Diszjunktivizmus-konferencia

Dávid hozzászólásához. Magam eleddig mindig azzal találkoztam, hogy a "naív realizmust" a diszjunktivista állásponttal szokás azonosítani, nem pedig az intencionalistával. Az intencionalista szerint ugyanis nem magát a tárgyat észleljük veridikus észlelés során, vagyis nem a tárgy maga jelenik meg az észlelésben, hanem annak valamilyen reprezentációja. Vagyis, ahogy Michael Martin - a diszjunkt. jelenlegi nagy szószólója - fogalmaz: 1. az érzetadatelmélet szerint nem a külvilágot, hanem valami mentálisat észlelünk (érzetadatot), ami kvalitatív, nem intencionális, nem reprezentacionális. 2. Az intencionalizmus szerint a külvilágot észleljük de reprezentációkon keresztül. A diszjunktivizmus lenne a 3. út, ahol a világot észleljük nem reprezentációsan.
Ez az elmélet hívei szerint azért jó, mert a veridikus észlelés lehetősége ekkor "nem a világ jóindulatán múlik" - Putnam egyik szokásos bombasztikus metaforája diszjunktivista korszakából. A másik két elmélet ezt nem engedi meg, hiszen az érzetadatelméletben az általunk észlelt érzatadat és a világ között egy számunkra ellenőrizhetetlen kauzális viszony áll fenn, az intencionalista pedig kénytelen beletőrődni, hogy hallucináció és társai esetében az intencionált tárgy helye egyszerűen nincs betöltve, ami persze megint csak tőlünk független ügy. Vagy, ahogy Tőzsér Jancsi érvel disszertációjában, a diszjunkt. elmélet képes megfelelni azon természetes meggyőződéseinknek, hogy veridikus észlelés során 1. "elmefüggetlen" tárgyat észlelünk, 2. Ez a tárgy maga jelenik meg (presents) az észlelésben.
A béka, amit a diszjunktivistának le kell nyelnie abban áll, hogy tagadnia kell, hogy létezne valamilyen "közös faktor" - McDowell metaforája - a hallucinatív és a veridikus észlelésben (vagy legalábbis azt, hogy ez bármilyen szempontból fontos lenne.) Ahogy Martin és Tőzsér fogalmaz, a diszjunktivista tagadja, hogy a két eset típusában azonos mentális állapot lenne. A másik két elmélet ezt elfogadja. Mindezt a Dávid által elmagyarázott externalizmus értelmében teszi, vagyis azért nem azonos a két állapot, mert a mentális állapot azonosítási feltételei közt szerepel maga az észlelt tárgy is. Mindez persze furcsán hat a "józan ész" számára, hiszen azt szoktuk hinni, hogy veridikus és hallucinatív (esetleg illuziós, a kettő közt szerintem csak fokozati a különbség) észlelés esetében mi ugyanabban az állapotban vagyunk. Azt persze a diszjunktivista sem tagadja, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a két állapotot, azonban ettől még szerinte a kettő nem ugyanaz. A mentális állapotot ugyanis "tágan" kell ugye az externalisták szerint érteni. Abbahagytam.

Durván fogalmazva, az észleléselméleti vitákban sokáig két nagy álláspont volt elfogadott: az érzetadat-elmélet (érzetadatokat észelünk, nem magukat a dolgokat), és az intencionalista (vagy "naiv realista"), amely szerint közvetlenül magukat a dolgokat látjuk.

Az első elmélet fő gyengesége az, hogy eléggé kontraintuitív. Nem igazán tudja megmagyarázni, hogy egy érzetadatot észlelünk, és nem magát a tárgyat, akkor mi kapcsolja össze az érzetadatot a megfelelő tárggyal (reprezentáció probléma).
Másrészt viszont az intencionalizmus arra tud nehezen válaszolni, hogy mi okozza pl. a hallucinációt. Az érzetadat-hívők érvének lényege az, hogy a hallucináció során lehetséges, hogy kvalitatívan azonos állapotba kerüljünk, mint veridikus észlelés esetén. Hallucináció során bizonyosan van valamilyen tárgya az észlelésnek, és mivel ez az állapot ugyanolyan, mint a veridikus észlelésnél, az egyetlen közös dolog, ami a hallucinátor és a veridikusan észlelő számára is észlelhető, az érzetadat. Tehát van érzetadat.

A diszjunktív elmélet - képviselői szerint - egy elegáns huszárvágással megoldja a fenti problémákat, mivel állítása szerint mindkét hagyományos elmélet internalista: feltételezik, hogy egy mentális állapotot teljes mértékben meghatároz az agy fiziológiája, azaz 100%-osan elmefüggő. A diszjunktivisták szerint ez hamis; ők ezért egyben mindig externalisták is, szerintük a mentális állapotokat részben meghatározzák elmefüggetlen tényezők is.

A diszjunktivista így aztán meg is eheti és meg is tarthatja a kekszét, mivel egyrészt elfogadja, hogy az észlelésben elmefüggetlen tárgyakat észlelünk (nem iktat be olyan kétes származású fogalmakat, mint az érzetadat), másrészt elismeri azt is, hogy ha valaki redelkezik egy észlelési élménnyel, akkor van valami, amit észlel (ezzel szemben az intencionalista kénytelen lenyelni, hogy a hallucináció során egyszerűen nincs tárgya az észlelésnek.)

Én személy szerint nem tartom igazán meggyőzőnek ezt a nagyon divatos elméletet (hogy pontosan hogyan sikerült alkalmazni a cselekvéselméletben vagy az etikában, azt nem tudom, de vannak tippjeim.) Az externalizmussal nincs baj (ezt a részét elfogadom), de szerintem az externalizmus összeegyeztethető az intencionalizmussal. Csakhogy az externalisták általában annyit mutattak meg meggyőzően, hogy az elmefüggetlen tényező a propozicionális attitűdökre jellemző. Úgy vélem, elég súlyos metafizikai elköteleződés azt állítani, hogy az észlelési adatok átfordíthatók ezekké. (Vagyis igen, szerintem van olyan, hogy "raw feel".) Nem látom be, miért annyira kontraintuitív, hogy a hallucináció során az észlelésnek nincs tárgya. (Dennett meggyőzően érvel a Consciousness Explainedben amellett, hogy ún. masszív hallucinációk neurofiziológiailag lehetetlenek. Ez persze nem konkluzív érv, mivel feltételezi, hogy nem vagyunk "agyak a tartályban", és pl. van agyunk, aminek van fiziológiája; de ha észben tartjuk, hogy más mentális állapotok, pl. hitek esetén gyakran elő is fordul, hogy a hitnek egyszerűen nincs tárgya, az elképzelés máris plauzibilisebb.)

A terminológiát elég lazán használtam, remélem, azért érthető volt a magyarázat.

És persze, boldog karáncsonyt minden kedves szv-olvasónak!

El tudná valaki magyarázni, hogy mi a szösz az a diszjunktivizmus?

Pécsett ekkor vagy ekkor konferenciát rendezünk a diszjunktív elméletekről vagy az externalizmusról, vagy este közös vacsora lesz, vagy borkóstolás, az előadók: Huoranszki Ferenc vagy Farkas Katalin vagy Tőzsér János. Az előző mondat holtbiztos, hogy igaz, vagy hogy nem, és ez a saját magára referáló mondat is, vagy nem.