Azt akartam mondani, hogy

Bocs, a kései válaszért, most akkor nekilátok.

Valójában a szándékod nem pusztán az volt, hogy rávedd emberünket, hogy adja oda a sót, hanem még az is, hogy bizonyos módon vedd rá.

No igen, itt nem fejtettem ki, mire is gondolok (mondjuk nem értekezést írtam): szóval úgy látom, hogy vagy valami triviális dolgot veszünk szándéknak ("el akartam kérni a sót"), és akkor alig magyaráz valamit; vagy elkezdesz mindent belevonni (azt akartam mondani, így-és-így, tudván, hogy ő tudja, hogy én tudom stb.), és a végponton minden szándékos lesz, vagyis elvész a szándék magyarázóereje.

A másik szándékához közvetlenül valóban nem férünk hozzá (...) De hipotéziseink vannak róla. Ezt viszont én egyáltalán nem látom végzetesnek egy jelentéselméletre nézve.

Én viszont igen; azt gondolom, hogy ha valaki filozófiai* jelentéselméletet akar csinálni, akkor bizonyos alapvető "tényeket", amit a jelentésről gondolunk, meg kell őriznie. És ilyennek gondolom azt, hogy a nyelvi jeleknek van jelentésük, ami korántsem azonos azzal, hogy "beszédképző szerveink bizonyos típusú mozgásaira más ember(eknek látszó lény)ek elég nagy valószínűséggel ilyen-és-ilyen módon reagálnak". Tudom, ez erős állítás :)
* filozófiai jelentéselméletről beszélek, vagyis nem nyelvészetiről: a nyelvészek modellalkotási szempontok által vezérelve ettől-attól eltekinthetnek (vagy tán kell is nekik), csak legyenek tisztában azzal, hogy ezt tették.

(Nagyjából ugyanezt gondolom ezzel kapcsolatban: az a nézet sem különösebben problematikus, hogy az érzetek, és az érzelmek is alapvetően privátak, amivel összefér az, hogy publikusan ki lehet fejezni őket: érzést kifejezni nem azonos ezzel: viszonylag jó valószínűségi következtetésekre alkalmat adni a másiknak saját jövőbeli viselkedéseinkkel kapcsolatban. Ebből az elemzésből épp csak az érzés meg a kifejezés tűnik el.)

Azt akarod mondani, hogy a megnyilatkozás és a (kommunikatív) intenció nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz (...) de akkor hogyan magyarázható meg a kontextusfüggőség? (...) Ezek az intenciók nem a konkrét megnyilatkozásban "laknak", hanem a megnyilatkozás plussz (tágan értett) kontextus együttesében.

Induljunk messzebbről. Vegyük analógiának Ryle azon állítását, hogy az akaratszabadságos viták azért mentek végzetesen félre, mert azt feltételezték a filozófusok, hogy minden cselekedet vagy szándékos vagy akaratlan (nem-szándékos). Ezzel szemben, mondja Ryle, vegyük észre, hogy az a kérdés, hogy "szándékosan tetted te ezt?", csak bizonyos cselekedeteknél merül fel (amiket rosszallunk: nem kérdezzük meg, hogy "szándékosan kísérted át a nénit a zebrán?").

Hasonlóképpen azt állítom, hogy a "mit akartál mondani?", "mi volt a szándékod ezzel?" kérdéseket akkor tesszük fel, amikor valami nem stimmel a kommunikációban, félreértés, sértődés, ilyesmi történt. Ekkor persze utólag elkezdhetjük szétszálazni, hogy mit akartunk, mit tudtunk, mit tudtunk arról, hogy a másik mit tud rólunk stb. De tévedés a félrecsúszott esetekből generalizálva azt gondolni, hogy a normális kommunikációban is "öntudatlanul" mindezeket "végiggondoljuk", és akkor elkezdeni keresgélni, hogy hol-mikor-hogyan is (ha nem tudatosan, akkor vajon tudattalanul-e), és kicentizni, hogy ezeknek mely része tartozik a szándékba, mely része nem stb.

Ezenkívül meg azt gondolom, hogy a szándék, a másikról való tudás (a másik rólunk való tudásáról való tudás etc.), a kontextus, az értelmezések - mindezek nem független dolgok, hanem sőt. Nem tudunk csak úgy kontextusfüggetlenül valamit mondani akarni, és akkor aztán ebből a szabadon lebegő szándékból lesz valami az adott kontextusban...

Szerintem az irodalmi kommunikáció elég más, mert teljesen más kritériumok vonatkoznak arra, hogy mikor megy "normálisan" (talán soha? vagy inkább: soha nem úgy, mint a hétköznapi kommunikáció?), és mikor megy félre. Hogy pontosan milyenek, azt most nem tudnám megmondani...

Itt mintha összekeveredne két dolog: szándék és szándékolt jelentés. Ha az a kérdés, hogy ki a "megnyilatkozástevő", a válaszom: én, a beszélő. Nem a felettes énem, nem a tudatalattim. Mi a szándékolt jelentésem? Az, aminek én tudatában vagyok, és amivel kapcsolatban elvárom, hogy a hallgatóim ezt az értelmet tulajdonítsák a megnyilatkozásomnak.

Ha viszont az a kérdés: Miért teszem ezt a megnyilatkozást, és miért nem egy másikat? akkor más a helyzet: a motívumaim, szándékaim kialakulását a pszichoanalízis magyarázhatja a tudattalannal, a felettes énnel, akármivel, amihez nincs tudatos hozzáférésünk.

Sajnos, a recepcióelmélethez nem igazán értek, így most csak hangosan gondolkodom. Az anti-intencionalisták mintha azt a kimondatlan elképzelést vallanák, hogy a szerző csak eszköz egy magasabb hatalom kezében, azaz médium csupán, akinek a tudatos meglátásai a művel kapcsolatban jóformán irrelevánsak, sőt tulajdonképpen a személye is. Ezt a nézőpontot aligha lehet fenntartani a hétköznapi nyelvvel kapcsolatban.

Bár talán igen. Fel lehet tenni a kérdést, hogy egy megnyilatkozás hogyan jön létre? Ki a "valódi megnyilatkozástevő"? A pszichoanalízis szerint a tényleges megnyilatkozástevő szándékai nem esnek feltétlenül egybe a tudatossá vált szándékokkal. A terapeuta egyszerűen "jobban tudja", mi is a valódi szándék egy megnyilatkozás mögött, mint maga a megnyilatkozást tevő személy. És itt a leghétköznapibb megnyilatkozásokról beszélünk...

Karesz, tetszik, amit írtál, szerintem ki lehetne egészíteni azzal, hogy amikor valaki egy jelsorozatot interpretál, akkor mindenekelőtt a szavak konvencionális jelentését érti meg, és általában ebből jut el következtetésekkel ahhoz, hogy feltehetően mit akart mondani a beszélő. Az "Ide tudnád adni a sót?" kérdés konvencionális értelme szerint a képességre vonatkozó kérdés, hogy legtöbbször mégsem így értjük, hanem felszólításként, annak az lehet az oka, hogy a tudnád-nak ez az udvariassági jelentése konvencionalizálódott. (Bár nem egészen világos, hogy nincs-e szükség következtetésre).

Egyébként én is úgy gondolom, hogy a szándékok privátak. Sőt, Wittgensteinnel ellentétben szerintem az a nézet sem különösebben problematikus, hogy az érzetek, és az érzelmek is alapvetően privátak, amivel összefér az, hogy publikusan ki lehet fejezni őket, sőt általában ki is fejeződnek.
Viszont nekem úgy tűnik, hogy az irodalomelméleti, esztétikai intencionalizmus-vita kissé másról szól, vagy másra helyezi a hangsúlyt.
Az anti-intencionalisták szerint az irodalmi alkotások jelentése, a szöveg értelme nem azonosítható a szerző szándékaival: előfordulhat, hogy a kettő egybeesik, de az csak merő véletlen. Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a szerző életével, más írásaival kapcsolatos ismereteink, a mű születésének körülményei irrelevánsak a szöveg megértése szempontjából.
Az intencionalisták ezt tagadják, és a szöveg jelentését azonosítják a szerzői jelentéssel.
A kérdésem az, hogy vajon szerintetek ez a kétféle álláspont mennyire általánosítható? Mert nekem az a gyanúm, hogy az irodalmi művek és a művészi nyelvhasználat nem vizsgálható ugyanazon szempontok szerint, mint a hétköznapi kommunikáció. Szerintem mind a két tábor elismerné, hogy a hétköznapi kommunikáció során optimális esetben, vagyis eléggé gyakran, a beszélő szándékolt jelentése kiderül abból, amit mond.
De ha esetleg mégis vannak közös szempontok, akkor kérdés, hogy ez (mármint az optimális kommunikáció jellemzése) alátámasztja-e az intencionalista nézetet.

Khm. Akkor hozzá is szólnék.

Ad 1a): Mert udvarias voltál. Valójában a szándékod nem pusztán az volt, hogy rávedd emberünket, hogy adja oda a sót, hanem még az is, hogy bizonyos módon vedd rá.

Ad 1b): A megnyilatkozásnak bizony lehetnek a megtevője által előre nem látott implikációi. Ennek legalább két fajtája van. Az első azzal van összefüggésben, hogy soha nem tudjuk kiszámítani a cselekvésein összes logikai következményét (ld. Logikai Mindentudás Paradoxona). És akkor is lehetnek előre nem látott implikációk, ha az értelmező "félreértelmezi" a megnyilatkozásunkat, de ez egy másik típusa a "váratlan implikációknak".

Ad 2a-b): A másik szándékához közvetlenül valóban nem férünk hozzá (és ahogy említed a sajátunkhoz sem annak minden következményét tekintve). De hipotéziseink vannak róla. Ezt viszont én egyáltalán nem látom végzetesnek egy jelentéselméletre nézve. Hiszen már a fizikai megnyilatkozás értelmezésének legelső szintjén is, az érzékszervi inputnál (hallás vagy látás) is puszta valószínűségekkel operálunk. A természetes nyelvek fonológiája ugyan arra próbál optimalizálni, hogy bizonyos tévedéstípusok valószínűségét lehetőség szerint minimalizálja, de garancia persze ezzel együtt sem létezik.

Ad 3): skipped.

Ad 4): Aha, itt van a kutya elásva! Azt akarod mondani, hogy a megnyilatkozás és a (kommunikatív) intenció nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz (ám, mondjuk, különböző aspektusaiban nézve)? (Hiszen ha máshogy érted "a megnyilatkozásból derül ki a szándék is" kifejezést, akkor visszaállítod a szándék rekonstrukciójának problémáját, amit viszont megoldhatatlannak tekintesz).

Hmmm... de akkor hogyan magyarázható meg a kontextusfüggőség? A megnyilatkozással együtt kell venni az egész kontextust (és az bizony elég határtalan is lehet)? Pl.: Ha azt mondom valakinek, hogy "süt a nap", a szándékom lehet az, hogy ezzel egy sétára invitáljam, de az is, hogy bekergessem a teraszról, mert tudom, hogy napallergiája van. Az, hogy ezzel a megnyilatkozással mi a szándékom, attól függ, hogy milyen vélekedéseim vannak az ő értelmezési folyamatairól. Ha úgy vélem, szeret sétálni amikor nem esik az eső, ezzel a megnyilatkozással a "sétáljunk!" intenciót kommunikálhatom. Ha tudom, hogy beteg lesz a napsütéstől, és a betegség állapotát el akarja kerülni, ezzel a megnyilatkozással a "Azt akarom, hogy menj be innen a szobába!" intenciót. Ezek az intenciók nem a konkrét megnyilatkozásban "laknak", hanem a megnyilatkozás plussz (tágan értett) kontextus együttesében. Azt akarom tehát mondani, hogy a megnyilatkozás önmagában nem azonosítható a kommunikatív szándékkal.