Széles körben elfogadott az a nézet, mely szerint az idő múlása szükségszerűen változással jár- azaz nem lehetséges olyan időköz, amelyben semmi nem válto­zik.

Arisztotelész az időről mint „a mozgás egyfajta tulajdonságáról” beszél, és azt mondja, hogy bár az időt nem lehet egyszerűen azonosítani a mozgással vagy a változással, „másfelől viszont változás nélkül sincsen idő”.[1] Hume azt állítot­ta, hogy „az idő is elképzelhetetlen, ha nincs változás vagy egymásutániság a va­lóságos létezőkben”.[2] McTaggart szerint pedig „a legtöbben egyetértenek azzal, hogy nincs idő változás nélkül” (amiből állítása szerint az következik, hogy min­den állandóan változik, legalább relációs tulajdonságai tekintetében) .[3] Hasonló megfogalmazások találhatók kortárs filozófusok munkáiban is.[4]

Azt az állítást, hogy az idő változással jár, természetesen meg kell külön­böztetni attól a nyilvánvaló igazságtól, hogy a változás idővel jár. Az állítást to­vábbá ebben az írásban úgy fogom érteni, hogy az különbözik egy másik nyil­vánvaló igazságtól, melyet Arisztotelész a következőképpen fejezett ki: „tehát nem volna idő, ha a most nem volna más és más, hanem egy és ugyanaz”[5] - az­az ha t' időpontban valamennyi idő eltelt t időpont óta, akkor t' és t különböző időpontok. Nem hiszem, hogy Arisztotelész erre gondolt volna, amikor azt állí­totta, hogy az idő változással jár. Ugyanakkor ebből az utóbbi állításból és bizo­nyos ehhez kapcsolódó nyilvánvaló igazságokból néhány filozófus, például McTaggart szerint az következik, hogy egyes változások logikailag szükségsze­rű elkerülhetetlenséggel és kérlelhetetlenséggel fordulnak elő. Így állandóan vál­tozik, hogy hányadikán hány óra van, állandóan később és később lesz, minden létező egyre idősebb és idősebb lesz (akár „meglátszik rajta a kora”, akár nem), és egy pillanat sem múlik el anélkül, hogy valami, ami jövő volt, jelenné ne vál­na, és valami, ami jelen volt, múlttá ne válna. Az effajta változások - ha egyál­talán valóban változásnak tekinthetőek - elkerülhetetlenül megtörténnek, bár­mennyire is változatlanok maradjanak a dolgok; bármi is történik vagy éppen nem történik az Anna királynő halálát követő huszonnégy órában (hogy Broad példáját említsem), a királynő halála mindenképpen egy nappal régebbi lesz.

Ebben az írásban nem kívánok belebonyolódni abba a vitatott kérdésbe, hogy vajon ezek a „mctaggarti” változások jogosan tekinthetőek-e valódi válto­zásoknak. Véleményem szerint nem tekinthetőek annak. Most azonban a közön­séges keletkezés és nem a „tiszta keletkezés” érdekel, vagyis azok a változások, amelyek a dolgok színében, méretében, alakjában, súlyában stb. következnek be - azokban a tulajdonságokban, amelyek maradhatnak változatlanok tetszőlege­sen hosszú ideig. Úgy gondolom, hogy azok a filozófusok - talán McTaggart ki­vételével-, akik szerint az idő változással jár, ezen állításon nyilván nem azt ér­tették, hogy minden dolognak állandóan változnia kell az összes ilyesféle nem-­mctaggarti tulajdonság tekintetében, hanem azt, hogy minden időközben - függetlenül annak rövidségétől - valaminek változnia kell legalábbis néhány ilyen tulajdonság tekintetében.

Ennek a nézetnek - eltérően attól a nyilvánvaló igazságtól, hogy az idő mctaggarti típusú változásokkal jár - van néhány fontos kozmológiai következ­ménye. Például az következik belőle, hogy a világegyetemnek nem lehetett idő­beli kezdete, hacsak az időnek nem volt ilyen kezdete; és hogy az univerzumnak nem lehet vége, hacsak maga az idő nem végződik be egyszer. Az az állítás, hogy az idő mctaggarti változásokkal jár, összeegyeztethető azzal, hogy a világ­egyetemnek volt kezdete, és ezt a kezdetet megelőzte az üres idő végtelen tarta­ma. Ebben az időközben ugyanis a világegyetem kezdete és a történetét alkotó események a távoli jövőből a jelen felé „mozognának”, és ez önmagában egy mctaggarti változás lenne. Most azonban én a dolgok vagy szubsztanciák, nem pedig az eseményelv változásaival foglalkozom, és egy ilyen változás csak akkor fordulhat elő, ha a változás alanya létezik. Az ilyesféle változásokhoz szükséges tehát a dolgok univerzumának létezése, és ha az idő változással jár, akkor nem lehetséges olyan idő, amelyben nem létezik az univerzum.

Van egy másik fajta változás - vagy inkább látszólagos változás -, amelyet ki kell zárni a vizsgálódásból, ha azt az állítást, hogy az idő változással jár, több­nek akarjuk tekinteni triviális igazságnál. Tekintsük például Nelson Goodman terminusát, a ’zöké’-t, és tegyük fel, hogy ezt a következőképpen definiáljuk (ez ugyan nem Goodman definíciója, de a szakirodalomban általános a hasonló de­finíció használata): „x zöké t-ben akkor és csak akkor, ha a t időpont korábbi, mint i. sz. 2100, és x zöld t-ben; vagy ha a t időpont i. sz. 2100-ban vagy ennél később van, és x kék t-ben”. Bármi, ami zöld 2100-ig, és zöld marad még egy ideig 2100 után is, 2100-ban szükségszerűen zökéből nem-zökévé változik. Nyilvánvaló, hogy minden időszakasz esetében, amelyben egy dolog tetszőleges tulajdonságát illetően változatlan marad, kigondolhatunk egy zöké-szerű predi­kátumot, amelyet az adott dolog példázni fog vagy megszűnik példázni az adott időközben. Ha pedig minden zöké-szerű predikátumnak megfeleltetünk egy va­lódi tulajdonságot, és az ilyen tulajdonságok megszerzését vagy elvesztését va­lódi változásnak tekintjük, akkor ebből az következik, hogy valahányszor egy dolog változatlan marad valamilyen szempontból, akkor megváltozik valami­lyen más tekintetben. Közismerten nehéz igazolni vagy megmagyarázni azt az intuíciót, hogy létezik olyan különbség a ’zöld’ és a ’zöké’ között, amelynek alapján az előbbit igen, míg az utóbbit nem tekinthetjük valódi tulajdonságnak. Hasonlóképpen nehéz igazolni vagy megmagyarázni azt az intuíciót, hogy egy dolog valójában nem változik, amikor a 2100. év beköszöntével megszűnik zökének lenni azáltal, hogy továbbra is zöld marad. Ebben az írásban mégis abból indulok ki, hogy ezek az intuíciók megalapozottak, és kizárom a vizsgálódásból az olyan „változásokat”, amelyek intuitíve „pozicionális”, vagyis zöké-szerű minősé­gek megszerzéséből vagy elvesztéséből állnak. Ha ezt nem tennénk meg, akkor az a nézet, hogy az idő változással jár, triviálisan és érdektelenül igazzá válna, és a védelmében szokásosan kifejtett meggondolások nem lennének relevánsak.

Amikor Arisztotelész amellett érvel, hogy az idő változással jár, érvelése sokatmondó, bár nem egészen világos. Azt mondja: „amikor ugyanis elménkben nem történik semmilyen változás, vagy nem veszünk róla tudomást, úgy tűnik számunkra, nem telt el idő - ahogyan azok is így hiszik ébredésükkor, akik Szar­dínián, mint mesélik, a hérószok [szentélyében] alszanak. Mert az ilyenek hoz­zákapcsolják az előbbi mostot az utóbbihoz, és a kettőt eggyé teszik, a közbülső szakaszt pedig kiveszik közülük, minthogy nem érzékelték.”[6]

Nem világos szá­momra, hogy Arisztotelész miért az „elmeállapotaink" változását emeli ki, bár később megkockáztatok egy feltevést ezzel kapcsolatban. De ha ezt a problémát félretesszük, az érv nagyjából így fest: az idő változással jár, mivel annak a tu­data vagy belátása, hogy egy időköz eltelt, szükségképpen az ezalatt előforduló változások tudatosulásával jár. Ezzel szemben nem komoly ellenvetés az, hogy olykor - például alvás után - elfogadjuk, hogy egy adott esemény bekövetkezte óta jó idő eltelt anélkül, hogy ezalatt bármilyen változásnak tudatában lettünk volna. Az ilyen esetekben ugyanis feltehetően a következőről van szó: induktív alapon úgy véljük, hogy változások történtek - amelyeknek tudatában lehettünk volna, ha ébren vagyunk, és a megfelelő megfigyelési pozícióban -, és erre ala­pozzuk azt a hitünket, hogy egy bizonyos tartamú időköz eltelt.

Az Arisztotelész által mondottakat a jelek szerint alátámasztja az a nyilván­való és gyakran említett tény, hogy az időt bizonyos fajta változások megfigye­lésével mérjük, mint például az óramutatók, az ingák, a nap és a csillagok moz­gása. Még ha azt is mérjük, hogy mennyi ideig maradt egy adott tárgy változat­lan, szükségesnek tűnik, hogy valami - nevezetesen az, amit óraként használunk - megváltozzon ezalatt. Talán erre gondolt Arisztotelész, amikor azt mondta, hogy az idő közvetlenül a mozgás mértéke, és csak közvetve a nyugalomé. Min­denesetre az a tény, hogy az időt változások megfigyelésével mérjük, alátá­masztja azt a nézetet, hogy nem lehetséges időköz, amelyben nem történik vál­tozás. Úgy tűnhet, hogy az ezzel szemben álló felfogás teljes szkepticizmushoz vezetne az idő mérésének lehetőségével kapcsolatban. Ha előfordulhatnak vál­tozás nélküli időközök, akkor mindaz, amit tapasztalok, megengedhetné akár a következő eshetőséget is: tetszőleges számú, egyenként több milliárd év hosszú ilyen időköz telt el, mióta utoljára ettem - annak ellenére, hogy az ebédemet még mindig emésztem, és hogy azóta az órám nagymutatója csak egy kört tett meg. Mert ha ilyen időkőzök előfordulhatnak, akkor a jelek szerint sehogyan sem győződhetnénk meg arról, hogy nem fordultak elő. Ahogy Arisztotelész fogal­maz: „ha tehát olyankor esik meg velünk, hogy úgy véljük, nem telt idő, amikor nem különítünk el semmilyen változást...”[7]

Ha pedig ez így van, akkor sohasem tudhatjuk, mennyi idő telt el egy adott múltbeli esemény bekövetkezte óta. De - mondhatná valaki - ha az a feltevés, hogy változás nélküli időközök lehetsége­sek, efféle szkepticizmushoz vezet, akkor ez önmagában bizonyítja a feltevés hamisságát.

Természetesen nemcsak mérés, azaz órák és más eszközök használata ré­vén vagyunk tudatában az időközök létének és hosszának. Mindannyian rendel­kezünk egyfajta „időérzékkel", amely képessé tesz minket - legalábbis rövid - időközök hosszának meglehetősen pontos megítélésére anélkül, hogy ehhez bár­miféle megfigyelt változást mértékként használnánk. Meg tudjuk mondani, hogy az óra percmutatója lelassult, anélkül hogy egy másik óra mozgásához hasonlí­tanánk; három hangot egymás után hallva gyakran meg tudjuk mondani - óra vagy metronóm segítsége nélkül -, hogy az első és második hang között eltelt időköz hossza hogyan viszonyul a második és harmadik hang között eltelthez. De bár e képesség gyakorlásához nem szükséges valamilyen változás megfigye­lése, kézenfekvő feltenni, hogy mindaddig, amíg valaki tudatában van az idő múlásának, valami mindenképpen változik -legalább az illető kognitív állapota. Tegyük fel például, hogy öt percig megfigyelek egy teljesen változatlan T tár­gyat - és semmi mást. Tegyük fel azt is, hogy az öt perc során végig tudom, men­nyi ideje figyelem a változatlan T-t. Ekkor az intervallum alatt különböző dolgo­kat tudok a különböző pillanatokban. Például egy adott ponton azt fogom tudni, hogy két perce figyelem T-t, egy perccel később pedig azt, hogy három perce fi­gyelem T-t. Ez azt jelenti, hogy kognitív állapotom állandóan változik, ahogy az intervallum előrehalad .[8]

Talán efféle megfontolások vezették Arisztotelészt arra, hogy „saját elmeál­lapotaink” változását hangsúlyozza az idő és változás kapcsolatának tárgyalása­ kor; bár az helytelennek tűnik, hogy - mint ahogy ő állította - csak akkor lehe­tünk tudatában az idő múlásának, ha változást veszünk észre elménk állapotában. Ezek a megfontolások azt sugallják, hogy logikailag lehetetlen azt tudni, hogy semmi sem változik - saját elmeállapotainkat sem kivéve -, azaz logikai­lag lehetetlen, hogy valaki tudatában legyen egy változás nélküli időköznek ezen időköz alatt. De az természetesen nem következik ebből, hogy lehetetlen egy ilyen időköz létének tudatában lenni az időköz előfordulása előtt vagy után. Egy analóg esetet tekintve: bármely pillanatban logikailag lehetetlen azt tudnunk, hogy az univerzum éppen akkori állapota lehetetlenné teszi az élet és a tudatos­ság előfordulását. A legtöbben mégis úgy véljük, igen jó okunk van azt gondol­ ni, hogy az univerzum valamikor a nagyon távoli múltban ilyen állapotban volt, és valamikor a nagyon távoli jövőben újra ilyen állapotban lesz. A következők­ben megpróbálom megmutatni, hogy elképzelhető olyan eset, amikor az embereknek igen jó okuk lehet azt gondolni, léteznek változás nélküli időközök; ami­kor jól megalapozott meggyőződéseik lehetnek arról, hogy a múltban ilyen idő­közök mikor fordultak elő, és a jövőben mikor fognak újra előfordulni; amikor meg tudják mondani, mennyi ideig tartottak vagy fognak tartani ezek az időkö­zök. Természetesen az a tény, hogy az embereknek jó okuk lehet azt gondolni, hogy valami megtörténik, még nem bizonyítja, hogy logikailag lehetséges, hogy ez meg is történjen; az emberek jó okkal gondolhatták azt, hogy a kört négyszö­gesítették. De azt gondolom, hogy azok a körülmények, amelyek alkalmasint meggyőzhetnek minket a változás nélküli időközök létezéséről, olyanok, hogy az ilyen időközök létének lehetősége nem cáfolható annak alapján, hogy miként mérjük az időt, és hogy miképp vagyunk tudatában az idő múlásának.

Legjobb tudomásom szerint a fizika jól megalapozott elveiből következik, hogy világegyetemünk örökké változik. De a kérdés itt nem az, hogy vajon fizi­kailag lehetséges-e idő változás nélkül, hanem az, hogy logikailag vagy fogal­milag lehetséges-e. Ennek megfelelően a következőkben olyan „lehetséges vilá­gokról” fogok beszélni, amelyekben a fizikai törvények nagymértékben külön­böznek a mieinktől Azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy a tudományos fejlődés fogalmi változásokkal jár, és a modern fizika elméletében nem lehet éles kü­lönbséget tenni az idővel kapcsolatos propozíciók azon két csoportja között, amelyek egyfelől logikai vagy fogalmi állításokat fejeznek ki, másfelől pedig a fizika szintetikus igazságait szándékoznak kifejezni. Én viszont úgy gondolom, hogy azok a filozófusok, akik azt állították, hogy az idő változással jár, általában nem a fizika jelenlegi fejleményeire - például a relativitáselméletre - alapozták álláspontjukat; hanem azt gondolták, hogy ez a nézet érvényes a hétköznapi, tu­domány előtti időfogalomra csakúgy, mint a fizikusok kifinomultabb elképzelé­seire. A nézet tárgyalásakor tehát legitimnek tűnik olyan lehetséges világokat feltételezni, amelyek a mienktől egészen eltérő fizikai elméleteket igényelnek. Valaki alkalmasint állíthatná azt, hogy egy ilyen világ lakóinak az időről alko­tott fogalma szükségszerűen különbözne attól, amely a fizikusok szerint a mi vi­lágunkban alkalmazható. Nincs ez ellen kifogásom mindaddig, ameddig elfo­gadjuk azt, hogy ezen világ lakóinak fogalma kellően hasonló lenne a mi időfo­galmunkhoz ahhoz, hogy jogosan tekinthessük az idő fogalmának. Elismerem, hogy olyan világokról beszélve, amelyek logikailag lehetségesek, de fizikailag nem, egy olyan vitatható feltevéssel élek, mely szerint különbség van a logikai­lag kontingens és a logikailag szükségszerű igazságok között. De ez egy olyan fel­tevés, amelyet osztanak azok a filozófusok is, akikkel szemben most érvelek, és akik szerint az idő változással jár; azt gondolom ugyanis, hogy ez az állítás filozófiailag csak akkor érdekes, ha a ’vele jár’-t úgy értjük itt, hogy ’szükségszerűen vele jár’.

Gondoljuk el tehát a következő világot. Lakóinak legjobb tudása szerint e világ három, viszonylag kicsi tartományból áll, amelyeket A-nak, B-nek és C-nek fogok nevezni. Ezeket a tartományokat természetes határok választják el, ám a világ lakói általában képesek egyik tartományból a másikba eljutni, és az egyik tartomány lakói meg tudják figyelni, mi történik a többi tartományban. Ebben a világban rendszeresen megfigyelhető egy jelenség, amelyet ’lokális dermedés’-nek fogok hívni. Egy lokális dermedés során a három tartomány egyikében minden folyamat teljesen megáll; nincs mozgás, nincs növekedés, nincs felbomlás, és így tovább. Legalábbis így tűnik a többi tartomány megfi­gyelői számára. A lokális dermedés ideje alatt a többi tartomány lakói nem ké­pesek belépni a megdermedt tartományba, ám amikor közvetlenül a dermedés vége után lépnek be, azt tapasztalják, hogy minden pontosan olyan, mintha a dermedés nem történt volna meg. A tojások, amelyeket épp a dermedés kezdete előtt tojtak, tökéletesen frissek maradnak; még friss a hab a pohár sör tetején, amelyet pont a dermedés kezdete előtt csapoltak, és így tovább. És ez így marad még akkor is, ha elvégzik a rendelkezésükre álló legfinomabb méréseket és leg­kifinomultabb teszteket; a vizsgálatok szerint még a radioaktív bomlás is - ha egyáltalán létezik ebben a világban - szünetelt a lokális dermedés időszaka alatt. Azok az emberek, akik a tartományban tartózkodtak a dermedés alatt, eleinte egyáltalán nem lesznek annak tudatában, hogy a dermedés szakasza elmúlt, ha­csak a dermedés kezdetén éppen nem egy másik tartományt figyeltek meg. Egy olyan ember, aki egy mondat közepén állt meg a dermedés kezdetén, befejezi a mondatot, és sem ő, sem hallgatósága nem lesz tudatában annak, hogy mondata megszakadt. Ugyanakkor a dolgok rendhagyónak fognak tűnni a megdermedt tartomány minden olyan lakójának, aki éppen a másik két tartomány valame­lyikét nézte a dermedés kezdetén. Számukra úgy fog tűnni, mintha a másik tar­tományban mindenféle nagyszabású változás zajlott volna le a pillanat tört része alatt: az emberek és tárgyak a látszat szerint rendhagyóan mozogtak, eltűntek a semmibe vagy éppen előbukkantak a semmiből; a facsemeték mintha egy pilla­nat alatt lombos fákká magasodtak volna; stb. Az emberek kezdetben talán vo­nakodnak elhinni, hogy olyan események, amelyek benyomásuk szerint éppen most történtek meg, ténylegesen egy éve mentek végbe, és hogy ők maguk egy teljes évig nem voltak tudatosak Végül azonban mégiscsak elfogadják ezeket a dolgokat, miután hallották a többi tartomány megfigyelőinek beszámolóit, és legfőképpen azután, hogy maguk is megfigyeltek lokális dermedéseket a többi tartományban.

Az eddig körvonalazott lehetőség összeegyeztethető azzal az állítással, hogy nem lehetséges idő változás nélkül Az állítás az, hogy legalább valaminek meg kell változnia egy tetszőleges időköz alatt, és nem az, hogy mindennek meg kell változnia mindegyik időköz alatt. Az eddig elmondottak egy olyan esetet mutatnak be, amelyben egy képzeletbeli világban a dolgok igen nagy hányada változatlan (vagy látszólagosan változatlan) marad egy adott időközben. Ugyanakkor viszont a következő is lehetségesnek tűnik. Először is elképzelhetjük azt, hogy e világ lakói a nem-dermedt tartományokban lévő órák segítségével felfe­dezik, hogy a lokális dermedések mindig ugyanannyi ideig tartanak - tegyük fel, hogy a dermedés tartama mindig pontosan egy év. Elképzelhetjük azt is, hogy feljegyzik a lokális dermedések előfordulását, és azt találják, hogy szabályos időközönként fordulnak elő - tegyük fel, hogy a következőket állapítják meg: A-­ban háromévente, B-ben négyévente és C-ben ötévente fordulnak elő lokális der­medések. Ezt figyelembe véve könnyen kiszámolhatják, hogy - ezen gyakorisá­gok esetén - egyidejű dermedésnek kell történnie A-ban és B-ben minden tizen­kettedik, A-ban és C-ben minden tizenötödik, B-ben és C-ben minden huszadik évben, és mindhárom tartományban minden hatvanadik évben. Mivel ez az uni­verzum csak ebből a három tartományból áll, az az állítás, hogy egyidejű loká­lis dermedések lesznek mindhárom tartományban minden hatvanadik évben, annyit jelent, hogy minden hatvanadik évben egy egy évig tartó teljes dermedés következik be. Tegyük fel, hogy a két tartomány egyidejű dermedésére vonatko­zó előrejelzések mindig helyesnek bizonyulnak (ezt mindig a harmadik, éppen nem megdermedt tartomány lakói ellenőrzik); hogy senki sem figyel meg der­medést akkor, amikor az előrejelzés szerint mind a három tartomány egyidejű dermedésének kellene következnie; továbbá tegyük fel azt is, hogy az ezután kö­vetkező dermedések a dermedések gyakoriságáról tett eredeti általánosításoknak megfelelően következnek be. Ha mindez így lenne, akkor állításom szerint e világ lakói joggal vélnék úgy, hogy léteznek teljesen változásmentes időközök.[9]

Az álláspontommal szembeni ellenvetések (amelyekből sok van), két cso­portba oszthatóak. Az első csoportba tartozó ellenvetések szerzői különböző okokból tagadják, hogy képzeletbeli világom lakói joggal hiszik azt, hogy egy­általán semmi nem változik egy tartományban egy állítólagos lokális dermedés alatt. Lehetséges - szól ez az ellenvetés -, hogy a hipotézis, mely szerint a der­medt tartományokban semmi sem változik, kiállta a méréstechnikák és eszközök folyamatos finomítása utáni próbákat is; a világ lakóinak mégsem lenne elegen­dő alapja azt hinni, hogy eszközeik és technikáik további finomodása nem mu­tatna ki még kisebb változásokat ezekben az időközökben. Az ellenvetés egy másik változata szerint egy látszólag megdermedt tartomány vizuális megfigye­lése önmagában változásokat tételez fel a megfigyelt tartományban: nevezetesen a fénysugarak vagy fotonok kibocsátását. A második típusba sorolható ellenér­vek nem kérdőjelezik meg azt, hogy a lakók jó okkal hihetnek lokális dermedé­sek előfordulásában, de megkérdőjelezik a lokális dermedésekből a teljes der­medések periodikus előfordulására történő kővetkeztetés jogosságát. Később két ilyen érvet is megvizsgálunk részletesen.

Az első csoportba sorolható ellenvetésekről most csak nagyon általánosan fogok szólni. Egyfelől úgy vélem, hogy minden ilyen ellenvetés megcáfolható; másfelől azt is gondolom, hogy ezeknek az ellenvetéseknek - még ha helyesek is - korlátozott a hatékonysága.[10]

Talán a világ lakóinak nincs elég alapja annak elfogadására, hogy vannak teljesen változásmentes időközök; ahhoz azonban nyilván elegendő alappal rendelkeznek, hogy elfogadják olyan időközök létét, amelyekben nem fordulnak elő a rendelkezésre álló technikákkal és eszközökkel kimutatható változások. Ez pedig a korábban említett, Arisztotelész megjegyzései által sugallt nézet ellen szól. A nézet szerint valahányszor joggal hisszük azt, hogy két esemény között idő telt el, hitünk végső soron mindig a két esemény között bekövetkezett változások valamilyen bizonyítékán alapul - mely bizonyí­ték lehet a változások megfigyelése vagy pedig induktív bizonyíték. Van egy to­vábbi probléma is. Tegyük fel, hogy valaki azt gondolja, a változás nélküli idő lehetősége kizárható verifikacionista alapokon. Tegyük fel azt is, hogy pusztán a most tárgyalt első típusú ellenvetések szólnak amellett, hogy a változás nélkü­li időszakaszok léte nem verifikálható. Ha ez így van, akkor úgy tűnik, a koráb­bi állításnál-hogy tudniillik valaminek meg kell változnia minden egyes időköz alatt- jóval erősebb állításhoz jutunk: jelesül, hogy mindennek meg kell változ­nia minden egyes időközben. Természetesen egy bizonyos értelemben minden egyes dolog változása egyszersmind változással jár az összes többi dolog reláci­ós tulajdonságaiban. Ám ekkor úgy tűnik, a verifikacionistának arra kell alapoz­nia álláspontját, hogy (állítólag) lehetetlen verifikálni azt, hogy egy tetszőleges dolog teljesen változatlan marad, akár nem-relációs tulajdonságait tekintve is; és azt a következtetést kell levonnia, hogy logikailag lehetetlen, hogy valami vál­tozatlan maradjon nem-relációs tulajdonságait illetően. Ez azonban semmivel sem tűnik meggyőzőbbnek a következő érvnél: abból a tényből (ha egyáltalán tény ez), hogy lehetetlen verifikálni, hogy két dolog pont ugyanolyan hosszú, az következik, hogy két dolog hossza mindig szükségszerűen különbözik.

Most rátérek a második csoportba tartozó ellenvetésekre, és ezen belül az első részletesen megvizsgálandó ellenérvre. Azt képzeltem el, hogy a képzelet­beli világ lakói elfogadják azt az általánosítást, hogy az A tartományban három-, B-ben négy- és C-ben ötévente fordulnak elő lokális dermedések, amiből az kö­vetkezik, hogy minden hatvanadik évben teljes a dermedés. De miért kellene el­fogadniuk ezt az általánosítást? Az általuk megfigyeltek ugyanúgy összeegyez­tethetőek azzal az általánosítással, hogy a dermedések ilyen időközökkel fordul­nak elő, kivéve, hogy mindhárom tartomány kihagy egy dermedést minden öt­venkilencedik évben. Más szavakkal (így talán kevésbé hangzik ad hocnak): A-­ban az egy évig tartó lokális dermedések olyan ciklusban fordulnak elő, amely­ben tizenkilenc dermedés követi egymást minden harmadik évben, azután négy „dermedésmentes" év következik az egyik ciklus utolsó és a következő ciklus el­ső dermedése között; B-ben egy ciklus során tizennégy dermedés történik min­den negyedik évben, és hat év telik el két ciklus között; C-ben tizenegy derme­dés megy végbe minden ötödik évben egy ciklus alatt, és nyolc év telik el két ciklus között. Ebből az általánosításból nem következik, hogy valaha is előfor­dulnak dermedések egyszerre mindhárom tartományban; és talán épp emiatt kell előnyben részesítenünk azzal az általánosítással szemben, amelyből következik az együttes dermedések előfordulása.

Általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy ha két hipotézis egyaránt összeegyeztethető a megfigyelési adatokkal, akkor az egyszerűbb hipotézist kell előnyben részesítenünk a másikkal szemben, hacsak nincs jó okunk ez utóbbit választani. És az előbb megfogalmazott első általánosítás nyilván egyszerűbb, mint a második. A második általánosítás elsőbbségét talán az indokolhatja, hogy teljes dermedések, azaz változás nélküli időszakaszok lehetetlenek. Ezt a meg­győződést pedig rendszerint arra alapozzák, hogy a változás nélküli időszaka­szok léte nem verifikálható. De azon feltevés mellett, hogy az egyszerűbb hipo­tézis lehetséges, a teljes dermedések létezése verifikálható standard induktív el­járásokkal; így annak állítása, hogy a változás nélküli intervallumok léte verifi­kálhatatlan, előfeltételezi a bizonyítandót, miszerint az egyszerűbb hipotézis le­hetetlen. Természetesen a teljes dermedések létezése „közvetlenül” nem verifi­kálható, amennyiben egy esemény bekövetkeztének közvetlen verifikációján azt értjük, hogy az esemény létéről annak bekövetkeztével egyidejűleg bizonyoso­dunk meg. Csakhogy rengeteg dolog előfordulása nem verifikálható ebben az ér­telemben, mégis tökéletesen lehetségesek és tudhatóak. Ebben az értelemben le­hetetlen lenne közvetlenül verifikálni, hogy a Föld forgása folytatódik, ha a vi­lágegyetemben mindenki mély álomba merül, mégis nyilvánvalóan lehetséges, hogy egy bizonyos időpontban a világegyetemben mindenki mély álomba merüljön, és kitűnő okunk van azt hinni, hogy amennyiben ez megtörténne, a Föld tovább forogna. Következésképp a verifikációval kapcsolatos megfontolások nem szolgáltatnak elegendő indokot arra, hogy a második hipotézist részesítsük előnyben az elsővel szemben. Mivel pedig az első hipotézis egyszerűbb, azt kell előnyben részesíteni, hacsak nem találunk valami más okot a második mellett.

Ha valaki ezt nem találja meggyőzőnek, az valószínűleg azért van, mert a teljes dermedések létezését maga után vonó általánosítást nem érzi jelentősen egyszerűbbnek versenytársánál; valamint azért, mert ez utóbbit nem annyira hi­potézisnek tekinti, hanem inkább egyszerű leírásnak arról, hogy a képzeletbeli világ lakói az évek során mit figyelnek meg. Ez a nézet azonban szerintem lé­nyegesen veszít vonzerejéből, ha némi módosítást eszközlünk a példánkban.

Eddig feltettem, hogy a lokális dermedések mindig ugyanolyan hosszúsá­gúak, és amikor különböző tartományokban egybeesnek, akkor ez az egybeesés teljes, azaz a dermedések ugyanabban az időben kezdődnek és végződnek. Te­gyük fel most ehelyett, hogy a dermedések különböző hosszúságúak, és néha a különböző tartományokban végbemenő dermedések átfedik egymást úgy, hogy mindegyik tartomány lakói megfigyelhetik a másik tartománybeli dermedés egy részét, mégpedig azt a részét, amelyik nem esik egybe a saját tartományukban végbemenő dermedéssel Tegyük fel továbbá, hogy a megfigyelések szerint a lo­kális dermedések hossza összefügg a világ más jellemzőivel. Például feltehetjük, hogy közvetlenül egy lokális dermedés kezdete előtt végbemegy egy „lelassulá­si” periódus, amely alatt a tartomány lakói azt tapasztalják, hogy nagyobb erő­feszítésükbe kerül végtagjaik mozgatása; és feltehetjük azt is, hogy a lelassulási periódus hossza és a dermedés hossza között együttjárást figyelnek meg. Végűi helyettesítsük azt a feltevést, hogy a megfigyelt dermedések mindig egy évig tar­tanak, azzal a feltevéssel, hogy mindig hat hónapnál hosszabb ideig tartanak.

Így már empirikusan tudunk dönteni az előbb megfogalmazott két hipoté­zis között. Először is, az első és egyszerűbb hipotézissel összeegyeztethető - de a másodikkal nem -, hogy egy ciklus kezdete utáni hatvanadik évben valamilyen hosszúságú dermedés lesz megfigyelhető. Ugyanis a mostani változat szerint a lokális dermedések átfedhetik egymást, és tarthatnak egy évnél rövidebb ideig, és ez lehetővé teszi dermedések megfigyelését még azokban az években is, ami­kor mindhárom tartományban dermedések fordulnak elő. Talán a második hipo­tézis módosítható úgy, hogy megengedje lokális dermedések előfordulását min­den hatvanadik évben, azzal a kikötéssel, hogy nincs olyan időköz, amelyikben mindhárom tartomány egyidejűleg dermedés alatt áll. Ez természetesen annak elfogadásával járna, hogy kivételek vannak a szabály alól, mely szerint a derme­dések mindig hat hónapnál hosszabb ideig tartanak. Azonfelül nyilvánvalóan előfordulhatna, hogy a hatvanadik évben bekövetkező lokális dermedések nem tarthatnának tovább mondjuk négy hónapnál anélkül, hogy teljes dermedési periódus ne fordulna elő, az őket megelőző lelassulási periódusok viszont olyan hosszúságúak lennének, amelyek más esetekben mondjuk hét hónapos dermedé­seket előztek meg. Természetesen tovább módosíthatjuk a második hipotézist: megengedhetünk kivételeket azon szabály alól, mely szerint a dermedések hossza mindig arányos az őket megelőző lelassulási periódusokkal, és ezek a kivé­telek minden ötvenkilenc vagy hatvan évben egyszer előfordulnak. De ebben a formában a hipotézis szerintem nyilvánvalóan ad hoc. Megtehetjük, hogy kivé­teleket állapítunk meg a megfigyelt szabályszerűségek alól, és ezzel persze a máso­dik hipotézist összeegyeztethetővé tehetjük a megfigyelt tényekkel. Ez azonban ugyanúgy intellektuálisan kifogásolható, mint ha hasonló eszközökkel próbálnánk az empirikus cáfolattól megmenteni azt a kvázi-berkeleyiánus hipotézist, mely szerint a tárgyak eltűnnek, amikor senki nem nézi őket, vagy - hogy egy közelebbi példát említsek- hogy lehetetlen olyan időszakasz, amikor mindenki mélyen alszik.

Ez elvezet az utolsó ellenvetéshez, amelyet meg szeretnék vizsgálni. Fo­gadjuk el egy pillanatra, hogy a következő helyesen írja le képzeletbeli világun­kat: ebben a világban vannak olyan időközök, amelyekben semmilyen változás és így semmilyen esemény vagy folyamat nem megy végbe. Felvetődik a kér­dés: egy ilyen világban hogyan indulhatnak el újra a folyamatok egy ilyen idő­szakasz után - azaz hogyan érhet véget egy teljes dermedés? Mi okozhatja az el­ső változásokat, amelyek egy teljes dermedés után történnek? A lokális derme­dések esetén eleinte feltehetjük, hogy egy dermedés végét - vagyis a dermedés befejeztét jelző változásokat- a megdermedt tartománnyal szomszédos tartomá­nyokban éppen akkor végbemenő események (változások) okozzák. De nem te­hetjük fel, hogy a lokális dermedések ezen a módon végződnek, ha meg akarjuk védeni annak az extrapolációnak a jogosultságát, amelyik a lokális dermedések előfordulásának gyakoriságából teljes dermedések periodikus előfordulására kö­vetkeztet. Egy ilyen extrapoláció jogosultságához ugyanis az szükséges, hogy a teljes dermedéseket a lokális dermedések egyidejű előfordulásának tekintsük. A teljes dermedés kezdete és vége így hasonló okok következménye, mint a loká­lis dermedéseké, amelyekből extrapoláltunk. Ám ha egy dermedés teljes, nincs a megdermedt tartománnyal szomszédos nem-dermedt tartomány, és ezért nem lehetséges, hogy egy ilyen tartományban a dermedés végét egy szomszédos tar­tományban éppen akkor végbemenő esemény okozza. Ha lenne bizonyíték arra, hogy a lokális dermedések végét mindig a szomszédos tartományban éppen ak­kor végbemenő események okozzák, akkor ez elegendő indok lenne arra, hogy elutasítsuk a rögzített és véges időtartamú teljes dermedések létét eredményező extrapolációt. Megpróbálhatnánk amellett érvelni, hogy a dermedések befejeztét jelző változásoknak nincs oka, ez az út azonban nem áll nyitva a teljes dermedé­sek lehetősége mellett érvelők számára. Ha ugyanis ez így lenne, akkor nyilván­valóan puszta véletlen egybeesés volna, hogy a megfigyelt dermedések mindig pontosan egy évig tartanak (vagy, mint a módosított változatban, hogy hosszuk arányos az őket megelőző lelassulási periódusok hosszával) - és nem extrapolálhatunk olyan megfigyelt szabályszerűségből, amelyikről elfogadjuk, hogy vélet­len egybeesés eredménye. Így hát a következő kérdéssel kell szembenéznünk: mi okozhatja - ha nem egy szomszédos, nem-dermedt tartományban éppen ak­kor végbemenő esemény - egy dermedés végét? Speciális aleset az a kérdés, hogy mi okozhatja egy teljes dermedés végét.

Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy az idő diszkrét, azaz tetszőleges pillanat esetében van egy rákövetkező és egy azt közvetlenül megelőző pillanat. Ekkor világos, hogy egy teljes dermedést lezáró változás oka nem lehet a világ állapota vagy részállapota a változást közvetlenül megelőző pillanatban. Ugyan­is a közvetlenül megelőző pillanat a dermedés időszakába esik (az lesz a derme­dés utolsó pillanata), és mivel a teljes dermedés alatt nincs változás, a világ ál­lapota ebben a pillanatban ugyanaz lesz, mint a dermedés összes többi pillanatá­ban, az elsőt is beleértve. Ha a világ állapota ebben a pillanatban okságilag elég­séges lenne ahhoz, hogy egy alapvetően különböző világállapotot hozzon létre a rákövetkező pillanatban, akkor a dermedés egyáltalán nem is következett volna be, mivel a dermedést lezáró változás közvetlenül a dermedés első pillanata után kezdődne, és egy olyan dermedés, amely csak egy pillanatig „tart”, egyáltalán nem is lenne dermedés.

Ha az idő sűrű vagy folytonos, akkor természetesen nem mondhatjuk, hogy egy-változást a világnak a változást közvetlenül megelőző pillanatban fennálló állapota okozott, mivel ebben az esetben nincs közvetlenül megelőző pillanat. De azt gondolom, hogy általában feltesszük a következőt: ha egy E esemény t időpontban fordul elő, és van oka, akkor minden tetszőlegesen rövid i interval­lumra, amely t előtt kezdődik, és tartalmazza az i kezdete és a t közötti összes pillanatot, az i alatt fennálló világállapotok sorozata tartalmazni fogja E egy elégséges okát. Ha viszont ez így van, akkor a teljes dermedés után előforduló első változásnak nem lehet oka. Ugyanis legyen i egy egy másodpercig tartó in­tervallum. Ha a dermedés több mint egy másodpercig tartott, akkor az i alatt elő­forduló állapotok sorozata a dermedés része volt, következésképpen az állapo­tok ugyanazon sorozata fordult elő a dermedés első másodperce alatt. Ha ennek az állapotsorozatnak az előfordulása elégséges lett volna a dermedést lezáró vál­tozás előidézéséhez, akkor a dermedés nem tarthatott volna tovább egy másod­percnél. De mivel megengedtük, hogy i tetszőlegesen kicsi intervallum legyen, meg tudjuk mutatni, hogy ha a dermedést lezáró változásnak van oka, akkor a dermedés időtartama tetszőleges hossznál rövidebb volt, és ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem is történt meg.

Annak a nézetnek, hogy a teljes dermedés végét semmi sem okozhatja, úgy tűnik, az egyetlen alternatívája a következő álláspont: lehetséges olyan fajta okság, amelyet ’temporális távolbahatás’-nak hívhatunk, és az is lehetséges, hogy az idő múlása önmagában okságilag hatékony legyen. Ez annyit jelent, mint tagadni azt a fentebb rögzített elvet, mely szerint ha egy eseménynek van oka, akkor az eseményt közvetlenül megelőző, tetszőlegesen rövid időköz tartalmazz, az esemény előfordulásának egy elégséges okát. Ezt az elvet a továbbiakban P-nek nevezem. P hamisságát feltenni annyi, mint elfogadni a következő eshetőségek egyikét: egy eseményt egy másik, egy évvel korábban történt esemény közvetlenül - és nem egy oksági lánc közvetítésével - okozhat; vagy egy esemény okozhat egy egy évig fennálló tényállás, de ez utóbbi nem jelenti azt, hogy a, eseményt az egy évig tartó folyamat végső stádiuma okozta. Az aktuális világ eseményeivel kapcsolatban nemigen hajlunk az ilyesfajta okság létezésének el fogadására. Ha azt tapasztalnánk, hogy egy villanást tíz perc után mindig köve egy durranás, akkor aligha mondanánk azt, hogy a durranások közvetlen okai villanások voltak; inkább keresnénk valamiféle folytonos, téridőbeli oksági láncot, amely összeköti a villanásokat és durranásokat, és addig nem nyugodnánk amíg nem találnánk egyet. Ha pedig azt tapasztalnánk, hogy ha a dolgok egy órán keresztül vörösek, utána mindig felrobbannak, akkor sohasem vélnénk, robbanás okának egyszerűen azt, hogy a dolog egy óráig vörös volt. Inkább az tételeznénk fel, hogy valamilyen folyamatnak kellett végbemennie a vörös dologban: például elégett benne egy gyújtózsinór, vagy egy rugó működésbe hozott egy szerkezetet, vagy az elektromos töltés felhalmozódott - és a robbanás f folyamat betetőzéseként jön létre.

Az Értekezésben (de nem a Tanulmányban) Hume belefoglalja az ’ok’ definíciójába, hogy az okok „érintkeznek” okozataikkal. A P elvet értelmezhetjük (többek között) annak állításaként, hogy az okoknak és okozataiknak időben érintkezniük kell - és alkalmasint hajlamosak lehetünk ezt az elvet analitika, vagy fogalmi igazságnak tartani. Ha valóban az lenne, akkor ez ugyan nem mutatná meg közvetlenül, hogy a változás nélküli időszakaszok léte logikailag le hetetlen, de aláásná azt a stratégiát, amellyel ennek logikai lehetősége mellett érveltem. Ekkor ugyanis - ahogy azt az imént beláttak- képzeletbeli világom la kőinak nem lenne joga arra, hogy a teljes dermedések létezése mellett érveljenek a lokális dermedések megfigyelt gyakorisága alapján.

De vajon P valóban analitikus vagy fogalmi igazság? Hasznos lesz e helyül megkülönböztetni a feltételezett ’temporális távolbahatás’ két típusát, amelye: mindegyike összeegyeztethetetlen P-vel. Az elsőt ’késleltetett hatású okság’-nak hívhatjuk, és akkor lenne lehetséges, ha lehetséges lenne a következő: X megtörténte t-ben okságilag elégséges Y megtörténtéhez egy későbbi t' időpontban úgy, hogy t és t' között semmi sem történik, ami elégséges Y előfordulásához t'-ben Ha a korábbi példámban tagadjuk, hogy a villanás a durranás „közvetlen” oka lehet, akkor az efféle okság jelenlétét tagadjuk. Általános az a nézet, hogy ez a fajta okság logikailag lehetetlen, és hajlok arra, hogy magam is ezt gondoljam. De ahhoz, hogy megmentsük a dermedéses példa értelmességét, nem szükséges feltennünk az efféle szélsőséges távolbaható okság lehetőségét. Mindössze a kö­vetkező lehetőséget kell megengednünk: az, hogy X t-ben megtörténik, szüksé­ges, de nem elégséges része a feltételek egy olyan fennálló rendszerének, amely elégséges ahhoz, hogy Y t'-ben bekövetkezzék; valamint t és t' között semmi sem történik, ami elégséges ahhoz, hogy Y t'-ben bekövetkezzék. Egy efféle okság posztulálása nem szükségszerűen jelenti annak az elvnek a tagadását, hogy az okoknak temporálisan érintkezniük kell az okozataikkal. Ha egy dolog felrob­banását t-ben annak eredményének tekintjük, hogy az a t-t megelőző órában vörös volt, akkor egy bizonyos értelemben az ok (hogy a dolog egy óráig vörös volt) temporálisan érintkezik az okozattal (a robbanással). Ugyanakkor azt, hogy a dolog vörös volt t előtt fél órával, a dolog t-beli felrobbanását kiváltó elégsé­ges feltétel szükséges, de nem elégséges részének tekintjük - és feltesszük, hogy a t-ig eltelt fél órában semmi sem történt, ami elégséges volt a robbanás bekövetkeztéhez. Hasonlóképpen, ha A a világ azon állapota, amelyben a világ a tel­jes dermedés minden pillanatában van, és E az az esemény (azaz a változás), amely lezárja a dermedést, akkor feltehetjük, hogy E-t az okozta, hogy a világ egy évig A állapotban volt. Ez nem mond ellent annak az elvnek, mely szerint az okok temporálisan érintkeznek okozataikkal, de ellentmond a P elvnek. Ahogy már említettem, nemigen hajlunk arra, hogy az efféle okság megtörténtét felté­telezzük a mi világunkban. De nem látok semmilyen fogalmi érvet amellett, hogy miért ne lenne ésszerű egy, a miénktől teljesen különböző világ lakóinak feltételezni az ilyen okság előfordulását, és így miért lenne ésszerűtlen elutasíta­ni az összes, P-hez hasonló elvet, amely kizárja efféle okság lehetőségét. Ha pedig ez lehetséges, akkor egy ilyen világ lakói szerintem jó okkal hihetnének a változás nélküli időközök létezésében.[11]

Itt azonban egy fontos megszorítást kell tennem. Korábban kizártam a megfontolások köréből az ún. ’mctaggarti változásokat’, és így implicite eluta­sítottam, hogy bizonyos predikátumokat, mint például a ’jelen’-t és a ’tízéves’-t, va­lódi tulajdonságok jelölőjének tekintsek. Ezeket a predikátumokat (melyeket ez­után „mctaggarti predikátumok”-nak fogok nevezni) pusztán az idő múlása ré­vén példáznak vagy szűnnek meg példázni a dolgok. Amikor vizsgálódásunkból kizártam ezeket - és a zöké-szerű - predikátumokat, azokra az általánosnak tű­nő intuíciókra támaszkodtam, amelyek meghatározzák, hogy melyek a „valódi” változások és tulajdonságok, és melyek nem azok. De ezek az intuíciók valaho­gyan homályossá válnak, ha megpróbáljuk alkalmazni őket egy olyan világban, amelyben létezik temporális távolbahatás. Tegyük fel, hogy F egy nem-mctaggarti predikátum, és definiáljuk ’F₁’-et a következőképpen: ’x F₁ t-ben’ =_df ’x F t-­ben, és már pontosan hat hónapja F.’ Ebből a definícióból következik, hogy ha valami F t-ben, akkor megszűnik F-nek lenni közvetlenül utána, egyszerűen amiatt, hogy t múlttá válik. F1 - mondjuk a ’tízéves’-hez hasonlóan - nyilvánva­lóan mctaggarti predikátumnak tűnik, és hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy egy dolog nem megy keresztül valódi változáson azáltal, hogy F1-gyé válik vagy megszűnik F lenni. Most azonban tegyük fel, hogy a világot kormányzó alapve­tő oksági törvények olyanok, hogy a következő is igaz: ha valami egy évig F volt, akkor ez okságilag elégséges ahhoz, hogy a dolog G-vé váljon az év végén (ahol G egy másik nem-mctaggarti predikátum), és ha valami egy évnél rövi­debb ideig volt F, akkor ez okságilag nem elégséges ahhoz, hogy G-vé váljon. Ekkor annak az oksági következményei, hogy valami F t-ben, különböznek azoktól, amelyekkel akkor rendelkezik, ha F t-ben; abból a tényből, hogy vala­mi F t-ben, arra következtethetünk, hogy ha még hat hónapig F lesz, ennek le­teltével G-vé válik. Ugyanez nem következik abból, hogy a dolog F t-ben. Ha ekkor bevezetünk egy másik predikátumot, F2-t, amelyet F1-hez hasonlóan defi­niálunk azzal az eltéréssel, hogy a ’pontosan hat hónapig’-ot kicseréljük arra, hogy ’több mint hat hónapig’, akkor azt látjuk, hogy F1 és F2 összeegyeztethetet­len predikátumok különböző oksági következményekkel. Ugyanakkor megszok­tuk, hogy a dolgok oksági tulajdonságait, a „hatóerejüket” belső tulajdonságok­nak tekintsük, és ezért kézenfekvő azt állítani, hogy amikor predikátumok – F1-hez és F2-höz hasonlóan - különböznek az oksági következményeikben, akkor valódi változás megy végbe, ha valamire az egyik helyett a másik lesz igaz. De ha ezt állítjuk, akkor azt is meg kell engednünk, hogy egy dolog F marad egy évig, és nem változik semmilyen más, nem-mctaggarti tulajdonságát tekintve, mégis valódi változás történik vele. Ez pedig természetesen szemben áll azzal a meggyőződéssel, hogy a mctaggarti változás nem valódi változás. Továbbra is azt gondolom, hogy a képzeletbeli világ lakói jó okkal gondolnák azt, hogy van­nak olyan időközök, amelyek mentesek a nem-mctaggarti változásoktól. Ugyanakkor ennek a feltevésnek az ésszerűsége megkívánja bizonyos típusú ok­sági törvények elfogadását, és ebben az esetben - velünk ellentétben - nem biz­tos, hogy lesz elegendő alapjuk arra, hogy a mctaggarti változásokat kizárják a valódi változások közül. Annak eldöntéséhez, hogy ez valóban így van-e, köze­lebbről kellene szemügyre venni azokat a megfontolásokat, amelyek a valódi és a látszólagos változásokkal és tulajdonságokkal kapcsolatos meggyőződéseink

mögött állnak.[12]

Feltéve, hogy lehetséges változás nélküli idő, hogyan válaszolhatunk az írásunk elején említett szkeptikus érvre - arra, hogy sohasem igazolhatjuk azt a meggyőződésünket, mely szerint egy adott idő telt el egy bizonyos esemény be­következte óta, mivel nincs módunk megtudni, hogy az esemény és a jelen kö­zötti időszakasz nem tartalmaz-e egy vagy több változás nélküli, akár több mil­liárd év hosszúságú intervallumot? A válasz erre az érvre szerintem az, hogy az ilyen időközök logikai lehetősége és az a tény, hogy az ilyen időközök szükség­szerűen észrevétlenek lennének előfordulásuk alatt, nem akadálya annak, hogy tudjuk: ilyen időközök ténylegesen nem fordulnak elő. A világról szóló tapasz­talatunk természete olyan, hogy a megfigyelt tényeknek megfelelő legegysze­rűbb elméletek és hipotézisek szerint nem fordulnak elő változás nélküli inter­vallumok. Nem állnak ugyan rendelkezésünkre olyan hipotézisek, amelyelv meg­magyaráznák az összes megfigyelt jelenséget, de a magyarázat nélkül hagyott je­lenségek egyike sem olyan, hogy okkal magyarázhatnánk őket változás nélküli időközök segítségével. Ha a világról szóló tapasztalatunk különbözne a mosta­nitól, ha például olyan lenne, mint amilyennel a képzeletbeli világ lakói rendel­keznek, akkor - eddigi érveim szerint - ésszerű lenne hinni a változás nélküli időközök létezésében. De még ekkor sem lenne alapja az idő mérésével kapcso­latos szkepticizmusnak. A megfigyelt tényeknek megfelelő legegyszerűbb hipo­tézis ekkor az lenne, hogy változás nélküli intervallumok csak meghatározott időközönként fordulnak elő, vagy bizonyos jól meghatározott feltételek között, ahol a létezésük és kiterjedésük megismerhető (bár nem az előfordulásuk alatt). Ami szkepticizmushoz vezet, az nem az az állítás, hogy változás nélküli időkö­zök előfordulhatnak, hanem az, hogy előfordulhatnak úgy is, hogy a létezésük sohasem mutatható ki. De szerintem még ez az utóbbi az állítás sem nyilvánva­lóan logikai lehetetlenség; vagy legalábbis nem nyilvánvaló, hogy az állítást lo­gikai lehetetlenségnek kell tartanunk ahhoz, hogy elkerüljük a szkepticizmust. Az az állítás, hogy változás nélküli időközök ténylegesen előfordulnak oly mó­don, hogy a létezésük semmilyen módon nem mutatható ki, nem alkothatja - és ez egy logikai „lehetetlenség” - egy olyan elmélet részét, amely a megfigyelt té­nyek legegyszerűbb és legkoherensebb magyarázatát nyújtja. Szerintem ez elég­séges ok arra, hogy elutasítsuk. Az állítás „értelmetlen” abban az értelemben, hogy sohasem ésszerű hinni benne; de szerintem felesleges a szkepticizmus el­kerülése érdekében azt állítani, hogy jelentés nélküli vagy önellentmondásos. Ez azonban irreleváns az érvelésem szempontjából, mivel itt azt állítottam, hogy el­képzelhetünk olyan körülményeket, amelyekben változás nélküli intervallumok létezése kimutatható.

Fordította Csordás Attila

Jegyzetek:

A tanulmány eredeti megjelenése: „Time without Change”. Journal of Philosophy 66 (1969), 363-8. A magyar fordítást (a szerkesztők és a kiadó szíves engedélyével) e kiadás alapján közöljük: Farkas Katalin-Huoranszki Ferenc (szerk.): Modern Metafizikai Tanulmányok (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2004), 21-38. old.

[1] Fizika, IV. könyv, 11. fejezet, 218b [Vulgo 1999/I (1). Bene László fordítása].

[2] Értekezés az emberi természetről (Budapest: Gondolat, 1976. Bence György fordítása), I. könyv, II. rész, IV. szakasz, 70.

[3] J. M. E. McTaggart, The Nature of Existence (Cambridge: University Press, 1927), 11. [A ma­gyar fordítást lásd jelen számunkban.]

[4] Lásd például Bruce Aune, „Fatalism and Professor Taylor”, Philosophical Review, LXXI, 4 (1962. október), 512-19, 518. Az álláspont egy korlátozottabb megfogalmazása Jonathan Bennett Kant's analytic (New York: Cambridge, 1966, 175.) című munkájában található. Bennett felhívja a figyelmet arra a fontos tényre, hogy mivel a tér multidimenzionális, az idő viszont egy­dimenziós, az üres idő nem feltétlenül mérhető oly módon, ahogyan az üres tér.

[5] Fizika, IV könyv, 11. fejezet, 218b. [Vulgo, id. hely.]

[6] Vulgo, id hely.

[7] Vulgo, id hely.

[8] Tegyük fel azonban, hogy az intervallum minden pillanatában (az első perc után) pusztán annak vagyok tudatában, hogy T nem változott - egy bizonyos A állapotban maradt - a közvetlenül megelőző percben. (Tegyük fel azt is, hogy emlékezetem befogadóképessége hihetetlenül ki­csiny, és az intervallum első perce után nem terjed ki az intervallum kezdetéig.) T változatlansá­gának ez a folyamatos tudata vajon maga után vonja-e elmeállapotom folyamatos változását? Le­hetne érvelni az igenlő válasz mellett azon az alapon, hogy minden pillanatban tudok valamit, amit előzőleg nem tudtam, nevezetesen azt, hogy abban a pillanatban - és az azt megelőző egy percben - a T tárgy A állapotban van. Másfelől lehetne úgy is érvelni, hogy kognitív állapotom az intervallum bármelyik pillanatában (az első perc után) azzal jellemezhető, hogy egy bizonyos predikátum igaz rám, nevezetesen a „tudja, hogy T változatlanul az A állapotban volt az utóbbi perc során” predikátum, és mivel ugyanaz a predikátum igaz rám mindvégig az intervallum alatt, ezért nem történik változás. Most nem kísérlem meg annak a fogós kérdésnek a megválaszolá­sát, hogy melyik a helyes válasz. Mindössze a következőket szeretném megjegyezni. Az első vá­lasz, amely szerint valaminek - akár a változatlanságnak - tudatában lenni változással j ár a tu­datosság alanyában, számomra lényegében azonosnak tűnik C. D. Broad ama nézetével, mely szerint mindaddig, amíg tudatosak vagyunk, a „jelenvalóság minősége folyamatosan halad” az illető tapasztalataiban. Lásd An examination of McTaggart's Philosophy című művét, II. kötet, I. rész (Cambridge: Cambridge University Press, 1938), 308. Jelenleg arra hajlok, hogy ezt a fajta „változást” a mctaggarti pszeudo-változás egy esetének tekintsem. A példa által felvetett problé­mák hasonlóak azokhoz, amelyek Norman Kretzman érdekes érvében szerepelnek, mely szerint Istennek folyamatosan változnia kell, ha mindig tudja, hogy mennyi az idő; és ezért az az állítás, hogy Isten mindentudó, összeegyeztethetetlen azzal, hogy Isten változatlan. Lásd Kretzman, „Omniscience and Immutability”, Journal of Philosophy LXIII, 14 (1966. júl. 14.), 409-21.

[9] Nyilvánvaló, hogy egy lokális dermedés során a tárgyak a dermedt tartományban bizonyos érte­lemben megváltoznak; a nem-dermedt tartományban végbemenő változások megváltoztatják re­lációs tulajdonságaikat. De egy teljes dermedés alatt nincsenek nem-dermedt tartományok, és így a tárgyak tulajdonságai sem változnak meg.

[10] Az előbb említett két ilyen ellenvetés közül az első véleményem szerint cáfolható, ha feltesszük, hogy a lakók tudományos vizsgálódásai a változás kvantumelméletét támasztják alá, amely ki­zárja a semmilyen eszközzel sem kimutatható kicsiny változás lehetőségét. A második ellenérv cáfolható, ha feltesszük, hogy ebben a világban a vizuális megfigyelés nem jár együtt az észlelt dolog közelében különböző folyamatok előfordulásával, nem feltételezi véges sebességű hullá­mok vagy részecskék továbbítását. De úgy is elkerülhetjük az ellenvetést, ha feltesszük, hogy egy lokális dermedés valamely tartományban olyan, mintha a tartomány a világ többi részétől egy át­láthatatlan és áthatolhatatlan függönnyel lenne elválasztva. Ekkor az szolgál bizonyítékul arra, hogy nem fordul elő semmilyen változás egy ily módon elszigetelt tartományban, hogy mikor egy ilyen tartomány ismét megfigyelhetővé válik, minden éppen olyannak tűnik, mint amilyen közvetlenül azelőtt volt, hogy a tartományt elszigetelték.

[11] Felmerülhet az az ellenvetés, hogy egy ilyen okság megengedése annyira túlbonyolítaná e világ lakóinak tudományos elméleteit, hogy minden esetben egyszerűbb lenne a teljes dermedések ta­gadása. De ez feltételezi, hogy módjukban áll kiküszöbölni az effajta okságot a teljes dermedés tagadásával. Szerintem teljesen lehetséges, hogy az efféle okságra azért is szükség lenne, mert e nélkül a lokális dermedéseket sem tudnák oksági törvényekkel magyarázni (például nem tudnák a lokális dermedések befejeződését a szomszédos nem-dermedt tartományokban a dermedés vé­gét közvetlenül megelőző eseményekkel magyarázni), és hogy világukban más jelenségeket is ta­lálnának, amelyeket egy efféle okság létezése nélkül képtelenek volnának magyarázni.

[12] Ruth Barcan Marcus értette meg velem e megszorítás szükségességét, aki felhívta rá a figyel­memet, hogy ha az idő „puszta” múlása önmagában okságilag hatékony, akkor nem világos, mi­ért nem kell valódi változásnak tekinteni.