Csend a lelke mindennek

Cím: A csend retorikája. Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben
Szerző:Zsadányi Edit
Kiadó:Kalligram Kiadó
Oldalak:208
Ára:1600 Ft
Anélkül, hogy elméletileg meg akarnám alapozni, heurisztikusan elfogadhatónak tartom azt a megállapítást, hogy irodalomtudományos műveket alapvetően kétféle céllal, érdeklődéssel olvashatunk. <!--break--> Az egyiket nevezzük mondjuk tudományosnak: a fontos az, hogy a vizsgált területeken milyen belátásokat („eredményeket”) tálal nekünk a szerző – mivel járul hozzá, vagy (ahogy manapság divatosabb nézni:) miben változtatja meg, ahogy akár egyes műveket, életműveket, akár úgy általában az irodalmat olvassuk. A másik olvasási mód pedig az érdeklődő kívülállóé: okos és izgalmas fejtegetésekért, szellemes következtetésekért, új ismeretekért, no és persze (megint csak) az irodalomról való tudásunk bővítéséért vehetünk magunkhoz némi irodalomtudományt. Az, hogy e második olvasási mód is létezik, empirikus tény, ám az irodalomtudományról szóló diskurzus alig vesz róla tudomást, még a zsurnálkritika szintjén sem.
Ezzel függ össze, hogy e művek stílusáról alig esik szó; leginkább még a látványosan szellemes művek esetén. Pedig ezen a téren elég rosszul áll a magyar irodalomtudományos beszédmód (még akkor is, ha bőven vannak élvezhető kivételek). Az új iskolákba tartozó írások gyakran bosszantóan radikálisnak és nyeglének, vagy éppen (és még gyakrabban) tudálékosan magyartalannak tűnnek a be nem avatott olvasónak, vagy akár bárkinek, aki beszéli a magyar nyelvet. A könnyed esszéstílus vagy a higgadt elemző beszédmód pedig ma már leginkább az elmúlt néhány évtized belátásaitól nem érintett „old school” szerzők műveire jellemző.
Az alábbi kritikában először magam is az első, belső szempontot szeretném érvényesíteni – bár korántsem állíthatom (és kétlem, hogy széles e hazában magán a szerzőn kívül bárki állíthatná), hogy egyaránt otthonosan mozgok Carson McCullers, Virginia Woolf, Kosztolányi Dezső és Djuna Barnes világában, hogy akkor Joyce Carol Oates, Margaret Atwood és Lorrie Moore csak angol nyelven létező feminista regényeiről ne is beszéljünk (ezek cselekményét a könyv egyébként előzékenyen ismerteti). Mégis, akár hiányos műveltség birtokában is biztosan látszik, hogy Zsadányi Edit akármihez nyúl, ott talál valami fontosat.
Vizsgálati szempontja a kihagyásalakzatok retorikája – a szerző mit hagy ki elbeszéléséből, és miért. A „szerző” itt nyilvánvalóan valami szövegbeli, vagy legalábbis szövegközeli entitás (bár neme van neki, hiszen lehet nő); ezért aztán az okok, melyek mozgatják, nem életrajziak („azért nem írta meg, mert nem volt kedve, nem bírta kitalálni”), hanem szövegszerűek. Zsadányi Edit, helyesen, nagyra tör: a kihagyásalakzatok közül azok érdeklik (irodalmi elhallgatásoknak nevezi őket), melyek „a nyelv problematikusságát érzékeltetik” – hogy így aztán „logocentikus nyelvi kultúránk határai vál[ja]nak láthatóvá.” (Mindezt már az első oldalon közli velünk.) Hiába a nagy szavak, voltaképpen mindennapjainkból (és a tömegkultúrából) is ismerős a dolog: gyakran igencsak fontos dolgokat tartunk kimondhatatlannak, mégpedig nem esetlegesen, csak az adott pillanatban, hanem lényegi okokból kifolyólag. De hogy egy irodalmi műben, ami nyilván csak azt tartalmazza (sőt: ami nem más, mint), amit a szöveg kimond, ezt hogyan lehet felmutatni – ez már egy izgalmas feladat. Zsadányi Editnek azonban ez meggyőző elemzésekben sikerül.
Az irodalmi elhallgatások vizsgálata első pillantásra talán érdekes, ám szűk témakörnek tűnik, a könyv majd’ kétszáz oldala azonban meggyőz arról, hogy nagyon is sok múlik rajta. Például azt is megmagyarázhatja, hogy miért kell az irodalmároknak újra meg újra nekifutniuk az Édes Anna értelmezésének – és, hadd tegyem hozzá, azt is, hogy az egyszeri, akár gimnazista olvasó is miért kerül bajba a „miért gyilkolt Anna?” kérdéssel szembesülve. (Természetes párhuzamként adódhat a Vörös és fekete rejtélye, aminek még több irodalmár futott már neki. És akkor itt egy kötelező bókoló elem: látható, hogy ha továbbgondoljuk Zsadányi Edit vizsgálódásait, sok más érdekes szövegről juthatnak eszünkbe érdekes dolgok.)
A könyv leginkább meglepő gondolatmenete az, amely az irodalmi elhallgatásokat olyan feminista regényekben is megtalálja, amelyek főszereplőnőik történetét úgy mondják el, hogy látszólag nem hallgatnak el semmi fontosat. Noha e szereplők „öntudatos” nőnek tűnnek, olyan végzetes döntéseket hoznak, melyek nem felelnek meg ennek a képnek. Zsadányi Edit meggyőzően mutatja ki, hogy ilyenkor egy kulturális metanarratíva, nevezetesen a Hamupipőke-történet elvárásai irányítják őket – úgy, hogy nem csak hogy ők maguk ennek nincsenek tudatában, de még a regény szerzője sem beszél erről. (Éppen ezért tekinthető ez az irodalmi elhallgatás egyik esetének.) Itt már nem „pusztán” irodalomról van szó, hanem a szabad döntés lehetőségéről is.
Zsadányi Edit elemzései oly meggyőzők, hogy nem csak az látszik róluk, hogy az adott területen megkerülhetetlenek lesznek (vagy kellene, hogy legyenek), de a könyv végére az olvasó már abban is biztos lesz, hogy az elhallgatás alakzatának vizsgálata nélkül aligha érthetjük az irodalmat, a huszadik századi történésekből pedig egyenesen semmit sem. Már azon csodálkozunk, hogy miért nem szenteltek e kérdésnek korábban „könyvtárnyi szakirodalmat”. (Többek között éppen erről ismerszenek meg a fontos művek: hogy rámutatnak egy olyan területre, amelyet addig senki nem vett észre; más ontológiai alapállásról azt is mondhatnánk, hogy nem is léteztek.)
Térjünk rá a tágan értett stílus kérdésére. A csend retorikája ebből a szempontból egyáltalán nem „jó” szöveg – egyenletesen kopogó, száraz mondatai inkább riasztóak. (Ráadásul minden fejezet a témára akár távolról is vonatkozó szakirodalom rövid, tételes ismertetésével kezdi. Ezek a részek azt a gyanút erősítik, hogy a szöveg valamely egyetemi, tudományos pozíció megszerzéséhez szükséges disszertációként született; bár sajnos erre vonatkozóan semmiféle információt nem kapunk a könyvből. Mivel ezek a bevezető ismertetések legtöbbször alig tartalmaznak érdemleges információt, érdemes lett volna elhagyni, vagy legalább tömöríteni őket.)
A száraz mondatok retorikailag is megerősítik, hogy itt nagyon komoly, szövegközeli elemzéseket olvashatunk. Ez ugyan némileg olvashatóbb szöveg esetén is megvolna, viszont ennek a stílusnak mélyebb értelme van (amit egyébként egyáltalán nem szeretnék a szerző tudatos szándékának tulajdonítani). Arról van szó ugyanis, hogy a vizsgált irodalmi alkotás tényleg „tudományos” (jelentsen e szó akármit), bizonyító–ellenőrizhető elemzése (még táblázat is van!) egészen meglepő hirtelenséggel képes átcsapni általános, az európai kultúrát vagy metafizikát, a nyelv határait, a pszichikailag kimondhatót vagy a női szerepek kulturális kódolását érintő következtetésekbe. Az egyik bekezdésben még az elbeszélői stratégiákról van szó, a következőben pedig egy Derrida- vagy Heidegger-idézettel szembesülünk. És ami a leginkább meglepő, ami a könyv egyik poénja: ez az ugrás mindig helyénvalónak tűnik; az idézetek valóban arról beszélnek, amiről az elemzett szöveg is (legalábbis Zsadányi meggyőző olvasatában).
A könyv következtetései egyébként régi ismerősei azoknak, akik kicsit is, akármilyen távolságról követték a dekonstruktív iskola írásait. Azonban annak ellenére, hogy Derrida vagy Paul de Man szövegei a filozófiai hagyomány nagyon is aprólékos olvasatainként születtek, Heidegger pedig mégiscsak fenomenológus volt, a hazai köztudatban a dekonstruktív iskola inkább arról vált híressé, hogy a végével kezdi. A gyakorta hangoztatott, noha nem minden esetben megalapozott kifogás szerint a dekonstruktőr előre tudja, hogy a szöveg a szubjektum decentralizációjáról fog szólni, és aztán addig kínozza szegényt, amíg az megadja magát, és tényleg arról szól. (A „szubjektum decentralizációja” kifejezés helyére behelyettesíthető még néhány, bár meglepően kevés formula.)
Ha az irodalomtudomány hazai „állása” felől értékeljük A csend retorikáját, akkor talán az a legfontosabb, hogy a könyv esélyt kínál arra, hogy a hagyományosabb iskolák követői számára is emészthetőbb, vagy legalábbis vitaképes legyen a dekonstrukció. Hiszen Zsadányi szövegelemzései olyanok, hogy azokba belekötni csak alapos tudományos apparátus segítségével lehet. Ha pedig ez így van, és ezekből az elemzésekből tényleg következik az, amit Heidegger is mondott, akkor ez utóbbit is át kell értékelni és értelmezni. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a dekonstrukcióra magára is ráfér mindez; hogy például Derrida szövegei ne csak amolyan ceterum censeoként hassanak. (Kifejezetten üdítő ezen kívül, hogy Zsadányi többször is hajlandó pszichologizálni. Ez manapság nem divat, és ennek jó oka van; jómagam sem kedveltem sokáig az ilyen olvasatokat, de most már tudom, hogy ezt is lehet jól csinálni.)
Ami pedig a nem a berkekből érkező érdeklődő olvasót illeti: neki alaposan meg kell dolgoznia a szöveggel, ám talán az eddigiekből kiderült, hogy szerintem érdemes. Kétségtelen, hogy nagy energiabefektetést igényel Zsadányi prózaritmusának átvétele (a már említett fejezet-bevezető szövegek akár át is ugorhatók), de a kitartó olvasó cserébe rácsodálkozhat arra, hogy az egy-egy részletre fókuszáló, aprólékos elemzések lehetnek igazán izgalmasak is. Valamint e szöveg furcsa ritmusát követve igazi nagy és fontos következtetésekhez is eljuthat. Végül is miért olvasna egy nem szakember irodalomtudományt, ha nem ezért. Aligha túlzok, ha azt mondom, hogy mindannyiunkat érint és foglalkoztat a ki nem mondott és a kimondhatatlan; és úgy tűnik, hogy ezekről az irodalom nagyon sokat tud. Pontosabban: az irodalom, ha Zsadányi Edittel együtt olvassuk.