Interjú James G. Lennox-szal

2005 tavaszán elhatároztuk, hogy párhuzamos interjút készítünk két tudománytörténész „iskola” két képviselőjével, James G. Lennox-szal (a Pittsburghi Egyetem Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének oktatója és a Center for Philosophy of Science vezetője) és Mario Biagolival (a Harvard Egyetem Tudománytörténet Tanszékének oktatója). A két tanszék munkáját összehasonlítva az az érzése támad az embernek, hogy a pittsburghi inkább a tudományos elméletekre, míg a harvardi a tudományok művelésének szélesesebb társadalmi kontextusára fektet nagyobb a hangsúlyt. Úgy gondoltuk, tanulságos lenne néhány, a tudománytörténet szerepére reflektáló kérdésre egymás mellett látni e két megközelítés egy-egy képviselőjének válaszait. Sajnos az interjúk szerkesztése során nem sikerült teljesen megőriznünk a kérdések struktúrájának azonosságát, mindenesetre a két interjú, számunkra legalábbis úgy tűnik, valóban érdekes összehasonlításra ad lehetőséget.

I. Táguló tudománytörténet

A tudománytörténet akadémiai megközelítésmódjainak sokféleségét az is jól mutatja, hogy léteznek olyan külön diszciplínák, mint a tudomány-historiográfia és a tudománytörténet-történet. Mik a fő kortárs megközelítések? Mi válhat a tudománytörténet tárgyává?

Valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb a fő kortárs megközelítésekről szóló kérdés megválaszolására. Többféle nyilvánvaló különbségtétel létezik, egyesek nagyobb erőfeszítést tesznek a tudománytörténet szélesebb kulturális, szociális, politikai kontextusba való beágyazására, mások ezzel kevésbé foglalkoznak és inkább a dolgozó tudóst érintő aktuális részletekre, kísérletezésére, gondolkodására, írásának módjaira, tanítására, úgymond az akadémiai életére összpontosítanak jóval több figyelmet. Ez néha a tudományos gondolatok és tudományos elméletek változásaiért felelős erőket érintő ideológiai vitába torkollik. Egyesek szerint a tudománytörténeti epizódok elsődlegesen egy kísérlet vagy megfigyelés által feltárt új információ, új elméleti felfedezések, a jelenségekről való új gondolkodásmód, az információ-gyűjtés, -értelmezés és -reprezentáció új módjai miatt mutatják azokat a változásokat, amiket mutatnak. Mások azt állítják, hogy ezek a változások az érdekek, motivációk, az egyének vagy csoportok ideológiai meggyőződéseinek köszönhetőek, esetleg, hogy e meggyőződéseket elsősorban politikai vagy kulturális eredetű jelenségek okozzák, és így tovább.

Úgy vélem, ezek a viták meglehetősen sterilek és igazából hamis dichotómián alapulnak. Azok, akiket legjobban becsülök a szakterületen, nem játsszák ezt a játékot, nem foglalnak állást az egyik vagy a másik oldalon. A geológiatörténész Martin Rudwick-nak van egy ehhez a témához kapcsolódó remek könyve, a The Great Devonian Controversy. A mű a geológia történetének egy időszakára koncentráló tanulmány, amikor heves vita folyt egy konkrét geológiai réteg korszakának értelmezése kapcsán. A vita végül megoldódott, lényegében egységes konszenzus alakult ki az adott jelenség értelmezéséről. A könyv végén Rudwick felteszi a kérdést, hogy vajon amit látunk, azt támasztja-e alá, hogy a Devon korszak valójában szociológiai konstrukció, vagy pedig végül sikerült eljutnunk a geológiatörténet olyan reprezentációjához, amely a történteket igaz módon mutatja be. Lényegében a mellett érvel, hogy ez hamis dichotómia. Természetesen az emberi elme minden elméleti eredménye egyfajta elméleti konstrukció, de ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy legalábbis részben a valóság egyes tényeinek legmegfelelőbb reprezentációjáról folyt a vita. Végsősoron Rudwick visszautasítja az egyik vagy másik álláspont elfogadását. Úgy gondolja, hogy az összes fontos részletet szem elől tévesztjük, ha valamelyik oldal mellett letesszük a garast. Szóval ez fontos felosztásnak tűnhet – később még visszatérhetünk rá –, de úgy vélem, valójában hamis dichotómia.

Én érdekesebbnek tartom Larry Laudan különbségtételét Tudománytörténet Egy és Tudománytörténet Kettő között, amit a Progress and its Problems-ben tett meg sok-sok évvel ezelőtt. A következőt értette e különbség alatt. Vannak epizódok, változások a kísérleti eljárásokban, változások a megfigyelések módjában, változások az eszmékben, a filozófiai és kulturális háttérben, és ezeket az emberi kultúrában zajló, időben kiterjedt változásokat nevezhetjük az „emberi történelem"-nek. Egyáltalán nem beszéltünk még a tanulmányozásáról, egyelőre csak arról volt szó, hogy mi is történt. Az emberek gyakran használják a „történelem" szót, hogy erről beszéljenek, az emberi történelem egy epizódjáról. Ám az általad megfontolásra javasolt kérdések többsége egészen másról szól. Ezen időben kiterjedt eseményekre vonatkozó, általában írott narratíváinkról szólnak. Amennyiben az érdeklődés középpontjában a tudományok állnak, akkor ez az, amire Laudan Tudománytörténet Kettőként hivatkozik, az időben kiterjedt eseményekről kialakított összefüggő narratíva vagy történet elmondására irányuló vállalkozásra. Ez fontos különbségtételnek tűnik, mert lehetővé teszi, hogy a tudománytörténetre vállalkozásként gondoljunk, amit az igazságnak való megfelelés, a tényleges események pontos visszatükrözésének mércéje szerint végzünk. Azért is fontosnak tartom, mert a saját munkám során gyakran hihetetlenül nehéznek tűnik a tudománytörténet-írás. Amikor igazán komoly tudománytörténeti munkán dolgozom, ez gyakran arra az általam nagyra becsült munkára emlékeztet, amit a válaszok megtalálásáért a fejüket a falba verő tudósok végeznek. Sok-sok esetben éveket töltöttem egy történeti epizód apró részletének az igazolásával, amely lehetővé tenné két dolog összekötését, melyekről gyanítom, hogy kapcsolatban állnak, de nincs közvetlen bizonyítékom. Tudom, hogyan is nézne ki a bizonyíték, tudom, hogy merre keressem, hogy milyen lenne, ha megtalálnám, és mégis képtelen vagyok megtalálni. Pontosan ilyesmit láthatunk a tudománytörténet fontos történelmi alakjainak tanulmányozása közben. Az adatok hosszú éveken keresztül szinte kiszúrják Kepler szemét, mire végül rájön, hogy a jelenségről új módon is lehet gondolkozni. És miről szól ez az egész? Az egész rólam szól, aki nem vagyok hajlandó pusztán mesét szőni. Azt akarom, hogy a történetem a valóban megtörténtekre való hiteles reflexió legyen, és ez az, amit Laudan különbségtétele – azaz egyrészt tudománytörténet mint események láncolata, másrészt mint a róla való történet elmesélésére, reprezentálására stb. vonatkozó kísérlet közötti különbség – megragad.

Ami a tudománytörténet-történetet, historiográfiát illeti: a historiográfia számomra nem más, mint amit a tudománytörténet mibenlétéről kritikusan gondolkodni akaró emberek csinálnak. Nem trükkösebb ennél. Tudománytörténet-történet? Hát persze! Visszanézek William Whewellre. Összehasonlítom William Whewell és mondjuk Thomas Kuhn tudománytörténetét. Ha ezt teszem, történeti szempontból tekintek vissza két emberre, és kérdéseket teszek fel arról, miért csinálták úgy amit csináltak, ahogyan – és ez a tudománytörténet-történet, nem?

Nevezhető „mainstreamnek” ezen megközelítések valamelyike? Mit gondolsz, milyen irányt vesz a tudománytörténet mint diszciplína a jövőben?

A mainstreamre vonatkozó kérdés igazából szociológiai, és nehéz rá bármit is mondani. Nem hiszem, hogy lenne még mainstream. Különböző táborok léteznek. Vannak, akik szociálkonstruktivistának állítják be magukat, amellett érvelve, hogy a tudás olyasmi, amit lényegében a különböző érdek- és hatalmi konfliktusokban győztes fél hoz létre post hoc módon. A győztes határozza meg utólag, mi számít tudásnak és mi nem. Mások amellett a nézet mellett törnek lándzsát, hogy a tudománytörténet kísérlet azon próbálkozások megértésére, ahogyan az információgyűjtés, kísérletezés, gondolkodás, érvelés különböző megközelítései jobb utakat törnek a természeti világ megértése felé.

Mindezek kapcsán egyetlen dolgot szeretnék kiemelni: fontos észben tartanunk, hogy a tudománytörténet a tudomány története. A tudomány a számtalan emberi tevékenység és vállalkozás egyike és bizonyos jellegzetességekkel bír. Két ilyen megkülönböztető jellegzetessége a tárgya és a módszertana. A tárgya a természeti világ megismerése. Módszertana annyiban egyedi, hogy akármilyen messzire is menj vissza az időben, ahhoz, hogy a történteket a tudomány történetének nevezhesd, szükség van annak az elképzelésnek a megjelenésére, hogy az elméleteidet valamilyen kitüntetett módon kell alátámasztani, és hogy az elméletek ezen alátámasztottságának függenie kell attól, hogy mennyire illeszkednek az általuk vizsgálni kívánt tényeket magyarázó leírásainkhoz. Ha igazán meg akarod érteni a tudomány megkülönböztető ismérveit, akkor bizony bele kell ásnod magad a részletekbe. A szociálkonstruktivista szakirodalomban az aggaszt különösen, hogy sok szerző hajlamos azt hinni, hogy nem is annyira fontos megérteni a tudományos kutatás gyakorlatának részleteit, végső soron úgysem ez motiválja igazán a tudósokat, nem ezek az erők munkálnak a háttérben. És így nem is annyira lényegbevágó megérteni azt, hogy hogyan is működik belülről a tudományos kísérletezés, stb. Ellenben Peter Galison vagy Lorraine Daston munkái, na azok már igen! Ezek kifejezetten segítségemre vannak, és segítségükkel valamivel jobban értem, hogyan zajlanak a kísérletező tudós mindennapjai, mert én nem feltétlenül végzek ilyen típusú kutatást. Ezzel nem foglalkozom kimondottan sokat, és így különösen nagy hasznát tudom venni annak, hogy valaki helyettem is elvégzi ezt a munkát. Csak akkor van bajom ezzel a megközelítésmóddal, amikor az objektív tudás elleni ideológiai háborúskodásfélébe fullad.

Hogy mi lesz a jövőben? Nem lehet tudni. Fogalmam sincs, túl sok mindenen múlik ez; az már más kérdés hogy én személy szerint milyen jövőnek örülnék...

Mégpedig milyennek?

Nos, amint azt mondtam is, szeretném, ha végre túllépnénk azon a hamis dichotómián, amely elkülöníti egyfelől a filozófiai, teológiai, kulturális, politikai és hasonló hatásokat, másfelől pedig a bizonyíték, megfigyelés, érvelés stb. stb. szerepét. És az alapvető filozófiai elképzelések befolyása mindezekre gyakran kimarad a játszmából, pedig nagyon is fontosnak kellene lennie. Elvégre a politikai, kulturális és teológiai változások hátterében gyakran lényeges filozófiai irányzatok álltak. Gondoljunk csak a felvilágosodásra, a filozófiai ideálok politikai, társadalmi és kulturális változásokra gyakorolt hatására! Ezek a változások valószínűleg be sem következtek volna a filozófiai mozgatóerő nélkül. Hívhatjuk ezt akár ideológiának is, de kétségtelenül filozófiai irányzat volt, és ugyanezen filozófiai ideálok változtatták meg a tudomány korabeli, és befolyásolják a tudomány mai gyakorlatát. Nagyon nem szeretném, ha a tudománytörténet megfeledkezne ezekről a lényegbevágó hatásokról. Másfelől viszont nem látok jó érvet a mellett, hogy ha ezen befolyásokra összpontosítanánk a figyelmet, az arra a következtetésre vezetne, hogy a tudomány, története során, nem nyújtotta a természeti világ egyre jobb és jobb megértését és reprezentációját. Ez a dichotómia tiszta őrültségnek tűnik.

II. Tudomány, filozófia, tudományfilozófia

Hadd tegyem fel ezt a kérdést némileg másképp fogalmazva. A tudománytörténészek között szokás megkülönböztetni internalistákat és externalistákat, és ha egy ilyen megkülönböztetésnek van létjogosultsága, egymáshoz képest a pittsburghi tanszék inkább az internalista, míg a harvardi erősen az externalista táborba sorolható. Hogyan értékeled e két megközelítésmódot? Gondolod, hogy gyümölcsöző lehet a kommunikáció közöttük?

Erről már többé-kevésbé kifejtettem véleményemet, de akkor hadd mondjam el más szavakkal, amelyek jobban megfelelnek ennek az internalista - externalista megkülönböztetésnek. A különbséget megragadhatjuk mint értékbeli különbséget. Néha szét szokás választani tudományon belüli és a tudományon kívüli értékeket, és e szétválasztás szerint míg az internalista úgy vélekedik, hogy a külső értékek hatása a tudománytörténetre lényegtelen, vagy legalábbis elhanyagolható, addig az externalista ezeket a külső értékeket tartja elsődlegesnek. Én itt ismét csak azt tudom mondani, hogy a tudomány története során mindkettő fontos szerepet játszik, de ugyanakkor van egy fontos különbség. Ami a tudományt a világgal kapcsolatos objektív tudás megszerzésének egyik módjává teszi, az nagyban függ attól, hogy a tudomány mennyire ragaszkodik az objektivitáshoz kapcsolódó értékekhez, milyen mechanizmusai vannak a torzítások kiküszöbölésére, és így tovább. Nyilván megvan az oka annak, hogy miért vezették be klinikai teszteknél a kettős vakpróbákat. Ezek a próbák biztosítják, hogy az adatgyűjtés és adatelemzés mentesüljön bizonyos fajta torzításoktól, amelyek befolyásolhatnák. Miért találnánk ki egy ilyen kísérleti eljárást, ha nem azért, mert azt szeretnénk, hogy torzítások nélkül gyűjthessük és elemezhessük az adatokat és így azok ténylegesen visszatükrözzék azt, hogy mi is zajlik a vizsgált populációban?

Másfelől, amennyiben továbbra is az értékek kontextusában, szociológiailag vizsgáljuk a kérdést, nyilvánvalónak tűnik, hogy rengeteg tudós nagy jelentőséget tulajdonít olyan „külső” dolgoknak, mint a saját szociális csoportjának megnyerése vagy a nekik való megfelelés. Olyan dolgokban hisznek, olyan dolgokat csinálnak praxisaik során, amelyek sokszor összeütközésbe kerülnek e praxisok tudományos jellegével, vagy akár éppen e „külső” értékek miatt fognak neki a világgal kapcsolatos értékes információk gyűjtésének vagy még elfogadható értelmezésének. Ez szociológiai tény; tény, hogy az embereket sokféle motiváció vezérli és a legkülönbözőbb okokból csinálják ezt vagy azt. De ettől még megvizsgálhatjuk ezeket a mögöttes értékeket és motivációkat és feltehetjük a kérdést: helyes volt-e, megfelelő volt-e az adott viselkedés a tudomány céljainak szemszögéből? Néhányan ugyanis néha azt feltételezik, hogy egyik ilyen érték sem jobb a másiknál, hogy nem lehet megvizsgálni, hogy e külsődleges értékek hogyan viszonyulnak a célokhoz, amelyeket a tudomány elérni hivatott, és nem lehet kijelenteni: ez megfelelő volt, az meg nem. Nem látom jó okát e feltételezésnek sem. Amiről itt valójában beszélünk az az, hogy az emberek szabad döntéseket hoznak, és értékelhetjük, hogy vajon a viselkedésük megfelelő volt-e vagy sem. De egyébként azt hiszem, már megválaszoltam a kérdést.

Összességében véve a tanszékünk nagyon komoly figyelmet szentel azon részleteknek, hogy a tudománytörténet során az egyes tudósok hogyan kísérleteztek, érveltek, hogyan fejlesztették ki a matematikai, kísérleti, elméleti eszközeiket és milyen célokat és szándékokat tartottak mindeközben szem előtt, szóval kifejezetten sokat foglakozunk a tudomány „belső,” „internális” értékeivel. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bárki a tanszéken úgy gondolná, hogy a tudósok ténykedésének tágabb kontextusa lényegtelen lenne. Arról van szó, hogy mindenki megválasztja a saját megközelítésmódját, de ez nem jelenti azt, hogy lenézed azokat, akik más megközelítést alkalmaznak.

Miért van szükségünk egyáltalán a tudománytörténetre? Tudja egy tudós, például egy természettudós a gyakorlatában hasznosítani a saját tudományágának történetével kapcsolatos ismereteket? Tudsz erre konkrét példát mondani? Konkrétan, elősegítheti egy mai természettudós munkáját mondjuk a korai modern vagy az ókori tudományok történetének kutatása?

A tudománytörténet hasznának bemutatására Steven Jay Gould esete szerintem jó példa. Sok más példát is felhozhatnék, de az ő esete annyira nyilvánvaló, ráadásul közismert is. Gould gyakorló paleontológus, evolúcióelmélész és nagyon jól ismert tudománytörténész volt. Esszéit hosszú éveken keresztül jelentette meg a Natural History Magazine-ban. Ezeknek az esszéknek nagyjából a fele tudománytörténetről szól, akárcsak könyveié, amelyek többnyire a folyóiratbeli tanulmányokat tartalmazták. Vannak olyan kutatók is, akik tudománytörténettel és tudományos kutatással is foglalkoznak, de látszólag nincs kapcsolat a kétféle munkájuk között. De az ő esetében, ha megnézed a főművét, amely közvetlenül halála előtt jelent meg[1], ebben a történeti és biológiai munkájának tökéletes összekapcsolását láthatod. Részben pontosan azért jött elő azokkal az elméleti elképzelésekel, amikkel előjött, mert alapvető problémákat látott a kortárs evolúcióbiológiában, és hogy megértse ezen problémák forrását, leásott a történelmi gyökerekig. Hol is vesztettünk utat, miért vagyunk annyira kötve az adott gondolkodásmódhoz, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne másképpen is megérteni a dolgokat? Majdnem minden „támadása” a neo-darwiniánus szintézis ellen valójában nem más, mint a korábban, szavajárását idézve a „szintézis keményedése” során marginalizált és figyelmen kívül hagyott eszmék újraélesztése. Ha megnézed ezt a könyvet, látni fogod, hogy szakterületének története milyen óriási hatást gyakorolt a gondolkodására. Ez nagyon jó, nagyon értékes dolog.

Sok más példát is lehetne hozni arra, hogy olyasvalaki válik elméleti újítóvá, aki visszamegy és megvizsgálja szakterületének történetét, hogy megértse, mi siklott félre. Általában pontosan azért teszi ezt, mert valami nem stimmel. Rájön, hogy szakterülete túlságosan is figyelmen kívül hagyott egy problémahalmazt, hogy az éppen bevett megközelítésmód nem segít e problémák megoldásában vagy feloldásában. Az adott tudományterületen dolgozók ilyen helyzetben gyakran a tudománytörténethez fordulnak segítségért, és ez nagyon hasznos lehet.

Másfelől van a tudománytörténetnek egy kevésbé kézzelfogható, de hasonlóan fontos szerepe. Könnyebb annak a megértése, ami az időben zajlik, ha ismerjük az időbeli változásának történetét. Ha pusztán a jelenre figyelsz, teljesen zavarosnak, teljesen irracionálisnak tűnhet a helyzet – érthetetlennek, hogy hogyan is juthattunk el idáig. Vegyük például a politikatörténetet. Ha folyton csak a jelenkori eseményeket próbálod követni az előzmények ismerete nélkül, akkor tiszta őrültségnek tűnik, ami itt folyik. Miért történik mindez, kérdezheted. Ugyanakkor, ha ismered a jelenbeli eseményekhez vezető történeti folyamatot, azok ettől még talán ugyanolyan szörnyűnek tűnnek, de legalább némi értelmet nyernek. Szeretném azt hinni, hogy ha az emberek visszamennének az izraeli-palesztin konfliktus gyökereihez, és onnan végigkövetnék az eseményeket a jelenig, akkor sokkal jobban érthetnék a kortárs eseményeket, mint egyébként. Azt gondolom, ez általánosan is igaz, és igaz a tudománytörténetre is. Néha, amikor megpróbálsz megérteni egy, valamely tudományterületen éppen vitatott problémát, úgy tűnik, hogy a problémának, vagy a probléma kezelésére használt megközelítésnek nincs értelme. De amikor megpróbálod felgöngyölíteni a történetét, érthetőbbé kezd válni, elkezd értelmet nyerni.

Ami az ókoriakat illeti, hadd idézzek néhány bekezdést az Arisztotelész biológia-filozófiája[2] című könyvemből, ott ejtettem erről néhány szót. Mint láthatod, a könyv a Cambridge Studies in Philosophy sorozatban jelent meg, úgyhogy amikor Michael Ruse megkért, hogy állítsam össze ezeket a cikkeket egy kötetté, rá kellett ébrednem, hogy az elsődleges közönség biológia-filozófusokból, és nem ókori biológia-történészekből áll majd. Gondolkoztam azon, hogyan tudnám őket motiválni, hogy elolvassák ezt a könyvet. Úgyhogy hadd olvassak fel néhány bekezdést, ha már korábban úgyis gondolkoztam erről:

Miért tanulmányozza egy biológiával foglalkozó tudománytörténész, tudományfilozófus Arisztotelész biológia-filozófiáját? Két jó ok is van erre. Egyrészt, mert lényegében Arisztotelész hozta létre mind a biológiát mint tudományt, mind a biológia filozófiáját. Másrészt, mert alapvető hatást gyakorolt a biológia fejlődésére egészen a 19. századig.

Erős érvek szólnak amellett, hogy Arisztotelész hozta létre azt az általános kutatást, mely az élőlények lehetséges tudományos megismerésének módjait vizsgálja. Egy tudománytörténész számára egy ilyen, korban és világnézetben a mienktől olyannyira távol eső vizsgálata a tudományos megismerésnek már önmagában is izgalmas kihívás. Emellett, ráadásul, Arisztotelész állattanulmányai alapvető hatást gyakoroltak a modern biológia kialakulására, hiszen a középkori és reneszánsz Európa újra lefordította és újra felfedezte magának ezen munkákat, és ennek a sokrétű hatásnak a történetét még csak most kezdjük el igazán megérteni. […]

A modern biológia és Arisztotelész filozófiai világnézetei közötti távolság szintén ösztönzően hat a filozófiai reflexióra. Az itt összegyűjtött esszék rávilágítanak arra, hogy Arisztotelész biológiával kapcsolatos felfogása elválaszthatatlanul összefügg a természetre vonatkozó filozófiai elképzeléseivel és ennek alapfogalmaival, mint amilyen a szubsztanciális létező, az anyag, a forma, a természet, az esszencia, a definíció, a felosztás, a magyarázat, a teleológia, a véletlen, és a szükségszerűség. Hogyan néz ki egy ilyen felfogásra alapozott biológia? Összeköti-e valami Arisztotelész felfogását a miénkkel? Kétségtelenül vannak jelentős és mélyreható különbségek. Filozófiai szempontból e különbségek megértése, úgy hiszem, legalább annyira hasznos lehet, mint a hasonlóságoké.”

Ezután pedig arról írok, hogy a Darwin előtti és utáni biológiát is erősen befolyásolja, hogy a kereszténység mint világnézet dominálta az egész időszakot. A 17. századtól Darwinig a biológiai elképzelések nagy részére komoly hatást gyakorolt, hogy a korszak biológusainak többsége hívő keresztény volt. Darwin biológiáját is erősen befolyásolja, hogy ő ezzel tisztában van, hogy küszködik vele, hogy túl akar ezen lépni, és mégis erősen kihat a gondolkodására. A fájdalmasan fiatalon elhunyt Dov Ospovat írt egy csodálatos könyvet[3], amelyben Darwin adaptáció fogalmának jelentésváltozásait követi nyomon 1830-as évektől egészen a haláláig. Meggyőzően érvel amellett, hogy Darwin még a Fajok eredete publikálása után is hosszú ideig lényegében természetes teológiai adaptációfogalmat használ. Megpróbálja az elméletét kívánatosnak feltüntetni olyan emberek előtt, akik hisznek Isten teremtésének tökéletességében, így aztán komolyan törekszik annak bemutatására, hogy a természetes szelekció akár tökéletes adaptációhoz is vezethet. Persze folyamatosan olyan példákba ütközik, ahol az adaptáció messze nem tökéletes, és ezt fokozatosan elfogadja. Sőt, elfogadja azt is, hogy ez éppenséggel az elméletének egyik legerősebb támpontja, de hosszú idő telik el, mire ebbe belenyugszik. Szóval már csak ezért is klassz Arisztotelész biológiáját tanulmányozni, hiszen ő nem volt keresztény. A kereszténység még nem is létezett, így nem kellett emiatt aggódnia. Az evolúció létezése miatt sem kellett aggódnia. Hogyan is néz ki az olyan biológia, mely mentes a kereszténység és az evolúciós elképzelések hatásaitól? Ez olyan, mint egy gondolatkísérlet, azt leszámítva, hogy nagyon is valóságos. Ha neked kellene kitalálnod ilyen gondolatkísérletet, valószínűleg komoly nehézségekbe ütköznél, de hát bingó, már megvan a válasz: Arisztotelész. Azt gondolom, ez nagyon is értékes.

Tehát Arisztotelész tanulmányozása fontos betekintést nyújthat a biológia fejlődésébe. Ha a kortárs szakirodalomban szeretnél erre példát, nemrég jelent csak meg Phil Sloan szerkesztésében Richard Owen 1830-as évekbeli Hunter előadássorozata, amelyet a Hunter Professzor cím megszerzése alkalmával tartott. És ezek nagy része – emlékezzünk csak, ez az az időszak, mikor Darwin a Beagle fedélzetén utazik – szóval ezen előadások nagy része Arisztotelész Az állatok története című munkájának részletes elemzésével foglalkozik. De nem ám történelmi szövegként! Klasszifikációról, rendszerezésről szólnak az előadások, és Owen Cuviert, Lamarckot és Arisztotelészt a klasszifikáció és rendszerezés három nagymestereként kezeli, akikről beszélnie kell, mielőtt megoszthatná velünk a saját elképzeléseit. A 19. században Arisztotelész nem csak egy alak volt az ókori történelemből – egy volt közülünk! Őt Cuvier is pontosan így kezelte. Sőt, úgy gondolta, hogy Arisztotelész klasszifikációs és rendszerezési munkája különb, mint saját kortársai munkájának többsége. Saját megközelítését is közelebb érezte Arisztotelészéhez, mint a kortársai bármelyikéhez.

Folytassuk egy, az eddigiekhez kapcsolódó kérdéssel. A tudománytörténet korábban tudományos elméletekkel és eszmékkel foglalkozott. Változatlanul eszmetörténet a tudománytörténet? Továbbra is a tudományos elméletek állnak a tudománytörténet érdeklődésének homlokterében? Hogyan értékeled a saját kutatásaidat ebből a szempontból?

Ez a kérdés valóban kapcsolódik a korábbiakhoz, így talán elegendő, ha röviden fogalmazok. Meggyőződésem szerint a filozófiatörténet, vagy tágabban értve az eszmetörténet egészen a 19. század végéig egyértelműen folytonosnak tekinthető a tudománytörténettel. A pozitivisták, Comte-tal kezdve, de a logikai pozitivisták is, elszakítják egymástól a filozófiát és a tudományt. Ez egy mesterséges elszakítás. Nem hiszem, hogy ma még mindig elfogadnánk, sokan legalábbis biztosan nem fogadjuk el. A tudomány történetének döntő része során ha valaki megpróbálná a tudománytörténetet a filozófiatörténet, vagy a teológiatörténet nélkül tanulmányozni, nos, ez teljes képtelenségnek tűnik. Teljes időpocsékolás megpróbálni megérteni Darwint Herschel vagy Lyell filozófiai, vagy Paley és Malthus teológiai eszméinek megértése nélkül. Próbáld csak megérteni Newtont kereszténységének alaposabb ismerete hiányában – ez egyszerűen nem megy. Tudunk azonosítani néhány embert, akiknek az elsődleges célja a természeti világ precíz megértése volt, és – post hoc – hívhatjuk ezeket az embereket tudósoknak, de ne feledkezzünk meg arról, hogy William Whewell használta először a „tudós” [scientist] szót a 19. században, amit senki sem szeretett igazán. És hiába fejtette ki világosan, hogy szükségünk van erre az új kifejezésre, további negyven évnek kellett eltelnie, mielőtt bárki tudósnak hívta volna magát. Egészen addig természetfilozófusok voltak. Phil Sloan írt egy nagyszerű esszét Darwinról, amelyben megmutatja, hogy Darwin igazából filozófiai naturalista szeretett volna lenni, ez volt az ő igazi ideálja. A 19. században ez egy világosan megfogalmazott, jól érthető ideál volt. Olyan naturalista, aki a természeti világgal szélesebb, elméleti szinten foglalkozik, és nem csak a madarakat tanulmányozza. Voltak naturalisták, akik csak növényeket vagy madarakat tanulmányoztak, és nem foglalkoztak a munkájukból fakadó további, mélyrehatóbb következményekkel. Érdeklődésük csak a madarakra korlátozódott, azokról gyűjtöttek adatokat, katalogizálták, rendszerezték őket. A filozófiai naturalista olyan, mint azok az emberek az előző generációból, akiket Darwin nagyra tartott, mint például Herschel, Charles Lyell, Cuvier. Ők Darwin szemében filozófiai naturalisták voltak. Naturalisták, akik az összefüggéseket kutatták, akik a természeti világ egészét akarták megérteni.

Pittsburgh ismert arról, hogy az itteni tudománytörténet „filozófiailag tájékozott” tudománytörténet. Mit jelent ez, és miért fontos a tudománytörénet filozófiai és tudományfilozófiai tájékozottsága? Mi a fő különbség a „tájékozott” és a „tájékozatlan” tudománytörténet között?

Erre három válaszom is van. Az első: honnan tudod, hogy mi is az a tudomány, és honnan is tudja a történész, hogy mit is kellene tanulmányoznia? Szükséged van egy filozófiai válaszra erre a kérdésre. Máskülönben csak azt mondod, hogy bármi megfelel, tanulmányozni fogom az asztrológiát, a vudut, a boszorkányok különböző tapasztalatait, és ezeket hívom tudománynak. Úgy gondolom, minden tudománytörténésznek van egy saját bejáratú filozófiai nézőpontja arról, hogy mi is számít tudománynak, de sokan közülük sajnos nem elég reflektívek, nem elég meggondoltak ezzel kapcsolatban. Így aztán reakciósokká válnak. Sok Galilei kutató, akiket nagyra tartok mint Galilei kutatót – Stillman Drake-re lehetne itt gondolni –, reflexszerűen naív pozitivistákká válnak, amikor arra terelődik a kérdés, hogy mi is számít tudománynak. Azt hiszem, ez erősen behatárolja, hogy mennyit képesek megérteni akár csak Galileiből is. Ahhoz, hogy tudománytörténettel foglalkozz, gondolkoznod kell azon, mi az a tudomány, hogy mi is számít tudománynak – ez az első, és egyben a legegyszerűbb válasz.

A második válaszomat már megadtam. A filozófia és a tudomány között nem lehet éles különbséget tenni, főleg akkor nem, ha a tudomány történetével kezdünk el foglalkozni. A tudomány egészen a legutóbbi időkig természetfilozófia volt, a filozófia egyik ága, amely metafizikai és episztemológiai alapokon nyugodott. Ez újabb ok arra, hogy a tudománytörténetnek filozófiailag tájékozottnak kell lennie, hiszen a tudománytörténet a filozófia darálóján lett keresztül préselve. Gondolj csak Descartes-ra, Hobbes-ra, Galileire vagy Newtonra. Meglehetősen idegenszerű és bizarr lenne ezeket az embereket úgy tanulmányozni, hogy közben nem fordítasz figyelmet a filozófiai eszméikre. Filozófiai jártasság nélkül bizony nehéz megérteni ezeket az eszméket.

A harmadik válasz kicsit cselesebb, vagy legalábbis valamivel szubtilisebb. Ha a 16., 17., 18. század kísérleti vagy matematikai gyakorlatáról akarunk valamit mondani, azt hiszem, hogy azok, akik képzettek az olyan dolgokról való gondolkodásban, mint például hogy mi a kísérletek, mi az elméletek természete, hogy mi a matematika szerepe a természet megértésében, és így tovább, magyarul akik képzettek a tudományfilozófiában, azok könnyebben közelítenek ehhez a történelmi korhoz és az akkor élt emberekhez, mint akik nem rendelkeznek ilyen képzéssel. A másik lehetőség az, és ezt gyakran láthatjuk is a tudománytörténész szakmában, hogy egy adott tudományterületen jártas kutatók kezdenek el a történelmi problémákkal foglalkozni. Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a tudományos háttér ugyannannyit ér, mint a tudományfilozófiai elmélyültség, mert gyakran a kutatás során talált anyagok anakronisztikus jellemzéséhez vezet. Ha például mai kémikusként próbálnád meg a kémia kezdeteit annak fényében értelmezni, hogy manapság mivel is foglalkozol, valószínűleg nem kapnál túl jó eredményeket. De ha ki lettél képezve olyan kérdéseken való gondolkodásra, mint hogy mik is a kísérletek valójában – és, vegyük észre, ez nem más, mint a téma filozófiai megközelítése –, akkor ez igencsak segítheti a munkádat, ennek megvan az értéke. Amikor Harvey-val foglalkozom, elég sok érdekes kérdésen kell a kísérletezés természetével kapcsolatban gondolkoznom, hogy el tudjam dönteni, vajon amit Harvey éppen csinál az empirikus vizsgálódásnak számít-e vagy sem. Ahogy említettem, ez egy valamivel szubtilisebb válasz. Az első kettő sokkal nyilvánvalóbb, amint elkezdesz gondolkozni a kérdésen, de azt hiszem, ez a harmadik szempont is elég fontos.

III. Személyesebb kérdések

Az állítás megfordításának is komoly támogatottsága van Pittsburghben: szüksége van tudománytörténeti tájékozottságra azoknak is, akik különböző tudományos területek alapjait illető kérdésekkel, és úgy általában tudományfilozófiával foglalkoznak. Miért? Ehhez kapcsolódik egy további kérdés: a tudományfilozófusok körében sokáig elterjedt gyakorlat volt a tudománytörténetet mintegy adatbázisként használni, aminek segítségével tesztelni lehet a tudomány módszertanának, változásának, gyakorlatának természetére vonatkozó hipotéziseinket. Nemrégiben egy alternatív közelítésmódot javasoltál, az úgynevezett „filogenetikus” megközelítést. Mi a probléma az „induktív adatbázis” alapú szemlélettel, és mit tud helyette nyújtani a filogenetikus módszer? Tudnál esetleg konkrét példát felhozni?

Rendben, kezdjük a fő problémával. Azt hiszem, a fő probléma egy sajátos körbenforgás, amit egyébként Kuhn A tudományos forradalmak szerkezetének előszavában már világosan megfogalmazott. Ha azt állítod, hogy a tudomány természetére vonatkozó filozófiai vagy normatív nézeteid a tudománytörténet aprólékos vizsgálatára vannak alapozva, mi alapján döntötted el először is azt, hogy mi minősül tudománynak? Ez ugyanis elég fontos kérdés. Ha az elméleteket felsoroló induktív adatbázisodba olyan színes egyveleg kerül be, mint amilyet néhány perccel ezelőtt soroltam fel, milyen normákat tudsz majd ez alapján levezetni? Biztosan másmilyeneket, mint az, aki mondjuk csak a szigorú matematika használatára támaszkodó tudománytörténeti fejezeteket válogatja be az adatbázisába, tehát aki nem tekinti tudománynak azt, ami nem használ szigorú matematikát.

Szóval előbb szükség van a tudomány természetére irányuló filozófiai gondolkodásra ahhoz, hogy bárhova el lehessen jutni, de akkor meg honnan szeded ezeket a filozófiai elképzeléseket, amelyek segítségével a tudomány történetéről gondolkozol? Ezen túlmenően egy van-kell típusú problémába is beleütközünk. Megpróbálhatod megkerülni a van-kell problémát úgy, ahogy ezt David Hull vagy Ronald Giere teszi, akik azt mondják, hogy a tudományfilozófia végsősoron pusztán leíró jellegű és nem normatív, és emiatt tényleg lehet adatbázisként használni a jelen tudományokat és történetüket. Mindent felhasználunk a tudomány leírásához, ami csak a kezünk ügyébe kerül, és a tudományfilozófiától így jutunk el az ún. tudomány-stúdiumokig [science studies]. Nos, ezt most inkább nem méltatnám, mindenesetre ha úgy gondolod, hogy a tudományfilozófia valóban normatív vállalkozás, vagy ha jobban tetszik, egyfajta alkalmazott episztemológia, akkor komoly van-kell problémába fogsz ütközni, ha a tudománytörténeti tényeket, vagy a tudomány aktuális gyakorlatát szeretnéd alapként használni.

A filogenetikus módszer annyiban különböző, hogy egyáltalán nem használja a tudománytörténetet erre a célra. Nem alternatíva annyiban, hogy egyfajta kritikája lenne a korábbi megközelítésnek, egyszerűen csak nem használja a tudománytörténetet ilyen célokra. Úgy használja a tudománytörténetet, ahogyan azt korábban Steven Jay Gould kapcsán bemutattam. Tudományfilozófusok gyakran foglalkoznak valamely tudományterület fogalmi, módszertani, elméleti alapjaival, és eszközökre van szükségük ahhoz, hogy gondolkozni tudjanak ezekről a problémákról és mérlegelni tudják az alternatívákat. Ehhez nagyon hasznos tud lenni akárcsak annak megértése is, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Ebbe a filogenetikus megközelítésbe akkor futottam bele, mikor megpróbáltam reflektálni arra, mi is a közös bennem és azokban a szakterületemen dolgozó emberekben, akiket nagyra tartok, akiknek az iránymutatását megpróbáltam követni a saját munkám során. Mi az, amit azonos módon csinálunk? Tudod, egy pillanatra félretettem a kérdést, hogy miként igazoljuk, ahogy az adott problémával foglalkozunk. Azt kérdeztem magamtól, hogy rendben van, hogy ezt így és így szeretjük csinálni, na de mi is az, ami közös bennünk? Ezzel a szemmel kezdtem el vizsgálni Jonathan Hodge-ot, John Beatty-t, John Nortont, Don Howard-ot, Phil Sloant, és még sokakat, akiknek olvasásakor azt gondoltam, hogy „ez igen, ez igazán hasznos volt, most már értem, mi is történik itt”, és akiknek olvasásakor pontosan a történelmi aspektus miatt éreztem ezt így. Megpróbáltam megérteni, hogy mi is az, amit mindannyian azonos módon csinálunk. Ez pedig nem volt más, mint hogy alapul veszünk egy problémát – ez nem kell, hogy korabeli probléma legyen, lehet például egy Darwinnal kapcsolatos rejtély is –, majd visszatérünk a Darwint jóval megelőző időbe, és onnan addig a pontig próbáljuk meg felfelé göngyölíteni a történelmi eseményeket, amíg az adott probléma, bármi legyen is az, először fel nem bukkan. Újra meg újra azt tapasztalom, hogy ez a megközelítés teljesen új belátásokhoz szokott vezetni arról, hogy mi is volt a probléma, vagy ha éppen kortárs filozófiai problémával kezdted, hogy mi is a probléma valójában. Mint észrevehetted, mindez anélkül történik, hogy a történelmet induktív adatbázisként használnánk. Másfelől egymással folytonosként kezeljük a filozófiai és a tudományos kérdéseket, mintegy párhuzamosan követve nyomon a tudomány történetét, és, ha úgy tetszik, a tudomány fejlődésében szerepet játszó filozófiai keretek, alapok, feltételezések stb. történetét. Ez az alapötlet tömören, és azt hiszem, a tanszékünkön sokan ugyanezt csinálják. John Nortonnal már beszélgettem erről, vele nyilvánvalóan egyezik az álláspontunk ezzel a tudománytörténeti megközelítéssel kapcsolatban. De ez azt hiszem, másokra is igaz, gondolj csak például Ted McGuire Newtonnal foglalkozó munkájára. Ez nagyban épít arra, hogy Newton számos történelmi hagyomány örököse, amelyek egészen a régi görögökhöz vezetnek vissza, valamint arra, hogy Newton saját fejlődésének megértéséhez nagyon fontos megértenünk, hogyan is befolyásolták a változatos történelmi hatások, amelyek között vannak matematikaiak, filozófiaiak, természetfilozófiaiak, teológiaiak. Mindenesetre ezek történetének ismerete elengedhetetlen Newton elméletének tisztességes megértéséhez. Szóval azt hiszem, mindegy, melyikünket nézed, mindnyájan ilyesfajta módszereket alkalmazunk.

Mennyiben tud mondjuk a Darwinnal vagy Harvey-val kapcsolatos munkád az eszmetörténeti, művészettörténeti, vagy más, az adott történelmi korral foglalkozó diszciplínákra támaszkodni?

Darwinról már eddig is sokat beszéltem. Ami Harvey-t illeti, tartottam egy előadást a Bayer Carnegie Science Center előadássorozatának keretei között a reneszánsz korabeli művészetek és az összehasonlító anatómia kapcsolatáról, úgy két vagy három évvel ezelőtt, pont mielőtt te Pittsburgh-be érkeztél volna. Részben az motiválta az előadáshoz vezető kutatásomat, hogy jobban meg szerettem volna érteni azt a különös helyzetet, amelyben a 16. századtól kezdődően egy mindent átfogó kapcsolatrendszer és együttműködési hálózat alakult ki az összehasonlító anatómiával foglalkozók és a reneszánsz nagy művészei között. Ezek az együttműködések a lehető legkülönbözőbb módokon valósultak meg. Vannak olyanok, akik mindkettővel foglalkoztak, mint Leonardo da Vinci, hogy csak a közismert példát említsem. Realdo Columbo, aki Páduában az Összehasonlító Anatómia professzora volt a 16. század közepén, azért hagyta ott az állását, hogy Firenzében Michelangelót oktathassa. Amikor Vesalius elhatározta, hogy megjelenteti Anatómiáját, amit úgy sejtem, a modern összehasonlító anatómiát megalapító műnek szokás tartani, úgy döntött, meglátogat egy, a kortárs velencei művészek legjobbjai között számon tartott művészt, feltehetően Tizianót, hogy őt kérje meg a könyv illuszrációjához szükséges fametszetek elkészítésére. Ez bizonyára drága mulatság volt, Tiziano nem szűkölködött a megrendelésekben. Szóval csomó ilyen kapcsolat volt a két terület között, és ezek elég nyilvánvalóak. Ha például az emberi formákat ábrázoló komoly szobrásszá vagy festővé akarsz válni, és művészeti ideálként a térszerű ábrázolást és realizmust tűzöd ki, akkor ehhez a csont- és izomtani anatómia részleteinek ismerete nyilvánvalóan nagyon fontos lesz. Ugyanakkor van itt egy rejtélyes dolog is. Harvey attól is érdekessé válik, amit ő nem csinál. Az összes elődje, közöttük Fabricius, a saját tanára is, szenzációs fametszeteket és rézlemezeket készíttettek a művészekkel a könyveikhez. Harvey viszont egyáltalán nem követte ezt a gyakorlatot. És nem azért, mert nem lett volna elég pénze arra, hogy ezt megtegye. Harvey az angol király orvosa volt, lényegében bármit megengedhetett magának. Szerintem a magyarázat abban rejlik, amit ott olvashatunk Harvey írásainak majd minden oldalán: ne higyj nekem, menj, ismételd meg a kísérletet saját magad! Azt gondolom, félrevezetőnek tartotta a képeket, mert elhitetik veled, hogy azt látod, ahogy a dolgok valójában kinéznek. Harvey, mivel meglehetősen szkeptikus volt ezzel kapcsolatban, ezt igencsak veszélyesnek tartotta. Folyamatosan ismételgeti saját tanára, Fabricius képei kapcsán, hogy ne higyj nekik! Téved! Nem azt mutatják, ami valójában történik! Szóval azt gondolom, szándékosan tért itt el a hagyománytól, dehát végül is vesztett, az összehasonlító anatómia hagyományai ezután is az egyre több és egyre gyönyörűbb művészeti alkotás felhasználásának irányába fejlődtek tovább. Ez volt a jövő útja, így alakult.

Köszönöm a beszélgetést.

James G. Lennox a tudománytörténet és tudományfilozófia professzora a Pittsburghi Egyetemen, 1993-2005 között a Center for Philosophy of Science vezetője. Fő kutatási területei az ókori filozófia- és tudománytörténet, a biológiatörténet és a biológia-filozófia. Legutóbbi könyve az Arisztotelész biológia-filozófiája (Studies in Biology and Philosophy Series, Cambridge University Press, Cambridge, 2001).

Az interjút készítette és fordította Gyenis Balázs (köszönet Laczó Ferencnek, Margócsy Dánielnek és Márton Miklósnak a fordítási megjegyzésekért).

Jegyzetek

[1] Stephen J. Gould (2002): The Structure of Evolutionary Theory, Harvard University Press.

[2] James G. Lennox (2001): Aristotle’s Philosophy of Biology, Cambridge University Press, Cambridge.

[3] Dov Ospovat (1995): The Development of Darwin's Theory: Natural History, Natural Theology, and Natural Selection, 1838-1859, Cambridge University Press, Cambridge.