Frick Gyűjtemény

Pénteken a Frick gyűjteményben jártam, New Yorkban, és nagyon nem tetszett. Úgy gondolnám, hogy ha egy múzeumban elsőrangú képek vannak, akkor az a múzeum jó. De íme itt egy ellenpélda. Hiába szép a Goya-portré, hiába tetszik Rembrandt öregkori önarcképe, hiába vagyok elragadtatva a van Eyck Madonnától, ha közben az az érzésem, hogy a múzeum lényegében giccsgyűjteményként akar szolgálni. Mivel nem aludtam az éjjel, beültem és megnéztem a múzeum történetét bemutató rövid filmet. Alvás közben megragadta a figyelmemet egy mondat. A múzeum kurátora azt mondta, hogy Frick úgy válogatta a képeit, hogy kellemesen együtt tudjon élni velük (so that they should be pleasing to live with). S valóban, a múzeum kellemes reneszánsz villa, bájos belső kerttel, ahol a víz csobogása mellett meg lehet pihenni a képek nézegetése közben. Semmi nem utal arra, hogy a villát 1913-ban építették, egy szende Monet, egy Manet és némi Whistlerek kivételével nincs 1850 után készült festmény. Fricknek páratlan ízlése volt, hogy csak a legnagyobb mesterek műveit válogassa össze. Bezsúfolta egy terembe Vermeert, Turnert, van Dycket, Frans Halst, Rembrandtot és Velazquezt, és a sok remekmű kioltja egymás hatását. Azon kívül, hogy mindegyik szép (és igen drága), valamint hogy a legtöbb mű portré, semmi közös nincs a képekben. A békés merengésre ideálisak, másra, így együtt, nem. Meg az eléggé véres "Tomyris királynő Cyrus levágott fejét nézi" c. műalkotás sem Rubens eléggé borzalmas képében van jelen, hanem Severo da Ravenna szobrocskájában, ahol a vért nem lehet látni, és a borzalmas jelenetből csak a borzalom nem jön át. Frick letompítja az érzelmeket. Pedig szeretem az ilyen gyűjteményeket. Pár éve Triesztben volt egy jó Basquiat kiállítás, ahol egy barokk palotába bepakolták Basqiuat képeit. Mégis, a festmények jó kontrasztot nyújtottak a palotabensőhöz, és pont emiatt igencsak tetszettek. A tanszékemen meg most látható Oleus Worm 17. századi természetrajzi gyűjteményének a reprodukciója, és noha ott sincs sok rendezőelv, mivel Worm az enciklopedikusság felé tör, mégis, az összhatás sokkal kedvezőbb. Majd megpróbálom kitalálni, miért. Az Isabella Stewart Gardner múzeum esetében a válasz egyszerű: annyira abszurd a reneszánsz palota, amibe belehurcolunk mindent, középkori kolostorrészlettől japán tapétán át Vermeerig, hogy a gyűjtemény eklekticizmusa már-már csodálatra méltó, és nem kelti azt az érzést, hogy na, még egy Rembrandt, még hátra van két Hals, és vége is az egésznek.