Filozófiai szövegkezdetek III. rész, "kontinentálisok"

Rendkívül rühellem a kontinentális filozófia címkét, úgyhogy most jobb híján használom. Stupid, kényszer és nem komoly mondanivaló szülte elnevezés, mert a filozófiát regionálisan, földrajzilag próbálja körülhatárolni, holott a filozófia nem speciálisan földrajz és nemzetek kérdése. De jöjjenek a szövegkezdetek. Hegel: Vallásfilozófiai előadások: „Vizsgálat tárgyává kell tennünk először is a vallásfilozófia összefüggését az általában vett filozófiával, másodszor a vallástudomány viszonyát korunk szükségleteihez.” Tiszta beszéd, bár az nem érthető egyből, hogy hogyan függ össze a két kérdés. Korunk szükségletei és a filozófia (mint kordiagnózis felállítása) összekapcsolása Hegel egyik nagy találmánya, igazán nem nevezhető életidegen gondolatnak. Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet: „Képzetem a világ – olyan igazság ez, mely minden élő és megismerő lényre érvényesen vonatkozik; jóllehet csak az ember képes eljuttatni a világot a reflektált absztrakt tudatba; s ha ezt meg is teszi, a filozófiai fontolás fokára érkezett.” Azért ez elég elkedvetlenítő, mit is tudtunk meg? Kaptunk első mondatként egy igen homályos definíciót az emberre, melyben a definiens első megközelítésre csak távolabb visz a tárgytól, vagy éppen egy csúnya trivialitást formuláz. A többi? Nos, az Kant. Nietzsche. Adalékok a morál genealógiájához: „Mi tudósok nem ismerjük önmagunkat, és ennek megvan a maga oka.” Retorika überalles. Felhívás a szembenézésre, az életbeli legitimitás megkérdőjelezésére és felülvizsgálatára. Jó céhet választott Nietzsche a basztatásra, van mit köszörülni. Lét és idő: „A lét kérdése ma feledésbe merült, noha korunk haladásnak véli, hogy ismét elfogadottá vált a „metafizika”.” Filozófiatörténetileg konvencionális kezdés, beszólás a mindenkori „korunknak” (lásd még Hegel szöveg, kordiagnózis, bár ettől még nem leszünk in medias resek, tehát hatástalan a fordulat) és a plusz itt még annyi, hogy megpendíti a nagy témát is, az elején. Franz Rosenzweig: Der Stern der Erlösung. „Vom Tode, von der Furcht des Todes, hebt alles Erkennen des All an.” Valami olyasmit jelent ez, hogy „A halálból, a halálfélelemből veszi kezdetét a mindenség összes megismerése.” A maga műfajában csillagos ötös. Megszólíttatunk, útnak indulunk. A filozófia, a mindenség megismerése, mint a halál méregfogának kihúzása, ősi gondolat, de itt öntik igazán explicit formába először. Baljós árnyak, bátorság, már csak azt remélhetjük ezután a szövegtől, hogy elmeél is lesz benne, mellyel tárgyába vághat. Lévinas: Nyelv és közelség: „Vajon nem éppen az egyik legnyilvánvalóbb dolog-e az ontológia elsődlegessége az ismeretekkel kapcsolatos tudományok között?” Valami nyilvánvalóból kiindulni, valami egyszerűbből okos lépésekben elemelkedni, a filozófusok régi vágya. De hogy itt ez teljesül-e? Hát nem tudom. Ontológia? Ismeretekkel kapcsolatos tudományok (ez lehet, hogy hülye fordítás, nem tudom megítélni nem ismervén az eredetit)? Elsődlegesség? Kezdetnek elég kevés. Rosenweig, az egyik mester, jobban csinálta ezt. Bár itt nem ő volt a mérvadó, hanem a másik mester. Kár. Foucault: A szavak és a dolgok: „A festő kicsit elhátrál a képtől.” Egy képelemzés közepén találjuk magunkat, és hogy segít-e a szerző kikavarodni a sűrűből, ezt nem tudhatjuk előre. Jellemző az újabb keletű (Husserl, Heidegger utáni) „kontinentális” filozófiára, hogy a művészetből nyeri sok-sok problémáját, analógiáját, eszközét, hasonlatát. Hogy ez elég lesz e az összes filozófiai probléma kezeléséhez, az erősen kétséges. Mindenesetre ez a kezdés jó eséllyel fogja meg a fantáziát, az „elhátrálás”, a distanciálás felemlítése pedig nem véletlen, a filozófiában sokat használt gondolat. Hogy benne vagyunk a sűrűben, ez pedig jellemző a nyelvhez való viszonyunkra.