Filozófiai szövegkezdetek II. rész, analitikusok

Hát igen, valóban attól függ. Én arra akarom használni (ez nem valami elmélet, csak az első "gut reaction" ami eszembe jut), hogy olyan problémákat kíséreljünk megoldani vele, amelyeket a tudomány nem tud megoldani. Legyen a filozófia egyszerűen csak egy tudomány, nem a többi tudományok "fölött", "mögött", hanem mellett. Ez persze naiv elképzelés, én is csak mint ideált fogalmaztam meg. "a fizikáról szóló beszédmódokat is korlátoznád." Ha jól értettem, amit mondtál, akkor igen. Az "atombombához plutónium kell" fizikai kijelentés, ellenberger "az atombomba halált és sok szenvedést hozott, és ezért rossz" már etikai. Etikai kérdésekkel persze foglalkozhat egy fizikus, és még jó is, ha foglalkozik, de nem qua fizikus. Azt hiszem tehát, nem állnak egymástól annyira tévol az álláspontjaink.

Nézd, szerintem az egész attól függ, mire akarod használni a filozófiát és a fizikát. Számomra úgy tűnik, hogy úgy véled, a filozófia és a fizika esetében is a használat erősen leszűkített. A Kantról szóló filozófiáról akkor nem lehet újat mondani, ha a Kantról szóló beszédmódok száma erősen korlátos. Itt nem értünk persze egyet. Hasonlóképpen, úgy tűnik, valamennyire a fizikáról szóló beszédmódokat is korlátoznád. De persze ezt nem tudom biztosan. Mindenesetre szerintem az atombombáról azért persze ennél többet is lehet gondolkozni, írni, tanulni - s talán a fizikusoknak is két mondatnál többet kellene tudniuk. Nekem úgy tűnik jelenleg, hogy a USA-ban legalább is a tudomány gyakorlata tele van etikai, politikai és egyéb megfontolásokkal - a rádióban és újságban minderről folytonosan szó van -, s ezért vélem úgy, a fizikusnak manapság az ilyen témákban is igen felkészültnek kell lennie, hogy a politikusokkal, jogászokkal, etikusokkal, más tudósokkal vitázni tudjon, és meg tudja őket győzni, hogy szponzorálják a fizikát is.

"És hogy az ilyen jobb szerzőkkel ez már csak így van: csomó olyan dolog van bennük, amit eddig még nem vettünk észre. Meggyőző?" Nem éppen. Ha Wittgensteinre még csak-csak az is, egyszerűen kizártnak tartom, hogy Kantról még valami újat lehessen mondani, már most is könyvtárakat lehetne megtölteni a róla szóló másodlagos irodalommal, mi több, alig akad egy jelentős filozófus, akinek ne lenne valami mondanivalója Kantról. Persze lehetséges, hogy valaki kitalál egy új elméletet, ami még senkinek sem jutott eszébe, és Kantra hivatkozik (pl. Korsgaard, akit néhányan epésen csak "Mrs. Kantnak" neveznek) - ám ezzel nem Kantról mondott valami újat, hanem a saját elméletéhez keresett filozófiatörténeti legitimációt. "...azért fontos a fizikus számára az atombomba története, hogy ne feltétlenül csinálj atombombát, illetve, hogy tisztában legyél vele, hogy az atombomba nem csak elmélet, hanem embereket öl meg." Hm. Szerintem az is bőségesen elég, ha csak tudom, hogy kettőt ledobtak belőle, és elpusztított többszázezer embert, ahhoz, hogy ne gyártsak. All in all, azt hiszem, elég nagy arcoskodás lenne a részemről, ha azt gondolnám, hogy Kantról még mondhatok valami újat. Szerintem Kant egyszerűen "el van intézve", betettük az őt megillető filozófiatörténeti fiókba, de mint kutatási alap, nem igazán releváns.

Nos, Dávid, röviden az a válaszom, hogy azért fontos a fizikus számára az atombomba története, hogy ne feltétlenül csinálj atombombát, illetve, hogy tisztában legyél vele, hogy az atombomba nem csak elmélet, hanem embereket öl meg. A filozófiában elvileg az is volna a szép -mások mellett-, hogy reflektálni tud az ilyen következményekre, a fizikai elmélet önmagában meg ugye nem. A Newton szerzői menedzselését pedig arra használtam fel példának, hogy a fizikusnak el is kell tudnia adnia magát - hiába kutatod a leptonok spinjét, ha mindenkit csak a hadronok spinje érdekel, akármi is legyen az, szépen besavanyodsz abba, hogy senkit sem érdekel, amit csinálsz -, és hogy a tudomány menedzselése is fontos része a tudománynak. Szerintem mindkét általam említett példa fontos része kéne legyen a fizikusok képzésenek, nem értesz velem egyet? A David Lodge-os példa valóban csak annyit mond, amennyit kivettél belőle. A Spiró Shakespeare-könyvét idéző példa azonban szerintem ennél többet mond. Azt, hogy Wittgensteint/Kantot/Hume-ot és azok interpretációit azért érdemes olvasni, mert rájössz, hogy a szövegük nem csupán arról szól, amit az egyetemi jegyzet/analitikus interpretáció/akárki belőle fontosnak tart, hanem ezer más dologról, amit eleddig még senki sem vett észre. És hogy az ilyen jobb szerzőkkel ez már csak így van: csomó olyan dolog van bennük, amit eddig még nem vettünk észre. Meggyőző? A hallgatólagos tudást köszönöm, tudnom kellett volna, de a vonaton nem tudtam megnézni.

A kettes véleményhez kapcsolódva: semmi problémám sincs azzal, ha szinkron fizikatudományt oktatnak, és logikus módon levezetik, hogy miképpen jutunk el egy elméletről a másikra, ha megmutatják, mi nem működik a newtoni rendszerben, és miért jobb a relativitáselmélet vagy mi a fene. Csak minek kell ebbe belekeverni a történelmet? Ki lehet nyilatkoztatni, hogy most nem történelmet tanulunk, hanem egy modellen szemléltetjük, hogyan a legjobb a másodéves fizikusnak megtanulni a fizikát, és hogy a modellnek _ez_ és csak ez a funkciója. Ebbe nem hal bele a fizikus se, és a történész káposztája is megmara

Nos, Dániel, idő hiányában nekem is inkább csak kérdéseim lennének. Az egyik: szerintem "csak" annyit mutattál meg, hogy a tudománytörténet "érdekes"; hogy megtudhatunk belőle olyasmit Newtonról, amit sehol sem tanítanak. Ez világos. De továbbra sem értem, hogy miért van erre szükség ahhoz, hogy tudjak atomobombát csinálni? Azt Kuhn is elismeri, hogy a kumulatív tudást imitáló oktatás rendkívül hatékony a szakemberképzésben (csak a tudománytörténetről ad hamis képet, ergo nem tudományos, hanem filozófiai vagy történeti problémát okoz.) A kérdésem annyi volt csak: miért ne lehetne ugyanígy művelni a filozófiát is, ha egyszer az analitikus filozófia más tekintetben is a természettudományokat koppintja? Másrészt: azt értem, hogy "nem szeretik" a Shakespeare-t nem olvasó tanárt, de még ebből is csak annyi derült ki számomra, hogy "olvassá' Wittgensteint, mert ha nem olvasod, az gáz." Ez rendben van, de ezzel csak a filozófia szokásjogára hivatkozol, nem mutatod meg, hogy az eredeti szövegolvasásnak miért kellene kutatási ethosszá válnia. (Tehát csak annyiról győztél meg, hogy ne olvassak W.-t /megjegyzem, itt magamnak mondok ellent, mert szoktam azért olvasni, csak az interpretációkat nem viszem túlzásba/, de titkoljam ezt jól.) Egyébként a tacit knowledge-et hallgatólagos tudásnak szokták fordítani, ha nem tévedek.

Teljes időhiányban argumentálatlanul két tézist teszek közzé: 1., Nem az a kérdés, hogy általában kumulatív-e a tudomány fejlődése, hanem az, hogy ez a kumulativitás miben áll - ha a logikai pozitivistákra építő hagyomány kumulativitás-modelljével dolgozunk, akkor persze a válasz nemleges lesz, de ez nem feltétlenül érdekes eredény. (Tipikus filozófiatörténeti sztori, valaki nyakateker egy fogalmat, a PhD diákja meg abból épít karriert, hogy megmutatja, történetileg mennyire nem fittel; az öreg érzéketlen a történeti oldalra és a definíció érdekességére-relevanciájára, a fiatal pedig a sarkítás árán nyert egyszerűségre, eleganciára és ökonomikus modell-szemléletre. A folyamat végén ücsörgő, kiegyensúlyozottabb harmadik generációt a Lajtától keletre s nyugatra meg a kutya se olvassa, mert hát kiegyensúlyozott, hosszabban kifejthető vélemények nem olyan érdekesek.) 2., "..mert rájöttek, hogy jobb egyenlet is van, mint az efegyenlőema. Ez természetesen egy roppantul leszűkített modell, aminek gyakorlati haszna szerintem nem feltétlenül van [..]" - hát szerintem meg baromira van, csak éppen nem tudománytörténeti, ami, lássuk be, azért elég szűk szelet az akadémiai tortából. Sőt állítom, hogy a tanulógörbe elején a gyakorló fizikusnak időegység-ráfordításra számítva a későbbi munkájának eredményessége szempontjából jobb, ha a torzított tudománytörténetet kapja. A torzítás és szelekció általában ugyanis abban áll, hogy post hoc módon ki vannak emelve azok a gondolatok, amik ilyen vagy olyan szempontból a későbbi fejlődés és megértés szempontjából "lényegesek". Ez ugyan abban nem feltétlenül segít, hogy az ember megértse a mai elmélet kialakulásához vezető történeti folyamatot, abban viszont igen, hogy a mai elméletet, aminek alapján a későbbi munkáját megkezdi, jobban megértse; és mint gyakorló tudósnak, inkább erre lesz szüksége. GyB

Nos, itt vagyok, mint léha tudománytörténész. Saját véleményem szerint fontos régi tudományos szerzőket olvasni, akár Newtont is. Wittgensteint olvasni érdemesebb mint a Wittgensteint meghaladott szerzőket és szakbarbárság nem így tenni. Ennek fényében még akár a Dupuy elemzi Levi-Strauss Mauss-elemzését c. cikk is érdekes lehetne. Miért? - most főleg a tudományra fogok koncentrálni. 1. Szerkeszthető természetesen olyan történet mely szerint egy másodéves fizikus hallgató többet tud a fizikáról mint Isaac Newton. Ez a feltételezés természetesen azon alapul, hogy a fizika deklaratív jellegű tudás, bizonyos számú axiómából, tételből, levezetésből etc. áll - magyarán hogy egy többé-kevésbé logikailag működő rendszer. Itt ugye rájövünk, hogy Einstein, Planck, Heisenberg, lófaszkutya megújította a tudományt, mert rájöttek, hogy jobb egyenlet is van, mint az efegyenlőema. Ez természetesen egy roppantul leszűkített modell, aminek gyakorlati haszna szerintem nem feltétlenül van, noha kétségkívül növeli a jóérzést a fizikusban. Kicsiny téglát hozzárak a tudomány neves épületéhez, és egyszer majd megértjük, milyen is a világ. A fizikusnak a gyakorlati életben azonban fontos, hogy rájöjjön, hogy a). Nem ugyanazt a tudományt műveli, mint valaha Newton, és az, amit Newtonból kipreparált, csupán egy jelenleg jól működő interpretáció. b). Tudása nem csupán elméleti alapokon nyugszik, hanem gyakorlati, nem-verbális tudáson is. c). Nem akkor lesz sikeres fizikus, ha felfedez egy új elméletet, hanem akkor, ha ezt sikeresen el is tudja adni. d). és Tudadában van annak, hogy tudományos kutatása kihatással van a társadalom "fejlődésére." Minderre kitűnő módszer a tudománytörténet aktív művelése régi könyvek olvasása által. 2. A világ nem csupán fizikusokból áll, sőt még Newton sem volt fizikus. Ha belegondolunk, hogy Newton számszerűleg több oldalt írt tele alkímiával mint fizikával, ha elgondolkozunk azon, hogy munkássága milyen nagy mértékben volt vallásos, ha rájövünk arra, hogy a kora újkor tudományos "forradalma" miként járult hozzá a natural theology - hogy mondják ezt magyarul? - kifejlődéséhez, hogy a mikroszkóp nem csak a spermium és a selyemhernyó, hanem Isten nagyságának megismeréséhez is hozzájárult, akkor nyilvánvaló, hogy a kora újkor "tudósai" nem pünkt ugyanarról beszéltek, mint amiről mi beszélünk, amikor másodéves fizikahallgatók vagyunk. És talán érdemes elgondolkozni azon, hogy miért nem. 3. Ha mást nem, Harry Collins és társai azt elég jól megmutatták, hogy a tudomány nem csupán deklaratív jellegű tudás, és bizony a kísérleti fizikában igen fontos szerepe van a 'tacit knowledge'-nek - hogy mondják ezt magyarul? -, Pamela Smith és mások pedig a kora újkori festészet, alkímia és orvostudomány alapján mutatták meg, hogy miként lehetett a tudományt materiális, testi, nem deklaratív-jellegű, nem verbális tudás által művelni. Ha kilépünk jelenlegi tudásképünk korlátaiból, rájöhetünk, milyen sokrétű is a tudomány. 4. Hogy visszatérjek Newtonhoz. Ha megnézzük, milyen szerzői szerepet vett fel, hogy milyen módon járult hozzá szövegeinek disszeminációjához - lásd erről Rob Iliffe remek cikkét -, az sokat segít, hogy rájöjjünk, a tudomány nem úgy működik, hogy valaki rájön arra, hogy efegyenlőema, és ezt mindenki elfogadja. Newton nem csak azért Newton, mert rájött a gravitáció titkára, hanem azért is, mert ezt hihetetlen mértékben nyomta, és jók működő kultuszt teremtett maga körül. Newton könyveinek, kéziratainak, levelezésének elemzésével jobban megérthetjük, mi módon válhat egy működő fizikai elmélet sikeressé, elterjedtté. 5. Ráadásul nem árt nem elfeledni, hogy a fizika története nem csupán absztrakt elméletek története, hanem a gyakorlaté is. A fizikának nem csak a speciális relativitáselméletet köszönhetjük, hanem a légkondicionálót és az atombombát is. Szerintem például érdemes megnézni, hogyan is vezetett a fizikai elméletek fejlődése az atombomba kifejlesztéséhez, hogyan vált a fizika nagybetűs, államilag pénzelt, katonailag kiemelten fontos Tudománnyá, és szintén azt is, hogy miképpen vált az atombomba az elrettentő pusztulás talán holokauszthoz is mérhető jelképévé. És emiatt talán érdemes a fizikusnak jobban belemennie annak a kutatásába, hogy miképpen járult hozzá Einstein vagy Teller Ede a tudomány és a társadalom "fejlődéséhez" nem csak elméletileg, de bizony gyakorlatilag is. Amint azt következő számunk interjújából mindenki megtudhatja, számos egyetemen az orvosok az orvosetika keretében pont azért tanulnak tudománytörténetet, hogy lássák, miként járult a szűklátókörűség hozzá a múlt hihetetlen mértékű orvosi baklövéseihez. Ez nem feltétlenül derül ki - bár ki tudja? - a gyakorlati anatómia vaskos köteteiből, és biztosan nem derül ki Tipler Bev. a Fizikába c. művéből... Newton, Darwin, de akar Paracelsus tudományos munkásságának kutatása tehát hasznos, mert rámutathat a tudományról alkotott jelenlegi képünk hiányosságaira. Láttatja, hogy a tudomány pusztán elméleti megközelítése nem feltétlenül ragadja meg a tudomány legfontosabb részét. Megmutatja, hogyan keletkezik a tudomány, és miképpen terjed el a tudás. Ráadásul az is kiderül, hogy a tudomány társadalmilag jól beágyazott tevékenység, melynek következményeivel folyamatosan foglalkozunk kell. Nos. én szerintem ezért érdemes Newtont és másokat olvasni. Lehetsz jó logikafilozófus Frege olvasása nélkül is, de sikeres aránylag kevéssé - ld. erről David Lodge szórakoztató történetét a Helycserés Támadásban, amikor kiderül, hogy az angol szakos professzor sose olvasta a Hamletet vagy a Rómeó és Júliát, és kirúgják, noha nagyon jól tudja tanítani. A Wittgensteinről meg hadd tegyek hozzá még valamit - szóval azért a Wittgensteint azért jó olvasni, mert adott esetben még mindig tud újat mondani. A jó szöveg, filozófiai vagy irodalmi, már azért is jó, mert még tud újat mondani. Tehát adott esetben még lehet olyat mondani a Wittiről, amire korábban még senki sem gondolt. Magyarán nincs még a szövege úgy kipreparálva, hogy el lehessen menni mellette, és ezért jó, hogy születnek újabb és újabb interpretációk róla. Hasonlóképpen fontos az esztéták szerepe - segítenek téged rájönni arra, hogy mennyi mindenről szól egy adott irodalmi szöveg. Lehet, hogy kicsit hosszabban írják meg, mint az ideális volna, de adnak neked olyan szempontokat a szöveg megértéséhez, ami egyébként az eszedbe se jutott volna. Olvasd el Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai c. könyvét - nem biztos, hogy történetileg igaza van, de hogy az érvelése helytálló, és hogy utána nem tudod ugyanúgy végigolvasni Shakespeare drámáit, az biztos. A szépirodalomról szóló beszélgetés hozzájárul a mű megértéséhez, élvezetéhez, és az esztéták könyvei ezt a funkciót töltik be.

"Valahogy én úgy érzem, hogy az "ami régen volt, amin túlvagyunk, az nem érdekes" egy kumulatív fejlődésképet implikál." Itt egyik kedvenc filozófusomra, Daniel C. Dennettre hivatkozom, aki egy általa tréfásan "urbánus verifikacionizmusnak" nevezett nézetet véd. Azt mondja ugyanis, hogy bizonyos kérdések tuti hogy soha nem lesznek tudományos vita tárgyai: így pl. soha nem lesz tudományos vita tárgya, hogy a világegyetem a talpán áll -e, avagy fejjel lefelé. Szerintem így áll a helyzet az olyan szétinterpretált, mára már kanonizáltan értelmezett filozófusokkal is, mint Wittgenstein (és Huma és Kant és Platón és...) "csak egy olyasféle ajánlás, hogy legyenek tisztában pl. diszciplinájuk történetiségével" Óh. De miért? Nem lehet valaki kiváló logikafilozófus (elvben) anélkül, hogy valaha is hallotta Frege nevét? Mondjuk mindent megtanult, amit csak Frege valaha tudott, és ami ma is releváns belőle, de a nevét nem ismeri... ""irodalom" - "nincs haszna" - "alkímia" ezek számodra tényleg majdnem ekvivalensek?" Nem; az irodalmat szeretem, szépirodalmat olvasni jó dolog. De hogy az esztéták mire jók (ezen biztos lesz majd aki megbotránkozik), azt tényleg nem tudom. "A metafizika nekem nem játékmacim, odaadom bárkinek, aki kéri." Ezt inkább provokatív célból írtam. :-) Arra gondoltam, hogy senki sem szereti hallani azt, hogy "te, amivel negyven éve foglalkozol, az hülyeség, még csak értelme sincs a mondatoknak, amiket leírsz." Ez egész más, mintha a metafizika kontextusán kritizálnának valakit.

Valahogy én úgy érzem, hogy az "ami régen volt, amin túlvagyunk, az nem érdekes" egy kumulatív fejlődésképet implikál; nem vagyok biztos benne, hogy igazam van. "meg tudnád indokolni, miért is baj az, ha egy tudós nem tud "tágabban reflektálni"" (tágabb összefüggésben látni, elhelyezni tudni azt, amit csinál; bocsánat a pongyolaságért) - nem tudnám, ezért hivatkoztam tekintélyre :) azért ezt elég sokan gondolják így, mondom, komoly analitikusok is. Ebből egyébként nem következik, hogy eredetiben "kell" olvasniuk stb., csak egy olyasféle ajánlás, hogy legyenek tisztában pl. diszciplinájuk történetiségével valamennyire, meg ilyesmik ;) "irodalom" - "nincs haszna" - "alkímia" ezek számodra tényleg majdnem ekvivalensek? A metafizika nekem nem játékmacim, odaadom bárkinek, aki kéri.

Címszavakban. "Tudománytörténész szerk.társak a megmondhatói, a tudomány sem egyenesvonalú kumulatív fejlődés, asszem ez ma már nyugodtan nevezhető "bevett nézetnek" Tudom én ezt pontosan. Szándékosan kerültem is a kumulatív szót. Fejlődés nem= kumulatív fejlődés. "Ha egy fizikus nem vesz tudomást a fizikatörténetről, akkor bizony úgy hívják őt, hogy szakbarbár, mégpedig olyasvalaki, aki nem tud tágabban reflektálni arra, amit művel, és nem kell begyöpösödött kontinentális csákónak lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, hogy akkor ő aligha lesz nagy-nagy tudós." Hát... meg tudnád indokolni, miért is baj az, ha egy tudós nem tud "tágabban reflektálni"? Mit jelent az, hogy tágabban reflektálni? Ez egy elég homályos fogalom, legalábbis számomra, aki még sosem reflektáltam tágabban. Ezek szerint tehát a fizikusoknak illene Newtont és Arisztotelészt eredetiben olvasniuk. "Mondjuk azt, hogy ez valójában irodalom, és csak tévedésből nevezték (és nevezik egyes csökönyösök ma is) filozófiának?" Igen: pontosan ezt gondolom. Ezzel nem értékelem; nem gondolom, hogy szakralizálni kellene a filozófia szót, tehát nem tartom lényegesnek, hogy mi filozófia és mi nem. Vagy, Kotarbinskit idézve: a filozófia egy üres gyűjtőfogalom, hiszen a logika és az esztétika egyaránt beletartozik, ugyanakkor a logika közelebb áll a matematikához, mint az esztétikához, és mégis. "De akkor miért, hogy igenis különbség van e szövegek és az irodalmi(nak nevezett) szövegek között?" Szerintem nincs különbség. Egy Wittgenstein-értelmezésnek (ma!) nincs sokkal több funkciója, mint egy Jókai-értelmezésnek. Vagy ha ezt nem fogadod el, akkor is: ha van is különbség, ebből nem következik, hogy bármi haszna lenne e szövegeknek. Én nem látok benne sokkal több fantáziát, mint az alkímiában. "A filozófiatörténet legrosszabb híres cikkét idézi fel bennem (Carnap: A metafizika kiküszöbölése stb.)" Nemigen beszéltem még emberrel, aki valami jót tudott volna mondani Carnap eme írásáról. Azt hiszem azért nem, mert úgy látták (amúgy helyesen), hogy Carnap el akarja venni a játékmacijukat, és ezt bizony senki sem veszi jó néven. Részben egyet is értek Carnappal: ha lehet és van is értelme is metafizikát csinálni, semmiképpen sem úgy, ahogyan addig dívott; persze Heidegger szélsőséges példa volt, de Carnap cikkét kiválónak, vagy legalábbis előremutatónak tartom. (De tényleg, ezt a cikket mindenki csak zsigerből gyűlöli, de ritkán érvelik meg, hogy miért is?) Egyébként a kinyilatkoztatások távol állnak tőlem, én is csak az állláspontomat mondtam el. Sorry for being long.

"b) vagy nincs fejlődés - kell-e folytatnom?" - igen, kéne, merthogy ez a kérdés szerintem. Az élet legtöbb területén nincs fejlődés, vagy legalábbis nincs egyértelmű, egyirányú, a régit teljesen felülíró fejlődés. Ettől még az élet e területei nem vesztik el teljesen az értelmüket. Nyilván erre azt mondod, hogy de épp' hogy a filozófiában, mint a tudományban, kéne, hogy legyen. Hogy az elveszti. Tudománytörténész szerk.társak a megmondhatói, a tudomány sem egyenesvonalú kumulatív fejlődés, asszem ez ma már nyugodtan nevezhető "bevett nézetnek" (attól függetlenül, hogy nyilván sokféle álláspont létezik arról, hogy akkor mégis hogy működik, még az SzV berkein belül is; lásd majd erről közelgő harmadik számunkat). Ha egy fizikus nem vesz tudomást a fizikatörténetről, akkor bizony úgy hívják őt, hogy szakbarbár, mégpedig olyasvalaki, aki nem tud tágabban reflektálni arra, amit művel, és nem kell begyöpösödött kontinentális csákónak lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, hogy akkor ő aligha lesz nagy-nagy tudós. Lásd e hasábokon itt: http://www.szv.hu/cikkek/fujt-a-zeitgeist a Geréby-beszélgetést (ő aztán nem kont.!), azon belül pl. a Heisenberges anekdotát: „azt figyeltem meg, hogy azon az egyetemen, ahol nincs jó orientalisztika, nincsen jó elméleti fizika sem” és környékét (válasz az "És az Akadémiai Könyvtár?" kérdésre:)). Vajon csak olyan kérdésekhez tud a fil. hozzászólni (vagy inkább: lehet filozófiailag hozzászólni), melyekben legalább ideálként ott van a fejlődés követelménye? És akkor mit kezdjünk azokkal a szövegekkel, melyeket filozófiának nevezünk, de nem ilyen kérdésekhez szólnak hozzá? Mondjuk azt, hogy ez valójában irodalom, és csak tévedésből nevezték (és nevezik egyes csökönyösök ma is) filozófiának? De akkor miért, hogy igenis különbség van e szövegek és az irodalmi(nak nevezett) szövegek között? Nem állítom, hogy kész válaszom ("elméletem") van e kérdésekre. Azt állítom, hogy ha általánosan nem is feltétlenül ("metafilozófia"), bizonyos izgalmas szövegekkel kapcsolatban érdemes e kérdéseket feltenni. Számomra Cavell ilyen (és filozófus, mégpedig a legjobbak közé tartozik szerintem), de simán elfogadom, ha mások számára nem. A "nem az, és nem is lehet az, mert nincs ilyen" hozzáállás bosszant csak. A filozófiatörténet legrosszabb híres cikkét idézi fel bennem (Carnap: A metafizika kiküszöbölése stb.).

Szöveginterpretáció: ez persze fontos, néha. Szándékosan fogok most nyersen fogalmazni. Wittgenstein mondta ezt és ezt. Csakhogy már fél évszázada halott, és azóta sokan mások is foglalkoztak ugyanezekkel a problémákkal. Eltelt fél évszázad, és cikkek százai, ezrei születtek a Wittgensteint foglalkoztató problémákról. Többek közt Wittgensteinre is építve. Mármost két dolgot tehetünk: a) elismerjük, hogy igenis történik valami fejlődés a problémák megoldási kísérletei során; tehát hogy ma többet tudunk a Wittgensteint foglalkoztató problémákról, mint amennyit ő tudott. Ez a nagyszerű a tudományban: egy átlagos fizikus hallgató sokkal többet tud a fizikáról, mint Newton, hiába volt Newton sokkal nagyobb koponya. Ha pedig van fejlődés, akkor nincs sok értelme színtiszta W.-interpretációkat olvasgatni: ugyanis akármit is mondott Wittgenstein, csaknem biztos hogy tévedett, mivel eltelt ötven év, és a világ haladt. Szerintem az analitikus filozófia feltételezi, hogy lehet fejlődés egy problémában, máskülönben nem foglalkoznának vele. b) vagy nincs fejlődés - kell folytatnom? Ha nem lehet fejlődést elérni egy problémában - ha nem tudunk többet a Wittgensteint foglalkoztató problémákról, mint Wittgenstein -, akkor fölösleges foglalkozni vele. Akkor nem érdemes foglalkozni se Wittgensteinnel, sem Anscombe-bal, sem Peacocke-kal, se senkivel, mert úgyis tévedtek. Ezt mondja néhány "kontinent", csak azt nem értem, miért írnak akkor könyveket. Miért olvassak el egy könyvet, ami semmit sem tesz hozzá a kutatáshoz? Miért vegyek egyáltalán tudomást arról, ami nem tesz hozzá a kutatáshoz. Egy "Hogy is gondolkodott Newton a fizikáról?" c. könyvet, megkockáztatom, egyetlen fizikus sem olvasna el, vagy ha igen, nem abból a célból, hogy valami lényegesen újat tudjon meg a fizikáról. Éppen ezért a kizárólag (! - ez lényeges) interpretációt tartalmazó könyveket is feleslegesnek tartom, hacsak nem tankönyv céllal íródott. Ez teljesen fölösleges kérődzés, és ahogy attacs is mondta: a tudni nem érdemes dolgok közé tartozik. Egy interpretációnak mondjuk kettő, vagy tíz évvel egy könyv/cikk megjelenése után van értelme: esetleg a szerző rájön, hogy inkoherens volt az elmélete, vagy hogy félreértette saját magát (pl. ez történt Frege és Husserl vitájában az absztrakt tárgyakat illetően). De csak úgy l'art pour l'art írni egy 125-ezredik interpretációt egy meglehetősen közismert műról - ez papírpazarlás, és szellemi maszturbáció. Szerintem.

"(ii) "akar a rák koherens elméletet formálni ebből" Javíts ki, ha tévednék: én eddig azt hittem, az analitikus filozófia éthosza nagyjából olyasmi, hogy "ugyan aligha kerülhetjük el, hogy bizonyos esetekben naívul járjunk el, ráhagyatkozzunk intuíciónkra stb., de ha valaki egyszer rámutat, hogy intuíciónk elméletileg önellentmondásos, nem koherens, akkor nem megrándítjuk a vállunkat, hanem vagy filozófiai problémává tesszük, vagy legalább megvárjuk, míg mások azzá teszik, és amíg megfelelő fogalmi eszközöket nem találunk a probléma kezeléséhez, addig legalábbis tartózkodunk intuíciónk további naív használatától, vagy ha nem, legalábbis nem valljuk be."" Nézd, én nagyon megköszönöm, ha te koherens elméletet fabricsálsz ebből, a te filozófiai céljaidhoz ez valószínűleg sokkal jobban passzol. Jómagam mint mondtam, jelenleg elég sok számomra fontos "tárgyi" filozófiai problémát ismerek ahhoz (és ehhez miért kéne elméletemnek lennie arról, hogy pontosan mi (lehet) filozófiai probléma?), hogy el tudjam dönteni az általad felvetett filozófia probléma (világ-szöveg distinkció) jelentéktelenségét, következménytelenségét és izoláltságát a saját problémáim szempontjából. Ez sima ökonómiai védekezés. De nem tartom szükségesnek metaszinten bevédeni magam, mint oly sok kontinentka (akinek aztán ez a bevédés lesz aztán egyetlen igazi problémája és feladata), hogy aztán a végén a szakadékba ugorjak kihámozott előfeltevéseimmel vagy éppen anélkül vállalkozásom kudarcának felismerése után. Itt szeretnék rámutatni az "elmélet" szó fennhéjázó dagályosságára akkor, amikor néhány állítást és érvet jelöl mindössze, jóllehet elfogadom használatának megengedhetőségét. Az általad említett probléma amúgy lehet tényleg fontos, ha a kérdés csak metafilozófiai, tehát a különféle filozófálási módok, iskolák, módszerek összevetéséről van szó. De ez egy külön diszciplína, amiről itt most a továbbiakban talán nem érdemes vitatkoznunk, mert nem ez tűnik a legmegfelelőbb fórumnak. De ígérem, hogy a megfelelő alkalommal örömmel felveszem magam is a vívóruhát, amikor eldöntjük majd, hogy valóban az-e a helyzet, hogy a kontinentek kizárólag szövegekről való szövegelés közben szövegeznek meg más szövegeket, míg mások gondolkoznak néha az élet, a világegyetem, meg a szövegeken kivül minden más által felvetett problémákról is. Tehát még egyszer, és ezúttal határozottabban szeretném megrándítani a vállamat a szöveg és világ megkülönböztetésének kifinomult, igényesen bölcsészes és cigarettarágyújtós problémájával kapcsolatban. :O) Miért vannak szövegek, miért nincs inkább semmi? És szeretném hozzátenni, hogy tudtommal nem határoztam meg magam sehol analitikus filozófusként, ezért nem biztos, hogy számon kell kérni rajtam a mások által az analitikusoknak tulajdonított szakmai ethoszt. Heteroreprezentáció no, autoreprezentáció yes. Lehet, hogy csak egy érdeklődő, a filozófiában dilettáns természettudós vagyok, aki minden gátlás nélkül használja fel a saját problémáinak megoldásában, megfogalmazásában a filozófia-filozófiák eszköztárát is. Tisztelettel, attacs, akinek most azonnal el kell rohannia kísérletezni.

(i) "egyéni szociális (...) probléma" Valóban, pontosan abban az értelemben, ahogy bármely filozófia tekinthető egyéni szociális problémának. "Tudományfilozófia: vannak ezek a csávók, akik nem elég okosak & képzettek ahhoz, hogy valódi tudósok legyenek, de szeretnének az egyetemen "dolgozni" (napot lopni), ezért erőfeszítéseket tesznek, hogy bebizonyítsák, ők is fontosak, fizessék őket is, ne csak a fizikusokat." (Igen, ez egy fiktív példa volt, amivel nem feltétlenül értek egyet ;P) (És persze sok nézőpontból az egész filozófia szociális problémák nagy, de érdektelen halmaza.) Hogy mi a filozófus (pusztán) egyéni szociális problémája, az attól függ, hogy mi filozófiai probléma; hogy mi filozófiai probléma, azt vagy előre eldöntöd (ezt az eljárást lehet ókonzervatívnak vagy dogmatikusnak stb. nevezni), vagy az adott szöveg elolvasásával teszteled. (ii) "akar a rák koherens elméletet formálni ebből" Javíts ki, ha tévednék: én eddig azt hittem, az analitikus filozófia éthosza nagyjából olyasmi, hogy "ugyan aligha kerülhetjük el, hogy bizonyos esetekben naívul járjunk el, ráhagyatkozzunk intuíciónkra stb., de ha valaki egyszer rámutat, hogy intuíciónk elméletileg önellentmondásos, nem koherens, akkor nem megrándítjuk a vállunkat, hanem vagy filozófiai problémává tesszük, vagy legalább megvárjuk, míg mások azzá teszik, és amíg megfelelő fogalmi eszközöket nem találunk a probléma kezeléséhez, addig legalábbis tartózkodunk intuíciónk további naív használatától, vagy ha nem, legalábbis nem valljuk be."

"Ha egyszer úgy gondolja, hogy másként nem tud írni," hát ez valóban egyéni szociális, vagy éppen képességbeli probléma. "valamint hogy az adott témáról nem lehet másként írni," jaj, ne már, ez komoly? umso schlimmer... értsétek meg, a Vizsgálódásokról csak 200 szónál többet tartalmazó mondatokat lehet írni. A Tractatusról pedig 150 és 200 körüli szavakból álló logikai kifejezésformákkal szabad csak operálni, mi. :O) Erre gondoltál? "Durvábban: attól tartok, a kettő szigorú elválasztása aligha tartható egyfajta nagyon naív szövegelmélet nélkül (ez a világ - ez a szöveg - a kettő között korrespondancia van vagy nincs). Nyilván van intuitív különbség a kétféle probléma, a kétféle szöveg (világról / "csak más szövegekről" szóló) között, csak azt állítom, hogy ezt az intuitív különbséget aligha lehet túl könnyen koherens elméletté formálni." hát én ezt az elválasztási kérdést egyáltalán nem gondolom komoly filozófiai problémának, akar a rák koherens elméletet formálni ebből, maradnék életnél, világnál, tudománynál. Ez ökonómiai kérdés: túl sok tulajdonnév, túl sok tudni nem érdemes dolog. Nem igazán szeretnék belemenni ebbe a vitába, fáraszt a dolog. Sorry. A legtöbb, engem foglalkoztató világbeli problémáról szól már valamilyen szöveg, de nem minden szöveg szól engem foglalkoztató világbeli problémáról. Mindössze ennyi a problémám bizonyos szövegekkel. És ehhez nem kell feltenni, hogy konstans az engem foglalkoztató világbeli problémák száma. Ezúton szeretném megfedni Csordás Attilát, hogy szövegekről írt blogjában, nem nagybetűs problémákról.

Először a konkrét szöveggel kapcsolatban attacsnak: én meg pont azt hiszem, hogy az a pofátlanság, ha az első mondatban a szerző hamis látszatot kelt a szöveg egészével kapcsolatban. Ha egyszer úgy gondolja, hogy másként nem tud írni, valamint hogy az adott témáról nem lehet másként írni, akkor jobb, ha az első mondatban kiteríti a kártyáit. Így legalább tudod, hogy na ezt a Cavellt soha életemben nem fogom elolvasni. Másodszor (attacsnak, Dávidnak): kíváncsi volnék, hogy miféle egzakt kritérium szerint választjátok el a "világ, élet, tudomány" által felvetett problémákat a "szövegek" által felvetett problémáktól. Durvábban: attól tartok, a kettő szigorú elválasztása aligha tartható egyfajta nagyon naív szövegelmélet nélkül (ez a világ - ez a szöveg - a kettő között korrespondancia van vagy nincs). Nyilván van intuitív különbség a kétféle probléma, a kétféle szöveg (világról / "csak más szövegekről" szóló) között, csak azt állítom, hogy ezt az intuitív különbséget aligha lehet túl könnyen koherens elméletté formálni. Vö. még Dávid: "(pusztán) Wi-interpretáció" - de vannak-e formai jegyei a "pusztán"nak, vagy csak a szöveg egészének elolvasásával, valamint saját kérdéseiddel a háttérben tűnik annak vagy nem annak. Ezzel függ össze: attacs, vajon minden szövegben szétválasztható "mondanivaló" és "retorika"? Ha nem (mert nem, nyilván az irodalomban például nem), akkor miért csak az lehet legitim filozófiai szöveg, amiben igen? ((egy technikai megjegyzés: a linkek kattinthatóvá válnak, ha egy megfelelő html-tag közé szúrod be: tapadó kacsacsőr a href="ittalink" kacsacsőr szöveg, ami megjeleneik csőr /a csőr))

Hát igen. Ha valamit rühellek a """kontintenális""" filozófiában, akkor az a "vajon mit gondolt Baudrillaird Derrida Marx-interpretációjáról?" típusú kérdések. Szerintem ezek merőben érdektelenek. Ha a filozófiát pszeudo-tudományként fogjuk fel, mármint ami képes fejlődni és egyre jobb válaszokat adni a kérdéseire, akkor egy (pusztán) Wittgenstein interpretáció épp oly érdektelen, mint mondjuk egy Newton-interpretáció a fizikában. Egy biztos: nem (egészen) úgy volt, ahogy Wittgenstein mondta, és többre lehet jutni a problémamegoldásban, ha interpretációk helyett kortárs "megfejtési kísérleteket" olvasunk. (Altrichter Ferenc emelte ki egy írásában, hogy az analitikus filozófiát az tette/teszi naggyá, hogy nem vált sem bombasztikusan semmitmondó mondathalmazzá, sem szellemidézéssé, sem (hoppá!) száraz citatológiává. Aki szeretne kicsit szórakozni, annak ajánlom a következő címet: http://www.elsewhere.org/cgi-bin/postmodern Figyelmesen olvassátok végig a cikket, és addig nem ér megnézni a végét!

Egy több, mint 200 szavas mondattal indítani egy szöveget, nemcsakhogy luxus, hanem retorikai pofátlanság, amit kevés filozófus (sztem egy sem) engedhet meg magának, és nem biztos, hogy Cavell köztük van. Bár, ha kicsit világosabb, akkor lehet, hogy a mondanivaló is eltűnik, úgyhogy önvédelemről is lehet szó esetében. Én magam azon ókonzervatívok közé tartozom, akik számára a filozófiai probémák még mindig elsősorban a világ, a tudomány, és az élet által felvetett problémák, és nem más filozófusok szövegei (más filozófusok szövegeiről). Ezek a szövegek nagyon fontosak lehetnek, csak épp nem önmagukban és pláne nem egészben szemlélve, hanem felhasználva belőlük a problémámra vonatkozó passzusokat.

Hogy filozófiailag nem érdekel, azon nem lepődtem meg (bár a tisztánlátás végett hozzá kell tennem, hogy nem általában szövegekről és a hozzájuk való viszonyról van szó, hanem a Fil.vizsg.ról; a könyv meglehetős része Wittgenstein-interpretáció, az elején meg főleg az, és ebben az esetben nem értelmetlen azzal kezdeni, hogy hogyan is állunk hozzá a szöveghez, ami a Fil.vizsg. esetében egy különösen érzékeny kérdés; mondhatni, a legtöbb analitikus azért nem tud vele mit kezdeni, mert nem működik ennél a könyvnél a hagyományos hozzáállás, mást meg nem hajlandó kipróbálni ("ez nem filozófia")); de hogy retorikailag szar lenne? Tíz analitikus szerzőt ha összezárunk egy hétre egy szobába, akkor sem tudnának egy ilyen mondatot összehozni.

Én ezt a kezdést (Stanley Cavell: The Claim of Reason) nem furának nevezném, hanem határozottan szarnak. Retorikailag és a felvetetett filozófiai problémákat (szövegek és az ezekhez való viszony) tekintve egyaránt. Inszupportábilis a javából.

ezt írta Cavell (én se fordítok, bocs): (...) since I wrote the opening sentence of The Claim of Reason (arrived at late in revising that manuscript, and providing perhaps the most prominent touchstone for whether a reader finds that my manner of doing things is sensible or insupportable), a sentence meant to be striking if only because of its length (those who deplore it have taken the trouble actually to count the number of words in it, somewhere just over two hundred), made so by me in order to raise as memorably as I could the question of how and where and for whom philosophy is called upon, that is, begins. (Cities of Words, 323.o) Hogy Cavell olyan igazán analitikus filozófus-e, szerintem ezt sokan vitatnák, de ez már más kérdés. (Ő maga a két hagyomány közé képzeli magát, szerintem jogosan, és szerencsére teljesen másként, mint a Rorty pl.)

Nekem ez tűnik az egyik legfurább nyitómondatnak (egyetlen kérdő mondat, fordítására nem vállalkozok!): Stanley Cavell: The Claim of Reason If not at the beginning of Wittgenstein's later philosophy, since what starts philosophy is no more to be known at the outset than how to make an end of it; and if not at the opening of Philosophical Investigations, since its opening is not to be confused with the starting of the philosophy it expresses, and since the terms in which that opening might be understood can hardly be given along with the opening itself; and if we acknowledge at the commencement, anyway leave open at the opening, that the way this work is written is internal to what it teaches, which means that we cannot understand the manner (call it the method) before we understand its work; and if we do not look to our history, since placing this book historically can hardly happen earlier than placing it philosophically; nor look to Wittgenstein's past, since then we are likely to suppose that the Investigations is written in criticism of the Tractatus, which is not so much as wrong as empty, both because to know what constitutes its criticism would be to know what constitutes its philosophy, and because it is more to the present point to see how the Investigations is written in criticism of itself; then where and how are we to approach this text?

Robert Nozick, Philosophical Explanations (saját fordítás): "Én is egy olvashatatlan könyvet keresek: sürgető gondolatok, melyek megragadnak izgalmasságukkal és nyugtalanítóságukkal, kinyilatkoztatások, melyek átformálandók vagy átformálnak, egy könyv, amit nem lehet egyszerűen csak végigolvasni, és mégis végére viszik az olvasást. Még nem találtam ilyen könyvet, meg sem próbáltam. Mégis, rá gondolva írtam ezt, abban a reményben, hogy ez a könyv majd fényében sütkérezik." Aligha tipikus az egyik legvilágosabban gondolkodó analitikus filozófustól...