Oroonoko

Tegnap elolvastam végre Aphra Behn Oroonoko c. regényét. A regény 1688-ban íródott, és meglepően rossz. Csak 75 oldal, gondoltam hát, hogy végig fogom bírni, de éppen hogy csak sikerült. Oroonoko fekete herceg aki beleszeret a meseszép Imoindába, akit király nagyapja szintén magáévá akar tenni. A nagyapa a nőt a szerájba hurcolja, de Imoinda Oro iránti szeretete, ill. a nagyapa impotenciája megakadályozza, hogy komolyabb probléma történjen. Azonban amikor kiderül, hogy Oro belopódzott Imóhoz a szerájba, nagyapa eladja Imót a rabszolgakereskedőknek, míg Orót háborúba küldi. Szerencsére hamarosan Orót is elrabolja egy kereskedő, aki a hajójára hívja a herceget, és ennek örömére Suriname-ban megint összetalálkozik Imóval, gyerek is készül, valamint - szerencsénkre - Oró megismerkedik Aphra Behnnel is, aki történetünk szerzője egyszersmind. Oró szeretne szabad lenni, és mintha az angolok is úgy gondolnák, hogy egy ilyen daliás herceg nem való a cukornádültetvényre (a cukornádat csak úgy most kitaláltam, jó), de a bürokrácia miatt Oró inkább a tettek mezejére lép, és fellázad a többi rabszolgákkal együtt, ennek hatására persze végül minden rossz véget ér, a felkelés végeztével Oró lenyakazza Imót, majd gusztusosan meghal ő maga is az angolok keze között. Mindez hetvenöt oldalon keresztül, dúl az akció, tehát. Természetesen a könyv rendkívül izgalmas, ugye, egy nő írja, először is - s ráadásul reflektál is erre, megemlíti, hogy ha Oró fehérember lett volna, akkor egy rendes férfi, egy Homérosz vagy valami hasonló normális valaki írt volna róla regényt, nem pedig csak Aphra Behn, jó pont. (Catherine Gallagher más Behn művekről nagyon jó és fontos dolgokat írt a Nobody's Storyban, például, ahol kifejti, hogyan állítja be Behn magát prostituáltnak a drámáiban, és ezáltal hogyan reflektál a szerzői szerep problematikusságára, sajnos a könyvet egy éve olvastam, és elfelejtettem, jegyzeteim nincsenek, de jó volt!) Másodszor a rabszolgakérdés rendkívül fontos -- vajon Aphra támogatja-e a rabszolgarendszert vagy sem? Szerintem speciel igen, támogatja, de nem feltétlenül faji alapon - úgy véli, a suriname-i indiánok becsületesebbek mint az angolok, az afrikaiak közül Oró szintén jobb fej, mint a gonosz angol kereskedő. Mindezek ellenére csak a tisztességtelen zsákmányolás és az igazi nemes lélek rabszolgásítása tűnik problematikusnak számomra, Aphrát az nem zavarja, hogy Oró maga is rabszolgának adja el hadifoglyait - ez teljesen normális. Mindenesetre erről cikkek sokaságát lehetne írni, sőt, írnak is róla, pl. Oddvar Holmesland az ELH-ban 2001-ben, végigzongorázza az összes lehetőséget ezzel kapcsolatban. Más kurrens témát is be lehet vetni az Oroonokóval kapcsolatban, például azt, hogy miként viszonyul Oró a Dicsőséges Forradalomhoz, lévén, hogy 1688-ban jelent meg. Szerintem ez alapjában véve mellékvágány, noha valóban vannak olyan megjegyzések a könyvben, amik a holland-ellenességre utalnak, az egész nem olyan fontos, alapjában véve. Ami engem mégis megérintett, alapjában véve, az az, hogy hogyan keveredik a természetrajz, az útirajz a románccal-regénnyel. És ebből a szempontból még Aphra Behn királypártisága is értelmessé válik. Először is, Aphra Behn úgy véli, hogy Suriname maga Eldorádó, illetve, hogy Suriname az első lépés Eldorádó felé. Behn, akárcsak az összes többi útirajz szerzője, útját folytonos közelítésnek képzeli el Eldorádóhoz, túljut egy akadályon, az arany nyomára lel, de újabb akadályra bukkan, és így jut egyre közelebb a célhoz, amit sosem ér el (miközben mindegyre el is éri, hiszen a nyom maga a cél, ld. Erről Amir Alexander remek könyvét). Az Amazonas folyóhoz érve - amiről Behn megjegyzi, 'a River almost as broad as the River of Thames' - hegyi indiánokkal talákoznak, akik kisebb csatornákon át jöttek le a folyóhoz, és tarsolyuk arannyal van tele. Behn javasolná, hogy kövessék a hegyi indiánokat, de a projektet a kormányzó parkolópályára állítja, majd Suriname a hollandok kezére kerül, s Behn joggal panaszkodhat, hogy 'either the Design dy'd or the Dutch have the advantage of it.' (p. 59) A románc így adja át a helyét az ideologikus, kolonizáló útirajznak, amiben Behn elsőrangú, hiszen maga is járt Suriname-ban. Úgy vélem, Behn nagyon is tudatában volt annak, hogy a románca sokkal nagyobb sikert arat, ha minél több természetrajzi részletet visz bele - mi másért szerepelne az Amazonas-parti kaland a könyvben? A könyv szintén megemlíti, hogy Oroonoko igencsak meglepődött, amikor egy elektromos hallal találkozott - és majdnem belehalt az incidensbe. Amikor Oroonoko egy olasz szereplőt megkésel, Behn nem siránkozik, hanem megemlíti, hogy az olasz (erősen rejtői módon) a kést a sebben tartotta, mert a sebnek nem szabad levegővel érintkeznie. (p. 75) A legérdekesebb azonban a kezdet, ahol Behn beszámol Suriname természetrajzáról, és az indiánok kapcsán megemlíti, hogy neki magának is volt indián fejdísze, amit a King's Theatre-nek adott, 'and it was the dress of the Indian Queen, infinit'ly admired by Persons of Quality, and was unimitable' - pontosan, ahogy Amerikában még a legyek is 'of various Excellencies, such as Art cannot imitate.' Az utánozhatatlan természet, lett légyen légy avagy indián fejdísz, szebb a mesterség/művészet minden kincsénél, és ráadásul Behn darabjait és olvashatatlan regényét is népszerűvé/eladhatóvá tudja tenni.