Egy antikapitalista polgár vallomásai - Megjegyzések Alexa Károly tanulmányához

A befogadó gesztus és a szerző elképesztő olvasottsága, az őszinte és átélt érdeklődés egy nagyon fontos tanulmány lehetőségét hordozta. Az átgondolatlanság és a maszatolás, az utalások sora, a társadalomtörténeti tabló képeskönyvszerű összeállítása, az ideológiai düh végül nem tették lehetővé, hogy fontos tanulmány szülessen. Alexa túl sokszor nem fogadta meg saját jó tanácsait, túl sokszor nem figyelt oda a mondataira és ezt büntetlenül nem lehet megtenni.

Cím:

Quodlibet

Szerző:

Alexa Károly

Kiadó:

Kortárs Kiadó, Budapest

Jelen írás célja néhány kommentárt fűzni Alexa Károly „A magyar zsidó családregény” című tanulmányához. Néha utalni fogok az írást tartalmazó Quodlibet című, a szerző elegyes írásokat összegyűjtő tanulmánykötetére. A szóban forgó írás – és a szóban forgó könyv nemkülönben – roppant nehéz olvasmány. Nem azért, mert a szerző érvelése nagyon komplex, bonyolult lenne, esetleg rendkívüli olvasottságot feltételezne (habár az aligha vitatható, hogy bizonyos területeken rendkívüli, óriási olvasottságot demonstrál), hanem azért, mert állításait nem annyira megfogalmazza, mint inkább sejteti, vitái inkább célzások és utalások, semmint kifejtések és a jelentést inkább a mondat érzelmi-asszociatív holdudvarából, mint grammatikájából lehet kihüvelyezni, már ha sikerül. Van úgy, hogy a mondatoknak inkább csak indulati iránya tisztázott, értelmük egy átlagos olvasó számára kihüvelyezhetetlen. Politikailag kényes témák esetén legkivált így van ez és Alexa számára az irodalmi témák történeti témák is, az irodalom „sorsvállalás” számára, útkeresés, a zsákutcás történelmi fejlődés bemutatása, megérzékítése.

Aligha véletlen, hogy a magyar zsidó családregényről szóló írásában azt a három szöveget (Kóbor Tamás: Ki a gettóból, Pap Károly: Azarel, Nádas Péter: Egy családregény vége) választja ki részletes elemzésre, amelyeket egybefűzve maga is képes megalkotni egy hanyatlástörténeti tablót, egy (felemás) felívelés és egy lassú hagyományvesztés történetét, a három regény e történet három stációja, a magyar zsidó családregény három nemzedéke lesz, a klasszikus Buddenbrook-séma alapján. A családtörténet mögött a nagytörténelem lüktet. A XIX.-század második felének liberális nacionalizmusa, a polgárosodás aranykora a kezdet, majd a világháború utáni törés következik, a súlyos problémák kezdete, a polgárosodás ethosza átcsap értékeket nem tisztelő haszonvágyba, jön a majdnem teljes megsemmisítés, aztán pedig a hagyományszakító bolsevista eszkatológia országlása, a polgárság szétzüllesztése, elnyomatása, megaláztatása. Ebben a szenvedésben, elhallgattatásban, a történetek megszakadásában mind osztályát, mind vallását, mind származását – a „nacionalizmus” és a „klerikalizmus” és a „burzsoázia” elítélése miatt – újfent szégyellni kényszerül a zsidóság, akiket éppúgy elszakítanak ősi hagyományaiktól, ahogy a nem zsidó magyaroknak is szégyellniük kell esetleges vallásosságukat, osztály és nemzettudatukat. (A történet íve eltekint attól, amit Alexa például Gellérit említvén amúgy jól tud, hogy volt zsidó proletariátus, de parasztság is).

Ez a történet meglehetősen inkoherens. A polgáriság és az értéktudatosság, a hagyomány tisztelete mély belső rokonságban állnak Alexánál, mégsem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért csak „a kiegyezést követő legendás félszázadot követően” „romlik el minden”. Hiszen e dicsőséges félszázad éppenséggel azt várta el a zsidóktól közjogi emancipációjukért, hogy adják fel hagyományaik egy igen jelentős részét, nem véletlen, hogy Alexa is asszimilációt emleget. Hogyan harmonizál itt az értéktudatosság a polgári fejlődéssel? Alexa maga is utal feszültségekre (elsősorban nem a tiszaeszlári perre gondolok, ahol a vármegye lázad a kormány ellen is és a szabadelvű párt végig, töretlenül eszelős ostobaságként kezeli a vérvádat, a királyi főügyész gyakorlatilag ügyvédként viselkedik stb. és még a függetlenségiek is megosztottak, Eötvös Károly az eszlári zsidók védője, Kossuth maga levélben ítéli el a vérvádat stb.), de nem tulajdonít nekik jelentőséget. Ugyanakkor nem akar tudni a zsidóproblémán túl az azzal mélységesen összefüggő nemzetiségi kérdésről sem, sem a szociális feszültségekről, semmiről, ami kicsit árnyaltabbá tenné a „legendás” korszakról alkotott képét. E tekintetben, úgy látszik, nem érzi magára nézve kötelezőnek a folytonos szembenézést Németh László és Bibó életművével, noha a kötet egyéb szövegeiben elkerülhetetlen feladatnak tartja ezt.

Bibó és Németh azonban egyként nagyon mást gondolt a „boldog békeidőkről”, ahogy nagyon mást gondolt a három hosszabb elemzésre kiválasztott szerző egyikeként Pap Károly is (egy időben Németh László közeli barátja) „Zsidó sebek és bűnök” című bizonyos pontokon igen zavaros, mégis fontos esszéjében. Bibó szerint a kiegyezés zsákutcás fejlődés következménye és további zsákutcákhoz vezet, Németh is egy rossz fejlődés fontos állomásának látja a kiegyezést, Pap Károly úgy véli, hogy a magyarság és a zsidóság felső osztályai rossz célok érdekében kötöttek tisztességtelen kompromisszumot. Mintha Adyról se hallott volna Alexa, holott nagyon jól tudjuk, hogy nagyon sokat tud róla. Ez a tudás kikapcsol, az ideológiai gépezet mintegy magától beindul és a polgárság apoteózisát zengi. (Monarchia-nosztalgia és hol kíméletlenül gúnyos, hol szelíden ironikus Monarchia-kritika tárgyában érdemes a nálunk sajnálatosan kevéssé népszerű Joseph Rothot olvasni, legkivált a Radetzky-indulót és A kapucinus kriptát). A két háború közötti korszak taglalásánál mintha nem lenne elég hangsúlyosan jelen a jogfosztás tevékeny része, a dolgok elromlanak valamely derült égből villámcsapásként lesújtó természeti katasztrófa következményeképpen. 19-ig minden rendben volt, voltak, persze, apróbb, „kedélyes” feszültségek, ezeknek remek anekdotákat köszönhetünk, „Istenem, a boldog békeidők antiszemitizmusa”, hát igen, Auschwitzhoz képest tényleg, nekem legyen mondva, hogy a szerző szívének sejthetően kedves fordulattal éljek, de azért mégis. Ha irodalomtörténészként akarunk bemutatni egy korszakot, akkor ez a jókais-mikszáthos árnyalás kicsit kevés. A Monarchia összeomlása után az antiszemiták hirtelen előbújtak a föld alól, nyomuk se volt addig és Alexa társadalomtörténeti tárgyú fejtegetései még csak nem is utalnak zsidótörvényekre, munkaszolgálatra, általában esik pár szó üldöztetésről.

Alexa azt írja másutt, Esterházy kapcsán, hogy galádság azt állítani, a saját országunk képéért mi is felelősek vagyunk, hogy nem mindent mások csináltak helyettünk, a kommunisták, a nácik. „Nagyon haszontalan, nagyon galád állítások ezek. Csak arra alkalmasak, hogy az igazi elkövetőket teoretikus alapon felmentsék és hogy az igazi áldozatokra oktalanul lelkifurdalást kényszerítsenek. Hogy ripők módon összekeverjék a bűnt és a szenvedést”. Ezt a galád butaságot olyanok szeretik mondani különben, „akik valamilyen módon (például családi hátterük révén) haszonélvezői voltak a kommunista diktatúrának”. És akkor most már csak azt kéne tudni, mitől igazibb egy elkövető a másiknál, mitől igazibb az egyik áldozat, mint a másik, kizárható-e, hogy valaki mindkettő egyszerre és ha igen, akkor is csak a (ráadásul önfelmentő) fundamentalizmust lehet-e erkölcsös álláspontnak tekinteni. Elvégre a dolgok egyszerűek, az igazi elkövetők azok, akik nem mi vagyunk, a komenisták, a nácik, az idegenek. A Horthy-rezsimben meg rossz dolgok történtek. Becsúsztak valahogy. Ismét meg lehetne kérdezni, hol van ilyenkor Bibó szelleme, amellyel számot vetni kötelességünk volna nekünk, akik a „mentálhigiénéért” és a nemzet sorsáért aggódunk, akiknek ez az aggodalom, írástudók lévén, legfőbb kötelességünk? Bibó is nyilván azért beszélt ilyen galád és buta dolgokat (hogy „zsákutcáinkba” nem a vak fátum vezetett minket), mert – tán családja révén – a diktatúrák haszonélvezői közé tartozott. E meggyőzően érvelő, méltóságteljes és ízléses mondat után és előtt persze sok szó esik az erkölcsről.

Az is érdekes, hogy milyen könnyen azonosul Alexa radikális baloldaliakkal, ha a polgáriság éthoszától oly kevéssé idegen kapitalizmust kell ostoroznia, az anyagiasságot, a bírvágyat. A kötet egy másik (Németh Lászlót bemutató) szövegében ezt az elomló korkritikai sóhajt olvassuk: „Vállalás helyett vállalkozásra csábít az idő”. Furcsa ezt olvasni a polgárság apologétájától, aki ráadásul egy erőteljesen protestáns színezetű kulturális hagyomány örökösének vallja magát. Ne olvasta volna Alexa a Bibó ihletőjeként a kötetben is emlegetett Max Webert? Bizonyára olvasta, csak nem figyel. Azt gondolnánk, aki nagyon tudja, milyen a világ, erőteljes világnézeti elfogultságai vannak, az roppant következetesen érvel és gondolkodik. Fenét.

A szerző látásmódja, végiggondolatlanságainak természetrajza látványosan mutatkozik meg egy-egy kiragadott részletben. Hoznék néhány példát. A magyar-zsidó családregényt tárgyaló írás elején Alexa idéz egy kijelentést, anélkül, hogy megmondaná, kitől származik. „aki nem zsidó kimondja azt a szót, hogy zsidó, az antiszemita… Aki ezt a szimpla szamárságnak mutatkozó galádságot állította, persze majdnem biztosan nem templomba járó, nem ünnepeket tartó, nem a saját családi és mélyebb-szélesebb zsidó tradícióit ápolgató valaki”. Az első kérdés, ami felmerül: mindez – ha így van, ha nincs így – hogyan befolyásolja e kijelentés státuszát? Magyarán: hogy jön ez ide? Vegyük komolyan a kérdést: a zsidónak autentikus, igazi zsidónak kell lennie, a jó zsidó kaftánban jár, szakállas, sok gyermeke van, akiket nagyon szeret, még ősi, igazi, autentikus. Az újfent nem jut eszébe Alexának, hogy hőseinek döntő többsége nem ilyen zsidó volt, nem is erről a zsidó közegről beszélt, legfeljebb nosztalgikus idegenkedéssel. A szerző által magasztalt polgárosodás pedig ama boldog békeidőkben éppen nem az ilyen zsidókat szerette. A „majdnem” szó elárulja, hogy a titokzatos ellenről nem tudni, mit tesz s mit nem, Alexa következtetése egy sztereotípián alapul, azon, hogy ilyen paranoid kijelentést csak identitásavesztett, gyökértelen zsidó mond, bomlasztó asszimiláns. Az identitás a problémátlan, ősi, egy tömbből faragott, kérdés nélküli önazonosság Alexa szerint. Hát ha a polgáriságnak van valami köze a mobilitáshoz, akkor újabb találkozást regisztrálhatunk a bornírtság és a citoyen éthosz között a szürrealista boncasztalon.

A különben vonzó, élőbeszédszerű hangvétel, a szándékolt lezserség gyakran olyan méreteket ölt, hogy az ember elbizonytalanodik, egyáltalán koherens szöveg-e az, amit olvas vagy szabad ötletek jegyzéke. A normativitás és a homogenizáció iránt különösen erős hajlamot mutat Alexa. Példának okáért az irodalom azért részesül dicséretben a szöveg elején, mert nem foglalkozik aktuálpolitikai csatározásokkal, helyette újradefiniál egy közösséget, a magyar zsidókét. Az irodalom azonban ilyesmikre legfeljebb csak ajánlatot tehet, „a” magyar zsidók közösségét újrameghatározni botorság volna, mert – kell-e mondani – heterogén csoport. Az pedig, ha elő akarjuk írni, mit és hogyan szabad beszélni, milyen szférában, milyen regiszterben, milyen hangnemben, a kétségtelen jóindulat ellenére sem fogja növelni a dialógus esélyeit. A fiatal magyar zsidó írók „az itteni és mai (vagy tegnapi) zsidóságról úgy beszélnek, ahogy kell és lehet”. Jobb lenne, ha Alexa ki tudná hagyni az ilyen mondatokat.

Jeleztem már, hogy Alexa utalásai gyakran homályosak. Erre hoznék pár példát a szövegből. „Nem árt, ha tudjuk, hogy a legelső fennmaradt magyar versben találjuk a zsidó szót először leírva…”. Nem árt, de nem is használ. Ahhoz, hogy át tudjam érezni e faktum rendkívüli horderejét, tán mégiscsak meg kéne mondani, mit is világít meg, ha ezt észben tartjuk. Az Ómagyar Mária-siralomban egyébként kimondottan antijudaista kontextusban szerepel a szó, ez nem meglepő a korszakban és nincs is rajta mit fennakadni, de azt, amit, ha jól sejtem, Alexa bizonyítani akar, hogy már milyen régóta milyen jól mennek a dolgok, nem bizonyítja. A korszakot nagymértékben meghatározó vallásnak genealógiai értelemben feltétlenül sok köze van a judaizmushoz és ezzel a Mária-siralom szerzője is tisztában van, ezt bizonyítja a zsidó szó szereplése – ez viszont nem túl nagy horderejű felfedezés, furcsa lenne, ha nem így volna. De az is lehet, hogy másért kéne fejben tartani az információt. Nem derül ki.

A fogalmazás ott válik igazán nagyvonalúvá, ahol ez a legkevésbé volna indokolt. „Majd az újabb lassú szétszóratás, a polgártalanítás, a polgártalanodás, hol sorsközösségben, hol nem a – mondjuk az egyszerűség kedvéért – magyarokkal”. Miért beszéljünk roppant pontatlanul (és bántóan) az egyszerűség kedvéért, ha ezt a tanulmányt éppenséggel bonyolult történeti és irodalmi kérdések tisztázása kedvéért szándékoztunk megírni? Mondanánk-e az egyszerűség kedvvért, hogy a cigányok (jó, mondjuk, többnyire) lopnak, a zsidók csalnak, nem mind, de az egyszerűség kedvéért mégis? Mi akadályozza meg Alexát abban, hogy pontosan fogalmazzon? Például mondhatja azt, hogy zsidó és nem zsidó magyarok, ez még mindig nem olyan megveszekedetten bonyolult.

Az érvmenet néha végképp követhetetlenné válik a gumikategóriák használatától, a sejtetéstől vagy egyszerűen Alexa értetlenségétől. „Honnan tudhatni, hogy milyen tudattal élt, de inkább halt meg Radnóti Miklós?”, kérdi később Alexa, Heller Ágnessel vitatkozva, aki azt állítja, hogy Radnóti önleírása szerint nem volt zsidó, magyar költőnek tekintette magát. Ezt főleg megnyilatkozásaiból lehet tudni (naplóbejegyzések, levelek stb.). Természetesen. Nem is értem a kérdést, miért, honnan máshonnan.

„Lásd például Kertész Imre Sorstalanságának nagyon is zavarba ejtő – mondhatni: közönyös – zsidó recepcióját a maga idejében. Érdemes lenne ezt a tényt is értelmezni”, javasolja Alexa, majd nem értelmezi, de még csak azt sem mondja meg, mi lehet az a „zsidó recepció”. Hogy nem hangsúlyozza azt a kritika, hogy ez egy zsidó szenvedéstörténet? Nos, ha erről van szó, azt egyszerű és jól ismert politikai okokkal meg lehet magyarázni. A könyvről amúgy is kérdéses, hogy egy specifikusan zsidó szenvedéstörténet bemutatása kíván-e lenni. Szerzője nem csak a „maga idejében”, hanem máig is úgy gondolja, nem. Ha Alexa gondol valamit erről a kérdésről, ha sejteni vél valami eredetit a zsidó recepció zavarba ejtő elmaradásáról, bármi is légyen az, akkor miért nem mondja el. Miért marad megint a sejtetés? „És nem feledjük sem Bibót, sem Száraz Györgyöt”, zár Alexa egy felsorolást. Jó. Esküszünk, esküszünk. Nem feledjük, bármi történjék is. De miért ne feledjük őket és mit ne feledjünk? Mit gondol róluk Alexa? Persze, tudjuk, hogy milyen fontos munkákat írtak az antiszemtizmusról, de hát ez mégiscsak egy értekezés volna és nem névsorolvasás. És különben is, miért cáfolja Bibó említése Kőbányai Jánosnak azt a tézisét, hogy „a magyar (magas) kultúrába még nem engedtek be manifeszt zsidót…”?

Alexa társadalomtörténeti vázlata egy pontján megemlíti azokat a zsidó származású alkotókat, „akik 1945 után demonstratíve kiléptek a polgárságból”. Példája „Lukács Györgynek egy 1947-es cikke, az Elfogulatlan irodalomszemlélet, a »lipótvárosi« elfogultság elvszerű, bolsevik bírálata”. Lukácsnak ebben a vitában azt a zsidó értelmiségit kéne reprezentálnia, aki 45-ben kilép a polgárságból, dacára annak, hogy a meglehetősen ismert tények szerint Lukács 19-től kommunista.

Az élőbeszédszerűség számlájára írhatjuk talán egy olyan mondat szerepeltetését is, amely tényleg legfeljebb csak igen szűk baráti társaságban volna akceptálható. Egy általa idézett konferenciakötet szerzőiről azt jegyzi meg zárójelben Alexa, hogy „nem közlik, ki a zsidó közülük, és ki nem az”. Nem. És fogadjunk, hogy a lábméretük, a személyi számuk és a szexuális hajlamaik sem derülnek ki a kötetből. Lehet, hogy Alexa viccel és bennem van a hiba. Nem tudom.

A befogadó gesztus és a szerző elképesztő olvasottsága, az őszinte és átélt érdeklődés egy nagyon fontos tanulmány lehetőségét hordozta. Az átgondolatlanság és a maszatolás, az utalások sora (amiket talán az a hit termelt, hogy egy közösen lakott polgári kultúrában olyan mértékben lehetünk otthon, hogy a közös tudást elég néha emlékezetünkbe idézni egy-egy utalással, evidencia, ezért felidézni, legfeljebb, ha megszakad a folytonosság, összegyűjteni bőven elég, értelmezni nem szükséges), a társadalomtörténeti tabló képeskönyvszerű összeállítása, az ideológiai düh végül nem tették lehetővé, hogy fontos tanulmány szülessen. Alexa túl sokszor nem fogadta meg saját jó tanácsait, túl sokszor nem figyelt oda a mondataira és ezt büntetlenül nem lehet megtenni.