Hangulatok

Bevallom, én is valamikor filozófia szakosként hallottam ezt a híresztelést. Annak idején elhittem, mert többen bizonygatták (és nem ellenőriztem). Gyártottam is egy viccet:

- Hogy hívnák Carnapot,ha újra születne?
- Reincarnap.

valamikor Bekes Veratol hallottam egy hasonlo, de gyengebb allitast. ugy velem, az lehetseges, hogy Carnap vizsgalta a lelekvandorlas empirikus ellenorzesenek lehetoseget. azonban en nem emlekszem ilyenre irasaiban, es masodlagos irodalomban sem olvastam ilyet. ha igaz is, akkor ez valami fut otlet lehetett, nem relevans.

Carnap ertelmetlennek tartott minden metafizikat, igy valoban egy specialis agnosztikuskent lehet besorolni.

a materializmus vadja ellen sokszor vedekezett. nem volt ideologikus ertelemben materialista. koztudottan logikai empirista volt, es ez a pontos besorolas ebben a kerdesben.

eroltetett a materializmus vadja, es 'leragott csonti'
math

Elég régen olvastam erről, sajnos már nem emlékszem hogy hol, megpróbálok majd utánanézni. Így utólag belegondolva tényleg elég valószínűtlennek tűnik, hiszen logikai pozitivistaként agnosztikusnak illett volna lennie, vagy értelmetlennek tartania az ilyen állításokat. Lehet, hogy az élete vége felé megváltozott a véleménye. De akárhogy is áll ez a dolog, őt sem nevezném materialistának.

Carnap hitt a lélekvándorlásban

Ez nekem új. Honnan veszed ezt?

Altrichter nézetével - az írás amúgy a Filozófia az ezredfordulón c. kötetben található - én sem értek egyet. Nem is nagyon értem, miért írta. Az viszont igaz, hogy az analitikus filozófia mégiscsak olyan előfeltevéseket oszt, mint a természettudományos materializmus - még akkor is, ha néha más következtetésekre jut, tehát a "világképük", ha lehet így mondani, megegyezik.
Schelerrel kapcsolatban jegyezném meg, hogy szerintem az egyik legvilágosabb fenomenológus, "A formalizmus az etikában és a materiális értéketika" c. könyve meglehetősen alábecsült és nagyon alapos kritikát ad a kanti - és általában a deontológiai elméletekről. Más kérdés, hogy amit felállít helyette, az használhatatlan, de azért elég jó könyv.
A "meaning of life" meg egyáltalán nem olyan vadiúj témakör az analfilben, a már említett Nagelen meg Nozickon kívül foglalkozott még vele, vagy legalább is "rokon" témákkal (már a '70-es, '80-as évektől) többek közt Harry Frankfurt, Ronald De Sousa, Bernard Williams és Derek Parfit is. Sőt, ha jól meggondolom, a múlt század elején Sidgwick is vetett föl ehhez közel álló kérdéseket.

/Egy megjegyzés: ha viszont az olyan tényleg jellegzetesen fenomenológiai/egzisztencialista megközelítésben tárgyalt kérdések, mint pl. "bűn", "szorongás" stb. tényleg negligálva lettek az analitikus filozófiában, akkor annak az oka az lehet, hogy ezeknek erős kötődésük van a zsidó-keresztény kultúrához. A "bűn" vagy a "szonrogás", ahogy azt pl. Kierkegaard használta, nehezen lenne értelmezhető egy buddhista számára. Ez az olyan ateista filozófusokra is áll, mint Sartre, akik mégiscsak foglalkoztak a vallással, a vele való konfrontáción keresztül. Nyilván nem fog alkalmazni ilyen fogalmakat egy olyan tudatosan szekularizált irányzat, mint az analitikus filozófia./

Szerintem sincs igaza Altrichternek abban, hogy az anal. fil mindig materialista vagy naturalista világképet akart volna kifejezni. Már csak történetileg nézve sem egészen stimmel a dolog: Moore a naturalizmus ellen érvelt, Austin nem foglalt állást tudtommal ilyen ügyekben, Ryle: kétséges, hogy a behaviorizmusán túl materialista volt-e, Carnap hitt a lélekvándorlásban, Wittgenstein egyes értelmezői szerint anti-naturalista volt, a maga sajátos módján vallásos. Vagy hogy a ma élők közül említsek pár ellenpéldát: a CEU-n tanító Howard Robinson dualista. Michael Dummett szintén anti-redukcionista, vallásos, Nicholas Rescher idealista. És persze jelen vannak a teisták, is Plantinga, Swinburne és mások.
Másrészt az is igaz, hogy ha a jelenlegi helyzetet nézzük, akkor el kell ismerni, hogy az analitikus filozófusok többsége naturalista világképet fogad el, és történetileg is mindig létezett egy elég markáns naturalista irányzat. Elég csak az elmefilozófiát megnézni, mennyiféle változata van a materializmusnak.

Örülök, hogy így gondolod. Ez különösen tetszett:

Az analitikus filozófia eszköztára meglátásom szerint minden eddig létezett tárgyfilozófiai problémára kiválóan alkalmazható, és ha ennek csak a felét tudná elmondani magáról egy filozófiai hagyomány, már akkor is nyert ügye volna.

Ami az analitikus antropológiát illeti: tényleg nincs ilyen, viszont Dennett a Darwin veszélyes ideájá-ban felvázol egy, mondhatni, neodarwiniánus emberképet, aminek a részletesebb kidolgozása már nem is annyira a filozófia, mint inkább az evolúciós pszichológia feladata (bár Dennett időnként vitatkozik ezzel a megközelítéssel). Nekem rokonszenves volna egy olyan antropológia, ami az EP és az analitikus filozófia keresztezéséből alakulhatna ki. Robert Wright: The Moral Animal: Why we are the way we are (the Evolutionary Psychology of Everyday Life) c. könyve alapmű, szerintem zseniálisan van megírva. Le kellene fordítani.

Tényleg érdekes és érdemes lenne ezeknek "meaning of life" dolgoknak utánnanézni. Szerintem nem reménytelen erről a nehéz és homályos kérdésről beszélgetni, sőt szvsz csak akkor lehet értelmesen beszélgetni bármiről és megérteni azt, amit a másik mond, ha megpróbálkozunk a lehető legprecízebb, legpontosabb fogalmakat használni, tisztázni egy adott érv előfeltevéseit stb. (amennyire lehet)
Máskülönben parttalan egymás mellett elbeszélés lesz az egészből, mondhatnám "értelmetlen" lesz.
Egy új szempontot szeretnék behozni. Altrichter Ferenc egy cikkében amellett érvel, hogy az analitikus filozófa mindig is egy konkrét világképet védelmezett, fejezett ki. Nevezetesen a materialista természettudományos világkép mellett fogalt állást.
Nem arról van-e szó, hogy a nem-analitikusok éppen ebben vélik felfedezni az anal. fil. alkalmatlanságát az ún. életproblémák megoldására?
Hiszen (jön az ellenvetés) a természettudomány vagy nem tud mit kedzeni az élet és halál kérdéseivel, vagy azt mondja Russell-el együtt, hogy VÉGSŐ SORON a Föld jövője az lesz, hogy a Nap pár milliárd év múlva felfúvodik és elpusztítít minden életet a földön(ha még lesz egyáltan ember addigra).

Kérdések:
1. Igaza van-e Altrichternek az anal. fil jellemzésében? Az anal. fil én sokkal inkább egy módszernek látom, ahol ad absurdum bármilyen (értelmes)intellektuális problémát precízen, szabatosan meg lehet vitatni. Így azonban semmi akadálya nincs annak, hogy a legkülönbözőbb (akár nem-naturalista) nézeteknek, akár a halálról vagy élet értékéről szóló nézeteknek (amennyiben többé-kevésbé precízen, értelmesen vetik fel) a vizsgálata releváns anal fil. probléma legyen.
2. Ha viszont az anal. fil. egy konkrét világképet akar adni, vagy esetleg sugallni, implicite (vagy explicite) védelmezi a naturalizmust, materializmust (bár nagy kérdés hová tesszük, a teistákat pl. Swinburne-t?, ő azért analitikusnak mondja magát és szerintem azt is csinál), akkor jogos-e az a felvetés, hogy nem igazán lehet egy kemény naturalista szempontból ezekről semmi értelmeset mondani, legfeljebb valamiféle pszichológia jellegű általánosságokat, hogy az emberek félnek a haláltól és valamiért szeretnek értelmet és célt tulajdonítani, az amúgy céltalan életüknek?
Márpedig egy világképtől azt várnák, hogy mondjon nekünk valamit az úgymond "nagy kérdésekről", nem?
Bocs, ezek eléggé kiforratlan gondolatok voltak, de hát maga a téma sem egyszerű.

Itt van az említett cikk, mindenkinek javaslom az elolvasását:

http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/altrichter_1953.htm

u.i. Ugyanakkor a cikk vége, picit (nagyon) ellentmond korábbiaknak szerintem, Alrichter így fejezi be a cikket (kb. az általam megfogalmazott definicót adja az anal. fil-ről.)

Minden változás, minden fejlôdés ellenére egy szempontból - hogy úgy mondjam - filozófiai-metodológiai szempontból mindvégig egységes volt és az is maradt. Ezt az egységet az argumentáció kánonjainak szigorú betartása és megkövetelése, a világos, egyszerû kifejtés egyenlôen fontos követelménye, valamint a kritika és a kritikai felülvizsgálat iránt tanusított nyitottság követelménye teremtette és teremti meg. A múltban sok filozófus csak álmodozni tudott egy olyan intellektuális közösség létezésérôl, amelyben minden filozófiai kérdést vallási és ideológiai elkötelezettségek nélkül, pusztán az észérvek alapján meg lehet vitatni. Az analitikus filozófia megtette az elsô lépéseket egy ilyen közösség megvalósítására. Nos?

No ez az egész témakör Nozick 81-ben megjelent Philosophical Explantions-ének 6. fejezetére megy vissza, melynek címe Philosophy and the meaning of life, irtózatosan jó, én nyáron próbáltam rá lakásszemináriumot szervezni, csak lemondta a fiatalember, aki referált volna.

Varasdi kollega says:
"Roppant nagy a gyanúm (bár tévedhetek), hogy az említett munkákat az analitikus filozófia fősodra azért egyfajta megbocsátható botlásnak tekinti, amire az analitikus filozófus hétvégi házának magányában vetemedik kedvenc kutyája társaságában, de esetleg még legközelebbi kollégái se tudják, hogy ilyen eléggé el nem ítélhető kedvtellésnek hódolgat."

Ez egyre kevésbé van így, melyet a megszaporodott és Boldizsár által is említett szekunder irodalom jelez.
Nem tudom lett e pl említve a Stanford által kiadott Metaphysics of Death című gyűjtemény, melyet ezúton szeretnék visszakérni Hardi Jánostól.

Énnekem például az analitikus filozófia témám kapcsán (melybe nagyon nem szeretnék most belemenni) leginkább márcsak ezt a meaning of life kérdéskört jelenti, és tökéletesen használható eszköztárat nyújt az elemzéshez. Konkrétan van egy saját válaszom (mármint fogalmi elemzésem) erre a "mi az élet értelme" kérdésre, mármint hogy hogyan pontosítható a kérdés, és hogy melyik irányba nem indultak még el a fiúk eddig. (de erről is máskor, hamár megírtam a könyvem) :O)

Témám kapcsán rá kellett, hogy jöjjek, hogy nincs olyan, hogy analitikus antropológia, pedig tökre meg lehetne csinálni. Ezért kénytelen voltam első körben olyan szerzőkhöz fordulni, mint Marx, Gehlen, és majd Scheler. Az első kettőből zökkenőmentesen át lehet venni gondolatokat, ellenpozíciókat, kiindulási pontokat egy analitikus antropológia számára.
Az analitikus filozófia eszköztára meglátásom szerint minden eddig létezett tárgyfilozófiai problémára kiválóan alkalmazható, és ha ennek csak a felét tudná elmondani magáról egy filozófiai hagyomány, már akkor is nyert ügye volna.

Hát tényleg jól utána kellene néznem, az igaz, de Te ezt megtetted helyettem, és előástál néhány idevágó írást :)

Egyébként mindjárt indítok is egy szálat, amiben a Nagel-írást kivesézheti ki-ki a maga kedvére. Nézzük, mit is tudunk meg belőle.

Rendben van, tényleg homályos a kérdés, de ez nem jelenti azt szerintem, hogy eleve megválaszolhatatlan. Vagy legalábbis válaszkísérletekkel ne lehetne próbálkozni.
Az egyik megkülönböztetés, amit úgy láttam, meg szoktak tenni, az egyéni élet és az emberi élet általános értelme között van. Aztán az is lehet, hogy a határozott leírás félrevezető, mert értelmekből (az életet értelmessé tevő célokból, értékekből) többféle is lehet. Mindenesetre a kérdés szorosan összefügg a halállal és az abszurditással. Az szerintem egy jó kérdés, hogy milyen racionális motívuma lehet valakinek arra, hogy életben maradjon, ha úgy látja, hogy az élete vagy az emberi élet általában abszurd. (Hogy ez mit jelent, az is egy külön kérdés.)

Én sem ismerem eléggé a "meaning of life" témát", de legalább megpróbáltam valamennyire utánanézni. Szerintem neked sem kéne elhamarkodottan véleményt mondani róla, főleg ha egyáltalán nem foglalkoztál eddig vele. Figyelmedbe ajánlok két rövid írást, hátha némileg változik a véleményed:
Link Text
Link Text

Azt meg egyáltalán nem gondolom,hogy ez valamiféle botlás lenne egyes analitikusok részéről. Attól, mert egyesek új, eddig nem tárgyalt kérdéssel foglalkoznak, teljesen legitim, sőt érdekes vállalkozásnak tekinthető, amit csinálnak. Ez többször előfordult már, és különben is az analitikus filozófus egy családi hasonlóság fogalom:))

Hát, ha az analitikusok is tudnának valamit mondani ezekről a dolgokról, azt üdvözölném. Eddig ugyanis gyakorlatilag semmit sem tudtak (a két 2000-ben és utána megjelent könyvet sajna nem ismerem). Roppant nagy a gyanúm (bár tévedhetek), hogy az említett munkákat az analitikus filozófia fősodra azért egyfajta megbocsátható botlásnak tekinti, amire az analitikus filozófus hétvégi házának magányában vetemedik kedvenc kutyája társaságában, de esetleg még legközelebbi kollégái se tudják, hogy ilyen eléggé el nem ítélhető kedvtellésnek hódolgat. És őszintén szólva, ezt az attitűdöt meg is tudnám érteni mint olyasmit, ami az analitikusok pontosságigényéből egyenesen következik. Nem látom ugyanis, hogy az ilyen felettébb elmosódott kérdésekről hogy az ördögbe lehet beszélni egy a fogalomelemzésre kiélezett nyelven anélkül, hogy az a jelentésfelhő, amit pl. a Smullyan is említ, ne menjen egyből veszendőbe? Mert ezek a kérdések szerintem éppenséggel nem elemzés vagy egyértelműsítés után kiáltanak. Nem annyira az a probléma tehát, hogy nem értjük a kérdést, mint inkább az, hogy nem tudjuk, hogyan is tehetnénk azt igazán a személyünkre vonatkozóvá. Nem az absztrakció, hanem a konkretizáció híján vagyunk velük kapcsolatban. Ezért nem segítség itt pl. az evolúcióra és egyéb tudományos fogalmakra való hivatkozás, amelyek egyébként persze korrekt fogalmak, de nagyon absztraktak, így a céltól inkább távolabb visznek. Ha már valami analitikus gondolat itt bejön a képbe, akkor az esetleg Kaplan indexikusokra vonatkozó megfigyelései lehet(né)nek, vagy David Lewis de se attitűdelemzése. De még ez sem elég: még ha tudnánk is, hogy az "én" névmással való utalás miért is különbözik annyira a pusztán a nevem által vagy definit leírással történő rámutalással, még mindig nem kerültem közelebb ahhoz a konkrét tartalomhoz, amit egy-egy állítás rámnézve és a számomra, az én életem kontextusában hordoz.

A fenomenológia újításainak bemutatását és védelmét én nem vállalom, mert nem vagyok filozófus, aki tájékozott lenne az illető szakirodalomban. Talán lesz valaki itt, aki erről tud valamit mondani...

Továbbra is fenntartom, hogy nagyon igazságtalannak vélem az analitikus filozófia "puszta elmebajnokság"-ként való jellemzését.
Egyrészt utalhatnék itt Thomas Nagel-re, aki már a 70-es években (a Mortal Questions-ban) foglalkozott a halállal, az emberi végességgel, az ahhoz való viszonyulással. Az élet értelméről szóló analitikus irodalom viszonylag új, ilyen könyvekre találtam hivatkozást: Cottingham: On the Meaning of Life(2002) vagy Klemke (ed.): The Meaning of Life (Oxford, 2000).
Barry Smith pedig szintén könyvet ír The Meaning of Life címmel. Nem foglalkoztam különösebben ezzel, de amennyire látom, a kiindulópont a kérdés értelmének a tisztázása, aztán pl. annak a vizsgálata, hogy mi az értéke az egyéni céloknak egy célszerűség nélkül működő univerzumban, mi tekinthető végső értéknek, az élet értelme és a boldogság viszonya, értékrend és halál összefüggése - ilyesmik.
Ettől függetlenül is: az analitikus filozófián belül vizsgált olyan kérdések, mint pl. az elme-test probléma, az akaratszabadság, az erkölcs mibenléte és igazolhatósága, az emberi természet (van-e ilyen, illetve mit lehet gondolni róla filozófusként, milyen következményei vannak pl. az evolúció szempontjából vizsgálva) szerintem az emberi létezés legmélyebb kérdéseit érintik. Ilyenek az analitikus vallásfilozófia egyes kérdései is. Felfoghatatlan, hogy egyesek miért tartanák irrelevánsnak az életük szempontjából az erre adható lehetséges (analitikus megközelítésű) válaszokat.

Egyetértek, hogy viszonylag kevés a Russell vagy Kripke kaliberű analitikus filozófus. De ez talán azért is van így, mert az analitikus filozófia egyre inkább kollektív vállalkozássá alakul át. Ezzel együtt, ahogy én látom, manapság reneszánszát éli: hogy csak párat említsek az utóbbi évtizedekben keletkezett új elméletek közül (neked ezzel nem mondok újat):
metafizika: trópuselmélet, eseményontológiák. Elmefilozófia: eliminativizmus, funkcionalizmus,anomáliás monizmus; etika: "error theory", univerzális preskriptivizmus. Ismeretelmélet: a tudás kontextualista felfogása.
Aztán néhány egészen új részterület is létrejött: a biológia filozófiája a tudományfilozófia részeként, bioetika stb.
Mármost érdekelne (ezt csak a tájékozatlanságom miatt kérdezem), hogy a fenomenológián belül milyen új megközelítésekkel álltak elő az utóbbi időben: olyasmire gondolok, ami nem Husserl időfogalmának elemzéséről vagy Merleau-Ponty észlelésfenomenológiájának továbbcizellálásáról szól.

Azt írod, hogy a kognitív pszichológiának van a legkevesebb mondanivalója az érzelmekről. Ez nincs így.
Rövid keresés után ilyen idézeteket lehet találni a neten:
"whereas the cognitive revolutionaries of the 1960s regarded emotions with suspicion, viewing them as nagging sources of 'hot' noise in an otherwise cool, rational, and computer-like system of information processing, cognitive researchers of the 1990s regard emotions with respect, owing to their potent and predictable effects on tasks as diverse as object perception, episodic recall, and risk assessment. These intersecting lines of interest have made cognition and emotion one of the most active and rapidly developing areas within psychological science." (Cognition and emotion, ed. by E. Eich, OUP 2000). Vagy hivatkozhatnék Damasio-ra, aki szerint eléggé intim a kapcsolat az érzelmek és a gondolkodási folyamatok között.

Továbbra is várom Heideggerrel és a hangulatokkal kapcsolatos felvetéseimre a reakciókat.

Gyakran éri az analitikus filozófiát az a vád, hogy az emberi létezés alapvető kérdéseivel egyáltalán nem foglalkozik, s hogy emiatt aztán nem is releváns, nem érdekes azok számára, akik a filozófiától elsősorban ilyesféle elemzéseket várnak el. Így aztán sokan a kontinentális filozófusokhoz fordulnak, fenomenológiával vagy hermeneutikával kezdenek foglalkozni.

Teljesen egyetértek, sőt, azt gondolom, hogy ez felelős az analitikus filozófia relatív népszerűtlenségéért, illetve azért a képért, miszerint az puszta elmebajnokság.

Nos, ezt a jellemzést nem tartom igazán korrektnek, igazságosnak. Utánanézve a kérdésnek (amennyire lehetőségeim engedik), egyrészt azt derítettem ki, hogy az utóbbi években analitikus szerzők több könyvet, tanulmányt írtak a "meaning of life" témakörben, érdekes volna ennek alaposabban utánanézni.

Nagyon kíváncsivá tettél. Kikre gondolsz és ők tulajdonképpen mi mellett is érvelnek?

Másrészt információim szerint igencsak ritkán fordul elő, hogy egy fenomenológiával foglalkozó kortárs filozófus egy-egy konkrét fenomenológiai kérdéssel önállóan fogalkozna. Ehelyett inkább a "nagy elődök" (Husserl, Merleau-Ponty stb.) műveinek értelmezésével, elemzésével vannak elfoglalva.
Max Scheler szerint a fenomenológiára alapozott filozófia első alapvető jellemvonása: "a legelevenebb, legintenzívebb és legközvetlenebb élménykapcsolat magával a világgal - azaz azokkal a dolgokkal, amelyekről éppen szó van." Manapság mintha ezt az intenzív élménykapcsolatot a fenomenológusok elsősorban nem a világ dolgaival, hanem az említett szerzőkkel alakítanák ki.

Ez lehet, hogy igaz, de nem tűnik különösebben relevánsnak a tárgyalt kérdés szempontjából. Az, hogy a fenomenológusok között esetleg kevesebb lett az eredeti gondolkodó, nem csak erre az ágazatra jellemző, hanem teljesen általános jelenség, akár az analitikus filozófián belül is: ma viszonylag kevés a Russell vagy Kripke kaliberű filozófus a palettán.

Kétségtelenül jogos az a szemrehányás, hogy az analitikus elmefilozófiában az érzésekkel, érzelmekkel, hangulatokkal mostanáig eléggé mostohán bántak. Az utóbbi időben az "emotions" címszó alatt részletesebben foglalkoznak velük, de úgy tudom, ezt a kérdést főleg a kognitív pszichológián belül vizsgálják.

Ez így nagyon nem igaz. Nem igaz, hogy az érzelmeket "elsősorban a kognitív pszichológiában vizsgálnák", sőt, a helyzet az, hogy a legkevesebb mondanivalója erről a témának a kognitív pszichológiának van. Természetesen a kognitív pszichológián belül is vizsgálják az érzelmek szerepét (pl. Albert Ellisnek van egy relatíve híres elmélete), de mivel a kognitív pszichológia az embert pusztán mint információfeldolgozó rendszert tekinti, ezek az eredmények nem igazán szólítják meg az olvasó szubjektivitását. Inkább olyan benyomást keltenek, mintha egy bonyolult számítógép még bonyolultabb reprezentációiról olvasnánk, harmadik személyben. Sajnos azt is kell mondanom, hogy ami viszont igaz belőlük, az többnyire meglehetősen triviális.

De nem pusztán az "érzelmekről" van szó. Ennél fontosabb kérdések, amikkel az analitikus filozófia és a hozzá csatolható pszichológia nem foglalkozik, az emberi lét végessége és világba vetettsége, az egyednek saját haláláról való tudata és az ezzel való együttélés, a szenvedés és bűntudat problematikája, az Értelem mindezek ellenére való keresése (Viktor Frankl, Abraham Maslow, Rollo May, R.D. Laing, Medard Boss, Eric Fromm, stb.), akár krízishelyzetben (Frankl), akár a mindennapokban, stb. Kétlem, hogy egy olyan emberkép alapján, amely szerint az egy általános információfeldolgozó mechanizmus, ezek bármelyikéről komolyan lehetne beszélni.