Szenvedő szerkezet

Cím: Magyar grammatika
Szerző:Keszler Borbála (szerk.)
Kiadó:Universitas Kiadó
Ha röviden össze kellene foglalnunk, hogy mi is az úgynevezett „hagyományos leíró nyelvtan”, akkor talán a következőt mondhatnánk: A leíró nyelvtan egy adott nyelv(változat) adott időpontban vett teljes jelenségkörét próbálja meg leírni. <!--break-->

1. „Modern klasszikus nemzeti kötelesség” – a hagyományos leíró nyelvtanról általában

A leírás alapvető módszere szerint rengeteg nyelvi adat kategorizálása után az egyes kategóriákra érvényes szabályszerűségeket fogalmaz meg. Ez a meghatározás persze ebben a formájában minden nyelvleíró tevékenységet jellemez; ha a hazai „hagyományos” jelzővel ellátott nyelvleírást szeretnénk meghatározni, akkor a fentiekhez még két dolgot kell hozzáfűzni: (1) a hagyományos leíró munka bizonyos céljait, eszközeit, módszereit, alapkategóriáit, illetve azoknak legalábbis a nagyobbik részét örökli korábbi leíró munkáktól, valamint – részben ezen öröklött jellege miatt – (2) mindenféle explicit elméleti-módszertani alapot nélkülöz.
Tehát egy ma készülő leíró nyelvtannak elsősorban saját műfajából adódó problémákkal kell megküzdenie, amennyiben a tudományosság kritériumainak meg akar felelni. Tisztáznia kellene vizsgálatának tárgyát, módszereit, eszközeit, alapkategóriáit; meg kell indokolnia ezek létjogosultságát és a nyelvleírásban adekvát voltát (jobban mondva az már önmagában igazolhatja a kategóriák létjogosultságát, hogy általuk adekvát leírás adható); továbbá nem árt tisztáznia viszonyát az egyéb nyelvelméletekhez, elsősorban a generatív és az úgynevezett „kommunikációközpontú” irányzatokhoz. (Azaz nem lenne szabad elfogadnia és felvállalnia a mindenkori leíró munkáknak azt – az egyébként hamis és naiv – elképzelését, hogy: „a nyelv egésze az, amit leírok és csakis az a nyelv, amit leírok”.) Szó sincs arról, hogy egy átfogó elméleti keretet kellene kialakítania az emberi nyelv feltételezett működéséről (nem kell elfogadnia egyik kurrens átfogó elméletet sem), de igenis tudomást kell vennie ezen elméletek azon eredményeiről, amelyek az emberi nyelvek közös sajátságairól szólnak (ezek végeredményben magyarázatokat szolgáltatnak egy ilyen leíró munkának). A legújabb magyar leíró nyelvtan, a Magyar grammatika (MG) a fönt megfogalmazott követelmények nagy részét, sajnálatos módon, nem teljesíti, nem sikerül elkerülnie saját „műfajának” fönt emlegetett egyik csapdáját sem. Az elsődleges probléma abból adódik, hogy a MG nem határozza meg, nem szűkíti le kellőképpen a céljait. Nincs ugyanis eldöntve, hogy a szerzők elsődleges célja egy egyetemi tankönyv megírása vagy netalán egy, a tudományosság igényét szemmel tartó kézikönyv, esetleg egy, a magyar nyelvtan oktatatásának kánonát összefoglaló alapmű, vagy netalán az utóbbi évek (inkább évtizedek) leíró nyelvtani kutatásait szintetizáló, nagy leíró munka, amely ezentúl fölválthatja az 1960-as évek elején készült A mai magyar nyelv rendszere című úgynevezett „akadémiai nyelvtant”. A MG szerzői nem döntik el, hogy melyik cél igényeinek megfelelően építsék föl a könyvet. Valójában valamennyi fönt felsorolt cél szerepet kap, de egyik sem kizárólagos, így a MG nem mondható sem igazi tankönyvnek, sem kézikönyvnek, sem pedig szintetizáló jellegű tudományos műnek. A szerzők a könyv előszavában – mintegy „ars poetica”-jukat tálalva – így fogalmaznak munkájuk céljáról, illetve indíttatásáról: „Nem hálás feladat ma klasszikus grammatikát írni, még akkor sem, ha hasznosítja a modern irányzatok eredményeit. A tankönyv szerzői mégis bátran vállalják a „hagyományos”, „klasszikus” jelzőt, hiszen az úgynevezett klasszikus grammatika évszázadok óta sikeres alapja az iskolai anyanyelvoktatásnak, az idegennyelv-oktatásnak, az egyetemi oktatásnak, s így természetesen a tanárképzésnek is. Az, hogy egy országnak legyen modern klasszikus grammatikája, mely rendet teremthet a nyelvtankönyvkiadás zűrzavarában (tehát etalon könyv lehet), nemzeti kötelesség. Mi ezt a kötelességet kívántuk teljesíteni, s ennek a megtisztelő feladatnak igyekeztünk eleget tenni. Reméljük, sikerrel.” (MG 22.o.)
A fenti idézet mondanivalóját igen nehéz komolyan venni több okból is: egyrészt, mert nehezen érthető meg az a pátosz és egyben védekezés, amellyel a szerzők a saját munkájukra, mint egyfajta harcra tekintenek, másrészt, mert nem érthetőek a kijelentések, amelyeket tesznek. Kérdés például, hogy milyen „modern irányzatokról” is beszélnek a szerzők, hogy miért gondolják, hogy attól, hogy évszázadok óta „klasszikus grammatikát” oktatnak az iskolákban, ez az egyetlen üdvözítő megoldás. Továbbá: teljességgel érthetetlen, hogy mi köze van a tankönyvpiac megregulázásához mindennek. A legnagyobb probléma persze az, hogy a könyv célja egyértelműen egyfajta egységesítés: az általános iskoláktól az egyetemi magyar szakokig egységesíteni a tananyagot. Az egységesítés persze valamilyen mértékben elengedhetetlen, de nem egyetlen, egy adott (szűk) szakmai közösség által készített munka alapján kellene végrehajtani; és végső soron nem is a tankönyvszerzők feladata erről döntést hozni. Természetesen azzal, hogy a MG-t megjelentették így is hatalmas felelősséget vállaltak magukra: a jövő magyartanárai ebből a könyvből merítik majd nyelvtani ismereteiket, és ezt adják majd tovább az általános- és középiskolákban. Persze attól még, hogy a fönti előfeltevések és elvárások megfogalmazódtak a MG fogadtatásával és elfogadtatásával kapcsolatosan, a MG lehetne kiváló tankönyv (nem az), ezesetben legfeljebb azt ajánlhatnánk a szerkesztőnek és a kiadónak, hogy ezt a kis bevezetőt a második kiadásból húzzák ki. De miért is értelmeznénk ezt a kis bevezető szöveget ilyen rosszindulatúan? A szerencsétlenül megfogalmazott mondatok mögé nem feltétlenül kell odaértenünk a fenti előfeltevés-rendszert. Értelmezzük tehát ezt a pár mondatot úgy, hogy ez a könyv hiányt pótol, mivel évtizedek óta nem látott napvilágot ilyen szintetizáló igényű leíró munka (ez persze így nem teljesen igaz). Az, hogy a MG elkészült, megkönnyítheti mind az egyetemi oktatást, mind pedig középiskolai oktatást, ezentúl a kiadvány – ha jó – hasznos lehet bármely más, például elméleti igényű nyelvvizsgálat számára, vagy akár a magyarul tanulók számára is. A cél(ok) tehát – ez vitán felül áll – nemes(ek), ennek megfelelően a készítők felelőssége igen nagy. Olyan könyv megírására vállalkoztak, amely évekre, esetleg évtizedekre meghatározhatja az egyetemi és a középiskolai nyelvészet-, illetve nyelvtanoktatást. Ezekkel a feltételekkel, ha a könyv mégsem jó, sokkal többet vesztünk (vesztenek a tanárok és a diákok), mint amennyit nyerünk. Hát lássuk!

2. „Vanni van…” – A MG mint (egyetemi) tankönyv

A fönti idézetből persze egyértelműen kiolvasható, hogy a MG elsősorban nem tudományos igényű összefoglaló kézikönyvnek, hanem egyetemi tankönyvnek, illetve „etalonkönyvnek” készült, legalábbis a szerzők szándékait tekintve. Egyébként erre enged következtetni az a tény is, hogy a MG-t legtöbbet talán a magyar szakos egyetemisták forgatják – így lesz etalonkönyv? –, valamint, hogy a kötet egyik recenzense (és egyben egyik lektora), D. Mátai Mária egyértelműen tankönyvként, méghozzá jó tankönyvként (!) kezeli írásában (Nyr. 124./3.).
Ha azonban kinyitjuk a MG-t, és esetleg bele is olvasunk, ezzel a véleménnyel nehezen érthetünk egyet. A MG minden látszat ellenére nem tankönyvszerű. Nem tankönyvszerű a felépítése: A MG a klasszikus leíró nyelvtani hagyománytól némileg eltérve öt nagyobb egységre bontja a nyelvleírást: alaktanra, szófajtanra, a szóalkotás módjait tárgyaló részre, szintagmatanra és mondattanra (ebben a sorrendben). Újítás a morfológiai jelenségektől külön tárgyalt szóképzés, illetve szóösszetétel (A szóalkotás módjai), illetve a nem a mondattanba integrálódó szintagmatan. Az alaktani fejezetben jórészt a tövekről és az inflexióról (természetesen a hagyománynak megfelelően szétbontva ezt a kategóriát jelekre és ragokra) van szó. Ettől a fejezettől értelmetlen módon elválasztva, csak a nagyon hosszú szófajtani fejezet után tárgyalja a MG a derivációt, azaz a szóképzést, utóbbit összekapcsolva a szóösszetétellel, illetve más szóalkotási módokkal (ezek egy része egyébként nem leíró jellegű problémákat, hanem történeti kérdéseket feszeget). Ugyan az alaktani rész bevezetőjében megtaláljuk az inflexió és a deriváció összehasonlítását, mégsem világos, hogy milyen koncepció szerint kerültek ezek a fejezetek ilyen távol egymástól. Nem arról van ugyanis szó, hogy a szóalkotás módjait tárgyaló rész hivatkozik szófajtani ismeretekre, míg az inflexiót bemutató fejezetek nem. Az alaktani rész hivatkozik szófajtani és néhol mondattani ismeretekre, a szófajtani rész szintén hivatkozik mondattani ismeretekre, anélkül, hogy röviden elmagyarázná a kérdéses, az olvasó, illetve a tanuló által feltehetőleg még nem ismert fogalmat vagy jelenséget. Az esetek egy részében – amikor a szerző tudatosítja, hogy még be nem vezetett fogalmakra, ismeretekre hivatkozott – azért megkapjuk az adott kérdést tárgyaló fejezet számát, illetve címét, de az esetek többségében nem. Sajnálatos módon a szerzők nem is igyekeznek elkerülni az ismeretlen adatokra, jelenségekre, fogalmakra való hivatkozást, hiszen valójában nem tankönyvet írnak, illetve azzal a ki nem mondott előfeltevéssel élnek, hogy ezek már tudott ismereteket foglalnak magukban.
A MG nem akar bevezetőt nyújtani egy adott tudomány (nyelvleírás) módszereibe, gondolkodásmódjába, szemléletébe, nem akar megtanítani, tisztázni bizonyos fogalmakat. Ennek megfelelően – hallgatólagosan bizonyos tudásanyagot előfeltételezve – használja a nyelvészeti terminusokat (mint például: fogalmi jelentés, viszonyjelentés), így a tanuló számára sok helyütt érthetetlenné, zavarossá válik. A MG nem a tudomány elsajátítására elszánt egyetemi hallgató gondolkodását vezeti, nem felfedezteti az ismereteket, hanem készen nyújtja lehetőleg táblázatos formában (ld. alább). A MG egyáltalán nem akar elgondolkodtatni, általában nem vet föl problémákat. Amikor mégis, akkor sem a gondolkodó olvasó szempontjából érdekes kérdéseket tálal, hanem vagy a leíró nyelvtan régi (és jórészt egy tankönyv számára érdektelen) vitáit citálja újra (pl.: a birtokos személyjel, illetve a birtoktöbbesítő jel problematikája, vagy az összetett vagy névszói állítmány problematikája), vagy pedig elemzési nehézségeket vet föl és old meg (pl.: az alany és az állítmány elemzése). A könyv olvasásakor tehát az olvasó mindvégig passzív résztvevő, illetve elszenvedője egy óriási és néhol érthetetlen adathalmaz ráömlésének. Mindezekkel összefüggésben áll az, hogy a MG nem akar, illetve nem is tud magyarázatokat adni, illetve érveket felsorakoztatni állításai védelmében (a MG állításairól és magyarázatairól alább még szó lesz, itt csak néhány, a MG újításaival kapcsolatos példa: miért fölösleges a számnév kategóriája; miért elavult a névszói állítmány elnevezés, amikor – úgy tűnik – a jelenségek ugyanazon részét nevezték meg vele a régebbi nyelvtanok amelyet MG összetett állítmánynak nevez; miért jobb a mondatelemzés során, illetve a határozófajták elkülönítésekor az állandó határozó régi kategóriája helyett aszemantikus határozók fogalmát bevezetni). Ily módon borzasztó nehezen, illetve – megkockáztatom – egyáltalán nem tanulható, tehát nem (jó) tankönyv.
D. Mátai Mária, a már emlegetett recenziójában üdvözli a MG táblázatait, mondván, hogy könnyen átlátható és megtanulható összefoglalásait adják a szerteágazó anyagnak. Az persze igaz, hogy a táblázatok a fejezetekben leírt információkat tartalmazzák. Ezesetben viszont felmerülhet a kérdés, hogy miért is van szükség azokra a fejezetekre, amelyekben nem esik sokkal több szó a kérdéses kategóriákról, szerkezetekről. És persze számomra az is kérdéses, hogy hogyan lehet szemléletes egy több oldalas táblázat, amit egészében rengeteg munka árán sikerül csak átlátnunk (pl.: Kötött és szabad határozók 426-429, Az alárendelő összetett mondatok összefoglalása 525-530). Az, hogy némely fejezet tartalma megegyezik az utána következő összefoglaló táblázat tartalmával, jól láttatja azt az eljárást, amelyet a MG alkalmaz a jelenségek vizsgálatakor; nevezetesen, hogy nem magyaráz, nem érvel, nem indokol, csupán kategorizál (és a kategóriái már eleve léteznek). Nem adja meg, hogy az adott kategória felvétele miért szükséges a leírás szempontjából, illetve hogy az adott példamondat, vagy szó miért tartozik éppen abba az adott kategóriába, és miért nem tartozhat máshová – ez a feladat az olvasóra hárul, márha föl akarja dolgozni az olvasottakat. (És persze ezután is maradnak alapvető jelentőségű megválaszolatlan kérdéseink.) Egy jó tankönyvnek pont ezt a terhet kellene levennie a tanuló válláról; a MG tehát nem jó tankönyv.
A MG táblázatai jórészt úgy épülnek föl, hogy az adott kategóriákhoz, szerkezetekhez oszlopokba és sorokba rendszerezve kapunk példaszavakat, illetve példamondatokat. A főszövegben nemkülönben. Egy-egy új kategória, szerkezet bevezetése után, mintegy illusztrálólag, a bekezdések végén kapunk rengeteg példát. A jobbik eset az, amikor az illusztrálandó jelenség, szerkezet vastag betűkkel ki van emelve – egy példamondatban így legfeljebb egy jelenséget lehet jelölni, de az is előfordul, hogy semmi kiemelés nem jelzi, hogy mire kell figyelnünk az adott példák kapcsán. (Ez a probléma jórészt a szintagmatan és a mondattan fejezeteit érinti.) A munka nagy része megint csak az olvasóé: rá kellene jönnie, hogy látszólag azonos szerkezetű mondatok miért kerülnek különböző kategóriák alá. Igen kínos továbbá, hogy a mondattani fejezetben az egyszerű mondatoknál egyetlen komplett mondatszerkezeti ábrát, elemzést sem találunk.
A tankönyv tehát vanni van (hogy egy, a MG által példaként idézett szerkezettel éljünk). Megjelenése egyrészről tekinthető egyfajta eredménynek: végre van egy olyan egyetemi tankönyv, amelyik magába foglalja azt az ismeretanyagot (ezt itt most ne jellemezzük), amelynek minden (leendő) magyartanár a birtokában kell, hogy legyen. A könyv bármikor leemelhető a polcról, nem kell rég elfelejtett cikkeket keresgélni különböző folyóiratokban. Annyiban viszont elrettentő a helyzet, hogy a MG teljességgel tanulhatatlan, a benne foglalt ismeretektől függetlenül is. Most pedig térjünk át ezen ismeretek jellemzésére!

3. „Mit állítunk?” – a MG mint tudományos eredmény

Mint ahogyan azt már a bevezetőben említettük, a MG nem titkolt célja, hogy egyfajta tudományos szintézist adjon, azaz összefoglalja az elmúlt néhány év(tized) leíró nyelvészeti kutatásainak eredményeit. Ugyanakkor a MG hangsúlyozottan „klasszikus” akar maradni (ez esetben a „klasszikus” valahogy értelmetlen oppozícióba kerül a más módszereket alkalmazó generatívval), ebből következően egész leírási metódusát, a leírás alapkategóriáit régebbi leíró munkáktól örökli: ez adja paradox helyzetét. Ugyanis ezzel az – elméletileg szinkrón leírásba diakrón elemeket vegyít – legtöbbször reflektálatlanul. A MG-ban tehát alapvetően megmarad az ősrégi, elavult rendszerezés. Csupán néhány kategóriát átneveztek, eltöröltek, néhány újabbat bevezettek, illetve néhány problematikus elemet áthelyeztek más kategóriába. Ilyenekre néhány példa: névszói vagy névszói-igei állítmány helyett ezentúl azt mondjuk: összetett állítmány, a régi állandó határozót az esetek többségében átnevezhetjük aszemantikus határozóvá, és nem tévedünk nagyot, a számnevet hívjuk melléknévnek, méghozzá olyan melléknévnek, amely mennyiséget jelöl… és még sorolhatnánk. Tehát a kategorizáció nagy vonalaiban a régi, kérdés azonban, hogy miért. Indokolhatóak-e ezek a kategóriák (bárhogyan is nevezzük el őket)? (Például: Miért melléknév a szomorúan és miért határozószó a jól?) A MG nem adja meg elméleti-módszertani alapjait (átveszi korábbi leíró munkák kategóriáit), illetve evidenciaként kezel bizonyos előfeltevéseket, ez azt eredményezi, hogy a leírás adott módszere, vagy valamely kategorizáció önkényesnek, nem egyszer érthetetlennek, kontraintuitívnek tűnik. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a MG nem definiál, hanem körülír, jellemez. Nincsenek meghatározások, szükséges és elégséges feltételek megfogalmazva, így sokszor elbizonytalanodunk, hogyan is alkalmazzuk az adott kategóriát, fogalmat. Nem túlzás azt állítani, hogy a MG-ban egyetlen használható definíció sincs. És ahogyan nincsenek jól használható fogalmak, úgy jól használható és érvényes megállapítások sincsenek, hiszen mindegyik állítást kiegészít egy „általában”, egy „jórészt”, „néha azonban”, „többnyire” módosító elem. A MG naiv olvasója azt hiheti, hogy a magyar nyelv olyan komplex, hogy még megközelítőleg sem írható le, hogy nem tehetők róla érvényes állítások, nem tűri az általánosító definíciókat, hanem minduntalan kibújik alóluk „Engem ugyan meg nem reguláztok!” felkiáltással. Komolyra fordítva a szót: Az valóban releváns kérdés, hogy mit írjunk le és hogyan. Hogy prioritást engedünk a nyelv sokféleségének és rengeteg szerteágazó jelenséget felveszünk a tárgyunk közé, majd azt mondjuk, ez túl bonyolult az apparátusunkhoz, nem győzzük, így maradnak tisztázatlan kérdések, ellentmondások, elvarratlan szálak. Vagy hogy veszünk egy jól definiálható töredéket az adott nyelv jelenségeinek komplexitásából, viszont ezt maradéktalanul és kielégítően próbáljuk meg leírni (persze így is maradhatnak és maradnak is nyitott kérdéseink). A MG természetesen, hiszen összefoglaló leíró nyelvtan az előbbi lehetőséget választja: a standard magyar köznyelv egészét írja le (erről bővebben még alább). Így persze kevés biztos állítást tehet. Csakhogy a MG szinte minden megállapítását elbizonytalanítja, így felmerülhet a gyanú, hogy nem megfelelő apparátussal nyúl a tárgyához. Ennek megállapításához vegyük szemügyre a MG magyarázat-típusait!
Mint arról már föntebb szóltunk, a MG nem nagyon magyaráz: nem nagyon indokolja meg, hogy miért adekvát az apparátus, amit használ és nem nagyon indokolja magukat a jelenségeket sem. Mindazonáltal jó néhány megállapítás rossz, illetve „érvénytelen” magyarázatot kap.
A MG magyarázat-típusait négy nagyobb csoportba lehetne sorolni: (1) „rendszeren belüli”, (2) nyelvtörténeti, (3) helyesírási, (4) „lingvisztikák” adta magyarázatok. A „rendszeren belüli” magyarázatokkal különösebb elméleti-módszertani probléma nincs (csupán az, hogy általában körbenforgóak), annál inkább adódnak nehézségek az utóbbi három magyarázattípussal. Saussure szinkrón és diakrón nyelvtudomány megkülönböztetése óta nem fogadható el a szinkrón rendszer magyarázataként történeti érv. A MG mégis állandóan hivatkozik nyelvtörténeti tényekre (sajnálatos módon a könyv legkiemelkedőbb fejezete a Haader Lea által készített Az alárendelő összetett mondat című fejezet is hemzseg a történeti magyarázattól), sokszor még az egyes kategóriákat is ezek szerint a tények szerint veszi föl (lásd pl. a tövek csoportosítását, vagy pl. a lebuj összetett szónak minősítését). Néhány helyen a MG szerzői a nyelvészet határterületeiről (szociolingvisztika, pragmatika, kognitív nyelvészet, diskurzusszemantika) hoznak magyarázatokat. Ezek általában zavarosak és zavaróak, ugyanis egy másik tudományterület szempontrendszerét alkalmazzák. (Nem egyszer tévedéseket is tartalmaznak. Például vegyük a következő logikai szemantikai(nak tűnő) okfejtést: „ha,…akkor feltételes állításban, ha a feltétel nem lehet igaz, és a feltétel teljesülése lehetetlen, akkor a feltételes állításnak nincs igazságértéke” 390.o.) A történeti, illetve az egyéb nyelvészeti területek szempontjainak fölvétele persze – bár elméleti szempontból nem elfogadható – megvédhető valamilyen mértékben: mondhatjuk, hogy a MG „holisztikus szemléletű” mű, de sajnos – ahogy ezt már fönt kifejtettem – ez nem vezet sok jóra. Nem védhető azonban egy szemernyit sem a helyesírási normarendszer, mint magyarázó erejű tényező egy leíró munkában. Semmilyen nyelvtudományos munka nem hivatkozhat erre a rossz „etikai kódexre”, „írás-illemtanra”. Mivel – hogy egy régi hasonlatot idézzek – a helyesírás úgy viszonyul a nyelvészethez, mint a numizmatika a közgazdaságtudományhoz. A MG mégis nem egyszer él azzal a lehetőséggel, hogy a helyesírási szótár kitételeit érvként sorakoztassa saját állításai mögé (Pl.: „Vannak olyan összetételfajták, melyek nem szótári szavak. Alkalmilag vagy esetleg a helyesírási szabályok alapján használjuk őket összetett szóként, például: vasúti kocsi, de: vasútikocsi-javítás…” –322.o., vagy: „A szoros összetételek alkotóelemeit egybeírjuk, illetőleg a helyesírási szabályok alapján kapcsoljuk őket össze kötőjellel.” –323.o. ) Általánosan jellemző a MG-ra az a tévedés, hogy nem a kiejtésből, hanem az írásképből indul ki, amikor kategorizál, vagy ha magyaráz. Ez persze megint csak nem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a MG-ból hiányzik a fonológia (a szerzők már a bevezetőben leszögezik, ez nem tarozik a tárgyukhoz). Ez magában persze nem jelentene gondot, csakhogy rengeteg jelenséget, amelyet tárgyalnak, a fonológia igen jól megmagyaráz (ismét a tövek csoportosítását kell itt említeni – ebben a kérdésben szintén inkább a helyesírásra, illetve az írásképre támaszkodnak), ezeket a releváns magyarázatokat azonban a MG szerzői nem veszik figyelembe.
A fentiekből az mindenképpen látható, hogy a MG-ban összekeverednek a nyelvtudomány egyes területeinek szempontrendszerei. Ehhez a jellegzetességéhez tartozik az a kérdés is, hogy hol is van a MG-ban a jelentéstan helye. Úgy tűnhet, hogy a könyvben csupán a nyelv úgynevezett formai részének leírását kapjuk (kivéve valamiért ebből a fonológiai komponenst): alaktant és mondattant. Jelentéstan című fejezet, de még alfejezet sem található a MG-ban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a MG strukturalista-formalista módon, a jelentés kiiktatásával csupán a nyelvi struktúra szerveződésének leírását adná (ez egyébként nem is lenne feladata). Ellenkezőleg; mivel a jelentéstan az elemzés minden szintjén, az alaki, formális elemzési módszerekkel összekeverve jelenik meg a könyv szinte minden lapján (kiemelt példa lehet itt az egész szófajtani fejezet, illetve a mondattanban a különböző határozók elkülönítése), megintcsak összekeverednek a szempontrendszerek, illetve az érvek típusai. A szemantikai szempont egyáltalán nem különül el a MG-ban, hanem minden leírási szintet, úgy a morfológiát, mint a szintaxist át-, meg átjárja – tökéletesen reflektálatlanul. Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy ez a szempontkeveredés lehet a hagyományos leíró munkák harmadik „örökölt betegsége”. Remek példa kívánkozik ide a mondattani fejezetből: a határozók felosztásánál találkozunk egy teljesen bevett formális osztályozással, nevezetesen a bővítmény (itt: határozó) lehet szabad / kötött vonzat, vagy pedig szabad határozó. Ez természetesen nem az adott bővítménytől magától függ, hanem attól, hogy az adott szerkezetben milyen régens (alaptag) bővítménye: pl.: Pista bízik az iskolában. vs. Pista az iskolában ebédelt. Ahol az első mondatban az az iskolában bővítmény kötelező vonzat, míg a második mondatban ugyanez az elem szabad határozó. A MG tehát ezt a lényegbevágó megkülönböztetést megteszi, majd ahelyett, hogy valamilyen kritériumok alapján megpróbálná elkülöníteni egymástól ezeket a bővítmény-típusokat, a következő elemzési utat teszi meg (426-427.o. táblázatai): megnézi, hogy a hagyományos (jórészt szemantikai kritériumok alapján meghatározható) határozófajták közül melyik lehet kötött bővítmény (vonzat), illetve szabad határozó. Ez tökéletesen értelmetlen, hiszen, mint ahogyan ezt már mondottam, ez nem magától a bővítménytől, hanem az alaptagtól függ. Az elemzés végén arra a meglepő következtetésre jut a fejezet szerzője, hogy majdnem mindegyik fajta határozónk lehet szabad és kötött bővítmény is! Ezek után, természetesen, a további elemzésben kizárólag a régi, jól bevált jórészt szemantikai alapú osztályozást követi, így aztán végképp fölöslegesnek tűnik a formai szempont bevezetése. (Egyébként az az információ, hogy az adott határozó szabad bővítmény-e vagy vonzat nem olvasható le a mondatok szerkezetét reprezentáló ábrákról sem.)
Összefoglalva tehát az eddig mondottakat: Mint ahogyan az a példából is érzékelhető a MG sokszor és sokféleképpen keveri össze a nyelvészet különböző területeinek szempontrendszereit. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy bizonyos jelenségek magyarázatához, leírásához saját területéről nem tud kielégítő érveket, kategóriákat találni – így aztán más tudományterületek eredményeihez fordul. Ezek az érvek általában nem állják meg a helyüket, mivel nincs kialakítva egy olyan egységes szempontrendszer, amely ezeket a területeket egybe tudná fogni. A másik oldalról viszont, a nyelvtan egyik modulja, vagy aspektusa, a fonológia kimarad a tárgyalásból, ezért viszont számos releváns magyarázat és érv veszik el.
Azt is észre kell vennünk, hogy a MG nem csupán a fonológia negligálásával veszít jelentős és adekvát érveket. Egy adott nyelv leírásában mindig lehet támaszkodni az általános vagy elméleti nyelvészet eredményeire, és ehhez nem kell feltétlenül elfogadnunk azt, hogy létezik egy úgynevezett univerzális nyelvtan, amely valamilyen módon genetikusan van kódolva, és amelybe az összes emberi nyelv közös sajátságai beletartoznának. Az általános nyelvészet, vagy akár a nyelvtipológia olyan összefüggéseket tud felmutatni az egyes nyelvek / nyelvtípusok között, amelyeket egy adott nyelv leírásában nem lehet figyelmen kívül hagyni. A MG mégis figyelmen kívül hagy számos ilyen eredményt, így rengeteg általánosítást, illetve magyarázatot veszít, arról nem is beszélve, hogy – mivel, úgymond, a maga útját járja – nem gazdagítja az általános nyelvészet szempontrendszerét a magyar nyelvre vonatkozó sajátságokkal. A fentiekből persze következik, hogy a MG csak igen ritkán hivatkozik más nyelvek sajátságaira, hiányzik bármiféle kifejtett összehasonlító elemzés vagy bizonyos jellegzetességek általánosítása. A MG látóköre így igen szűk marad, ami nem válik javára. Persze nem lenne ezzel semmi nagyobb probléma (bár a nyelvekre általánosan jellemző sajátságokra támaszkodó leírás sok szempontból elegánsabb), ha önmagában kielégítő, minden ponton érthető, megérvelhető, adekvát leírást adna. De a MG-val kapcsolatosan ez a kijelentés nem állja meg a helyét.
A továbbiakban nem szeretnék minden egyes fejezetet külön-külön elemezni, illetve megbírálni. Pedig a könyv egyes fejezeteinek színvonala nem egységes; észrevehető, hogy nem ugyanazon kéz munkáját dicsérik az egyes fejezetek. (A koncepcionális problémákra figyelve eddig is jó néhány példával szolgáltam.) Mégis, a továbbiakban szeretnék két olyan fejezetet kiemelni a MG-ból, amely mindegyik fönt emlegetett szempontból kiemelkedő: az egyik a Haader Lea által írott Az alárendelő összetett mondatok című fejezet, amely minden szempontból messze felülmúlja a könyv átlagos színvonalát, a másik pedig a Keszler Borbála által készített Az egyszerű és az összetett mondat határsávja című fejezet, amely minden fönt kiemelt negatívumot tartalmaz.
Az alárendelő összetett mondatokról szóló rész a MG-nak minden szempontból a legjobb fejezete: Maga a fejezet önmagában egységes, látszik, hogy a szerzőnek van a témájáról koncepciója és ennek tálalásához még az elengedhetetlen fogalmakat, kategóriákat is röviden bevezeti (472-473 o.). Rögtön kitűnik, hogy ebben a fejezetben van gondolatmenet, megfogalmazódnak értelmes és releváns kérdések, amelyekre elhangzanak alternatív válaszlehetőségek. Alapvető különbség a többi fejezethez képest a szerző problémacentrikus attitűdjében van: kérdések és problémák vannak, amelyeket valamilyen módon meg kell tudnunk válaszolni, hogy számot tudjunk adni az adott jelenségről. A MG-nak ez az egyetlen fejezete, amely – mind módszereiben, mind pedig fogalomkészletében – támaszkodik az általános nyelvészet, illetve ezen belül is a generatív elmélet fogalmaira. illetve eredményeire (azaz tudomásul veszi és beépíti érvelésébe az utóbbi években készült két nagyobb magyar mondattani munkát: a Strukturális magyar nyelvtan mondattani kötetét (szerk.: Kiefer Ferenc, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992), illetve az Új magyar nyelvtant (É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyevtan; Osiris Kiadó, Budapest, 1998). Ilyen fogalmakat használ, mint topik, fókusz, felszíni vs. mélyszerkezet, törölt vs. hiányzó elem, és még sorolhatnánk. Ezt persze önmagában nem kell egyértelműen pozitívumként értékelnünk, hiszen nem elvárás, hogy egy leíró grammatika használja ezeket a fogalmakat. De Haader fejezetéből úgy tűnik, az egyes jelenségek leírásához hozzásegítenek, ily módon felvételük indokolt és örvendetes. Azt mondhatnánk, ha a MG csupa ilyen fejezetből állna, akkor egy jó tankönyv volna, így kritikusa sokkal könnyebb és kellemesebb helyzetben érezhetné magát. Mindazonáltal a MG általános színvonala jóval ezen fejezeté alatt van, így ennek a fejezetnek az erényei egyben a hátrányait is képezik: A MG olvasója, aki nem tájékozott a nyelvészet más irányaiban, egész egyszerűen nem érti ezt a fejezetet, nem tudja mire vélni az új fogalmakat, az eddig nem létező distinkciókat (mert MG ugyan sok fejezet végi hivatkozási listába felveszi a fönt említett két munkát, de az általuk használt fogalomrendszert még nyomokban sem veszi át). A fejezetnek tehát két szépséghibája van, az egyik, hogy a MG-ban jelent meg, a másik – immáron teljesen komoly és lényegbevágó – probléma pedig, hogy a szerző igen sokszor hivatkozik nyelvtörténeti folyamatokra, illetve okol meg bizonyos jelenségeket nyelvtörténetileg. Az is igaz persze, hogy, mindezt általában apró betűs kiegészítő részben teszi, csakhogy mégsem reflektál eljárásának módszertani problematikusságára.
Az egyszerű és összetett mondat határsávja című fejezetre talán mindannak az ellenkezője igaz, amit fönt dicsérőleg említhettünk. Nincs koncepció, egy teljesen értelmetlen és körbenforgó kategorizáció, illetve szubkategorizáció zajlik benne, amely ráadásul teljesen önkényes, illetve rossz érvekkel alátámasztott eredményhez, jobban mondva eredménytelenséghez vezet. A fejezet feladata, hogy az egyszerű és az összetett mondat kategóriái közé fölvett „egyéb” kategóriát tovább boncolgatva új kategóriákba, vagy a már meglévők valamelyikébe sorolja a problematikus eseteket. Hosszas látszólagos – ráadásul értelmetlen és érthetetlen – érvelés után a fejezet végére még mindig megvan az „egyéb” kategóriánk, nem is egy, hanem többféle ketté (illetve háromfelé) osztásban. Ez a fejezet olyan, mintha a MG gyengébb fejezeteinek paródiája lenne, és ennél többet talán nem is kell mondanunk…

4. Nyelvi intuíciók,…és pofonok – a nyelvváltozat, amit a MG leír

Végül pedig, miután már láttuk, hogy hogyan épül föl a MG érvelése, ideje rátérnünk a MG-val kapcsolatos utolsó módszertani kérdéskörre, nevezetesen arra, hogy „melyik magyar nyelvet” is írja le a MG. Ez – bevallhatjuk – igen kínos kérdés. Minden nyelvi leírásban igen nagy bizonytalanságok vannak atekintetben, hogy mi fogadható el az adott nyelven grammatikus szerkezetnek és mit kell agrammatikusnak ítélnünk. Nagy vonalakban persze mindig el tudjuk dönteni, de azért akadnak bőven problematikus esetek: marginálisan, ritkán használt szerkezetek, archaikus formák, stb. Ilyen esetekben mindenki a saját nyelvi intuíciója szerint dönt, létezik-e számára az adott szerkezet. Az egy másik döntés, hogy ezeket a szerkezeteket fölvesszük-e a tárgyalandó, illetve leírandó szerkezetek közé. Azt már azonban, hogy egy – intenciói szerint – normatívnak és általánosan elfogadottnak tekintendő nyelvtan a magyar nyelv melyik változatát írja le, nem lehet ilyen könnyen elintézni. Ebben a tekintetben a legjobb megoldás, ha a lehető legmegengedőbbek vagyunk, bár nem árt jelezni, hogy mi tartozik a standard nyelvváltozatba. Egyáltalán, nem árt, ha különböző, beszélt nyelvi jelenségeket vizsgáló szociolingvisztikai felméréseket végeznek a szerzők, mielőtt nekilátnak egy ilyen leíró munkának.
A MG esetében nem lehet tudni, hogy készült-e bármiféle ilyen jellegű vizsgálat, mint ahogy az sem derül ki, hogy milyen korpuszból veszik példáikat. Mindaddig persze nincs probléma, amíg a közölt adatok nem ütköznek az olvasó intuíciójával. De sajnos előfordul, hogy a MG néhány példamondata megütközést kelt az olvasóban. Erre a legjobb (és talán egyetlen ilyen egyértelmű) példa az összetett alanyos mondat, amely – legalábbis az én intuícióm szerint – nem létezik a magyar nyelvben: Boldog lenni jó., Becsületes maradni nehéz. (De döntsön az olvasó!) A másik megütközést keltő példasorozatot a többszörösen összetett mondatokról szóló fejezetben kapjuk: itt ugyanis kizárólag szépirodalmi, tehát írott nyelvi példaanyagot kapunk (természetesen ilyen jólformált többszörösen összetett szerkezetek a beszélt nyelvben nem fordulnak elő). A MG nem tisztázza ugyan expliciten, hogy elsősorban a beszélt vagy pedig az írott nyelvet akarja-e leírni, de abból, hogy az esetek többségében nem irodalmi, illetve írott nyelvi példákat hoz, arra következtethetünk, hogy a magyar beszélő által használt nyelvet próbálja leírni. Ennek ellenére, néha citál irodalmi példákat, amelyek ritka és/vagy archaikus szerkezeteket mutatnak be: A „Bika rugaszkodván kötél szakadt vala…” Ilosvai-idézet például szolgál az úgynevezett szerkezetszintű alany megmutatására (a példában a bika szerkezetszintű alany, tudniillik, hogy ő az, aki rugaszkodik). Az irodalmi példahozás bizonyos szempontból érthető: mégse állhat példaként a következő (egyébként hasonló szerkezetű mondat): Férjem elmenvén otthonról szeretőm előbújhatott a szekrényből., mert ilyet élő ember (asszony) nem mond, az előzőre viszont ott a bizonyíték: Ilosvai Selymes Péter, majd Arany János leírta, tehát van. (Az persze nem számít, hogy az idézet már Arany számára is archaikusnak számíthatott.)
Mindezek ellenére el kell ismerni, hogy a MG bizonyos pontokon igen megengedő szemléletű, sokféle szerkezetet ír le. Ezek közül az egyik legméltányolandóbb, hogy például a ki kell menjek típusú szerkezetet is felveszi a leírásába (kettős állítmánynak nevezi), ami egyértelműen pozitívum, hiszen a szerkezet létezik (elsősorban a beszélt nyelvben), bár nem tartozik a standard formák közé. Ezzel együtt – sajnos – azt is pozitívumként kell értékelnünk, hogy a MG-ban nincsen túl sok preskriptív állítás, nyelvművelő kitétel. (Hogy félreértés ne essék: Az egyenesen siralmas, hogy honi leíró hagyományunkban azt is értékelnünk kell, ha valaki csak kicsit nyelvművel és nem pedig nagyon.) „Természetesen” van egy-két fejezet, ahol egy-egy nyelvi jelenség pozitívan / negatívan értékeltetik: az ikes igéket ikesen illik ragozni, suksükölni pedig nem helyes (!), a -ban/-ben helyett -ba/-be használata kerülendő – hogy csak a nagy klasszikusokat idézzem.
És hogy miért is kell ezeket kerülni? Hát természetesen azért, hogy fejlődjék és nehogy elromoljék anyanyelvünk. S hogy kétszáz év múlva is lehessen mit leírni.
 

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
Molnár Cecília, 2006, január 22 - 20:21

Örülök, hogy van, aki úgy gondolja, volt értelme, haszna a recenzió megírásának. Szerettem volna benne provokatív és olyan lenni, amit nem lehet válasz nélkül hagyni -- akár a szerzők, akár a könyvet tanítók, akár a belőle tanulók részéről. Hát lehetett. Amikor megírtam, hozzátartozik az igazsághoz, reménykedtem az értelmes párbeszéd lehetőségében is. Most már nem nagyon látok rá esélyt -- több okból. Ennek ellenére nem gondolom, hogy szakmailag nem érdemes ezekkel a "munkákkal" foglalkozni, hogy ne kéne az esetleges Icipici magyar grammatikácska könyvről recenziót írni, ha megjelenne. Más eszköz nincs. Én semmiképp nem sajnálom a belefeccölt energiát, de azért nem árt az embernek a megerősítés, hogy van értelme ilyen dúrva recenziókat írni nagyon rossz könyvekről. Szóval ezt nagyon köszönöm!

seta44, 2006, január 18 - 15:54

Cecília! Annó olvastam a BUKSZ-beli recenziódat (Kis magyar grammatika), de most, hogy véletlenül erre az oldalra tévedtem, tudatosodott bennem, hogy egy forró kézcsókot kell küldenem annak a szorgos kéznek, aki veszi a fáradságot, és az efféle hitvány munkákról (általuk meg nem érdemelt időt beleölve) megírja, hogy miért rosszak. Kár, hogy az egyetemi magyar nyelvészeti tanszékeken ücsörgő "nyelvészek" ettől csak megsértődni tudnak, tanulni nem, mert már a problémákat se értik, csak azt hiszik, hogy egy kis kezdő nóném rajtuk akar nevet szerezni.
Ha neked nem fájdalom ezeket az olvashatatlan és értelmetlen fércműveket elolvasni, írjál még sokról. Leszünk páran, akik örömmel olvassuk.

Molnár Cecília, 2005, június 11 - 20:01
A további párbeszéd szempontjából szerintem konstruktívabb lenne ha felsorolnád (bocs a tegezsért, de max. 5 év lehet közöttünk, hisz én végzős magyarszakos egyetemista vagyok) az említett tárgyi hibákat, amiket találtál. Arra is könnyebben tudnék reagálni, ha az én esetleges tárgyi tévedéseimet, csúsztatásaimat, igazságtalan bírálatomat _példákon keresztül_ mutatnád be. Az, hogy a Magyar grammatika "hatalmas munka" többértelmű. Hogy érted? 1) Hatalmas energiabefektetéssel készült? -- Ezt én sehol nem kérdőjeleztem meg a cikkben. Jóllehet megtehettem volna, ugyanis a Magyar grammatika nem egy helye copy--paste módszerrel került át régebbi leíró nyelvtanokból, így a MMNy-ből (1968!) és a MMNyR-ből (1961/62!). 2) Tudományos / oktatási, didaktikai értékeit tekintve hatalmas? -- Szeretném tudni, miért. Arra a felszólítsra pedig, hogy csináljak jobbat, egyelőre csak annyit tudok ígérni, hogy -- hosszútávon -- azon leszek. :) Mindazonáltal nem értem, miért válasz ez egy elmarasztaló bírálatra. Netán az az előfeltevésed, hogy nem készíthető a MG-nál jobb leíró nyelvtan?
Matyikó Alinka (ellenőrizetlen), 2005, június 1 - 20:48
Magyar szakos egyetemista vagyok, és bár nem állítom, hogy a Magyar grammatika hibátlan alkotás (egy-két tárgyi tévedést és szakmai hibát már én is felfedeztem benne, pedig még meleg az érettségi bizonyítványom), de szerintem akkor is hatalmas munka. Ha pedig ennyire nem tetszik Önnek, miért nem ír egy jobbat, ha már ennyire jobban tud mindent?