A szöveg számít, az elme nem - Interjú Mario Biagiolival

I. A táguló tudománytörténet

Miként határozná meg a tudománytörténetet mint diszciplínát?

A tudománytörténet talán az egyik legnagyobb kutatási terület a tudomány-stúdiumokon (science studies) belül. A tudomány-stúdiumok más ágai a tudományszociológia, a tudomány antropológiája, és kisebb mértékben a tudományfilozófia. Manapság kisebb, de annál érdekesebb szakágak jelennek meg, mint például a tudomány és jog, vagy a tudomány és irodalom kapcsolatát vizsgáló kutatások, valamint a visual studies azon része, amely a képalkotási technikák és a tudomány viszonyával foglalkozik. A tudomány-stúdiumok legfontosabb része azonban már méreteinél is fogva a tudománytörténet. Ez után következik fontossági sorrendben a tudományszociológia és a tudományantropológia. A tudományfilozófia jelentősége csökken, míg az előbb említett kisebb szakágak fontossága egyre nő.

Ami a tudománytörténetet illeti, az elmúlt tizenöt évben a tudománytörténet és a kultúrtörténet egyre inkább egybeolvadt. A mai, a tudásszociológia erős programjával (az ún. SSK-val) átitatott tudománytörténet nagy részét nevezhetnénk a tudomány kultúrtörténetének. Adrian Johns‘ The Nature of the Book c. könyve jó példája annak, hogyan találkozik a tudomány kultúrtörténete, a tudásszociológia és a könyvtörténet.[1] Manapság nehéz megkülönböztetni, hogy egy tudománytörténeti mű kultúrtörténeti avagy SSK irányultságú, de az ilyen művek teszik ki a tudománytörténet döntő többségét.

A nagy kérdés az, hogy mi lesz a jövőben. Azt hiszem, hogy továbbra is a tudománytörténet marad a legfontosabb szereplő, és nem a többi mellékág. Elsősorban piaci, és nem intellektuális okok miatt. A tudomány-stúdiumokat művelő kutatók többsége történelem tanszékeken dolgozik. A tudománytörténészeknek van a legjobb esélyük arra, hogy ezeket az állásokat megkapják, s emiatt a jövőben is főként tudománytörténészekre lesz szükség. Személy szerint én bízom benne, hogy a terület elég nyitott marad arra, hogy a tudomány kultúrtörténetét integrálni lehessen irodalomelméleti, vizuális és más megközelítésekkel. Remélem hogy a történelem tanszékek el tudják ezt fogadni, és alkalmazni fognak olyan tudománytörténészeket is, akik érdeklődnek más területek iránt. A tudományfilozófia helyzete nem tűnik túl rózsásnak, és, legalábbis Amerikában, a tudományszociológia egyáltalán nem nyert nagy teret. A jövő tehát a tudománytörténeté, a hozzáadott mellékágakkal.

Van-e közös nevező a tudomány képalkotási technikáinak kutatása, a tudomány antropológiája, a tudományszociológia között, a 'tudomány' szón kívül? És mi a "tudomány" kifejezés jelentése?

Úgy vélem, hogy a "tudomány" kifejezés jelentése egyre ködösebbé válik. Gyakran csak címkeként használjuk, hogy nevet adjunk a kutatási területnek. Ha megnézzük a tudománytörténészek által írt könyveket, a szerzők többsége próbálja elkerülni a "tudomány" szó használatát. A tudománytörténészek többsége nem a “tudományról” beszél, hanem a tudásról, a tudás termelésének praxisairól, inskripciókról, leképezési technikákról. A "tudomány" kifejezés inkább az érdeklődő nagyközönségnek szóló írásokban jelenik meg, de egyébként nem hinném, hogy jelenleg és a jövőben fontos szerepe lenne a tudománytörténet és a kapcsolódó szakágak öndefiníciójában.

A múltban a "tudomány" kifejezés használata igencsak megnehezítette a dialógust más kutatási területek képviselőivel, akik úgy vélték, hogy semmi közük a tudományhoz. Az, hogy a "tudomány" kifejezést egyre ritkábban használjuk, érdekesebbé teszi tudománytörténet és más tanszékek közti kapcsolatot. Vegyük például az irodalomelmélet és a tudománytörténet kapcsolatát. Ha nem a "tudományról" beszélünk, hanem szövegekről, természetfilozófiai szövegekről, vagy éppen tudásigényről, akkor könnyebben találunk közös nevezőt az irodalmárokkal.

Ahogy a tudománytörténet elfordult a filozófiai vizsgálódásoktól a történeti, szociológiai és kulturális problémák felé, úgy fordult el az eszméktől a praxis felé. Ez felkeltette a szociológia érdeklődését. Ha filozófiai szemszögből közelítesz a tudománytörténet felé, nem lesz sok mondanivalód a művészettörténészek számára. Ha azonban a tudományt különféle praxisok halmazának tekinted, amelyek közül az egyik legjelentősebb a képek készítésének gyakorlata, akkor könnyen közös nevezőt találsz a művészettörténettel. Olyan praxisokról beszélsz, amelyekről ők sokat tudnak. Ha nem azt mondod, hogy a tudomány eszméi érdekelnek igazán, hanem az, hogy hogyan is vannak a tudományos szövegek megírva, milyen műfajokat és milyen trópusokat használnak, akkor könnyen szóba tudsz elegyedni az irodalmárokkal.

Úgy vélem tehát, hogy a praxis felé fordulás nagyon gyümölcsöző a más kutatási területekkel folytatott dialógusban. Ez lehetne tán az egyik közös nevező a tudomány kultúrtörténete és a szomszédos kutatási területek között.

Említette, hogy a tudománytörténet elfordult az eszméktől a praxis felé. Van-e még kapcsolata az olyan, főleg az elmélettel foglalkozó szakágakkal, mint az eszmetörténet avagy az intellektuális történet?

A mai tudománytörténet továbbra is elsősorban szövegekre koncentrál, valamint más inskripciókra: gráfokra, diagrammokra, képekre. Az igazi változás abban rejlik, hogy a szövegből többé nem a szerző szándékát próbáljuk kiolvasni, nem akarunk belebújni a szerző elméjébe. A szöveg fontos marad, az elme már nem annyira. A szerző csak egy része egy sokkal nagyobb apparátusnak. Figyelembe kell vennünk, hogy milyen gépezetek és más kényszerítő körülmények vesznek részt a szöveg termelésében. A szerző nem halott, de az utóbbi időkben a tudománytörténészek más keretek között gondolták újra ágensi mivoltát.

Elképzelhetőnek tartom, hogy megjelenik egy új fajta intellektuális történetírás, amely nem filozófiai alapokon nyugszik, hanem inkább az irodalomelméletből táplálkozik. Ez a fajta történetírás a rendkívül szoros olvasáson alapulna. Új textualizmus volna, ami a szöveg és az írás munkavégzésére figyel, és nem pedig arra, hogy a mű miként viszonyul a nyugati metafizika hagyományához.

Hans-Jörg Rheinberger munkássága lehetne a jó példa erre a biológiatörténet területén, már amennyire Rheinbergert biológiatörténésznek nevezhetjük. Filozófusként kezdte pályáját, aztán az irodalom felé fordult, majd gyakorló tudóssá vált, genetikussá. Ő pár évvel ezelőtt publikált egy könyvet, amelyben Derridának az írás munkájáról szóló művei alapján próbált interpretációs modellt adni a huszadik századi biológia praxisára.[2]

A tudománytörténet tehát egyre nyitottabb lesz a művészettörténet, az irodalomtörténet és más területek irányában. De a sok interdiszciplinaritás nem jár együtt a diszciplína belső koherenciájának a feladásával?

A belső koherencia problémáját valóban nem lehet leírni csak azért, mert mindenki örül annak, hogy a szomszédos kutatási területekkel folytatott dialógus következtében a tudománytörténet nagyon izgalmas diszciplínává vált. Mindenki élvezi a megnövekedett érdeklődést, és senki sem beszél arról, hogy ezek a dialógusok esetleg felhígítanák vagy tönkretennék a kutatási területet.

A kérdést a legegyszerűbben úgy lehet megválaszolni, ha visszatérünk azokhoz a piacokhoz, ahol a tudománytörténet termékeit, a tudománytörténészeket vásárolják. Amíg a történelem tanszékek továbbra is hajlandóak nagy számban alkalmazni a diákjainkat, addig a terület koherenciájának problémája nem fog felmerülni. Ha beüt a krach a piacokon, akkor mindenki el fog kezdeni idegeskedni. Jelenleg nagy a belső pluralizmus, és már-már súrolja az inkoherencia határát, de ugyanakkor létezik a külső konténer, amit a történelem tanszékek biztosítanak. Amíg ez a konténer kitart, minden rendben lesz.

II. Tudomány, filozófia, tudományfilozófia

A tudománytörténetben gyakran tesznek megkülönböztetést az externalizmus és az internalizmus között. Ön mit gondol e megkülönböztetésről?

Az externalizmus és internalizmus igen jelentős, noha főként retorikai és politikai megkülönböztetés volt az elmúlt húsz évben. Ez a különbségtétel azon a feltevésen alapult, hogy amíg internalisták szövegeket, a szövegek logikai felépítését és az érvelés technikai aspektusait tanulmányozzák, addig az externalisták a kontextusra helyezik a hangsúlyt. Én azonban úgy vélem, hogy ez a megközelítés sem az externalistákat, sem pedig az internalistákat nem reprezentálta jól, hiszen az externalisták is szövegeket tanulmányoztak, csak éppen másféle szövegeket.

Mára azonban a különbség lényegében teljesen eltűnt. Ha a tanszékünk által képzett diákokra nézek, nem tudok internalista és externalista csoportokat megkülönböztetni. Húsz évvel ezelőtt talán még volt értelme a dolognak, mivel olyan kevés volt a szakirodalom. A szociológus szemével nézve a helyzetet: a tudománytörténész szükségképpen internalista volt addig, amíg nem kezdett el levéltárakba járni és nem tudott sokat a kontextusról. Az internalisták többsége az irodájában ült, bement a könyvtárba, levett egy pár nyomtatott forrást a polcról, és ennek alapján írta meg a könyveit. Manapság, amikor egyre többen támaszkodnak kéziratokra és járnak a levéltárakba, a kutatók az ún. internalizmus és az ún. externalizmus keverékével dolgoznak.

Ezek a kategóriák tehát nem reprezentálják a területet. Konfliktusszituációkban lépnek fel. Ha újabb tudományos háborúk fognak kitörni, az externalista-internalista dichotómia megint fel fog lépni.

Fontos marad-e továbbra is a tudománytörténet számára a filozófia és a tudományfilozófia?

Meggyőződésem, hogy a filozófiai problémáknak döntő fontosságúnak kellene maradniuk a tudománytörténet számára. A tudománytörténet végső soron a tudomány termeléséről szól, és olyan episztemológiai problémákat vet fel, amelyek idegenek a standard történelemírás számára. Szükséges tehát, hogy a tudománytörténészek és a diákok minél többet tudjanak a filozófiáról. Ennél is fontosabb, hogy olyan képzést kapjanak, hogy képesek legyenek megérteni az érvrendszerek finom struktúráját, úgy, ahogy azt a filozófusok és a filozófiatörténészek csinálják. Ezek a készségek életbevágóak a tudománytörténet számára. Ha azonban azt nézzük, hogy a tudományfilozófia jelenlegi helyzete és vitái relevánsak-e a tudománytörténet számára, akkor a válaszom inkább a nem felé hajlik.

Ön maga használta a filozófiát vagy a tudományfilozófiát munkásságában?

Én magam úgy kerültem a tudománytörténetbe, hogy a 80-as évek közepén a tudományfilozófia és történet között szoros volt a kapcsolat. Mint generációm annyi más képviselőjével, velem is Kuhn és Feyerabend munkái szerettették meg a diszciplínát. Bizonyos értelemben tehát eredetileg tudományfilozófus akartam lenni, mert akkor az a terület tűnt a legérdekesebbnek. A tudománytörténet pedig eléggé unalmasnak látszott. Az akkori helyzetre vonatkoztatva ma is egyetértek ezzel a véleményemmel.

A döntő változás akkor történt, amikor én doktorandusz voltam. Intézményes szinten Kuhnnak és Feyerabendnek nem sikerült reprodukálniuk magukat a filozófusok között. A munkáik által kiváltott vitákat inkább a szociológusok folytatták, mintsem a filozófusok. A tudományszociológia vulgáris tudományfilozófiává vált, majd a tudományszociológiától a labda átkerült a tudománytörténészek térfelére.

Milyen a kapcsolat a természettudományok és a tudománytörténet között?

A kapcsolat a természettudományok és a tudománytörténet között általában véve jó, kivéve, amikor a kulturális háborúkban az emberek az ellentétekre teszik a hangsúlyt. A tudománytörténeti könyvek túlnyomó többségét természettudósok veszik meg, és remélhetőleg el is olvassák őket. Az egyetemi kiadóktól azt hallom, hogy a tudománytörténeti bestsellerek azért kelnek el nagy példányszámban, mert sok tudós érdeklődik irántuk. Arról nem tudok sokat, hogy ők miként értelmezik ezeket a könyveket.

Ha nem is feltétlenül a tudománytörténeten belül, de a tudomány-stúdiumok sok képviselője érvelt amellett, hogy a tudomány praxisának, intézményes és kulturális kontextusának az elemzése közvetlenül releváns a tudomány menedzsmentje számára. Ha a tudósok nem is feltétlenül tanulhatnak sokat a tudománytörténetből, a tudomány adminisztrátorai igen. Olyan emberekről van szó, akik az életüket azzal töltik, hogy gyümölcsöző intézményes keretet biztosítsanak a tudomány működése számára, pénzt szerezzenek a kutatások számára, megalapozzák az egyetemek jövőbeli struktúráját, és kapcsolatot teremtsenek az egyetemek és a magánszektor között. Ezeknek a menedzselési problémáknak a megoldásában sokat segíthet a tudománytörténet és a tudományszociológia. Ebből a szemszögből nézve a tudományfilozófia talán a legkevésbé releváns, noha pittsburgh-i barátaim valószínűleg nem lesznek boldogak ennek hallatán.

Tudna konkrét példát említeni, hogy miként kapcsolódik egymáshoz a tudománytörténet és a tudomány menedzsmentje?

Hadd említsem az orvostörténetet, mint a legkönnyebb példát. Az orvostudomány története jelenleg a tudománytörténet legnagyobb része. Rendszeresen tanítják az orvosi egyetemeken az orvosi etika keretein belül. A régi orvostudomány etikai rémségeinek tanítása módszer arra, hogy felkészítsük a jövő doktorait, hogy ne kövessék el ugyanezeket a hibákat.

III. Személyes kérdések

Ön főkent mint Galilei kutatója ismert, és sokat publikált a modern élettudományok szerzői koncepciójáról is. Van kapcsolat e két terület között?

Igen, van kapcsolat Galilei és a modern biológia között. Mind a két helyzetben azt vizsgálom, hogy miként adnak az emberek hitelt a tudományos állításoknak két nagyon különböző társadalmi kontextusban. De még ha nem is lenne kapcsolat, akkor is javasolnám minden diáknak és kollégámnak, hogy, mintegy ujjgyakorlatként, minden pár évben próbáljanak az addigitől gyökeresen eltérőt csinálni. Ezt a módszert a Berkeley Egyetemen tanultam John Heilbrontól, a témavezetőmtől. Ő képes volt lényegében ugyanabban az évben publikálni John Dee-ről és Max Planckról is. Segít, hogy kitörjünk a berögzött megszokásokból, és rendkívül gyümölcsöző.

Ön munkáiban gyakran hivatkozik a francia filozófiára és szociológiára. Honnét származik ez az érdeklődés?

Doktorandusz korom óta nagyon érdekelt a francia szociológia és filozófia. Mint több más kutató a területen, Pierre Bourdieu szociológiáját sokkal érdekesebbnek és relevánsabbnak találtam, mint a brit funkcionális szociológiát vagy a mertoni és parsoniánus amerikai szociológiát. Bourdieu munkáját ma is relevánsnak találom.

Derrida iránti érdeklődésem frissebb, és az irodalmárok azt is mondhatnák, hogy elkésett. Nem akartam a kezdetektől fogva a nagy mester tanítványa lenni. Éppen Galilei néhány írásának sajátos problémáival foglalkoztam, amikor Derridát elkezdtem komolyabban tanulmányozni. A két dolog aztán találkozott a boncasztalon. Azóta láttam, hogy Hans-Jörg Rheinberger és mások is igen hasonló okokból kezdték el vizsgálni a Derrida és a tudomány-stúdiumok közötti kapcsolatot.

Ezeknek az okoknak igen sok közük van a régi, a bécsi körig visszanyúló filozófiai megkülönböztetéshez a felfedezés és az igazolás kontextusa között. A múltban a filozófusok többsége elsősorban az igazolás kontextusával foglalkozott, míg a felfedezés kontextusával elsősorban a pszichológusok és történészek. A tudomány-stúdiumokon belül a szociológusok átvették a filozófusok szerepét, és továbbra is az igazolás kontextusára figyeltek.

Más kutatókhoz hasonlóan, az én érdeklődésem a francia kortárs filozófia iránt azonban a felfedezés kontextusával van összefüggésben. Derrida, valamint kisebb mértékben Deleuze és Guattari, az új tudás termelésének feltételeit segítenek megérteni, nem pedig azt a helyzetet, amikor az új tudás kanonizálódik és stabilizálódik. A szociológia nagyon jól meg tudja magyarázni, hogyan stabilizálódik az új tudás. Derrida és társainak munkája pedig érdekes eszközöket kínál arra, hogy megértsük, miként keletkezik az új.

Befejezésül hadd kérdezzem meg, hogyan ítéli meg a tudománytörténet általános elméleti irányultságát?

A tudománytörténet intellektuális és elméleti irányultságát illetőleg nincs általános válaszom. A specifikus, intézményes környezetet kell megvizsgálnunk, amelyen belül a tudománytörténet termelődik. Itt a Harvardon például abban a különös és szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tudománytörténet különálló tanszéket alkot. Ez elég szabadságot ad nekünk, hogy flörtölni tudjunk más területekkel. Ezért tudunk nyitottak maradni az összehasonlító irodalomtudományos, filmelméleti, és történelmi kutatások irányába. Ahol a tudománytörténeti programok a történelem tanszékeken belül működnek, ott sokkal kevesebb lehetőségük van a nyitottságra. Ott nincs túl nagy együttműködés az irodalomtudománnyal. A kutatási terület elméleti elkötelezettsége az intézményes környezettől függ, attól, hogy hol művelik és tanulják a tudománytörténetet.

Margócsy Dániel

A fordítás elkészítésében nyújtott segítségéért köszönet illeti Eszes Boldizsárt, Gyenis Balázst és Márton Miklóst.

Mario Biagioli a tudománytörténet professzora a Harvard Egyetemen. Könyvei: Galileo's Instruments of Credit (Chicago: University of Chicago Press, 2006), Scientific Authorship: Credit and Intellectual Property in Science (szerkesztő Peter Galisonnal, New York: Routledge, 2002), The Science Studies Reader (szerkesztő, New York: Routledge, 1999), Galileo, Courtier (Chicago: University of Chicago Press, 1993, görögül, németül és portugálul is).

Jegyzetek

[1] Adrian Johns. The Nature of the Book: Print and Knowledge in the Making. Chicago: University of Chicago Press, 1998.

[2] Hans-Jörg Rheinberger. Toward a History of Epistemic Things: Synthesizing Proteins in the Test Tube. Stanford: Stanford University Press, 1997.