4. szám

Amikor látni annyi mint tenni: externalizmus és performatív vizualitás

Az alábbiakban egy olyan álláspont kifejtésére teszek kísérletet, amely az észlelésről akcióként, nem pedig reprezentációként ad számot, vagyis az észlelőnek a világban való cselekvését tekinti alapvetőnek, nem pedig a környezetről alkotott belső modelljeit. Bár egy efféle átfogó elképzelés nyomai több tudományterületen is fellelhetők, pillanatnyilag — közvetítő híján — még nincs átjárás egyikből a másikba. E területek közül az alábbiakban kettőről lesz szó. Egyik ezek közül az elmefilozófiai externalizmus álláspontja, mely az elme és az elmefüggetlen világ elválaszthatatlansága mellett érvel. A másik pedig az a természettudományban néhány éve feltűnt áramlat, amely az észlelést nem belső modellek segítségével magyarázza, hanem szenzomotoros akcióként az észlelő organizmus saját környezetébe ágyazottságából kíséreli meghatározni. Ahhoz, hogy e két, egymástól mind témájában, mind módszerében, mind pedig célkitűzésében eltérő megközelítést közös nevezőre hozzuk, az externalizmus egy általános — s ily módon közvetítő — alakzatára lenne szükségünk. Ennek megteremtéséhez igyekszik e tanulmány hozzájárulni.

 

A direkt referencia fogalma Russellnél és Kaplannál

Direkt referálónak szokás nevezni egy nyelvi kifejezést akkor, ha magát a nyelvi jelet és az általa megjelölt tárgyat valamilyen értelemben közvetlen kapcsolat fűzi össze. Az azonban, hogy pontosan miben is áll e közvetlenség már mélyebb megfontolásokat, és ennek megfelelően a különböző gondolkodóknál különböző megoldásokat von maga után. Ezek közül jelen írás kettőt vizsgál és hasonlít össze, jelesül Bertrand Russell gondolatait a logikai tulajdonnevekről, illetve David Kaplan elemzését a demonstratívumok szemantikájáról. A vizsgálódás eredményeképpen amellett igyekszem érvelni, hogy a két szerző éppenséggel ellentétes filozófiai álláspont védelmére használja föl a „direkt referencia” általuk kifejtett és magyarázott jelenségét.

 

A definíció

Az eredetileg egy bevezető jellegű ismeretelméleti tankönyv részeként megjelent írás némi fogalmi tisztázás, a definíció szerkezetének tárgyalása után sorra veszi a definíciók osztályozási módjait és főbb típusait. Kitér a definíciók logikai szempontú elemzésére és a gyakoribb definíciós hibákra, majd egy sajátos felhasználási területként röviden bemutatja a jogban alkalmazott definíciós módszereket is. A tanulmány a definíciók filozófiatörténeti szerepének áttekintésével zárul.

 

A fonetikai fonológiáról

A cikkben a nyelvészetnek, azon belül is a fonológiának egy mostanában egyre inkább az előtérbe kerülő elméletéről lesz szó. A fonológia és a fonetika közötti különbség tisztázása után egy rövid tudománytörténeti áttekintés következik. Ezután térek rá a fonetikai fonológia elméletének vázlatos bemutatására, néhány példával szemléltetve az alapelveket.

 

Holisztikus szemlélet a nyelvészetben

Az európai nyelvészet évezredek óta azon a szemléleten alapul, hogy a nagyobb egységek (szerkezetek, mondatok stb.) létezését és tulajdonságait az őket alkotó kisebb egységek tulajdonságai magyarázzák. Ezt az analitikus szemléletet nyelvészeti atomizmusnak fogom nevezni (a társadalmi atomizmus mintájára, ld. Johansson, 2003). (...) Azt hiszem, a természettudományokban sem mindig sikeres az atomisztikus megközelítés, de ebben az írásban csak a nyelvészetben való megjelenését bírálom, és megpróbálok felvázolni egy alternatív szemléletet, amelyet holisztikusnak nevezek. A holisztikus szót tehát nem a modularista vagy moduláris ellentéteként használom, mint például a kognitív nyelvészetben szokás (pl. Josephson – Blair, 1982; Kravchenko, 2006), hanem az atomizmus ellentétét jelölöm vele.

 

Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise?

Mily könnyen és elegánsan fogadjuk, mindig is szinte természetes egyetértéssel, azt a bölcs tapasztalatként bemutatott óriási közhelyet, mely szerint a magyar irodalom és magyar kultúra egészében, mint olyan, lenne filozófiátlan, sőt: gondolattalan és reflexió nélküli; esetleg egyenesen filozófia-ellenes! Mivel a tézis rendkívül széles körben elfogadottnak tekinthető, érdemes mind történetét, mind érvényességét megvizsgálnunk. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

 

A „költőiség” mint vád a XIX. század magyar filozófiai vitáiban

Tompa Mihály és (Litkei) Tóth Péter szerepjátéka a költői és filozófusi magatartástípusok, alkotói szerepek különbségéről rendelkezésre álló régebbi, magyar mintákat is átvesz. Ennek a hagyománynak egyetlen elemét kívánom előadásomban megmutatni: Szontagh Gusztávnak, a magyar historiográfiai hagyományban rossz hírbe keveredett filozófusnak, egyben fontos irodalomkritikusnak a vitáit filozófiai kérdésekről – szépírókkal. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)

 

Mi rejlik egy kötőszóban? Filozófia és irodalom, irodalom és filozófia

Ha valaki megkérdezi, mi érdekel a legjobban, és az igazságnak megfelelően azt válaszolom: „filozófia és irodalom kapcsolata; vagy: irodalom és filozófia viszonya” (a sorrend sem mindegy), a következő jogos kérdés általában az szokott lenni: de melyik irodalom és melyik filozófia? Célom az, hogy világosabban lássam: milyen viszonyokat takart eddig az és kötőszó a címben szereplő mellérendelő szerkezetekben, pontosabban hogy milyen tartalmak igyekezték helyettesíteni, értelmezni, árnyalni ezt az és-t. (A Filozófia és irodalom címmel 2006. október 6–7-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett XIV. JAK Tanulmányi Napokon elhangzott előadás szerkesztett szövege.)
 

Hibák a hermeneutikában

A magyar fordítás oly mértékben mond mást, mint az angol szöveg – olyan esetekben is, amikor az eltéréseket egyáltalán nem a két nyelv egymástól különböző lehetőségeiben kell keresni –, hogy nem sokat fogok élcelődni a magyar változat megannyi melléfogásán. A helyzet olyan szomorú, hogy megelégszem azzal, hogy némi kommentár és magyarázat kíséretében megmutatom a fordítás néhány hibáját.

 

A tudományos önéletelemzők - Kornai János, Raymond Aron és Eric Hobsbawm értelmiségi önéletrajzai

Mindhárom mű határozottan, öntudatosan értelmiségi önéletrajz. Nem a szokványosabb, szembenézés a felidézés által logikáját követik, hanem a felidézését a szembenézés által.

 

Egy antikapitalista polgár vallomásai - Megjegyzések Alexa Károly tanulmányához

A befogadó gesztus és a szerző elképesztő olvasottsága, az őszinte és átélt érdeklődés egy nagyon fontos tanulmány lehetőségét hordozta. Az átgondolatlanság és a maszatolás, az utalások sora, a társadalomtörténeti tabló képeskönyvszerű összeállítása, az ideológiai düh végül nem tették lehetővé, hogy fontos tanulmány szülessen. Alexa túl sokszor nem fogadta meg saját jó tanácsait, túl sokszor nem figyelt oda a mondataira és ezt büntetlenül nem lehet megtenni.

 

Interjú James G. Lennox-szal

2005 tavaszán elhatároztuk, hogy párhuzamos interjút készítünk két tudománytörténész „iskola” két képviselőjével, James G. Lennox-szal (a Pittsburghi Egyetem Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének oktatója és a Center for Philosophy of Science vezetője) és Mario Biagolival (a Harvard Egyetem Tudománytörténet Tanszékének oktatója). A két tanszék munkáját összehasonlítva az az érzése támad az embernek, hogy a pittsburghi inkább a tudományos elméletekre, míg a harvardi a tudományok művelésének szélesesebb társadalmi kontextusára fektet nagyobb a hangsúlyt. Úgy gondoltuk, tanulságos lenne néhány, a tudománytörténet szerepére reflektáló kérdésre egymás mellett látni e két megközelítés egy-egy képviselőjének válaszait. Sajnos az interjúk szerkesztése során nem sikerült teljesen megőriznünk a kérdések struktúrájának azonosságát, mindenesetre a két interjú, számunkra legalábbis úgy tűnik, valóban érdekes összehasonlításra ad lehetőséget.

 

Emlékek, tervek, utópiák - Interjú Sorin Antohival

Az alábbi interjú eredetileg 2005 végén készült élőszóban Sorin Antohival, melyet ő később, 2006 végén megszerkesztett és részben átírt. Ez azután történt, miután napfényre került kapcsolata a Securitateval, és kiderült, hogy nem kapta meg a doktori fokozatot a Jászvásári Egyetemtől, és ezt követően minden CEU-n betöltött posztjáról lemondott.
Folyóiratunk nem azért jelenteti meg ezt az interjút, hogy kifejezze támogatását Antohi iránt, vagy hogy cselekedeit igazolni próbálja. Úgy hisszük, hogy az interjú érdekes dokumentum, mely a múlt év eseményeinek komplexebb megértését is lehetővé teheti. Reméljük, hogy tisztázó erejű lehet annak bemutatása, hogy Antohi hogyan látta és látja karrierjét.

 
XML csatorna