „ellenvetésben”: „Ha most azt mondják, hölgyeim és uraim, hogy mindenkinek vannak emlékei!, például Önöknek is vannak emlékeik, sőt személyes tulajdonságaik és jellemvonásaik is vannak, akkor azt kell válaszolnom, hogy mindezek csak voltak, s Önök azért érzik úgy, hogy megvannak, mert Önök mindezt már túlélték.” (9) Az erre vonatkozó, többször visszatérő „vita” végső soron mindig a narrátor győzelmével végződik, mert ő „ismeri” fiktív befogadóinak olyan tulajdonságait, amelyek előttük rejtve maradnak. Itt például: „Önök alulbecsülik saját alkalmazkodóképességüket.” (9)[44]

A vita visszatér később is, és hasonló eredményre vezet. „[É]n csak arra szerettem volna kilyukadni, amit most Önök mondtak, arra, hogy alig emlékszünk. Mire Önök megengednek a szájuk szögletének egy kis kétkedő mosolyt, amivel, ha jól értem, azt akarják mondani, hogy a memóriát még soha nem lehetett ilyen sokfelől megtámogatni, mint korszakunkban. Így igaz; ám ez a nem csekély igazság mond-e bármit is magáról az emlékezésről? [...] azt is tudjuk, hogy alig emlékezünk, hölgyeim és uraim.” (82) (Itt ráadásul a fiktív befogadó arcjátékát az elbeszélő értelmezi.) „Csakhogy – hohó – (kiáltanak Önök), tőlünk távol álnak az efféle spekulációk, mi csak azt akarjuk mondani, hogy nagyon is vannak emlékek [...].” (83) Az újbóli negatív következtetés végül a fiktív befogadó irányába tett elbeszélői gesztushoz vezet: „Alig emlékezünk, hölgyeim és uraim. [...] ezért apró emlékeztetőkkel szeretném Önöket meglepni [...]; s mindez történjék azért, hogy már most felkészülhessenek arra, hölgyeim és uraim, ami a leírás következő szakaszában kezdődik [...].” (84)

A téma, amely az elbeszélt világ jellemzőjeként gyakran visszatér, a fiktív befogadóval folytatott kommunikáció még egy pontján merül fel: a második rész elején; azonban olyan kérdésekben, melyekről azt írja az elbeszélő: „mindjárt itt [...] érkezhettem volna részleges [...] célomhoz, ha most azonnal megkérdezhetném Önöktől is, magamtól is: [...] S ha csakugyan alig emlékezünk, ha szavakat, jeleket és képeket a képzelet hullajt, nem fog-e leírásom óhatatlanul az emlékezés visszahódítására tett szánalmas kísérletként lelepleződni? [...] ha tehát mégiscsak az emlékezés eredménye mindaz, amit leírtam és leírandó vagyok, akkor hogyan lehetséges, hogy az emlékezés tárgyai sorra-rendre képzeletbelinek bizonyulnak?” (127) Ám ezeket a kérdéseket nem teszi fel a befogadó „De hát efféle kérdéseket nem áll módomban föltenni, még kevésbé megválaszolni, legalábbis nem ezen a lapon; az ilyesfajta kérdések más lapra tartoznak.” (127) Nyilvánvaló a paradoxon: noha egy hosszú bekezdésen keresztül olvassuk őket, a kérdések mégis fel nem tettnek nyilváníttatnak az elbeszélő által. Ez a „nem mondom azt, hogy”-féle technika többször visszatér Márton Lászlónál.

Ezek a fel (nem) tett kérdések tehát mind a fiktív befogadónak, mind az elbeszélőnek magának szóltak volna – és az, hogy végső soron megválaszolatlanul maradnak, összefügg egy másik problémával, melyet az elbeszélő az emlékezéssel foglalkozó részek környezetében tematizál. Ez nem véletlen, hiszen az emlékezés megszűnése saját elbeszélői pozícióját kérdőjelezi meg: ezért aztán a vele összefüggő téma a narrátor azonossága vagy kiléte.

Az első ilyen kérdés rögtön a regény elején található: „Csakhogy Önök azt kiáltják: tessék színt vallani! Tulajdonképpen kivel állunk szemben?!” (8) A válasz szerint azonban „a nagy szorgalommal készült emlékiratok és önéletrajzok” (8) éppen a választ rejtik el. A következő szöveghely e témában: „Megvolt az első, még enyhe rádöbbenés; ne késlekedjenek hát a rádöbbenés enyhénél valamivel súlyosabb következményei! Most már Önöknek is fölösleges volna kérdezniük, vajon ki vagyok én, most már Önök is azt kérdezzék, hölgyeim és uraim: ki az, aki van? [...] Aki van, aki beszél Önökhöz, aki a rádöbbenés alávetettje, hölgyeim és uraim, az egy renkesz, rönk, amelyből ember lesz.” (105)

A fent idézett „túlnani” (el nem hangzott) kérdések után újra felmerülő kérdés („Ki vagyok én? Ki az, aki van?” (127)) után újfent nem kap a fiktív befogadó választ („ámde név helyett névmás kínálkozik” (128)). Ezután az elbeszélő beszélő-szerepe tematizálódik Rézmán kapcsán (aki hipotetikusan megfeleltethető Richárdnak, az első rész szereplő-énjének): „Azt az élőlényt pedig, akit a szélörvény átsodort az üvegen, Rézmánnak fogjuk nevezni.” (128) „Mire Önök azt felelik: szavaimból annyi máris kiderült, hogy Rézmán és hozzá hasonló tünemények nem fordulnak elő a természetben [...], ezt a Rézmánt el kellene felejteni [...]. Vagy pedig tessék azt mondani, tessék bevallani, hogy én vagyok Rézmán, és tessék derültséget vagy részvétet ébreszteni bennünk a gyászos átalakulás művészi kiaknázása révén [...]. Rézmán azonban sajnos nem tud beszélni [...]; én viszont ebben a leírásban semmi mást nem tudok, mint fogalmakat, szavakat és gondolatokat formálni.” (129-130) Az azonosságot azonban mégis alátámasztja egy egybeesés az elbeszélő korábbi önmeghatározásával: „Rézmán egy mozgat, kevésbé szokatlan és könnyebben érthető kifejezéssel élve, Rézmán egy renkesz.” (130)

Végső választ az idézett kérdésekre az elbeszélő elillanása előtt kapunk („És ha választanom kellene, hogy én legyek-e vagy inkább a történet, akkor a történetet választanám. Márpedig, azt hiszem, választanom kell.” (216)), ami végsőkig viszi a korábban megjelent elbeszélő-szerepet, végül annak szövegszerű aspektusára helyezve a hangsúlyt, még beszélő voltát is megtagadva: „Mire Önök megkérdezik, akkor hát én kit szólítok meg? És egyáltalán: ki vagyok én? Ki az, aki van? Én pedig azt kell, hogy feleljem: aki van, az nem én. Aki beszél Önökhöz, az csak egy hang. [...] Így igaz, beszélek, holott még csak hang sem vagyok: ezeknek a leírott szavaknak a sorrendje vagyok [...].” (207)

Az elbeszélő saját arca megmutatásának lehetetlenségét az „utolsó pillanatban” is kiaknázza: „Most pedig itt az idő: elillanok [...]” „Ezzel a mosollyal adnám át Önöket a leírás meg nem szólítható hatalmainak, ha képes volnék rá, hogy az arcomat megmutassam.” (235)

Az elbeszélő és fiktív befogadója közös világára való rájátszás akkor is megjelenik, amikor az útirajz az igen gyakran használt „a valóság” kifejezés jelentését igyekszik meghatározni. Először a fiktív befogadónak tulajdonított, saját azonosságával kapcsolatos kételyeire hívja fel a figyelmet: „Bizonyára felfigyeltek rá, hölgyeim és uraim, hogy ebben az útirajzban a valóság szó furcsa hangsúllyal szerepel. [...] Ha most az ismerősség érzésére gondolnak [...], jusson eszükbe, hölgyeim és uraim, hogy talán két hasonló, de nem egészen azonos lehetőség találkozásának voltak részesei [...]. Ha pedig egyszerre csak azt veszik észre, hogy idegen ember ül az Önök helyén [...], fejezzék be az elkezdett mozdulatot [...].” (22) Aztán viszont kiderül, hogy e fiktív tapasztalatok mégsem segíthetik a fiktív befogadót a kifejezés megértésében: „Ám ez az útirajz, nyilván sejtik, a lehetőségek másfajta talákozásáról szól.” (22-23)

Az elbeszélő utal rá, hogy kívül áll a történeten, és ismeri azt – ám heterodiegetikus volta többször megkérdőjeleződik. A második rész elején az, hogy „túlnan vagyunk” – vagyis voltaképpen a történet helyszíne – korlátozza elbeszélő tevékenységének „hatékony” elvégzésében: „Másfajta célt érhetnék el könnyen és hamar, ha most azonnal belefognék a láttatásba, vagyis a láttató közlések láncolatába [...], ha meg tudnám győzni Önöket erőtlen szavaimmal arról, hogy ezek az erőtlen szavak egyben a látás tárgyát is kijelölik. Csakhogy túlnan vagyunk, és éppen a túlnanvalóság akadályoz meg abban, hogy egyszerűen csak belevágjak valamelyik történetembe [...].” (127)

Szintén homodiegetikus jelleget ad az elbeszélőnek a következő, a hagyományra is rájátszó megszólalás: „Tehát hajtsuk fel a ponyva csücskét!, azaz nem is kell fölhajtanunk, valaki már fölhajtotta helyettünk [...].” (128) Az elbeszélő és a fiktív befogadó jelenléte a történet helyszínén egyszerre fenntartatik és visszavonódik a nem sokkal az előző után olvasható mondatokban: „A szem domború tükrében először egy arcot pillantunk meg [...]. Ismerjük fel az illetőben Rézmán jobbik indulatú gondviselőjét, Jelmőt [...].” (131) A tükör, amennyiben valóban homodiegetikus elbeszélőről volna szó, magát az elbeszélőt (és fiktív befogadóját) kellene, hogy mutassa – így viszont a homo- és heterodiegetikus narráció jellegzetességeinek paradox keveredése valósul meg.

Több ponton az elbeszélő kompetenciájának paradox megkettőződésére figyelhetünk fel, amikor arról beszél, amiről saját bevallása szerint nem beszélhet: „Nehéz olyasmiről írni, amit nem ismerhetünk; még nehezebb olyasminek a hiányáról írni, amit ismerhetnénk, sőt ismernünk kellene, mégis alig van fogalmunk róla; tapasztalataink nincsenek. [...] Az alábbiakban egy álomról kell beszélnem, egy álomról, amelyet nekem kellett volna megálmodnom. Csakhogy a valóságban egyetlen álomra sem emlékszem [...].” (54) Az álomleírás végén pedig ezt olvashatjuk: „Ám ezt meglátni nem az én dolgom volt, és nem is az álomé.” (61)

Hasonló jelenségre figyelhetünk fel a következő idézetben: „Fellélegezhetünk, hölgyeim és uraim. Rövid pihenő kövekezik [...]. A tekintet, amely távoli dolgok felé siklik, nem az enyém és nem az Önöké: most annak van sora, hogy következzék, amit nem az én dolgom volt meglátni vagy megálmodni.” (93)

Az elbeszélés idejének és az elbeszélt történetben telő időnek egybeesésére ez az elbeszélő is rájátszik: „Mielőtt Rézmán szeme lecsukódna, szeretnék az utolsó pillanatban két apróságról szót ejteni [...].” (141) „kizsákmányoljuk ezt a néhány percet, [...] most még sebtében elmondhatok egy-két, hanyagolást nem tűrő csekélységet, amire később már nem lesz idő.” (159)

Ugyanezt a jelenséget az autobiografikus elbeszélő visszatekintő jellegű nézőpontjára, tudására való rájátszással kombinálja a következő szövegrész: „Érdemes egy pillanatra elidőznünk fizimiskáján, akkor is, ha ezáltal pillanatra megszakítjuk vagy társalgási kuriózummal helyettesítjük a leírást; egyébként is várunk valakit [...]. Várni persze csak most várjuk, nekem akkor sejtelmem sem volt róla, hogy rövidesen benyit [...].” (33-34)

Az egyes szám első személyű elbeszélő átadja a szót „a leírás meg nem szólítható hatalmainak” és elillan (235) – ám a következő fejezet, amely úgy indul, mintha hagyományos visszatekintő, személytelen narráció volna, a csataleírásban problémákba ütközik. Ezen a ponton a „leírás” magára egyes szám harmadik személyben utal. Ezekre a szakaszokra azonban alkalmazhatjuk Roland Barthes tesztjét, amely arra hivatott, hogy megállapítsa: egy egyes szám harmadik személyű mikor „belső nézőpontú” – akkor, ha átírható egyes szám első személyű narrációba kizárólag a szükséges grammatikai transzformációk alkalmazásával[45]. Ugyanezt a tesztet elvégezve egy másik narratív szinten, azt láthatjuk, hogy a következő szakaszok átírhatók a korábbi elbeszélő hang modorába, csakis a „leírás” szó „én”-re való kicserélésével (vagy kihagyásával), valamint az igealakok ragozásának megfelelő megváltoztatásával. „Kezdődnie kell. Minek is kell kezdődnie? A leírás újabb szakaszának, a csatáról szólónak? Olyan szakasz ez, ahol, ha nincs is már meg az elbeszélő, magának a leírásnak mégis meg kell szólalnia; ezúttal ugyanis el nem kerülhető, hogy a leírás utaljon saját keletkezési körülményeire.” (250)[46]

„Tekintettel az imént mondott nehézségekre, főleg pedig tekintettel saját magára, a leírás nem időzik a csata részleteiben [...].” (251-252) „[...] [A] kurucok és labancok viszálykodása. Fölösleges erről hosszan értekezni, hiszen aki ezeket a sorokat olvassa, az vagy maga is részt vesz a viszálykodásban (természetesen kurucként), vagy pedig úgysem értheti meg, miről van szó [...].” (253)

Látható, hogy a fiktív befogadóval való kommunikáció megfelelőjét is megtalálhatjuk e sorokban, főképpen az első idézet kérdéseit tekinthetjük kvázi-befogadói kérdéseknek.

A „leírás” azt a paradox technikát is alkalmazza, hogy hosszú bekezdést áldoz olyan érveknek, melyeket így kommentál: „Hiábavaló volna azzal a közhellyel előhozakodni [...]; hiába való volna emlegetni [...]” (250) Mindez azért hiábavaló, mert „Másról van szó; arról van szó, hogy az emberi adottságok változtak meg.” (251) A probléma ugyanaz, mint amit az egyes szám első személyű elbeszélőnél is láttunk: az elbeszélő („a leírás”) helyzete, világa lehetetlenné teszi azt a feladatot, melyre elbeszélőként vállalkoznia kell: „Mitévő legyen a leírás, ha valóságból a valóságba pillant, de bárhogyan igyekszik is [...]: saját korának vértelen figurái szólalnak meg, ugyanezen korszak vértelen szavaival?” (251)

Végül a két álomról kell szólnunk. Az nyilvánvaló, hogy az Első álom és a Folytatódik az első álom és befejeződik, illetve a Második álom című fejezetek külön elbeszélőket mozgósítanak, azonban az már kérdéses, hogy vajon intra- vagy extradiegetikus narrátorokról van-e szó. Hiszen az első álom kezdete előtt az álmok mint a történet szereplői fordulnak elő: „Álarcosan jöttek ezek az álmok, döngő lépteikkel felhágtak Rézmán szemhéjának belső oldalára [...].” (141) – ez egyébként megfelel annak, ahogyan a regény elején a szereplő-én elképzeli nemlétező álmait (54). Ám az egyes álmok mint külön szereplők nem lépnek elő, vagyis nem tisztán intradiegetikus elbeszélők – az olvasó kötheti össze Rézmán álmainak általános, szereplőként való bemutatását és az egyes álmok narrátorait, maga a szöveg erre expliciten nem utal.

Ennél is sokkal problémásabb az egyes álom-elbeszélők kapcsolata fiktív befogadójukkal, valamint az álom-mivoltból következő kettősség: az elbeszélés (írás) és a vizuális jelleg közötti feszültség.

Az első kérdésben a fő ellentmondást az okozza, hogy a fiktív befogadó, vagyis az álom megálmodója, Rézmán nem képes gondolkodni. Az elbeszélő többször utal erre, kifejezetten paradox szerkezeteket létrehozva – hiszen a megszólalás paradox, az egyetlen befogadó által nem érthető voltáról beszél. „Ha gondolkodó lény volnál [...], bizonyára furcsállanád szavaim hosszú láncolatát, [...] és jogod volna kétségbe vonni, hogy én, aki szólok, azonos vagyok magammal [...].” (148) „Kimondatlan kérdésedre nagyon röviden válaszolok: a távcső Richárdot mutatja, legkedvesebb fiam [...].” (158) „hatásvadász gúnyt, üresen rikító pocskondiát fedezné föl szavaimban, ha tudnád, mire valók a szavak.” (166)

Ahogy az egyes szám első személyű elbeszélő a narrátor és a fiktív befogadó ontológiai egymásra-utaltságáról szólt (hiszen mindkettőt a szöveg teremti), úgy itt ez az egymásra utaltság nem általános szinten, hanem a narráció két tényezőjének tulajdonságai miatt jelenik meg: „Illendő volna gondoskodnom méltó befejeződésről, saját végződésemről, amely persze mindkettőnké. [...] [C]sakugyan sajnálom egy kicsit, hogy olyan kevés van hátra belőlem. [...], nem annyira magam végett, inkább temiattad. Érzéseket és emberszabású képzeteket keltettem benned, értelem híján tengődő szörnyetegben [...].” (191) Amikor Rézmán nem csak fiktív befogadóként, hanem egyben szereplőként is megjelenik, az elbeszélő még ennél is radikálisabban állítja létének az elbeszéléstől való függését: „Rólad nem állítom, hogy híján vagyok a mondanivalónak; féltő gonddal idézlek fel, hogy aztán az álmok szokása szerint hagyjalak megsemmisülni.” (197)

A fiktív befogadó tehát voltaképpen az elbeszélő szavait sem érti – természetesen igaz ez a szereplők szavaira is. Ennek ellenére, a fentiekhez hasonló módon az elbeszélő erről is beszámol: „A flamand festő [...] ezúttal nem a perspektíváról vagy a színkeverésről beszél, hanem a Pogányok Anyjáról, amiből ugyanúgy nem értesz egy árva szót sem [...]; feltehetően flamandul beszél ez a közlékeny festő, esetleg németül [...]. [A] flamand festő Sforza Magdolna Krisztináról beszél neked, mert hát feléd fordulva beszél, drága fiam, s noha nem érted a szavait, figyelmes lehetnél a sűrűn ismétlődő kettős keresztnévre. Nem is fontos, mit beszél [...]. És amíg Isten érdemekben gazdag szolgájáról beszél (aki őt nem kevesebb jósággal fogadta be, mint annak idején téged) [...].” (152-153)

Ez a paradox szerkezet azáltal teljesül be, hogy az álom elbeszélő tevékenysége nem tisztán nyelvi természetűként tételeződik, hanem egyben a megálmodottak megmutatásaként is. „Milyen jó lenne, ha most ilyeneket mondhatnék:” „Milyen jó lenne, ha mondhatnám vagy inkább mutathatnám tovább:” (149) – ezek a mondatok az eddigieket a korábban már látott „nem szólok erről”-típusú paradoxonnal toldják meg. Több ponton is szól arról az álom, ami nem tartozik hozzá, vagyis amiről láthatólag tud, viszont nem említi – ami ellentmond annak, hogy az álom nem más, nem több, mint amit elbeszél, és elbeszélésének végével megszűnik: „Még messzebb lesznek azok a tíz, tizenöt vagy húsz évvel későbbi napok, amikor Miklós úr még mindig meglesz [...] – mindez még messze van, és nem tartozik az álomhoz. Nem fogod megálmodni, milyenek lesznek azok a napok.” (182) „(ő és a hozzá hasonlók szenvedélyes vita tárgyát képezték a küszöbönálló terv kapcsán, de mert a vita nem került a nyilvánosság elé, még csak megálmodni sem tudod, legkedvesebb fiam)” (171)

A nyelvi természetű közlés egy ponton a megálmodás kényszerítésével lesz azonos: „Most viszont el kell, hogy áruljak valamit, vagyis arra kell kényszerítselek, hogy megálmodd a jóságos Pogányok Anyjának igazi nevét [...].” (153) Egy helyütt viszont kifejezetten írás-jellegűvé lesz az elbeszélés aktusa: „aligha tudnám néhány sorban összesűríteni” (165)

A második álom elbeszélőjére sok minden jellemző, ami az elsőre is. Azonban a fiktív befogadó léthelyzete még radikálisabb: „És ha most lehunyod a szemed, fiam, nem azért hunyod le, hogy idő múltával fölnyisd megint: nincs idő múlta, mert nincs idő. Én, az álom, én vagyok az utolsó teremtmény az időben [...], kissé túl foglak élni téged, egyetlen szülöttemet.” (299) A következő oldalon már úgy tűnik, Rézmán meg is halt: „Megálmodóm vagy, fiam vagy és nemvagy. [...] [H]eversz egy vasketrecben, és lassan kihűlsz [...].” (300) Ezzel együtt azonban az elbeszélő megkérdőjelezi fiktív befogadójának oktalan, vagyis az elbeszélés befogadására alkalmatlan voltát – éppen halálára hivatkozva: „Csakhogy oktalan vagy-e, drága fiam? És lehet-e barom az, aki, bár életében sohasem szólalt meg, halottaiban ezt az álmot beszélteti?” (301) Ugyanakkor olvashatunk olyan kijelentéseket, melyek az első álom elbeszélőjének helyzetére hasonlítanak: „Ezt persze te nem érted, legkedvesebb fiam, s a kijelentéssel akkor sem tudnál mit kezdeni, ha megértenéd a szavakat, az álom azonban érti.” (309)

Az elbeszélő önreflexiójában elbeszélő tevékenységét az álom tartalmának kibontásaként értelmezi: „engedd meg, hogy ne a te gyors megsemmisülésed, amely már úgyis bekövetkezett, legyen vezércsillagom, hanem az a törvény, amely megparancsolja, hogy mindent úgy mutassak meg, [...] ahogyan porcikáról porcikára telik az álom tartalmától [...].” (340) Ezzel összefügg az elbeszélés időbeliségének és a történet „tudásának” kapcsolata is: „Hiszen én a kezdetemtől a végződésemig egyetlen pillanat vagyok, hogy erőimhez mérten szétbomoljak sok-sok álompillanatra. A tartalmaknak azonban ki kell fejtődniük.” (367) Idő azonban, mint fent olvashattuk, nincs (talán azért, mert Rézmán halott), ezért mérése nyelvi természetű: „idő híján szóról szóra következnek letűnt életedben a pillanatok, szóról szóra következnek az előtűnt álomban a képek.” (311)

Ezen önreflexióknak azonban ellentmond, hogy az elbeszélő többször vonakodik saját tartalmát kifejteni, bár persze végül megteszi: „Álmodnak, drága fiam, sajnos kötelessége, hogy megmutassa Bugyácsékat.” (312) Belladonna esetében egyenesen attól fél, hogy az álom szereplője az álom ellen fordul, ami, ha figyelembe vesszük, hogy az álom egy elbeszélés, ismét egy narratív metalepszist jelent: „Bizony, az álom nem szívesen adja elébed ezt a Belladonnát, kedves drága fiam [...], mert Belladonnának az álom rendjében semmi különösebb szerepe nincs, mégis félő, hogy megrendíti az álmot, megingatja és halomra dönti.” (347) Később azonban „az álomnak bocsánatot kell kérnie Belladonnától” (360)

Két alkalommal az idővel kapcsolatos, már sokszor látott játék is szerepel az álomban, azzal az újdonsággal, hogy itt az elbeszélés és a történet „megmutatásának” (megálmodásának) ideje egybeesik – ezért aztán az elbeszélés hosszúságának a történés hosszával való összefüggése, illetve az ezzel való szándékos manipuláció némileg indokolt. Mindkét szövegrész Belladonna és Richárd kapcsolatához kötődik: „ezt nagyon gyorsan elmondom, amíg tart a csók:” (356) „Szép hosszú csókot engedélyezett az álom.” (357)

„Az álom szeretné ezt a pillanatot a végtelenségig nyújtani; mert a következő pillanat már nem lesz ennyire szép. [...]” A pillanat nyújtása a fentieknek megfelelően elbeszélő tevékenység, mígnem a következő bekezdés elkezdődik: „A következő pillanatban Richárd valami furcsát vesz észre [...].” (360)

[1] MÁRTON László, „A lovak kihaltak” (Nagy Boglárka beszélgetése), Jelenkor, 2001/12, 1296.

[2] Gérard GENETTE, Narrative Discourse, An Essay in Method, ford. Jane E. LEWIN, New York, Cornell University Press, 1983³. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Pozsvai Györgyinek, aki sokat segített a narratológiával való ismerkedésem időszakában.

[3] Az angol szakirodalomban Narratee. Erről bővebben lásd Seymour CHATMAN, Story and Discourse. Narrative Structure in Fiction and Film, Ithaca–London, Cornell University Press, 1980², 253.

[4] Az idézett kiadás: MÁRTON László, Nagy-Budapesti Rém-üldözés és más történetek, Pécs, Jelenkor, 1995.

[5] Vö. GENETTE, I. m., , 222-223.

[6] Ez a prolepszis (Genette szava az időbeli előreutalásra) is jól mutatja, hogy itt a az elbeszélő én nézőpontja érvényesül, és nem a szereplőjé. Az „önéletrajzi” elbeszélőkre ez általában jellemző, vö. GENETTE, I. m., 198.

[7] Mint Genette írja, az „én-elbeszéléseknél” ez a temporális izotópia szinte általános szabály: GENETTE, I. m., 221.

[8] Mészáros Sándor interpretációjában Márton László prózájának alaphelyzeteként, „az egzisztenciális kétségbeesés valódi véghelyzeteként” jellemzi a Rosta elbeszélőjének pozícióját, anélkül, hogy részletes elbeszéléstechnikai elemzését adná. Lásd: MÉSZÁROS Sándor, A vég elhalasztása. Kitérők Márton László: Átkelés az üvegen című regényéről = Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, szerk. KÁROLYI Csaba, Bp., Nappali ház, 1994, 200.

[9] A szövegben a szavakat a sorvégek esetlegesen törik meg. Az ilyen sortagolást az idézetekben a | jellel jelölöm.

[10] Az idézetekről lásd RADNÓTI Sándor, A Labirintus, Kortárs, 1985, jan., 153-154.

[11] Lásd Bednanics Gábor megjegyzését a „beszédjelleg önreflexivitásáról”, valamint a „levágott fej centrális elbeszélői alakja köré szerveződő mesélőkről”: BEDNANICS Gábor, „A kérdések másról és másképpen szólnak”. Márton László epikájának kezdete az Átkelés az üvegen „után”, Alföld, 1998/5, 60.

[12]Az idézőjeles megfogalmazást azért használom, mert az implicit szerzőnek tulajdonított tudás stb. meglehetősen érzékeny elméleti kérdés. (Lásd: CHATMAN, I. m.,148.) Ugyanakkor Márton László műveiben, mint majd meglátjuk, ez az elméleti probléma nagy szerepet játszik.

[13] 141., 142., 144., 145., 149., 151., 152., 153., 157., 160.

[14] 141-145. Itt minden oldalon van egy-egy utalás, a legutolsó például: „az Együtthallgat | tók az asszonyság ábrázolatja helyett a levágot | t fej[re…] tekéntettek…”

[15] Vö. Gérard GENETTE, Az elbeszélő diszkurzus, ford. SEPEGHY Boldizsár = Az irodalom elméletei I., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem – Jelenkor, 1996, 68.

[16] A definíciót lásd I. m., 78.

[17] Uo.

[18] Sőt, a „másod perc” megjelölés esetleges egybeolvasására való rájátszás, aminek lehetőségére a címben szereplő Rém-üldözés hasonló szójátéka is felhívja a figyelmet, még tovább fokozza az aránytalanságot.

[19] Érdekes, hogy az „Előszó helyett”, „Utószó helyett” megnevezések elfogadottak a hagyományban is, noha kissé paradox hatásúak – mintha az előszót nem pusztán helye határozná meg, hanem valamiféle normatív tartalma is volna e megjelölésnek. Valószínű, hogy Márton László ironikus játéka e szövegekkel erre is felhívja a figyelmet.

[20] Pl.: „…helyreállni látszik az úr és szolga közötti régi jó viszony.” (179)

[21] Genette szerint „a világ majdnem minden regényében, kivéve a Tristram Shandyt, a fiktív narrációról azt feltételezik, hogy nincs időtartama” GENETTE, I. m., 222. Látni fogjuk, hogy ebből a szempontból Márton László regényei a kevés számú kivételek táborába tartoznak.

[22] Persze egyes elbeszélő művek kelthetik azt a látszatot, hogy az olvasás idejével egy időben zajlanak a elbeszélt események – ám jelen esetben hangsúlyozott a könyv- és/vagy hírlapi forma, ami feltétlenül késleltetést jelent a fiktív befogadó fiktív olvasási tevékenységében, nem csak az implicit, valamint a valós olvasó esetében.

[23] Természetesen itt hasonló problémába ütközünk, mint a történetmondás idejének meghatározásakor – azonban a következő két esetben nyilvánvaló olvasói intuíciónk, hogy ez az eltérés megvan.

[24] Vö. 179, 180, 191.

[25] RADNÓTI Sándor, A Labirintus, Kortárs, 1985, jan., 155.

[26] Bednanics Gábor kimutatja, hogy ez a novella időviszonyaiban „a téridők többrétegű egymásra vetítettségét” okozza, ugyanis „a deixisek alapján a XX. században játszódó történet lokalizációja miatt egyidejű a másikkal, sőt egyenesen megelőzi azt.” BEDNANICS, I. m., 61. Állítása természetesen a deixiseken kívül az egyes elbeszélők stílusának korhoz kötésén alapszik, ezért elemzésünk szempontrendszerén kívül esik, noha igaza vitathatatlan, és magára az elbeszéléstechnikára is jellemző következtetést von le belőle.

[27] GENETTE, I. m., 206-210.

[28] GENETTE, I. m., 166.

[29] I. m., 167.

[30] Annak, hogy minden elbeszélés ilyen válogatást kíván meg, elméleti és történeti összefoglalását lásd Viktor ŽMEGAČ, Történeti regénypoétika, ford. RAJSLI Emese = Az irodalom elméletei I., i. k., 99-170. Például: „A fölhalmozott tapasztalatinkból való válogatásról van szó, amelyet minden irodalmi műnek, amennyiben a megértéshez a nyelv rendszerét használja, meg kell valósítania. Az író gondja, hogyan teszi hihetővé olvasója / kritikusa számára választását [...]” I. m., 108.

[31] MÁRTON László, Menedék, , Bp., Magvető, 1985.

[32] Pl. 11, 25, 43, 133, 155.

[33] RADNÓTI Sándor, Imaginatio Microcosmi (Márton László: Menedék című könyvéről), Jelenkor, 1986/1, 89., MARGÓCSY István, Márton László: Menedék = Uő., „Nagyon komoly játékok”, Bp., Pesti Szalon, 1996, 93-94.

[34] 37, 39, 43, 45, 61, 63, 71.

[35] BEDNANICS, I. m., 62.

[36] Vö. pl. 106., 110., 131., 175.

[37] MÁRTON László, Tudatalatti megálló, Bp., Holnap, 1990

[38] Lásd erről KŐRÖSI Zoltán, „Fantasztikus” történet, Magyar Napló, 1990, 24., 12.

[39] „A három betételbeszélés nyelve a századfordulós lélektani próza vallomásos hangvételét veszi alapul” TURAI Tamás, A szavak és a szöveg (Márton László: Tudatalatti megálló), Jelenkor, 1991/2, 178.

[40] MÁRTON László, Átkelés az üvegen, Pécs, Jelenkor, 1992. Az idézetek kurziválásai mind a műben láthatóaknak felelnek meg

[41] CSORDÁS Gábor, Minden idő van avagy az erudíció dícsérete, Jelenkor, 1992/11, 917-924.

[42] „A történet elbeszélője tisztában van azzal, hogy amit mond (és ő maga is) a befogadó által van jelen, vagyis a jelentésképzés aktusát, s vele a műalkotás megalkotását is a befogadó kompetenciájába helyezi át, ezért újra és újra segítségét kér, a mű elején hozzá invokál. Ugyanakkor [...] a befogadó is ebben az aktusban konstituálódik, tehát a mű együtt mozgatja beszélő, történet/elbeszélés és olvasó hármasát.” H. NAGY Péter, Egy tér-regény történeti horizontjai. Vázlatpontok az Átkelés értelmezéséhez = Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, szerk. BALASSA Péter, Bp., József Attila Kör – Pesti Szalon, 1994, 101. Itt, úgy tűnik, nem válik el az elméleti belátások elméleti összefüggése az elbeszélő általi belátásoktól – még ha elméleti síkon következik is a „segítségnyújtás” lehetséges értelme az elbeszélő-befogadó egymásra utaltságától, attól még az elbeszélő nem biztos, hogy maga is így értelmezi e kifejezését. Ráadásul H. Nagy Péter nem számol az olvasó és a fiktív befogadó közti különbséggel – az elbeszélő nem feltétlenül azt a szerepet szánja fiktív befogadójának, amit az olvasó kap a valós befogadás közben.

[43] Szegedy-Maszák Mihály a következőképpen foglalja össze a problémát: „Az elbeszélő letűnt kort akar megragadni, de maga is hozzátartozik ahhoz a múlt nélküli világhoz, amelynek leírásával próbálkozik.” SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Posztmodern könyv, időszerű jóslattal, Apollon, 1993/1, 174.

[44] Egy másik példa arra, hogy az elbeszélő ismeri a fiktív befogadó által maga elől is eltitkolt gondolatait: „(Önök most elhúzzák az orrukat, hölgyeim és uraim, és azt mondják, ha jól hallom, hogy ezek már igazán jelentéktelen hitványságok, úgyhogy kár is beszélni róluk, és ha ezt mondják, ismét igazuk van. [...] Önök igazából azért fintorognak, mert az iménti hitványságokat még mindig túlságosan jelentősnek érzik [...])” (73)

[45] Idézi GENETTE, I. m., 193.

[46] A második mondatban persze a „leírás” szónak meg kell maradnia. Némi problémát csak a „saját keletkezési körülményeimre” formula okozhatna, ám talán látható, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő narratív megoldásai között egy ilyen kifejezés is elférne.

Creative Commons License