Etika

kisember
Összegezve a közelmúlt (e fórum- ill. e rovatbéli) tapasztalatait (is): etikáról beszélni nincs túl sok értelme; a valódi etika ott kezdődik, hogy valaki elismeri-e azt, hogy létezik a gyarlóság, hamisság, öncsalás, önámítás, képmutatás --- ezernyi módon nevezhetjük, mégis egyetlen jelenségről van szó, hogy magunkat mindig a valóságosnál különbnek, míg másokat, MINDENKI MÁST! a valóságosnál értéktelenebbnek látunk. Hogy ezt milyen ösztönzésre tesszük, ill. ez miért történik velünk(hiszen nem akaratlagos folymatról van szó, ez csak megtörténik velünk, mert ösztönös), ill. ez hogyan is megy végbe bennünk, erről szól az én elméletem, de ez senkit nem érdekel, mert hiszen a valódi erkölcs a legnehezebb a világon, s ezt, tehát az őszinte szembenézést magunkkal egyedi, de akár csak emberiségi méretben, tehát a szembenézést az emberi természettel, ezt senki nem óhajtja, mert ez a világ legnehezebb feladata.
Etikáról különösen olyanokkal nem lehet beszélni, akik kevéssé etikusak, személyiségfejlődésük még a kisgyermekes, önző fázisban tart, ezek (önámításuk késztetésére) mindenekelőtt az önámítás tényét, meglétét szokták tagadni, ezek az emberek nem hisznek a lelkiismeretben ill. annak létét is tagadják, szélsőségesebb esetben még a nemes eszméket is mellőzik ill. tagadják, mint pl. a hazaszeretet. Ilyen emberek a befogadói a szélsőséges eszméknek, hiszen az ezekben az eszmékben, pártokban folyó bűnbakképzés révén személyes erkölcsi fejletlenségük dacára mégis valakinek érezhetik magukat a bűnbakképzés során a földbe döngölt, kiválasztott célszemélyek vagy társadalmi csoportok gyalázása révén, hiszen ezeknél mintegy "többnek érezhetik magukat. Így működik az emberi társadalomban a politika, amely az etikától talán a legtávolabb esik.
Kérdés persze, hogy ez miért működhet, miért van így, miért engedi ezt az emberiség, hiszen a többség állítólag nem szélsőséges.
Sajnos, nekem erről is egészen egyéni véleményem van.
Szerintem ugyanis mindenki lényegében szélsőséges, velünkszületett hajlamainkat, ösztönöztetéseinket tekintve. Ez azonban csak azokról, azoknál derül ki, akik a legnagyobb mértékben rászorulnak az önámításra, az ösztönös ellensúlyozásra, kompenzációra, mert a legkevesebb jogos önbecsülést tudhatják a magukénak, balszerencséjük, neveltetésük, esetleg kultúrális hagyományaik miatt. Tehát t.képpen, minthogy ezek az emberek voltaképpen a legnyomorultabbak, őket kellene a leginkább szánnunk, megértenünk, segítenünk. Dehát, mi tagadás, egy botokkal, esetleg lőfegyverekkel handabandázó fasiszta rohamosztag tagjait elég nehéz megszánni, irgalommal lenni irántuk, amikor az emberre ráirányítják a fegyver csövét...
Tehát mindenki szélsőséges a hajlamainkat tekintve, de ez csak azokról derül ki mégis kétségkívül, akik nyíltan elkötelezik magukat a szélsőséges eszmék ill. pártok mellett. Ám ahhoz, hogy ezek az eszmék, pártok politikai hatalmat szerezzenek, ahhoz a rejtett szélsőségesek szavazatai is kellenek.
És pl. nem hiszem, hogy a XX. századi diktatúrák hatalomra jutását megelőző választásokon nyílt szavazás lett volna... Márpedig a titkos szavazásnál a fülke magányában mindenki szabadon dönt: józanság vagy szélsőség...
A gyakorlatban persze legtöbben ellen tudunk állni a szélsőségességre csábító ösztöneinknek, vagy legalábbis jól rejtegetjük e hajlamainkat. (A legközelebbi választásokig, amikor esetleg egy szélsőséges párt jut többséghez, ilyenkor elég nehéz a magyarázkodás külföldi barátaink felé: de higgyétek el, én nem ezekre a szélsőségesekre szavaztam...)
Bocsánat, hogy részben még visszatértem az elkalandozásnak minősülő témához: végülis engem sértett meg, anélkül, hogy okot adtam volna rá, az a fórumozó, akivel persze ezekután nincs túl nagy kedvem beszélgetni. Bár én megértéssel és irgalommal kezelem a sikerélményre szorulókat, de ekkora áldozat azért mégsem várható el tőlem.
Ha valakit mégis érdekel az elméletem, keressen rá a neten "A legnagyobb virtus" című tanulmányomra, már elég sok helyen rajt van a világhálón.