Hit, remény, szeretet

Cím: Az alku - gonosz történetek
Szerző:Tar Sándor
Kiadó:Noran Kiadó
ISBN:963 9539 40 6
Oldalak:288
Ára:2200 Ft

„Tar novellisztikáját ma, úgy látszik, a [következő] veszély környékezi: a leleplező, számonkérő, indulatos szociologizálásból íme, nem volt lehetetlen eljutni az érzelmes tárcák konvenciójáig.”

- Figyelmeztetett Margócsy István a Nóra jön című kötetről írt tanulmányában [i]. Ez a veszély a későbbiekben nemhogy elkerülte volna Tar prózáját, de az érzelgősség A térkép szélén címet viselő kötetnek igen erős meghatározó jegye lett. Az az értékes sajátossága szenvedett csorbát Tar stílusának, amelyet nem egy méltatója kiemelt: az „elérzékenyüléstől” és „ideologizálástól” mentes „szenvtelen”, „szikár”, „kegyetlen” narráció használata[ii]. A 2003-as kötetben, az érzelmesség mellett, a Tar-novellisztika olyan korábbról már ismert zavaró vonásai váltak szintén uralkodóvá, mint a tanmeseszerűség, tudálékoskodóan szabatos nyelvezettel súlyosbítva. A térkép szélén legtöbb darabja egy-egy keserű tétel igazolása a szegénységről, nyomorúságról, az életről, olyan módon, hogy az olvasót gyakran elfogja az érzés, vásári mutatványosbódéban vezettetik körbe, ahol kellőképpen kiszörnyülködheti magát a különböző torzszülötteken, és bepillantást nyerhet az emberi élet legmélyebb bugyraiba.

A kötet novelláiból bőven lehet példákat hozni mind az érzelgősségre („[…] azokban a csepp házakban élnek lim-lom bútorok között.” 67. Mindenki tudja), mind a rémségek mutogatására („Ittam, ismerte be a lány, de téged nem ismerlek. Szeretsz engem? Nem, büdös vagy és részeg. Igaz, ismerte be a lány, de azért még szerethetnél. Engem ilyenkor szeretni szoktak. Van, hogy ketten is.” 165. Szilvia), mind pedig a tanmesébe illő tudálékos fogalmazásra („Hát igen, más az ő korában nyaral, üdül a Balatonnál, vagy valami jó helyen, szórakozik, ő meg itt kuporog egy teherautó platóján a tűző nap alatt, és fogalma sincs, hová mennek.” 92. Humán szolgálat). Néhol ötvöződnek is ezek a jellemvonások, a következő idézetben egyaránt leckét kapunk a másik világ törvényeiből, s az ebben a világban élők megható esendőségéből: „Itt mondhatsz akármit, elhisszük. Munkanélküli vagyok, mondta Szondi csendesen, és mintha szégyellte volna, félrenézett.” (194. Ünnepek után).

A 2004-ben megjelent Az alku című kötetet olvasva elmozdulást tapasztalhatunk erről a holtpontról, a tanmeseszerűséget és érzelmességet humorosabb, lendületesebb hangvétel próbálja meg ellensúlyozni. Az alku lapjain az előző kötetekből már ismert novella-típusokhoz tartozó szövegek fogadják az olvasót. Az életút-elbeszéléshez (monológszerű narrációt[iii] alkalmazó novellatípus) áll közel A túlélési gyakorlatok. Noha ez a novellatípus meghatározó volt Tar korábbi köteteiben (Ványa, A föld szaga, Elejétől a végéig, Vince mesél, Meghalni nem, stb), a legutóbbi két kötetben már csak elvétve akad ilyen.

A hosszabb terjedelmű elbeszélések mellett (Az a fényes csillag, Beller százados, Másként élünk, stb.) nagy számban találhatók rövid lélegzetű tárcanovellák a kötetben. A Lassú teher-ben jelentek meg először azok a tárcanovellák, amelyek a történet végi csattanó, a szatíra, a karikatúra, vagy a groteszk ábrázolás hagyományos eszközeit felhasználva kíséreltek meg ennek, a Tar novellisztikájában újnak mondható, formának a segítségével „üzeneteket” közvetíteni a befogadó felé, vagyis a példázatosság már ezekben a kis történetekben is észlelhető. A tengert látni, a Csere, és A kísérlet című írásokban voltak leginkább tetten érhetők azok a zavaró eszközök, amelyek az olvasót a túlságosan egyértelmű végső jelentés felé próbálják terelgetni. Az olvasó e novellák erőtlenségét – és ez a később tárgyalandó szabadulásnovellákra is áll – első olvasásra e szövegek hiteltelenségének, életszerűtlenségének tulajdonítja. Ám az ellenérzések oka valójában nem az, hogy ezek a novellák nem eléggé reálisak, hogy nem a valóságot tükrözik vissza. A probléma gyökere egyfelől inkább ott keresendő, hogy a tanmeseszerű novellák túl világos, akár egy mondatban is összefoglalható „mondanivalója” kijelöli a befogadó számára a végső jelentést. Ugyanezt a kifogást fogalmazta meg Kálmán C. György már a Lassú teher fönt említett novelláival kapcsolatban is. Az olyan darabokban, mint a Csere, A kísérlet visszakereshetővé válik az „általános igazság”, és levonhatóvá a végső tanulság[iv]. Az alku tárcanovellái közül ilyen a Laci bá’, A vásárlóerő, Az üzenet, vagy a Szabadon, mint a vadak. A Térkép szélén-t megelőző írások legjobb darabjai pontosan azért voltak figyelemreméltók, mert nem volt „végük”, középpontjuk, nem szándékozták előírni, hogy mit kell gondolnia, éreznie az olvasónak, nem véletlen, hogy oly sok értelmező kiemelte az elbeszélői hang szenvtelenségét, ideologizálástól mentességét. Annak a megközelítési módnak nem felelnek meg azok a novellák, amelyek „üzenetet” közvetítenek, amelyik az átlátszatlanságot, megfejthetetlenséget tartja az irodalmi szövegek egyik legfőbb erényének. Nem arról a sokat emlegetett közhelyről van szó, mely szerint a „magas irodalom” megnehezítve a befogadást, feladatot állít az értelmező elé, hanem arról a bizonyos kimeríthetetlenségről, amely újabb és újabb értelmezésre szólítja az olvasókat. Tar példázatainak tanulsága amúgy is néhány mondatban összefoglalható, ráadásul nyelvezetükben meglepően sokszor olyanfajta kidolgozatlansággal kell szembesülnünk, amely megint csak arra enged következtetni, hogy a nyelvi megformálás másodlagos ezekben az írásokban ahhoz a „mondanivalóhoz” képest, amelyhez e szövegek a befogadót utasítják. Másfelől ugyanis, hasonlítsuk akár az első két kötet, akár a Lassú teher legizgalmasabb szövegeihez, a novellák nyelvezete és szerkezete egyszerűsödött, egysíkúbbá vált Az alku-ban. A szereplők, az elbeszélők hangja szinte egyforma a különböző novellákban, és az egyes novellákon belül is. Hiányoznak azok a nyelvileg is egyénített karakterek, szereplők, és elbeszélők, akiknek sokasága mozgásban tartotta a korábbi kötetek emlékezetes elbeszéléseit (Éjszakai műszak, Celofánvirágok, Miért jó a póknak, Hegyi beszéd stb.); nagyon lecsökkent azon nyelvi regiszterek, szövegtípusok száma, amelyek kontaminálására az olyan novellák épültek, mint az Egy rendes nap, a Mindent megbeszéltünk, a Töréspróba.[v]

Nem érzékelhető az ismétlődésnek mint poétikai eszköznek az az örvényszerű ereje, amely például A mi utcánkat jellemezte.

Az egyik legérdekesebb jelenség Tar legutolsó kötetében az egzisztenciális válságból való szabadulás lehetőségének megjelenése: e létszemléleti változás vizsgálata érdekes tendenciára vet fényt. Azokat a novellákat, amelyekben ennek a tendenciának a jelei észlelhetők, szabadulásnovelláknak neveztem, és olyan novellákat soroltam ide, mint a Fohász, a Kis karácsony, a Találkozás, valamint az Ádventi történet.

A szabadulásnovellák által jelzett irányvonal újszerű Tar prózájában. Igaz, észrevehetőek voltak bizonyosfajta változások, a Tar-novellisztika világképe mégis meglepően állandónak tűnt a korábbi kötetek szövegeiben, és ezt az egyneműséget most megbontani látszik a szabadulásnovellák létszemlélete. Tar majd’ minden értelmezője kitér arra, hogy Tar prózája mindig változatlanul lezárt, pusztuló világot tár elénk. „A változatlanság az emberi viszonylatokra éppúgy kiterjed, mint a külső determinációkra – a novellák mégsem repetitív szerkezetet követtek. Az aprólékosan, jó retorikai érzékkel kimunkált monotóniába szinte észrevétlenül szervesül az az egyszeri esemény, amely a klasszikus novellaforma tragikumot előrevetítő fordulópontját létrehozta – ám az állandóságba való beágyazottsága miatt ez a tragikum le is fokozódott, a szó szoros értelmében hétköznapinak minősült. A novellák zárt teréből a katarzis sem vezethetett ki.”[vi]

(Kiem. tőlem –K.Z.) Jól látható majd, ahogyan ez az „egyszeri esemény”, fordulópont nem tragikus, hanem pozitív végkifejlet felé téríti az eseményeket Az alku olyan novelláiban, mint a Találkozás, és az Ádventi történet, épp ezért a fordulópont sem hétköznapivá süllyed, hanem ünneppé emelkedik.

Mint Szilágyi Márton írja, Tar legelső kötetében már „felsejlett egy megváltozhatatlannak tűnő, létszemléleti jellegű rend képzete, amely azonban korlátozó erőként mutatkozott meg, s ekkor még nem azonosítódott semmiféle transzcendenciával.”[vii], a későbbiekben azonban mindez több ponton módosult, s a módosulások eredményeképpen Tar szövegeiben megjelenő sajátosságok Az alku szabadulásnovelláiban új funkciót fognak kapni. Elsőként említendőek a monológszerű narráció eszközével elbeszélt novellákban tapasztalható újszerűségek. A szereplők létszemléletének lezártsága, távlattalansága megmarad, ám újdonság az, hogy „az életút élet és halál mezsgyéjén nyeri el általános érvényét” (100.). Azokra a novellákra is igaz ez, amelyekben a szereplő nem a szó szoros értelmében érkezett el halálának pontjához, mint ahogyan azt az idős elbeszélők esetében látjuk (A föld szaga, Hegyi beszéd), hanem egyszerűen csak perspektíváinak hiánya kelti a vég érzetét az olvasóban (Otthonaim, Ez is elmúlt, Ennyi volt). Ahogyan Margócsy István fogalmaz: „Tar mindent a vég felől mutat be (…)”[viii]

. Az alku szabadulásnovelláival való párhuzam önként adja magát, a Találkozás, a Sóvárgások hídja és az Ádventi történet főhősei ugyanúgy a végükkel, a jövőjük hiányával, a halálukkal találják magukat szemben, életük tehát a véggel való találkozásra adható lehetséges, az emberi létezés általános szintjén is megfogalmazódó válasszá válik.

Visszatérve a korábbi kötetekre, Szilágyi ugyan nem tér ki rá, de érdemes hozzátenni: a halál előtti pillanat, a távlattalanság helyzetéből megfogalmazott monológokon kívül számos fokozatot találni (Egy rendes nap, Meghalni nem) a másik végpontig, az olyan – Tar novellisztikájában egyébként ritka – életutakig, amelyekben a főszereplő/elbeszélő a beérkezés békéjéről, ambivalens boldogságérzésről beszél (Ványa, Kis fehér ház). Tar prózája létszemléletében sem volt soha egészen egynemű.

A Tar-próza világképében megfigyelhető újabb módosulás a Miért jó a póknak? kötettől kezdődően, hogy az életutak általános érvényűvé terjesztését Tar „mitikus-transzcendens elemek motívummá emelésével”[ix] teszi: „új fejlemény a novellákban a biblikus utalások és toposzok feltűnése – erős kontrasztjaként annak, hogy a Tar teremtette távlattalan világban a transzcendenciának is csak hiányként van helye.”[x] (Hegyi beszéd, Te országod, A föld szaga)

A föld szaga jó példája ennek a változásnak, és alkalmas a szabadulásnovellákkal való összevetésre is, amely összevetésben megmutatható, hogyan működtek Tar korábbi szövegeiben a Bibliára mint háttérszövegre vonatkoztatható motívumok. A szöveg két központi „mitikus-transzcendens motívum”– Isten és a „Bényei nyárfája” – köré épül. Az elbeszélő (egyébként a fönt említett monológszerű narrációval, életút-elbeszéléssel van dolgunk) élete egy hanyatló, széteső világban fut, földjeit elveszti a család, az elbeszélő gyermekei alkoholistákká válnak, és minden anyagi gyarapodás csak a látszatát kelti a boldogságnak. A két transzcendens motívum funkciója a világ állapotának megmutatása. A világban való orientáció segítőjeként értett „Bényei nyárfájáról” így beszél az elbeszélő a monológ elején: lehet, „hogy Isten jelenése volt, hogy tudassa, láttassa, itt van, jelen van. (…) Ha megláttuk a Bényei nyárfát, már tudtuk merre kell menni. Ebből is sejtem az isteni gondviselést…”. (Kiemelések tőlem – K.Z.) De az elbeszélő életének vége felé a „Bényei nyárfáját” kivágják. Ezzel analóg módon a főhős életének egy pontján úgy érzi, Isten végleg elhagyta őt: „a gyerekeim lassan elzüllenek, kiűzettem a paradicsomból, (…) beteg az egész családom.” (Kiem. tőlem – K.Z.) Az isteni jelenlét jelének tekintett nyárfa kivágása és a főszereplő Istentől való elhagyása nem egyszerűen az elbeszélő egyéni létében tapasztalható eróziót hivatott figurálisan megerősíteni a szövegben, hanem a biztos tájékozódási pontok eltűnésére, azaz ennek a novellabeli világnak a lét minden szintjét érintő általános hanyatlására hívják fel a figyelmet.[xi] A transzcendencia úgy van jelen e novellában, hogy nincs jelen, úgy, hogy a történet közepén kivonul a világból. Ám, mint már jeleztem, Tar prózája soha nem egészen egynemű. A novella utolsó sorai ugyanis a következőképpen szólnak a kivágott „Bényei nyárfáról”: „A tuskóval nem bírtak, próbálgatták, aztán otthagyták a földbe. Valamelyik gyökér talán kihajt.”

Tehát Tar írásai kezdettől fogva biztos fogódzók nélküli, hanyatlásnak indult világot ábrázoltak, amelyből út nemigen vezet ki, és „nem történik soha semmiféle utalás, sem a narrátor, sem az egyes beszélők részéről arra nézve, hogyan lehetne elképzelni valamely más világállapotot: a helyzet úgy van felvázolva, mint aminek semmiféle alternatívája nincsen”[xii]. Noha Az alku című kötetben megtaláljuk azt a létértelmezést, amely lezártnak, megváltoztathatatlannak, hanyatlónak tekinti a világot, ám megtalálhatunk egy olyan, Tar prózájában újszerű, létértelmezést is, amely pont a megváltoztathatatlanságot tagadja azáltal, hogy a reménytelennek tűnő helyzetekben megmutatja azokat a lehetséges egzisztenciális vészkijáratokat, amelyek a korábbi Tar-novellák perifériára szorult, krízishelyzetbe került szereplői számára nem voltak elérhetőek. Tar a múltban is és most is gyakran helyezi történetei mögé, értelmezést segítő szövegekként, a Bibliát és a keresztény hitvilágot, a „biblikus utalások”, melyek korábbi szerepére Szilágyi utalt tanulmányában, s amelyek működését magam A föld szagá-nak rövid értelmezésével szemléltettem, az utolsó kötetben egy új, másfajta üzenet közvetítőivé váltak. A korábban hiány uralta világrendbe visszatért a transzcendencia egy olyan létszemlélet jeleként, mely többé már nem a lezártságot tekinti e világ legfőbb sajátosságának, hanem a lehetőségek nyitottságát.

A szabadulásnovellákban a Tar-próza világában megszokott léthelyzetek adják a történetek alapját: a főhős élete válságba futott, jövője kérdéses, bizonytalan, perspektívái lezárultak. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a vég szolgál a novella kezdetének ürügyéül. Ezt a léthelyzetet a hiány határozza meg: a szeretet, a család, az egészség, a jövő stb. hiánya (ne feledjük, hogy a Tar kapcsán oly sokat emlegetett szegénységet szintén a hiány határozza meg). A szabadulásnovellák fordulópontján ebből a szituációból nyílik kiút a főhősök számára, még ha tudatosan nem is keresik azt, s a kiút megtalálása nem mást jelent, mint hogy a főszereplő élete megújulhat, új alapokra helyeződhet. Mint mindig Tar prózájában, a hangsúly az egzisztenciális vonatkozásokon, az emberi lét teljessé válásának esélyein van.

Tar elbeszéléseinek túlnyomó többségéről elmondható, hogy a szereplők szorult, vagy kilátástalan helyzetükből keresnek menekülést, de a szabadulásnovellákban megfogalmazódó létszemlélet újszerűsége nem merül ki csupán a főszereplők életében bekövetkező pozitív fordulat megjelenésében, ugyanis e fordulat mindig elsősorban a szereplők lelki, érzelmi életét érinti, és nem az anyagit. A megoldást nem a biztos munkahely megtalálása, vagy a fizetésemelés jelenti, hanem például a remény és a szeretet érzésének a szövegekben, és a szereplők életében hirtelen megnövekvő szerepe. A Találkozás, vagy az Ádventi történet főhőseinek élete ugyanis úgy vesz gyökeres fordulatot, hogy nem kerülnek jobb anyagi helyzetbe, egészségük, fiatalságuk sem tér vissza egy csapásra. Persze azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó novellatípusban, a szereplők egzisztenciális válságában elválaszthatatlanul összefonódik a válság anyagi-, illetve lelki oldala/oka. A hiány az egzisztencia egészét érinti, de a probléma lelki síkon nyer megoldást.

A Találkozás című erősen tanmeseszerű novella súlyosan beteg főhőse a kórházból hazafelé menet egy kisfiúval, és az édesanyjával találkozik. Mint kiderül, az anya a férfi korábbi kedvese, a kisfiú talán a fia. Az anya és fia vallásosak, a férfit ez kezdetben nem különösebben érdekli, mégis az asszony egy mondatára jobban odafigyel: „mindenkinek megvan a maga Jézusa, mondta a nő. Itt bent, tette hozzá a mellére téve a kezét.” (217.) A bölcselkedésre hajlamos kisfiú a diagnózist is felállítja: a férfinek az a baja, hogy nem tud játszani, nevetni, vagyis, és ezt már nem teszi hozzá a kisfiú: nincs benne élet, elevenség. Miután a gyerek fejére még egy glória is felkerül (a nap pont mögüle süt, „mint egy glória, vagy ő maga volt a nap?”), a férfit hatalmába keríti „egy rég elfelejtett érzés”, a remény érzése. Arra kéri a kisgyereket és anyját, hogy költözzenek hozzá, ugyanis „ez a gyerek elbűvölte, hirtelen arra gondolt, most találkozott valakivel, még nem volt benne biztos, de sejtette, hogy kivel. Kopácsolást vélt hallani valahonnan, valaki keresztet ácsol, gondolta rémülten és felállt.” (218.) Érdemes még ennyi idézet után idemásolni az utolsó mondatot is, melyet Béla a gyermekhez intéz: „Félek, tette hozzá, segíts meg!”

Sem a példázatosság, sem a párbeszédek, amelyekben minden szereplő valamiképp ugyanazon a hangon szól, sem pedig a bölcselkedő kisgyerek nem teszik izgalmassá a novellát, de az imaszerű befejezés, és Jézusnak mint reménysugárnak a megjelenése remekül példázzák azt a létszemléleti változást, amely Tar legfrissebb kötetének néhány darabját jellemzi. Hogy mit tesz pontosan az, hogy a gyermek lelki segítővé válik („Ő lesz az én Jézusom.” 218.), talán nem érdemes feszegetni. Az viszont biztos, hogy az újjászületés egy formájáról van itt szó. A gyermek és a nap az élet szimbólumai, a kisfiú által említett „játék” és „nevetés” pedig az elevenség szinonimái is lehetnek, mindezt pedig Jézus mint szimbólum fogja össze, hiszen Jézus személye szintén az új élet lehetőségére utal.

Az Adventi történet már címében is utalást hordoz Jézus születésére. A novella hősei a térkép széli lét különböző változatait képviselik: egy magányos, beteg öregember, faluszéli cigányok, köztük egy halálosan beteg kisgyerek. Az öregember szeretettel közelít a cigányok felé, s ebből a szeretetből rendkívül sok árad az utolsó napjait élő kisfiúra is. A novellában kifejezetten a szeretet jelenti a mentőövet, a szabadulást a reménytelen helyzetből. Az öregember is családra lel, a cigányok is egy barátra akadnak, aki a haldokló kisfiú utolsó napjait is örömmel tölti meg, és akinek hatására dolgozni kezdenek. A kulcsszavakat ismét megtaláljuk, és egyes mondatok mintha a Találkozás gondolatait ismételnék. „Az Isten beszélne belőled, mondta az apa, de az is lehet, hogy te vagy az” (233.); „(…) te biztos Jézus vagy, tedd már a fejére a kezed, hogy gyógyuljon meg! Nem, nem mentegetőzött Mihály, én csak egy öreg, magányos, beteges ember vagyok, és nem is hiszek a csodákban. A csodák bennünk vannak, bennetek, mindenkiben, itt van köztünk, értitek?” (234.) Mihály az iménti mondatát később így egészíti ki: „Ez a csoda. A remény.” (Kiemelések tőlem – K.Z.) Az viszont nem csoda, hogy a cselekmény középpontjában egy olyan szemantikailag túlterhelt szimbólum áll, mint a karácsony ünnepe. A novella olvastán újból az az érzésünk támad, hogy túl tolakodóan kínálja fel magát a végső mondanivaló, hiszen vegyük csak sorra mi minden van itt összezsúfolva: magányos, önzetlen csodatévő öregember, faluszéli cigányok, halálán lévő kisgyerek, akinek halála karácsony előtt két nappal következik be, a történet zárlatában újra és újra elhangzó Jézus neve, amely a reményre utal, és persze a mennyország. Szintén a zavaró példázatossággal találjuk szembe magunkat: az egzisztenciális mélypontokról kivezető szeretet erejéről, hatalmáról szeretne „szólni” a novella, de túl erőszakosan, és túl sok érzelgős párbeszéddel, jelenettel komponálva. Vagyis csakúgy, mint a Találkozás, e novella sem esztétikai erényei miatt érdekes, hanem egy tendencia jeleként.

Néhány szó erejéig érdemes kitérni a novella utolsó pár sorára is, amelyben a remény, és a vigasz a halál utáni lét felé tekintve is megfogalmazódik: „Én meghalok, mondta a fiú, mi lesz ott énvelem? Megyek utánad, mondta Mihály, halok én is, és ott már nem fog fájni semmid, csupa boldogság lesz minden. Melletted leszek, és Jézus is (…)” (240.). Ezek a mondatok azonban nem jelentik azt, hogy csak a „túlvilág” tartogatna boldogságot a szereplők számára, hiszen csakúgy mint Mihályé, a cigányok élete is pozitív fordulatot vett a történetben.

A Fohász én-elbeszélőjének álmában Jézus jelenik meg, és a bűnről, megbocsátásról és szeretetről beszélget az elbeszélővel: „Isten szeretete és megbocsátása például annyira mindennapi és közönséges, hogy nem veszed észre.” (88.)

A kocsma közelében lévő elmeszociális otthon egyik lakóján esik meg a Kis karácsony Kelemenének szíve, apróságokat vásárol a fiatal fiúnak, amelyeket az karácsonykor szíve hölgyének ajándékozhat. Cserébe csak annyit remél, „valahol, valaki most talán Jézusra és őrá is gondol.” (165.)

A Fohász-ban, az Ádventi történet-ben és a Kis karácsony-ban karácsony ünnepe a reménnyel kapcsolódik össze, ennek az érzésnek a megjelenése természetszerűleg mindig a szereplők jövőképének pozitív változásával jár együtt. Élesen szembenáll ez a szemlélet a Jövőre másként (a Lassú teher kötetből) szemléletével, amelyben a karácsony megünneplésének mikéntje a hanyatlás mértékének a megbízható indikátora, hiszen a történet elbeszélője újból és újból megfogadja, hogy jövő karácsonyra „másként lesz”, miközben körülötte láthatóan minden egyre kétségbeejtőbb. Ez egy újabb kiváló példája annak, miként funkcionáltak a keresztény hitvilág elemei Tar korábbi írásaiban, s milyen jelentések társulnak hozzájuk a legutóbbi kötetben. Látni kell, hogy a fogadkozás nem azonos a reménnyel, s a Jövőre másként történetszövése a további hanyatlást vetíti előre világosan.

Természetesen a szabadulás mellett a szabadulni képtelenség továbbra is fontos témája Tar elbeszéléseinek, ezért mindenképpen szót kell ejteni a Szabadulni című novelláról. A beszédes címet viselő elbeszélés főszereplője szorult helyzetéből próbál menekülni, de a novella végére, lidércnyomásos kalandok után, végül ugyanoda kerül vissza, ahonnan szabadulni vágyott. Nincs menekvés, csak próbálkozások vannak, hogy kitörj, de ez soha nem sikerülhet, az egyetlen változás, hogy még rosszabb helyzetbe kerülsz – sugallja e novella szereplőinek sorsa. A Tar írásaiból jól ismert világ ez: ugyanaz a pokol ismétlődik napról napra. „Ebben a zárt térben téblábolnak a hősök, ahonnan nincs mód kitörni, csak elszenvedni a világot, mintha Tar írása nem is volna egyéb, mint ez a kínzó processzus, végigkövetni és feltérképezni a szegénység örökegyforma helyszíneit.”[xiii]

A kötet egyik legerősebb novellája, a Sóvárgások hídja a szabadulni képtelenséget nem körforgásos, hanem lineáris formájában mutatja meg. A novella szereplője szabadulni akar az elvált felesége iránti makacs szerelmétől, illetve ennek a szerelemnek az emlékétől, ezért egy jósnő tanácsára visszautazik szerelmük kezdetének helyszíneire, hogy így oldódjon lassanként az „átok”. A legvégső cél e szerelem egyik fontos stációja: a kilátó. „Bastei roppant szikláira” azért mászik fel a főhős, „hogy világgá kiáltsa a megváltó mondatokat. Utállak, gyűlöllek! Muszáj, hogy szabaduljon, és sikerülni fog (…)” (207.; Kiemelések tőlem- K.Z.) Dénes végül mégis azt kiabálja: „Szeretlek! Szeretlek!”, vagyis elbukott. A kiemelésekből kitűnik, az olyan kulcsfogalmak uralják a novellát, mint a megváltás, szabadulás, vagy a remény, ez utóbbi elvesztésével a novella végén e gondolatok kíséretében néz szembe a főhős: „Pedig most már tudta, hogy remény nincs. Itt halt meg.”

A történet főhőse térben utazva az időben halad visszafelé. Saját történetét keresi, azaz saját (narratívaként értelmezhető) személyiségében halad vissza, hiszen jelenlegi énjét, többek között, ez a végzetes szerelem hozta létre, ez a történet írta. Az eredetpont(ok)hoz, a kezdet(ek)hez kell visszatérni, vagyis egy történet/elbeszélés, egy személyiség születéséhez. A cél a múlt és a múltbéli történet, vagyis egy elbeszélés által felépített személyiség lebontása, illetve egy új én születésének elősegítése a régi én születésének helyszínén. A kezdethez visszatérve Dénes nem képes megszabadulni attól az érzéstől, amely rabságában tartja, s amely ide juttatta, ahol épp (újból) áll, így a várt újjászületés helyett a remény elvesztése és ennek következményeként a halál érkezik el. A Sóvárgások hídjá-ban a megváltás keresésének, a keresés sikertelenségének és a sikertelenségből következő szükségszerű bukásnak vagyunk tanúi. A tét a pokolra, vagy a mennybe jutás, ráadásul az elbeszélés vége nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a halál képletesen, vagy szó szerint értendő-e. Az előbbi esetben mind a pokol, mind a mennyország itt a földön lenne, mint ahogyan az a Szürke galamb címet viselő bűnregényben már megfogalmazódott: „A pokol pedig itt a földön van, és életnek hívják”.

Ha a Sóvárgások hídjá-t feltételesen a szabadulásnovellákhoz soroljuk, akkor elmondható, hogy ez a darab dolgozza fel a legizgalmasabban, legdrámaibban és a példázatosságtól mentesen azt, ahogyan valaki a halott énjétől, a megrekedt életéből szabadulni szeretne. Ez a novella nem azért mondható erőteljesnek, mert a főszereplő elbukik, szemben azokkal a szereplőkkel, akik megtalálják a megváltást, hanem azért, mert az újjászületés lehetőségének keresése, és a keresés sikertelensége megfelelő feszültséggel (pl. a három idősík váltogatása, egymásba játszása, az elbeszélő szenvtelen hangja), érzelgősség nélkül formálódik meg. Sajnos a fentebb taglalt megváltásnovellákban túl sziruposra sikeredett a szabadulás sikere felett érzett öröm kifejezése. Pedig prózapoétikai szempontból roppant izgalmas vállalkozás lenne a szeretet általi megváltás lehetőségének érzését úgy közvetíteni, hogy az efelett érzett öröm jelentősége ne csökkenjen, ugyanakkor ne is csapjon át érzelgősségbe, és mindez egy összetett, sokrétű szöveget eredményezzen.

Jegyzetek:

[i] Margócsy István: Nóra jön. 2000, 2001/ 7.; l. még Nagy Boglárka: A Te országod. Jelenkor, 1994/4.

[ii] Károlyi Csaba: „Hirtelen csend lesz és semmi”, In: Ellakni, nézelődni, Bp. 1994., Pesti Szalon Könyvkiadó; Keresztury Tibor: Nekünk már késő, In: Kételyek kora, Bp. 2002., Magvető Kiadó

[iii] Szilágyi Márton: De profundis, In: Kritikai berek, 99.

[iv] Kálmán C. György: Szabad, függő, In: Mű- és valódi élvezetek, Pécs, 2002., Jelenkor Kiadó

[v] „Tar híres, de rejtőzködő humora a nyelvek efféle összeszikráztatásában, egymásramásolásában is megnyilvánul.” Kálmán C. György: i.m. 164.

[vi] Szilágyi Márton, 98. ; Kiem. tőlem – K.Z.

[vii] Szilágyi M.: 98.

[viii] Margócsy I.: i.m.

[ix] Szilágyi M.: i.m.,101.

[x] Szilágyi M.: i.m.,102.

[xi] Ugyanilyen biztos pont volt a Hegyi beszéd-ben a „hegy”, amelyet a történet végére elhordanak. Arra, hogy a „tájékozódási pontok”, értékek eltűnéséről is szó van ezekben a novellákban, a következő mondat utal: „Pedig akkor már nem volt értéke semminek, a szeretnek sem.” (Hegyi beszéd)

[xii] Margócsy I.: i.m.. Kiem. a szövegben.

[xiii] Mészáros Sándor: Mit jelent szegénynek lenni?. Alföld, 1993/9.; az ismétlődésekről l. még: Kálmán C. György: Szabad, függő. Alföld, 2000/1.; valamint Szilágyi M. i.m.; Dérczy Péter: Élet és irodalom, 2000. szept. 22.