Margócsy Dániel blogja

Nem tudom, szokott-e bárki is arra vágyni, hogy általános iskolai menzája étkeit viszontláthassa, viszontízlelhesse. Én a magam részéről nem.

A múlt héten elkezdtem dolgozni a helyi Houghton könyvtárban. Magyar és holland kéziratokat katalogizálok. A munka nem érdektelen, és közben találtam egy-két Molnár Ferenc kéziratot. Az egyik egy Császárné c. darab vázlata 1948-ból -- egy szegény asztalos beleszeret Sissibe, folytatása habkönnyű komédia. A másik egy rövid filmnovella, főszereplője egy Jacques Henriot nevű gazdag pasi, aki beleszeret egy nőbe. A nő lelép Hollywoodba, pasi megy utána, elszegényedik, de végül a nő beleszeret. Habkönnyű komédia.

Van valakinek ötlete arról, hogy ezek a művek végül megjelentek-e? Lett-e belőlük valódi dráma, film? És ki lehet az a Rudi nevű pasi, akinek Molnár mindkét művét dedikálta? Érdekelne....

Páncélmúzeumban voltam. Nem szoktam páncélmúzeumba járni, úgyhogy az élmény meglepő volt. A Higgins Armory Múzeum Worcesterben maga a többé-kevésbé jó értelemben vett anakronizmus. A domb tetején, tipikus külvárosi amerikai utca végén található a volt acélmű, amely most múzeumként funkcionál. Higgins úr, a helyi acélmágnás európai útjai során belebolondult a páncélokba, és gyárának egy részét múzeummá alakította a múlt század közepe táján. Acél, vas vagy arany, Higgins számára a megmunkált fém volt az esztétikum csúcspontja.

A volt gyár modern acélhéja manapság középkori várat rejt, a kiállítás nagy része az óriási méretű ál-gótikus lovagteremben található. A modern lépcsőházban az ablakokból a lepusztult Greendale Mallra nyílik a kilátás, az ajtót kinyitva azonban a középkorban találja magát az ember. S noha persze a középkort nem lehet reprodukálni, a félhomályos lovagteremnek, ál-öregített köveivel és mennyezetével együtt, valamelyest mégiscsak sikerül a gótika hangulatát megidéznie. Az igazán érdekes dolog azonban nem ez, hanem mindaz, amit a képzetlen látogatónak sikerül megtudnia a páncélok történetéről.

Elolvastam végre Galison Einstein's Clocks, Poincaré's Maps c. könyvét. A könyv igen hatásos, meglepően jól van megírva, szinte letehetetlen - persze ez is attól függ, először két hétig nem tudtam elkezdeni olvasni, utána azonban egy nap alatt befejeztem. Galison e könyvében nem a relativitáselmélet felfedezéséről beszél, amint azt az ember hihetné. Ehelyett inkább azt tárgyalja, hogy az órál szinkronizálása, az idő konvencionalitása és egyeztetése miként volt egyszerre fizikai, metafizikai és mérnöki probléma. Az állítja, a szinkronicitás problémájában egyszerre van jelen és hat egymásra kölcsönösen elmélet, gyakorlat, tudomány és politika.

Jelen pillanatban London, Ontario-ban tartózkodom, és akárcsak mások, én is konferenciázom, ha nem is a barátságról. A Canadian Society for History and Philosophy of Science éves ülésén vagyok, a kanadai összbölcsész éves konferencia keretében. Már második napja hallgatom az előadásokat, és egyelőre eléggé vegyes a véleményem. Íme itt a beszámoló.

Tegnap elolvastam végre Aphra Behn Oroonoko c. regényét. A regény 1688-ban íródott, és meglepően rossz. Csak 75 oldal, gondoltam hát, hogy végig fogom bírni, de éppen hogy csak sikerült.

Pénteken a Frick gyűjteményben jártam, New Yorkban, és nagyon nem tetszett. Úgy gondolnám, hogy ha egy múzeumban elsőrangú képek vannak, akkor az a múzeum jó. De íme itt egy ellenpélda. Hiába szép a Goya-portré, hiába tetszik Rembrandt öregkori önarcképe, hiába vagyok elragadtatva a van Eyck Madonnától, ha közben az az érzésem, hogy a múzeum lényegében giccsgyűjteményként akar szolgálni.