gy.b.log filozófia phd: miért nem tanul egyetlen magyar diák sem Amerikában?

Egy friss élmény újból elgondolkoztatott, miért nem tanul jelenleg egyetlen magyar diák sem filozófia phd programban Amerikában. Én legalábbis nem tudok senkiről. (Nánay Bence és Zvolenszky Zsófi már nem számítanak, mindketten állást kaptak; az alábbiak szempontjából egyébként is csak Bence esete érdekes, Zsófi már eleve helyzeti-helybeni előnnyel indult.) Sőt, tulajdonképpen nem tudok olyanról sem, aki Angliában, Ausztráliában, vagy más angolszász területen folytatná doktori tanulmányait. Másfelől viszont rengeteg nyugat-európai, és úgyszintén több román, bulgár stb. illetőségű hallgatót ismerek odakint - tehát mind nyugatról, mind keletről többeket. Feltéve, hogy ez nem pusztán autobiográfiai észrevétel, mi lehet a háttérben?

Az egy mondatos válasz: a helyzet itthon nem elég jó ahhoz, hogy a diákoknak időben rálátása lehessen arra, mennyivel jobb is lehetne, de nem is annyira rossz, hogy azt gondolják, ennél bárhol már csak jobb lehet.

Arról, hogy itthon miért és mennyiben nem optimálisak a viszonyok, sok mindent lehet mondani, és talán a hozzászólásoknál elvitatkozgathatunk arról, mik a fontosabb és kevésbé fontos aspektusok. Bár az anyagi vonatkozások nyilvánvalóan fontos szerepet játszanak, én azt hiszem, hogy a lényegesebb problémák inkább hozzáállásbeliek, még ha a hozzáállás nem is teljesen független az anyagiaktól. Itt egy ilyen apróságot szeretnék kiemelni.

A hét elejét Pécsen töltöttem, a "Deflácionizmus - Paul Horwich minimalista jelentés- és igazságelmélete" konferencián. Teljesen le voltam nyűgözve, hogy a hazai viszonyok között a pécsiek képesek voltak egy ilyen nagyszabású eseményt összegründolni. Boros János és csapata elérte, hogy az angolszász országokban filozófiában első helyre rangsorolt tanszékének fél vezérkara, majdnem összes, a témában utazó kutatója felvonuljon - Paul Horwich mellett az NYUról itt volt még Michael Devitt, Stephen Schiffer, Kit Fine, Hartry Field, és Ned Block, mellettük szerepelt Michael Williams (John Hopkins), Barry Smith (London), Barry Loewer (Rutgers), és még számtalan más neves külföldi és magyar előadó. Nem emlékszem, hogy valaha sikerült volna ennyi patinás tanszékről Magyarországra csábítani a szakmát. Ez a koncentráció egyébként rá is nyomta a bélyegét a diszkussziókra, a belterjes eszmecseréket követve (és nem-követve) néha az volt a benyomásom, mintha a new yorkiak haknizását látnánk. Magas színvonalon, természetesen.

Boros Jánosék nem csak e miatt érdemelnek dícséretet. A program összeállításán jól látszik az előremutató törekvés, hogy lehetőséget biztosítsanak elsősorban a pécsi filozófia phd diákjainak a szereplésre, megmutatkozásra. Más kérdés, hogy a tömött program miatt erre fejenként 10 percben volt lehetőségük - ennyi idő alatt lehetetlen egyszerre tartalmasan és érthetően beszélni. De ez a probléma még érthető. Ismét más kérdés, hogy miért nem volt ez a konferencia súlyával arányosan, nyíltan meghirdetve és reklámozva, és a CEU néhány tanára és egy diákja kivételével miért nem dugta le rá Budapestről az orrát senki. Ez a probléma már kevésbé érthető.

Amit azonban a legkevésbé érthető - és ez a megjegyzés már koránt sem (csak) a pécsiekre vonatkozik -, az a következő. Van itt egy ilyen esemény, ahol felsorakoznak az analitikus filozófia fellegvárainak tekinthető külföldi tanszékek képviselői. Kevés ennél jobb alkalmat tudok elképzelni arra, hogy a hazai filozófia szakokon tanuló hallgatókkal megismertessük a szakma javát, és viszont. És itt most nem elsősorban a doktoranduszokra gondolok; azt gondolom, egy phd hallgatónak már képesnek kell lennie arra, hogy mérlegelje és eldöntse, mikor melyik összeröffenésen van értelme felbukkannia és bemutatkoznia. Negyed-ötödéves hallgatókra gondolok, akik elkezd(hetn)ének gondolkozni a hogyan-továbbon, és akik ebben joggal várhatnának segítséget a tanszékeik oktatóitól, témavezetőiktől. Nem értem, ilyen alkalmakkor miért nem fog össze az ELTE, Pécs, Debrecen stb. filozófia tanszéke, és miért nem gyűjt össze, motivál, és szállít le négy-öt értelmes hallgatót, akiben megvan az érdeklődés és a potenciál, hogy a legjobb programokban folytassa tanulmányait. Nem értem például, egy ilyen lehetőséget miért nem ragadunk meg arra, hogy az egyik ebédet vagy vacsorát úgy szervezzük meg, hogy azon a külföldiek kizárólag ezen diákokkal (esetleg egy őket bemutató tanár kíséretében) tudjanak megismerkedni.

Ugyanis nem azért nem tanul egyetlen magyar diák sem amerikai filozófia phdn, mert gond lenne a hallgatóság kvalitásaival. Csak a saját évfolyamomban (ELTE BTK filozófia) kapásból tudok mondani legalább két olyan csoporttársat, akik meggyőződésem szerint gond nélkül felvehették volna a versenyt a legjobb programok legjobb diákjaival. Nem kell ugyanis hasra esni ez utóbbiaktól, tapasztalatból mondom. Nem, az okok ennél prózaibbak: egyrészt a diákoknak nincsen rálátása arra, hogy mi és hogyan folyik odakint, hogy mennyiben is működhetnek másként a dolgok, valamint nincsenek követhető példák a kikerüléshez és elegendő felhalmozott tudás arra vonatkozólag, hogy hogyan is mehet végbe egy ilyen kikerülési folyamat. Másrészt viszont, és ez kulcsfontosságú, nem tudnak megfelelő ajánlólevelekhez jutni, melyet a vezető tanszékek (másodélvonalbeli egyetemre kimenni semmi értelme) felvételi bizottsága értékelni tudna. Ez egy szomorú tény a magyar filozófia nemzetközi jelenlétével kapcsolatban, de ettől még tény.

Ha Pécsen négy-öt értelmes negyedéves filozófia szakos hallgató elkölthetett volna egy ebédet ezen tanszékek egyetemi tanáraival, az egyszersmind első lépés is lehetett volna a kitörésre. Néhány jó kérdés, egy okos megjegyzés, és máris aszociálódik egy arc egy névvel, amit követhet egy emailváltás egy dolgozat vagy probléma kapcsán, és kialakulhat egy olyan munkakapcsolat, ami alapját jelentheti egy eredményes jelentkezésnek. Egy bekezdés a statement of carrier objectives-ben arról, hogy egy nyáron közösen dolgozott a diák egy problémán egy ismertebb alakkal többet számít, mint fél oldal ömlengés a hallgató érdemeiről egy olyan ajánlólevélíró tollából, akinek a neve nem cseng ismerősen a felvételi bizottság fülében.

De sajnos az a benyomásom, itthon a kutyát sem érdekli, mi lesz a hallgatóval, miután végez a szakon. Sőt, talán a végzés ideje alatt sem. Néhány ritka kivételtől eltekintve - a saját életemből Rédei Miklós és Szabó László jut rögtön eszembe - még arra sem vesszük a fáradságot, hogy a hallgatók dolgozatait alaposan elolvassuk és megbíráljuk, hogy megtanítsuk őket előadni, hogy a szakdolgozóink munkáját érdemben irányítsuk. Ez pedig nem (csak) pénzkérdés. Ez elsősorban hozzáállásbeli kérdés. És a jobb pénzügyi és szakmai körülmények mellett éppen ez, a hozzáállás az, ami miatt érdemes, legalábbis a doktori tanulmányok idejére, kifele venni az irányt.

Epilógus: Szabó Laci napokon keresztül az autó ülésében ült, fia cuccait fuvarozta haza Prágából. Kedden mégis fogta magát, és egy filozófia iránt érdeklődő TTKs hallgatóval lekocsizott Pécsre. Ebédidőben kettesben elkapták Hartry Fieldet, és kifaggatták a Science Without Numbers c. könyvéről, megvitatták vele a szerintük felmerülő problémákat. A srác tervezi is, hogy majd jelentkezik Amerikába filozófia phdre - és ehhez éppen most szerzett egy nagy pirospontot. Ilyen is van.