Metafizikai köldöknézés a világ végén

Cím: Az ősz búcsúja
Szerző:Stanisław Ignacy Witkiewicz
Kiadó:Jelenkor Kiadó
ISBN:963 676 270 8
Stanisław Ignacy Witkiewicz és Bruno Schulz kor-, honfi-, és ennek következtében bizonyos mértékig sorstársak voltak. A közelmúltban mindkettőjüknek egy-egy könyve látott napvilágot a Jelenkor Kiadónál. A két író közti hasonlóságok listája ezzel a végéhez közeledik. <!--break--> Mert bár könnyű a szerzőkre ragasztani a „katasztrofizmus” címkéjét és elégedetten hátradőlni, a dolog ennél valószínűleg jóval bonyolultabb.
Mivel jelen recenzió Witkiewiczről és regényéről szól, feltétlenül szerepelnie kell benne a Witkiewicz-kortárs író és irodalomkritikus, Karol Irzykowski diagnózisának, miszerint Witkiewicz, vagy – ahogyan magát elnevezte, és ahogyan azóta is előszeretettel emlegetik – Witkacy egy „zseniális grafomán”. Miután ennek a kötelességünknek máris eleget tettünk, vizsgáljuk meg, mit mondhatunk e kórkép egyik markáns tünetéről, Az ősz búcsúja című regényről. A válasz több okból sem magától értetődő.
Először is, a regény témája és minden egyes alakja már ismerős a szerző drámáiból. Szinte egy sincs köztük, akit Witkacy ehhez a regényhez talált volna ki: nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy, példának okáért, Az anya filozófus Edgarjában Atanazyra, vagy Az őrült és az apáca vitathatóan szűzies Anna nővérében Zosiára ismerjünk; vagy gondoljunk Maciej Korbowa és Bellatrix című drámájának alcímére: „Degenerált volt-emberek bandájának élményei, a mechanizálódó élettel a háttérben”. (A két előbbi dráma egyébként magyarul is olvasható az Európa Könyvkiadó 1973-ban megjelent Witkiewicz-válogatásában.) Az író esztétikai tárgyú értekezéseiből világosan kiderül, hogy számára a legtökéletesebb, mert a Tiszta Formát leginkább megközelíteni képes irodalmi műnem a dráma. Magától adódik tehát a kérdés, hogy vajon mi indíthatta arra e jeles grafománt, hogy permanens betűvetési kényszerét ne újabb színdarabok, hanem regények (méghozzá 1926 és 1931 között mindjárt három regény!) írásában élje ki. Ugyanez a kérdés felvethető befogadói szempontból is: Az ősz búcsúja vajon több-e, mint a drámák és esszék már-már monomániásan ismételgetett témáinak egyszerű átmaszkírozása és új köntösbe bújtatása.
Úgy tűnik, legkésőbb 1926-tól, a regény megírásának évétől kezdve Witkiewiczet már nem elégítette ki az irodalmi torzók, „művek embrióinak” művészetfilozófiailag megindokolt, szinte nagyüzemi mértékű termelése. Őt is utolérte a szintéziskényszer, ami egyfelől saját, eladdig csak az életmű töredékeiből rekonstruálható filozófiájának, másfelől a hanyatló európai kultúrának az összegző bemutatását jelentette. Főként ez utóbbi vezethette el az írót a regényformához: Az ősz búcsúja nem akar kevesebb lenni, mint az európai kulturális pantheon alakjainak és meghatározó eszméinek búcsúja a világtól egy nevetséges, züllött Rastignac és egy nimfomán sémita Merteuil márkiné mérsékelten fordulatos, de annál tragikomikusabb kalandjai formájában. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a regényforma szinte teljesen új dimenziókat nyit meg Witkiewicz előtt saját szereplőinek megalázását illetően, ami ráadásul kitűnően párosulhat a rafinált olvasópukkasztással. Márpedig mindkét törekvés fontos: a groteszk gondoskodik róla, nehogy véletlenül a kisszerűséggel ellentétes minőségek csússzanak be a kisszerű regényvilágba. Miután például Atanazy – átlagosan háromoldalanként – minden szellemi energiáját latba vetve kiszenved egy kisebb filozófiai eszmefuttatást a személyiség metafizikai köldökének mibenlétéről és megragadhatóságának lehetőségeiről, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a végén megkapjuk: az elhangzottaknak voltaképp nem sok értelmük volt, sőt. Pofon ez Atanazynak, de a nem kisebb szellemi erőfeszítést kifejtő olvasók bizonnyal csekély táborának is, akik érthetetlen okokból, lapozási kényszerüket sokadszor is legyűrve a sokadik beépített traktátuson is végigküzdik magukat, de hát úgy kell nekik. És ne felejtsük el azt sem, hogy a szereplők, mindenekelőtt Atanazy megalázása Witkiewicz részéről nem csupán szadizmus, hanem legalább annyira mazochizmus is: az író és a főszereplő kapcsolatának triviális volta feleslegessé teszi az életrajzi elemek sorolását (a szkeptikusoknak csak azt javaslom, vessenek egy pillantást Witkacy 1910-es önarcképére, majd olvassák el az Atanazyról szóló leírást a regény első oldalán).
Witkacy esetében nem túlzottan erős az az állítás, hogy alapvetően destruktív alkat. Épp ezért naivitás lenne azt gondolni, hogy a számára új műfajt tisztelettudóan és rendeltetésszerűen használja fel a maga céljaira. Az ő kezében minden szétesik, amihez hozzányúl. Hogy az individualizmus, a filozófia és a többiek mellett a regénynek sincs már sok hátra, számos tünet jelzi: a cselekményt megszakító kapcsos zárójelben adagolt információk, a 'Katzenjammer' szó lengyel megfelelőjének hiányán való többszöri értetlenkedés és hasonló apró formai gonoszságok a műfaji kereteket feszegetik. Az olvasó tervszerű untatása mint írói cél a legkevésbé egyeztethető össze a regényről alkotott fogalmainkkal (főleg persze akkor, ha a 20. század elejének olvasói vagyunk). Már az első fejezet első oldalain (Atanazy szépítkezése közben) számos, később majd állandóan visszatérő téma megtalálható többé-kevésbé kifejtett formában, ami nem lenne baj, ha nem lenne még hátra a regényből úgy négyszázharminc oldal. Ennél is idegesítőbb azonban, hogy Witkacy rendre előre elárulja, hogy mi fog történni: Hela Tempe oldalán fog kikötni, Atanazynak meg vannak számlálva a napjai, és sorolhatnánk. A meglepetések és váratlan katasztrófák ideje lejárt, a dolgok lassan és kiszámíthatóan döcögnek előre, mindenki tudja, mi fog történni, mindenkinek égnek áll a haja e perspektívától, és minden pontosan be is következik, csak győzzük kivárni.
Utaltunk bizonyos hasonlóságokra és különbségekre Witkiewicz és Schulz között. Mítosz és idő azok a fogalmak, amelyek kettejüket egymás mellé, s egyszersmind egymással szembe is állítják. Schulznál a mítosz magához emeli a valóságot és megszenteli: saját, időn kívüli idejébe vonja. Witkacy határozott véleménnyel van a schulzi stratégiáról: elismeri, hogy jó lenne „»valami félreeső helyen megteremteni legalább egy darabkáját egy olyan életnek, mint azok a csodálatos, vissza nem térő, elzengett napok, mint a jelen látomásai, melyekből hiányzik minden esetlegesség és unalom…« A háttérben érzett könyörtelen tekintet azonban ráébresztette [Atanazyt], milyen nevetséges formát is öltött a gondolat, s szavai nyomán ott látta magát letolt gatyával guggolni valami falusi földút mellett” (22-23. o.). Vagyis a witkiewiczi világrend pontosan a fordítottja Schulzénak: a mítosz (ami nem mellékesen legkevésbé sem privát, hanem az emberiség egyetemes mítosza) nem kerülhet ki győztesen a realitással való interakcióból, hanem az utóbbi rántja le magához az előbbit és formálja, pontosabban deformálja saját képére és hasonlatosságára. Atanazy és Hela egymásnak tett „undorító szívességeihez” így lesz pusztán alibi, üres kulissza az egész metafizika, melynek megfoghatatlan mélységeiben kotorászva végül mindig nagyonis kézzelfogható dolgokra bukkannak.
A cselekmény egy évet ölel fel, késő ősztől a következő év kora őszéig, ám valójában mindvégig ősz van, az emberiség ősze (amelyet így akár nagy ő-vel is írhatnánk, ha ez nem állna mindennél távolabb Witkacytól). Witkiewicz történelemfilozófiája alapján három korszakot különböztethetünk meg: a Homo sapiens, a Homo coco és a Homo automaticus korát. A regény jelene a középső korszak. Atanazy és társai, akik vannak annyira szánalmasak, hogy minden in- és perverziójuk ellenére sem tudnak egyértelműen ellenszenvet ébreszteni az olvasóban, abban a speciális történelmi pillanatban kénytelenek élni, amikor az emberiség hajdanvolt nagysága már csak emlék, de még túlságosan fájó, a küszöbönálló nivellista barbarizmus pedig még csak jövő, de annak túlságosan fenyegető és közeli. Hogy Atanazy sorsa az emberiség sorsával ekvivalens, az legjobban a főhős kimúlásának körülményeiben érhető tetten: e körülmények ugyanis egy karikatúra-evangélium mozzanatai. A hegyekből az emberek közé visszatérni kívánó, frissen megvilágosodott (és belőtt) Atanazy világjobbító örömhírére senki nem kíváncsi, sőt egész személyében gyanús a rendszer számára, minek következtében – oldalán egy ismeretlen martalóccal – rövidúton kivégzik. Ezek után valóban búcsút int az ősz; menthetetlenül az arcokra fagy a tragikomikum fakasztotta mosoly. Witkacy megintcsak nem pusztán az olvasókat akarja ezzel gyötörni: az övé már 1939 őszén odafagyott.
Különösebb lengyel nyelvi kompetencia nélkül is megállapítható, hogy a fordító, Körner Gábor óriási feladatot vállalt magára és oldott meg kitűnően. Ehhez képest szinte felesleges akadékoskodás firtatni, hogy a főszereplők beszélő vagy hangulatfestő nevei közül miért pont csak kettőt magyarított, az emberiség kétséges szentségű maradékát képviselő Restły és a vérszegény Lankastowska kisasszony nevét. Mivel a többi név fordítás hiányában nem sokat mond a magyar olvasónak, így könnyen felmerülhet benne, hogy e két név ismerős csengése a puszta véletlen műve. És talán az olvasó másképp tekintene például Chwazdrygielre, ha tudná, hogy a 'gyom' szó bújik meg a nevében. Ám ezek valóban olyan nüanszok, amelyek nem vonnak le sokat a fordítás értékéből. Így csak a borítón látható durva sajtóhibáért kár nagyon.

(A beszélő nevek megfejtésében nyújtott segítséget ezúton is megköszönöm Trojan Tündének és Maria Schafflernek).
 

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
Laczó Ferenc, 2005, július 11 - 16:22
A végén kezdve, a Jelenkor ismét elkövette a „borítón látható durva sajtóhibát”, azaz megjelent Witkiewicz második regénye is magyarul, Telhetetlenség („Nienasecynie”) címmel. Ezúttal is Körner Gábor a fordító- és ez akár Witkiewicz magyarországi recepciójának újabb mérföldkővévé válhat. Magyar nyelven korábban leginkább kiváló polonistánk, Pályi András cikkeiből informálódhattunk az író művészetének alapjairól, lengyel kontextusáról. (A szerző lengyel tárgyú írásainak gyűjteményes kötete megjelent a Kalligramnál.) Ez még nem túl jelentős anyag, se mennyiségileg, se minőségileg. Így előrebocsátandó, hogy a polémia, amit ezennel megkezdek, egy magyar nyelvterületen jelenleg még alig ismert szerzőről fog folyni. Talán érdemes a Witkiewicz – Schulz párhuzammal kezdenem. Kortársak voltak, és a lengyel irodalmi életben mindketten marginalitásra voltak ítélve saját korukban, hogy „újra” felfedezzék őket a közelmúltban. Kapcsolatukról nem tudok tényekkel szolgálni, de élettörténetük, személyiségük és irodalmi ténykedésük is nagyon jelentősen eltér. Hadd folytassam azzal, hogy a művel kapcsolatos értékítéletünk jelentősen eltér, én ugyanis különleges, érdekfeszítő és remekbe szabott műnek tartom Az ősz búcsúját. Érveimnek részben ez határozza meg irányát. Azt írod, hogy „Miután például Atanazy – átlagosan háromoldalanként – minden szellemi energiáját latba vetve kiszenved egy kisebb filozófiai eszmefuttatást a személyiség metafizikai köldökének mibenlétéről és megragadhatóságának lehetőségeiről, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a végén megkapjuk: az elhangzottaknak voltaképp nem sok értelmük volt, sőt. Pofon ez Atanazynak, de a nem kisebb szellemi erőfeszítést kifejtő olvasók bizonnyal csekély táborának is, akik érthetetlen okokból, lapozási kényszerüket sokadszor is legyűrve a sokadik beépített traktátuson is végigküzdik magukat, de hát úgy kell nekik. És ne felejtsük el azt sem, hogy a szereplők, mindenekelőtt Atanazy megalázása Witkiewicz részéről nem csupán szadizmus, hanem legalább annyira mazochizmus is: az író és a főszereplő kapcsolatának triviális volta feleslegessé teszi az életrajzi elemek sorolását (a szkeptikusoknak csak azt javaslom, vessenek egy pillantást Witkacy 1910-es önarcképére, majd olvassák el az Atanazyról szóló leírást a regény első oldalán).” Ezzel az okfejtéssel az a baj, hogyha Atanazyt a regény szerzőjének alteregójaként tételezzük, akkor gondolatainak rendszeres elutasításának státusza legalábbis bizonytalan. Úgy hiszem, arról van szó, hogy a szerző az állandó vélemény- és érzésváltozásnak központi szerepet juttat a regényben: soha senki nem igazán tudja mit is érez és gondol, és nem-e pont az ellenkezőjét ennek (nyilván nem véletlen a rendszeres ellentétes fogalmakkal való leírás sem). Így Atanazy értékes meglátásai hirtelen zagyvaságnak tűnnek, ha más fényben tűntetjük őket fel (pl. marhaságnak titulálva őket) – szerintem ez kicsit becsapott téged, amúgy nem feltétlenül Witkiewicz szándékának ellenére, hiszen a regény filozófiaparódiaként sem utolsó. Ugyanakkor az általa kifejtett gondolatok egyáltalán nem pusztán zagyvaságok: jelentős filozófusok műveit (még ha olykor nevetségesen is) képviselő monológok ezek, pl. Henri Bergsonnal sokat polemizál (egyébként őt is többször felszínesnek, nevetségesnek és marhának titulálva, egyebek között). „Ennél is idegesítőbb azonban, hogy Witkacy rendre előre elárulja, hogy mi fog történni: Hela Tempe oldalán fog kikötni, Atanazynak meg vannak számlálva a napjai, és sorolhatnánk.” Én ebben inkább játékosságot fedeztem fel, a történettel, a determinációval való játékot, nem hiszem hogy ez előrevetítések különlegesen idegesítőek lettek volna...pl. a nivellista forradalomra utaló proféciák kifejezetten érdekesek és meghökkentőek voltak egy olyan regény lapjain, melynek szereplői (a szó semleges értelmében) várják ezen nivellista apokalipszist. „Hogy Atanazy sorsa az emberiség sorsával ekvivalens, az legjobban a főhős kimúlásának körülményeiben érhető tetten: e körülmények ugyanis egy karikatúra-evangélium mozzanatai.” A történet éppúgy kezelhető szegényes, hanyagul odavetett kvázimeseként, mint példázatként, hiszen a jelentősebb célja a regénynek a belső folyamatok ábrázolása - és ebben megítélésem szerint ritka zsenialitását bizonyítja Witkiewicz. Ezért hadd tegyem fel a kérdést: nem elképzelhető, hogy egy karikatúra emberiségről van itt pusztán szó, a kokainisták világával van dolgunk? Az elmesélt történet komolysága vagy parodisztikus jellegének megítéléséhez jobban el kellene mélyülni szerzőnk intenciójának felfedésében. A groteszk, polgárpukkasztó elem szerintem erősebb ebben az esetben, mint az emberiség sorsával való komoly foglalkozás szándéka: a megalomániát nem kell feltétlenül direkte elhinnünk, hiszen Witkiewicz itt jelentőségét messze túlértékelő főszereplőjéről van szó. Ha őt valóban alteregóként fogadjuk el, akkor viszont Witkiewicz saját próbálkozását is (in)direkte gúnyolja ezzel a befejezéssel; nem az emberiséggel foglalkozik, legfeljebb olyan szinten, hogy kicsinységére mutat rá, legszentebb könyve történetének nevetséges parafrázisa által az eredeti nevetségességét is illusztrálva. Szörnyűséges próféciái azonban meglepően és elrettentően beigazolódtak (vö: Milosz / A rabul ejtett értelem), kivéve, hogy Witkiewicz a valóságban nem hagyta hogy a forradalmárok lekaszabolják...