Temporális nyelv és temporális szkepticizmus

Ha valaki szkeptikus álláspontra helyezkedik a tartalmukat tekintve a múltról szóló mondatok esetében, nem fog visszariadni attól, hogy az ilyen mondatoknak van jelentésük vagy elvileg verifikálhatók.

Azonnal rá fog bólintani, hogy van jelentésük, mivel ez feltétele annak, hogy a saját álláspontja érthető legyen. Végtére is a fiktív mondatoknak – ha hamisak is – van jelentésük, s azok a mondatok, amelyekből egy történelmi regény felépül, ugyanolyanok, mint amelyekből egy valódi történeti munka áll. A szkeptikus arra igyekszik rávenni bennünket, hogy különböztessük meg a mondatok e két osztályát. Képzeljük el, hogy valaki összekeveri a történelem-könyveket a történelmi – vagy bármilyen más műfajú, de történelmi témát földolgozó – regényekkel, majd arra kér bennünket, hogy válogassuk szét őket, mégpedig valamilyen kritérium vagy, mondjuk, a bennük szereplő mondatok alapján. belső Pusztán a "történelemkönyv" megjelölés nem fog segíteni, mint ahogy az sem, ha a címben előfordul a "történelem" szó. A regényíró közzéteheti a jólismert nyilatkozatot, mely szerint egy roman à clef valamennyi alakja kitalált személy, és ha a helyzetek vagy a körülmények tényleges személyekre emlékeztetnek, az csupán a véletlen műve. Ám írhatja azt is, hogy "bizony Isten, az első szótól az utolsóig minden igaz!" Ettől még lehet, hogy az ő könyve merő kitalálás, az előbbi pedig igaz. Előfordulhat, hogy valaki csupán összeállítja azt, ami vad képzeletének szüleménye, s amiről azután legnagyobb rémületére felfedezi, hogy színigaz. Beszélünk olyan dolgokról, melyek valóra válnak. De éppígy beszélhetünk olyan dolgokról is, melyek valóra váltak, ha az események korábban történtek meg, mint ahogy megfogalmazták volna az őket leíró állítást, továbbá ha az állítás kimondójának fogalma sem volt róla, hogy az igazat mondja. A szkeptikus álláspont képviselőjét azonban nem a fikció igaz volta foglalkoztatja, hanem a történelem hamissága, vagy még inább az, ami miatt hamisnak tartjuk a történelmet. Hajlamos lesz azt mondani, hogy nem tudjuk eldönteni róla, igaz-e, vagy sem. Aligha tudjuk szétválogatni az összekevert könyveket egy olyan kritérium alapján, melyhez hasonlót Hume alkalmazott, amikor az emlékeket igyekezett elválasztani a képektől. Egészében véve ugyanis a regények éppenhogy sokkal elevenebbek, mint a történelmi művek. Az a kvázi-esztétikai kritérium viszont, hogy a leírt történetnek meglehetősen unalmasnak kell lennie, nem látszik elégségesnek a történet igazságának bizonyításához.

A helyzet persze az, hogy – speciális eseteket leszámítva (ám ezek elsőrendű fontosságúak a logikusok számára) – nem tudjuk megkülönböztetni az igaz mondatokat a hamisaktól, ha pusztán a mondatok felszínét vesszük szemügyre. Az igazság ugyanis egy olyan relációval kapcsolatos, amely a mondatok és aközött áll fenn, amiről a mondatok szólnak, bármi legyen is az. A szkeptikus álláspont képviselője viszont – mivel úgy okoskodik, hogy először függetlenül hozzá kell férnünk ahhoz, amiről a mondatok szólnak, és csak utána tudjuk ellenőrizni, hogy igazak-e – azzal fog érvelni, hogy a történelmi mondatok tartalmához nem tudunk függetlenül hozzáférni, s így nem teljesül az a feltétel, amelynek alapján meg tudjuk mondani, igazak-e, vagy sem. Így hát nem is mondhatjuk, hogy tudjuk. Vannak viszont forrásaink, melyek alapján következtetünk a múltra. Ámde, mivel itt is fölmerül az ellenőrzés kérdése, a szkeptikus most azt fogja mondani, hogy nincs módunk kideríteni, összhangban vannak-e következtetéseink a tényekkel. Így hát ugyanott vagyunk, ahol voltunk: erről sem mondhatjuk, hogy tudjuk. E kérdések kapcsán föl sem merül a jelentés problémája; bár a pragmatizmus és a fenomenalizmus felfogható úgy is, mintha megpróbálná kicselezni az ilyen (és másfajta) szkepticizmust. Ha azt is elutasítjuk, amit ők mondanak, akkor a pőre szkepticizmussal kell leszámolnunk.

Annyi bizonyos, hogy amikor a szkeptikus előhozakodik a kifogásaival, nemigen hivatkozhat arra, hogy az esemény időben valamennyire távol van tőlünk. Nem mondhatja például, hogy azért nem tudhatjuk, megtörtént-e E esemény, mert E a múltban történt. Ha ugyanis kijelentjük, hogy E múltbeli esemény, azzal pontosan azt feltételezzük, amire látszólag rákérdezünk. Ha egyáltalán volt valami eredménye annak, amit eddig tárgyaltunk, akkor az éppen az, hogy egy igeidővel kifejezett mondat feltételezi a neki megfelelő, de igeidő nélkül kifejezett mondat igazságát. Ha azt mondjuk, hogy E múltbeli esemény, azzal már feltételeztük egy olyan mondat igazságát, amely (igeidő nélkül) fejezi ki, hogy az E esemény egy bizonyos t időben lejátszódik, és ez a t korábbi, mint a jelen pillanat. De ha azt már elfogadtuk, hogy E megtörtént, mit akarhat még a szkeptikus? Nem állíthatjuk egyszerre azt a két dolgot, hogy E múltbeli esemény, és hogy mi semmit nem tudunk E-ről. Hiszen tudjuk, hogy E múltbeli esemény. Ez máris jóval több, mint amennyit a szkepticizmus megenged. Ha meg is indokoljuk, miért nem tudjuk E-t szemügyre venni (azért, mert múltbeli esemény), akkor máris adottnak vettük legalább egy múltról szóló mondat igazságát, mégpedig azét, mely szerint E már megtörtént, s többé nem lehetünk tanúi. Ennyi szabadság birtokában világos, hogy néhány állítást akkor is meg lehet fogalmazni a múltról, ha nem tanúsíthatjuk azt, amiről az állítások szólnak. Akkor meg minek hajtogassuk, hogy semmit nem tudunk róla? Az ilyen megfontolások arra utalnak, hogy a múltra vonatkozó szkepticizmus – amely éppen az általa megállapíthatatlannak mondott tényeket feltételezi – nem tarthat számot komoly filozófiai érdeklődésre. Ez kiváltképpen így van, ha azt is figyelembe vesszük, ami majd az utolsó fejezet utolsó bekezdéséből derül ki, nevezetesen, hogy néha a múltbeli eseményekről adott fontos leírásaink olyanok, hogy az eseményeket, melyekről számot adnak, már semmiképpen nem tudjuk úgy szemügyre venni, ahogy leírtuk őket.

A szkepticizmus érintetlenül hagyja nyelvünk jelentésszabályait, és helyettük a referenciaszabályokat támadja. Nem azt állítja, hogy vannak dolgok, amelyekről nem tudunk, hanem azt kérdezi, hogy szól-e bármiről is az, amit mondunk, vagy legalább van-e valamilyen módunk rá, hogy ezt megtudjuk. A szekepticizmus ereje abból származik, hogy meghagyja a tapasztalatot úgy, ahogy van, nem változtat rajta semmit, csak annyit kérdez, kapcsolódik-e a tapasztalat bármihez is. És mivel az, amihez a tapasztalatnak (vagy a nyelvnek) kapcsolódnia kellene, maga nem része a tapasztalatnak (vagy a nyelvnek), a tapasztalat (vagy a nyelv) érintetlen marad. A múltra vonatkozó szkepticizmusnak pontosan úgy kellene hagynia mindent, ahogy van, teljesen érintetlenül kellene hagynia valamennyi eljárást, melynek segítségével megfogalmazzuk történeti állításainkat, és olyan kérdéseket kellene föltennie, melyek kikezdik ezeket az eljárásokat, amennyiben a kérdések megválaszolásához túl kellene menni azon, amihez ilyen eljárásokkal egyáltalán hozzá lehet férni. És mivel a múltról feltett kérdésekre csakis ilyen eljárások segítségével tudunk válaszolni, a múltra vonatkozó szkeptikus kérdések megválaszolhatatlanok. Ez nem azt jelenti, hogy a szkepticizmus támadhatatlan, de azt igenis jelenti, hogy maga a történelem nem képes eloszlatni a történelemre vonatkozó szkepticizmust. A szkepticizmus mindazonáltal föltár valamit a történelemről, és még ha ez nem is több valamiféle határnál, a határok iránt érdeklődő filozófia joggal tanulmányozhatja.

Az a mindnyájunk számára többé-kevésbé ismert érv, miszerint a világ öt perccel ezelőtt, ex nihilo is keletkezhetett volna, rögtön az elején fölvet egy kérdést, nevezetesen azt, hogy egyáltalán jelent-e számunkra ekkor bármilyen különbséget, ha valójában mégiscsak létezett volna valami ezt megelőzően. Az érv szerint ugyanis a dolgok pontosan ugyanolyanok lennének, mint amilyenek most, mi pedig pontosan ugyanúgy viselkednénk, ahogy most viselkedünk, bár a világ maga, amelyben tevékenykedünk, mindössze ötperces volna. Meglenne például az összes emlékünk, amellyel jelenleg ténylegesen rendelkezünk, csakhogy a legtöbb közülük – tulajdonképpen minden emlék, amely látszatra több mint öt perce történt eseményről szól – hamis lenne.[1] Az események, amelyekre emlékezni vélünk, igazából soha nem történtek meg. Ám mivel ezek emlékek, és annak is tekintjük őket, mi különböznék akkor, ha mind hamis volna? Vegyük át még egyszer: továbbra is ugyanazokat a személyeket tartanánk a szüleinknek, akiket most, noha szigorú értelemben – néhány újszülött kivételével – a világon mindenki pontosan egyforma korú lenne. Még mindig lennének stiláris különbségek a környezetünkben található műalkotások között, noha Carcasson és Delphoi egyidős lenne Levittownnal, és a Merode-oltárkép sem lenne régebbi, mint az Avignoni kisasszonyok. A kőzetekben kialakulna a fosszília, a bronztárgyak az antikvitás patináját viselnék magukon, lennének kitaposott cipők és törött korsók: a 'múlt jeleit' mindenütt megtalálnánk. Az ünnepi alkalmakkor rendezett vacsorákon a szónokok a hosszú beszédek közepén tartanának, a hallgatóság pedig olyan kimerült lenne, mintha már órák óta figyelne. Még a történészek is a munkájukat végeznék: ötperces archivumban ötperces történészek öt perce létező dokumentumokat tanulmányoznának, és soha meg nem történt eseményekről vonnának le következtetéseket. Csak éppen nincs – vagy inkább nem volt – múlt, amelyre a következtetéseik vonatkoznának. Ez mégsem befolyásolja a viselkedésüket, hiszen ők azt gondolják, hogy volt múlt. Ám ha ebben a téves szellemben gondolkodnak, és ez egyetlen cselekedetüket sem befolyásolja, akkor mi szükség van a ténylegesen létező múlt fogalmára? Miben különbözik az, ha létezett, illetve, ha nem létezett múlt? A most adott leírás szerint semmiben.

Nem lenne más a kapcsolatunk például azokkal az emberekkel, akikről azt hisszük, hogy évek óta ismerjük őket, pedig valójában azelőtt soha nem találkoztunk. A férj haza megy az irodából a feleségéhez, mintha “aznap reggel” búcsúzott volna el tőle, s a nejének sem jelent gondot, hogy felismerje. H. H. Price ezt így fogalmazza meg:

"Nem az számít..., hogy tulajdonképpen mi volt a múltban, vagy hogy volt-e egyáltalán múltam; csak azok az emlékeim számítanak, amelyekkel itt és most rendelkezem, akár igazak, akár hamisak. Itt és most valami pirosat azonosítok. Csakhogy a dolgok valódi állásának megfelelően most azt feltételezzük, hogy korábban egyáltalán nem láttam pirosat. Akkor hogy is van ez? Most is megvan az összes emlékem, de ezek most mind hamisak. Vannak közöttük emlékek piros dolgokról is, és ez elég ahhoz, hogy felismerjem ezt a mostani pirosat."[2]

Vizsgáljuk meg, hogyan viselkednének ilyen helyzetben a gondolkodó gépek! Ezekbe a gépekbe “emlékek” vannak betáplálva, amelyek alapján a gép bizonyos feladatokat végre tud hajtani. Ha a feladatokkal végzett, a gép memóriájából törlik ezeket az emlékeket, és újakat táplálnak bele. A gép soha nem szerzett tapasztalatot arról, aminek ezek az emlékei, de ez a gyakorlatban nem jelent különbséget. Ugyanúgy használja ezeket az emlékekeket, akár igazak, akár hamisak. Jelen érvelésünk úgy fogja föl a világot, mintha öt perce keletkezett volna, és lennének benne – mint ahogy vannak is – emlékek, illetve olyan dolgok, amelyek úgy működnek, mint az emlékek. Vannak benne például könyvtárak. Vannak példányok a Gibbonból, lábjegyzetekkel, melyek más – szintén a könyvtárakban megtalálható – könyvekre utalnak. Így könnyen utánanézhetünk annak, ami Gibbonnál szerepel, kiküszöbölhetjük az eltéréseket, a Gibbon által nem használt dokumentumokra támaszkodva másképp rekonstruálhatjuk a történteket, mint ő, és így tovább. Mindezt pontosan úgy tesszük, mint ahogy akkor járnánk el, ha valóban létezett volna egy Római Birodalom, amely hanyatlott, ám végül csak Rienzi idején omlott össze. De nem volt ilyen birodalom. Mi mégis tovább tanulmányozzuk.

Az emlékezet és a képzelet közti különbség párhuzamba állítható a történelem és a fikció különbségével. Ám egy olyan világban, mint amilyenről beszélünk (és amely könnyen lehet a mi világunk), e különbségek jórészt alaptalanok lennének. Történészeink fáradságos munkával fikciót írnának anélkül, hogy ennek tudatában volnának. Mindazonáltal továbbra is különbséget tennénk történelem és fikció, valamint emlékezet és képzelet között. Előfordulhat, hogy egy gyermek azt állítja, emlékszik rá, hogy tegnap látott egy medvét, az anyja viszont azt mondja, csak képzelődik. Talán meg is győzi. Pedig ha a világ ötperces, az anya sem emlékszik régebbi dolgokra, mint a fia. Ám mivel állítása egybecseng a rendelkezésre álló “evidenciával', mégiscsak azt fogjuk mondani, hogy ő emlékezik, a fia meg csupán képzelődik. Az anya beszámolójában a dolgok összhangban vannak egymással, a gyermekében nem. Fölvetheti valaki, hogy ekkor éppen a dolgoknak ez az összeillése nyújtja számunkra az igazság kritériumát: ami nincs összhangban azzal, amit elfogadtunk, azt hamisnak tartjuk. De erre meg azt lehet válaszolni, hogy most is pontosan így működünk. Amikor összefüggésbe hozunk dolgokat, azokat a kijelentéseket, melyek egybecsengenek mindazzal, amit korábban már igaznak tartottunk, elfogadjuk, amelyek nem, azokat elutasítjuk. Vegyük észre, hogy ha ezt elfogadjuk, már a következő megállapítás is természetesnek hangzik: a tartalmuknál fogva a múltra vonatkozó állításaink – kognitív jelentőségüket tekintve – igazából a történeti kutatás eredményeinek előrejelzésére szolgáló szabályok. Attól függően fogadunk el, illetve utasítunk vissza történelmi mondatokat, hogy további evidenciákhoz vezetnek-e bennünket. Az ilyen mondatok lehetővé teszik, hogy elrendezzük, amit a jelenlegi világban találunk: egy dokumentum elvezet bennünket a ma is látható Colosseumtól a Farnese palotához, mely ugyancsak látható ma is, és itt olyan kövekre bukkanunk, amelyek a Colosseumból hiányoznak. Az az állítás, mely szerint "A Farnese család köveket vitt el a Colosseumból, hogy palotáját felépítse", segít tisztázni, hogy a két esetben ugyanarról a halom kőről van szó. Az mindenképpen vitán felül áll, hogy ezt az állítást nem tudjuk összehasonlítani azzal, amiről állítólag szól. És teljesen mindegy is, hogy létezett vagy nem létezett az a valami, amiről a mondat szól. Mindkét lehetőség összeegyeztethető a történeti kutatás gyakorlatával. Megtaláljuk a hiányzó köveket. De ettől még lehet, hogy a világ csak öt perce jött létre, benne azokkal a kövekkel a Farnese palota falában, amelyek beleillenek a Colosseum oldalán látható lyukakba.

Azt találom mélyen nyugtalanítónak e különös érvvel kapcsolatban, hogy a világ – holott talán csak öt perccel ezelőtt keletkezett – érintetlen marad: minden pontosan ugyanolyan, mintha a világ éppoly régóta létezne, mint hisszük. Nem egyszerűen amiatt kellene nyugtalankodnom, hogy nem lehet bizonyítani az érv hamis voltát. Inkább az a baj, hogy láthatólag majdnem teljesen mindegy, hogy igaz-e vagy hamis. De ha így van, akkor a fogalom, amelyet megkérdőjelez, már távolról sem tűnik olyan lényegesnek, mint amilyennek eredetileg hittük. Ha az egésztől megszabadulhatunk anélkül, hogy bármi is változna, nemigen van okunk feltételezni, hogy jelentősebb szerepe volna fogalmi sémánkban. És ha a szkeptikus érvnek sikerül ezt megmutatnia, az elég nagy szó. Hiszen nem kis dolog megmutatni, hogy egy fogalomnak, melyet eddig többé-kevésbé fontosnak tartottunk, valójában nagyon csekély jelentősége van. Természetesen nem azt állítom, hogy elfogadása vagy elutasítása ne jelentene pszichológiai különbséget. Érezzük, hogy valami igencsak hiányozna az életből, ha az emberek komolyan hinnék, hogy nem volt múlt. Talán nem lenne túl sok értelme folytatni azt, amit a történészek most csinálnak – alaposan vizsgálni a leleteket stb. –, ha nem létezne semmi, amiről állításaik szólnak. Annak sem lenne sok értelme, hogy olyan bűnök elkövetésével vádoljanak embereket, amelyek soha nem történtek meg, melyek elkövetésében tehát még akkor sem lehetnének bűnösök, ha minden úgy "beleillik" a képbe, hogy ha volna múlt, azt mondanánk, bűnösök. Talán lennének hatalmas pszichológiai különbségek. Ám a szkeptikus sietne leszögezni, hogy ez megint csak azt példázza, mekkora súlyt helyeznek az emberi lények olyasmire, amiről a végén kiderülhet, hogy "mindannak szempontjából, amit tudnak", csupán fikció. Ilyen például az istenbe vetett hitük.

Lehet, hogy az érv nincs hatással az életünkre, de van benne valami szokatlan, és ha pontosan meg tudnánk mondani, mi olyan furcsa benne, talán megértenénk, mi a baj vele, mármint ha van vele valami baj. Ha ebbe az irányba akarunk elindulni, az egyik lehet ségünk az, hogy a kontraszt kedvéért fontolóra vesszük a szimmetrikus feltevést, mely szerint a világ öt perc múlva megsemmisül. Rögtön észrevesszük, hogy ez a feltevés semmilyen nyilvánvaló módon nem tekinthető szkeptikusnak: az, hogy nem lesz jövő, nem úgy hangzik, mint az olyan kijelentések, hogy nem volt múlt, vagy nincs külvilág, esetleg nem léteznek más elmék. Talán nem nagyon könnyű megmondani, miért látszik elképzelhetőnek, hogy a világ hirtelen eltűnik, míg az ellenkezőjét – azt, hogy hirtelen megjelenik – nemigen tudjuk elképzelni, de a feltevés maga, noha pesszimista, nem tűnik szkeptikusnak, és olyasmit mond, amit nagyon közelről ismerünk, s amivel megtanultunk együtt élni. Az egyik ok, amiért filozófiailag nem látjuk zavarónak, talán az, hogy – a vele szimmetrikusan szembenálló feltételezéstől eltérően – nem kerül összeütközésbe a referenciáról alkotott fogalmunkkal: egy jövőről "szóló" állítás láthatólag nem ugyanolyan módon referál, mint egy múltról vagy egy jelenről szóló állítás; és pontosan ugyanígy a szokványos időre utaló szavak mindennapi használatával sem kerül összeütközésbe. Furcsa például azt feltételezni, hogy a világon mindenki – néhány imént világra jött újszülöttet leszámítva – pontosan ugyanannyi idős, tudniillik ötperces, és a legtöbb dolog is csak ugyanilyen rövid ideje létezik. Ám abban a feltevésben nincs semmi hasonló furcsaság, hogy minden embernek – akár fiatal, akár öreg – pontosan öt perce van még hátra (kivéve azt a néhányat, aki hamarabb meghal): a Pompeit elöntő izzó láva nem volt tekintettel az életkorra, ifjat és öreget egyaránt elpusztított. Közel sem olyan szokatlan az a feltételezés, hogy Levittown és Carcasson pontosan öt perc múlva egyszerre tűnik el a föld színéről – sőt, hogy valamennyi város ugyanennyi ideig fog fennmaradni –, mint az, hogy minden város ugyanannyi idő óta, mégpedig pontosan öt perce áll fenn. Azt megintcsak könnyen feltételezhetjük, hogy senkinek nem lesz utódja, leszámítva azt a nagyon kevés szerencsés embert, akinek a következő néhány percben születik gyermeke, de azt nehéz elképzelni, hogy senkinek, aki nem az utóbbi néhány percben született, nincsenek felmenői. Van valami enyhén szólva nem szokványos mindenben – például a prekognícióban –, amit ugyanolyan kapcsolat fűz a jövőbeli eseményekhez, mint az emlékezetet a múltbeli eseményekhez. Ám míg abban nem látunk semmi furcsát (nagyjából azért, mert a prekognitív állítások már önmagukban is furán hangzanak), ha feltételezzük, hogy azok közül az előre látott események közül, melyeknek a következő öt perc után kellene bekövetkezniük, valójában egy sem fog megtörténni, addig nagyon is furcsa azt feltételezni, hogy azok az események, amelyekre úgy emlékszünk, hogy öt percnél régebben történtek, igazából soha nem történtek meg. Végül pedig az egyáltalán nem furcsa, ha minden olyan könyvről feltételezzük, hogy hamis állításokat tartalmaz, mely arra formál igényt, hogy a következő száz év történelmét írja meg: először is ilyen könyv – ha van egyáltalán – csak kevés van, és a dolog természetéből adódóan úgyis hamisnak kellene tartanunk azt a keveset is. De azt furcsa feltételezni, hogy azok a könyvek is mind hamis állításokat tartalmaznak, melyek szándékuk szerint az elmúlt száz év történelmét mutatják be, mivel nagyon sok ilyen könyv van, és a dolog természetéből adódóan arra kellene számítanunk, hogy ezek igazat állítanak.

Vég nélkül lehetne sorolni az asszimetriára és disszonanciára utaló példákat, de már ennyiből is világos, hogy az a lehetőség, mely szerint nem lesz jövő, láthatólag nem von maga után olyan fogalmi revíziót, mint amilyenre akkor kényszerülünk, ha elfogadjuk, hogy nem volt múlt. Ezt nem úgy értem, hogy az előbbi – ha komolyan vesszük – ne érintene bennünket. Kegyetlen csapást mérne reményeinkre, terveinkre, törekvéseinkre és munkánkra. Ugyanolyan rémületes lenne számunkra, mint a hirtelen halál gondolata. Az, hogy volt idő, amikor még nem léteztünk, szerintem ritkán foglalkoztat bennünket annyira, mint az, hogy lesz idő, amikor már nem fogunk létezni. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy csak öt percem van hátra, jól rám ijesztene, de azzal csak zavarba hozna, ha azt állítaná, hogy mindössze öt perce élek. Az utóbbit intellektuális támadásnak érezném, nem gyakorlatinak. Akár azt is kérdezhetném, hogy gyakorlatilag jelent-e ez egyáltalán különbséget? A jövőre vonatkozó hasonló feltételezés viszont gyakorlatilag zavar, nem intellektuálisan. Nagyon sztoikusnak kellene lennem, hogy azt kérdezzem: jelent-e ez egyáltalán különbséget? Nehéz elfogadni, ámde könny elhinni. Az ellenkezőjét viszont könnyű elfogadni, ámde – még nem tisztázott okok miatt – nehéz elhinni.

Csakhogy most már nem elég pusztán megállapítani, hogy bizonyos feltételezések furcsán hangzanak, és olyan konceptuális feszültségekhez vezetnek, melyekről sikerült megmutatni, hogy a szimmetrikus feltételezés esetén nem állnak elő. Az ember elvárná, hogy kapjon valamiféle magyarázatot, és szerintem – legalábbis nagy vonalakban – elég könnyen számot lehet adni róla, hogy azt a feltevést, mely szerint nem lesz jövő, képesek vagyunk hozzáigazítani mindennapi gondolkodásunkhoz és mindennapi nyelvünkhöz, és arról is könnyen számot lehet adni, miért tudjuk higgadtan fogadni és fogalmilag tolerálni azt az elképzelést, hogy a világ és a róla alkotott képünk akkor is teljesen változatlan maradna, ha mostantól számítva pontosan öt perc múlva az egész mindenség megszűnne. Részben azért van ez így, mert először is a jövőt nem úgy fogjuk föl, mint aminek bármiféle hatása van a jelenre, és mert a jelen nem függ kauzálisan a jövőtől, mivelhogy az okozatok időben nem előzik meg az okaikat. Ezzel szemben a jelen – ha egyáltalán alkalmazunk kauzális fogalmakat – nagyon sok mindenben okozata a múltnak. Ezeket legalalábbis általában tényként szokták kezelni, mindenesetre jelen vannak a nyelvben, melyet a világ leírására használunk. Pusztán az, hogy bizonyos terminusokat és bizonyos kifejezéseket jelenleg létező tárgyakra alkalmazunk, logikailag maga után vonja, hogy bizonyos múltbeli tárgyakra és eseményekre utalunk, s ezek kauzálisan kapcsolódnak ahhoz a tárgyhoz, melyre a terminust vagy a kifejezést alkalmazzuk. Vagy – hogy pontosabbak legyünk – vezessünk be egy hármas felosztást, különböztessük meg a nyelvünkben szereplő kifejezések és terminusok három osztályát úgy, hogy normális esetben ezen osztályok mindegyikének elemei alkalmazhatók legyenek jelenleg létező tárgyakra és jelenleg zajló eseményekre. Azaz, különböztessük meg (a) a múltra utaló terminusokat, (b) a temporálisan neutrális terminusokat és (c) a jövőre utaló terminusokat. Fejtegetéseimet most (a)-ra és (b)-re fogom korlátozni.

Múltra utaló terminuson olyan kifejezést fogok érteni, melynek helyes alkalmazása egy jelenleg létező tárgyra vagy jelenleg zajló eseményre logikailag involvál bizonyos korábbi tárgyakra vagy eseményekre való utalást, és ez utóbbiak állhatnak kauzális kapcsolatban azzal a tárggyal, melyre a terminust alkalmazzuk, de az is lehet, hogy nem állnak vele kauzális kapcsolatban. A továbbiakban azokra fogom korlátozni fejtegetéseimet, amelyek kauzális kapcsolatban állnak vele. A temporálisan neutrális terminus, ha egy jelenleg létező tárgyra alkalmazzuk, nem utal korábbi vagy későbbi tárgyakra vagy eseményekre. Vegyünk most szemügyre három különböző objektumot, O1-et, O2-t és O3-at, és mindegyiket feleltessük meg egy-egy temporálisan neutrális leírásnak, olyanoknak, mint "férfi", "fehéren fénylő vonal a bőrön", valamint "henger alakú fémtárgy". E terminusok alkalmazásának kritériumait a három tárgy bizonyos látható tulajdonságai adják meg, azaz, bárki egyszerű ránézésre meg tudja mondani, hogy a terminus valóban alkalmazható-e a szóbanforgó tárgyra. Most pedig vegyük szemügyre ugyanilyen sorrendben ugyanezen tárgyakra vonatkoztatva a következ három leírást: "apa", "sebhely", illetve "ágyú, melyet I. Ferenc helyezett el itt az 1544-es Cérisoles-i csata után".

(1) Az "apa" terminus temporálisan kétértelmű, tudniillik egyik használata temporálisan neutrális: elsősorban szociológiai kritériumokra hivatkozunk, amikor férfiakra alkalmazzuk. De nem ez az elsődleges használata. Lehet valaki apa a kifejezés temporálisan neutrális értelmében, de mi azt is tudni szeretnénk, hogy az illető valóban az apja-e annak, akivel szemben úgy viselkedik, ahogy a társadalom egy apától elvárja. Mint tudjuk, elképzelhető, hogy valaki szociológiai értelemben nem apa, holott a kifejezés elsődleges értelmében az, ahogy Talleyrand is apja volt Delacroix-nak, bár Delacroix számára soha nem játszott olyan szerepet, mint egy apa. Ahhoz, hogy valaki a szó elsődleges értelmében apa legyen, ennek a valakinek egy emberi lény esetében hozzávetőleg kilenc hónappal a születés előtt meg kellett termékenyítenie az illető anyját. Az "anya" szót itt természetesen nem abban a temporálisan neutrális értelemben használjuk, hogy "valakinek a számára anya", hanem a múltra utaló, "valakinek az anyja" értelemben, vagyis, az illető hölgy ténylegesen megszülte azt az egyént, akinek az anyja, mint ahogy Iokaszté az anyja volt Oidipusznak, de soha nem volt, vagy nem mindig volt Oidipusz számára anya. Ha elsődleges értelemben korrekt módon nevezünk valakit apának, az logikailag involválja, hogy utalunk egy korábbi eseményre, mely – az ismert elveknek megfelelően – kauzális kapcsolatban áll a jelennel. Puszta ránézésre nem lehet megmondani, hogy O1 elsődleges értelemben apa-e. Következtetni persze lehet rá O1 egyéb tulajdonságai alapján, melyek megállapithatók puszta ránézésre.

(2) A "sebhely" predikátum temporálisan egyértelmű. Ha O2-t nem sérülés okozta, akkor egyszerűen nem sebhely. Csak valami sebhelyszerű. Ha korrekt módon írunk le sebhelyként valamit, az logikailag magában foglalja, hogy utalunk egy korábbi eseményre, mely valamiképpen nyilvánvaló kauzális kapcsolatban áll az így leírt objektummal. Ha a fehéren fénylő vonalak csak úgy, spontán módon jelennének meg valakinek a testén, mint a stigmák, akkor sebhelyszerűként írnánk le őket, nem pedig sebhelyként. A "sebhelyszerű" temporálisan neutrális, hacsak nem úgy értjük, hogy negatív értelemben utal a múltra, nevezetesen arra, hogy a vonalat nem sérülés okozta. Ebben az értelemben a "sebhelyszerű" különbözik attól, hogy "olyan szerepet játszik valaki számára, mint egy apa", amennyiben az utóbbi nem utal a múltra, sem pozitív, sem negatív értelemben. Aki apa-szerepet játszik x számára, az lehet, hogy apja x-nek, de az is lehet, hogy nem az.

(3) A harmadik leírás nyilvánvalóan utal egy múltbeli eseményre, és ha nem történt ilyen esemény a múltban, akkor a leírás maga hamis, vagy a mondák világába tartozik, mint a következő: "az a szikla, amelyet a Titánok helyeztek ide, Uránusz felett aratott győzelmük után". Az egyetlen érdekes különbség e harmadik és a másik két eset között az, hogy nincsenek nyilvánvaló kauzális törvények, melyek a St. Paul de Vence-i ágyúkat összekapcsolnák a XVI. századi francia királyok cselekedeteivel. Azt ugyan lehetne mondani, hogy az ágyút mégiscsak el kellett ott helyeznie valakinek, de valójában még az sem világos, hogy az ágyút oda helyezték-e: az is lehet, hogy egyszerűen ott hagyták. És ez persze azt is megszabja, hogy a győzelem tiszteletére állított emlékműnek nevezzük-e, vagy nem látunk benne benne mást, pusztán a győzelem ott feledett mementóját.

Úgy tűnik, a temporálisan neutrális predikátumok logikailag függetlenek a múltra utaló predikátumoktól, és valóban így is próbáltam definiálni őket. Mégsem hiszem, hogy most pusztán törvényeket fabrikálok, melyek rögzítik a logikai összefüggéseket: világosnak látszik, hogy lehet valaki férfi, s ugyanakkor nem apa, lehet valami fehéren fénylő vonal a bőrön, ám nem sebhely, és lehet henger alakú fémtárgy, de nem ágyú, még kevésbé olyan ágyú, melyet I. Ferenc helyezett ide, aki valaha használta. A múltra utaló predikátumok viszont nem függetlenek a temporálisan neutrális predikátumoktól. Senki nem lehet apa, aki nem férfi stb. A predikátumokat két osztályba soroló viszonyok bonyolultak, és az itt adódó filozófiai problémák hasonlítanak azokra, amelyek más terminusosztályok összefüggéseivel kapcsolatban fölvetődnek, például olyankor, ha az "egy kézmozdulat", illetve a "búcsúintés", vagy a "szép", illetve a "piros" áll szemben egymással. Most csak annyit akarok hangsúlyozni, hogy érdekes analógia áll fenn a temporálisan neutrális és a múltra utaló terminusok között egyfelől, és az igeidő nélkül, illetve igeidővel kifejezett mondatok között másfelől. Az igeidővel kifejezett mondat igazsága ugyanis mintha feltételezett volna egy igeidő nélkül kifejezett igaz mondatot. És hasonlóképpen: ahhoz, hogy egy múltra utaló predikátum igaz legyen egy jelenleg létező objektumra, valamilyen megfelelő temporálisan neutrális terminusnak is igaznak kell lennie rá. Azt, hogy valaki "apa", úgy tudjuk cáfolni, ha rámutatunk, nem alkalmazható rá, hogy "férfi". De azt nem vehetjük biztosra, hogy alkalmazható rá az "apa", csak mert a "férfi" alkalmazható.

Nyelvünk át van itatva múltra utaló predikátumokkal, és nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy amikor Lewis bevezette a múlt jelölőinek fogalmát, arra a meglehetősen elterjedt filozófiai irányzatra támaszkodott, amely összekeveri azt, ami nyelvünk struktúráját jellemzi és azt, ami a világ stuktúráját jellemzi, és amely – példa erre az Lewis esete – hajlamos úgy tekinteni a dolgok némely rejtélyesen nem jelenlévő tulajdonságára, mint amire nekünk referálnunk kell, ha nyelvünknek ezt a múltra utaló részét használjuk. Noha az, ahogyan a múltra utaló terminusokat jelenleg létező objektumokra alkalmazzuk, bizonyos értelemben nagyon is függ attól, hogy rendelkezik-e az objektum olyan tulajdonságokkal, melyek egyszerű szemügyrevétellel megállapíthatók, mégsem a dolgok jelenlegi tulajdonságaira referálunk, amikor ilyen predikátumokat használunk. Inkább bizonyos múltbeli tárgyakra és eseményekre utalunk. A ház, amelyben George Washington aludt, szakasztott olyan, mint egy közönséges lakóház, és nem rendelkezik valamilyen jellegzetes tulajdonsággal, amelyet meg kellene keresnünk, hogy el tudjuk dönteni, ebben aludt-e az első elnök. Akár úgy is mondhatjuk, hogy nincsenek ilyen tulajdonságok, vagy legalábbis egyik sem olyan, amit észrevehetünk, ha szemügyre vesszük a házat. Alkalmazásuk kritériumai elég bonyolultak, és annak eldöntése, hogy igazak-e az objektumokra, melyekre alkalmazzuk őket, még sokkal bonyolultabb. Bárhogyan legyen is, mivel a múltra utaló predikátumok, ha igazak egy jelenleg létező objektumra, olyan eseményekről és objektumokról nyújtanak információt, melyek nincsenek jelen, ezért elég világos, hogy nem tudjuk maradéktalanul lefordítani egy temporálisan neutrális nyelvre az olyan mondatokat, amelyek használják ezeket a terminusokat. Ahhoz ugyanis, hogy egy tetszőleges M mondatot maradéktalanul lefordítsunk T mondatra, nem elég megőrizni M igazságértékét, hanem tovább kell adni azt az információt is, amelyet M hordoz. Ha a nyelv eltérő szintjeinek az a kritériuma, hogy van a terminusoknak egy olyan halmaza, amely lefordíthatatlan a terminusok egy másik halmazára, akkor a terminusok itt elemzett két osztálya különböző szintekhez tartozik, holott ugyanazokra a dolgokra, nevezetesen O1-re, O2-re és O3-ra vonatkozik.

Azt lehet mondani mármost, hogy az a lehetőség, mely szerint nem volt múlt – ezzel foglalkoztunk mostanáig –, valóban érintetetlenül hagyja a nyelvnek azt a szintjét, amely csak temporálisan neutrális kifejezéseket használ. A temporálisan neutrális predikátumok mindegyike igaz az objektumokra, akár volt múlt, akár nem volt. Ugyanez azonban aligha mondható el a másik szinten lévő predikátumokról. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ha fennáll ez a lehetőség – mármint az, hogy nem volt múlt –, akkor minden olyan állítás hamis, amely tartalmánál fogva a múltra vonatkozik. Ebben az esetben rengeteg jelenről szóló mondat is hamis volna, nevezetesen mindazok a mondatok, amelyek múltra utaló predikátumokat tulajdonítanak jelenleg létező objektumoknak, s ezek az objektumok még most is rendelkeznek mindazon tulajdonságokkal, melyek jelenléte egyszerű megfigyelés alapján felismerhető. Az általunk megadott két terminushalmaz extenzionálisan ekvivalens párokból épül fel, ahol egy adott pár egyik terminusa mindig pontosan ugyanazt az objektumot jelöli, melyet a pár másik terminusa. De minden párból az egyik tag alkalmazása feltételez néhány múltra vonatkozó tényt. Vagyis, minden pontosan ugyanolyan volna mint most. Csak nem lennének sem apák, sem sebhelyek, sem olyan ágyúk, amelyeket I. Ferenc helyezett el vagy hagyott valahol. De semmi nem tűnne el: meglenne az összes objektum, melyet ezek a terminusok jelenleg jelölnek, azaz lennének férfiak, fehéren fénylő vonalak és henger alakú fémtárgyak. És ekkor nem is csupán a mondatok lennének mind hamisak – mivel a predikátumok, amelyeket használnak, hamisak azokra az objektumokra, melyekre alkalmazzák őket –, hanem hamis, vagy ha nem is hamis, legalábbis üres lenne valamennyi kauzális törvény is - melyet a legtöbb múltra utaló predikátumunk használata, illetve alkalmazása feltételez.

Ha most rátérünk a jövőre utaló predikátumokra, minden bizonnyal az lesz a legszembeszökőbb, mennyire nehéz természetes példát találnunk, ha olyan predikátumokat nevezünk így, melyek valamilyen jövőbeli eseményre vagy objektumra referálnak, mégpedig úgy, mint ami feltétele annak, hogy a predikátumot valamilyen jelenleg létező objektumra vagy jelenleg zajló eseményre alkalmazzuk. Vegyük szemügyre a “leendő apa” predikátumot, amikor egy jelenleg állapotos nő házastársára alkalmazzuk. Ilyenkor rendszerint azt várjuk, hogy születik egy gyermek, és a férfi, “ha minden jól megy”, apa lesz. De a “leendő apa” predikátumot valójában vagy temporálisan semleges, vagy múltra utaló predikátumok alapján alkalmazzuk, melyekről feltételezzük, hogy igazak arra az individuumra, amelyet jelölnek. Azaz: x abban az esetben leendő apa, ha megtermékenyítette y-t, és y még nem szülte meg a gyermeket. Semmi más nem szükséges. Ha x meghalna, mielőtt a gyermek megszületik, esetleg y halna meg, vagy elvetélne, x akkor is leendő apa volna. Az nem szükséges, hogy később apa is is legyen. A leendő apa titulus logikailag nem függ attól, mit hoz a jövő. Sőt, az a várakozásunk, mely szerint x-ből apa lesz, ha most tényleg leendő apa, olyan kauzális törvényeken alapul, amelyek eddig érvényesültek, az ilyen jövőre utaló predikátumok tehát – ha azt nézzük, hogyan szoktuk használni őket – élősködnek azon, hogy képesek vagyunk múltra utaló predikátumokat használni, hiszen ami a kauzális törvényeket illeti, a jövőnek “hasonlítania kell” a múltra, ha nem egyenest “tükröznie kell” a múltat. A lényeg azonban az, hogy ami első ránézésre jövőre utaló predikátumnak látszik, a legtöbb esetben könnyedén lefordítható múltra utaló vagy temporálisan neutrális nyelvre, és ha egy ilyen predikátumot jelenleg létező individuumokra alkalmazunk, az nem követeli meg, hogy később bármi bekövetkezzék. Vagyis, ha a világnak öt perc múlva vége volna, egyetlen mondat sem lenne hamis, amely ilyen predikátumokat használ jelenleg létező objektumok leírására. Ha ez így van, akkor egyetlen jelenről szóló mondat igazsága sem feltételezi valamely jövőről szóló mondat igazságát, ez pedig már magyarázatot adna arra, miért nem okoz nehézséget, hogy beillesszük fogalmi sémánkba azt az elképzelést, mely szerint megtörténhet, mégpedig nagyon hamar, hogy egyáltalán nem lesz jövő.

Vannak persze a múltbeli eseményekről olyan leírások is, amelyek – mivel akkor születtek, amikor maguk az események lejátszódtak, vagy még annál is korábban – kénytelenek használni jövőre utaló predikátumokat. Ma megtehetjük, hogy úgy utalunk Piero da Vincire, mint annak az embernek az apjára, aki a Giocondá-t festette. Ám az, hogy már akkor így hívhattuk légyen, amikor még csak leendő apja volt Leonardonak, logikailag megkövetelné, hogy jövendő gyermeke fesse majd meg a Gioconda-t. Ez olyan leírása volna egy jelenleg létező objektumnak, melynek igazsága függene attól, hogy mit hoz a jövő, és amelyet ráadásul semmilyen nyilvánvaló módon nem lehetne lefordítani sem múltra utaló, sem temporálisan neutrális kifejezésekre. Az említett festmény ugyanis ekkor még nem létezett, a leírás viszont – ha igaz – valódi információt ad a jövőről, és így nem lehet lefordítani olyan kifejezésekre, melyek nem nyújtanak ugyanannyi információt. De ha valaki elgondolkodik azon, mennyire furcsán hangzana egy ilyen állítás, míg az a lehetőség, hogy nem lesz jövő, egyáltalán nem furcsa, akkor – remélem – sikerül felfognia, mit értettem azon, hogy a szubsztantív történelemfilozófusok úgy beszélnek a jövőről, ahogy rendszerint csak a múltról szokás beszélni. Ennek a furcsaságnak a magyarázatát azonban későbbre kell halasztanunk.

Természetesen ezen megfontolások egyike sem érinti azt a szkeptikus érvet, mely szerint – figyelembe véve mindent, amit tudunk, vagy tudhatunk – a világ akár öt perccel ezelőtt is keltkezhetett, illetve hogy ez végső soron logikailag lehetséges. Azért nem érinti, mert a múltra utaló terminusok használata feltételezi, hogy a kauzalitásra vonatkozóan igazak bizonyos tézisek, márpedig a szkeptikus érv pontosan a kauzalitás bizonyos fogalmait támadja: ez a támadás legalább Hume-ig megy vissza, aki azt állította, hogy az okok logikailag nem foglalják magukban az okozataikat, s így egy dolog nyilvánvaló tulajdonságainak leírásából nem tudjuk logikailag levezetni, milyen okozatai lehetnek ennek a dolognak, mint ahogy egy másik dolog kimerítő leírásából sem tudjuk levezetni, milyen okok hozták létre azt a dolgot. A kauzalitásról alkotott fogalmunk bizonyos asszociációkon alapul, melyek azt kapcsolják össze, ami ténylegesen történt, de ezekben az asszociációkban nincs semmi, ami legalábbis logikailag kényszerítő erejű volna: egy adott dolog jelenléte logikailag összeegyeztethető más okokkal is, mint amelyek ténylegesen előidézték, és – ami azt illeti – még azzal is, hogy egyáltalán nem voltak okai. Hume így ír erről:

“amikor minden okot kizárunk, akkor valóban kizárjuk mindegyiket, és nem tételezzük föl, hogy semmi vagy maga a tárgy volna a létezés oka; így tehát nem vonhatunk le olyan következtetést e feltételezések képtelen voltából, mely azt bizonyítaná, hogy képtelenség kizárni az okokat. Ha mindennek szükségképpen van oka, akkor ebből következik, hogy kizárván a többi okot, el kell fogadnunk: maga a tárgy vagy semmi az ok. De éppen az a vitatott kérdés, hogy vajon valóban szükségképpen van-e oka mindennek, vagy pedig nem, s ezért a helyes következtetés szabályai szerint nem tekinthetjük magától értetődőnek, hogy van.”[3]

Az eddigi tárgyalás során bizonyos tekintetben csupán kiterjesztettem Hume-nak azt az elképzelését, hogy a dolgok jól látható tulajdonságainak kimerítő leírásából nem tudjuk okaikat levezetni. A kiterjesztés abban állt, hogy megmutattam: a múltra utaló predikátumok nem vezethetők vissza temporálisan neutrális predikátumokra. Eddig csak azt próbáltam kimutatni, hogy ez – azzal együtt, hogy valójában minden olyan természetes predikátum kiiktatható és temporálisan neutrális vagy múltra utaló terminusokra cserélhető, amely látszólag a jövőre utal – egyszersmind magyarázza azt is, hogy amilyen könnyedén el tudjuk fogadni azt a lehetőséget, mely szerint nem lesz jövő, olyan kínos érzéseket kelt az a feltételezés, mely szerint nem volt múlt. De ez még nem bizonyítja, hogy a hipotézis, mely szerint nem volt múlt – ha annak vesszük, ami – hibás volna. A múltra utaló predikátumok használata ugyanis feltételezi, hogy a jelenlegi világban létező dolgoknak megvolt az okuk a múltban, és pontosan ez a probléma. Aligha tudunk úgy megvédeni egy érvet, hogy egyszerűen feltételezzük azt, amit támad. Itt pedig alapvetően azt az elképzelést éri támadás, hogy van valamilyen logikai kapcsolat az események vagy dolgok között, és pontosan ez teszi az érvet logikailag lehetségessé:

"Logikailag egyáltalán nem lehetetlen az a hipotézis, hogy a világ öt perccel ezelőtt keletkezett, pontosan úgy ahogy akkor volt, olyan népességgel, amely ’emlékezett’ egy teljesen valótlan múltra. Nincs logikailag szükségszerű kapcsolat a különböző időpontokban zajló események között; így hát semmi, ami most történik, vagy a jövőben fog történni, nem cáfolhatja azt a hipotézist, hogy a világ öt perce keletkezett. Ennélfogva azok a történések, amelyeket a múltról való tudásunknak nevezünk, logikailag függetlenek a múlttól, úgy elemezhetjük őket, hogy tökéletesen föloldódjanak jelenlegi tartalmakká, amelyek elméletileg akkor is ugyanilyenek lennének, ha egyáltalán nem létezett volna a múlt."[4]

A kiemelt “nevezünk” a következőképpen magyarázható: a valaki "... tudja vagy ismeri a-t ..." kontextus – ahol “a” tetszés szerint jelölhet akármit – maga után vonja, hogy “a” létezik[5]. Ha tehát valakiről az igazságnak megfelelően azt lehet mondani, hogy ismeri a múltat, akkor ez maga után vonná a múlt realitását, és nem lenne összeegyeztethető azzal, hogy valaki egyszerre állítsa, hogy ismeri a múltat, és hogy az, amit ismer, sohasem létezett. Ugyanezt elmondhatjuk a sebhelyekről is. Ha adottnak vesszük a szabályokat, melyeknek megfelelően ezt a szót jelenleg használjuk, akkor abból, hogy valakinek van egy sebhelye, az következik, hogy az illető egyszer megsebesült. Ahhoz hasonlóan, ahogy a tudás esetében inkább arról kell beszélnünk, hogy mit nevezünk tudásnak (ám nem tudás, vagy lehet, hogy nem az), a sebhelyek esetében is inkább arról lehetne beszélnünk, hogy mit nevezünk sebhelynek, holott nem az (vagy lehet, hogy nem az). Azt hiszem, már eleget mondtam ahhoz, hogy előálljak a lényeggel: az “ez sebhely” nem elemezhető temporálisan neutrális nyelven, nem oldható fel “jelenlegi tartalmakká”, ezért jobb azt mondanunk, hogy ha a Russell által felvetett hipotézis helyes, akkor minden olyan leírás hamis, amely a fényes fehér vonalakat mint sebhelyeket adja meg.[6] Ám hasonlóképpen hamis volna minden olyan leírás is – mégpedig ugyanígy és ugyanilyen okokból volna hamis –, amely a megismerést mint múltról való tudást adja meg. Röviden, a világ ugyanolyan lenne, mint most. A leírására szolgáló nyelv azonban más lenne.

Ezekkel az észrevételekkel remélhetőleg sikerült elérnem, hogy világossá váljon: a múltról alkotott fogalmunk a kauzalitásról alkotott fogalmunkhoz kapcsolódik, a kauzalitásról alkotott fogalmunk pedig a nyelvünkhöz. Engedjenek meg egy rövid pszichológiai spekulációt. Tegyük fel, hogy a gyermekek egy temporálisan neutrális nyelvvel kezdik, majd pedig egyszerre – mondhatni együtt – sajátítják el a múltra utaló terminológia használatát, a kauzalitás fogalmát és a múlt fogalmát, vagyis ez a három teljesítmény kölcsönösen függ egymástól. Ekkor csakis az volna természetes, hogy minden támadás a múltról alkotott fogalmunk ellen egyszersmind támadást jelentsen a kauzalitás fogalma és a múltra utaló terminusok használata ellen is.

“Mint minden szkeptikus hipotézis”, írta Russell, “ez is logikailag tartható, ámde érdektelen.”[7] Azt hiszem, már beláttuk, hogy – éppen ellenkezőleg –, ez a hipotézis nagyon is érdekes. Az viszont, hogy logikailag tartható-e vagy sem, továbbra is nyitott kérdés marad.[8] Látok lehetőséget arra, hogy egyfajta elemzést nyújtsak azoknak a mondatoknak a szerepéről, amelyek tartalmuknál fogva a múltról szólnak; a szerepet, melyet ezek a mondatok játszanak, csupán dramatizálja az a hipotézis, mely szerint nem volt múlt. Az elemzés durván a következõ. Ahogy a kifejtés során korábban már láttuk, a tartalmuknál fogva múltbeli objektumokról szóló mondatok szigorúan szólva nem érthetők úgy, mint amelyek az őket alátámasztó evidenciáról szólnak, és nem is bonthatók fel teljesen egy sor megfigyelési mondatra; a megfigyelési mondatok bármely halmazának az igazsága valójában még csak nem is szükséges feltétele a tartalmuknál fogva a múltról szóló mondatok igaz, illetve hamis voltának. Az ilyen mondatok mindazonáltal hasonló szerepet játszanak a történelmi vizsgálatban, mint az úgynevezett teoretikus terminusokat alkalmazó mondatok a tudományban, és pontosan ugyanolyan viszonyban állnak a megfigyelési mondatokkal, mint a teoretikus terminusokat tartalmazó mondatok. Erre azt lehetne mondani: szerepük főleg abban áll, hogy segítenek szervezni a jelenbeli tapasztalatokat. Ha ez az elemzés korrekt volna, föl sem vetődne a kérdés, hogy ezek a mondatok ettől függetlenül szólnak-e vagy sem bármiről is, és ekkor irreleváns lenne az a hipotézis, mely szerint nem volt múlt; a hipotézis ekkor csakis arra szolgálna, hogy felhívja a figyelmünket rá, helytelen fogalmat alkottunk ezeknek a mondatoknak az emberi megismerésben – a megismerés ökonomikusságában – játszott szerepéről. Egy olyan terminus, mint a “Julius Caesar”, hozzávetőlegesen ugyanazt a szerepet játssza a történeti munkában, amelyet az “elektron” vagy az “Ödipusz komplexus” a fizikai, illetve pszichoanalitikus elméletben. Azok a mondatok, amelyekben ilyen terminusok előfordulnak, nem azon állnak vagy buknak, hogy ezek a terminusok valóságos – csak épp megfigyelhetetlen – entitásokat jelölnek-e, vagy sem. A tapasztalat szervezésében ugyanis – akár valóságos entitásokat jelölnek, akár nem – ugyanaz a szerepük. Köztudott, hogy van egy probléma, amelyre eddig csak triviális és elfogadhatatlan megoldás született, nevezetesen a teoretikus terminusok kiiktatásának – pusztán a megfigyelési szótár elemeire való visszavezetésüknek – a problémája.[9] Igen ám, de azzal, hogy használunk olyan mondatokat, amelyek magukban foglalnak teoretikus terminusokat, még nem köteleztük el magunkat a megfigyelhetetlen entitások mellett. Lehet, hogy vannak ilyen entitások, és az is lehet, hogy nincsenek, de ez nem jelent különbséget. A terminusok lényegi szerepét nem érinti az a kérdés, hogy mit jelölnek. A teoretikus terminusokat tartalmazó mondatoknak, mint afféle instrumentumoknak, éppúgy nem kell fölvenniük valamelyik igazságértéket, ahogy másfajta tudományos instrumentumoknak, mondjuk, a kémcsöveknek sem kell. És ezek a mondatok, akárcsak a kémcsövek, egyformán rendelkezésére állnak a tudósoknak, akik ontológiai kérdésekben egyébként eltérő véleményt vallhatnak – az ilyen eltérés, ha tetszik, az intellektus fényűzése, melynek nincs következménye arra nézve, hogyan használják a tudósok a teoretikus terminusok szótárát a tapasztalat szervezésére.

Ezt az elemzést fogom a múltról szóló mondatok instrumentalista felfogásának nevezni. Az instrumentalizmus persze csak egyike a számtalan lehetséges álláspontnak, melyet a teoretikus kifejezésekkel kapcsolatban eddig már vallottak. A fölmerülő problémák teljeskörű megvitatása messze túlnyúlik ennek a munkának a keretein, és tulajdonképpen a tudományfilozófiába tartozik. Nem ismerek olyan instrumentalistát, aki az elméletekről adott kedvenc elemzését valaha is kiterjesztette volna történeti mondatokra[10], pedig ez magától értetődő lépésnek tűnik a jelen összefüggésben, ha másért nem, hát azért, hogy semlegesítsük a szkeptikus érvet, s mellesleg rámutassunk arra is, hogy nyilvánvaló hasonlóság van az elméleti tudomány és a történelem között – ezt az analógiát legtöbbször figyelmen kívül hagyták azokban a vitákban, amelyek szembeállították egymással a történeti és elméleti tudományt. Ez az analógia a későbbiekben még kapóra jön majd nekünk, bármi lesz is a végső álláspontunk a történelmi instrumentalizmussal mint a történeti mondatok általános elemzésére alkalmas felfogással kapcsolatban.

Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy ezeknek a mondatoknak a részleges funkcionális elemzésére a történeti instrumentalizmus korrekt eljárás. A történeti mondatok a jelen szervezésében valóban olyan szerepet játszanak, amely az elméleti mondatok szerepéhez hasonlítható. Példának okáért ráakadunk két színdarabra, amely, tegyük föl, meghökkentő stilisztikai hasonlóságokat mutat. Ha a kettő mögött egy szerzőt feltételezünk, akkor ezzel a műveket egyetlen életműbe szervezzük. Hasonlóképpen, ha jellegzetes stilisztikai eltéréseket találunk két olyan műben, melyet egyetlen életmű részének tekintenek, és különböző szerzőktől származónak tételezzük fel őket, akkor ezzel újjászervezzük a fennmaradt irodalmi műveket. Utána elkezdünk további elemeket keresni a jelen világban, amelyek alátámasztják ezeket a másfajta szerveződéseket, és így újfent összekapcsoljuk a jelen világ egyes részeit más részekkel. Azt hiszem, az ilyen szerveződéseket minden különösebb bonyodalom nélkül elméleteknek tekinthetjük: beszélhetünk az Egyetlen Szerző Elméletről és a Két Szerző Elméletről, és elismerhetjük, hogy az effajta elméletek inter alia segítenek szervezni a megfigyelhető világot.

Meg kell azonban jegyezni, hogy ha így alkotjuk meg az elmélet fogalmát, az nem zárja ki a lehetőséget, hogy az elmélet nemcsak hasznos, hanem igaz is lehet. Vezetés közben észreveszem, hogy a műszerfal az autó túlmelegedését és az akkumulátor lemerülését jelzi: két vörös jel. Azonnal megvan a kézenfekvő elmélet, hogy az ékszíj elszakadt, ez ugyanis számot adna mind a két tényről: arról is, hogy az akkumulátor nem tölt, és arról is, hogy a motor túlmelegszik. Ez az elmélet kétségkívül arra szolgál, hogy szervezze, amit a műszerfalról leolvastam, de az elmélet el is tűnik és ténnyé olvad, mihelyt bekukkantok a motorháztető alá, és megpillantom az elszakadt ékszíjat.[11] Vajon csakis a múlthoz való hozzáférés hiánya-e az, ami megóvja a történeti elméleteket attól, hogy ugyanígy tényekké olvadjanak? Az embernek ugyanis óhatatlanul az az érzése, hogy az az egyik különbség a történeti elméletek és az olyasfajta tudományos elméletek között, amilyenekkel összekapcsoltuk őket, hogy míg az utóbbiak valami olyan dologra referálnak, ami – ha egyáltalán entitás volna – rendkívül különböznék azoktól az entitásoktól, amelyeket a tapasztalatban mondhatni szabad szemmel megfigyelünk, addig a történeti elméletek által posztulált entitások pontosan olyan fajtájúak, mint amilyenekkel a mindennapi életben találkozunk. Úgy is mondhatnánk, hogy a valóságban senki sem figyelt meg olyan dolgokat, mint atomok, elektronok, pszi-állapotfüggvények, gének és túlfűtött vágyaktól vezérelt eszmék, a hétköznapi világban viszont vannak – egyebek közt – szerzők. A történeti elméletek tehát olyan terminusokat használnak, amelyek simán alkalmazhatók jelenleg tapasztalható dolgokra. Itt nem arról van szó, hogy a posztulált entitás-fajták különböznek a hétköznapi létezőktől, különbségük csupán a történeti entitások episztémikus hozzáférhetetlenségéből fakad, és ez a különbség bátorított egyeseket arra, hogy elmozduljanak a történeti instrumentalizmus felé.

Ezen a ponton fel lehetne hozni velem szemben azt az ellenvetést, hogy csúsztatok: olyan meggondolásokból indultam ki, amelyek alapvetően az okság fogalmához kapcsolódnak, ám közben elmozdultam az alapvetően a tudáshoz kapcsolódó megfontolások felé. Ám az a hipotézis, mely szerint nem volt múlt, abból meríti az erejét, hogy nyilvánvalóan nincs episztemológiai hozzáférésünk a múlthoz, következésképpen nincs független módja az ellenőrzésének. Ha hozzá tudnánk férni a múlthoz, akkor módunkban állna tényekké olvasztani a teóriákat, és egyúttal empirikusan cáfolni tudnánk azt a hipotézist is, mely szerint nem volt múlt. Ebben az esetben csupán empirikus hipotézisről volna szó, és ez ki volna téve annak, hogy empirikusan falszifikáljuk. Az episztemikus megfontolások tehát egészen biztosan nem irrelevánsak. Ha viszont már bevezettük őket, akkor arra is lesz stratégiánk, hogy miként kezeljük azt a hipotézist, mely szerint nem volt múlt.

Először is visszahátráltunk az instrumentalizmushoz[12], ami lehetőséget kínált arra, hogy semlegesítsük az állítások bizonyos halmazával, jelen esetben a múltról szóló állításokkal kapcsolatban felmerülő referencia-problémákat, melyek abból fakadnak, hogy az állítások jelöleteit – még ha azok léteztek is valaha – hozzáférhetetlennek tartjuk. Az instrumentalizmus szerint valamennyi referenciára vonatkozó kérdést el tudjuk kerülni, ha megmutatjuk, nem számít, hogy referálnak-e valamire az állítások: akkor is minden ugyanolyan maradna, ha nem referálnának semmire, mindössze az volna a különbség, hogy átalakítottunk volna, és szervező instrumentumokként használnánk bizonyos tény-állító mondatokat, ez utóbbi minőségükben pedig e mondatok logikailag alkalmatlanok arra, hogy igazságot vagy hamisságot rendeljünk hozzájuk. Az ilyen instrumentumok között, ahogy Dewey mondta volna, vannak “jobbak és rosszabbak”, és ezek az értékek egy-egy mondatpárból alkotott függvényen azt mutatják, hogy a szóbanforgó két mondat egymáshoz képest mennyire eredményesen szervezi a tapasztalatot. Ámde végtelen számú ad hoc szkeptikus hipotézist lehet előállítani, s ezek mindegyike megkerülhető, ha ugyanígy visszahátrálunk az instrumentalizmushoz. Tegyük fel például, hogy valaki azzal a hipotézissel áll elő, mely szerint a világ pontosan öt lábnyi távolságra tőle végetér[13]: azaz, bárhol áll is az illető, pontosan öt lábra tőle már nincs semmi. Hamisak lennének például azok a mondatok, melyek tartalmuknál fogva az Empire State Building-ről szólnak, ha olyan valaki fogalmazza meg őket, aki a Central Parkban áll, mivelhogy ekkor nem létezne az objektum, melyre a mondat referál. Beszélünk innen harminc mérföldnyire lévő dolgokról, holott azok nem elérhetők számunkra, ezért azt is felvethetné valaki, hogy térbeli instrumentalizmust alkalmazunk, úgy térünk ki a referencia-problémák elől, hogy az “Empire State Building” kifejezést teoretikus terminussá minősítjük vissza, s ekkor a kifejezést tartalmazó mondatok arra szolgálnak, hogy szervezzék a térben megközelíthető (megfigyelhető) jelenségeket.

Az ilyen szkeptikus hipotézisekkel az a legfőbb probléma, hogy merőben önkényesek. Miért ott húzzák meg a határt, ahol meghúzzák, miért nem másutt?[14] Miért öt lábnyira húzzuk meg a határt, és miért nem hat vagy négy lábnyira? Esetleg hétre vagy háromra? Miért öt perccel ezelőtt keletkezett a világ, nem pedig négy, három, hat vagy tíz perccel ezelőtt? Különben is, ha valaki azt akarja mondani, hogy a tárgyak, amelyek öt lábnyira vannak attól a ponttól, ameddig el tudunk érni, azért hozzáférhetetlenek, mert nem tudjuk megérinteni és tapintani őket, és így – annak alapján, amit tudunk – nem is léteznek, miért nem azt mondja, hogy jelen pillanatban nem áll módunkban tudni, egyáltalán létezik-e valami azon kívül, amit éppen most tapintunk? Vagy egyáltalán létezik-e valami azon kívül, amit éppen most látunk? Erre azt mondhatná valaki, hogy most ugyan nem érintjük meg őket, de meg tudjuk érinteni őket, s tudjuk, hogy ott vannak. De hát akkor miért nem tudunk most odamenni, és megérinteni azokat a dolgokat, amelyek öt lábnál messzebbre vannak tőlünk? Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek ott, hogy öt lábnál távolabb nincs semmi, mivel ezzel megkerüljük a kérdést, nevezetesen azt, hogy honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán létezik-e valami vagy sem? A lényeg, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk, és nem öt lábbal odébb. Ennélfogva viszont, azt tapintjuk, amit tényleg megérintünk, s nem valami mást. Így, ha folyamatosan tapintható entitásokat feltételezünk két tapintás-esemény között, azzal – ha úgy tetszik – valójában teoretikus entitásokat vezetünk be a tapasztalat szervezésére, a folyamatosan fennálló fizikai tárgyak pedig jól jelzik, hogy itt is visszahátráltunk egy újfajta instrumentalizmushoz. Ekkor nyilvánvalóvá kell válnia, hogy ezek a különféle szkeptikus hipotézisek meglehetősen gyorsan a szó szoros értelmében vett, per se szkepticizmussá olvadnak, és objektumokról beszélni általában véve instrumentalista beszédmódot jelent.[15]

Korábbi megjegyzéseimben kimutattam, hogy az az érv, mely szerint nem volt múlt, nem teljesen általános, ugyanis nem az összes múltról szóló állítást zárja ki, hanem csupán azokat, amelyek tartalmuknál fogva olyasvalamire vonatkoznak, ami több, mint öt perccel ezelőtt létezett vagy történt meg. Az imént viszont azt hangsúlyoztam, mennyire önkényes ez az ötperces kikötés. Számtalan más ponton is meg lehetett volna húzni a határt, és ha valamennyi evidencia kompatibilis egy ötperces világgal, akkor ugyanúgy kompatibilis lesz egy hat-, hét- vagy akárhány perces világgal is. Úgy is mondhatjuk, hogy valamennyi evidencia végtelen sok hipotézissel kompatibilis, melyek mind inkompatibilisek egymással. Ahhoz, hogy igazoljuk, miért inkább az egyik ponton húzzuk meg a határt, s nem a másikon, mindenképpen valamilyen evidenciára kell hivatkoznunk, és ha az evidenciára való hivatkozást kizártuk, akkor nincs – nem lehetséges – igazolás arra, miért ítéljük meg az egyik hipotézist kedvezőbben, mint a másikat, például miért mondjuk inkább, hogy öt perccel, s nem öt évvel vagy öt évszázaddal ezelőtt keletkezett a világ. A különböző hipotézisekhez tarozó evidenciákat mindig semlegesíteni lehet az általa megalapozni kívántnál rövidebb időszakhoz tartozó evidenciával.

Válasszuk most magát az eredeti hipotézist, mely szerint a világ öt perccel ezelőtt jött létre. Vegyük észre, hogy ez a hipotézis több részre osztja a múltról szóló állítások osztályát. Ha a világ öt perce keletkezett, néhány múltról szóló állítás igaz vagy hamis, nevezetesen azok az állítások, amelyek arról szólnak, hogy mi történt az elmúlt (mindössze) öt percben[16]. A többi – jelölet híján – vagy mind hamis, vagy az állítások igaz, illetve hamis volta fel sem merülhet, vagy pedig irreleváns velük kapcsolatban az igazság és a hamisság kérdése, mert ezek statusukat tekitve teoretikus állítások. Folytassuk a történelmi instrumentalizmussal, és mondjuk azt, hogy egyes mondatokat instrumentálisan elemzünk, másokat pedig nem, mivel az utóbbiak arról szólnak, ami épp csak az imént történt. Azt is vegyük észre, hogy ennek megfelelően a múltra utaló predikátumok osztálya is több részre fog oszlani. Elfogadhatjuk azokat a múltra utaló predikátumokat, amelyek jelenleg létező objektumokkal kapcsolatban álló múltbeli eseményekre vagy objektumokra referálnak, amennyiben ezek az elmúlt öt percben történtek, illetve léteztek. Vagyis, valóban lesznek háromperces tojások, nem csupán hárompercesnek nevezett tojások. Lesz néhány apa, néhány valódi emlék és így tovább. De ha az önkényes kezdőpontot most időben visszafelé illetve előre mozgatjuk, e különböző osztályok elemei is változni fognak. Ha elég messzire megyünk vissza, mindenki apa lesz, akit szokványosan így neveznek, és lesznek valódi emlékek, valódi sebhelyek, valamint olyan ágyúk, melyeket valóban I. Ferenc helyezett oda, ahol ma állnak. És idővel egyre több olyan állítás lesz, amely valóban a múltról szól, s nem pusztán a jelen szervezésére szolgáló hasznos instrumentum. Ha viszont a jelen pillanat felé mozgatjuk a kezdőpontot, akkor – ahogy egyre közelebb érünk hozzá – egyre kevesebb predikátum lesz valódi múltra utaló predikátum, és egyre kevesebb állítás fog valóban a múltról szólni. Végül elérkezünk egy olyan pontra, ahol valódi predikátumként már csak temporálisan neutrális predikátumok alkalmazhatók, és ahol a tartalmuknál fogva a múltra vonatkozó állításoknak már csak az lehet a szerepe, hogy szervezzék a jelenre vonatkozó adatokat. Ezen a ponton már csak történelmi instrumentalizmusnak van helye. De vajon van-e jó érv arra, hogy eddig a pontig ne jussunk el, hogy ne hozzuk egyre közelebb a világ keletkezését egészen addig, amíg végül egyáltalán nem marad múlt, még ötperces sem? Nincs-e valamiféle ellenállás, amely visszattartja a temporális szkepticizmus e különféle változatait – melyekből, mint mondtam, végtelen számú létezik –, és megakadályozza, hogy pillanatnyi szekepticizmusba csússzanak át? A válasz az, hogy nincs. Egyik mellett sem tudunk ugyanis jobb bizonyítékokat felsorakoztatni, mint a többi mellett, még akkor sem, ha – mint jeleztem – mindegyikük megenged néhány valódi múltról szóló állítást. Ám mivel nem tudják igazolni azt, hogy megengedik őket, nincs különösebb jelentősége annak, hogy így tesznek.

Nem hiszem, hogy a pillanat-szkepticizmus végső soron egyáltalán fenntartható. Bizonyos értelemben persze világos és analitikusan igaz az a kijelentés, hogy csak a jelen létezik. Ebből következik ugyan, hogy a múlt nem létezik, de ez nemigen jelent többet annál a trivialitásnál, hogy a múlt nem jelen, és aligha foglalja magában, hogy a múlt nem is létezett. Ráadásul nem világos, hogy amikor jelenről beszélünk, akkor egy pillanatról beszélünk. Amikor rámutatunk valamire, és azt mondjuk, ez most létezik, akkor nem arról beszélünk, hogy ennek a valaminek a létezése – hogy úgy mondjam – a jelen pillanatra korlátozódik, hiszen egy pillanatnak nincsenek is korlátai, melyek között valami létezhetne. A pillanat éppúgy nem az időtartam egysége, ahogy a pont sem a kiterjedésé. A pillanat-szkepticizmus térbeli megfelelője, gondolom, a pontszerű szkepticizmus. Csakhogy pontszerűen létező dolgokról nemigen beszélhetünk. Ehhez azt kellene feltételezni, hogy egy kör középpontja és kerülete egybeesik, ami viszont egyszerűen kizárja, hogy körről beszéljünk. A pontszerű szkepticizmusból az következik, hogy semmi nem létezik; ez maga a teljes szkepticizmus. Ugyanígy azonban a pillanat-szkepticizmus is teljes szkepticimus. Ami dolog, annak van kiterjedése és időtartama; ha a kettő közül bármelyiket tagadjuk, akkor tagadjuk a dolgok létezését.

Manapság persze már elismerjük, hogy előfordulnak eredmények[17] is, már amennyiben elfogadjuk Ryle professzor fontos megkülönböztetését az olyan eredmény-igék, mint a "nyerni" és az egyéb igék, például a "futni" között. Ahhoz, hogy valaki fusson egy versenyen, idő kell, ahhoz, hogy megnyerje, nem kell: egy bizonyos időpontban nyer, nem egy időintervallumban. Ám a megkülönböztetés lényege tűnik el, ha minden ige eredmény-ige, és ahhoz bizony végig kell futni a versenyt, hogy azt mondhassuk, valaki megnyerte. Ráadásul futók nyernek versenyeket, és a futók entitások, akik egy bizonyos időtartamban léteznek: vannak pillanatnyi nyertesek (minden nyertes az), de nincsenek pillanatnyi versenyzők. A pillanat időbeli helyzetet jelöl, arra szolgál, hogy mérhető egységekre osszuk az időt, de szerintem nem része az időnek, és neki sincsenek időegység részei. A pillanat nincs rajta azon a listán, amelyen az "év, hónap, hét, nap, óra, perc, másodperc" szerepel – ugyanúgy, ahogy a pont sincs rajta a "mérföld, jard, láb, arasz, inch" listán. Ez jól látható abból, hogy semmi nem tarthat öt pillanatig – öt óráig, öt percig vagy öt másodpercig viszont tarthat –, mint ahogy valaminek a kiterjedése sem lehet öt pont. Nincsenek pontok sem, ha nincsenek távolságok, és nincsenek pillanatok, ha nincsenek időtartamok. Ha tehát pillanatról beszélünk, az bizonyos értelemben már időtartamokat feltételez, s így nem lehet elfogadni a pillanat-szkepticizmust, és ugyanakkor azt remélni, hogy ezzel sikerül kétséget ébreszteni az időtartamokat illetően.

Ezekből a meggondolásokból az következik, hogy nem lehet koherens módon fenntartani a pillanat-szkepticizmust. Az érveim – legalábbis amennyire én látom – semmit nem feltételeznek a kauzalitással kapcsolatban. Arról lehet vitát nyitni – ha valaki vitatkozni óhajt –, hogy a világ pontosan mióta létezik, de arról nem, hogy valamennyi ideje mindenképpen létezik: ahhoz, hogy egyáltalán világról beszéljünk, már fenn kell állnia valamennyi ideje, és csak az a kérdés, hogy mennyi ideje. Aki azt kívánja állítani, hogy ez az időtartam csupán öt perc, az – mint láttuk – kénytelen lesz elismerni, hogy néhány állítás a múltról igaz, nevezetesen azok az állítások igazak, amelyek olyasmiről szólnak, ami az általa megszabott időkorlátok közé esik. Most viszont megkérdezhetjük tőle, hogy ő ezt honnan tudja. Már nem térhet ki a probléma elől, mert ha azt mondja, önkényesen választotta meg az időtartamot, sarokba szoríthatjuk azzal, hogy akkor akár egy pillanatról is szó lehetne. A lényeg az, hogy nem dönthet egyik lehetőség mellett sem anélkül, hogy ne fogadna el valamit, ami evidenciának számít, és ha egyáltalán elfogad valamit evidenciának, miért ne fogadna el mindent annak? Az a kérdés, hogy mióta tart a világ, vagy elvileg eldönthető empirikus kérdés, vagy – ha nem az – pillanat-szkepticizmushoz vezet, amit viszont, most is mondom, nem lehet fenntartani. Azért nem lehet fenntartani, mert önellentmondáshoz vezet. Nem beszélhetünk pillanatnyi világról. Ez ugyanis olyan volna, mintha azt állítanánk, hogy volt múlt, csak mi nem tudhatjuk, hogy volt. Ekkor csak a teljes szkepticizmus álláspontjára lehetne helyezkedni, ezt pedig nem feladatunk megvitatni, mivel a teljes szkepticimus nem vet föl olyan sajátos problémákat, melyeket a történelemfilozófiának kellene megoldania.

Azt hiszem, ennél tovább nem juthatunk. Ha viszont elő akarunk állni valamilyen hipotézissel arra vonatkozóan, hogy pontosan mennyi ideje létezik a világ, hajlandónak kell mutatkoznunk arra is, hogy valamit e hipotézis mellett és a rivális hipotézisek ellen szóló evidenciának fogadjunk el. Az ötperces világ – a dolgok jelenlegi állása szerint – túl rövid ideje létezik ahhoz, hogy ott valódi sebhelyek legyenek. Tegyük fel mármost, hogy egy hónapig tart, amíg egy átlagos seb begyógyul, és csak a helye marad. Ha most azt feltételezzük, hogy a világ egy hónapos, akkor lesznek ugyan sebhelyek, de nem lesznek valódi fosszíliák. Ha viszont azt mondjuk, hogy a világ egymillió éves, azzal sikerül helyreállítanunk az "ez fosszília" múltra utaló predikátum eredeti használatát. Minél tovább megyünk vissza időben, annál kevesebb terhet ró a hipotézis a kauzális sémára, illetve a temporális szókincsre, és ha valaki azt mondja: tegyük föl, hogy a világ száz millió évvel ezelőtt jött létre, nemigen látunk kijelentésében olyasmit, ami miatt különösebben szkeptikusnak vagy filozófiai szempontból érdekesnek találnánk. Ez lehetővé teszi az egész történelmet és az előtörténet jó részét is, és még azt sem találnánk meghökkentőnek, ha hozzátenné, hogy "teljes épségben jött létre, már minden megvolt benne", kivéve ha tudnánk, milyen volt a világ akkoriban, és amit tudnánk róla, az feszültséget teremtene tudásunk és az ismert kauzális törvények, valamint az általunk használt temporális szókincs között. Ha az akkor teljes épségében létrejött világban – teszem azt – vemhes dinoszauruszok is voltak, felül kellene vizsgálnunk néhány kauzális fogalmunkat, amennyiben el akarnánk fogadni a becslést. Ám minél egyszerűbb a világ, és minél kevesebb temporális predikátumot igényel a leírása, annál kevesebb megrázkódtatást okoz a teljes épségében létrejött világ fogalma. Még a világ teremtésének története sem követeli meg, hogy a világ egyszercsak így létrejött, csupán annyi következik belőle, hogy a világot valaki létrehozta, és hogy hat napig tartott, amíg mindennel megfelelően fölszerelte. Nincs semmilyen logikai képtelenség abban a felfogásban, hogy a világot teremtették, vagy hogy valamikor nagyon régen teremtették, tetszőlegesen megválasztható időpontban. Csak azt próbáltam megmutatni, hogy ha önkényes, akkor minden ilyen hipotézis hamar képtelenségbe torkollik. Ámde nem minden hipotézis önkényes, és csakis az empirikus alátámasztás lehetősége védheti meg attól, hogy összeomoljon. Most már végre rá is térhetünk azokra az újabb nehézségekre, melyeket nyilvánvalóan kénytelenek vagyunk tárgyalni, ha elfogadunk ilyen empírikus bizonyítékot.

Fordítók: Antos Zsolt, Erdélyi Ágnes, Hardi János, Horváth Szilvia, Mesterházi Judit, Varga Balázs, Zilahi Réka

Jegyzetek:

[1] Aki ad a finomságokra, valószínűleg visszariad, ha azt mondom, hogy vannak hamis emlékek. Ha az, amire emlékezni vélek, nem történt meg, akkor egyszerűen nem igaz, hogy emlékszem rá. Ezért azután nincs is emlékem róla. E nézet szerint abban, hogy a emlékszik E-re, analitikusan bennefoglaltatik, hogy E valóban megtörtént. Fel lehet így fogni a dolgot, de ez csak odébb tolja a problémát. Ekkor ugyanis az lesz a kérdés, hogy abból, ami emléknek látszik, mi valóban az. A szkeptikus pedig erről a kérdésről akarja majd azt állítani, hogy nem tudunk válaszolni rá, és tényleg nem tudunk, kiváltképpen, ha csupán látszólagos emlékeink vizsgálatára támaszkodunk. De van ilyenkor más választásom is? Azt egyszerűen nem tudom megvizsgálni, amiről ezek az emlékek állítólag szólnak. Mindenesetre remélem, hogy nem lesz félrevezető, amikor a "hamis emlék" kifejezést fogom használni.

[2] H. H. Price, Thinking and Experience. (Cambridge Mass.; Harvard University Press, 1953.) 84. o.

[3] David Hume, Értekezés az emberi természetről. I. könyv, III. rész, 3. szakasz (Gondolat Kiadó, Budapest, 1976. 122-123. o.)

[4] Bertrand Russell, The Analysis of the Mind (London: Allen & Unwin, 1921.), 159-160. o.

[5] Mármint, ha az “ismeri” vagy a “tudja” után egy individuum neve következik tárgyesetben. Ezt nevezem úgy, hogy “létezést von maga után”, ahhoz hasonlóan, ahogy az “a tudja, hogy p”, igazságot von maga után, mivel logikailag következik belőle p igazsága.

[6] Meg kell jegyezni azonban, hogy az “így és így nevezik” predikátum temporálisan neutrális, nagyjából ugyanúgy, ahogy az “ilyennek és ilyennek látszik”, melyet a “létezés szempontjából neutrálisnak” lehetne nevezni. Az ilyen predikátum nem kötelezi úgy az embert, ahogy az, hogy “valami ilyen és ilyen”. Az X-et apának nevezik” összeegyeztethető azzal, hogy “X nem apa”.

[7] Bertrand Russell, i.m. 160. o.

[8] ”Éppen ellenkezőleg, nagyon is lebilincselő, ámde tarthatatlan az az elképzelés, hogy a világ öt perccel ezelőtt jött létre, mindennel együtt, egy olyan népességgel, amely ‘emlékszik’ egy teljesen valótlan múltra.” R. Butler, “Other Dates”, Mind, LXVII. No. 269 (1959) 16. o.

[9] Ennek tekintélyes irodalma van. Az újabban megjelent munkák közül a probléma legjobb kifejtése elsősorban C. G. Hempel, “The Theoretician’s Dilemma” c. írásában –in: Feigl, Scriven és Maxwell (szerk.), Concepts, Theories, and the Mind-Body Problem, Minesota Studies in the Philosophy of Science, II. kötet (University of Minesota Press, 1958.) – és Israel Scheffer, “Prospects of a Modest Empiricism” c. cikkében – Review of Metaphysics, X. kötet, 3. és 4. szám (1958) – található.

[10] Peirce a kivétel, akinek a történelemfilozófiáról vallott nézetei még gondos tanulmányozásra várnak. Egy alkalommal például így fogalmaz: “Amikor azt mondom, hogy egy levezetést tartalmazó következtetés egyáltalán nem hit kérdése, szembe találom magam azzal a nehézséggel, hogy vannak olyan következtetések, amelyeket a tudományos szemlélet kétségkívül hipotézisnek tekint, ám amelyek gyakorlatilag mégis teljesen biztosak. Így például az a következtetés, hogy Bonaparte Napóleon valóban élt valamikor ennek a századnak az elején, olyan hipotézis, melyet azért fogadunk el, hogy magyarázható legyen, amit emlékiratok százai, történelmi feljegyzések, levéltári anyagok, hagyományok, számtalan emlékmű és egyéb fennmaradt emlékek egybehangzóan tanúsítanak. Valóban tiszta őrület lenne belemenni abba, hogy kételkedjünk Napóleon létezésében.” Mindazonáltal ennek a feltételezésnek “semmi köze ahhoz, ami a tudomány célja. … Ez tudományon kívüli” feltételezés. (C. S. Peirce, Collected Papers. V. 589. o. )

[11] ”Az elméleti állítások magyarázatot kínálnak a tényekre, de nem szaporítják a tényeket.” Lásd: P. Herbst, “The Nature of Facts”, in: A. Flew (szerk.), Essays in Conceptual Analysis. (London: Macmillan, 1956.).

[12] Persze nem teljesen fair eljárás olyan menedéknek tekinteni az instrumentalizmust, amelyhez vissza lehet hátrálni a szkeptikus támadás elől. Eredetileg pozitív elméletként jelent meg, amelynek megvolt a létjogosultsága – és amely minden bizonnyal még ma is védhető -, nem pedig a versenyből kiesők utolsó menedékeként.

[13] Az ötletet Richard Taylor, “The ‘Justification’ of Memoires and the Analogy of Vision” c. cikkéből vettem. Megtalálható: Philosophical Review, LXV., no 2. (1956), 198. o.

[14] Butler, “Other Dates”, 16. o.

[15] Pontosan ezt a lépést tette meg Lewis. Minden állítást, amely tartalmánál fogva kijelent valamit a fizikai objektumokról, le kell fordítani cselekvéseket és tapasztalatokat magukban foglaló kondicionális kijelentésekre. [Erről a “Verification, Verifiability and Tensed Sentences” címet viselő negyedik fejezetben esik szó, lásd különösen 34-35. o. – A fordítók]

[16] És ezt az állítást még egy instrumentalista kritérium alapján is nehezen lehet elfogadni, hiszen a megosztás aligha szolgálja a jelen tapasztalatok igazán koherens szervezését.

[17] Gilbert Ryle, A szellem fogalma. Gondolat: Budapest, 1974. 219-225. o. és passim.