Múzeum

Páncélmúzeumban voltam. Nem szoktam páncélmúzeumba járni, úgyhogy az élmény meglepő volt. A Higgins Armory Múzeum Worcesterben maga a többé-kevésbé jó értelemben vett anakronizmus. A domb tetején, tipikus külvárosi amerikai utca végén található a volt acélmű, amely most múzeumként funkcionál. Higgins úr, a helyi acélmágnás európai útjai során belebolondult a páncélokba, és gyárának egy részét múzeummá alakította a múlt század közepe táján. Acél, vas vagy arany, Higgins számára a megmunkált fém volt az esztétikum csúcspontja.

A volt gyár modern acélhéja manapság középkori várat rejt, a kiállítás nagy része az óriási méretű ál-gótikus lovagteremben található. A modern lépcsőházban az ablakokból a lepusztult Greendale Mallra nyílik a kilátás, az ajtót kinyitva azonban a középkorban találja magát az ember. S noha persze a középkort nem lehet reprodukálni, a félhomályos lovagteremnek, ál-öregített köveivel és mennyezetével együtt, valamelyest mégiscsak sikerül a gótika hangulatát megidéznie. Az igazán érdekes dolog azonban nem ez, hanem mindaz, amit a képzetlen látogatónak sikerül megtudnia a páncélok történetéről.

Ki gondolta volna, hogy a páncélkészítés történetében is fontos szerepet játszott a divat? Hogy az 1400-as években Angliában a csúcsos lábfej- és könyökpáncél járta, míg az 1500-as évek elejére a déli eredetű, Miksa-típusú, legömbölyített formák voltak a menők? Hogy a kor páncélművesei a mesteremberek legjobbjai voltak – és hogy technikáik többsége ugyanaz volt, mint a többi aranyművesé és nyomdászé?

Az 1500-as években a páncélkészítés központja Augsburg volt – ahol az aranyműves Jamnitzer is dolgozott, és szerintem akár együtt is működhetett Peffenhauserral, a Helmschmiedekkel és más páncélkészítőkkel. A páncélok díszítésében olyan híres művészek működtek közre mint Dürer, Hans Burgkmair és Jörg Sorg – ami nem is olyan meglepő, hogy belegondolunk, hogy az acél dekorálásában éppúgy a karc és a metszet játszotta a fő szerepet, mint a nyomatok elkészítésében. A Helmschmied család két tagjáról készült kora XVI-századi portrékat látva meggyőződöm róla: a nyomdászok, festők, aranyművesek és cipészek mellett a páncélkészítők is elismert, sikeres városi polgárok voltak, akiket a korabeli festő pont ugyanúgy ábrázolt mint más mesterséget űző polgártársait. Mostantól fogva a páncélkészítők is rajta lesznek a mesterembereket tartalmazó listámon.

A kiállítás másik fő tanulsága számomra az, hogy a páncél társadalomban betöltött szerepe folyamatosan változott. Tiziano Fülöp hercegről festett portréját látva (az eredeti a Pradoban van, itt csak reprodukciót tudtam látni) elgondolkozom azon, hogy Fülöp arcvonásai vagy páncélja voltak-e fontosabbak a festő és a megrendelő számára. Fülöp páncélját Augsburgban vásárolta a Helmschmiedektől, és még ott azon nyomban le is festette magát az új páncélban. Tiziano képe annyira pontos képét adja a páncélnak, hogy annak alapján annak részeit azonosítani lehet a fennmaradt, Worcesterben található kesztyűkkel.

De míg Fülöp páncélja a reprezentáció legmagasabb fokát képviselte, a páncél fontos szerepet töltött be a társadalom kevésbé gazdag tagjainak életében is. A szegényebb nemesek, ha portréjukat meg akarták festetni, elegáns páncélokat kölcsönöztek, hogy az örökkévalóság számára gazdagabbnak és előkelőbbnek tűnhessenek, mint valójában voltak. A tizenhatodik századra a páncélzat és a lovagi torna a városi polgárság számára is megfizethető szórakozássá vált. Nürnberg például rendszeresen rendezett tornákat, ahol a tehetősebb polgárok a várostól kölcsönzött páncélokban próbáltak egymást letaszítani a lóról. Maga a megtestesült gesunkenes Kulturgut!

Csapjunk hozzá mindehhez egy pár gyermekpáncélt, egy nagyon rossz idősb Jan Brueghel műhelyéből származó Vulcanus-ábrázolást, szamurájokat és mohamedán harcosokat, és a múzeumban eltöltött pár óra nem fog elpazaroltnak tűnni. A páncélmúzeum nem csak a hadtörténet szerelmesei számára érdekes, kezd úgy tűnni számomra. Nem is gondoltam volna.