Derrida esete az akadémiai karrierrel

Épp mikor többen elvesztettük a fonalat, én véletlenül pont olvastam egy Szegedy-Maszák Mihály kijelentést, mely akár végszónak is beillik. Íme: "Egy ízben azt a megjegyzést kockáztattam meg: Derrida számomra a lángelme s a szélhámos ötvözete. Voltak, akik e kettő közül az egyiket, illetve a másikat fogadták egyetértéssel."

Lehet, hogy már a Szabad Változók fórumán sincs új a Nap alatt? :)

Egyetértésemet jelezve átvittem a formális nyelvek témáját egy külön topikba.

Egyetértek Andrással. Én is elvesztem a vita útvesztőjében. Hiába, ilyen a nyelv, útvesztő -- minden szó új és új gondolatot hoz (latinulo traho, trahere, ld. ebből teher) magával, terhessé válik a szó mindkét értelmében: újabb és újabb vitákat szül, s idegesít minket, mert mindez fárasztó. Minden diskurzus labirintus, amelyből csak fonál segítségével találhatunk ki. De maga ez a fonál is számtalan szövetből van szőve-fonva, mintegy kötegként funkcionál -- és örökkön örökké fennáll a veszély, hogy egyszercsak darabokra hullik, és már nem tudjuk, mit jelent az, hogy kiút. Honnét tudható, hogy a labirintuson belül, vagy kívül vagyunk? És nem a felvilágosodás mítosza, hogy kívül akarunk lenni, hogy magunkra akarunk találni? Nem a descartes-i szubjektum szörnye az, mi bekap minket, pont akkor, amikor a Minótaurosztól azt hittük, sikerül megszabadulnunk? A posztmodern korban mindez már nem tartható.

de nem abban az értelemben: nyissunk újabb és újabb topikokat ("fórum téma"), mert kezd teljesen követhetetlenné válni, ha tíz Derridázás után jön egy kis Heideggerezés, majd anal.fil.tört., majd formális nyelvek, majd megint vissza a gonosz franciához. Új fórumtéma nyitásának az is az előnye, hogy aki megnyitja, annak a vitaindítója mindig ott lesz olvasható az oldal tetején :) Nem mondhatjátok, hogy nem jártam elől jó példával.

Olyasmire gondoltam, mint az Attempto controlled English és barátai. Persze Montague-val mondhatjuk azt is, hogy "I reject the contention that an important theoretical difference exists between formal and natural languages." Csak a formalizmust kell kellően hajlékonnyá tenni, ugye...

Ja, és lehet hogy én vagyok tudatlan, de mi az a kvázi-formális nyelv?

Asszem, az Andrásnak igaza van, persze, hogy előbb-utóbb a természetes nyelvben feneklünk meg, akármennyire is formálisak akarunk lenni. Hát tessék, az meg ugye "olyan, mint a mosogatóvíz", hogy a kitünő fizikust idézzem.

Szerintem az analitikus szellemű interpretációk nem naivak, egyszerűen csak más project alapján működnek, mint a hagyományosak. Spade-től pont nem olvastam semmit, de pl. John Haldane olyan Aquinói interpretációkat ír, amik által egy csomó olyasmit megértek Aquinóiból, ami addig rejtve maradt előttem - egyszerűen mert Aquinói nem az én nyelvemen beszél. Az analitikus filtörténész mindig az érveket rekonstruálja, lehámozva a vallási, kulturális stb. sallangot az adott filozófusról. Ez pedig azért nem naiv, mert nagyon is tudatosan teszi ezt. (Megjegyzem, nagyon is jónak tartom azt a törekvést, hogy analitikus filozófusok világos és a szokásos zsargontól mentes könyveket írnak régi vagy főleg kontinentális filozófusokról. Ld. már említett Dermot Moran.)

Na jó. Igazad van. De legközelebb azért zárd be az összes nyitózárójelet! :-)

valami jó meggyőző példát kellene hoznod, ami mutatja, hogy második körben se lehet kiküszöbölni többértelműséget. Én eddig nem igazán találtam ilyet.

H(Ix[VKM(x) & SZVC(x) & T(x)=1120052303]!!!

A viccet félretéve, az ilyen javaslatokba mindig bele lehet kötni azzal, hogy a nyelvet el is kell magyarázni vhogy a bevezetéskor, és ha ezt term. nyelven tesszük meg, akkor örökölheti a kétértelműségeket. Alternatíva lehet a teljesen közvetítő nyelv segítsége nélkül történő tanítás. Ekkor viszont érdekes Chomsky-típusú megfontolások kerülhetnek elő, amelyek talán korlátozhatják a természetes nyelvek és az új mest. nyelv eltérését.

Még valami: a hosszú távú életben maradási esélyeink egy frászt jobbak az emberiség átlagánál, vagy ha igen, hát nem a finoman cizellált kognitív struktúráink miatt, hanem mert röfögő malacunk volt idáig. Ha ezt az állítást a két világháború valamelyikekor teszed, félek, nagyon csúnya pillantásokat kaptál volna.

Szerintem a Dánielnek abban azért van némi igaza (de logika mindenesetre van benne), hogy a természetes nyelv kétértelműségei cseppet sem biztos, hogy természetes nyelvi parafrázisokkal orvosolhatók. Hiszen mi van, ha maga a parafrázis, ami term. nyelven van megint, ugyanabban a nyavalyában szenved? A megoldás szerintem is egy formális vagy kvázi-formális nyelv. Tessék szépen kidolgozni és aztán használni egyet!

Az első feltevésre a végső magyarázatot ne várd tőlem, én nem foglalkoztam eleget evolúciós pszichológiával, ezért csak nagyon vázlatosan tudok válaszolni: feltehetően nagyjából egyforma környezetben éltek az őseink (értsd: földi körülmények között,és nem marslakóként), hasonló szelekciós nyomásnak voltak kitéve, ezért nagyjából ugyanazok a fogalmi/következtetési modulok alkotják az elménket. Mind a ketten sikeresen működünk egyelőre, a saját lokális környezetünkkel kölcsönhatásban élve. Talán elmondhatjuk, hogy hosszabb távú életben maradási esélyeink jobbak az emberiség átlagánál.

2. Például a "Minden fiú meghívott egy lányt" többértelmű mondatot nem fogom jobban érteni a "Van egy lány, akit minden fiú meghívott" illetve a "Minden fiúra külön-külön igaz, hogy meghívott egy lányt". átfogalmazások helyett univerzális és egzisztenciális kvantorokat használva.

3. Itt szerintem neked kellene bemutatni, hogyan lehet egy szó jelentéséből előbűvészkedni a jelölt dolog létezése melletti bizonyítékokat. Rendben van, az ontológiai istenérvet hagyjuk, akkor is marad még jó néhány.

Először is tisztázzuk, hogy nem a "kontinentális filozófia" ellen, még csak nem is Derrida ellen kívántam szót emelni, egyszerűen csak nem gondolom, hogy védhető lenne a "minden elmélet inkonzisztens" kijelentés, ha elméleten és inkonzisztencián kicsit is hasonló dolgot értünk ahhoz, amit érteni szokás rajta a logikában és (nem csak anal...) filozófiában. Olyan megszorítását sem tudom igazán elképzelni az állításnak, ami plauzibilis lenne.

Ez a leírás:"amennyiben egy elméletet a világra akarunk vonatkoztatni, akkor általában hasra esünk."
Inkább a hamis elméletekre tűnik nekem érvényesnek. Lakatosi kategóriákat erőltetve a filozófiatörténetre, azt mondhatom, hogy a filozófiai "kutatási programok" a legritkább esetben buktak meg azon, hogy inkonzisztenseknek bizonyultak (Frege esetleg kivétel lehet :-), inkább az történik, hogy stagnálni kezdenek, degenerálódnak (egyesek szerint ez történt pl. a skolasztikával), nem tudnak többé érdekes, megvilágító belátásokkal előállni -- pl. a klasszikus fenomenalista redukcionizmus talán ilyen programnak tekinthető.

Ami a "nagy vitát" illeti: meglep, hogy senki sem vetette fel eddig Gadamer (és általában a hermenautika) értékelésének kérdéset -- számomra az Igazság és módszer eléggé meggyőzően bizonyította, hogy a kiindulópontként szolgáló (többek között) Hegel-Husserl-Heidegger nevével fémjelzett tradíció valódi filozófiai problémákkal foglalkozik, méghozzá igenis argumentatív módon.

Az anal.fil. vakfoltjai közül a filozófiatörténeti szövegek interpretációjának problémáját érzem alapvetőnek -- érdemes megnézni, hogy anal. filozófiatörténészek, pl. a középkorász Vincent Spade milyen mérhetetlenül naív és reflektálatlan dolgokat tudnak írni ezzel kapcsolatban.

Csak egy megjegyzés: nem mondtam, hogy az anal.fil. definiálja az összes alapfogalmát, csak annyit mondok, hogy többet definiál, mint a kontinentális.

Akkor most az analitikus filozófia definiálja az összes alapfogalmát, vagy pedig nem? K.D. azt állítja, hogy igen, míg E.B. azt mondja, hogy nem, mivel ez felesleges. Most melyiknek higgyek?

Egyetértek veled, lehet hivatkozni a racionalitásra az analitikus filozófiában. De időnként nem árt elgondolkozni, hogy vajon ugyanazt is érti-e rajta mindenki.

Most jelzem, hogy mely feltevéseid azok, amelyeknek egy dekonstruktőr nekimenne.

1. Mindannyian ugyanazokkal a fogalmakkal rendelkezünk, amit az bizonyít, hogy a kategorizálásunk, az egyes konkrét esetek besorolása elég nagy mértékben átfedné egymást.

2. A természetes nyelv szerkezete is viszonylag áttekinthető, amikor meg nem az, mondjuk szintaktikai kétértelműség adódik, akkor is természetes nyelvi parafrázissal ki lehet fejezni a különféle olvasatokat formalizmus helyett.

3. Azt is erősen kétlem, hogy a különféle istenérvek kritikusai és védelmezői bármit is profitálhatnának az isten szó jelentésének elemzéséből.

E három tételre nem adsz bizonyítást. Gondolkodásodat ezek a tételek meghatározzák, de nem tudod megindokolni, hogy miért. Így működsz, és aránylag sikeresen. Én másképp gondolkozom, és sikeresen működöm. Megértjük-e, amit egymásnak mondunk? Nem vagyok benne biztos.

Szűkítsük a kört akkor. Lévinas, Sartre: ejtsük ki. Husserl: hm, határeset, talán nem volt annyira központi a filozófiájában az ontológia, mint He.-nél, de azért foglalkozott vele. Hartmann: no, hát ő bizony foglalkozott ontológiával vastagon, egy realista ontológiát épített fel, ún. létszférákat különített el, amelyek egymásra épülnek. Whitehead pedig egy "organikus természetfilozófiát" épített ki, amelynek hatása főként a mai (nem túl népszerű) pánpszichizmusban érhető tetten.
A terminológia szerintem igenis slampos. Ezek az új szavak nagyon hangzatosak, de mit csinálnak azon kívül, hogy költői löketet adnak az írásoknak? Le lehet fordítani köznyelvi szavakra? Az a gyanúm, hogy nem csak a terminológia, de maguk a problémák is konstruáltak. Továbbra sem értem, mi problematikus a kézhezállóban (?) A fő baj persze az, hogy az anal.fil.-ok megmondják, mit értenek egy új szón, mikor bevezetik, He. viszont nem mondja meg: a legnagyobb természetességgel használja, mint ha én is mindig ezt a nyelvet beszéltem volna.

senki nem állította, hogy ez a típuslista precíz definíciója volna a racionalitásnak. Az se baj, ha összevonató néhány típus. Mi van akkor, ha ez afféle családi hasonlóság fogalom? Beletartozhat még: racionális dolog bízni az emlékeimben vagy az érzékszerveimben, ha nincs különösebb ok kételkedni a megbízhatóságukban, és racionális pl. elhinni a hitelesnek tartott forrásból szerzett híreket.

A másik, amit ezzel kapcsolatban felvetnék, mert fontosnak tartok: vitatkoznék azzal a felvetéseddel, hogy az analitikus filozófia a kétértelműségből, a homályosságból táplálkozna, és azzal is, hogy formalizált nyelvre volna szüksége. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ne lennének problémák kétértelmű kifejezésekkel. Mégis, általános jellemzésként több okból sem tudom ezt elfogadni.

1. Definíciók. Tegyük fel, hogy a racionalitást nem lehet definiálni. Ez akkor azt jelenti, hogy érvelésben nem hivatkozhatunk rá? Szerintem nem. Megpróbálom elmagyarázni, miért.
Tegyük fel, hogy A a szabad cselekvésről akar egy definíciót adni, és így kezdi: X személy szabadon cselekszik, hha racionálisan dönt bizonyos szituációkban... (a folytatás most nem érdekes).
A kérdés az, hogy A-nak előzetesen meg kell-e határoznia a "személy" vagy a "cselekvés" vagy a "racionalitás" fogalmát ahhoz, hogy B értse, mit akar mondani. Ez más vitákhoz vezetne át, pl. a személyes azonossághoz, a cselekvésfogalom meg az események ontológiai státusához, de a kérdéses kontextusban fölösleges precízkedés volna. B enélkül is érteni fogja a definíciót (t. fel, hogy nincsenek benne szakkifejezések), de nem azért, mert elemezni tudja a személy vagy a cselekvés fogalmát, hanem mert mindannyian ugyanazokkal a fogalmakkal rendelkezünk, amit az bizonyít, hogy a kategorizálásunk, az egyes konkrét esetek besorolása elég nagy mértékben átfedné egymást. Lehetnek vitatható, homályos esetek, mondjuk A személynek tekintene egy magzatot, B viszont nem,de ez már nem kétértelműség, hanem homályosság volna, és egyébként se volna sok köze a szabad cselekvéshez. Másrészt elvileg a homályos fogalmat is lehet definiálni, ha a definícióban más homályos fogalmat használunk.

2. Szintaxis. Szerintem a filozófiai érvekben szereplő állítások nagy részét lehetne predikátumlogikai eszközökkel formalizálni. Hogy ezt még sem teszik, annak az az oka, hogy a természetes nyelv szerkezete is viszonylag áttekinthető, amikor meg nem az, mondjuk szintaktikai kétértelműség adódik, akkor is természetes nyelvi parafrázissal ki lehet fejezni a különféle olvasatokat formalizmus helyett. Persze előfordul, hogy pl. összehasonlítás kedvéért időnként formalizálnak bizonyos állításokat.

3a. Vannak olyan filozófiai nézeteltérések, amik esetében nincs okunk feltenni, hogy a vitázók ne értenék egyformán helyesen és ugyanabban az értelemben az állításokat. Ez fordul elő olyankor, amikor több állítás együttesen inkonzisztens, pedig külön-külön vizsgálva mindegyik plauzibilisnek tűnik: nem feltétlenül azért, mert valamilyen intuíció szól mellette, hanem azért, mert pl. tudományosan indokolható. (pl. a fizikai világ oksági zártsága.)

3b. Példák, Jelentés és igazolás különbsége. Nehezen tudom elképzelni, hogy a kifejezések egyértelműsítésével megoldható lenne a viták többsége pl. a normatív etikában, ahol főleg bizonyos attitűdök elfogadásáról van szó. Azt is erősen kétlem, hogy a különféle istenérvek kritikusai és védelmezői bármit is profitálhatnának az isten szó jelentésének elemzéséből (az egy más kérdés, hogy egyesek azt próbálják megmutatni, hogy isten tulajdonságai együttesen inkonzisztensek). Vagy hogy az ersatzisták és a modális realisták ne ugyanúgy értenék a szükségszerűség és a lehetőség fogalmait. Vagy hogy a tér és idő abszolút és relatív felfogása közti különbség a szavak többértelműségéből eredne. És gondolom lehetne még példákat hozni politika-, történelem-, társadalomfilozófiából vagy esztétikából is.

Ha pedig a dekonstruktőr megcsóválja a fejét, és azt mondja, hogy "igen, de a zulu bennszülöttek teista elmélete épp úgy igaz, csak mások az előfeltevéseik" (ilyeneket szoktak ugyanis mondani!)

No igen, mert mivel van olyan dekonstruktőr, aki hülyeségeket beszél, tehát Derridának nincs igaza. Úgy vélem, ezzel érvelsz. Megint javaslom elolvasni azt a citátumot Derridától, amit már kétszer megemlítettem. Ha megtetted, olvassál tovább itten. Derrida azt mondja, igen, a tudomány hasznos - bizonyos dolgokat jól tud előrejelezni, másokat nem. De amint V.K. jelezte, vannak vakfoltjai -- az analitikus filozófia esetében akár még a konkrét példával is egyetértek -- és ezeket a vakfoltokat érdemes kutatni.

Derrida egyébként tudtommal sose kritizálta a természettudományokat olyan nagyon - vagy az analitikus filozófiát -, hanem a filozófia és társadalomtörténet nagyjaival foglalkozott. Ahol ezek a vakfoltok bizony egészen érdekesekké váltak. Szerinted ez a tevékenység érdemelhet díszdoktori díjat? és ha nem, miért?

Az, ami az analitikus filozófia-természettudományok kapcsán kritikusan mondható, azt a Science Studies fogalmazza meg igazán, és nem Derrida maga. A konkrét példát illetően -- nyilván nem zulu előrejelzés alapján fogom meggondolni, hogy holnap lesz-e eső, hanem Aigner Szilárd alapján. De amikor az a kérdés merül fel, hogy mint kormányzati tisztségviselő, mire adjak pénzt -- arra, hogy a zulu kultúra értékeit megőrizzük (mert lokálisan a zulu esőjóslás azért fontos funkciót tartott be, összetartotta a törzset, kohezív erő volt, és alkalom adtán meg az esőt is jól jósolta meg) vagy Aigner Szilárdnak adjuk a pénzt, aki mondjuk megmondja, hogy lesz-e eső, mit tesz isten, eközben olyan sok pénzt emészt fel, amiből hat kórházat fel lehetne építeni, akkor ugye a dolog már nem egyértelmű. A tudománynak nem csak pozitív következményei vannak, ugye.

Egyébiránt meg az analitikus filozófia mit szokott előrejelezni?

A logikai inkoherencia, hát isten tudja, nem tudom. Mi a logikailag inkoherens abban, hogy valaki azt hiszi, hogy Esőisten dönt arról, hogy lesz-e eső vagy sem, hogy az esőjósló tud kapcsolatot létesíteni az Esőistennel, tehát az esőjóslót kell megkérdezni, hogy lesz-e eső? Az előrejelző erő persze nem nagy, de a logika támadhatatlan. És az előrejelző erő, mint a legfőbb jó -- hát nem is tudom, ez azért nem olyan feltétlenül meggyőző érv.

A racionalitás, ez a homályos valami, remekül működik egy csomó dologban. Más dolgokban meg nem. Most lényegében azt állítod, hogy ha racionálisan gondolkozunk, akkor a világ jó lesz. Most tényleg?

Amikor meg elkezdesz beszélni a nyafogásról, akkor ízlésítéletet alkalmazol, nem pedig racionális ítéletet. Tudja a dekonstruktőr, hogy miről beszél -- csak nem hajlandó olyan mértékben elfogadni egy álláspontot, mint te. azt mondja -- nézz a vakfoltjaidra is, barátom, ne csak azt hidd, hogy a te elméleted király.

És utána ami meg jön a 'szövegről,' az a te szövegelésed. Az, hogy csak szöveg van, megint nem azt jelenti, hogy minden lehetséges, ugorjunk le a tizedik emeletről. Hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy nyelvi megszólalásaink nyelviségét nem árt elfelejteni. Sokal példája meg teljes hülyeség: lásd a Derrida citátumot. Mégegyszer ismétlem, ha nem értetted meg:

A tudomány jól működő tákolmány, de tákolmány. Mi benne élünk, nem tudunk kilépni belőle, nem is akarunk. De fel akarjuk hívni a figyelmet, hogy vannak jó oldalai (előrejelzi, hogy a tizedik emeletről leesve meghalunk), és vannak kevésbe kidolgozott oldalai (például nem tudja, hogy miért is jó az, amit csinál). Most te építed a tudományt, én meg gondolkozom azon, és esetleg eredményre is jutok, hogy miért is nem csak a tudomány által gazdagodik az elme.

Ezt meg fogadd el te, én meg elfogadom, hogy annak is értelme van, amit te csinálsz.

azért elég sokan gondolták még így előtte is, utána is, és az ő korában is
Hát nem tudom; Hartmannt egyáltalán nem ismerem, Whitehead egy nagy homály előttem; azt viszont tudom, hogy Husserl kifejezetten nem tartotta elsődleges feladatának az ontológia kidolgozását; Lévinas, Sartre meg Heidegger után jött (az, hogy utána kik mit gondoltak, nem számít abban a kérdésben, hogy mit mondott ő először :)) Értekezhetnék a heideggeri ontológia-fogalom különlegességéről, de nem teszem...

jóformán egy filozófus sem állította, hogy nincs olyan, hogy világ
De azt sokan állították, hogy meg kell magyarázni, hogyan jutunk el a világ(ról való tudás)hoz az érzéki adatokból etc.etc., tehát abból, ami a tudatban etc.etc. "közvetlenül" adva van; míg He. szerint ugye ez a rossz kérdésfeltevés: le kell írni, hogyan vagyunk (már mindig is) a világban, és ez nem működhet tudatból, szubjektumból, mind-ból kiindulva.

új, slampos terminológiát talált ki
Semmi slampos nincs benne: teljesen következetesen használja; magyarul kissé szokatlan, de lássuk be, nem kont. filozófusokkal is előfordult már, hogy szokatlan szavakat használtak.
Egyébként nem knowledge by izé meg a másik, mert He.nél ezeknek ontológiai jelentősége van, míg a különféle tudásfajták mégoly izgalmas leirogatása sem jár (automatikusan) ontológiai jelentőséggel. (Ezért teljesen elhibázott a Rorty-féle "Heidegger, a pragmatista"-értelmezés.)

van, amikor valami működik, és van, amikor nem
Nem az erre való rácsodálkozásról van szó, hanem arról, hogy a normális működés zavarának elemzése kiválóan alkalmazható a normális működés ontológiai jelentőségének feltárására. Hogy ez pontosan mit jelent, az persze a gyakorlatban derül ki, vö. pl. Lét és idő viszonylag elejefelé (világ-fenomén körül) és még vagy tízmillió nagyszerű (!) fenomenológus.

A szerzői intenciót csak azért kevertem a képbe, mert Boldizsárnak válaszoltam (erre), de ha már felvetődött, csináltam egy külön fórumot erről a hihetetlenül szellemes Azt akartam mondani, hogy címmel, terjedelmes, reményeim szerint ellentmondásra sarkalló vitaindítóval; szerintem egyébként több értelme volna arról vitatkozni, mint Derridáról vitatkozni* :)

Hát ez nagyon tetszik! (Arról beszélek, amit a Rónai András írt.) Főleg a 3) és a 4) pont, mert az nem teljesen a filozófiai elefántcsonttorony belügye. (Persze ezek az elemzések elég sokszor Husserl különböző megjegyzéseire támszkodnak lényegileg, de ez most tökmindegy, mert a vita szempontjából Husserl és Heidegger ugyanaz a brancs.)

Akármennyire is szeressük az analitikus filozófiát, azért valljuk már be, hogy az többnyire le se szarja azt a tényt, hogy mindannyian egy világegészhez viszonyulunk, ki-ki a maga módján, és hogy ez a viszonyulás alapvetően hangulati (akármit is jelentsen pontosan ez utóbbi). Az analitikus filozófia szempontjából az emberi létezés egyik alapélménye egyszerűen nem létezik. Ez, gondolom, az analitikusok módszertanából is következik: a hangulatot, hangoltságot csak megmutatni lehet, a figyelmet ráirányítani, rávezetni a "megérzésére" azt, aki nyitott erre, de nem lehet érvelni mellette vagy ellene. Ettől ez még filozófia marad, ha a filozófiát a az embert létében foglalkoztató legalapvetőbb kérdésekkel való bíbelődésnek tekintjük. Ez bizony egy vakfoltja az analitikus filozófiának, ami véleményem szerint azt példázza igen konkrétan, amit Margócsy általánosságban már feszegetett Derrida kapcsán.

Mi az, amiben tévedtem? Azt hiszem, a tudomány önellenőrzésével kapcsolatban csakugyan tévedtem, de erre nem térek ki, mivel azóta eléggé másfelé fordult a téma.
Heideggerrel kapcsolatban szerintem nem tévedtem. Nézzük András felsorolását:
1) tényleg érvelt emellett, de nem értem, ebben mi az eredeti? Ezt azért elég sokan gondolták még így előtte is, utána is, és az ő korában is (Nicolai Hartmann, A.N. Whitehead, Edmund Husserl, abban az időben még Levnias, Sartre stb.)
2) ezt tényleg mondta (ez talán a legismertebb a négyből), csak egy a baj. Az, hogy a szubjektum és az objektum nem választhatók el egymástól, az bizonyos értelemben triviálisan igaz, egy másikban meg triviálisan hamis. Igaz, de jóformán egy filozófus sem állította, hogy nincs olyan, hogy világ, vagy hogy az emberek nem a világban élnek. És hamis, mert eléggé evidensnek tűnik, hogy ha megégetem az ujjamat, akkor az én ujjam fáj, nem pedig a világ. Banális? Az, de sajnos Heidegger maga is banális.
3) Mi az a kézhezálló? Ha itt jól értettem Heideggert, akkor műmájerkedett egyet azzal, hogy új, slampos terminológiát talált ki a "knowledge by description" és a "knowledge by acquaintance" ill. "knowledge by practice" között, úgy ráadásul, hogy utóbbi kettőt egybevonta.
4) Ebben meg végképp nem értem, mi újat mondott Heidegger. Hát igen, van, amikor valami működik, és van, amikor nem. Konkrétan, mi érdekeset mondott erről Heidegger?

A megvizsgálatlan előfeltevésekkel kapcsolatban van egy igen egyszerű válaszom a filozófusok* számára: OK, nem tetszik nektek az elmélet, mert van benne egy megvizsgálatlan előfeltevés, vagy mert nem magyaráz meg mindent. No és? Mit tudtok ajánlani helyette? Ha semmit, akkor a kritika formálisan lehet ugyan jogos, de minden esetre cél téveszt. A tudomány is így működik: amikor egy elmélet jól működik, akkor azt szokás rá mondani, hogy igaz. Ha pedig a dekonstruktőr megcsóválja a fejét, és azt mondja, hogy "igen, de a zulu bennszülöttek teista elmélete épp úgy igaz, csak mások az előfeltevéseik" (ilyeneket szoktak ugyanis mondani!), akkor azt lehet mondani, hogy nem. A zuluk előrejelzései sokkal rosszaBBak, logikailag sokkal inkoherenseBBek, stb. Ugyanez áll a filozófiára is. Megint ugyanaz: a filozófus* tetszeleg Mefisztó szerepében, de semmi olyat nem mond, amit kritikának lehetne nevezni. Persze, mindig nyaggathatja a filozófust, mint a kisgyerek, hogy "miért, miért, miért?", de a válasz mindig az lesz: mondj jobbat. Ha nem tudsz jobb alternatív elméletet mondani, akkor nincs miről vitatkozni. A racionalitásra is ez áll: tkp. nem foglalkoztat túlzottan, mi a racionalitás, vagy ha valaki nagyon kíváncsi, akkor nemes egyszerűséggel rábökök pl. egy jól sikerült Russell-cikkre, és azt mondom, hogy "ez". A racionalitás, ez a homályos valami, úgy tűnik remekül működik. Amíg nincs alternatívája, addig a dekonstruktőr feleslegesen nyafog, ill. beszél "nagy nyugati naivitásról" - ő ugyanis sokkalta naivabb, mivel még azt sem tudjuk, miről beszél. Ja igen, a szövegről beszél, ugye, a dekonstruktőr szerint lényegében csak a szöveg van, és ha ez így van, akkor minden lehetséges, és nincs objektív igazság. Erre megint Sokallal felelnék: "Ha nincs objektív igazság, akkor pl. a szabadesés is csak számomra igaz, de számukra esetleg nem. Javaslom, próbálják ki, és ugorjanak ki az irodám ablakából. A tizedik emeleten van."

Nézd,

amikor azt állítod, hogy az egész 'posztmodern-relativista' gondolatkör, etc., akkor ugye általánosítsz, mintha volna valami olyasmi. Gondolj bele, most csak Derridáról beszélünk. Én adtam neked egy konkrét Derrida elemzést, Lévi-Straussról. Lévi-Strauss a hatvanas években eléggé nagy szám volt, és nem csak Franciaországban. Derrida konkrét szövegelemzéssel bemutatta, hogy Lévi-Strauss elméletének határai vannak. Ez nem jó?

A nagy, általános állításokról meg:
"Vélemények, feltevések, intuíciók nélkül nem tudunk élni."
Tök jó, egyetértesz Derridával. Idézem, amit már idéztem:
"Deconstruction has nothing to do with destruction. That is to say, it is simply a question of being alert to the implications, to the historical sedimentation of the language which we use -- and that is not destruction. I believe in the necessity of scientific work in the classical sense. I believe in the necessity of everything which is being done and even of what you are doing, but I don't se why I should renounce or why anyone should renounce the radicality of a critical work under the pretext that it risks the sterilization of science, humanity, progress, the origin of meaning."

Persze, folyamatosan használom az igaz, bebizonyít, etc. szavakat. (Ráadásul filozófiával nem is foglalkozom, Derridát csak szórakozásból olvasok, etc). Csak van az igaz szó, amikor az azt jelenti, hogy igen, ez így van a világban. És van az igaz*, amikor azt jelenti, jelenleg azt hiszem, ezzel a feltevéssel élve nekem jó lesz. És a kettő közül ugye az igaz szó-ról nem tudhatjuk, hogy így van-e (radikális szkepticizmus, talán), az igaz* esetében meg van remény, hogy hátha.

És az arroganciáról: Nem, nem arról beszél az egész posztmodern, hogy minden elmélet zsarnoki. Arról beszél, hogy nem lehet eleve eldönteni, hogy egy elmélet zsarnoki-e vagy sem. Elképzelhető, hogy ha alkalmazásra kerül egy társadalomban, akkor problematikus következményei lesznek. Nem mondom még azt se, hogy a posztmodern gondolkozó meg tudja mondani, hogy egy elmélet végülis társadalmilag káros lesz-e vagy sem. De azt tudja mondani, radikális kritikávalhogy:

Az a felvilágosodásbeli mítosz, hogy a tudomány/filozófia az emberiség fejlődését szolgálja, mítosz. Lehet, hogy néhány fajtája ezt teszi, lehet, hogy néhány fajtája nem. És folyamatosan gondolkodnunk kell azon, hogy akkor mi is a helyzet -- nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak a tudományt műveljük, és abba ne menjünk bele néhanapján, hogy ennek mik lesznek a következményei.

Most ebben nincs igaza, valahol?

És igen, az arrogáns szót személyes értelemben használtam. Igen.

Némiképp formalizálnék néhány érvet, úgy gyorsabban lehet válaszolni.
1) X elmélet hülyeség, mert ellentmond Y elméletnek, és Y igaz.
1b) X elmélet hülyeség, mert következik belőle p állítás, ami ellentmond Y elméletnek, márpedig Y igaz.
2) x filozófus hülye, mert X elméletet vallja, ami hülyeség, mert 1)
2b) y nem beszélhet komolyan, mert szerinte x filozófus értelmes dolgokat mond, márpedig 2)
Szerintem ezek az érvek nem konkluzívak, nem szépek és nem tartoznak az analitikus filozófia nagyböcsű eszköztárába sem.

Visszatérve Heideggerre; előrebocsátanám, hogy a célom nem az, hogy bárki meggyőzzek (ilyesmiről rég letettem), hanem hogy cáfolni próbáljam Dávid sugalmazását (lásd itt), hogy H. nem mondott semmi olyan újat, amit röviden meg lehetne fogalmazni, ergo nem nagy filozófus(*) (a "röviden megfogalmazhatóság" kritériumát egyébként nem tartom egészen kifogástalannak).

Heidegger (a "korai"):
1) meggyőzően (!) érvelt (!) amellett, hogy ontológiát csinálni fontos és lehetséges, és nem mondjuk másodlagos (logikailag és időrendben) az ismerelmélethez képest.
2) konkluzívan (!!!) érvelt (!) amellett, hogy a tudatból, szubjektumból (elméből, mind-ból) kiindulva olyan problémák közt találjuk magunkat, melyeket nem lehet megoldani; és hogy ehelyett inkább az volna a feladat, hogy megfelelően leírjuk azt a létezőt, amik mi vagyunk (most ebből a szempontból mindegy, hogy Daseinnek nevezte vagy aranyoskámnak), és amely pl. a világban van. Tehát nem az a kérdés, hogy hogy a fenébe tudja a (világ nélküli) tudat megismerni a világot, hanem hogy mi módon is van az ember a világban.
3) Meggyőző, de legalábbis izgalmas leírásokat produkált e tárgyban; pl. eszköz-dolog (kézhezálló-kéznéllévő), hangulatok szerepe a világhoz való viszonyban, a megértés előzetesség-struktúrája stb.
4) Igen hasznos és érdekes módszereket kínált e leíráshoz; pl. a hangulatok elemzése; azon jelenségek kihasználása az elemzés számára, amikor valami nem jól működik, félrecsúszik, és így jobban megmutatja, hogy mi(lyen) is az, amikor a dolgok "normálisan" mennek.

Nézd.

Egyfelől: Derrida általában a 'kontinentális' filozófiatörténet, a strukturalizmus és hasonlókból szedegette példáit. És azokról mutatta be, hogy problematikusak. Ez ugye alapjában véve nem baj?

Itt az inkonzisztens szót nem a szigorúan anal.fil. értelmében használtam. (Én, nem Derrida) Hanem úgy, hogy amennyiben egy elméletet a világra akarunk vonatkoztatni, akkor általában hasra esünk. A Peano-aritmetika konzisztens, saját határain belül, igen, egyetértünk.

De, próbáld megindokolni, miért Peano-aritmetikával akarsz foglalkozni, miért gondolod azt, hogy az az elmélet jobb, mint bármelyik más. Miért gondolod, hogy az analitikus filozófia jobb, mint a kontinentális. Erre már a Peano-aritmetika eszközei alkalmatlanok, és nyelvi magyarázatot kell adnod. Most erre mondhatod, hogy na ja, persze. Csak egy csomó kontinentális elmélet úgy gondolta, hogy egyfelől ad egy magyarázatot egy csomó dologra, és másfelől azt is elmagyarázza, hogy ez ez elmélet a legjobb. Nu, ez általában nem megy.

Derrida szerintem azt gondolja, hogy ha csak úgy csinálsz egy konzisztens elméletet, az nagyon jó. De próbáld meg megindokolni, minek. És akkor majd jő ő, és megmutatja, hogy itt már nem tudsz mit mondani.

De mégegyszer mondom: a filozófiatörténettel foglalkozó, elemző olvasás magában nem hasznos? még ha azt is mutatja ki, hogy azok a szövegek általában számos ellentmondást rejtenek magukban?

Azért a Lehrer listájában a 8. pont kicsit talán erős. Mi az, hogy az "erkölcsi ítéletalkotás (legalábbis Kant szerint)" a racionalitás egyik fajtája? Akkor az esztétikai ítélőerő miért nem? Ott is lehetségesek következtetések. És még sorolhatnám a példákat, amiket nem kéne a racionalitáshoz tartozónak tekinteni pusztán azért, mert logikailag részben legalábbis rekonstruálhatók.

Ezt hogy kell érteni? Vegyük pl. a Peano-aritmetikát (a természetes számok aritmetikájának elméletét). Hogy nézne ki az inkonzisztenciájának igazolása?

Az "eleddig nem találtunk ellenpéldát" kitétel legalább azt kéne, hogy jelentse, hogy minden közismert elméletről bebizonyosodott, hogy ellentmondásos. Vagy csak "filozófiai elméletekről" beszélünk?

Dániel!
Az analitikus filozófusok lehet, hogy meg vannak győződve emberek arról, hogy elméletük igaz, de ezeket az embereket én az 'arrogáns' szóval illetem. Derrida meg bebizonyítja róluk, hogy a tökéletes elmélet vágya érthető, de ugyanakkor céltalan -- meg egy csomo tudomány és anal-filozófus is ezzel fog egyet érteni. És ugye racionális vitában meggyőződés nincs, csak érvek.

Már írtam, hogy anélkül nem lehet valamit mondani/állítani, hogy ne legyél meggyőződve arról, hogy amit mondasz (bizonyos értelemben) "úgy van", vagyis "igaz" a szónak egy naiv, köznapi értelmében.(igaz=kb. úgy mutatja be a dolgokat, ahogy azok vannak) pl. Te meg vagy győződve arról, hogy azok, akik az "igazság"-ról beszélnek, intoleránsak másokkal szemben. Ez "így van"(a valóságban), szerinted? Na ugye.

Ami az "arrogáns" jelzőt illeti: az alaprobléma itt van. Az egész posztmodern-és kultúrrelativista gondolatkör abból indul ki, hogy aki arról beszél, hogy lehetséges a világ megismerése, "tudás" a valóságról (amit ők összekevernek a tökéletes elmélettel!!), az már eleve, elkerülhetetlenül arrogáns, bigott, dogmatikus, a másik véleményét nem toleráló stb. Durvábban fogalmazva: zsarnok, avagy a patriarhátus rendszer kőkemény "macsója" (lásd még: feministák)
- ÉS EZZEL SZEMBEN vannak a nagyon toleráns (tehát a biz. értelemben a "jó") dekonstruktivsták, radikális feministák, kultúrrelativisták stb, akik lemondva az igazság igényéről satöbbi...

Ez azonban nem így van. Én tisztelhetem a másik embert, mint embert, akkor is, ha nem értek vele egyet.
És azt is meg kéne gondolni, hogy a "tolerancia az emberek között" az mitől jó, mitől helyes erkölcsileg, és milyen alapon mondhatod azt, hogy az arrogáns az "nem jó". Vagy ez nem egy univerzális erkölcsi elv, hanem pusztán neked személy szerint(!) nem tetszik ez? Akkor: másnak meg más "tetszik", ennyi.
Még egy kérdés: Te magad nem vagy intoleráns az általad "intoleránsnak" nevezett emberekkel és filozófiákkal?

Az meg hogy mindenkinek vannak előfeltevései, "alaptételei", "axiomái" (nevezzük így), amiket elfogad az így van (látod megint!), de önmagában semmit se bizonyít.
Ugyanis vélemények, feltevések, intuiciók stb. nélkül egész egyszerűen nem tudnánk (normálisan) élni, nem tudnánk cselekedni stb. Ezeket nem lehet kiirtani az "emberi természetből" (lásd: Hume, illetve: Witgenstein a bizonyosságról).

A következő mondat: 'Az igazság fogalmának feladása/elhagyása elvezethet az emberek békés együttéléséhez, mások tiszteletéhez, megértéséhez stb.'
Az általad elmondottak alapján mi más lenne ez, ha nem "előfeltevés", durvábban szólva "előítélet"??

Végül, azt írod: "Derrida meg bebizonyítja róluk" - ehhez már nem kell kommentár. Derrida hogyan bizonyíthat be bármit is?