Ár/érték arány

Cím: A tervhivatal hercege
Szerzők:Viktor Pelevin, M. Nagy Miklós (ford.), Bratka László (ford.)
Kiadó:Gondolat Kiadó
ISBN:963 9567 29 9
Oldalak:125
Ára:2480 Ft
Sajátságos árképzése kizárólag a Pelevin-rajongók olvasmányává teszi a legújabb magyar kötetet, A tervhivatal hercegét. De nekik is csalódást okoz: még szellemes ötleteit sem tudja kihasználni.

A könyv 2480 forintba kerül. Az 5. oldaltól a 125. oldalig van benne maga a szöveg, a betűk elég nagyok, az átlagosnál kisebb méretű oldal széleitől meglehetős távolságot tartanak. Igaz, kemény a kötés és van levehető papírborító, rajta egy viszonylag jól kinéző fekete-fehér fénykép, mégis, meg kell állapítanunk, hogy a fenti adatokat tekintve tárgyunk egy kivételesen, rettenetesen drága könyv. Fele ennyiért lenne az átlagosnál kicsit drágább (tekintve az egy oldalra szedett karakterek alacsony számát). Azért ez elgondolkodtatja az embert, aki a könyvkiadást csak a vásárlói oldalról ismeri: mégis, milyen vevőknek szánta a Gondolat Kiadó ezt a terméket?

Nyilvánvalóan az elszánt Pelevin-rajongóknak. Ilyen ár mellett hiába néhány közepesen jellegtelen idézet a belső fülön Háy Jánostól és Podmaniczky Szilárdtól (a könyvből vett néhány sort inkább felejtsük el), valószínűleg még mondjuk Esterházy Péter és Göncz Árpád ajnározó szavai is kevésnek bizonyulnának a nem eleve elkötelezett vásárló megnyeréséhez. Azonban csakúgy, mint az előző Pelevin-novelláskötetnél (Kristályvilág, JAK, 2002), a szerencsétlen rajongó, a hivatásosok mellett az egyetlen lény, aki igazán tudna örülni a filológiai adatoknak, csak annyit kap: „A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:”, és jönnek a cirill betűk. Hogy az alábbi kiadás is csak azt a két novellát tartalmazta-e, amit itt olvashatunk, vagy ha nem, akkor ki válogatott közülük: ilyesmiknek nézzen utána az interneten az, aki tud oroszul. Mi több, még a tartalomjegyzék is kimaradt, az ember azt látja, hogy „(elbeszélések)”, és kénytelen végiglapozni, hogy kiderüljön: a címbe kiemelt mellett még egy darab novellát kap. Mivel a kiadónál előzékenyebb vagyok, elárulom: Végjáték a címe, a 81. oldalon kezdődik.

Nem szokás persze ilyesmikkel (sokat) foglalkozni egy kritikában, de hát ezek a mocskos anyagiak és szöveggondozásiak még akkor is bosszantóak volnának, ha remekművet kapnánk kézhez; ráadásul A tervhivatal hercege érdekesebb könyvpiaci termékként, mint műalkotásként. A két novella, csakúgy, mint véleményem szerint a Kristályvilág szövegei is, az írói műhely mellékterméke, legfeljebb arra jók, hogy értékeljük azt, hogy a Pelevin-regények mennyire és mihez képest jók. Míg az előző novelláskötet legalább arra rávilágított, hogy hogyan is jók a regények (ezt bővebben kifejtettem kritikámban

), itt még erről sem beszélhetünk: egyszerűen két közepesen érdektelen szöveget kapunk, és kész.

A tervhivatal hercegének hőse Szasa, aki a hivatalban azzal foglalkozik, hogy a Prince of Persia nevű számítógépes játékban a főhőst alakítja. Lassanként kiderül, hogy minden szovjet hivatalnok valamely régi játék világában teljesít szolgálatot. A részleteket leginkább az tudja értékelni, aki pont a megfelelő életkorban és anyagi környezetben élte meg a Commodore 64 hőskorát, tehát becslésem szerint a mai huszonsok évesek. Mint azt Pelevintől el is várjuk, a valódi világ és a játékok világa szépen egybefolyik, a metrón a mozgólépcsőn életveszélyes akadályt kell leküzdeni, és így tovább. És ahogy azt egy orosz (kelet-európai) írótól elvárjuk, a hivatal működése abszurd, nevetséges és kicsit szörnyű.

Noha van egy-két kifejezetten szellemes ötlet is a szövegben, két nagy buktatót nem tud kikerülni. Az egyik természetesen az, hogy míg az ilyesféle játékokat játszani kifejezetten izgalmas lehet, már nézni is fárasztó, nem hogy olvasni róluk. És hát Pelevin nem éppen arról híres, hogy míves mondatokkal, szellemes metaforákkal (egyáltalán: az írói mesterség klasszikus eszközeivel) élvezetessé teszi mondjuk annak leírását, hogy a főhős felugrik, megkapaszkodik a peremben, felhúzódzkodik, majd elfut jobbra a folyosón.

Ráadásul „filozófiai” kérdések is feszegettetnek. Szasa barátja, Petya veti fel az obligát problémát: akkor mi is a valóság? Azonban ez a szál meglehetősen szerencsétlenül kidolgozatlan marad, szinte már azt érezni, csak azért van ott, mert nem lehetett kihagyni, de Pelevinnek nem volt kedve bíbelődni vele. (Akadnak izgalmasan lezáratlan szálak is, de nem sok.) És mintha ez nem volna elég, bedobja azt az ötletet is, hogy a játék céljáról (a megmentendő hercegnőről) kiderül: ő bizony még annyira sem valódi. Hát lehet így küzdeni érte? Mi van, ha kiderül, hogy fáradozásaink célja ócska hamisítvány? – Izgalmas kérdés ez? Ahogy itt megjelenik: nem túlságosan.

Akad viszont egy nagyszerű jelenet: Szasa hosszabban elbeszélget egy játékbeli arab ellenfelével, aki elmondja neki, hogyan is mennek a dolgok a másik oldalon (nagyjából ugyanúgy, csak éppen őket támogatják az amerikaiak is); Szasa pedig rögtönöz egy arab mesét, ami a szövegek gyilkos és fertőző (vírusszerű) létmódjának példázata lehetne, ha nem lenne rettenetesen gyanús, hogy az egész ironikus… Sajnos a jelenet több igen jó poénja csak azok számára érthető, akik annak idején jobban ismerték a C64 lelkivilágát. Ha az ember már Pelevin-rajongó, és elolvassa a kötetet, akkor leginkább ezért érdemes.

Míg az első novella legalább szellemes ötletre épül, a Végjátékról még ezt sem lehet elmondani. Főhőse egy luxusprostituált, aki egy kollegájával megpróbál kuncsaftot fogni, aztán katonatisztek próbálják őket megsorozatgyilkolni, de megmenekülnek, és a végére még egy meglepőnek szánt poén is akad, ami elég gyengécske, viszont meg van duplázva. (Itt elgondolkodtam azon, hogy lelőjem, hiszen ha kritikám sikerrel jár, olvasóm kihagyja a könyvet, ha meg rajongó, már úgyis elolvasta – de túl erősek a mesterségbeli megszokások.) Valami homályos és nagyszabású gondolat is felsejlik, mely szerint a szereplők cselekedetei valójában csak egy ismeretlen erők által játszott sakkjátszma tükörképei – mi több, hogy lehet, hogy valójában a sakkjátszma a tükörképe annak, ami velük történek, vagy hogy egyáltalán, ezt nem lehet eldönteni; de mindez ugyanúgy megmarad a kidolgozatlan ötletek szintjén, mint az első novella „filozófiai” problémái, vagy mint a (nemi) identitásokkal való kisded szerzői játék. Érezhető az a törekvés is, hogy a novella a „most akkor mi a fene is van?” kérdéssel hagyja magára az olvasót – ez azonban nem csak termékeny lehet, hanem a kudarc jele is, amennyiben az olvasó a kérdés feltétele után nem érez magában semmiféle késztetést arra, hogy gondolkodjon a lehetséges válaszokon.

Ami engem illet, nem csak hogy ez utóbbi történt velem, hanem még csak elképzelni sem tudok olyan olvasót, akit sokáig kísértene a novella.

Hát ennyi az egész. Ahhoz képest (lásd fent) nagyon kevés.