Átvérzett fehér foltok - Borisz Akunyin magyarul megjelent regényei (Azazel, Török csel, Leviathan)

A posztmodern irodalom felfedezte a detektívtörténetet, a magyar olvasók megismerték Eraszt Fandorin nyomozót. Schiller Erzsébet kritikája a magyarul megjelent Akunyin-regényekről.

A posztmodern irodalom felfedezte a detektívtörténetet, s a maga sajátos módján átírta, újraírta, a magaskultúra részévé tette. Magyarul is születtek már erről monográfiák[1] – tehát a krimi a posztmodern irodalomtudomány vizsgálódásra érdemes tárgya is lett. Mi a helyzet a posztmodern olvasóval? Krimit olvas. És teszi ezt nyugodt lelkiismerettel, hiszen joggal gondolhatja, hogy ezek nem „olyan” krimik, ezek afféle „anti-detektívtörténetek”. Az utóbbi terminust Bényei Tamástól, a téma első komoly magyar monográfusától vettem, aki részletesen, többféle szempont alapján elemzi a klasszikus krimi és a (posztmodern) anti-detektívtörténet kapcsolatát.

Nem tudom eldönteni – szerencsére talán nincs is szükség erre –, hogy Borisz Akunyin három magyarul megjelent könyve mennyire lenne besorolható a fenti, mégoly rokonszenvesen tágan értelmezett műfajba. Azaz mennyire mondható, hogy ezek a regények kívülről is szemlélik a krimi műfaját, ironikusan vagy parodisztikusan viszonyulnak hozzá. Bizonytalanságomnak két fő forrása van. Az egyik, hogy Akunyin szövegei műfaji szinten kevésbé a klasszikus detektívregényre reflektálnak, inkább annak hiányára a XIX. századi orosz irodalomban. Ezzel a hiánnyal kerülnek viszonyba, Akunyin tehát valójában nem újra-, hanem megteremti a műfajt. Műfajtipológiai bizonytalanságom másik eredete az, hogy nem vagyok járatos a detektívregény-irodalomban.[2] Ebből a hiányosságomból következően engedtessék meg, hogy ne a klasszikus krimik felől olvassam Borisz Akunyint – úgyis lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy valóban vérbő (nekem néha kicsit túlságosan is véres) krimikről próbálok beszámolni.

Mindenkinek feltűnik – hogy is ne tűnne fel –, hogy a Fandorin-történetek sok tekintetben a XIX. századi nagy orosz irodalomból merítkeznek. A hősök jelleme, gondolataik, az elbeszélői nyelv – mind, mind kisebb vagy nagyobb mértékben utalnak nagy klasszikus regényekre, figurákra, írói világokra, elsősorban Dosztojevszkijre és hőseire. Akunyin maga egy interjúban azt mondta, hogy „a posztmodern irodalom olyan műveket, olyan szövegeket jelent, amelyek elsősorban nem az életből, hanem más szövegekből születnek”.[3] Ha elfogadjuk ezt az egyszerű meghatározást – mivel rokonszenves és nehezen vitatható, fogadjuk el –, akkor is látnunk kell, hogy Akunyin különösebb hűhó nélkül, de a „magas” irodalomhoz méltóan írja bele szövegeit a klasszikus orosz irodalomba. Nem imitál, nem vendégszövegeket halmoz, hanem beférkőzik a szövegek közé, körülnéz, és játékos örömmel fedezi fel, hogy van számára hely: viszonylag nagy játékteret talál. A szöveg-világot Akunyin tágan értelmezi, hiszen nemcsak arról van szó, hogy regényeivel a klasszikus orosz irodalomba lép bele, részben úgy alkotja meg hőseit, hogy megidézi a nagy orosz regények alakjait, hanem szövegnek tekinti a történelmet is. Joggal persze, hiszen honnan máshonnan tudnánk a balkáni háborúkról, mint korabeli szövegekből. De a történeti „szövegek” felhasználása legalább olyan hiteles, mint a szépirodalomé – mégha természetesen két különböző hitelességről van is szó.

A három magyarul megjelent Fandorin-történet – közülük különösen az Azazel és a Török csel tehát a klasszikus orosz irodalom bizonyos réseibe türemkedik be, lehetséges fehér foltokat fed el. Megteremti a (mintha) XIX. századi orosz krimit. Gondolhatnánk, hogy Dosztojevszkijnél jobb forrás nem kell ehhez, de Akunyin a detektívtörténet jellegét, szerkezetét, felépítését másképpen képzeli el, mint Dosztojevszkij: ezzel is tulajdonképpen a műfaj – eddigi – hiányára mutat rá. Dosztojevszkij más szempontokból tűnik „alapszövegnek”; az Azazel például könnyen nyomon követhetően az Ördögökkel, illetve a regényt termelő közeggel áll nagyon közeli viszonyban. (Az anarchista Bakunyin nevével játszó szerzői álnév is az ebben a világban való otthonosságot sejteti.) Mai történelmi detektívregényekként is olvashatnánk Akunyin könyveit, amennyiben nem lenne nyilvánvaló az a szándék, hogy (mintha) Fandorin-kortárs művekből értesüljünk a főhős viszontagságairól és egyedülálló nyomozói képességeiről. Akunyin tehát játszik, nekünk pedig élvezetes olvasóként részt venni ebben a játékban. Olyan krimiket talál ki, amelyek háttere történeti és részben gondolati összefüggésben egyaránt beilleszthető abba a korszakba, amelybe hősét helyezi. Következetessége ugyanakkor nem csökönyösen bántó (mégiscsak posztmodern): későbbi szövegeket is felmutat, például az Azazel nyitójelenete elképzelhetetlen A Mester és Margarita nélkül, mégha a szereplők valóban XIX. századi hősökre hajaznak is.

Akunyin Fandorin-történeteit valós (más szövegekből ismert) történelmi helyzetekbe, földrajzi környezetbe helyezi bele, gondoskodik arról is, hogy megokolja, miért nem ismertek ezek a történetek más szövegekből. A történeti hitelesség iránti igénye – nem oka, célja, megvalósulása, pusztán törekvésének jellege – a Háború és békét író Tolsztojra emlékeztethet. A balkáni háborúk eseményei, körülményei vagy a régi Moszkva utcái minden szempontból korhűek (vagy annak a látszatát keltik).

Nemcsak orosz hagyománya van annak, hogy egy fiaskót vagy egy hosszabb kudarc-történetet a vesztesek bizonyos összeesküvés-elméletek segítségével magyaráznak. Ha nemzetekről, országokról van szó, akkor ez világos módon történeti magyarázatot nyújt a kudarcokra, balsorsra, felmenti a veszteseket: ők vétlenek a bajban, a bukásban. Akunyin ebből a szempontból oroszabb minden XIX. és XX. századi orosznál. És hőse, Eraszt Fandorin nagyobb hős minden nemzetét mentő hadvezérnél vagy orosz létmagyarázó filozófusnál. Ugyanis az Azazel név valójában egy világméretű összeesküvést fed, amelynek a központja Moszkvában van, a feje egy ott élő angol hölgy, és tevékenysége az egész világot fenyegeti. De lám, egy fiatal, tehetséges orosz nyomozó leleplezi az egész hálózatot, pedig minden ő ellene dolgozik, hiszen környezetében szép lassan mindenkiről, még a rendőrségnél dolgozó főnökéről is kiderül, hogy összeesküvő. Turgenyev-hősnő menyasszonya egy – Fandorin ellen tervelt – merénylet áldozata lesz az első kötet végén. Fandorin ezután nyeri el jellegzetes külsejét: fiatal arc, ősz halánték; hirtelen felnő, kialakul fegyelmezett, zárkózott jelleme, tárgyszerűségre törekvő viselkedése. Minderről már a Török cselből győződhetünk meg – a két regényt nemcsak a főhős személye köti össze: az Azazel tagja volt az a személy is, aki után a nyomozás folyik a második kötetben, az 1877-es orosz–török háború idején játszódó történetben.

A Török csel egy valóban véres háborút idéz fel. Fandorin nyomozása, a tőle nem teljesen függetlenül zajló események történetileg pontosan beilleszthetőek az orosz–török háború menetébe, végkifejletébe: ez is egy hatalmas játék. Még számos korabeli (vagy azoknak látszó? mindenképpen elképzelhetően hiteles) dokumentumot is beletesz regényébe a szerző, erősítve azt az olvasatot, hogy azt kell látnunk a történelemből, ami az újságcikkek, tehát a korból származó, ily módon feltétlenül hitelesnek tartott dokumentumok mögött van. Ha meggondoljuk, ez nemcsak a posztmodern irodalom kedvelt játéka, hanem posztszovjet mindennapjainké is.

Fandorin belebocsátkozik azoknak a (regény)hősöknek a vitáiba is, akiknek így utólag kortársa lett. A Török cselben például a csendőrség, a harmadik ügyosztály nemcsak a funkciókat betöltő személyek révén, hanem az intézmény feladatainál fogva is rokonszenves. A Varja nevű hősnő szájából még eleinte hallunk ellenvetéseket a liberális orosz értelmiség szemszögéből, de hamar elfelejtjük az ilyenfajta intézményekhez fűződő negatív érzéseinket, reflexeinket, és egyre nevetségesebbnek találjuk ezeket a megjegyzéseket: az élet és főleg a világpolitika távolról sem olyan egyszerű és morálisan megítélhető, mint ahogyan azt egy emancipált moszkvai fruska gondolja. Vitára való készségük miatt is „klasszikusak” Akunyin egyes hősei. A legképtelenebb helyzetekben adják elő, vitatják meg világmegváltó vagy-felforgató gondolataikat – igaz, ezek nem szalonbeszélgetések, hanem már a tetteket magyarázó, azoknak filozófiai alapot nyújtó tisztázások. Krimikről van végül is szó. De a beszélgetésre, a megértésre való készség határtalan.

A Török csel mindemellett hangsúlyosan Oroszország világtörténelmi felelősségéről, baljóslatú sorsáról szól, végzetéről, amit nem tud elhárítani egy mégoly tehetséges hazafi sem, mint Eraszt Fandorin – itt már az egyének szerepe eltörpül a történelemé mellett.

Az első Fandorin-regény ennél közvetlenebb magyarázatot is ad arra, hogy miért nem őrzik az Akunyin által megírt világfelforgató eseményeket, jeles tetteket a történelemkönyvek lapjai: „... a kormányzatok gondosan egyeztették az elővigyázatosságra és titkosságra vonatkozó intézkedéseiket. Egy darabig mindenféle hírek keringtek egy világméretű összeesküvésről, amit hol a szabadkőműveseknek, hol a zsidóknak, hol mindkettőnek tulajdonítottak, és Disraeli úr nevét emlegették, később azonban e híresztelések elültek, annál is inkább, mivel a Balkánon komoly krízishelyzet alakult ki, ami egész Európát lázba hozta.”[4] Akunyin tehát eltűnteti a leleplezéséhez vezető nyomokat.

A harmadikként megjelent regény – nem trilógiáról van szó, Fandorin történetei folytatódtak – már inkább csak egy okos krimi. Szépirodalmi igényességgel írta Akunyin ezt is, okos, szórakoztató könyv, de mégiscsak egy krimi – szerencsém van, hogy nem ez volt az első Akunyin-könyv, ami a kezembe került. A Leviathan Fandorin életének egy epizódjáról szól. Fandorin, aki a Török csel végén Japánban kap megbízatást, az odafelé vezető úton kievez a nemzetközi vizekre. Átvitt értelemben persze ezt teszi az első két kötetben is, de itt egyedül ő képviseli az oroszokat, a hajón úgy is titulálják: „az orosz”, de ennek egy sajátos „nemzetközi megmérettetésben” van csak jelentősége. Sok megszállott csodabogár terelődik össze a Leviathan nevű luxushajón, sok kultúrtörténetet tudnak, de a (közel- és távol-) kelet és nyugat iránt egyaránt komoly érzékkel és már a korábbról is ismert intuícióval csak a mi Fandorinunk bír; ezért járhat eredménnyel a nyomozása. Inkább a XX. századi világképünk, gondolkodásunk sajátossága az az értetlenséggel vegyes tisztelet, főhajtás a keleti kultúrák előtt, ami főként a Leviathant, de részben a Török cselt is jellemzi. Kelet és Nyugat kultúrája több szinten és harmonikusan keveredik egymással a regényekben. A török származású kém franciább a franciánál, s politikai öngyilkossága előtt áriákat énekel a Lammermoori Luciából. A szultán legkedvesebb felesége pedig bécsi keringőket zongorázik. Akunyinnál Oroszország inkább a Nyugathoz tartozik. Fandorin jól érti ugyan a Keletet, de ez elképesztő műveltségének, nem pedig nemzeti hovatartozásának köszönhető.

Borisz Akunyin Fandorin-regényeiben ezer szállal kötődik a klasszikus orosz irodalomhoz. De ha az ember életében nem olvasott orosz irodalmat (ilyen ember, nyilván, csak teoretikusan képzelhető el), regényeit akkor is élvezheti. Akunyin gondolkodása végtelenül kriminalisztikus[5], de krimijei azok számára is jól fogyaszthatóak, akik nem a műfaj lekötelezettjei. Mikor az irodalomtörténész és japanológus szerző belevágott „a magas irodalom igényességével alkotott tömegirodalom”[6] eszméjének megvalósításába, az volt a célja, hogy mindenfajta olvasó számára letehetetlenek legyenek a könyvei. Jól fogunk tehát szórakozni, akár többé, akár kevésbé vagyunk műveltek. És ne szegjék kedvünket a világot Oroszország hatalmától megszabadítani vágyó, végső soron mártír Anvar efendi szavai sem: „Az orosz irodalmat pedig, természetesen, olvastam. Jó irodalom, nem rosszabb, mint az angol vagy a francia. Csakhogy az irodalom játékszer, egy normális országban nem játszhat fontos szerepet.”

Jegyzetek:

[1] Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern, Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.; Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Pozsony, Kalligram, 2003.

[2] Se Eco, se az egyik legkedvesebb magyar regényem, Lengyel Péter Macskaköve, se pedig most Akunyin nem tettek krimiolvasóvá. Nem tudom, hogy ebből a naiv olvasói tapasztalatból lehet-e arra következtetni, hogy Akunyin esetében is anti-detektívtörténetről beszélhetünk.

[3] Az orosz Agatha Christie. Beszélgetés Borisz Akunyin íróval, aki igazi sztár lett. Az interjút készítette M. Nagy Miklós, Népszabadság, 2002. május 4.

[4] Azazel,258. o.

[5] Ez a látásmód nemcsak akkor jellemzi, amikor detektíveregényt ír. Kiadott például egy kötetet, amelynek két címlapja van. Ha az egyik felén nyitjuk ki, Csehov Sirályát olvashatjuk, ha a másikon, akkor ugyanennek a drámának az akunyini változatát. Ő ugyanis átírta az utolsó jelenetet, pontosabban, hozzátoldott: eszerint Trepljov nem öngyilkosságot követett el, hanem gyilkosság áldozata lett. A Csehov-féle utolsó jelenet összes szereplője gyanúba keveredik, ennek megfelelően Akunyin nyolc zárójelenetet ír, s ezek mindegyikében bizonyítja az aktuális gyanúsított bűnösségét. A Hamlet-átirata arról szól, hogy Hamlet szándékait valójában mások irányítják, az igazi főhős a Hamletet csapdába csaló Horatio, akit Fortinbras bíz meg, hogy bármilyen módon őt a dán trónra emelje. Hamlet tehát két, egymástól független – egy shakespeare-i és egy akunyini – összeesküvés áldozata lesz.

[6] Az orosz Agatha Christie... i. m.