A paradox narrátor Márton László prózájában - 2. rész

Rónai András tanulmányának második, befejező része.

5. Jacob Wunschwitz igaz története[1]

A regény talán a legalaposabban elemzett Márton-alkotások közé tartozik. A róla szóló tanulmányok, kritikák talán leggyakrabban visszatérő állítása az, hogy az elbeszélésből (a szüzséből) nem rekonstruálható egyetlen történet (fabula), mert a narrátor a legtöbb eseménynek több verzióját említi, és e verziókat gyakran egyes szereplőkhöz köti, mint az ő értelmezésüket az eseményekről – és nem dönt egyikük mellett vagy ellen sem[2]. Ezt a jellegzetességet az omnipotens (mert minden szereplő értelmezéséről tudó), ám mindentudását korlátozó (mert közöttük nem döntő) elbeszélő jelenségeként írja le Lányi Dániel[3]. Ezzel a narratív jellegzetességgel függ össze az is, hogy a szereplők azonosságai is megbomlik, hiszen ezt a róluk szóló történetek azonossága garantálná[4].

A nézőpontok állandó váltakozását nem elemzem, hiszen erről bőséges szakirodalom áll rendelkezésre – csak annyit jegyeznék meg, hogy termékeny és érdekes szempont volna a művet nem csak a fokalizáció genette-i terminusának megfelelő nézőpont-fogalom szerint vizsgálni, hanem bevonni a Seymour Chatman által megkülönböztetett érzékelési – fogalmi – érdeklődési nézőpont fogalmait[5]. Például Happenrodt helyettes polgármester részleges vaksága egy helyütt igen radikálisan meghatározza az érzékelési nézőpontot: „mindjárt mondott is a levesestányér nagyságú lábnyomnak egy [...] összeget” (89) „mire egy hang, a Wunschwitzé, azt felelte, hogy: [...]”(89) „az utóbb megszólaló két hang kiment” (90).

A nézőpont- vagy akár beszélő-váltásokat a szöveg nem mindig jelöli; a bizonytalanságokat a többes szám első személy sokoldalú alkalmazása is fokozza, hiszen nem csak a narrátor szól így magáról, hanem gyakran szereplők csoportjai[6]. Egy helyütt több olyan kérdés hangzik el, melyeket akár az elbeszélő retorikus (választ nem váró), a fiktív befogadókhoz szóló kérdéseinek is vélhetünk a lineáris olvasás során: „Miért olyan fontos a szőlősgazdáknak, hogy felrakassák a gubeni hajókra a boraikat [...]? Mit gondolnak: vajon van rend a világban vagy nincs?” (30) Hét kérdés után derül csak ki, hogy az előző bekezdésben említett Bononius beszél: „Látva a szőlősgazdák értetlenségét, Bononius vidáman és élvezettel folytatta [...].” (30)

Intradiegetikus narrátorok hosszabb szövegrészeket nem kapnak a regényben, kivéve Blasius Pohle bűnözőt, akinek visszatekintő, egyes szám első személyben elmondott látomása egy bekezdés közepén kezdődik el: „Tudjátok mindannyian, hogy bűnös ember voltam [...]” (201) A következő fejezet az általa megpillantott császárról szól – első mondatai külső nézőpontból írják le a császárt, és csak a harmadik mondatban derül ki, hogy e szöveget nem tulajdoníthatjuk az intradiegetikus elbeszélőnek: „A nyakán is látszott egy vékony heg, mert a madridi érsek azt követelte, hogy ott vágjanak eret rajta [...]” (202) A korábban megszokott stílusban folytatódó szöveg öt oldal után jelen időre vált át, majd (szintén egy bekezdés közepén) visszatér az egyes szám első személyű homo- és intradiegetikus elbeszélőhöz: „Odacsapott a császár, de a három légy háromfelé röppent. Én is odakaptam [...]” (207)[7]

A regény másik jellegzetessége, hogy a korábbiakkal szemben már tartalmaz olyan poétikai önreflexiókat, melyek fenntartások nélkül igaznak tarthatók a mű immanens poétikájára nézve (láttuk, hogy a korábbi Márton-művekben az ilyen önreflexiók szemben álltak más önreflexiókkal, vagy magával a narratív eljárással). Ilyen, gyakran idézett mondatok például a következők: „Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó előtt, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető?” (42) „Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története [...].” (139)

Ezekkel a megfogalmazásokkal függ össze, hogy nem minden elbeszélt eseményt nevez a narrátor a „történethez” tartozónak. Erre utalnak például a következő fordulatok: „Történetünk lezárulása után körülbelül két esztendővel” (140) „Ernőnek hívták, de történetünk idején, a most elbeszélt esemény után harminchat évvel már nem él.” (203) Amennyiben a történetbe a szó mindennapi jelentése szerint minden elbeszélt esemény beletartozna, annyiban ezek az állítások némiképpen paradoxnak hangoznának; az magyarázza őket, hogy a narrátor feladata „történet” kiválasztása az események „megszámlálhatatlan sokaságából”. Ezért aztán ezek a kifejezések talán fontosabbak az értelmezés szempontjából, mint a nagyobb időbeli távolságot befogó, az írás idejére utaló fordulatok, pl.: „ahol e sorok írásának idején, a huszadik század utolsó évtizedében” (84).

A narrátor ritkán, de él a már korábban megfigyelt paradox eljárással: arról beszél, amiről saját állítása szerint nem beszél: „Happenrodt mostohaleányát elbeszélésünk legvégén fogjuk megpillantani, hamarabb nem: amikor majd lassú, ünnepélyes menetben, sokaktól kísérve keresztülvonul Guben főterén. Így hát az iménti közjátékot, amelynek már csak azért is illendő volt hátat fordítanunk, mert Happenrodt mostohaleányát [...], aki alighanem hiányosan volt öltözve, nem írhattuk le olyan színesen és alaposan, ahogyan szerettük volna.” (60) E meg nem történt leírás során „[...] ama bocsánatkérő pillantására is felfigyeltünk volna” (60) – olvashatjuk mégis.

Az előző idézetben is látható, hogy az egyébként heterodiegetikus narrátor néha homodiegetikus vonásokat szerepeltet saját (tehát egyetlen szereplőnek sem tulajdonítható) szövegében is. Korábban is találkoztunk azzal a megoldással, amikor a történet helyszínén uralkodó fényviszonyok befolyásolják az elbeszélő tudását: „Most pedig, minthogy történetünknek ebben a lényeges mozzanatában úgyis farsang van, elhatároztuk, hogy magunk is [...] mutatunk egy éppanyira hihetetlen, amennyire szükségszerű látványosságot a kegyes olvasónak, akit egyúttal szeretnénk emlékeztetni rá, hogy történetünk sötétedés utáni helyszínein csak homályosan és nagy vonalakban lehet látni [...].” (152) A látványosságot, vagyis Wunschwitz felléptetését kivégzett munkásmozgalmi vezetőként, illetve az NDK államelnökeként az elbeszélő visszamenőleg érzéki csalódásaként értelmezi: „Nemsokára megvirrad, és a józan reggeli fényben kiderül majd, hogy a viaszfigura nem azt az államfőt ábrázolja, akit az iménti lobbanás pillanatában látni véltünk [...].” (156)

Az elbeszélő saját történetírásának, mint az „események” közti válogatás kudarcának tulajdonít egy fontos és gyakran idézett paradoxont is: az idő felbomlását, mind az elbeszélés, mind az elbeszélt történet narratív szintjén: „[...] történetünknek ezen a kevéssé látványos pontján az események és a mozzanatok váratlanul annyira összesűrűsödnek, ugyanakkor ez a sűrűség oly mértékben az elhatalmasodó káosz benyomását kelti, mintha egy őrült hadvezér ágyúval lövette volna szét az időt; és annak, hogy történetünk egy későbbi szakaszában (amelyhez mi a magunk részéről példás rendben el fogjuk vezényelni mind a szereplőket, mind a fejleményeket) csakugyan ágyúgolyó fogja szétzúzni az időt, az lehet az egyik lényeges oka, hogy az idő mint rendezőelv már a jelenlegi elbeszélői pillanatban is önmaga ellen fordul; az, hogy mégis különálló mozzanatokat igyekszünk bemutatni, holott összeolvadnak az események, és hogy összefüggéseket igyekszünk teremteni köztük, holott szilánkossá vannak töredezve, tekinthető akár az elbeszélői pártatlanság önkényének is.” (179-180)

Az esemény megtörténtének leírása: „[...] látták, hogy [...] egy sötét üreg tátong a toronyóra számlapja helyén. Látták, hogy a város kívül került az időn, vagy hogy, éppen ellenkezőleg, polgáraival együtt foglyul esett az összezúzott pillanatban; és ha nem hazugság, hogy saját ésszel és akarattal rendelkező szerves közösségként gondoljuk el a várost, akkor csakis üres káprázat lehet, hogy az első és egyetlen ágyúlövés pillanatát újabb, másik pillanat fogja követni.” (210) A város mint szerves közösség allegóriája (mely korábban mind az elbeszélő, mind a szereplők részéről gyakran felmerülő kép volt) a feltétele annak, hogy ne következzen el az újabb pillanat – ezért aztán a következő bekezdés („Ebben az újabb, másik pillanatban fölrebbentek a galambok [...]” (210)) akár ennek cáfolataként is tekinthető. Az idő megszűnésének mindenesetre nincs túl sok hatása a történetre és a történetmondásra, bár a következő megjegyzés utal rá: „Képzelhető, hogy ilyen rövid idő alatt (ami annál is rövidebb volt, mivel a rendkívüli állapot miatt nem volt mérhető) [...]” (215)

A regény vége felé a narrátor egy önreflexív mondatban lemond „eddigi pártatlanságáról”: „Tudjuk azonban, hogy Wunschwitz fiai a császári udvarba kerültek [...], úgyhogy Wunschwitz egy előkelő és még sokáig virágzó családnak lett az őse. És most, hogy idáig eljutottunk, akár befejezettnek is tekinthetnénk történetünket. Számot kell azonban adnunk valamiről, amit az eddig elmondottakon túlmenően tudunk, még akkor is, ha részint az elhitetés nehézségeivel rendítjük meg az olvasó belénk vetett bizalmát, részint azzal, hogy az elbeszélés irányítójaként lemondunk eddigi pártatlanságunkról. Jacob Wunschwitz ugyanis nem halt meg, legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy a város lakói hitték.” (227) A regényben viszonylag ritkán említett, „kegyes olvasónak” nevezett fiktív befogadó bizalmát tehát az elbeszélő ahhoz köti, hogy „az elbeszélés” irányítójaként pártatlan volt.

Hogy e pártatlanságról lemondás mit jelent, az leginkább a történet utolsó oldalán[8] derül ki: „a kelmefestő sohasem szerzett róla tudomást, hogy mi történt meg: mi azonban (hiszen úgyis lemondtunk róla, hogy kevesebbet tudjunk szereplőinknél és többet az olvasónál) nem hagyjuk említetlenül.” (234)

Az utolsó mondat pedig a pártatlanság végső felrúgásaként, az olvasó eseményeket kikövetkeztető magatartására rájátszva, és azt egyben ki is játszva, a történetnek véget vet, egy, a valóságban minden bizonnyal bekövetkező esemény az elbeszélésből való kirekesztése által: „De ha kiolthatta is a valóságban a kelmefestő életét, erre történetünkben aligha lesz módja, mert ebben az utolsó pillanatban véget ér JACOB WUNSCHWITZ IGAZ TÖRTÉNETE” (234)

6. Árnyas főutca[9]

E kisregény legjellemzőbb narratív eljárása az elbeszélő „önkényes” tevékenysége, melynek során eseményeket rendez át, tulajdonságokat vesz el egyik-másik szereplőjétől stb.[10] Erre vonatkozó közlései vagy jelenidejű elbeszélői közlések (pl. „most azonban Krebs Hermanntól elvesszük a hangját, és odaadjuk Bőhm Dávidnak” (26)), vagy pedig a szereplőnek szóló, tehát metaleptikus jellegű kérések, utasítások (pl. „helyette most az egyszer inkább Bőhm Dávid balassagyarmati rabbit kérjük meg, hogy jöjjön a zsinagóga felől a polgári iskola felé” (25) „odaküldünk egy éhezőt a szögletes asztalhoz” (71)). E metalepszis fordítottjaként az egyik főszereplő az elbeszélőhöz fordul, és reklamál: „hallani véljük, amint Gőz Gaby kissé megütközve kiszól a történetből, és megkérdezi: mondja, író úr, miért akarja elvenni tőlem az Ulmann Ferit?” (52)

Az elbeszélő sokszor jelzi, hogy eljárása önkényes, illetve a képzelet műve. A kisregényt bevezető reflexióban így ír: „[...] az sem állítható [az árnyakról], hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket; amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket a saját képzeletünkből.” (7) Az önkényességre való reflexió egyik példája: „Sikerül meggyőznie apját (nem a valóságban, hanem az önkényes elbeszélői képzeletben) [...]” (117) Az önkénynek azonban határai vannak, mégpedig az elbeszélés „keretei”, amelyek, bár maga az elbeszélt történet („a valóság”) megváltoztattatik, mégis változatlanul maradnak: „Így tehát a keretek változatlanul hagyásával egyetlen ponton módosítjuk a valóságot a képzelet javára, még akkor is, ha ennek súlyos ára van; ezt az árat megfizetjük és megfizettetjük.” (121)

Az elbeszélői eljárásra olyan önreflexiók vonatkoznak, melyek nemcsak hogy megfeleltethetők a regény immanens poétikájának, de egyben annak etikai dimenzióját is jelzik: „[...] egy-egy személyiség visszamenőleges, elbeszélői kimentése egy kicsit még mélyebbre taszítja a többi számtalanokat a személyiségtől való megfosztottságba [...]. Olyan dilemma ez, amelyet nem tudunk feloldani [...].” (42) „Arra hívtuk fel a figyelmet az imént, hogy a személyiség visszamenőleges elbeszélői kimentése nem ártalmatlan művelet, és éppen azért, mert nemcsak esztétikai szempontok szerint ítélhető meg, hiszen komoly erkölcsi tétje van, vannak benne erkölcsileg vitatható mozzanatok is.” (45)[11]

Az írásnak nem csak tétjére, hanem szöveges formájára is vonatkozik elbeszélői reflexió: „Itt pedig azért hagytunk üresen egy sornyi helyet a szövegben [...], mert a robbanások után [...] illik néhány pillanatig csendnek lennie. Ebben a csendben fog mindjárt elhangzani egy igen fontos párbeszéd, amely történeteink egyikének igazolja értelmét és meghatározza irányát.” (29) Itt a narrátor először az üres sort, vagyis egy vizuális, szövegszerű tényezőt azonosítja a (történetbeli) csenddel – ám a következő mondatban épp e szövegszerűségnek mond ellent az, hogy történetbeli esemény hangzik el e csendben.

A Jacob Wunschwitz igaz történetéhez hasonló módon egyes szereplők gyakran veszik át a narrációt. Egyetlen, különösen összetett példát elemzek csak a kisregényből. „Armand atya [...] egy kiránduláson elmesélte [...], hogy: ők, a ferences szerzetesek voltak az elsők, akik visszamerészkedtek a félig leomlott városfalak közé. De ne higgyétek ám, hogy ez olyan könnyű volt [...]. Amikor pedig bementünk a várba [...]” (32) A többes szám első személy először, úgy tűnik, a ferences szerzetesekre vonatkozó általános alany, ám a következő elbeszélés nézőpontjából kiderül, hogy ez a grammatikai formai inkább egy homodiegetikus narrátorra utal – holott Armand atya, az intradiegetikus elbeszélő nyilván nem vett részt a leírt eseményekben.

Történetét megszakítja több, a regény egyéb szereplőiről szóló történet, melyek egy része Armand elbeszélő tevékenységével egy időben zajlik, viszont megismerünk egy lágerbeli eseményt is, ami aztán az elbeszélőnek alkalmat ad egy, az elbeszélés lehetőségével is kapcsolatos önreflexióra: „Kérdés azonban, és ez a kérdés nem hagy nyugodni bennünket, hogy: csakugyan mindennek megvan-e a kezdete és a vége?” (34)

A következő oldalon (megint csak tipográfiailag jelöletlenül) visszatér Armand elbeszélése, amely már nem a történet helyszínén, a névtelen kisvárosban játszódik, hanem Bécsben, ám ugyanúgy többes szám első személyű, homodiegetikus narrátor beszéli el. Ezen rész legvégén pedig egy, az intradiegetikus elbeszélőnek nem tulajdonítható prolepszis borítja fel végleg az idő- és narrációs viszonyokat: „Mi bezzeg annál szívélyesebben fogadtuk [...] Sobieski János királyt, aki nagyot ivott a bécsiek egészségére, majd elhajította serlegét, és mindjárt el is indult Bécs romjai közül Magyarország felé, és akiről városunkban 1930 óta utca van elnevezve, a későbbi Lenin utca, amely Vlagyimir Iljics Uljanovról [...] kapja majd nevét.” (36)

A betéttörténetet lezáró két mondat közül az elsőnek az első fele egyértelműen a szereplőnek tulajdonítható, és az ő fiktív befogadóira is utal – második fele pedig már a kisregény heterodiegetikus narrátorának jellemző fordulatát használja. Az utolsó mondat pedig visszatér a többes szám első személyű elbeszélő „logikus”, vagyis általános alanyként való használatához. „Márpedig csókokból, ugye tudjátok, nem születnek gyerekek; így aztán el is vesszük Sobieski János királytól az utcáját, és odaadjuk Leninnek [...]. És akkor mi, ferencesek, ott folytattuk, ahol a török megszállás előtt abbahagytuk [...].” (37)

Armand atyát nem sokkal később kirekeszti az elbeszélő a történetből – a következő mondatok példázzák az írás aktusára és az írásképre való utalást, valamint azt is, hogy az elbeszélő „kénytelen” saját önkényes döntéseinek alávetni magát, még ha ez meglehetősen nyilvánvaló paradoxonokhoz is vezet: „([...] Áldássy Armand atyát [...] kénytelenek vagyunk [...] kirekeszteni történeteink folytatásából, miután bezárjuk ezt a zárójelet.) [...] Miután pedig néhány sorral följebb, egy kínosan hosszúra nyúlt mondat végén bezártunk egy zárójelet, nem tudjuk többé megmondani, hogy kitől kapott szentképeket Róth Aranka, és kiről szokott ábrándozni.” (40)

A kisregény végén, a Purim ünnepén játszódó jelenetben „[t]örténetünk [...] szilánkjaira hullik szét” (137); előtte azonban egy olyan metaleptikus szövegrész található, amely utólagosan is nagyban befolyásolja a korábbi elbeszélés „valósághoz” való viszonyát. Az egyik szereplő előlép, és az egész „írásműről” lesújtó véleményt mond; ennek következtében pedig visszaveszi az elbeszélőtől azt a fényképalbumot, amely annak akármilyen önkényes elbeszélői tevékenysége során mégis támpontja volt: „Mindeddig nem beszéltünk róla, mivel nem ébredtünk tudatára, hogy történetünknek őrangyala is van. [...], maga Róth Aranka. [...] [Ő] maga kiszól ugyan a történetből, de válaszolni nem lehet neki. Azt vártuk az elbeszélőtől, hogy méltó emléket állít szeretteinknek.” (131) „Az írásmű, amelynek a szerző azt a címet adta, hogy »Árnyas főutca«, a legszűkebb értelmiségi rétegnek szóló olvasmány.” (132) „[...] visszavesszük tőle Halász Ignác fényképgyűjteményét, amelynek sorsa a műterem kifosztása, majd 1944 végén történt égése óta ismeretlen.” (134)

7. Testvériség I.: Kényszerű szabadulás[12]

A regény narratív eljárásai közül igen sok egyezik a már megismertekkel[13]. Az elbeszélői hang gyakran megoszlik, átadva a szót a történet egy ismert vagy éppen ismeretlen szereplőjének (akár egy mondaton belül is: „Végrendeletében több szolgájáról is megemlékezett, sőt egykori gazdaasszonyára, Csombornéra, ki mindig hű és jó volt hozzám, és noha most már élemedett asszony, fiatal korában, sokszori betegeskedéseimben hosszú éjszakákat virrasztott át mellettem, ráhagyta a császlai részbirtok felét.” (118)). Jelzi néhány információjának forrását, és tudásának korlátait: „A legidősebb fiúról csak annyit tudunk, amennyit az apa, Károlyi László maga elmond” (38) Utal a megírás idejére, sőt, egy helyütt a helyszín leírása egy mondat után csak a „jelenlegi” helyszínt említi: „Dietz körülbelül ott pillantja meg a vizet, ahol jelenleg [...] a Szent Anna plébániatempom áll [...]. Tesz néhány lépést a 11-es busz végállomása felé [...].” (92) Homodiegetikus vonásokat vesz magára az elbeszélő, sőt, az idézendő mondatban a fiktív befogadó is megjelenik vele a helyszínen – ahol egyébként a tükröződő víz megintcsak nem mutatja az elbeszélőt: „Ahogy vele együtt a víz fölé hajlunk, látjuk a víztükörben a seborvos [...] arcát; ám a következő pillanatban kénytelenek vagyunk elengedni az olvasó kezét, hogy szemünkhöz kaphassunk, mert por ment a szemünkbe.” (93) Az elbeszélés ideje és a történet ideje több ponton egybeesik, pl.: „Sok mindent mondhatnánk még e tárgyban, de Károlyi István időközben a végére ért a menyasszonyához írt levélnek [...].” (104-105) Elbeszélői tudásának korlátozottsága egy alkalommal metaleptikus megalapozást kap: „ha mégis úgy tennénk, mintha látnánk hőstettei közben a hőst, úgy magunk is beállnánk a tizenkét évvel később kihallgatandó tanúk sorába, akiknek szűkszavú, makacs vallomásait majdnem annyi bizalmatlansággal vagyunk kénytelenek fogadni, mint némely tizenkilencedik századi regények beszámolóit.” (61) Látható, hogy az időbeli viszonyok akár egy mondaton belül is igen bonyolultak lehetnek – valamint az is, hogy ebben a regényben az elbeszélői önreflexiók újra paradoxonokkal terheltek lehetnek (noha talán nem mind az – ezt részletesebb elemzés vizsgálhatná[14]).

Jelentős újdonságként egyrészt a fikció és a regénybeli valóság közti narratív szintkülönbség átjárhatóságát említhetjük, vagyis a Kartigámról szóló regényt, amelynek szereplői a regény szereplői, feltehető fiktív szerzője pedig Kollonich bíboros. Ezt azonban nem elemzem részletesen, hiszen a trilógia egészében elfoglalt helye a megjelent egy kötetből még nem megállapítható.[15]

Másrészt pedig feltűnik a könyvben egy „százharminc évvel ezelőtt meg nem írt regény” (50), valamint egy fejezet, amely az „Egy megíratlan fejezet” címet viseli (63-94). Nyilvánvalóan a korábban látott paradox szerkezet (azt állítja a narrátor, hogy nem beszél arról, amiről beszél) radikalizálásáról van itt szó. Az alábbiakban ezt elemzem.

A megíratlan történet első megjelenése: „Ha a százharminc évvel ezelőtti levéltáros beszélte volna el ezt a történetet, könnyűszerrel megszólaltathatta volna hőseit.” (48) A következő oldalon már nem levéltárosról, hanem elbeszélőről van szó, aki irányítja hősét, és olvasóját, vagyis fiktív befogadóját is: „A tizenkilencedik századi elbeszélő nemcsak a hőst vezényelte volna el a csatába, ezáltal időt és teret hagyva neki, hogy végrehajtsa hőstetteit, hanem az olvasót is kézen fogta volna, s mint egy panoptikumban vagy mint egy botanikus kertben, úgy vezette volna végig a hadszíntéren az elkápráztatott kegyes olvasót.” (49)

A regényről szóló beszámoló egyszerre használ az írásra és a fiktív befogadó érzékelésére utaló szavakat: „előbb olvasmányosan és vészjóslóan elidőzött volna a szőket Tisza habjain [...]. Csak ezután pillantanánk meg az elhagyott falut [...]. Csakhogy ekkor már nem érnénk rá nézelődni, mert mintegy varázsütésre, most nyílnának meg a füleink. Meghallanánk az ágyúdörgést [...].” (49-50) Másutt az írás (fiktív) konkrét hordozója esik egybe az írás által elbeszélt esemény helyszínével: „Ezek a lovasok szabadították volna meg, százharminc évvel ezelőtt meg nem írt regényünk lapjain [...] Károlyi Istvánt [...].” (70)

Az elbeszélő, aki az előbb idézett mondatokban mint fiktív befogadó viszonyult az általa leírt, meg nem írt regényhez, később a fiktív, nem létező szerző szempontjából beszél róla: „Így tehát Károlyi István azon haditettére, amelyet beleszőhetnénk a százharminc éve meg nem írt regénybe, már csak a budai vár ostroma közben kerülhet sor.” (55) Még a szerző mindentudásáról is olvashatunk egy paradox állítást: amit nem tudna, azt a hős mondaná el – látható tehát a narratív szintek többszörös felbomlása: „Arra törekedtünk volna, hogy kívülről figyeljük hősünket, ám szükség esetén a gondolataiba is betekintést nyerhettünk volna [...]; így azt is megengedtük volna neki, hogy amiről nincs tudomásunk, azt ő maga mondja el.” (65) A regénytől való búcsúzás pedig: „Az olvasó egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a szerteágazó, terjedelmes, továbbá soha meg nem írt regénynek már a vége felé jár [...].” (67)

A megíratlan regény problémájával nyilvánvalóan összefügg a megíratlan fejezeté. Bevezetése: „Ez a vonulás azonban a huszadik század utolsó éveiből nem látható, s a róla szóló fejezet nem írható meg. Amit pedig nem lehet megírni, azt hagyni kell megíratlanul.” (61) Ám ez a fejezet, amely nem írható meg, a következő fejezet – ami tehát még csak nem is hipotetikus, mint a fent érintett regény, hanem magának a szövegnek a része.

„Ebben a fejezetben azt mondjuk el, miért kellett Johann Dietz brandenburgi seborvosnak megmosakodnia. Mindenekelőtt azért, hogy a víz fölé hajolván, az ő három évszázaddal ezelőtti szemeivel pillanthassuk meg azt, ami a vízben tükröződik.” (63) „Igaz ugyan, hogy elbeszélői hatalmunknál fogva mi kapcsoljuk össze az események láncolatát, ám az is igaz, hogy magát az eseményt, amelyről ennek a fejezetnek szólnia kell, Johann Dietz régesrég megsemmisült szemével vesszük észre.” (63-64)

Látható tehát, hogy egyrészt a szereplő pillantása hitelesíti fiktív módon az elbeszélői közlést – másrészt viszont ez két szempontból is paradox. Először természetesen azért, mert Johann Dietz seborvos a regénybeli valóság szerint háromszáz évvel ezelőtt élt, tehát pillantása sokkal kevésbé hozzáférhető a narrátor számára, mint az arra a korszakra vonatkozó fiktív vagy valós szövegek (melyekre az elbeszélő többször is hivatkozik). Másodszor pedig azért, mert Dietz a regény egyik szereplője, akit maga a szerző „vezérel” a Duna partjára, tehát az ő „pillantása” ugyanúgy a regény által megalkotott szövegvilág része, mint a többi esemény.

Elemzésemet a megíratlan fejezet záró mondatával fejezem be, amely megismétli a fenti paradoxonokat: „Elbeszélői hatalmunknál fogva megadhatnánk a választ, ám az a fejezet, amely megíratlan fejezetként kezdődött és folytatódott, a végén is megíratlan kell hogy maradjon.” (94)

8. Összefoglalás: az implicit szerző és az implicit olvasó

Mostanáig kevés szó esett az implicit szerzőről és olvasóról. Úgy gondolom, hogy Márton László műveinek értelmezése szempontjából ez a legfontosabb prózapoétikai szempont, azonban ahhoz, hogy itt megalapozottan állíthassunk valamit, szükség volt a korábbi elemzések elvégzésére.

A kritika, főképpen a korai művek esetén gyakran elmulasztotta megtenni a legelemibb narratológiai megkülönböztetéseket. Csak két, szélsőséges idézet arra, hogy egy-egy elbeszélői reflexiót miképpen értettek minden további nélkül „szerzői állásfoglalásként”: a Menedék esetében: „van-e előzékenyebb gesztus, mikor – bevezetőként – maga a szerző minősíti kötetét”[16] – a Jacob Wunschwitzról: „Ha menet közben eszmélünk a kezdeti elképzelések helytelenségére, még választhatunk, torzóban hagyjuk-e a művet, esetleg beledolgozzuk-e újabb felismeréseinket. Kérdésekkel megfejelni saját állításainkat viszont aligha érdemes.”[17]

Az Üvegezés című kötetről írva Oláh Szabolcs megállapítja, hogy „[a] tanulmánykötetben rekonstruálható gondolatmeneteket a szerzők többnyire a regényszöveg olyan mondataira alapozzák, melyeket a mindenkori elbeszélői kompetenciáktól függetleníthetőknek vélnek és a szöveg-összetettségre való metareflexióként olvasnak.”[18] Ezen reflektálatlan elemzés helyett azt ajánlja, hogy vizsgáljuk meg: „a szövegközötti kapcsolataiban dezintegrált szövegbe az elbeszélőnek mennyiben sikerült az olvasói szerepkör számára olyan utasításokat kódolnia, melyek a kulturális utalások befogadását az esztétikai észlelés természetes eseteként teszik lehetővé.”[19] A dolgozatban alkalmazott fogalomkészletre átírva (és némely vonatkozásától megfosztva) ez azt jelent(het)i, hogy egy alapos elemzésnek az implicit szerző és az implicit olvasó közti viszonyra kell alapoznia.

Röviden összegezve a dolgozat részletes elemzéseiben tett megfigyeléseket, megállapíthatjuk, hogy az elbeszélés szinte minden szintjén, minden elemében működik valamilyen elbizonytalanító, megosztó, önfelszámoló tényező. Ezért a Márton-próza narrátorait véleményem szerint nem írhatjuk le a megbízhatatlan elbeszélő terminusával. Erről többről van szó – önkényes és feltételes terminológiaként a paradox elbeszélő megnevezést javasolnám.

A paradoxonok igen sok szinten jelentkeznek. Az idő szempontjából: a történetmondás aktusát lehetetlennek állító időn-kívüliség; a történetmondás és az elbeszélés idejének játékai, melyek több esetben egyszerre állítják és tagadják a két idő egybeesését; a szereplők azonosítása és ugyanakkor identitásuk felbomlása. A fiktív befogadóval folytatott „kommunikációban” is több paradox elemet találhatunk, amennyiben gyakorta nyilvánvalóvá válik a befogadói válaszok a szerző által való „megtervezése”[20] – ráadásul (például Rézmán esetében) maga a „kommunikáció” helyzete is paradox. Az elbeszélő reflexiói a történet és az elbeszélés viszonyaira vagy önmagukban ellentmondók, vagy egy művön belül kerülnek szembe egymással. A narrátor olyan, hozzá képest „külső” instanciákhoz folyamodik, amelyekkel látszólag hitelesíti megszólalását – ugyanakkor egyszersmind ezek az instanciák hangsúlyozottan a szövegvilág szövegszerű elemei is (pl. a fényképalbum az Árnyas főutcában), vagy éppen maguk is nyilvánvaló paradoxonokat hordoznak (mint a Kényszerű szabadulás meg nem írt regénye és seborvosa). Végül említhetjük a narratív szintek megbomlásának, összecsúszásának gyakori és változatos jelenségeit is.

Az, hogy itt paradoxonokról van szó, nem pusztán az irónia jele (ami pedig a Márton-kritika talán leggyakrabban hangsúlyozott eleme). A logikailag-narrációsan paradox elbeszélői helyzetek, megoldások véleményem szerint az implicit olvasónak szóló kódokként olvashatóak. Hiszen az implicit olvasó „észreveszi”, hogy paradoxonról van szó – és nem csak a paradoxont, de a paradoxon felismertetését is az implicit szerzőnek tulajdonítja[21]. Sőt – a felismertetés szándékának felismertetése is az implicit szerzőnek tulajdonítható szándék, és így tovább.

Hogy egy példával illusztráljam mindezt: az elbeszélő azt állítja, hogy Dietz seborvosnak azért kellett megmosakodnia, hogy „az ő három évszázaddal ezelőtti szemeivel pillanthassuk meg azt, ami a vízben tükröződik.” Az implicit olvasó azonban Dietz mint szereplő cselekvéseit végső soron a szerzőnek „működésének”, „akaratának” tulajdonítja. Ebből következően azt is tudja, hogy Dietz nem hitelesítheti az elbeszélést oly módon, ahogy azt a narrátor állítja. Ugyanakkor a nyilvánvaló paradox helyzet a szövegben áll elő – tehát ez is a szerzőnek tulajdoníttatik. Azonban a narratív logika ilyen nyílt megtörése esetén a szerzőről nem tehetjük fel, hogy ezt az olvasó elől el akarta volna rejteni. És a kört még tovább folytathatnánk…

Peter F. Strawson szerint hasonló szándék1 – szándék1 felismertetésére irányuló szándék2 – szándék2 felismertetésére irányuló szándék3 stb. szerkezet jellemez minden kommunikációt[22]

. A mártoni próza tehát ennyiben nem radikálisan újító – hacsak abban nem, hogy ez a működés sokkal nyíltabb, és bizonyos módon jóval reflektáltabb lesz a megszokottnál.

Ugyanakkor az implicit olvasó szabadsága is megnő. „A megbízhatatlan narrátor esete különösen fontos az olvasó szabadságára és felelősségére való apellálás szempontjából.”[23]

– írja Paul Ricoeur, és ha ez így van, akkor ez még inkább igaz lehet a paradox narrátor esetén. A befogadás oldaláról nézve ugyanezt tapasztalhatjuk: „amint a szöveg, mintegy terrorista gesztussal az olvasóra rázárulni látszik, a címzett megkettőződése olyan játékteret hoz létre, amelyet az újraolvasás a szabadság terévé alakíthat.”[24] Végső soron olyan játékba lép egymással az implicit szerző és olvasó, amely mintegy megkerüli az elbeszélést, bár természetesen anélkül egyáltalán nem jöhetne létre. A szöveg paradox és „súlyos”, az olvasóra nehezedő volta a szükséges feltétele ennek a szabad és felelősségteljes játéknak. Ez teszi a művek sokszor felemlegetett „filozófiai”, „bölcseleti” kérdéseit az (implicit) olvasó számára élő kérdésekké, és véleményem szerint ezért hordoznak e művek komoly esztétikai értékeket.

Természetesen éppen az egyes művek (önfelszámoló) elbeszélésétől függ ennek az igen kényes vállalkozásnak a sikere. Igen finom arányok megtartásával lehet mindezt elérni – a szerző, miközben látszólag védetté teszi saját pozícióját[25] (hiszen paradox narrátorától távolságot tart, illetve fiktív befogadójának mozgásterét erősen korlátozza), valójában kiszolgáltatja magát szövegének. Talán nem elhamarkodott következtetés itt egy olyan esztétikai felelősségről beszélni, melynek etikai vetülete explicit módon az Árnyas főutcában jelenik meg, azonban a szövegszervezés módjában áthatja Márton László egész életművét.

Ennyiben tehát értelmezésem határozottan ellentmond Papp Ágnes Klára megközelítésének, aki ezt írja: „Az Átkelés az üvegen által felvetett kérdések hada egyetlen dilemma köré csoportosul: van-e létjogosultsága egy olyan műnek, amely önmaga megszüntetését célozza meg, pontosabban a művészet körébe sorolható-e az az alkotás, amely a művészet lehetőségét számolja fel önmagában.”[26] Negatíve ugyanezt állítja Angyalosi Gergely is: „Márton művének fő problémája, hogy nem képes önmaga kudarcának, tágabb értelemben a prózaírás kudarcának monumentumává válni.”[27]

Más kritikusok értelmezésével azonban egybecsengenek állításaim, noha az alábbiakban idézendő vélemények egyike sem kizárólag elbeszéléselméleti alapokon állt[28]

.

Kissé bon mot-szerűen, de mégis a fentiekhez hasonló szerkezetről szól Petőcz András: „Itt minden többszörösen kvázi, és ráadásul Márton László úgy tesz, mintha…, pedig tényleg.”[29] Több véleményt képviselve álljon itt Földényi F. László mondata: „Ami tehát másnál »technika« (a történet felbontása, a nyelv szétszedése, az idősíkok és terek keverése stb.), annak itt félreismerhetetlen egzisztenciális indíttatása van.”[30]

Részletes elemzéssel nem alátámasztott, ám az én értelmezésemmel egyező Oláh Szabolcs állítása: „A regényvilágot felügyelő, nagy gonddal központosított elbeszélői beszédműveletek Márton regényében az igazán sikerült helyeken arra kényszerítik az olvasót, hogy izgalmas, velejükig paradox és rafinált retorikai és szemantikai játékokban vegyen részt, melyek mélyen nyugtalanító önszembesítésekhez vezetnek az olvasói tudatban.”[31]

A mártoni paradox elbeszélést egy bizonyos szempontból ragadja meg Margócsy István: „A látványos írói játék épp abban áll, hogy hiába a történet elmondása, a tanulság (azaz régebbi poétikák előírását követve: a történet morálja) nem a történetből magából, hanem a történet mondásának (illetve: elmondhatatlanságának) példázatos kudarcából lesz levezethető: ha pedig a történet a maga oknyomozó (magyarázó) zártságában nem lesz is majd rekonstruálható, az már nem az írói szándék fogyatékosságaként, hanem beteljesüléseként áll majd elénk.”[32]

Turai Tamás az irónia ironizálásáról szóló megállapítása is a fentiek egy más szempontból való megragadásának tűnik: „[A Menedék] akár bizonyos posztmodern technikák ironikus kifordításának és lefokozásának tetszhet. A bizonytalanság oka egyrészt az, hogy egy önmagában is ironizáló hajlamú írásmóddal szemben nem könnyű megteremteni, illetve elfoglalni azt a távolságot, ami az irónia célzatát határozottá tudná tenni; másrészt tudvalevő, hogy az ironikus hatás nemcsak az esetleges írói szándékon, hanem nagy mértékben az olvasói beállítottságon múlik.”[33] A bizonytalanság természetesen az én értelmezésemnek is velejárója, hiszen a szövegközpontú elbeszéléselméleti és a recepcióesztétikai vizsgálódás közti érzékeny határterületen kalandozik.

Tanulmányomat Thomka Beáta különös szépségű megállapításával szeretném befejezni: „[Az Átkelés az üvegen] egy sejtelmes ellenutópia képrendszerévé áll össze. Állna össze, ha hangokból, elbeszélőéből, Richárdéból, egyes attitűdökből, lelki és tudattörténésekből, emberi, szellemi és kulturális minőségek és értékek igen gazdag vonulatából nem szilárdulna meg egy páratlanul erős, minden eddiginek látszólag ellentmondó, ugyanakkor éppen a képtelenségek világtörténetével szembeállított tengely, centrum, központi pillér. [...] A regény formaeszméje értelmében azonban e tartalmak szétszórtak, szüntelenül átalakulnak, a legkülönfélébb alakzatokban merülnek föl [...]. Együvé tartozásuk megtapasztalása a befogadás egyik nagy élménye.”[34]

Jegyzetek

[1] MÁRTON László, Jacob Wunschwitz igaz története, Pécs, Jelenkor, 1997.

[2] A legalaposabb elemzés BENGI László, Történelem és/vagy történetiség? = Uő., Az elbeszélés kihívása, Bp., Fisz Könyvek, 2000, 117-125. Ezen kívül lásd még MIHÁLYCSA Erika, Az elbeszélői pártatlanság önkénye, Látó. 1998/2, 95-100., SZABÓ Erzsébet, Igaz történetek, Forrás, 1999/2, 84-89

[3] LÁNYI Dániel, kleist/márton/regényt/ír, Holmi, 1998/7, 1028-1036.

[4] GYŐRI Orsolya, Közvetítés és közbevetés, Jelenkor, 1999/4, 349-360.

[5] A fenti terminusok a „perceptual”, „conceptual”, „interest point of view” kifejezések provizórikus fordításai. Lásd: CHATMAN, I. m, 152.

[6] Részletesebb elemzését lásd MEDGYES Tamás, Márton László igaz története, Új Dunatáj, 1997/4, 58-63.

[7] A részletet elemzi ÁGOSTON Zoltán, Az elbeszélői „önkény” pártatlansága, Élet és Irodalom, 1997. augusztus 22., 15.

[8] Amelyet azonban még egy, a forrást megjelölő Jegyzet követ: I. m., 236.

[9] MÁRTON László, Árnyas főutca, Pécs, Jelenkor, 1999.

[10] Ezen elbeszélői eljárás részletesebb elemzését lásd UTASI Csilla, Árnyak utcája, Jelenkor, 2001/12, 1304-1309.

[11] A regénynek főként ezen kérdéseiről szól Balassa Péter esszéje: BALASSA Péter, A leírhatatlan pillantás, Alföld, 2000/10, 89-95.

[12] MÁRTON László, Testvériség I. Kényszerű szabadulás, Pécs, Jelenkor, 2001.

[13] Az elbeszélői eljárásokról lásd még KÁLMÁN C. György, Önkéntes raboskodás, Jelenkor, 2001/12, 1310-1315 és BAZSÁNYI Sándor, Mindentudó és önkényes, Élet és Irodalom, 2001. augusztus 24., 25.

[14] „Hiba volna azonban azt képzelni, hogy éppen e reflexiók azok, amelyek az elbeszélő (és különösen a szerző!) sajátjai, hogy éppen ez és ennyi volna, amit a történetről (a regényről, a történetírásról) mondana.” KÁLMÁN C., I. m., 1312.

[15] A Testvériség második és harmadik része tanulmányom elkészülte után jelent meg. A teljes nagyregény prózapoétikai eljárásaival kapcsolatban l.: ÁGOSTON Zoltán, Regényes hagyományok, Élet és Irodalom, 2003/29., 25.; BÁRÁNY Tibor, Románhistóriák közt a történelem, Irodalomtörténet, 2003/4., 628–645.; BÉNYEI Tamás, Látási viszonyok, Holmi, 2003/11., 1455–1465.; KERESZTESI József, Biankó regény, Magyar Narancs, 2003/25., 36–37.

[16] SIPOSHEGYI Péter, Úton befelé. Márton László: Menedék c. kötetéről, Mozgó Világ, 1986/7, 126.

[17] SNEÉ Péter, Létkérdés, Kortárs, 1998/4, 112.

[18] OLÁH Szabolcs, Az elröppenő madárka. Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, Alföld, 1995/9, 33.

[19] Uo.

[20] Persze ez minden elbeszélő és fiktív befogadó közti „párbeszédre” jellemző – ugyanakkor a hagyományos regény ezt a vonást elrejteni igyekszik, és nem felfedni.

[21] Talán lehetséges néhány önellentmondó narratív megoldást az implicit szerző „hibájának” vagy „figyelmetlenségének” tulajdonítani (bár ez súlyos elméleti problémákat vet fel) – ám olyan mennyiségű és változatosságú előfordulásuk esetén, mint azt Márton László prózájában láttuk, ez, úgy gondolom, lehetetlen.

[22] Peter F. STRAWSON, Intenció és konvenció a beszédaktusokban = Nyelv, kommunikáció, cselekvés, szerk. PLÉH Csaba, SÍKLAKI István, TERESTYÉNI Tamás, Bp., Tankönyvkiadó, 1988, 215-233.

[23] Paul RICOEUR, A szöveg világa és az olvasó világa, ford. MARTONYI Éva = Narratívák 2. Történet és fikció, vál., szerk. THOMKA Beáta, Bp., Kijárat, 1998, 16.

[24] RICOEUR, I. m., 22. Bár Ricoeur ezt egy Baudelaire-szöveg Michel Charles-tól származó értelmezése kapcsán írja, Márton László esetében is tökéletesen helytálló.

[25] „Őt ugyanis nem látjuk, és ez talán nem is tartozik világának követelményei közé.” BALASSA Péter, Belül tágasabb? (Márton László: Menedék) = Uő., A látvány és a szavak, Bp., Magvető, 1987, 201.

[26] PAPP Ágnes Klára, Átlátunk az üvegen? Az önmaga megszüntetését megcélzó mű? = Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, szerk. BALASSA Péter, Bp., József Attila Kör – Pesti Szalon, 1994, 9.

[27] ANGYALOSI Gergely, A „valóság” csapdájában. Márton László: Átkelés az üvegen, Nappali ház, 1993/1, 73.

[28] Eldönthetetlen kérdés, hogy elemzésem mennyit köszönhet a most idézendő szövegeknek, és mennyit a szövegközeli vizsgálódásnak – bár persze e két dolog egymástól nem elválasztható.

[29] PETŐCZ András, Márton László: Menedék, Alföld, 1986/11, 77.

[30] FÖLDÉNYI F. László, A szív örvényeiben, Élet és Irodalom, 1986/2, 10.

[31] OLÁH, I. m., 34.

[32] MARGÓCSY István, A Nagy-Budapesti Rém-üldözés és Más Történetek = Uő, „Nagyon komoly játékok”, i. k., 99.

[33] TURAI, I. m., 176.

[34] THOMKA Beáta, A szellem kalligráfiája. Márton László művészetéről, Vigilia, 1993/4, 527-528.

Felhasznált irodalom

ÁGOSTON Zoltán, Az elbeszélői „önkény” pártatlansága, Élet és Irodalom, 1997. augusztus 22., 15.

ANGYALOSI Gergely, A „valóság” csapdájában. Márton László: Átkelés az üvegen, Nappali ház, 1993/1, 72-75.

BALASSA Péter, Belül tágasabb? (Márton László: Menedék) = Uő., A látvány és a szavak, Bp., Magvető, 1987, 201.

BALASSA Péter, A leírhatatlan pillantás, Alföld, 2000/10, 89-95.

BAZSÁNYI Sándor, Mindentudó és önkényes, Élet és Irodalom, 2001. augusztus 24., 25.

BEDNANICS Gábor, „A kérdések másról és másképpen szólnak”. Márton László epikájának kezdete az Átkelés az üvegen „után”, Alföld, 1998/5, 54-69.

BENGI László, Történelem és/vagy történetiség? = Uő., Az elbeszélés kihívása, Bp., Fisz Könyvek, 2000, 117-125.

Seymour CHATMAN, Story and Discourse. Narrative Structure in Fiction and Film, Ithaca–London, Cornell University Press, 1980².

CSORDÁS Gábor, Minden idő van avagy az erudíció dícsérete, Jelenkor, 1992/11, 917-924.

FÖLDÉNYI F. László, A szív örvényeiben, Élet és Irodalom, 1986/2, 10.

Gérard GENETTE, Az elbeszélő diszkurzus, ford. SEPEGHY Boldizsár = Az irodalom elméletei I., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem – Jelenkor, 1996, 61-98.

Gérard GENETTE, Narrative Discourse, An Essay in Method, ford. Jane E. LEWIN, New York, Cornell University Press, 1983³. 189.

GYŐRI Orsolya, Közvetítés és közbevetés, Jelenkor, 1999/4, 349-360

H. NAGY Péter, Egy tér-regény történeti horizontjai. Vázlatpontok az Átkelés értelmezéséhez = Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, szerk. BALASSA Péter, Bp., József Attila Kör – Pesti Szalon, 1994, 97-110.

KÁLMÁN C. György, Önkéntes raboskodás, Jelenkor, 2001/12, 1310-1315.

KŐRÖSI Zoltán, „Fantasztikus” történet, Magyar Napló, 1990, 24., 12.

LÁNYI Dániel, kleist/márton/regényt/ír, Holmi, 1998/7, 1028-1036.

MARGÓCSY István, Márton László: Menedék = Uő., „Nagyon komoly játékok”, Bp., Pesti Szalon, 1996, 93-96.

MARGÓCSY István, Márton László: A Nagy-Budapesti Rémüldözés és Más Történetek [sic!] = Uő., „Nagyon komoly játékok”, i. k., 1996, 97-104.

MÁRTON László, Nagy-Budapesti Rém-üldözés és más történetek, Pécs, Jelenkor, 1995.

MÁRTON László, Menedék, , Bp., Magvető, 1985.

MÁRTON László, Tudatalatti megálló, Bp., Holnap, 1990.

MÁRTON László, Átkelés az üvegen, Pécs, Jelenkor, 1992.

MÁRTON László, Jacob Wunschwitz igaz története, Pécs, Jelenkor, 1997.

MÁRTON László, Árnyas főutca, Pécs, Jelenkor, 1999.

MÁRTON László, Testvériség I. Kényszerű szabadulás, Pécs, Jelenkor, 2001.

MÁRTON László, „A lovak kihaltak” (Nagy Boglárka beszélgetése), Jelenkor, 2001/12, 1296.

MEDGYES Tamás, Márton László igaz története, Új Dunatáj, 1997/4, 58-63.

MÉSZÁROS Sándor, A vég elhalasztása. Kitérők Máront László: Átkelés az üvegen című regényéről = Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, szerk. KÁROLYI Csaba, Bp., Nappali ház, 1994, 200-208.

MIHÁLYCSA Erika, Az elbeszélői pártatlanság önkénye, Látó. 1998/2, 95-100.

OLÁH Szabolcs, Az elröppenő madárka. Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, Alföld, 1995/9, 31-42.

PAPP Ágnes Klára, Átlátunk az üvegen? Az önmaga megszüntetését megcélzó mű? = Üvegezés. Műhelytanulmányok Márton László regényéről, i. k., 9-22.

PETŐCZ András, Márton László: Menedék, Alföld, 1986/11, 76-77.

RADNÓTI Sándor, A Labirintus, Kortárs, 1985, jan., 153-157.

RADNÓTI Sándor, Imaginatio Microcosmi (Márton László: Menedék című könyvéről), Jelenkor, 1986/1, 87-90. SIPOSHEGYI Péter, Úton befelé. Márton László: Menedék c. kötetéről, Mozgó Világ, 1986/7, 126.

Paul RICOEUR, A szöveg világa és az olvasó világa, ford. MARTONYI Éva = Narratívák 2. Történet és fikció, vál., szerk. THOMKA Beáta, Bp., Kijárat, 1998, 9-41.

SNEÉ Péter, Létkérdés, Kortárs, 1998/4, 109-112.

Peter F. STRAWSON, Intenció és konvenció a beszédaktusokban = Nyelv, kommunikáció, cselekvés, szerk. PLÉH Csaba, SÍKLAKI István, TERESTYÉNI Tamás, Bp., Tankönyvkiadó, 1988, 215-233.

SZABÓ Erzsébet, Igaz történetek, Forrás, 1999/2, 84-89.

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Posztmodern könyv, időszerű jóslattal, Apollon, 1993/1, 172-175.

UTASI Csilla, Árnyak utcája, Jelenkor, 2001/12, 1304-1309.

THOMKA Beáta, A szellem kalligráfiája. Márton László művészetéről, Vigilia, 1993/4, 526-528.

TURAI Tamás, A szavak és a szöveg (Márton László: Tudatalatti megálló), Jelenkor, 1991/2, 175-181.

Viktor ŽMEGAČ, Történeti regénypoétika, ford. RAJSLI Emese = Az irodalom elméletei I., i. k., 99-170.

Creative Commons License