Milyen is ma a középiskola valójában

Az említett (A) és (B) vélemény szintén nagyon sommás. Nem hinném, hogy lehetne olyan statisztikát mutatni, amivel ezt alá lehetne támasztani. Az a gond, hogy az általános és a középiskola teljesen össze van keverve. Az általános iskolának szinte teljesen a képességfejlesztés lenne a feladata. Például a tanulási képesség fejlesztése. Ennek sok helyen nem tesznek eleget - ahogy látom. Ötödikeseknek a hatványozás azonosságait tanítják, holott számolni még nem tudnak. Másoknak statisztikát: medián, módusz, és további hülyeségek. Sajnos a 90-es évek általánosiskolai reformtantervei pejoratív csengésűek a középiskolai tanárok számára: gondolkodjon az a gyerek, vegye észre, találja ki. A gond, hogy ezzek kiszorítják az alapképességekre való koncentrálást. Könyörgünk: számolni, olvasni tanítsák meg az általános iskolai kollégák a gyerekeket, ne a maradékosztályokra, meg a határozók és jelzők 1000 válfajára.

Minthogy a képességfejlesztés kimaradt, a középiskolában kell azt pótolni, ráadásul minket szorít az érettségi is. Azt hiszem nem vagyunk érzéketlenek a "tananyag leadásakor" amikor látjuk, hogy a hatékonyságunk 0%. Célunk annak a képességnek a kialakítása, hogy a gyerekek le tudjanak érettségizni. Gondolkodtatni valóban nincs idő, hiszen számolni, olvasni kell megtanítanunk a gyerekeket.

Már megint kifelejtődik a szakképzés, pedig a legtöbb középiskola valamilyen szakképző iskola. Mi más lenne egy szakképző intézet feladata, mint a tananyag átadása? A gázszerelő nem kísérletezhet a eszközökkel, a szakmai kompetenciákat kell kifejleszteni és ez természetesen konzervatív attitűd (kiegészítve a naprakész tanári tudással, ami azonban a szakoktatóknál - ahogy látom, mindegyik vállalkozó is egyben - igenis megvan).

Az invenciótlanabbak nagy arányát is ellensúlyozza egy másik jellegzetes szelekció. Talán a 90-es évekre jellemző lehetett, hogy azok lettek tanarak, akik nem túl kreatívak, élehetetlenek. Ám, mára az marad csak meg a pályán, aki "bírja". Aki bír a gyerekekkel. És ez egyáltalán nem igényel kevesebb kreativitást, mint vállalkozást üzemeltetni. A gyerekek már rájöttek, hogy irányíthatják a tanítási folyamatot: beállíthatják olyan szintűre, amilyenre akarják. Természetesen ez a szinvonal csökkenését eredményezi, mert az vezérli őket, hogy értsék mit miért kell csinálni és hogy ne kelljen túl sok energiát belefektetniük. A kevésbé erőszakos tanárok nem tudnak ennek gátat szabni és akkor kialakul egy olyan szint, ahol a matematikatudás a számtani közép kiszámításánál ér véget. Mért is kéne házit csinálniuk, ha egyfajta rejtett lázadással ezt megakadályozhatják? Mért kéne órán együttműködniük, ha nem akarnak. És megteszik. Azt sem látják, hogy mért kell gépésznek a forgatónyomatékról tanulnia és még ennyire sem látják, hogy mért kellene azzal foglalkozniuk, hogy milyen nemzetközi konfliktuskezelő stratégiák voltak a 16. századi Európában. Akármilyen érdekes, vagy kreatív: mért kellene nekik ezt csinálniuk, amikor sokkal jobb otthon internetezni, meg arról beszélgetni, hogy mik az új játékok. És meg tudják tenni, hogy megakadályozzák a foglalkozást. No, ehhez kell a nagy kreativitás, hogy ezeket a kezdeményezéseket letörjék, kicselezzék. Itt kreatívok a kollégák, és nagyon sokan, és aki nem, az már nincs a pályán.

Szerintem nem annyira erős ez az állítás, mivel (A) az iskola Magyarországon a tananyag átadását tartja legfontosabb feladatának, nem pl. a képességfejlesztést, a diák önálló gondolkozását és (B) a tanár elsődleges feladata a penzum elvégzése, letudása.

Az invenciót külön semmi sem jutalmazza, kivéve persze az esetleges zártkörű siker. Ezért nevezhetjük (közgazdasági megfontolásból) az invenciótlanabbak egyik pályájának. Ebben semmi pejoratív vagy lekezelő nincs.

Plusz az iskola eleve konzervatív intézmény (a társadalmi reprodukció alapintézménye), Magyarországon meg különösen (lásd iskolázási esélyekről szóló statisztikák), és ugyan vannak dicséreteses (és igen, alkalmanként heroikus!) kísérletek, ez az összképet egyenlőre nem befolyásolja döntően (az én megítélésem szerint).

Emellett vannak a szociológiai okai is ennek az invenciótlanságnak: mégpedig a tanárok alacsony státusza, ami miatt kevesen vállalják lelkesen e pályát.

Megítélésem szerint ezek az alaptények, és az ellenkező tapasztalatok az ár ellen uszás esetei...

Azért az egy nagyon erős állítás, hogy az invenciótlanabbak mennek tanári pályára. Persze ott van a felelősség alól felmentő kifejezés, hogy tisztelet a heroikus alkatúaknak, de ezt a hipotézist semmi nem támasztja alá. Azt gondolom annyi invenciótlanabb ember van a tanári pályán, amennyi általában más helyeken is. Az elhivatottak nem lennének képesek az iskolákat működtetni, ha a "segédmunkások" nem dolgoznának a sztahanovisták keze alá. Ráadásul most már olyan a helyzet, hogy aki nem akar dolgozni (értsd: tényleg invenciótlan és csak ücsörögne, meg pihengetne tanítás helyett), az nem marad meg az iskolában. Egyszerűen annyira kikészítik a gyerekek, hogy elmegy. Maradnak a kiváló kollégák, akik minden segítség nélkül egyedül állják a sarat (beleértve magamat is: én is jó tanárnak gondolom magam, de nem gondolom, hogy engem azért teremtett az isten, hogy gyerekeket tanítsak). És nagyon nagy a tanármunkanélküliség a statisztika szintjén, de ha belegondolunk, hogy akik az iskolák között forognak, cserélődnek, azok nem állták meg a helyüket, nem tudtak eleget tenni a kihívásoknak, szóval nem jó munkaerők, akkor inkább a tanárnélküliség a gond. Ezt persze nem abban a romantikus értelemben gondolom, hogy "nincsenek nagy tanáregyéniségek", hanem nincsenek, akik praktikusan "bírnak a gyerekekkel".

Végül. Szerintem nem az okataás filozófiájával, vagy az elvi alapok kidolgozásával van a gond. Egyszerűen az oktatásszervezés nagyon gyatra. Nincs kitalálva, hogy a megfelelő kompetenciákat milyen eszközökkel alakíthatjuk ki a gyerekekben. Minden tanárnak magának kell kitalálni a módszert és ez így elég esetleges és kevéssé hatékony. A tanári szabadság kiváló gondolata a tanárok magukrahagyatottságát eredményezte.

Szerintem pár dolgot érdemes különválasztanunk.

Azt egyrészt, hogy van egy tanári konzervativizmus (ez pl. kétségtelen). Az ilyen reform- vagy változtatásellenesség meg eleve mindig áll a társadalom többségi tagjaira (mondhatni emberi tulajdonság, természetes viselkedés az ódzkodás), és ez Magyarországon is így van (még ha inkább is, mint nyugatabbra tőlünk, ahol jobban hozzá vannak szokva az emberek, rá vannak állva, stb.).

Ez még nem jelenti azt hogy a tanárokkal ne lenne különlegesen komoly e téren baj, és itt jön be a perspektívátlanság, avíttság, pénznélküliség, sértettség, meg miegymás. Szóval habár az átalakulás nem lehet gyors (, mert tényleg generációkban mérhető a különbség e téren), azért kétségtelenül az invenciótlanabbak, kevésbé változásigényesek mennek tanárnak: a pálya perspektívátlansága és pénznélkülisége miatt (tisztelet a heroikus kivételeknek, de ők tudják a legjobban, hogy éppenséggel kivételesek).

Emellett van az még, hogy az iskola eleve egy konzervatív intézmény, hiszen alapból korábbi tudást, ismereteket közvetít, a társadalmi reprodukció szintere elsősorban. (Pl. a kortárs ifjúsági zenéről nem lehet szó az oktatásban, mert az a fiatalabbak ismerik jobban.)

Szóval ezek véleményem szerint a különböző szintek, melyek ugyebár analitikusan szétválaszthatók, de gyakorlatilag összefüggenek: van egy eleve konzervatív intézmény egy viszonylag maradi társadalomban (legalábbis a nyugatibbakhoz viszonyítva), melyben többnyire perspektívátlan és invenciótlan egyének (mármint tanárok) (túl) kevés pénzért tevékenykednek.

Szóval szerintem kb. ez a képlet adja ki a mostani helyzetet - melyben a suli egy merő anakronizmus.

Pont akkor volt szerencsém félévnyi tanári karrieremet befutnom, mikor volt az a bizonyos 50%-os béremelés, és hát ahogy a tanáriban körülnéztem, senkitől nem hallottam olyanokat, hogy "hú, hát akkor ennek hatására megváltoztatom a tanítási módszereimet, és a modern pedagógia eredményeire is építve törekedni fogok arra, hogy diákjaimat ne pusztán az érettségivel motiváljam és jegyekkel fegyelmezzem." Az éppen kidolgozás alatt álló új érettségi rendszerrel kapcsolatban sem kezdtek el a magasabb fizetéstől motiválva heves szakmai vitákat folytatni. (Egyébként arról gyakran megfeledkezünk, hogy a tanári pályának, mint egyébként a legtöbb közalkalmazotti pályának az üzleti szférához képest alacsonyabb fizetés mellett megvannak a maga hatalmas előnyei is, pl. az, hogy az embert viszonylag ritkán rúgják ki, akár még gyereket is szülhet, hogy a közmondásos nyári szabadságról ne is beszéljünk.)

A NAT mögött az az elképzelés állt, hogy a tanár "alkotó értelmiségi", hát ne mondják meg néki központilag, hogy mit csináljon, mert 'isz ő van helyben, ő tudja jobban. De én azt láttam, hogy a tanárok többségének nincs "alkotó értelmiségi"-öntudata. (Nem perdöntő, de jellemző, hogy magyartanár-kollégáim úgy viccelődtek idegen szavakat tartalmazó mondatokon, mint a műveletlenségét fitogtató átlagbunkók. Egyébként aranyosak voltak meg minden, jegyezném meg.) Amikor ugyanaz, amit régen csinált, már nem működik (vagy durvábban fogalmazva: látványosabb, hogy nem működik), akkor sem hajlandó elgondolkodni azon, hogy mit kéne neki másként csinálnia. Ez egyébként nyilván nem csak a tanárokra vonatkozik, hanem mondjuk megint csak a közalkalmazotti szféra nagy részére, vagy talán majd' mindenkire, akit pl. az üzleti szféra kemény, kemény világa nem kényszerített arra, hogy változtasson azon, mit hogy csinál. És hát nyilván mindez érthető, a fenének sincs kedve egyfolytában a "rohanó világ napról napra változó kihívásaihoz" alkalmazkodni stb.

Azt szokták mondani, hogy: majd a korszerűsített tanárképzés szépen lassan megváltoztatja a megváltoztatandókat. Ám ha pesszimista hangulatban vagyok, akkor arra gondolok, hogy: a lassú változás az oktatásban egyszerűen nem működik, például azért, mert ha a tanárok többsége még a régi rendszer szerint működik, a tananyag nagy része a régi szemléletet tükrözi stb., akkor a diákok is erre szocializálódnak, és a nagyszerű új tanárképzésen edzett világmegváltó fiataloknak ellent fognak állni.
Nem akarok magammal példálózni, mert alapvetően sikertelen és sejtésem szerint alkalmatlan tanár voltam, de pl. jellemző, hogy nem akartam érettségivel "motiválni", és erre a diákok kezdtek engem "motiválni" evvel. És többször megkaptam, hogy azok az igazán jó órák, ahol nagyon sokat jegyzetelnek, meg ilyesmik.

Diszkusszió: tisztelet a kivételeknek satöbbi.

Igen, a pénzügyek terén is úgy érzem, hogy valami nagyon nincsen rendben: hogy a francba működhet úgy egy társadalom, hogy mindenki hosszú évekig tanul olyan intézményekben, melyekre "nem igazán jut pénz"? Nem az a társadalomfilozófia működik itt, hogy "az emberek olcsók, a pénz drága"?

(És ez a pénzhiány, közbevetőleg, az elitgimikre is áll, ahova sok gazdag család csemetéje jár törött ablakú helyekre...ezt persze pusztán az érzékeltetés kedvéért írom, nem érvként. De így persze nehéz az intézményeknek "betölteni hivatásukat," mivel sokan lesajnálják az egészet.)

Más, kérdés: szerintetek milyen könyveket lenne érdemes olvastatni középiskolában? (Vigyázz, Ország! Az SZVNAT kibontakozóban!...) Mondjuk mindenki próbáljon 3-5 "ajánlott könyvre" gondolni - és hogy miért is érné meg ezeket odaadni a diákoknak, és abban reménykedni, hogy elolvassák, és még élvezni is fogják (, esetleg akár még kedved is kapnak az irodalomolvasáshoz)?

Folytatva még egy kicsit az előzőt (bocs, hogy ilyen hosszan), még az a kérdés merült fel bennem, hogy nem lehetlen-e most a radikális változást követelni (mindazokkal, amiket felsoroltunk)? Elmondom, mirét: Ma az iskolában hasznosítható, versenyképes tudást, képességeket kellene oktatni. Akik azonban erre hivatottak, ti. a tanárok, maguk a társadalomnak nem egy versenyképes, hasznosítható tudással rendelkező rétege. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy tanárok lettek.) Azaz: elsősorban olyasmit kellene "tanítaniuk" / "közvetíteniük", aminek maguk sincsenek birtokában. (És mivel egyre inkább érezhető számukra is az ő tudásuk elégtelensége ebben a helyzetben: sértetté és defenzívvé válnak.)

(Mozó, ne érts félre: az áldatlan helyzetért nem a tanárokat teszem felelőssé! És az általánosítást se vegye magára minden tanár (egyébként végzettségem szerint én is az lennék).

Én az anyagiak szempontjából nem tudok egyetérteni abban Karesszal, hogy az semmitmondó vagy külsődleges dolog lenne. Szerintem központi kérdés, sokmindent megoldana, ha nem is közvetlenül, közvetetten mindenképpen.

És ez összefügg azzal, amit Feri ír a tanárok sértettségéről: A tanárok sértettsége abból is (hangsúlyozom, hogy is) származik, hogy a társadalom egyik legkevésbé megbecsült rétegét alkotják, ami kifejeződik elsősorban a nekik járó fizetésben. Egy középiskolai kezdő tanár kevesebb, mint feleannyit (harmadannyit) keres, kb. mint a vele egyidős asszisztens egy cégnél. Ebből következően a tanári állásokra nincsen túl nagy versengés, nem lehet válogatni. A tanári állásokra kétféle ember jelentkezik: (i) őszintén elhivatott és másból fenn tudja tartani magát; (ii) azok a tanári végzettségűek, akik máshol nem kaptak állást és jobb híján keresnek egy iskolát, hogy mégis a "szakmájukban" dolgozzanak. Én biztos vagyok abban, hogy utóbbiak vannak többen.

Ha a tanári fizetés olyan lenne, ami versenyképes mondjuk egy céges titkárnői fizetéssel, akkor máris nagyobb lenne a verseny a tanári állásokért, az iskolák többől tudnának válogatni... Ez érdekeltté tehetné a tanárjelölt egyetemistákat, hogy minél magasabb szinten sajátítsák el a szakmájukat... Szóval a pénz nagyon sokat lendítene, szerintem.

(Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert az iskolai állások nagy része körül van betonozva: azaz, akinek határozatlan idejű szerződése van (márpedig ilyenből van rengeteg), azt praktikusan nem lehet kirúgni az iskolájából, csak ha kifizetik, vagy ha fegyelmi eljárás dönt ellene. Sajnos az ilyen bebetonozott tanárok nagy része nem annyira kártékony, hogy fegyelmi eljárást lehetne indítani ellenük. Munkájuk minőségét azonban soha, senki, semmilyen formában nem ellenőrzi.)

Egyetértek Ferivel. A hosszútávú érdek külsődleges motivációt jelent (mint a legtöbb ösztönző, ami a mai iskolában felmerül), és ennek a kudarcáról beszélgetünk itt. Szerintem az "érdeklődés", az "érdekesség" sokszor úgy oldódhatna meg, ha tartalmilag az iskolai anyag valóban "kiüresedne".

Mielőtt azt hinnétek, teljesen meghibbantam, elmondom, mire gondolok: Nem kell a tananyag tartalmát teljesen meghatározni, hanem sok helyütt kellene benne olyan "lyukakat" hagyni, amiket a tanulóknak csoportosan, vagy egyénileg kellene megtölteniük tartalommal, méghozzá olyan tartalommal, amelyet ők választanak. Az iskola ma azért is nem működik, mert túl szűkké teszi az "érdeklődési kört", és totálisan leszűkíti azokat a kompetennciákat, amelyek megfelelő szintjét ő díjazni tudja. Ezt kellene kitágítani, és automatikusan érdekeltté lehetne tenni (a hasamra ütök) még 60%-nyi tanulót.

A másik dolog, ami ezzel kapcsolatosan fontos, szerintem, hogy a diákok tudják a tanulási folyamat minden pontján megfogalmazni azt az értelmes és belátható célt, amiért ők (esetleg kő keményen) dolgoznak. Ezek a célok viszont nem lehetnek távoliak, absztraktak, vagy olyanok, amelyek külsődlegesek. Nem jó cél például, hogy "ezt a feladatot azért oldom meg, mert ha elvégzem jó eredménnyel ezt az iskolát, akkor jobb állásom lehet". Ez kb. olyan, mintha azt gondolnánk, hogy az egy működőképes rendszer, hogy "ezt azért tanulom meg, mert le akarok érettségizni". Ez a kettő ekvivalens számomra. Mindig közvetlen, kézzelfogható (sokszor akár teljesen banális), de személyes célt kellene találni.

Én ezzel az "érdekesdivel" (az "érdekérzet felkeltésével") úgy vagyok, hogy ez elsősorban egy külsődleges szempont. Mármint kb. azt mondja hogy "csináld meg ezt itt, mert akkor majd jó lesz neked máshol."

Szerintem a reform arra kell hogy irányuljon, hogy ne máshol legyen jó a diáknak [az iskolától (távol)] (vagy hogy ebben higgyen, hogy itt viselkedni/teljesíteni kell, mert akkor máshova, jobb helyre kerülhet), hanem az iskolában.

Én az érdeklődésről az érdekre és a sikerélményre tenném a hangsúlyt. Egyrészt az elitgimikben tényleg érdekük a gyereknek, hogy az érettségi követelményen túl teljesítsenek, mert az egyetemen és a kutatómunkában majd ez kell. A másik végletben az 50-60 %-ot kitevő szakképző intézményekben meg fel kéne mutatni azt, hogy ha ezt a szakmát megtanulod és elhelyezkedsz és jól dolgozol, akkor 100-200-300 ezer forintot fogsz keresni (ez nem a mai nemzedék anyagiassága miatt kell, hanem egyáltalán, hogy lásson lehetőséget a felemelkedésre). Most átszervezték a szakképzést modulrendszerré, az eddigi ezres nagyságrendű szakmát felosztották néhány százra és a többit mindenféle egymásre épülő és szétágazó modulokba rendzeték. Ez ugyan átláthatatlanabb, de ha jól folyik majd a képzés, akkor kisebb egységeket kell a szakmukiknak és szakközepeseknek tanulniuk és azt fogják gyakorolni, ahogy a munkaerőpiacon viselkedni kell. Persze ehhez jól működő gazdaság kell, de erre azért van esély, nem vagyunk Mexikó.

Ahol tényleg az érdekes oktatás lehet a megoldás, azok a maradék közepes gimik. Itt már csak azért is érdemes intellektuális elvezetet biztosítani a diákoknak, mert ők azok akik ezt értékelni is tudják, másrészt ők lesznek az értelmiség szakmunkásai és úgy is ilyen intellektuális szórakoztatásból fognak megélni (pl tanár, kereskedő, újságíró, politikus, könyvelő). Egyébént a képzés így nem elitista és kirekesztő, mert pont azt adja amit kell. Mobilitásra és a szakmák gyors elsajátítására képes szakikat, gondolkodni tudó szellemi munkaerőt és nagy lexikális tudású tudósokat. Persze ebben van némi kasztrendszeres, de nem a fizetési osztályokban fog ez megmutatkozni, hanem, hogy ki fogja a Mandarint megnézni.

Szerintem (és ez éppolyan banális, mint amilyen gyakran "elfelejtődik") az iskolában a diákok érdeklődését kellene felkelteni.

Ehhez nagyban hozzájárulna, ha kortárs dolgokkal lehetne foglalkozni, melyek "tükröződnek" a sulin kívül, és olyan ismereteket szerezni, melyeket alkalmazni is lehet. Az elméletet a gyakorlathoz kötni - semmi áthallás, btw.

Én, mint a humán tud. magánszenvedélyű lelkes híve, szívesen látnám hogy diákjaink tömegei elkezdenek érdeklődni a kortárs magyar próza iránt, ha csak annak könnyebben befog. szerzőiről is lenne szó (szóval nem Nádas, de pl. Vámos - bocsánat e párért, szerintem se néz ez így ki igazán jól, sőt...). Az azért valahol hihetetlen, hogy a Horthy-korszak műveivel ér véget az irodalomoktatásunk - kb. mintha Ady csak Kazinczyról hallhatott volna a középsuliban, de Petőfi már "túl kortárs" lett volna.

Szóval szerintem nem kellene a nagy felszentelt kánon, és a sok nagy szerző. Ezt bőven elég nyomni egyetemen, bölcsészeknek. (Ott viszont igenis, a nagyokat: Homérosz, Shakespeare, Proust, ami belefér, olvasni.) A kronológia meg a történetiség minek, kérdem én. Ezeket tizenévesen nem is igazán lehet felfogni, hát még feldolgozni (ehhez távlat kell, életbeli időtapasztalat).

Emellett tantárgyak, tanulmányok a rendszerváltás utáni Magyarországról, arról hogy miben is élünk manapság, pl. politikai alapismeretek (olyan fogalmak tisztázása pl. mint baloldal, kapitalizmus, parlamentarizmus, köztársaság - nem aranybulla, tripartitum, invesztitúra-harc, stb.). A demokráciára hogyan akarunk egy társadalmat szocializálni, mely a kortárs alapfogalmakat sem érti (/értheti)...

Ehelyett vannak pl. Mikszáth-novellák, melyek egy olyan Magyarországról festenek képet, mely már Mikszáth korában is anakronisztikus volt bőven...

Emellett el tudom képzelni a köv. is: médiával kapcsolatos dolgok, vizuális kultúraról (filmek, ha már úgyis mindenki nézi őket) - és az ezekkel kapcsolatos kritikai hozzáállás fejlesztése.

Röviden: mintha a 20. század lett volna...

Na, most már el lett mondva a negatív oldal. Most viszont arra lennék kíváncsi, hogy milyen lenne az ideális helyzet. Mi(ke)t kéne megváltoztatni? Az anyagiakat már említettük, de ez sajnos eléggé semmitmondó, mert ha minden más rendben lenne, akkor lehet, hogy ez nem is lenne olyan fontos kérdés. Szóval?

Provokatívnak szánt kijelentéseket tennék, leginkább Cili soraira reagálva. (Kijelentéseim mögött elég sok személyes tapasztalat van, melyek talán érnek valamit "fedezetként," de elfogadom, sőt, örülnék, ha másnak egészen másfajta képe lenne minderről.)

Szerintem a magyar tanárok - amellett mondom ezt, hogy tényleg piszkosul ki vannak zsákmányolva, túl sok és fárasztó teendő mellett nevetségesen kevés fizetség jár nekik - a társadalom egyik legsértettebb rétege. Jelentős részük folyamatosan panaszkodik, siránkozik (mint mondtam ez egyáltalán nem véletlen), és többre nem telik mint hogy védjék magukat, és védelmi görcsükben nem engednek: se meggyőző érvekre nem hallgatnak, se nem képesek bízni a "külvilág" hatásában, a "változásokban" (reformokban). Inkább blokkolnak. Hogy a diákokat nem képesek befolyásolni (azaz eredményesen tanítani) sok esetben csak megerősítni őket (sértettségi görcsükből kiépített) önhitükben: "mi tudjuk mi a kultúra, nem velünk van a baj, hanem a tanulatlan kölykökkel." (Ennek következménye a szerintem messze túltengő generációs diskurzus, mely szerint "a mai fiatalok..." - ezt feltételezem mindenki túl jól ismeri.)

Az hogy a mai magyar tanári társadalom ilyen sértett és világidegen, nyilván nem őket vádolja kizárólag. Sőt, elsősorban nem őket érdemes okolnunk. (Ebbe nem szeretnék most belemenni, hogy kiket, miért, mivel, stb.) Ettől még remélem vitára érdemesnek fog találtatni az általam megfogalmazott kurta diagnózis.

Persze, hogy a tanárok nem fogadják el a reformokat. Vajon mit tanít egy tanár? Azt, amit az ő tanára is tanított. Döbbenetes, hogy van a középiskolai anyag és van az egyetemi anyag. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem azt tanítom, amit az egyetemen módszertanból tanultam (merthogy nem tanultam semmit), hanem amit és ahogy az én tanárom tanított. Azért mentem tanárnak, mert szerettem amit és ahogy tanított. Ez a hagyomány a legbiztosabb tudás, amit egy tanár tudhat, ettől eltérni pedig több mint szentségtörés. Egyeszerűen lehetetlen, mert akkor már nem azt csinálja amit akar meg szeret, hanem amit kényszerül és abban már nem leli örömét, tehát csak vegetál. Ez olyan, mintha azt mondanád a vasesztergályosnak, hogy ezentúl csak faesztergályos lehet, mert a nehézipar már kiment a divatból, a művészi cuccokat meg még el lehet adni. És aki arra tette föl az életét hogy hajótengelyt esztergáljon nagy erős gépeken? ... Bevallom én is szívesebben tanítanék 20 évvel ezelőtt, a 78-as rendszer szerint. Csakhogy, én rá vagyok kényszerítve a gyerekek által, hogy azt ne tegyem, hanem gondolkodjak el, hogyan lehet másként, mást. És ez nagyon nehéz, mert az egész addigi matematika ill. fizikaképemnek kellene ellentmondanom. Választanom kell gyerek és tudomány között, ám ami számomra kedves az egyáltalán nem a gyerekek tanítása, hanem a tudomány tanítása. Ezen egyáltalán ne akadj kik, mert ha a gyerekek lennének a fontosabbak, akkor gyerekpszichológusnak mentem volna és nem matektanárnak. Egyébként úgy érzem ki lehet találni olyan egyensúlyt a kettő között, hogy én is élvezzem és a diákok is tanuljanak belőle, de ez nagyon speciálisan rám lenne szabva és más tanár nem tudna helyettesíteni, a mostani érettségi követelménynek sem felelne meg (nem azért mert nehezebb vagy könnyebb lenne, hanem mert más) és tankönyv sem lenne hozzá. Viszont annyira már nem vagyok elhivatott és az egyébként borzasztó helyzet sem kényszerít rá annyira, hogy ezt meg is csináljam.

A tantervről annyit, hogy sok iskolában nem olyan rossz, vagy kritikus a helyzet mint nálunk és ezért még nem borult ki a bili. Addig, amíg ez megtörténik, még működnek a régi tantervek csak legfeljebb nem jól (nálunk már látni lehet a kiúttalan alagút sötét bejáratát :). Egyébként a tanárok nem tantervkészítők. Nem értenek ehhez, mert még a saját tudásukban is bizonytalanok. Én elég nagyképű és felelőten vagyok ahhoz, hogy akár hülyeséget is merjek tanítani, csak jó legyen az óra, jól érezzem magam, meg a gyerekek is élvezzék. De ezt azért tehetem meg, mert látom, hogy ha a tananyaghoz tartanám magam, akkor annak a tizede sem maradna meg, akkor meg olyan mindegy mit csinálok. Mások viszont nagyon gátlásosak és bizalmatlanok. Sokak pedig -- hát szóval igazad van -- nem azon háborodnak fel, nem azt látják problémásnak, hogy mennyire hatástalanul tanítanak, hanem hogy a gyerekek mért nem tanulják meg amit kell. Ez valóban nagy baj, ezért nem jó, ha a tanárokra bízzák a tantervkészítést. A megoldás az iskolavezetőség és a jól "működő" munkaközösség vezető (sic!) kezében van, aki egyszerre kényszerítő és egyszerre megértő, segítő.

Nem mondtam, hogy a tanárok keveset dolgoznak / nem dolgoznak eleget. Tudom, hogy halálra dolgozzák megukat és 3 év alatt 15-öt öregednek. Nem értem, miért feltételezed, hogy ezt mondtam. Én azt állítottam, hogy a tanárok (és a tanárjelöltek) sok esetben nem fogadják el a "reformokat", elképesztő mértékben konzervatívok.

[Olvassunk statisztikákat arról, a tanártársadalom, milyen mértékben van elöregedőben. És képzeljünk el egy ötvenes tanárt, amint változtat a gyakorlatán... Ezek a mi tanáraink voltak, mi is rajtuk szocializálódtunk, tőlük tudtuk meg, milyen az iskola, ők a mintáink, így mi sem vagyunk épp rugalmasak. (Tanárjelöltek körében kellene ahhoz felméréseket végezni, hogy ezt igazolni tudjam, nem tudom, de ez a tapasztalatom.)]

Megint durva leszek: Azt gondolom, az érettségi kissé túl van hiszterizálva vagy misztifikálva. Viszont az érettségire való hivatkozás nagyon jó érv arra, hogy az ősi gyakorlat bebetonozását legitimáljuk. Nem ismerem a matek érettségit. A magyarnál nincs veszély, nem köti a tanár kezét, csak kevés dologban. Inkább azt látom a fő akadálynak, hogy a tanár, aki nem tanítja meg Berzsenyit vagy Csokonait (akikből nem kötelező érettségizni), úgy érzi, valami szörnyűség történt, hogy megfosztotta valamitől a gyereket. Pedig ez nem így van. A gyerekek így vannak megfosztva az értelmes és hozzájuk mért tanulás lehetőségétől.

Az érettségi szabályozza a folyamatot, persze, meg a kerettantervek is, meg a helyi tantervek is. Az érettségi a kisebbik baj, szerintem. A kerettantervek olyanok, mintha a '78-as tantervhez írták volna őket (kis túlzással), így, felteszem a helyi tantervek is túlnyomórészt olyanok. Ez viszont nem az oktatási vezetés szintje (az a NAT). Ideális esetben, szerintem, a tanároknak kellene megírniuk az új, modern, NAT-kompatibilis kerettanterveket, mivel a napi gyakorlat részéhez valóban ők értenek, ők tudják, mit lehet tanítani, mikor, nem pedig az oktatásügy (esetleg eredetileg tanári végzettségű) hivatalnokai, akik 30 éve nem láttak iskolát belülről. A miniszternek szerintem ebben csak az lenne a dolga, hogy ezt lehetővé tegye a gyakorló tanárok számára: azaz a tantervfejlesztőket egy pár évre szedjék ki a napi robotból. Ezt persze nem tette meg a miniszter még eddig; csupán a központi fejlesztéseket indította el (amik egyébként picit hasonló elven működnek). Amiről én beszélek az az a gond, hogy az innováció gondolatával nincsenek egy csomóan kibékülve, mivel az az alapvető iskolai reflexeikkel ellenkezik. A tananyagfejlesztésben látom. Hiába írtunk új tantervet,amely jogilag és mindenképpen felülírja aktuálisan az iskola helyi tantervét: a tanárok körömszakadtukig ragaszkodnak a helyi tantervükhöz, ami a hetevenes évek óta -- jó eséllyel -- nem változott. (Másrészt, zárójelben: a tananyagfejlesztő szakemberek is néha elképesztő konzervativizmusról tesznek tanúbizonyságot, amolyan "fontolva haladók".)

Nem akarok oldalakat írni. Nos, a tanárok az én iskolámban eszméletlen sokat dolgoznak. Az érettségire készítenek fel, amiben olyan sok ismeretet kell megtanítani a gyerekkenek, hogy másképpen szervezett órára nem igazán van lehetőség. Azt már korábban is hangsúlyoztam, hogy a gyerekek mindenféle tevékenységnek gátolói és nem gonoszságból, hanem mert 9.re tökéletesen belefásultak az iskolarendszerbe. (A tanárok nagyon szívesen és lelkesen tanítanának, ha hagynák nekik. Az egyik legjobb napom volt, amikor nemrég a Königsbergi hidak problémáját, meg a színes gráfokat feldolgoztuk, de ehhez 2,5 év munka kellett, mert ha színezéssel 9.-ben jövök elő, akkor a gyerekek kiröhögnek (az indokokat lásd korábban).) Az én iskolámban csak fáradt, sikertelen, de nagyon lelkes és nem fásult tanárokat ismerek, mert máshogy nem lehet a gyerekek közé bemenni, csak így. Vajon mért van az, hogy a budai gimnáziumban, ahol a gyerekek tanulnak és jók ott a tanár megengedheti magának, hogy az indokolt okokból késő gyerekre így rivalljon rá: "Mi a fa**t képzelsz magadról?" Ha nálunk, a kilencedik kerületi gettóban, ezt megtenné, vagy a gyerekek cincálnák szét, vagy az igazgató tanácsolná, hogy elmenjen. Nálunk a tanárt nevelik a gyerekek emberségere, ott meg a tanár a gyereket embertelenségre. Pedig 20 óra egy héten nagyon sok, amikor azért kell küzdeni, hogy értelmes, durva beszólásoktól, "kurva-anyázástól" mentes kommunikáció alakuljon ki az osztályokban. Szerintem tegyél látogatást a nálunk a 9. C informatikus, vagy a 9. D kéttannyelvű épületgépész osztályban. Aki húsz ilyen órára felkészül (további kb 20 óra) és szinvonalasan megtart, azelőtt le a kalappal. Sok gyakorlattal és úgy, hogy 1-2 osztálynak ugyanazt kell tanítani, talán 10 órára fel lehet készülni, de 20 teljesen különbözőre nem. Azt hiszem, hogy a minisztériumnak halvány fogalma sincs, hogy mik a valódi konfliktusok a tanórán. És igenis az "ennyi pénzért" érv is előjön, mert lehet, hogy 1000 elhivatott tanárt lehetne találni aki minimálbérért tanít, de normálisan ezt elvárni nem lehet. Nem beszélve arról, hogy (de ez a liberális miniszter számára biztos nyilvánvaló :\ ) a tanárok többsége nő és a kisebb pénz fejében a kevesebb munkaidőt választja (ugyanannyi -- hiszen sokkal koncentráltabb -- munkáért!), hogy elvégezhesse otthon a házimunkát, vagy hogy egyáltalán legyen ideje a gyerekekre. (És az iskolaigazgatók becsületére legyen mondva, természetesnek veszik, hogy a fiatal tanárnők 2-3 év után elmennek 3-6 év gyesre és ezért egy szót sem szólnak).

Szóval mit nem csinálnak a tanárok? Megmondja valaki nekik, hogy mit kellene? Könnyítenek az érettségi követelményen? Átalakítják a képzéseket? Nem. A felszínen matatnak, jönnek a hülye dumával, de ugyazt várják el a gyerekektől, mint 20 éve. Mi pedig a metakommunikációt figyeljük, nem a politikus dumát és ennek megfelelően ugyanazt csináljuk mint 20 éve. Persze ez sem igaz így, mert mi alkalmazkodunk a helyzethez, mégpedig elég jól, de kinek kéne az átfogó oktatási reformot elkezdeni, az állami iskolák tanárainak, az iskolabezárást kockáztatva?

a vitába, így nem tudok mindenre reagálni. Egyetértek András és Feri álláspontjával; ezt nem is ragoznám. De szeretném még hozzátenni ahhoz, amit ők elmondtak, hogy, akkor is, ha teljesen hagyományosan szemléljük az iskolát (ahogy néhányan teszitek) és a hagyományos funkcióit nézzük (mintha nem abban a világban élnénk, amiben, hanem mondjuk 100 éve), akkor sem tekinthető csupán oktatási intézménynek. Az iskola a szocializáció második legfontosabb terepe. Az iskola a szó akármilyen értelmben is, de nemcsak oktatási, hanem nevelési intézmény is. Ezt elsősorban azoknak írom, igen primitíven és közhelyesen, akik az otthoni magányos tanulást propagálnák az iskolai "tanulással" szemben. Akármilyen borzalmas is a mai magyar iskola (az!), én azt állítom, még minidg kevésbé ártalmas (mert persze azt gondolom, hogy igen ártalmas), mint az lenne, ha gyerekek otthon "tanulnának", és bejárnánk vizsgázni. Az ötlet egészen elképesztően szomorú és abszurd.

Más: A képességek fejlesztése elvileg -- legalábbis az oktatásügyi dokumentumok szintjén (ld. NAT 2003) -- a legfőbb célja az iskolának. Az érdekes inkább az, hogy az egész rendszerben mekkora a rezisztencia, és hogy vajon mi ennek az oka. Hogyan lehetséges, hogy azok a tanárok, akik nap mint nap szembesülnek saját tevékenységük sikertelenségével, az abszolút kudarccal, ők sokszor a legellenállóbbak az újjításokkal szemben. Hogyan lehetséges, hogy mindezidáig kizárólag külső okokat soroltatok fel? -- "A gyerek primitív, a gyerek fejleszthetetlen, a gyerek ellenálló, a gyerek rosszalkodik, a gyereknek nem kelthető fel az érdeklődése (sic!), az iskola ilyenrossz, az iskolarendszer olyanrossz, a munkaközösség amolyanszörnyű stb., stb., stb." Ami természetesen mind-mind nagyon igaz (lehet), de nem hinném, hogy kizárólag külső okok játszanak közre abban, hogy valaki eredménytelenül végzi a munkáját.
Kérdésem: Miért áll ellen a tanártársadalom az újjításoknak? (Ezt sajnos saját magam tapasztalom.) Miért ragaszkodik a tanártársadalom körömszakadtáig ismeretközvetítő oktatás elvéhez? Miért gondolja, hogy az iskolának a hétköznapi élettől való teljes elkülönülése valamiféle értékörzés, ergo pozítv dolog? Hogy az iskolai ismeretközvetítés egyfajta kudarcra ítélt, de alapvetően igaz misszió?

Remélem sikerült elég provokatívnak lennem.

Szerintem az iskola olyan mint az egészségügy, legalábbis néhány alapvető szempontból: mindkettő mechanikus szemléletű és a személyiséget többé-kevésbé zavaró körülménynek tekinti, mindkettő egy absztrakt és átlagos pácienstípusra van felkészítve, mindkettőben túlterheltek a dolgozók, stb. Mindkettő olyan intézmény, amin csupán áthaladnak az embertömegek. Az iskola esetében hozzájön ehhez az a lenyűgöző gyakorlatiatlanság is, ami a tananyag kiagyalóit ideáltúráikon vezeti - a szélhajtó küsz esetét már lejjebb említettem. A legrosszabb ebben az egészben az, hogy az emberek azután azt is hiszik, hogy a tudás az, amit ennyi meg ennyi karakterrel le lehet írni. Nemegyszer megkaptam már diákoktól, hogy ők csak akkor érzik, hogy tanultak valamit, ha az óra végén több tényt tudnak (egyébként: csak vélnek tudni), mint amikor elkezdődött az óra. Ez nekem teljesen nonszensznek hangzik. Ha valaki tényeket akar, menjen könyvtárba és olvasgassa a lexikont. Nem azt mondom, hogy nem kellenek a tények, csak azt, hogy a tudás nem azonos a ténytudással. Sokkal fontosabbak a képességek (pl. a kritikus vagy elemző gondolkodás, a kreativitás, stb). De ezek élő képességek, a tények memorizálása meg halott dolog, és a halott dolgok valahogy megbízhatóbbnak tűnnek. Meg egyébként is ezek azok a dolgok, amiket iskolái során eddig elvártak az embertől.

Igazad van annyiban, hogy ideáltipikusan szemlélve a "megalapozatlan vélemény" semmivel sem jobb, mint a "tudásalapú gondolattalanság." Szerintem azért a magyar diákok (főleg nemzetközi összehasonlítások alapján mondom ezt) inkább "gondolkozás nélküli (faktuális) tudással" rendelkeznek, mint hogy mindenről saját véleményük lenne, amiről nem is tudnak megalapozottan gondolkozni és beszélni.

Tovább megyek: a két jelenség összefügg. Ugyanis ha az iskolában nincs annak kultúrája, hogy egy véleményt (egy véleményként) ki lehet fejteni, akkor minden vélemény "igazságként" fog elhangozni. Ezért van az, hogy a magyar diák, aki sokat tud (faktuálisan), arról is tudást szimulát (mégpedig biztos tudást), amiről semmi információja sincs (ugyanis az iskola szerint csak tudni lehet, gondolkozni nem szokás!). Lásd pl. a történelmet, arról aztán mindenki azt szokta hinni, hogy ő tudja jobban, mert ő "tanulta." (Nem azt tanítják hogy történelmi kérdések vannak, hanem hogy történelmi válaszok. Ez érthető bizonyos szinten, fiatalokat nem mérgezzünk elbizonytalanítással, de azért hosszú távon és ilyen formában szerintem kifejezetten káros. Emiatt az átlagos, főleg a hétköznapi töriviták kb. olyanok, mint a fradisták és az újpestiek közötti viták arról melyik csapat a jobb.)

Hadd fogalmazzak meg egy kicsit konzervatív nézetet. Azzal együtt, hogy a fogyasztói társadalmat én alapvetően jó dolognak tartom.
Ez a véleményesdi, tudom, ma nagyon divatos, de egy furcsa kövekezménye van. Az én generációm számtalan esetben a releváció erejével jön rá olyasmire, ami az idősebbek számára közhely. Ennek egyszerű oka, hogy nem tanulták meg rendesen. Az iskola dolga szerintem az lenne, hogy minél több közhelyet tanítson meg a embereknek. Pontosabban: minél több, nem is olyan könnyen megérthető dolgot a közhely szintjén tegyen elsajátítottá.
Véleményesdinek, kreativistásnak stb. szerintem csak akkor van helye, ha megvannak azok az alapok, amelyekre építeni lehet egy véleményt. Nincs értelme megkérdezni valamiről egy ember véleményét addig, amíg semmit sem tud arról a dologról. Véleménye mindnekinek lehet (és van is), az iskola célja az educated opinion lenne. Néha ez a kreativitás-és-társaik kicsit a levegőben lóg.

Talán nem véletlenül nem is került ez eddig szóba, ugyanis minimális a csoportos feladat száma a középsulikban, emellett (az összedolgozós, együttműködős cuccok mellett) a kommunikáció-fejlesztő, véleménykifejtő feladatok is hiányoznak nagyrészt. Szóval elméletileg igazad van, de nem ártana ha a hazai gyakorlatnak köze lenne ehhez az elmélethez...

Amit többen írtatok lejjebb, az egész arra a feltételezésre épül, hogy azok az ismeretek és kompetenciák, amiket (elvileg) az iskolában meg kell szerezni, azok egyéni tudások és egyéni kompetenciák. Holott többek között olyasmi is volna az iskola feladata, hogy a csapatban végezhető (csak úgy végezhető, vagy úgy praktikusabban végezhető) munkákra való képességeket fejlessze, és ezt per def. nem lehet otthon, könyvből megtanulni.
És ez egyébként kapcsolódik a 'fogyasztói társadalom -> az iskola mint gyerekmegőrző' gondolatkörre is. Ugyanis a fogyasztói társadalom nem úgy működik, hogy vannak ŐK, akik létrehozzák a termékeket, meg vagyunk MI, akiktől ŐK csak azt várják, hogy agyatlan zombiként fogyasszunk éjt nappá téve. A fogyasztói társadalom egyik motorja a folyamatos innováció (most ezt ne értsétek apológiaként), amihez kreatív emberekre van szükség, akik, többek között, képesek csoportban dolgozni (a legtöbb ilyen esetre igaz, hogy a csoport kreatívabb lehet, mint egyes tagjai együttvéve; mint az (talán a legtöbb) tudományban szintén látható). Így tehát a fogyasztói társadalomnak "érdeke" (de már ez is túlságosan megszemélyesítő), hogy csoportban működni tudó embereket (is?) képezzenek.

Kb. ezt akartam mondani én is.
Egyébként nincs olyan nagy túljelentkezés ezekre a helyekre, sokkal inkább önszelekció érvényesül (a legtöbben be se merik jelölni az iskolákat, egyébként gyakran alaptalanul, és sokszor azt eredményezve, hogy a gyengébbeket viszont felveszik.)

Dávid, abban igazad van, hogy az elitiskolákban is tanítanak átlagos és unalmas tanárok (meg kifejezetten jól képzett tanárok is "mellesleg"), de a különbség elit vs. rest között szerintem nem is elsősorban a tanárok extra kvalitásai (vs. ezek hiányai) miatt létezik, hanem magában a "diákanyagban" van jelentős eltérés (, mivel a legjobbnak tartott gimnáziumok erősen szelektálhatnak a többszörös túljelentkezés miatt, és így a diákok jelentős százaléka kifejezetten intelligens e helyeken).

Csak egyetlen megjegyzés, a vicces sztorihoz.
Szerintem ha a társadalom szétszakad "írástudókra" és írástudatlanokra, az nem azért lesz, mert teljesen más oktatási módszereket használnak a jó iskolákban. Én véletlenül épp az említett Fazekasban érettségiztem két éve, és ott pont ugyanez ment. Akik nem oda jártak, azok kicsit hitetlenkedve hallgatják, de nálunk is rengeteg fásult, unalmas tanár volt. Egy kicsit talán jobbak voltak az arányok, de az lehetett inkább a helyzet, több olyan ember volt, akik ennek ellenére érdeklődők maradtak és tudtak otthon tanulni.
És harmadiktól mi is elég szelektíven jártunk be az órákra. Ebből számomra az következik, hogy ma Magyarországon mindenki utál iskolába járni, függetlenül attól hogy hova jár és hogy tanul.

Ugyan a fogyasztói társadalmat nem kevertük bele, de közvetlen kollégáimmal is azt gondoljuk, hogy a feladatunk lényegében a gyermekegőrzés. Óránként váltjuk egymást és ki-ki saját legkedvesebb témájával próbálja a gyerekeket lefoglalni. Persze ez utóbbi nincs így, de a gyermekmegőrzés feladata világos, hiszen a tankötelezettség felső határát 18 évre tolták ki. Az önkormányzat (tipikus fenntartó) leginkább azt kéri számon rajtunk, hogy bent van-e a gyerek az órán, vagy sem. Hogy ott konkrétan mit csinál, az őt nem nagyon érdekli.

Egy másik fórumon valaki - egy tanár - a következőt írta: "jelen helyzetben nincs igazán szüksége a társadalomnak, vagy az irányítóinak gondolkozó emberekre, sokkal inkább minél nagyobb mértékű fogyasztásra. Az erre való nevelést pedig a média sokkal hatékonyabban végzi, mint a tanárok. Az iskoláknak gyakorlatilag a gyerekek betörésén és felvigyázásán kívül nem maradt feladata."

Erre senki nem reagált érdemben. Ezért azt írtam a többi hozzászólónak címezve, hogy: "Lehet, hogy azt gondoltátok, csak a keserűség okozta túlzás beszél belőle. Valójában viszont igencsak pontosan fogalmazott. Ez az a pont ugyanis, ami miatt a dolog már soha nem fog megváltozni, akárhány reformot halmozunk is egymás hátára pénzt és időt nem kímélve. Félreértés ne essék, nem a fogyasztói társadalom elleni rejtett kikelésnek vagytok tanúi - pusztán az ok megállapításának. Ez a válság végső oka, és ez független attól, jónak tartjuk-e a fogyasztói társadalmat egyébként vagy sem. Ezt a világot akartuk teljes erővel - de semmi nem megy áldozatok nélkül, és ebben az egyik legfontosabb áldozat az iskola magasrendű eszméje volt."

Valószínűleg ezt is át fogják ugrani. Az embereket feszélyezi, ha valaki azt mondja nekik, hogy a döntéseik összességétől függ minden rossz (és persze jó is) a világban, mert szeretnék azt hinni, hogy ők nem felelősek, a dolgok csak úgy "rosszul alakulnak".

Természetesen, ha nem tartanám magam is viccesnek, akkor nem írtam volna le. A kollegákkal nagyon sokat nevetgélünk a gyerekeken. És persze azt gondoljuk, hogy sokakat kéne belökni ugyanúgy tanítani ezekbe az osztályokba, mint ahogy minket is belöknek.

Másrészt viszont elkeserítő a helyzet. A tanári kar hangulata 10 év alatt a mélybe zuhant. Mindenki hulla fáradt, szarik bele mindenbe és próbál másik állást keresni. A fluktuáció óriási. Jövünk, megyünk. Van aki 2 év múlva, van aki 2 hónap elteltével.

Jót röhögtem a beszámolódon :) Persze gondolom, te nem láttad ilyen viccesnek a dolgot a helyszínen.

Nem tudom, ki van jobban csapdában: a tanár vagy a diák? Mindkettő a másik foglya. A tanár arra az elvárásra épít, hogy a diáknak muszáj szeretnie a tanulást. Miért? Mert egyrészt a műveltség érték, másrészt pedig az előrelépést papírokhoz köti a társadalom. Ezek közül egyik se túl jó motiváció a szeretetre. A műveltség ugyanis olyan szubtilis érték, ami csak felnőttkorban (vagy még akkor se) válik érzékelhetővé az alany számára. Nem lehet megenni, nem lehet vele gyorsulási versenyt rendezni, nem játsza le az mp3-at, stb. Nem is látszik, mert belső. Marad tehát a papír, ami megfogható, és sok régivágású munkaadóra még mindig a Viagra erejével hat: de ez meg önmagában tényleg nem nagyon motiválja az embert.

A probléma az, hogy senki nem vállalja igazán, hogy őszintén azt mondja a 14 éves gyereknek: "Fiam, lehet, hogy ez az egész egyáltalán nem fog neked passzolni, de ha jó munkát akarsz később, ez az egyetlen legális út. Valakik odafent kitalálták, hogy ha ezeket a dolgokat megtanulod, aztán érettségi vizsgán meggyőző módon visszaböfögöd, kapsz egy papírt. Tekintsd olyannak, mintha egy jogsit kapnál. Lehet, hogy később megtanulod még élvezni is a vezetést, de most csak a papírra hajts. Ha viszont menet közben úgy érzed, neked szól a dolog, akkor az előbbiekben mondottak érvénytelenek rád nézve. Akkor te is tanár vagy tudós leszel. Majd kiderül."

Szakadjon szét a társadalom írástudókra és írástudatlanokra!

De már mi se tudunk latinul és görögül ám...