Wittgenstein hatása a Bécsi Csoportra

Wittgenstein némely írása mély és ugyanakkor megmagyarázhatatlan hatást gyakorolt a Bécsi Csoportra[i] (rám mindenképpen), hisz gyakran előfordul, hogy a kortárs tudományos vagy filozófiai elméletek befolyásolják a művészek és írók alkotó munkáját, azonban sem maguk az ösztönző gondolatok, sem pedig az inspiráció közvetlen következményei nem nevezhetők meg pontosan, legkevésbé talán épp az tud beszámolni róluk, akire hatással vannak.

először is, ahogy már sokszor elhangzott, időről időre látszólag bárki számára megragadható néhány nagy (és számtalan kisebb) téma lóg a levegőben, még mielőtt nyilvános megvitatásuk elkezdődne. meglehet, az előharcosok gondolatai szélesebb körben válnak ismertté, mint ők maguk; vagy talán elmúlt a lappangási időszak; de az is lehet, hogy az ilyen témák elkerülhetetlenül felbukkannak a történeti fejlődésben, és nincs szükség egyedülállóan éles elmékre. harminc évvel ezelőtt megkülönböztetett figyelemben részesült a nyelv témaköre; a nyelv megértése egy új királyi útnak tűnt a természet egészének megértéséhez. a “nyelvelmélet” valamivel később külső használatba került szakkifejezései rendkívüli hírnevet szereztek a nyelvtudománynak és a nyelvfilozófiának, és felélénkítettek más területeket is. ma már látható, hogy a “természetes nyelv” metafora lényegét nem értettük meg pontosan, és a nyelv metaforája fokozatosan feloldódik a computer (a nyelv mint formális rendszer) és az etnológia (a nyelv mint az “értelem hordozója”) metaforájában. a nyelvészek ma éppúgy szakemberek, mint a matematikusok (bár kissé alacsonyabb pozícióban), a nyelvfilozófia pedig elavult, a közelmúltban elhunyt generáció eszméinek emlékműve csupán (ez nem azt jelenti, hogy a nyelv metaforája halott, de ezt most nem fejtem ki bővebben). mindenáron író szerettem volna lenni (a zenében melléfogtam), mert úgy tűnt számomra, hogy a nyelv mindenfajta megértés és társas érintkezés kerékagya.

másrészt azzal sem mondok újat, hogy a művészeknél az új szófordulatok és szóképek elsajátítása gyakran huzamosabb ideig elmarad. egy művészeti alkotás értéke egyébként sem az “absztrakt” gondolatoknak való megfeleléstől függ, és néha épp a tökéletlen megértés tudata hoz létre önálló műalkotásokat. gyakran előfordul, hogy az ismeretlennel szemben érzett, önmagában véve ártalmatlan viszolygás olyan, nem teljesen félreértett gondolatokat szül, melyek eredetét sem a hatása alatt álló, sem az előidézője nem ismeri fel világosan (gondoljunk csak Freud rosszallására a szürrealisták összefogásával szemben).

a fenti két megjegyzéshez még hozzá kell tennem, hogy jelenlegi felfogásom bemutatása határt szab az emlékezés folyamának. több – nem csak személyes - okból is szerettem volna jobban kitérni a részletekre, ezek közül azonban jónéhány feltehetően későbbi belátásaim és véleményeim megelőlegezése lenne; ezért ez a dolgozat valószínűleg egy mély, de határozatlan benyomás pontatlan leírása marad.

1955-re már igen széles körben elterjedt az az elképzelés, hogy a gondolatok és az érzelmek kialakulását befolyásolja az individuális és társadalmi nyelvhasználat. ez a helyzet egy művésznek újabb szempontokat adott, mert noha nem volt ismert (és ma sem az), hogy konkrétan miben is áll ez a hatás, akkor sem lehetett ezt az elgondolást egyszerűen figyelmen kívül hagyni és továbbra is a szokásos naiv, vagy mondhatni automatikus megítélés környezetében alkotni, mely a kifejezés “pontosságát” vagy eredményességét tartja szem előtt. ha az érzelmeket és a gondolatokat ezek nyelvi kifejezése befolyásolja, akkor a nyelv metaforája a nyelvi mechanizmusok által a szellemi életnek egy ehhez teljesen hasonló determinációját sugallja. a “megértés” belevész az önmegfigyelésbe és csakhamar a tudatalattiba kerül; erről az entitásról pedig büntetlenül lehetett - akkor és most is - elméleteket gyártani; ha a tudatalattit lényegében a nyelvmechanizmusok foglalatának tekintjük, akkor az érzelmek és az értelmezések többé-kevésbé tudatos beszédszokássá válnak.

az ember úgynevezett hozzáértő olvasóként tudta, hogy a befogadók figyelme nem feltétlenül csupán a kitalált szituációkra és “tartalmakra”, vagy egy “privát” nyelv meggyőző erejére irányulhat, tehát egy új megvilágításban az író hatalma gyengült a leírtak fölött. amit az irodalom a tudatosságon nyert, azt elvesztette az olvasók tudatosságán (idősebb írók pl. nagyon sokat fáradoztak azon, hogy tudják, mit írnak, hogy kidolgozzák alkotásuknak több lehetségesnek látszó interpretációját, még olyat is, amely eltért a közlés eredeti szándékától; néhányan még lehetséges értelmezéseiket is megadták az olvasónak, mint pl. Genet a Sartre-interpretációk esetében). így azonban kérdésessé vált e tudatosság rangja és értéke. a régi művek alapja az a biztos lábakon álló konvenció, amely megmondja, hogy milyennek kell lennie az üzenet szállítóeszközének és rakományának. “formális” kísérletek akkor is lehetségesek voltak, mert a szerző és a befogadó hallgatólagosan egyetértett a mű “tartalmát” illetően (lásd pl. Carroll “Jabberwocky”-ját; világos, hogy az “Ulysses” formális trükkjei is a hagyományos elbeszélő megértés szolíd alapján bontakoznak ki, mely megértés ráadásul a mítoszban gyökeredzik). de a “tartalom” végeredményben beszédszokás, ezért a művésznek ki kell ismernie magát e beszédszokások között, és ezen mechanizmusok feltörésével kell megpróbálnia hatást elérni. a “formális”-hoz vezető utat egyrészt a polgári conditio humana siralmas felszínességének, másrészt az ezt övező fantázia szegényességének és erőltetettségének felismerése készítette elő, és mindinkább sürgetővé vált egy alapos elemzés, melynek célja valamiféle magyarázatot adni a Joyce stílusrepertoárjában megjelenő megértés-mozzanatokra – az ugyanis, ami Bloom úrral és Bloom asszonnyal történt és hogy miért, a humánum mítosza, az ábrázolt események egész “belső logikája” tisztázatlan.

az íróknál a kudarcot vallott konvenciók képzete tehát elsősorban nem filozófiai vagy nyelvészeti megfontolásokból származott. ez a Bécsi Csoport számára annak a különös hatásnak a megfigyeléséből eredt, amely akkoriban a kísérletező irodalom saját tradíciójának újjáformálását jelentette - a fontos művek többségének hozzáférhetetlensége ellenére (gondolok itt a náci betiltásokra, a németnyelvű könyvkiadás újjáéledésére, a komoly nehézségekre az idegen nyelvű könyvek beszerzésében); egy “új” tradícióét, amely azon túl anyagot szolgáltatott a folytatandó egyéni kezdeményezésekhez, és ellenpontozta a kulturális igazgatás és kulturális élet ellenséges nagyképűségét. e tradíció imént vázolt hatókörével foglalkoznak Rühm-nek a Bécsi Csoportról írt tanulmányai; az akkori ellenséges hangulat kapcsán még annyit mondanék, hogy téves volt az a nézet, miszerint az említett problémák jórészt az irodalmár és filozófus csoportosulások elképzeléseiben játszottak fontos szerepet. vitathatatlan, hogy e tradíció (nem mindig játékos) alkotásai a mindennapi kommunikáció különös körülményeinek sűrítményei, a beszéd kevésbé vonzó részein végzett műveletek; kísérletek a nem-triviális, talán olykor túlságosan is globális - ezért természetüknél fogva csakis művészi eszközökkel megformálható - gondolatok kifejezésekor támadó nehézségek, a figyelmen kívül hagyott problémák tudatosítására. az “életérzés” a háttérben mutatkozik meg: a pontosított nyelvi tudatosság még a szokásos párbeszédben is kételkedéshez vezet, amely a beszélgetés során szinte alig nyilvánul meg: vajon azt mondjuk-e, amit mondani akartunk; vajon akartuk-e mondani, amit mondunk; megértettük-e egyáltalán, amit meg akartak értetni velünk (itt a bizonytalanságnak az úgynevezett technikai oldalára gondolok, a pszichológiait még figyelembe se véve). a nyelvet a külvilág olyan részeként fogjuk fel, melynek öntörvényűségére kell “tartalmainkat” kivetítenünk, kifejezésükre mondatokat alkotnunk, amelyek az őket előhívó gondolatokat befedik, de meg is változtatják – ekkor az anyanyelv idegen nyelvként viselkedik: a legegyszerűbb, megszokott szituációkat leszámítva, amikor a szavak pusztán ingerként hatnak, az ember a könnyen tudatossá váló konvenciók vázán mozog, melyet azután a beszélgetésben résztvevők tartós, részben tudatos erőfeszítésének kell egyensúlyban tartani; csak kevés energia marad a többit elvégezni, amelyhez a váz először csak segédeszköznek tűnt. nekem ez olyan volt, mintha egy megkettőzött világban mozognék – egyrészt az érzékeltben, tudottban és “helyesben”, és egy másik, “ugyanúgy” kényszerítő, töredékes, de meggondolt világban, amely csak a nyelvben mutatkozik meg. e tradíció idején a naiv önmegfigyelés és tapasztalat, de az egyéni hajlam is bizonyos szellemi tényezőket posztulált, ám ugyanakkor e tényezők nyelven kívüli létezését illető kétely olyan általános volt, hogy csak azokat érdekelhette jogosultságuk, akikre egyáltalán nem hatott a nyelv metaforája.

ez az “elméleti” érdeklődésű költők számára ambivalens helyzet e költőkből azt váltotta ki, hogy igyekeztek az ilyen bizonytalanságokat magában az írásban és annak eredményein megvizsgálni. a nyelvmegértés megfelelő elméleteinek hiánya szabad teret engedett a Bécsi Csoport “kísérleteihez”, melyek korlátait az egyéni temperamentum vonta meg, és amelyek egyúttal anyagot is nyújtottak az önmegfigyeléshez. a költők persze inkább afelé hajlottak, hogy a hatásokat érzelmileg fokozzák, semmint hogy módszeres változtatásokat eszközöljenek, vagy a hatásokat elemezzék; ez a helyzet szintén szükségessé tett egy kutatási programot, amely először is részletes tájékoztatást nyújtana a tudományok állásáról (kiváltképpen a természettudományokról; a pszichoanalízis például nyelv- és művészetfilozófiához való kötődése ellenére sem jöhetett szóba eszközként, mivel kezdeti fiziológiai és episztemológiai érdeklődését hamar feladta). ezeket az igényeket az a körülmény is növelte, hogy előképzettségünkből kifolyólag a nyelvészeti tanulmányokat nehezen értettük meg, és az írói munkához szükséges közvetlen vonatkozási pontok megtalálása sem ment minden nehézség nélkül.

ebben az időszakban bukkantunk rá a Tractatusra. nyugodtan kijelenthetjük, hogy akkoriban ez a könyv Ausztriában jóformán teljesen ismeretlen volt, talán csak a kisebb filozófiai körök ismerték, akikről viszont mi nem tudtunk semmit. a könyv tehát egy igazi felfedezés előjele volt, ami a művészek számára sokat jelent. a felfedezés körülményei hasonlítottak az irodalomtörténetben folytatott kutakodó munkamódszerünkhöz, ráadásul az Angliában publikáló szerző hazánkbeli volt (irodalmi nagyjaink között nagyon kevés volt hazánk fia; az itthoni filozófusok: Mach[ii], Brentano, Boltzmann, Mauthner, Schrödinger, a Bécsi Kör, és Kraus[iii]

által képviselt tradíciót még eltakarta az akadémiai oktatás; Juhos Béla például egy mellőzött különc volt az egyetemen). minthogy megszoktuk, hogy mindent költészetként olvassunk ami nyomtatásban megjelent, nos, ez kétségtelenül növelte a Tractatus iránti fogékonyságunkat.

e könyv három aspektusból is befolyásolta, motiválta és ugyanakkor korlátozta a Bécsi Csoport különböző egyéniségeinek gondolatait: jól megalapozott költői mű lévén mondott valamit egy filozófiai alapmagatartásról, mégpedig a szolipszizmusról, melyet közülünk néhányan egészen komolyan vettek; a nyelv működésének és a jel természetének lehető legmélyrehatóbb vizsgálatát látszólag összekötötte a költészettel és a szolipszizmussal. sőt, e három irányból érkező hatást talán még az egyes “személyek” felől is elkülöníthetjük; mindenesetre, napi vitáink számos témája között a Tractatus rövidesen megkülönböztetett helyre került, és ezt azoknak is tudomásul kellett venniük, akik kevésbé lelkesedtek érte.

az élmény és kifejezés metafizikai világában élő költők és művészek számára a Tractatus mint elméleti értekezés nehezen érthető szöveg. emlékszem, először úgy olvastam, mint Gertrude Stein “Last Operas” vagy “Plays” című művét: átfogó gondolatok roppant fellegei, melyek égi rend szerint vonulnak, majd néhol értelemmé tömörülnek; leírhatatlan megkönnyebbülések, ahogy Wittgenstein apróbb győzelmeket arat a russelli logika felett; az elme élményei a “mély” mondatokat olvasván, anélkül, hogy jelentésük megvilágosodna; és a csodálkozás: jé, ezt így is lehet? ezekkel a szavakkal?

magától értetődő az angol olvasók figyelmeztetése: Wittgensteint mint költőt nem lehet megfelelő módon lefordítani. prózájának legfontosabb terminusai - mint pl. “tárgy” [gegenstand], “világ” [welt], “tény” [tatsache] - még mindig az északi bölcsesség alkotóelemét hordják magukban, mely a kemény üzleti életben is jelen van. úgy tűnik, hogy a német az angolnál és a franciánál is szívesebben ülteti át a szókincs elemeinek mindennapi jelentését olyan képekbe, melyek visszahatnak a tárgy képzeteire. az angol fordítás semleges tárgyjelölést használ a logikai viszonyok esetében; Frege és Wittgenstein a “fogalomíráson” [Begriffsschrift] minden bizonnyal “logikai szimbolizmust” [logical symbolism] értett, ez azonban mit sem változtat a német kifejezés ragyogó meggyőzőerején. Wittgenstein visszafogott és megfontolt stílusa is erősen hat az emberre (határozottsága mellett tanári hangnem is érződik, főleg a Filozófiai vizsgálódások retorikai felhívásainál: “Fontold meg…”, “Kérdezd meg magadtól, hogy…”). másfelől pedig úgy tűnik, hogy maga a logika beszél: a következetesség, amely elveszíti a külvilággal való kapcsolatot, tudvalevően jelentős hatást gyakorolt a költészetre. ebben a tekintetben is indokolt a Spinozára való utalás.

a Tractatusban a filozófus Wittgensteint nehezen lehet megérteni definiálatlan kifejezéseinek ismétlődő használata (figyelembe véve saját felhívását: “...valahányszor másvalaki valami metafizikait akarna mondani, bebizonyítani neki, hogy a kijelentéseiben szereplő jelek némelyikéhez nem fűzött jelentést.”, T 6.53 [iv]), és a konkrét példák hiánya miatt. kétségtelenül fontos részek maradnak homályban (még a “Filozófiai vizsgálódásokban” is), mert az olvasó nem tudja, hogy ki ellen (Mauthner, Brentano) hangzanak el az érvek. néhány probléma zavarosnak látszik, de ugyan ki venné a bátorságot, hogy a megérzéseire hagyatkozzék?

sajátos benyomást keltett Wittgenstein azon igyekezete, hogy rámutasson az axiomatikus eljárásra mint filozófiailag alapvető módszerre. Jóllehet a behaviorista program már nem volt ismeretlen, de éppen a nyelvet és a gondolkodást illetően a “tartalmi” “elképzeléseket” figyelmen kívül hagyni, nos, ez merésznek, újnak és a nyelv metaforához illőnek tűnt. Sőt, Wittgenstein nyilvánvalóan a mindennapi nyelv egy jelentős részét is axiomatikus rendszerként akarta kidolgozni (“Köznapi nyelvünk valamennyi kijelentése ténylegesen, úgy ahogy van, logikailag teljesen rendezett.”, T 5.5563), és talán úgy látta, hogy a Tractatus ehhez a lényegi munkát már elvégezte. az efféle belátások és értelmezések megengedik azt a lehetőséget, hogy a nyelv nem más, mint egy formális rendszer. néhányunk ezt azonnal elfogadta; ha igaz az, hogy “A nevet semmiféle meghatározás által sem lehet továbbelemezni” (T 3.26), valamint “A név a tárgyat képviseli a kijelentésben” (T 3.22), és “Hozzávetőlegesen mondva: a tárgyak színtelenek” (T 2.0232), akkor talán bizonyos szókombinációkon kívül eső nevek is éppúgy “színtelenek”. úgy tűnt, hogy ez elméletileg alátámasztja a mi “helyzetünket”: fonetikusan vagy grafikusan többé-kevésbé rokon nyelvi elemek kombinációi “normális”, megszokott jelentés-összefüggés nélkül: versek mint apró axiomatikus rendszerek. hogy a “szín” honnan jött, tisztázatlan maradt; de volt egy hasonlatom a szabálytalanul vágott ablaküvegekről: ahogy ezen ablaküvegek egymásrahelyezésével először körvonalak jönnek létre, úgy a “belső” jelentés nélküli szavak egymásnak adnak jelentést és kontúrt; továbbá az “Amit a jelek elhallgatnak, azt kimondja alkalmazásuk” (T 3.262) tétel fokozta a nyelvi jelek elrendezése és kinézete iránti sajátos érdeklődésünket, valamint a vizuális és akusztikus “valenciák” figyelembevételére ösztönzött bennünket.

az a próbálkozás, hogy kísérleteinkhez a Tractatusból merítsünk, egyértelműen megmutatta megértésünk hiányosságait. ha értelmes az az állítás, hogy “Csak a kijelentésnek van értelme; csak a kijelentés összefüggésében van a névnek jelentése” (T 3.3), akkor ez a tétel vagy az “értelem” definíciójának egy alkotórésze, vagy ahogy tapasztalatunk mutatta: papírt, betűformát, hangot és hangzást, és még néhány dolgot kell érteni Wittgenstein definiálatlanul hagyott “kijelentés”-fogalma alatt; távolról sem volt ismert a formális rendszer összes alapjele. miben áll az “értelem” és “jelentés” mint önálló entitások introspektív megragadásának illuzórikus volta? kétségtelen, hogy egy különálló szó nagyon is rendelkezhet “jelentéssel”, és ez tette a kontextusról - mint tisztán nyelvi jellegzetességről - alkotott elképzelést problematikussá. vitathatatlanul fontos feladata a mondatoknak és szósoroknak, hogy az egyes szavak lehetséges megragadásait gátolják vagy korrigálják; de hogyan írhatjuk ezeket a “megragadásokat” a nyelv számlájára? introspektíve úgy tűnt, hogy a “megértés” egy belső struktúra megszerkesztésének képességén alapul, mely struktúra részeire a különböző szavak “kivetíthetők”. de vajon lehet-e ebben az esetben belső nyelvről beszélni, és milyen viszonyban állna ez a belső nyelv magával a nyelvvel? vajon egy szó “jelentése” más, esetleg belső szavak halmaza? a nyelv talán olyan, mint valami genetikai információ a társadalmi közegben, a gondolatok pedig fenotípusok? az ilyen képek nem túllépik-e inkább (mint újabban az evolúciós ismeretelmélet általánosságai) az egyéni jelentéskonstrukció voltaképpeni problémáit?

egy érthetetlen bizalom miatt kerültük a Tractatus radikális bírálatát; valójában próbáltuk Wittgensteint “megmenteni”, jelmondatunk: egy ilyen jó könyv érdemeit illetően sem lehet feltűnően tévedni. ma már könnyebben megadható a Tractatus elégtelensége, és még nem is a Filozófiai vizsgálódásokban leírt javítások alapján; hanem a T 5.54 és 5.541-es pontban tömören összefoglalt, már a Russell írta előszóban megállapított feltevés alapján: a Tractatusban úgy tűnik, hogy Wittgenstein lehetségesnek tartja a nyelvi elemek “ tényekre” és a “világ körülményeire” posztulált, izomorf leképezésének vizsgálatát, mentális vagy pszichológiai folyamatok nélkül - a behaviorista gondolat tovább radikalizálódik a nyelv központba helyezésével. ugyan hozzá tartozik “E felfogás szerint tehát[…] a képhez az a leképezési viszony is, amely képpé teszi” (T 2.1513 és tovább), de meglepő módon Wittgenstein ezt a rendkívül fontos gondolatot nyomban újra elveszíti (talán mert a leképezést a halmaz elméletben szereplő relációként fogta fel, melynek konkrét megvalósítása problémamentes és lényegtelen, ezzel körvonalazta a korai mesterséges intelligencia - kutatás nagyon egyszerű előfeltételeit).

ma a “megértés”, “jelentés”, “forma”, “tartalom” stb. és a nyelv természetének kérdésére, de leginkább az egységes “mentális” tudománynak a természetére várunk választ, mellyel a pszichológia egyes irányzatai foglalkoznak és pontosan a “leképezési viszonyra” összpontosítják figyelmüket - a wittgensteini “leképezési forma” után nem a nyelvi mechanizmusokban, hanem az idegrendszerben és más konkrét szervezetekben kutatnak. az akkori tartózkodó magatartása a pszichológiával és a “szellemtudományokkal” szemben - szokásos eljárás a hosszú és rossz versek megírásánál - teljesen jogosnak tűnt, és úgy csodáltuk az ismeretelmélet lerövidítését a nyelvről, mint egy vágást a gordiuszi csomóba. a tudományok beszédmódnak látszottak, és a beszédmódot megvizsgálhattuk a mindennapi nyelv alapján.

egyszerű “konstellációk” - mint pl. Achleitner “baum - bim” verse vagy mint Bayer (későbbi) prózai művei közül az “argumentation vor der bewußtseinsschwelle” - hatásainak megfigyelése azt látszik alátámasztani, hogy először is a megértést nem lehet meggátolni, még akkor sem ha azt annyira megnehezítik, amennyire csak lehet; másodszor pedig a megértésnek különböző fajtái vannak, többé - kevésbé automatikusak és olyanok, melyeket képes a tudatos átgondolás és kipróbálás megszerkeszteni. mi a közös alapjuk? Wittgenstein “formális fogalmai” (T 4.126) nem lehetnek a “tulajdonképpeniktől” olyan nagyon eltérőek, és az az állítása, miszerint az előbbieket “nem függvények fejezik ki” , nehézen érthető, hiszen az agy nyilvánvalóan a “formális fogalmakat” is manipulálja, tehát ábrázoló algoritmusokat testesít meg. ez (vagy ehhez hasonló) gondolat ösztönözte a véletlenszerűen megtalált szavak és nyelvi elemek összetételére irányuló kísérleteinket: ki akartuk próbálni, hogy hogyan és miért volt a megértés eredménye mindig lehetséges és milyen tényezők tették a megértést egyedivé. az egyszerű aritmetikai és kombinatorikai módszerek, amelyeket bevezettünk, hogy lehetőleg még az öntudatlan értelmi szándékot is kizárjuk, élénkítették érdeklődésünket a formális összefüggések iránt; ezt kiegészítvén egy új álláspont alakult ki az “automatikus” alkotásra vonatkozóan, és a szürrealisták iránti érdeklődés is élénkebb lett (Rühm későbbi átfogóbb kísérletei az “öntudatlan” rajzolással, Bayer és Rühm próbálkozásai az asztal tologatással); a meglévő vonzódás a relativizmushoz, mindenféle megértés azonos érvényessége, a jel belső jelentéstelensége tudottá vált és felhasználtuk a művek készítésénél.

Wittgenstein “ideális” nyelven és “fogalomíráson” való munkálkodása megmutatta nekünk a problémát: egy meghatározott beszéd környezetét úgy elrendezni, hogy a mindennapi nyelv “ideális” vonásai felismerhetők maradjanak. vajon lehet-e egy olvasót bizonyos esetekben arra kényszeríteni, hogy az író szándékát, sem többet sem kevesebbet, hanem pontosan megértse? ez egy egészen más kérdés, mint a kifejezés “pontosságának” kérdése. de vajon megérti-e teljesen az író saját szándékát? távolabbról: hogyan lehetne az “ideális” nyelv eredményét a szolipszizmussal összeegyeztetni?

az első kérdés intenzív vitákhoz vezetett a pszichotechnikáról és a “veleszületett tartalmak” irodalmi felhasználásának lehetőségéről. Rühm például a “das fenster” című munkájában leírja egy ablakból látszódó mindennapi utcai jelenet megfigyeléseit, amely blokkról blokkra egy szexuális folyamat száraz, de hatását tekintve pornográf leírásával váltakozik - az utóbbi bekezdései pirossal íródtak, így elkezdődése jelentkezett az olvasó látóterének szélén (talán nem felesleges a megjegyzés, hogy ebben a tanulmányban az egyes művekhez fűzött észrevételeim a szerző sokféle szándékai közül csak egy dimenziót érintenek). ezek a kísérletek a nem-kreatív megértéssel egy új “realizmust” eredményeztek, ezen egy közvetlen jel-beavatkozást értve a veleszületett vagy megszokott válaszadás módjába, a művészet közvetlen hatása az olvasó/néző életére a résztvevő megértési mechanizmusok szemléltetései vagy elködösítései által. hosszú sora van ennek (maguk a művészek sem és eddig még a szekunderirodalom sem artikulálta meggyőzően) és itt nem is szeretnék a jelenlegi képzőművészethez fűződő rejtett kapcsolatokra vagy az ezt követően hamarosan megjelenő happeningekre kitérni; de a Bécsi Csoport megítéléséhez mindenesetre fontos azt megjegyezni, hogy a más művészetek iránti érdeklődés és baráti kapcsolatok kiépítése a képzőművészekkel, zeneszerzőkkel és zenészekkel, filmesekkel, stb. sokkal élénkebb és intenzívebb volt, mint általában a költőknél ; ezt az alkotások sokszínűsége is tükrözi. csupán néhány kísérletet említek meg, melyek megmutatták az olvasónak megértésének banális automatizmusait és öntudatlanul egységesítő munkáját, például az olvasást kísérő cselekvések előtérbe helyezésével (lapozás, szemmozgatás, testtartás, stb.), vagy zavaró tényezők beiktatásával, melyek az olvasásnál általában mellőzésre kerülnek (összegyűrődött vagy széttépett lapok zörgetése, olvashatatlanság, kézzel írott szöveg, “lényegtelen” információ beillesztése, töredékek csatolása, stb.). a kreatívabbak közülünk felhasználták az olvasás ily módon kihangsúlyozott környezetét arra, hogy verseik (“darabjaik”) “tartalmához” fogalmi és érzelmi kapcsolatokat rendeljenek - Rühm “rhythmus r” verséből egy oldalt egy csiszolópapír hátoldalára nyomtatott azzal a szándékkal, hogy a tapintásáról felidéződjön az “érdes” képzet, de persze a lapozásnál a meglepetésnek van egy sajátos “realisztikus” szerepe: az olvasó kiszakad a darab “tartalmából”.

ennél a gondolatkörnél maradva néhány színpadi darabhoz készített tervet is megemlítenék, egyszer a felkészületlen nézőknek a bejövetelkor a színpadon keresztül menve kell megkeresni helyüket – vagyis az első az egész darabot meglátja. egy másik alkalommal árverést terveztünk meg. majd készült projekt egy L - alakú nézőtér elkészítéséhez, a színpad olyan szögben van elhelyezve, hogy mind a két nézőcsoportnak különböző benyomásaik vannak a színpadi történésekről; sőt még egy igen nehezen kivitelezhető tervet is készítettünk egy olyan színházhoz, melynek nézőterét különböző irányokba lehet mozgatni. néhányat ezek közül mások megvalósítottak, részben az időközben elérhetővé vált audio - vizuális médiák keretén belül. saját “fogalomírásunk” kidolgozásához természetesen voltak gondolataink, és az erről zajlott viták nyomai megtalálhatók a csoport különböző munkáiban. ezek a tervek naivnak és megvalósíthatatlannak látszanak - de nagyobb figyelmet szenteltünk a “forma” és “tartalom” közötti senkiföldjének, melyen a határ önkényesen eltolható -, és mind komolyabban kérdésessé tették a “tartalom” fogalmát. egyre súlyosabb kételyek támadtak az elbeszélő és leíró irodalom lehetőségével szemben, és nőtt az igény egy egészen más jellegű elméleti elképzelés iránt.

Tractatus - recepciónk légkörébe tartozik néhány olyan próbálkozás is, melyek a hagyományos irodalmi technikákat értelmezik újra. Rühm ideogrammához hasonló módszerrel dolgozott; egyik kiinduló gondolata az volt, hogy bizonyos jelek “formájának” “tartalmi” értelmezést adott, amely egy résznek a “tartalmát” némiképp egy második szinten alátámasztotta. a vizsgálat egy másik módja banális “tartalmak” teherbíró képességét tette próbára; megszólít egy banális elképzelést a lehető legegyértelműbben, majd olyan nyelvi elemeket vezet be, amelyek a mindennapi nyelvben attól az elképzeléstől egyre távolabbinak látszanak, saját munkáim közül több is ezt az irányt követte. megdöbbentő volt, hogy a legtöbb tetszőleges szavakból álló kombinációt rá lehetett bírni arra, hogy olyan dolgot jelentsenek, melyet nem jelölnek - az emberi elme varázslatos képessége metaforák és képszerű elképzelések megalkotására, a “jelentés” nyilvánvalósága a leghóbortosabb összetételekben, de a ragaszkodás is a már egyszer megtalált hipotézisekhez, a megértés egy bizonyos kiúttalansága. egy másik kísérlet az olvasóra akarta kényszeríteni egy mindennapi tárgy túlzóan részletes képét. például Rühm és jómagam elkezdtünk leírni egy radírgumit a mindennapi nyelvben. a jelentés véglegességének ezen tanulmánya idő előtt a végéhez ért, amikor néhány oldal után észrevettük, hogy egy bizonyos kis felületet az egyik sarok körül még nem hagytunk el, és hogy a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem voltunk képesek arra, hogy a leírás alapján megszerkesszünk egy képzeletbeli képet a kívánt részletre; úgy látszott, mintha az emberi elképzelés természetéből fakadóan részleteket csak az “értelmes” összefüggésekhez mérten tudna létrehozni, azaz a meglévő vagy könnyebben megszerkeszthető alapminták alapján, melyek a részletek sokaságát egyedi entitássá foglalják össze.

1958-ban - amikor rájöttünk, hogy Wittgenstein folytatta munkáját és kortársnak volt tekinthető - elkezdődtek Wittgenstein-vitáink. megszereztük a Filozófiai vizsgálódásokat és a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik [Megjegyzések a matematika alapjairól] c. művét. mind a két könyv fontos volt számunkra, de itt most csak a Vizsgálódásokkal szeretnék foglalkozni. megkönnyebbülést jelentett, hogy Wittgenstein maga vette észre a Tractatus fontos előfeltételeinek kérdésességét és nézeteinek megváltozását világosan rögzítette. azonban a Vizsgálódások is rejtvényként állt előttünk. Wittgenstein ki akarta kerülni korábbi behaviorizmusának következményeit, de nagyon óvatosan fogott hozzá, nyilvánvalóan amit lehetett megtartott - ez talán egy módszertani eljárás volt. habár a Tractatushoz képest megerősítve éreztük nyelvről alkotott széleskörű nézeteinket, de mégis sok mindent manővernek éreztünk a Vizsgálódásokban, hogy az “introspekció” tényeivel való konfliktust elkerülje. ezek a fogások meglepően eredetiek voltak és bizonyára a tulajdonképpeni problémák tudását hordozták (v.ö. “Mi játszódik le akkor, amikor pl. újságot olvas?” utáni fejtegetéseket, 61 és azt követő oldalakon, 1958 második kiadás), de mindig, önmegfigyelésre hivatkozás nélkül, leírásokra, szavakra - amelyekből azok álltak - összpontosítva. másrészt egy olyan kijelentés, mint “egy szó jelentése - használata a nyelvben” (FV 43 [v]

) ismét ez a Tractatus-jellegű hatás: ha az ember teljesen megérthetné, akkor tisztában lenne a jelentés lényegével … csak egy kis idő elteltével vált számunkra világossá, hogy a Filozófiai Vizsgálódások egy “nyitott” művet alkot, melynek utolsó része az első részek koncepciójával aligha egyezik.

úgy látszott, hogy Wittgenstein folyamatosan a valóság dinamikus belső modelljének elképzelését tartja szem előtt, de óvakodik közvetlenül kitérni rá. mivel még mindig egyedül a nyelv megfigyelhető sajátosságaival foglalkozott, úgy tűnt, hogy ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint a “jelentés” lényegi tulajdonságainak valami módon magában a nyelvben kell megmutatkozniuk. ma azon a véleményen vagyok, hogy az ember vizsgálhatja és vizsgálnia is kellene a “mentális” és fiziológiai reprezentációkat a nyelvre való speciális hivatkozás nélkül; azt hiszem, hogy a kognitív mechanizmusokban nagy szerepet játszhat a nyelv, de azt nem, hogy ennek egy döntő részét alkotja (ahogy ezt a nyelvészek vizsgálják). a nyelvi elemek “jelentését” számomra a “belső” struktúrák részei reprezentálják, amelyek nem valamilyen külső objektív valóságnak a szükségszerű modelljei. a gondolkodás nem azonos a “magában beszéléssel”, ha az ember ezt a fordulatot szó szerint veszi; persze van egyfajta belső beszéd, de a gondolkodáshoz fűződő viszonya sokrétű és bonyolult.

ennek a tanulmánynak a témája megtiltja, hogy ezeket az elképzeléseket tovább szélesítsem, de az újabb wittgensteini gondolatok akkori befogadásunknak a módjára vonatkoznak. Russell “individuumainak” és saját “tárgyainak” a kritikája - pl. olyan fogalmak hasznavehetőségét teszi kérdésessé, mint “összetett” -, amelyben egy tárgy gondolati szétesését hasonlítja össze a “valósággal”, és ebben a tekintetben, tehát egy elképzelés összehasonlítása egy másikkal, túl ködösnek és sokjelentésűnek találja. ez lett volna a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdődjenek a megfigyelések az emberi értelemről és a valóság és a nyelv ezen reprezentációnak részleges függetlenségéről.

a Vizsgálódásokban eltűnik a matematikai logika és a kijelentések injektív ábrázolásának mágiája és felváltja a nyelvhasználat ördöngössége. a nyelvhasználat az egyedüli “objektív realitás” , megszerkeszti a valóság képeit, amelyeket sem “fogalmak” sem pedig “képzetek” nem tudnak felépíteni. ezt fejezi ki Wittgenstein azon meggyőződése, hogy a “játék” és “játékot játszani” szavak használataiban nincs fogalmi összefogás, csak egy bizonyos “családi hasonlóság”, amelynél nyitva marad, hogy ezt vajon a képzet mechanizmusai vagy pedig csak a nyelvhasználat alkotja meg. jellemző, mert eltekintve az etimológiai és népetimológiai eseményektől, amelyek a szavak tárgyvonatkozását megváltoztatják, és figyelmen kívül hagyva a képletességet és hasonlóságot a “játékot játszani” mindenféle módosulásai “mozgást” “jelentenek” a “belső modellekben”, amelyek egy ideig a “tulajdonképpeni” “külső” valóság továbbműködésétől elkülönülnek; itt lenne tehát először is egy fogalom, másodszor azonban a mód, ahogy Wittgenstein őket megkerülni igyekszik, mivel előfeltételezett egy “mentális” (éppenséggel fiziológiai is) réteget a valóság és nyelv között (az angolban csak szavak vannak ennek az elképzelésnek a különböző módon átfedő rész-szektoraira, ezért nem lehet a “spiel” “game”-re fordítható).

akkoriban a képzelet-világ és a nyelvvilág közötti összemérhetetlenség után kutattam és megfigyeltem a fogalmakat ez utóbbi alkotórészeiként (fogalmakon definiált fogalmakat, predikátumokon pedig mérőeszközöket értvén és megfordítva); ilyen és más wittgensteini szöveghelyek (pl. a Matematika alapjairól szóló megjegyzéseiben az ellentmondás értékelése) megerősítették azon véleményemet, hogy (a “nyelvhasználat” révén “álcázott”) képzetek és fogalmak a szellemi élet teljesen különböző formái nagyon eltérő következményekkel.

az “egy szó jelentése - használata a nyelvben” (FV 34) értékelésénél figyelembe kellett venni azt a kikötést, hogy ez valószínűleg nem minden esetre érvényes. éppen a kivételek a legérdekesebb és legtisztázatlanabb esetek, melyekben a “jelentés” nem a használat valamilyen módján ismerhető fel; létezésük azt engedi feltételezni, hogy a szavak használatainak elemzése pusztán formális közeledés a tényleges viszonyokhoz. néhány esetben a nyelvi elmeinek használatát a beszélő és a hallgató majdnem tetszés szerint szabályozhatja; pl. akkor, amikor a beszélgető partnerek a másik modelljeiből modelleket tudnak szerkeszteni - itt a kijelentések egy adott eset absztrakt szintjén irányító ingereként hatnak. ezen feltevések érdekessége nőtt a Vizsgálódások tanulmányozásának következtében, részben csak akkor ébredtünk rá.

ugyanakkor Wittgenstein nem áll okozati összefüggésben a fokozatosan nagyobb formákhoz való fordulásunkkal - inkább az a helyzet, hogy a Wittgensteinről szóló beszélgetéseink munkánkat elmélyítették. a “konkrét költészetből” jöttek létre a “montázsok”, különböző talált forrásokból (nyelv- és más tankönyvek, újságok, szennyregények, klasszikusok) összeállított szósorok, amelyek a hagyományos irodalom különböző “tartalmait” idézik fel (események, cselekmények, lelki állapotok), de ugyanakkor a figyelmes olvasónak megmutatta megértésének bizonyos függetlenségét a használt nyelvrészektől. a “montázsok” közül némely felhasználta Wittgenstein gondolatait a jelek és izolált nyelvrészek kettős jelentéséről (belefogtam egy olyan többértelmű mondatokból álló “montázs” kísérletbe, amely összefüggő és ugyanakkor két különböző “tartalommal” rendelkezik); a többi “montázsnál” kétértelműséggel és utalásokkal éltünk, melyek már az anyagban benne rejlettek, azért, hogy az olvasó megértésével játszunk. néhány “montázs” egy külön megvizsgálást érdemel (Rühm “daheim”, Achleitner “die gute suppe”, Bayer “gertruds ohr”), de bizonyára a “montázsok” eljárásmódjának egésze is; most azonban be kell érni a puszta megemlítéssel. ehhez az időhöz mellesleg gyakorlatok is tartoznak, bizonyos irodalmi alkotások másképp értése, és másként értékelése is, nem úgy ahogy az “természetes” lett volna (kísérletek arra, hogy Anton Wildgans magával ragadjon bennünket; Dali “paranoid” természetében szennyregények “titkos jelentései” után kutassunk). a késői Wittgenstein hatása legegyértelműbben Bayernál és nálam mutatkozik meg. beállítottságunk megváltozása láthatóvá vált a tradicionális irodalmi felfogáshoz való visszatérésben: irodalom, amely a gondolatokat nem bemutatta vagy teljesen az olvasó felelősségére bízta, hanem leírta. a változásnak nem voltunk azonnal tudatában, mert lassan ment végbe és a témák ugyanazok maradtak: nyelv és a nyelvhasználók különböző önmegfigyelései. Bayer például éveken keresztül próbált egy előadható színházdarabot írni - “die boxer” -, amely a banális mindennapi beszélgetést küzdelemként jeleníti meg a szócserélők között. mint a “valódi” küzdelmekben a pszichológiai uralomért, amely a megfigyelő számára sokszor érthetetlen, csak a triviális dolgok hallhatók; a “mélyebb jelentés” csak alkalmanként mutatkozik meg a főszereplőkre gyakorolt hatásban; akik megfontoltan, tántorgón, kapott ütésektől kábultan, diadalmaskodón viselkednek.

Whorf olvasása révén is ösztönző hajlandóságot éreztünk arra, hogy a nyelvhasználat változásait rögtön a felfogás változásainak tekintsük, a végletekig eljutottunk, de a régi ellentmondásosságok megmaradtak; sőt ragaszkodásunk a “megértés szabadságának” az ideáljához (ellentétben a nyelv-metaforával) még egy újabb szempontból is megnehezült: egyre nehezebbé vált az emberi megértés állandóit megtagadni, vagyis a hardware állandóit, tehát egy képzetet, amely mind a nyelvhasználat jelentését, mind pedig a “szabadság” kereteit leszűkítik. alapjában véve még mindig Wittgenstein Tractatusban leírt felismeréséről volt szó: “Az, hogy a világ az én világom, abban mutatkozik meg, hogy a nyelv határai (a nyelvé, amelyet egyedül értek) az én világom határait jelentik” (T 5.62). ez a könyv egyik leghomályosabb helye, mert ha “A tények logikai képe a gondolat” (T 3) és “A kijelentésben úgy képes (kurzív kiemelés tőlem) kifejeződni a gondolat, hogy a gondolat tárgyainak a kijelentésjel elemei felelnek meg” (T 3.2), akkor (eltekintve a gondolatok lehetséges “hamisságától”) vannak olyan kijelentések, amelyek nem a “körülmények” képei: nyelvvilág és “világ” nem fedik egymást, de az “én” nyelvem és az “én” világom is széthasad: a szolipszizmus kezdettől fogva fontos elképzelés volt számunkra. Wittgenstein radikális változatát (a világ mint a tudat terméke) ugyan komolyan nem vitattuk meg: a tudat mechanizmusai a tudat számára ismeretlenek, és nyilvánvalóan a hipotézisek törvényszerűségeket követnek, melyek maguk is hipotetikus magyarázatra szorulnak. érdekes volt azonban a mérsékelt szolipszizmus mint ismeretelméleti individualizmus, mert a gondolatnak “szellemi szabadságot” adott, egy elméletit, és azt, ami egy költő számára még fontosabb, egy heroikus alapot - a lehetőséget, amennyiben “egyedülinek” mutatkozik, ami valóban értékesnek tűnik az egyéni tudat értelemalkotásában. azonban képzelet-világom formássága közölhető sőt a nyelv által lényegében meghatározott, így az individualizmus is érvényét veszti vagy legalábbis az esetleges körülmények individualizmusának kell a helyébe lépnie. ki ez a solus ipse, ha a világ a nyelv egy terméke? néhányunk számára a nyelv kezdettől fogva az “ismeretlen”, az eszköz, a gép volt. ennek a problematikának a megközelítéséből született “der stein der weisen”, “der sechste sinn” és “die verbesserung von mitteleuropa”.

Fordította: Polgár Móni

Jegyzetek:

* A tanulmány első megjelenése: Die Wiener Gruppe. Walter-Buchebner-Gesellschaft, Wien, 1987.

A fordítás e kötet alapján készült: Wittgenstein und Philosophie - Literatur, szerk. Wendelin Scmidt-Dengler, Martin Huber, Michael Huter, Österreichische Staatsdruckerei, Wien, 1990; Oswald Wiener: Wittgensteins Einfluß auf die Wiener Gruppe, 89-108.old. - a ford.

[i] a “Bécsi Csoport” megjelölést itt a vitákat is elkerülve Achleitner, Bayer, Rühm és Wiener 1957 - 1959-ig tartó szoros együttműködésére használom.

[ii] akkoriban Machtól csak “Az érzetek elemzését” ismertük. [Ernst Mach: Az érzetek elemzése, ford. Erdős Lajos, Franklin Társulat, 1927 - a ford.] számtalan példány hevert az antikváriumokban – talán egy nagyapa-generáció kihalásának a jele, melynek fiatalságára Mach volt nagy hatással?

[iii] Kraus a Bécsi Csoportot nem olyan mértékben befolyásolta, mint ahogy az a rokon nyelvfilozófiai beállítottság (és az olvasmányok vitathatatlan élvezetétől) tulajdonképpen várható volt. ez azt hiszem azon múlott, hogy Kraus a gondolkodást és beszédet inkább etikai mint pszichológiai szempontok alapján azonosította, és hogy kétségtelenül előfeltételezte a nyelv abszolútumait, szinte örök standardjait.

[iv] Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, ford. Márkus György, Akadémiai, 1989 - a ford.

[v] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, ford. Neumer Katalin, Atlantisz, 1998 - a ford.