Felvetődött a szerzői intenció kérdése; vagyis hogy egy nyelvi megnyilatkozás jelentését (erősebben:) meghatározza vagy (gyengébben:) nagyban befolyásolja-e az a szándék, amivel azt megtették. Ezzel kapcsolatban vitaindítanék egyet.

Úgy látom, hogy ezen elmélet ellen leginkább azt szokás felhozni, hogy nem magyaráz meg semmit, hanem fölösleges és/vagy megoldhatatlan problémákat okoz.

1. Nem magyaráz semmit:
a) vajon mi lehet a "szerzői intenció"? Ha azt mondom, hogy "ide tudnád adni a sót?", akkor "valójában" az volt a szándékom, hogy azt mondjam, hogy "add ide a sót?" De vajon akkor miért nem azt mondtam?
b) nem magyaráz meg fontos jelenségeket, pl. a jelentés kontextusfüggőségét (ugyanaz a megnyilatkozás különféle kontextusokbán más és más jelentésekkel bírhat, és ebből a szempontból irreleváns, hogy a beszélő "ugyanazt" "akarta"-e mondani, vagy nem), pl. azt, hogy tudjuk: néha nem azt mondjuk, amit mondani akartunk (nem csak a "freudi elszólásokra" gondolok, hanem arra, hogy olyan implikációi vannak annak, amit mondunk, amit nem láttunk előre).

2. Fölösleges bonyodalmakat okoz;
a) ugyanis ha nem akarjuk azt mondani, hogy csak a megnyilatkozó érti megnyilatkozása jelentését, amit viszont a szándék határoz meg, akkor valahogy hozzá kell férnünk a szándékhoz. Mármost ha ez nyilvános, vagyis "kifejezett", akkor vagy az van, hogy megint egy olyan nyelvi jelhez jutottunk, aminek a jelentését egy újabb szándék kéne, hogy megadja, ami stb., és végtelen regresszióhoz jutunk; vagy az van, hogy egy idő után eljutunk egy olyan megnyilatkozásig, aminek értelmét már nem a szerzői szándék adja meg, és akkor egész elméletünk végső soron megdőlt.
b) Vagy azt mondjuk, hogy a szándék végső soron hozzáférhetetlen, pontosabban ki-ki csak a saját szándékaihoz fér hozzá (ahhoz se mindig, lásd elszólás). Ekkor vagy azt kell, hogy mondjuk, hogy tehát sohasem értjük a másik embert, vagy azt, hogy csak következtetünk a szándékaira - de ekkor meg kéne mondani, mi alapján (a jelentés alapján? de hisz azt a szándék határozza meg), valamint be kell vallani, hogy mindig csak több-kevesebb valószínűséggel találjuk el a szándokot, tehát sose tudjuk biztosan a jelentést. Ezzel viszont felszámoltuk egyáltalában a jelentés lehetőségét.

3. Azonban, másfelől minden olyan elmélet, amely megszünteti vagy csak másodlagossá teszi a szándék szerepét a jelentésben, nagyon implauzibilis. Az embernek kedve volna azt mondani: hogy tehát akkor az, hogy mit akarok mondani, lényegtelen arra nézve, hogy mit is mondok?

4. Diagnózis: az egész probléma talán abból fakad, hogy a szerzői szándékot privát, csak a szándékozó számára hozzáférhető dolognak vesszük. Ezzel szemben máris minden sokkal (ha nem is egyszerűbb, de) életszerűbb lesz, ha belátjuk, hogy a szándék (általában) hozzáférhető, nyilvános, interszubjektív. Nincs külön szándék egyfelől - megnyilatkozás másfelől, hanem a megnyilatkozásból derül ki a szándék is. (Mint ahogy, lásd késői Wittgenstein, nincs külön érzet - viselkedés, hanem a viselkedés kifejezi az érzetet, kivéve persze, amikor elfojtjuk stb., de hogy ehhez erőfeszítést kell tennünk, is csak arra mutat, hogy normális esetben kifejezi.)

Ez még persze nem egy elmélet; és arra is vigyáznunk kell, hogy ne higgyük azt, hogy akkor ezek szerint minden megnyilatkozás, mivel a megnyilatkozó szándéka belőle olvasható ki, e szándék pontos beteljesítése.

Nem: persze léteznek anomáliák, nem normális esetek: nem értjük a másikat, félreértjük a másikat; mi magunk döbbenünk rá, hogy nem azt mondtuk, amit mondani akartunk (elszóltuk magunkat, vagy csak irogattunk szavakat egy papírra, és a végén egy olyan szép költemény kerekedett belőle, amiről nem gondoltuk, hogy képesek volnánk ilyet írni).
De fontos, hogy ezek az esetek nem normális esetek; és ezt (többek között) onnan lehet tudni, hogy ilyenkor merül fel a kérdés: mit is akartál mondani? vagy ilyenkor mondjuk: nem, nem ezt akartam mondani, amin megsértődtél stb.

Tisztában vagyok vele, hogy itt körbenforgás van: normális = amikor nem merül fel semmilyen probléma, nem merül fel külön a szándék kérdése; másfelől: felmerül a kérdés -> nem normális. Azonban szerintem ez a körbenforgás nem probléma; ez a körbenforgás pont azt jelzi, hogy itt a nyelv működésének alapjainál járunk, aminél "mélyebbre" nem lehet ásni. (De ne gondoljunk itt misztikus mélységekre.)

(Filozófiatörténeti megjegyzés: ezeket a gondolatokat nagyban inspirálta Cavell, illetve a késői Wittgenstein cavelli értelmezése.)

- Ezt vitaindítónak szántam: direkt azért számoztam-betűztem, hogy könnyen bele lehessen kötni...