Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

Emlékek, tervek, utópiák - Interjú Sorin Antohival

Szerző: Laczó Ferenc
Létrehozva: 2007-03-15 16:17

Az alábbi interjú eredetileg 2005 végén készült élőszóban Sorin Antohival, melyet ő később, 2006 végén megszerkesztett és részben átírt. Ez azután történt, miután napfényre került kapcsolata a Securitateval, és kiderült, hogy nem kapta meg a doktori fokozatot a Jászvásári Egyetemtől, és ezt követően minden CEU-n betöltött posztjáról lemondott.
Folyóiratunk nem azért jelenteti meg ezt az interjút, hogy kifejezze támogatását Antohi iránt, vagy hogy cselekedeit igazolni próbálja. Úgy hisszük, hogy az interjú érdekes dokumentum, mely a múlt év eseményeinek komplexebb megértését is lehetővé teheti. Reméljük, hogy tisztázó erejű lehet annak bemutatása, hogy Antohi hogyan látta és látja karrierjét.

Laczó Ferenc: Mondana néhány szót családi hátteréről és fiatalkora meghatározó élményeiről?

Sorin Antohi: Családomnak értelmiségi hagyományai vannak, ami szerencsés körülménye életemnek, habár 1957-ben születtem, ami enyhén szólva sem volt éppenséggel nagyszerű időszak számunkra. A férfiak közül sokan börtönben ültek, de a hagyományok emlékei még érzékelhetőek voltak. A könyvtárakat, melyek átvészeltek háborúkat és földrengéseket, a rezsim elkezdte felszámolni: egy részüket a rendőrség lefoglalta, más részük odaveszett az uradalmak, városházak és egyéb épületek pusztulásakor - ezeket „spontán népfelkelések” (valójában a pártállam által szervezett eseményekkor) rombolták le. Megint más példányokat tulajdonosaik olcsón eladtak, hogy kenyeret szerezhessenek. Azért néhány könyv megmaradt, és bár véletlenszerűen válogattam köztük, rákaptam az olvasásra és az újraolvasásra, függetlenül attól, hogy mennyit értettem meg belőlük. Hamarosan az újraolvasás második természetemmé vált. Emellett hatott azoknak a miliőmben fennmaradó emléke, akiknek ismeretei kiterjedtek számos nyelvre, kultúrára és szakmára (néhányan közülük sokat utaztak és tanultak külföldön is). Ez a háttér, a lecsúszott közép- és felsőközép-osztálybeli környezet, körülvéve (lumpen)proletárokkal, betekintést engedett szereznem társadalmi, politikai, kulturális pozíciók, identitások, értékrendek és élettapasztalatok tág spektrumába.

Amíg az ember meg nem tanul olvasni, nem törődik a könyvekkel. Ez az én esetemben 1961-ig állt fenn: négy évesen tanultam meg olvasni és fél évvel később már folyékonyan ment. A dátumot érdemes megemlítenem, mert nem sokkal később egy bizonyos fokú enyhülés következett be Romániában: 1963-64-ben a legtöbb politikai fogoly, köztük családom túlélő tagjai, visszatérhettek a “javító fegyenctelepekről.” Úgy hét éves korom idején, mikor már többet értettem a körülöttem zajló eseményekből, ez volt második meghatározó élményem. Ezek az emberek, akik közül néhányan tizenéves koromig éltek, folyamatos befolyást gyakoroltak rám, és akkor ebből sokat profitáltam. Hozzá kell tennem, hogy szüleim nagyon engedékenyek voltak velem szemben, semminemű nyomás alá nem helyeztek, ahhoz kezdhettem amihez akartam. Nagyon sokat jelentett ez a különleges melegség és megértés, melyet a szüleimtől kaptam, valamint három még életben lévő nagyszülőmtől, és anyai dédszüleimtől. Dédapám, aki 1878-ban született és 1963-ban halt meg, dédnagyanyám, aki 1888-ban, még sokkal hosszabban élt; meglehet hogy az ő első, csodálatosan illusztrált földrajzkönyvei ismertettek meg velem elsőként más országokat és civilizációkat. Bármiről beszélhettem velük, az “eltűnt időtől” kezdve a múltig, mely a szó legszorosabb értelmében egy másik országnak tűnt. Emellett később természetesen szót ejthetünk az iskoláimról is.

Laczó: Folytathatnánk a diszciplináris szocializációjával, vagy akár, tágabb értelemben véve, az intellektuális szocializációval. Említene válaszában vonulatokat, iskolákat vagy egyes szerzőket, akik döntő befolyást gyakoroltak Önre?

Antohi: Természetemnél fogva lázadó alkat vagyok, és szocializációmmal kapcsolatban mindig is elégedetlenkedtem. Ez eleinte társadalmi jelleget öltött, később politikai természetűvé vált, mikor már kezdtem felnőni, ami meglehetősen korán, 15 éves koromban megmutatkozott, és még nyilvánvalóbbá vált 17 éves koromra. Szóval jó 30 évnyi meglehetősen tudatos és egyre makacsabb lázadásra tekinhetek vissza, a szerényebb kezdetektől mostanáig. Ez alatt számos különböző befolyás ért, tervet dédelgettem és választáson mentem keresztül (melyek közül néhányra kényszer vitt rá). A problémám az volt, akárcsak más fiataloknak, kiknek a háttere és érdeklődése az enyémhez volt hasonlatos, hogy sok dolgot tudtam volna csinálni, és az ezek közti választás egész életemben nehéznek bizonyult. Alkalmanként igen fájdalmas döntéseket voltam kénytelen meghozni, mint például amikor a képzőművészetek iránti szenvedélyemen kellett túljutnom, a rajzolástól kezdve a művészettörténeten át az építészetig. Még mindig ezek a hobbijaim. Ezt az áldozatot azért kellett meghoznom, hogy a természettudományokra fókuszálhassak. Csak most remélhetem újfent, hogy egy nap visszatérhetek a rajzoláshoz, amikor majd nagyobb projektjeimet véghezvittem, vagy véglegesen átruháztam nálam jobb képességűekre.

Gimnáziumi éveim vége felé érdeklődésem a természettudományok felé fordult, különösképpen a fizika felé. Egy nagyon erős jászvásári gimnáziumba jártam, a Liceul Internat Costache Negruzziba, melyet 1985-ben mint modellközépiskolát alapítottak, és melynek programja heti 11 óra fizikát, 7 óra matematikát, és 6 óra elektronikát és számítástechnikát foglalt magába. Legtöbb társam okos és motivált volt, nyelvismereteiket és olvasási szenvedélyüket tekintve is kiválóak. Ebben a nagyon fontos periódusában életemnek a legfontosabb “felfedezésem” a két világháború közötti román kultúra volt. Ez 13-14 évesen következett be, családom emlékei és saját olvasmányaim révén, melyeket sikerült megmenteni a kommunista hitítélet elől, hiszen ekkor, 1970 körül sok mindent még nem adtak ki újra, vagy csak részben (jelentős kihagyásokkal). Ez újabb jelentős pont volt, hiszen bár a természettudományos érdeklődésem megmaradt, egyre inkább átcsábítottak a társadalom- és szellemtudományok. Ez akkoriban számomra természetesen filozófiát, teológiát, irodalomelméletet, történelmet, etnológiát, földrajzot, stb. jelentett. Valamivel korábban izgatott egy szellemi kaland, mely az egész világot magába foglalná, atomoktól a galaxisokig, és ezért a földrajz központi jelentőséget nyert számomra, mivel nekem ez számított a regina scientiarumnak, magába foglalva a kozmológiától és asztrológiától a civilizációkig és kultúrákig mindent. Olvastam von Humboldt utazásairól az Orinokón és az Andokban, La Pérouse, Captain Cook és a nagy orosz (sok esetben valójában német származású) felfedezők könyveit, és egy remek sorozatot a különböző civilizációkról, az 50-es években az egész táborban oroszból fordított népszerű tudományos művek sorozatát. A fizika iránti érdeklődésem szintén szorosan összefüggött hasonló sorozatokkal, többek között a fantasztikusan jó kézikönyvei Landaunak, Lifshitznek, Kitaigorodskinak hatottak rám; George Gamow és Carl Sagan nyugati, zsurnalisztikusabb kiadványai később jöttek; számomra ezek egy kvázi-Humboldi projektum részét képezték és annak vágyában öltöttek testet, amit manapság a „minden tudományának” szokás nevezni. Ez az enciklopédiai ihletésű program nagyon tetszett nekem, és horizontként egész életemben velem maradt. Később, mint említettem, elkezdett érdekelni a fizika, először a kísérleti, majd az elméleti is, amennyire meg tudtam érteni. Az utolsó pillanatban mondtam le a lehetőségről, hogy egy atomfizikára specializálódó bukaresti középiskolába menjek, és helyette a fentebb említett középiskola mellett döntöttem, melynek programja kevésbé volt specializálva, és ezáltal jobb esélyeket nyújtott interdiszciplináris tanulmányok folytatására. Úgy gondolom helyesen döntöttem. Ezeket a diszciplinákat, elképzeléseket és érdeklődési köröket a koromat figyelembe véve kell megítélni, hiszen évjáratommal többé kevésbé együtt nőttem fel, még ha közel is a legtetejéhez. Nem álmodozom arról, hogy úgy állítsam be magam, mint aki két évesen felfedezéseket tett, vagy hét évesen elképzelte az egész világot, pusztán arra szeretnék utalni, hogy megvolt ez a horizont, ambícióim, vonzalmaim, érdeklődéseim hamar jelentkeztek és kezdtek kiforrni. A 60-as, 70-es évek Romániájában rengeteg szó esett a jövőről, épp úgy, mint más kommunista országokban is - ez a jövőkép végtelen tudományos és technológiai haladásról szólt, és egyre kevésbé az ideológiai és politikai konfliktusokról. 1970-ben mindenki 2000-ről beszélt. Nem a nevetséges Y2K-féle módon, melynek agyatlan konzumapokalipticizmusát a média fújta fel a 90-es évek legvégén, hanem a globális, történelem utáni emberi társadalom képében, mely épp az űrkorba lépett és megtalálta a megoldásokat a Holdon és a csillagokon minden holdalatti problémájára (az „ideológiák halála”, a „rendszerek konvergenciája” volt e napok háttérzaja). A fiatalok sokat nyernének, ha legalább az akkoriban nagyon híres Római Klub riportjait elolvasnák, vagy egy részét az akkoriban születő tudományos fantasztikus vagy tudománynépszerűsítő irodalomnak. Vagy akár a bulvársajtót és a népszerű kiadványokat tanulmányoznák, melyekben a társadalmi képzelet oly nyíltan kifejeződött - Hegel, aki szerint a világszellemmel a napilapok által kerülünk kapcsolatba, ajánlotta volna a bulvársajtót is...

Ami végképp döntő szerepet játszott középiskolai éveim során az Mircea Eliade műveivel való találkozásom volt; ez magában foglalta az általa írt fikciós műveket és tudományos munkái egy részét, valamint naplóit és emlékiratait, melyeket külföldön jelentettek meg románul, 1973 után franciául és más nyelveken is. Az általa írt fikciós művek nem voltak remekek, de naplói és emlékiratai, habár töredékesek és gyakran rejtélyesek (és nem csak számomra azok), lenyűgöztek. Amikor a 80-as évek végén megjelent Romániában első alkalommal az álnaplója, A rövidlátó tinédzser naplója címmel, megtaláltam benne, amit mindig is feltételeztem róla: egy papinianuszi önmegvalósítási elánt, hírnévre, sikerre való vágyat, valamint a misztériumokba való beavatottságot (ami odáig terjedt, hogy folyamatosan átírta és visszavonta múltját, a valódit és képzeletbelit is); ez, sokkal szerényebb szinten, mutatis mutandis, az én horizontom is volt tizenévesként. Mindenek ellenére. Ezt lehet őrültségnek tartani, nem pusztán önfelnagyobbításnak. Bár ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint sokan feltételeznék. Oly keveset lehetett tenni és élvezettel csinálni, és annyi mindentől kellett elmenekülnünk, hogy az olvasás és alternatív univerzumok megálmodása, vagy “pusztán” történelmek és életrajzoké szinte magától értetődő volt…Van egy hasonló dokumentum korosztályom értelmiségi vezetőinek egyikétől, az ő neve Horia-Roman Patapievici; a könyv megjelent angolul is a CEU Pressnél, Flying against the Arrow címmel. Egyidősek vagyunk, mindketten 1957-ben születtünk. Hasonló fejlődésregényen ment ő is keresztül, ami jellemző volt generációnk legjobb képességű tagjaira, akik a természet- és a bölcsészettudományokra is nyitottak voltak. Közülünk azoknak voltak ilyen ambíciói, akiknek az érdeklődése és kiváncsisága ennyire átfogó volt, még ha csak szerény szinten is. Én nagyon korán úgy gondoltam, hogy az intellektuális programom egybeesik a világgal. Ez szerénytelen, de nem is eredményekről beszélek, hanem ambíciókról, álmokról, fantáziálásról, hajlamokról. Ezek egyetemesek, végtelenek, kozmikusak, metafizikusak, transzhistorikusak voltak.

Hogy visszatérjünk formális oktatásom történetéhez, mint mondtam a természetudományokra fókuszáltam tizenévesen. Ez sok energiámat lekötötte, míg rá nem jöttem, hogy olyanokkal kellene versengenem, akik a fejlett országokban élve rendelkeznek a számítási lehetőségekkel, kísérleti apparátussal, laboratóriumokkal, melyek nekem sose állnának rendelkezésemre. Ha csak nem emigrálok, másodrendű tudós maradnék. Sikeréhségemet nem lehetett kibékíteni ezzel a felismeréssel, és így hirtelen átváltottam arra az egyetlen egyetemi pályára, amit csinálhatott olyasvalaki, aki nem akarta, hogy beleavatkozzanak dolgaiba, visszabeszélt tanárainak, ellentmondásos volt, és képtelen volt, vagy szimplán nem akart kapcsolódni a diszciplináris szocializációhoz. Így kerültem a jászvásári angol és francia szakra. Ami nem akadályozott meg abban, hogy mindenféle egyéb dolgot is elolvassak. Mikor a középiskola végefelé jártam, már szilárd meggyőződésem volt, hogy a szűk specializálódás nekem nem való, és a formális oktatás intellektuális fejlődésemnek csak kis része lesz. A legkevésbé meghatározó része rádásul. Az e kereteken kívüli tanulás sokkal jelentősebb, vonzóbb, gyümölcsözőbb volt.

Sokan bizarrnak tartottak, azt hiszem, de ez nem zavart. Akiket csodáltam elfogadtak olyannak, amilyen voltam, és elkezdtek személyes és komoly befolyást gyakorolni rám. Mentoraim közé tartozott Alexandru Zub, aki 1934-es születésű, és akit szinte naponta láttam; a történetírás történetével foglalkozik, eszme- és kultúrtörténettel, lenyűgöző elméleti háttérrel, tág értelmiségi és kulturális horizonttal. Aztán a filozófus Mihai Şora, aki 1916-ban született, diákja volt Mircea Eliadenak és Nae Ionescunak (aki az ún. 27-es generáció mestere volt), barátai közé tartozott Eugène Ionesco és Cioran is, és a legszorosabb kapcsolódásomat jelentette a két világháború közötti generációhoz. Később nagyon fontossá vált számomra az irodalomtudós és eszmetörténész Adrian Marino. 2001-02-ben, hogy mentorságukat és támogatásukat elismerjem, hogy segítsek közérdeklődésre érdemes elképzeléseik elterjesztésében, mindnyájukkal interjúkötetet publikáltam. Hozzájuk közvetlenül kapcsolódtam. Tanultam tőlük, és intenzív eszmecsere folyt köztünk. Egyéb modelljeim is voltak, akiket az ember könyvekből szerezhetett. Szerencsémre “szimultán” követhettem a nemzetközi akadémiai, kulturális, ideológiai és politikai fejleményeket könyvek és folyóiratok által, melyeket utazási lehetőségekkel rendelkező emberek, külföldi tudósok, és barátok becsempésztek. Ez nagy luxus volt a szigorú román izoláció korában, főleg egy jó egyetemi könyvtárral kombinálva, melyben a legtöbb diszciplina kánonja megtalálható volt, szisztematikusan 1948-ig, kevésbé a 60-as évek közepétől a 70-es évek végéig, mikor a kései kommunista rendszer bevezette a végső intellektuális zárlatot országomban. Ehhez hozzá kell venni többek altruista személyes bibliográfiai segítségnyújtását, különösen Alexandru Zubét, aki szinte évente utazhatott, mint korábbi Humboldt Ösztöndíjas (ami szerény „kompenzációt” jelentett azért a hat évért, amit kemény politikai börtönökben és munkatáborokban volt kénytelen eltölteni), és hosszú éveken át hozott könyvek és folyóiratok mellett (fénymásolt) különleges publikációkat, melyeket máskülönben nagyon nehéz lett volna beszerezni, a cenzúra vagy a pénzhiány miatt. Sok publikációt egyedül én olvastam el, ami Zub hozzájárulását már-már önfeláldozássá tette – könyvtárakban megkereste, megvette/lefénymásolta (alacsony ösztöndíjából), hátán hozta vissza Romániába, stb. …

Legalább ennyire hasznomra volt baráti köröm különleges befolyása. Ezt Patapievici is a legfontosabb elményének nevezi, és véleményem szerint igaza van. A mieink sok szempontból lancasteri tanulmányok voltak (ahogy ez még a 19. században volt ismert), egy informális tutori rendszer, arra az elvre alapozva, hogy egymást tanítjuk. Szerencsémre a második legfiatalabb tagja voltam annak az alternatív jászvásári kulturális, ideológiai, politikai miliőnek, mely a nyolcvanas évekre alakult ki, és tagjai legalább 10-15 évvel idősebbek voltak. Nagyon vonzónak találtam az általuk vadul vitatott témákat, akárcsak az intellektuális-egzisztenciális stílusukat. Nem volt hasonlóan inspiráló és kihívást jelentő élményem, mint amilyen ebben az ún. jászvásári társaságban. Egy olyan kör, melynek tagjai vibráló és sokoldalú értelmiségi, társadalmi, ideológiai meggyőződésekkel és hátterekkel rendelkeztek – bármely mérce szerint mérjük is.

Összességében, a rám gyakorolt befolyás sokrétűnek mondható, és többnyire az oktatási rendszeren kívülről, gyakran ellenére és szellemével ellentétesen érkezett. Ennek ellenére, a legtöbb román (és kelet-európai) elitértelmiségivel szemben nem hiszem hogy a formális oktatás pusztán másodlagos. Azon kevesek közé tartozom, akik e csoportból úgy döntöttek, hogy részt vállalnak az oktatási reformban. Így a 1989. decemberi “forradalom” után egy évig az Oktatási és Tudományos Minisztériumban dolgoztam. Ha nem is fogadod el, amit a rendszer veled vagy számodra tesz, vagy akár el is utasítod, ennek a rendszernek lennie kell. Ideális esetben jól artikulált, ambiciózus, átfogó, szofisztikált lenne.

Laczó: Mi érdekli a történelemben, és hogyan definiálná a történelemmel kapcsolatos koncepcióját? Hogyan értékeli a történelem és más szakterületek közötti kortárs kapcsolatokat? Ehhez kapcsolódva, leírná az ideális történészről alkotott képét?

Antohi: Ezek hatalmas kérdések! E témákat több kötetnyi terjedelemben kellene kifejteni. Megpróbálok, képességeimhez mérten, röviden válaszolni. A történelem iránti érdeklődésem következett a neveltetésemből. Családom meglehetősen megsínylette a történelmet, mint említettem. A történelem jött hozzánk, és nem lehetett megkerülni. Az enyémhez hasonló hátterűek számára három lehetőség adódott. Az első a történelem ignorálása volt, tudományok választása, a technológia és egyéb területek révén, melyeknek nem volt sok közük a történelemhez. Sokan így döntöttek. Mások bojkottálták a történelmet, tudatosan elleneszegültek, dehistorizáltak mindent, annak ellenére, hogy humán- és társadalomtudományokat műveltek. Habár nem volt nagy történelemelméletem 12 éves koromban, és most sincs, volt egy harmadik lehetőség, mely fokozatosan alakult ki: arra tett kísérlet volt, hogy mindig mindent a történelmi élményekkel (a sajátokéval, családoméval, országoméval, már amennyire ez utóbbival tisztában lehettem) kapcsolatba hozzunk. A kommunista rendszer áldás volt számomra abból a szempontból, hogy számos társadalmi miliőt megismerhettem: a kis elmaradott falvat kollektivizáció idején és azután; a nagyobb falvat és kisvárost a szovjet-típusú urbanizáció és iparosodás idején; a közepes méretű egyetemi várost melynek aranykora fél évszaddal korábban volt; a fővárost és így tovább. Ennek következtében változatos élményeim voltak, melyek elkezdtem hatni rám, először “objektív”, később “szubjektív” értelemben is. Sok szempontból mindegyik laboratóriumnak számított, kísérleti terepnek. Én voltam egyike a kísérleti nyulaknak, akik viszonylag korán valamennyire tudatossá váltak és később úgy reagáltak, ahogy az az eredetileg megírt színdarabban nem volt feltételezve. (Alekszander Zinovjev állathasonlatában a patkánnyal példálózott, nem a kedvesebb újguineai egérrel,[1] mint a homo sovietucus metaforájával; Orwell a mesei hagyományokat hűbben követte az Állatfarm c. műben, mikor ragaszkodott az állati (azaz emberi) sokszínűséghez. Habár Zinovjev közelebb állt a kommunista antropológiához, hiszen senki sem lehetett állandó jelleggel igazán másmilyen a szovjet bestiáriumban.)

Kezdetben egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez lesz a foglalkozásom, bár mindig is érdekelt a történelem, a társadalom, az ideológia, a kultúra. Bármilyen tudományos céljaim vagy értelmiségi érdeklődéseim voltak is, a történelem adta meg az alaphangot, azaz mindig úgy fogtam fel a dolgokat, hogy minden történelmileg történt, a történelemben, a tér, az idő, az időbeliség és a cselekvések konkrét, specifikus formájában. Amikor komolyabb döntési helyzetbe kerültem, úgy döntöttem, hogy munkámmal integrálni próbálom a történelmi élményeket a történelemre való reflektálással. Ez lett a legfőbb elméleti alapállásom a történelmi tanulmányokkal, mint akadémiai diszciplínával kapcsolatban. Emellett Romániában elkötelezett szemlélővé váltam, látni akartam mi történik hosszútávon, ezért fontos volt számomra historizálni saját élményeimet és a jelen megértését.

Történelmi megközelítésem az emberi tevékenységek minden területét kapcsolni próbálja “olvasataikhoz.” A legtöbb projektben, melyen dolgozom, próbálom összekötni az empirikus kutatást a történelemelmélettel, valamint más területről származó reflexiókkal és befolyásokkal. A történelem véleményem szerint egy interdiszciplináris tudomány, ezen felül egy episztemológiai és metafizikai modalitás is. Nem olyan rigorózus, mint amilyennek a filozófiát tartották egykor, se nem annyira pontos, mint amilyennek a természettudományokat képzelték, de egy összetett interdiszciplináris program, munkás empiriailag, és szisztematikusan elméleti. Kapcsolódik (vagy kapcsolódnia kellene) a teológiához, a filozófiához, különösképpen a metafizikához, de a logikához és az episztemológiához is, az összes szomszédos és távolabbi diszciplínához is. Az átfogó horizontja ezeknek a területeknek és alterületeknek, diszciplínáknak és interdiszciplináris elegyítéseknek a történelmi élmények és reflexió közötti kapcsolat, melynek központjában a történetiség fogalma áll. Sajnos, a legtöbb egyetemen és kutatóintézetben nem mindig ez a helyzet. Gyakran közvetítenem vagy fordítanom kell kategóriák szintjén két, három vagy több különböző “embertömeg” között: először is az elméletiek és az “igazi történészek,” az “empiristák” között. Köztük van egy harmadik társaság, akikhez nagyon mélyen kapcsolódom, talán a legmélyebben, mivel ők kötődnek legdirektebb módon családom tapasztalatához. Ez a csoportot vannak akik memorians-nek hívják (ezt az angol kifejezést úgy tűnik Carol Gluck találta ki). Ők az emlékezés aktivistái, akik be akarnak avatkozni a társadalmi emlékezés folyamatába. Ez már igen korán része volt az állampolgári és politikai hitvallásomnak, melynek elsődleges formája (egy erős, bár főként passzív) ellenállás volt a történelem orwelli átírásával szemben, a nagyszámú “új ember” előállításának, kiknek képzeletbeli, fiktív emlékei vannak – ezt a folyamatot, Poppert parafrazálva, a történelem mérnöki megközelítésének nevezném.

Ezáltal vázlatosan megrajzoltam ideális történészem portréját is. Kapcsolatban kell állnia a világgal, melyben él, és annak összes múltjával. Nem bízhatom meg olyasvalakiben, aki az aztékokról vagy a sumérokról ír, miközben hülyeségeket beszél a világunkról, melyet sokkal könnyebben érthetne. Van egy régi episztemológiai imperatívusz, amit Aquinói Szent Tamás az igazság definíciójaként határozott meg: adequatio intellectus ad rem. Ez az adequatio különösképpen nehéz, mikor az ember különböző világokat próbál áthidalni (ezt Reinhart Koselleck és újabban Francois Hartog a történetiség rendjeinek nevezett, specifikus artikulációs modalitásai az idő három kategóriájának, a múltnak, jelennek és jövőnek, melyekkel a történész dolgozik). Nem hiszem, hogy lehetséges egyben specializálódni, még ha nagy kihívás elsajátítani akár egyetlen intellektuális nyelvet is, nem is beszélve a forrásairól, tényeiről, és értelmezéseiről egy család egyetlen évtizedének. Ha ezt az állítást radikalizálni akarjuk, az ember saját élete tíz másodpercének kimerítő vizsgálata szinte végtelen tudósi programat biztosít. A legkisebb idő-tér-cselekvési egység, amit el tudunk képzelni hatalmas kihívást jelent - “belehatolni,” “kibontani.” Szinte reménytelenné vélik a helyzet, ha az időt kibővíted egy évtizedre vagy századra, a teret egy régióra vagy országra, a cselekvők körét pedig interaktív szereplők sokaságára. Nagy számú elmélet és mennyiségű empíria tudása, különböző ismeretek, tág horizont, kritikai gondolkozás, az ambició és bátorság a nagy kérdések feltevéséhez és megválaszolásához – ezek is az ideális történész tulajdonságai, ahogy én elképzelem. Nem hiszem, hogy bárki elérheti ezt. Egy témára fókuszálni, egy szövegtesttel foglalkozni évtizedekig és alkalmanként jelentős eredményeket elérni egy konkrét területen sokkal gyakoribb teljesítmény. Az ilyen teljesítmények elismerésre méltóak, természetesen. Én azonban inkább a rizikót vállalók kisebbségéhez tartozom, a fauszti boldogtalanokhoz, akik mindig egyre többet akarnak tudni egyre több dologról. Ezt inkább tekintem mentális, pszichológiai hajlamnak, mint konkrét programnak. De ez a “kozmikus” horizont (abban a humboldti értelemben, amire már utaltam) nagyon lényeges. Életünk lineárisan halad, és egyik témáról a másikra váltunk. De agyunk nem lineárisan működik. Képes feladatok párhuzamos elvégzésére, melyek hatással vannak egymásra. Helyesen kell eljárnunk, tiszteletben tartva nagy kapacitású agyunk lehetőségeit, hagyni hogy ennek megfelelően tevékenykedjen.

Laczó: Szeretnék rákérdezni értelmiségiként szerzett politikai tapasztalataira. Hogyan és miért kezdett politikai tevékenységet folytatni és miért hagyta abba? Miként tekint vissza az évek során szerzett politikai tapasztalataira?

Antohi: Első értelmiségi kapcsolatom a politika szférájával automatikusan alakult ki családi környezetemben. Első komoly állampolgári-politikai cselekedetem egy szamizdat publikáció kezdeményezése volt, egy meglehetősen ártatlan magazin tizenéveseknek, A4-es lapon, kézzel írott mű. Elitgimnáziumi élményeinkről szólt. 11 és 15 éves korom között rajzoltam, többnyire tanárainkat karikírozva, 15 évesen pedig összegyűjtöttem ilyen jellegű rajzaimat egy tiszavirágéletű publikációban, melynek Bulevardul volt a címe. Nem minden tanárom értékelte ezt, de nem kerültem bajba. Ehhez az ironikus és szarkasztikus szellemiséghez tértem vissza 17 évesen, hozzátéve tudatosabb, radikálisabb, már politikusabb nüanszokat. 1974 áprilisában új sajtótörvény lépett életbe Romániában. Nagyon figyelmesen elolvastam, hogy találjak valami lehetőséget az ellene való cselekvésre, vagy megkerülésére. Nem sokat tehettem. A törvény állítólag megszüntette a cenzúrát, miközben újraintézményesítette, nem csak a szerzők agyában (az öncenzúra addig is létezett), de minden szerkesztői hivatalba leosztva, mindenütt jelenlévővé téve. E törvény hazug volt, hamis jele volt a liberalizációnak. Ez volt az utolsó cselekménye a deliberalizációnak, mely 1971-ben kezdődött, egy rövid enyhülési korszak után, melyet a rezsim még a 60-as évek közepén kezdeményezett.

Rájöttem, hogy a pártállam egy dologra nem gondolt, mégpedig hogy lehet valamit kézzel, egy példányban is írni, kézről kézre adni. A magazinunkat az okos, érdeklődő 70-es évekbeli fiataloknak írtuk, filozófiáról, költészetről, zenéről (a Yes-ről és a Pink Floydról, jazzről, komolyzenéről, és így tovább), sportról szólt. Sok hozzájáruló volt, és három főszerkesztő, én voltam a vezető és az írnok is egyben: én másoltam le mindent kézzel. A Major elnevezésű (ami 17, 18 éves korunkra és ambicióinkra is vonatkozott) magazinunkat értékelték a tanárok, sőt, az iskolaigazgató is. Azonban a titkosrendőrség érdeklődését is felkeltette. Akkor jöttek el, amikor a fénymásolt példányok megjelentek középiskolákban és a városi egyetemen. Olyan emberek fénymásolták le és adták tovább, akiket nem is ismertünk. Az írógépeket kontrollálták, később regisztrálni is kellett őket a rendőrségen, de a fénymásolókra ez nem vonatkozott. Létezett egy kizárólagossági szerződés a Xerox és a kommunista Románia között, ilyen gépek voltak kutatóintézetekben, nagy gyárakban, stb. Ennek egyik előre nem látott következménye az lett, hogy azok, akiknek hozzáférésük volt e gépekhez, másoltak magánhasználatra és a virágzó feketepiacra (elit darabokat, külföldi vagy pre-kommunista könyveket, pornográf naptárakat, népszerű irodalmat). Ez a Xerox monopólium, ami más “népi demokráciákból” is ismerős, hasonlatos volt egy bizonyos whiskimárka kvázi- monopóliumához, melyet Ceauşescu fia Nicu ivott, és melyből hihetetlen mennyiségű üveg volt, más márkájú meg egyáltalán nem a 80-as évek közepén Romániában.

E szamizdat vezetett a titkosrendőrség közbeavatkozásához. Eljöttek iskolánkba vizsgálatokat folytatni, megfélemlíteni, zsarolni és nyomást gyakorolni. Így 1976. február végétől jelenteni voltam kénytelen a rettegett Securitatenak.[2] Úgy 1974 és 1989 között permanens megfigyelés alatt éltem (még akkor is, mikor magam is jelentettem, mivel jelentéseimet “őszintétlennek” ítélték a fennmaradt dokumentumok szerint), állandó nyomás alatt, ami jelentősen megnövekedett 1983 májusában. Ez újfent egy publikációval függött össze. 1982 óta főszerkesztője voltam az egyetemünk folyóiratának, a Dialognak, amit állampolgári-politikai-intellektuális engedetlenségként csináltam. Ennek következményeként a Dialog a (viszonylagos) szabad véleménynyilvánítás fórumává válhatott, és lelkesen mutatták be a Szabad Európa Rádió román szekciójában (ami a legfontosabb hiteles kulturális-ideológiai forrás volt sok értelmiségi és olvasó számára, akik a “csendes civil társadalmat” alkották a kommunizmus idején). A Dialog kör néhány tagja (akik többé-kevésbé egyeztek a Romániában jászvásári társaságként ismert körrel, akik a Dialog és egy másik diáklap, az Opinia studenteasca körül gyülekeztek) diplomatikusabb, visszafogottabb volt, ellensúlyt képezve, és bizonyos mértékig helyet (akármilyen szűket is) biztosítva a radikálisabb szárnynak. Két nagyon radikális tagunk volt, Luca Pitu és Dan Petrescu; később nyíltan vállalták disszidensségüket, különösen Dan, akinek könyvnyi dialógusa a romániai helyzetről a kör egy másik tagjával, Liviu Cangeopollal, melyet kicsempésztek az országból 1988-ban, csak 1990-ben jelenhetett meg (ha korábban jelent volna meg, akkor a kevés bizonyítékok egyikévé vált volna, hogy Romániának is megvoltak a disszidens értelmiségiei). Ők fogalmaztak meg egy antikommunista platformot, a rezsim radikális kritikáját, felhívást megszüntetésére, a mi nevünkben is.

Egy sor egyéb dolgot is csináltunk. Például egy regényt kezdtünk írni, egy poszmodern paródiát a kollektivizációról. A cím az én ötletem volt, egy sztálinista könyv címének átirata, a visszatérés szót hozzátéve, Huxley Visszatérés a szép új világba, vagy Samuel Butler Erehwon Revisited c. művének szellemében. Négyen fejezetenként írtuk. Én írtam az elsőt, meghatározva a történést és a hangnemet is nagyjából. 1982 decemberében a fiatal írók konferenciájén Dan Petrescut és engem kértek fel, hogy néhány esszénket olvassuk fel. Úgy döntöttünk, hogy inkább e regény részleteit olvassuk fel. Én szó szerint idéztem Gheorghiu-Dej (Románia sztálinista diktátorának) egyik beszédét, miközben Ceauşescu furcsa hangját imitáltam. Ezt posztmodern anakronizmusnak nevezhetjük. Végülis egy kísérletről volt szó. Számos idézet, alluzió, allegória és hasonló retorikai trükkök voltak a szövegben, egyidejűleg esztétikai és egy (szubverzív) politikai metaszöveget hozva létre. Sok homályos, (ön)ironikus, parodisztikus referenciával megspékelve jelentős irodalomelméleti szövegekből, filozófiából, stb., miközben a történet falusi parasztokról szólt, a termelőszövetkezetről, traktorokról, stb. A titkosrendőrség nem értékelte posztmodern kísérletünket. Ők csak szó szerinti olvasásra voltak hitelesítve… Elkobozták 1983 májusában egy rendőrségi akció alkalmával. Azóta sem került elő. Ez is gépelve volt, szintén egyetlen példányban. Reménykedünk, hogy elő fog kerülni, amikor az összes Securitate archívumot ténylegesen megnyitják.

E csoport (mely, mint minden csoport, koherensebbnek tűnt a kívülállók számára) a hatóságok szemében kezdett veszélyessé válni. Fel kellett oszlatni, és mi számítottunk is erre. Leváltottak minket a szerkesztőségbeli pozícióinkból, és komoly nyomást helyeztek ránk; két kirakatpert szerveztek az egyetemünkön a vizsgálatok és hónapokon át tartó hajsza után. Ezek látszólag különállóak voltak, de azonos forgatókönyv szerint zajlottak. Egyikben a szerkesztési bizottság elnöke, Alexandru Calinescu szerepelt, a másikban én, a főszerkesztő. Alapvetően a Szabad Európa Rádió román szekciójának gyors és hangos intervenciója mentett meg minket, mely a nyugati közvéleményt mobilizálta érdekünkben. Természetesen nem voltunk hősök. Legalábbis én nem voltam az. Nem volt meg a bátorságom ahhoz, hogy lázadjak és szabaddá tegyem magam. A mi “csoportunk” közel sem volt ahhoz a szinthez, amit a kevés igazi hős elért, mint például Paul Goma író, aki korábban politikai alapon volt bebörtönözve és csatlakozott a Charta 77-hez, és próbálkozott egy értelmiségi-munkás szövetség tető alá hozásával. Ezt a szintet érte el Dan Petrescu, később, különösen 1987 után. Ilyen volt ifjúságom atmoszférája, dióhéjban. A mai napig hiszek abban, hogy az értelmiségieknek részt kell vállalniuk a közügyekben, és teljes erőbedobással bele kell vetniük magukat az aktuális ügyek megtárgyalásába (ha nem is mindig szolgálhatnak megoldásokkal). Én ezt teszem mind a mai napig, még ha a távolból is.

Azt is hozzá kell tennem, hogy akkoriban nem tudtam, hogy a legtöbb kelet-európai értelmiségi csalódást kelt majd a közhivatalokban a kommunizmus bukása után. Ha értelmiségiként vagy egyetemi emberként ilyen pozícióba kerülsz, akkor az intellektuális projektjeidet félre kell tenned, és a munkádra kell fókuszálnod: válj bürokratává, rutinizáld karizmádat, felesd el a többi dolgot! A legtöbb értelmiségi erre nem volt képes. Pszichológiailag, strukturálisan, oktatásuknak, képzésüknek köszönhetően, nem pontosan tudom miért, de igen komoly panaszokra adtak okot. Mikor lehetőségem volt a kormánynak dolgozni 1989 decemberében, Şoraval, azonnal rábólintottam. Az oktatás reformjáról ábrándoztunk 1989 előtt, ideális kormányokat alakítottunk, stb. Mint tudod, Romániában nem tárgyalásos volt az átmenet, nem voltak kézfogások, mint Magyarországon, és erre a fordulatra senki sem számíthatott, de néhányan azért alkalmazható ötletekben gondolkoztunk a bizonytalan posztkommunista jövővel kapcsolatban. Szóval kapva kaptam az alkalmon, és csatlakoztam az Oktatási és Tudományos Minisztériumhoz, és majdnem egy évig hivatalban maradtam, az állami iskolarendszer menedzselésével és reformjával foglalkozva (melynek része volt az etnikai kisebbségek iskolázása is, különösképpen a magyar kisebbségé). Nagy nehézségekkel kellett megküzdenem, cselekvés közben tanultam a szakmát, mohón olvasva a releváns műveket. Azt hiszem, elég jól beletanultam. Így jutottam a világbanki állásomhoz, ahol tanácsadó voltam, az oktatás és tudományos élet kelet-európai reformjával kapcsolatban, amiből rengeteget tanultam. Mikor a posztkommunisták hatalma megszilárdult, részben mivel értelmiségi kollégáim elhagyták a színpadot, vagy eleve meg sem jelentek rajta, úgy döntöttem, inkább akadémiai karrieremet folytatom. Egyre elképzelhetetlenebb pozícióba kerültem. Politikai oldalak között kellett választanom. A pillanat már nem volt forradalmi, az ügyek egyre inkább menedzselés kérdéséve váltak, lassan restaurációssá vált a helyzet; hozzá kellett járulnom néhány kezdeményezéshez és akcióhoz melyekkel nem tudtam egyetérteni; egyre több politikai és klientalisztikus nyomásnak kellett volna megfelelnem. Több promóciós ajánlatot visszautasítottam, és amikor a minisztériumi jelenlétem saját megítélésem szerint haszontalanná vált, otthagytam.

Úgy döntöttem, mint már mondtam, hogy akadémiai projektjeimet folytatom. De a mai napig elég jól tudom, mi zajlik Romániában, és változatlanul részt veszek állampolgárként és politikailag, mint értelmiségi. Ez akkor is így volt, mikor Franciaországban, Németországban és Amerikában éltem, és különösen így van most, hogy időm nagy részét Budapesten töltöm, egy éjszakai vonatútra Bukaresttől. Úgy ítéltem meg, hogy időm és energiám legjobb patriotikus befektetésére akkor vagyok képes, ha topográfiai értelemben hazámtól elkülönülve élek. Ennek következtében akadémiai karrierem is fejlődhetett, és közértelmiségiként is hatékonyabb lettem. Fél generáción át, 2006. októberéig ez volt az életem.

Laczó: Tudva, hogy mennyire nehéz bemérni olyan országok értelmiségiei közötti viszonyokat, melyeket nem ismerünk igazán jól, és figyelembe véve a román kulturális élet jelenségeivel kapcsolatos magyarországi ignorancia mértékét, megkérném, írja le, hogyan látja helyét a román értelmiségiek közösségében. Mik a fő választóvonalak, legyenek akár kulturális, diszciplináris vagy politikai természetűek? Mely csoportokat vagy egyéneket értékel nagyra, és kikkel van nézeteltérése vagy vitája?

Antohi: Mint említettem a 80-as években a jászvásári csoport tagja voltam, és ez igazán intenzív szocializációt jelentett. Lehetőségeink behatároltak voltak, nem utazhattunk és nem tehettünk sokat. 1989 előtt radikális voltam, de nem voltam eléggé bátor a cselekvéshez, különösképpen mert folyamatos megfigyelés és nyomás alatt éltem, mint már említettem. Már akkoriban is gyanítottam, hogy sokan, akik ellenezték az akkori politikai helyzetet, hajlandóak lennének más viszonyokat elfogadni, ha több nyilvánosságuk lenne, némi privilégiumuk és így tovább. A kommunista országok esetében a szent/disszidens auráját nem olyan sok választja el az opportunista privilégiumaitól – azétól, aki betartja a szabályokat. Néhányunknak volt bátorsága nyíltan disszidenskedni és meg is kaptuk a magunkét. Én ennek a vesztességüket elfogadó társadalmi szegmensnek az alsó végén voltam, elfogadtam hogy a vesztesek közé tartozom, és alkalmanként jelentős veszteségeket voltam kénytelen elkönyvelni (Utóirat 2006. decemberéből: az 1976 és 1982 között írott alkalmankénti jelentéseim nem javították helyzetemet semmilyen szempontból, az „ördöggel kötött szövetség” az én esetemben nem működött. A semmiért veszítettem el morális tartásomat, az önbecsülésemen túl! Úgy gondoltam nincs más választásom, mivel semmilyen védettséget nem élveztem volna, ha a fenyegetéseket (kirúgás, bebörtönzés, stb.) beváltani próbálnák.) Máskülönben a politikai-történelmi-ideológiai pozícióm meglehetősen ellentmondásmentes volt; nem az „organikus” osztályharcos szellemiség volt (ilyen elképzelésekben nem hiszek), de a környezetem kommunizmus iránti antipátiája engem is jellemzett. Ezek a tényezők relevánsak maradtak 1989 után is, mikor felfedeztem, hogy akik ellenezték a kommunista rendszert, igen különböző megfontolásokból tették ezt. Hogy egyszerűen fejezzem ki magam, vannak, akik nem képesek alkalmazkodni semmilyen rendszerhez, semmilyen rendhez. Permanens forradalmárok, ok vagy ok nélkül lázadók, akik átalakítják és átpozícionálják disszidenciájukat, vagy kognitív disszonanciájukat, melyet minden rendszerben megőriznek. Ez emlékeztet a túlprivilégizált és önigazoló szellemiségű nyugati értelmiségi típusra, mely időről időre valami jó ügyet kezd szolgálni. Ez morális szempontból tiszteletet érdemel, de antropológiailag gyanús. Vannak olyan privilegizált emberek, akiknek őszinték a morális aggodalmaik, de látszólag kisebbségben vannak.

Vágytam valamilyen tanulmányok folytatására. Ami megkülönböztet, hogy rendszerezetten olvastam politikai filozófiát, politikatudományt, általában a társadalomtudományokat, hogy megértsem mi zajlik a való világban. Kompetenssé lettem, sőt profivá a politikával kapcsolatos reflexió terén miközben a történelmet átéltem, politikailag aktívvá váltam, majd abbahagytam. Ez igen kevés románnak a becses társaságába tartozóvá tesz. Legtöbb kollégánk megértéséhez kulccsal szolgál Tocqueville, aki az „absztrakt és irodalmias politizálásról” írt, melyet irodalmárok, filozófusok és mások disszeminálnak, hasonlóan más kelet-európai országokban is. Ugyan alig voltak még diszciplináris határok a korai poszt-1789-es korban és az 1830-as években, amikor Tocqueville Az amerikai demokrácia c. művét írta. Arra figyelt fel, hogy az egész francia nemzet formációját és gondolkodását meghatározták az irodalmárok elképzelései, szótárai, történelemértései, melyek „fentről” a társadalom alsó osztályaiig elértek és hatottak. Szóval ahelyett, hogy a politikai realitásokról és a változtatás lehetőségéről vitatkoztak volna, elvek, vágyképek, elképzelések, ábrázolások diszkurzív útvesztőjében találták magukat. Ez volt a helyzet sok keleti értelmiségivel is, és 17 évvel 1989 után még mindig ez jellemzi némelyiküket. Én nem vagyok ilyen. Értelmiségi fejlődésem ezt az állítást igazolja, az 1970-es évek közepétől kezdve az utópizmusról szisztematikusan olvastam, és a 1980-as évek kezdetétől kritikailag írtam az utópiákról. A könyveim és a legtöbb cikkem, melyek még 1989 előtt születtek az utópizmusról szóltak. Úgy gondoltam, én is egy utópiában vagyok kénytelen élni (számomra megkülönböztethetetlen az utópia és az antiutópia). Reméltem, hogy belülről tudok hozzátenni valamit az utópiák kritikájához, és így hasznosíthatom a magam (mizerábilis) életélményét, nem csak az olvasmányaimat.

Ennek következményeként, jobban fel voltam készülve és kompetensebben tudtam megközelíteni mindazt az újdonságot mely 1989 után ért minket. Ha megnézi valaki az 1989 előtti írásaim listáját, melyek közül volt, ami csak 1990 és a cenzúra megszüntetése után jelent meg, akkor érzékelhetővé válik az erősen politikai természete az általam a kommunizmus idején olvasott műveknek. A legtöbb román értelmiségi nem ismeri e művek többségét. Az utalásaik többnyire „absztraktak és irodalmiak,” személyes élményeik pedig korlátozottak. Rengetegen, talán a többség városi priviligentsia családok leszármazottja, ők így vagy úgy jobb életet élhettek, mint én. Ezért is kezdtem el az Oktatási és Tudományos Minisztériumban dolgozni. Szerettem volna a társadalom minden rétegéhez tartozó gyereknek biztosítani a hozzáférést minőségi könyvekhez, magához az olvasáshoz, mivel tudtam, hogy az alulprivilegizált csoportok helyzete még rosszabbra fordul majd, ha az új politikai rendszer elitje kirekeszti őket. Emellett szerettem volna a kommunista Románia antiutópikus hagyatékát magjában kiirtani – az oktatás és ideológia területén.

Hogy pozíciómat Románián kívül is értsék, említenem kell ragaszkodásomat egy adaptált liberalizmushoz, melyben konzervatív elemek is szerepelnek. Ez Tocqueville-ig megy vissza, ha értelmiségi leszármazásomról kell nyilatkoznom, mindenképpen tagja e „családnak” Raymond Aron is és az ő „iskolája.” Szóval mikor még a baloldali illiberalizmusokhoz intéztem kihívásomat fiatalon, különösképpen a nemzeti kommunistákhoz és a kevés romániai marxistához, akkor a két világháború közötti román kánon hasznos volt, antikommunizmusa miatt. Mikor a kommunista rendszer megbukott, és a posztkommunista nemzeti kommunisták határozottan jobbra tolódtak, kihívást a (szimmetrikus) jobboldali illiberalizmusnak intéztem. Így a liberalizmus tradíciójához tartozom, Tocqueville-tól Aronon át, a történetiséget hangsúlyozva, azaz a változó időbeli, térbeli és cselekvésbeli konstellációkat különösen figyelembe véve. E hangsúly szintén jelentős különbség köztem és román társaim között. A történelmi tanulmányokhoz talán legszorosabban az anakronizmusokon való szörnyülködésem köt. Fontos számomra a történelmi fejlemények követése és a történetiség rezsimjeinek ismerete (melyek kizárólag keveredve, hibridizált formában, összetetten léteznek). Szeretnék rekontextualizálni, repozicionálni elveket, melyeket tekinthetünk időfelettinek, bár véleményem szerint kizárólag időben, történetileg érthetőek és alkalmazhatóak.

Úgy gondolom, jobban látom országomat, mint sokan, akik ott élnek. Ezt ki is szoktam jelenteni vitákba való beavatkozásaim idején, és vannak, akik egyetértenek ezzel. Mások nem. Ők szeretnének olyan utazónak beállítani, aki alkalmanként megjelenik, és a helyieket próbálja kioktatni. Néhány közismert értelmiségi és akadémikus, aki Romániában maradt, elvakult növekvő privilégiumai miatt, melyeket az elmúlt 10-15 évben nyugati szervezeteknek köszönhetnek, mint amilyen a Soros Alapítvány is. Ezek az emberek, akiket többnyire „politikai elemzőnek” neveznek manapság, az utóbbi időben különböző kiadványokban és a médiában való szerepelésük következtében anyagi körülményeiket tekintve igen kényelmes életet élhetnek (vannak olyan TV beszélgetőműsor-vezetők, akik 10-20 ezer eurót keresnek havonta); ők egyszerűen elfeledkeztek a román társadalom többségéről és alsó rétegeiről. Sok közérdekű ügy nincs megbeszélve, miközben rengeteg szó esik a politizálásról és a botrányokról. Ugyanezért esik nehezemre a nyugati értelmiségiekhez és politikusokhoz való viszonyulás. Elég kritikus beállítottságú vagyok és van némi történelmi és politikai élményem, melyet átgondoltam. Nem könnyen győz meg egy ideológiai ajánlat. A megértés érdekében minden felhasználható eszközt hajlandó vagyok bevetni; alkalmanként Marxtól is elleshetek valamit, akárcsak egy konzervatívtól, vagy egy „ősliberálistől.” Ez ritkán fordul elő, de ha valamit érdemes meggondolni, nem automatikusan alkalmazni, hanem újragondolni, akkor miért is ne tennénk? Ezért olvastam el Tocqueville-t és Aront, Isaiah Berlint, Ludwig von Misest, Karl Poppert és másokat. Kritikailag és történelmileg olvastam, nem a neofita, az áttért, történelmietlen, dogmatikus szenvedélyével.

Ez talán összefügg azzal is, hogy elég szkeptikus alkatú vagyok. Pesszimista vagyok, talán természet szerint is, de élményeim és gondolkozásom következtében feltétlenül. Ugyanakkor aktív pesszimista vagyok. Idővel életvezetésem alapvonásává vált történelmiesíteni a szkepticizmust. Ez nem relativizmust jelent, de nem is egyfajta elemző-hagyományos konzervativizmus kombinációját. Ez nem logikai álokoskodás, sem a világ formális elemzése. Inkább annak tudata, hogy több lehetőség létezik, és hogy ezek leszűkülnek vagy mutálódnak a kontextus függvényében. Gyakran senkivel sem értek egyet Romániában, de ezt nem bánom. Bizonyos egyéneket érdekel a mondanivalóm. Mindegyik interjúkötetemről (négyet is publikáltam) körülbelül ötven ismertetést írtak, évek múltán is utalnak rájuk. Ez jele annak, hogy elevenbe vágok, talán több szempontból is. Mikor évente jelentettem meg hosszú interjút az „ország állapotáról”, a 22 nevű hetilap több egymást követő számában, sok levél érkezett reakcióként és további beszélgetéseket folytattak róluk a médiában. Alkalmanként sok olyan dolgot jelentek ki, melyek mindenki számára nyilvánvalóak lehetnének. Nagy aggodalomra ad okot, hogy ezek a „banalitások” szinte sose válnak témává, nem tanulmányozzák őket komolyan a társadalomtudósok. Mostanában megjelent néhány olyan empirikus tanulmány, amilyenekre vágytam. Ezeket azonban nem topértemiségiek írták, hanem olyanok, akik nehézségekkel küszködnek, többnyire olyan fiatalok, akik külföldön is tanultak. Szoros kapcsolatot érzek velük. Nekik is megvannak a maguk torzításai, fogódzókat kell találniuk, ami rendkívül nehéz ebben a posztkommunista káoszban, mely már 17 éve tart és még nem látni a végét. Ők mindenesetre a jelenkor legjelentősebb kérdéseivel foglalkoznak.

Laczó: Mely témákon dolgozik jelenleg és mik a jövőbeli tervei?

Antohi: Tizennégy kézirat van itt az asztalon [az interjú Antohi irodájában készült], néhány általam szerkesztett vagy társszerkeszett kötet, valamint saját írásaim. Néhány ezek közül a nyomdába került már, a többi később fog. De az összkiadásra senki se várjon, mert csak halálom után lesz esedékes! Ezek a kezdeményezések elfoglalnak, és motiválnak is. A témák között találhatók technikaibb típusú művek, mint például a nacionalizmus szimbolikus alapjairól szóló, amit én etnikai ontológiának hívok, mely sajátos világnézeteket magaskulturális közegek kialakítanak, de vannak cikkgyűjtemények, interjúk, közösen szerzett kötetek is köztük.

Munkám nagyon fontos része a romániai akadémiai és nyugati értelmiségi közegek közötti közvetítés. Próbálom elérni olyan könyvek megjelentetését, melyeket döntő fontosságúnak érzek a világ megértése szempontjából, és e célból különböző kiadókkal dolgozom Romániában. Könyveket ajánlok, és lehetőség szerint írok előszavakat vagy utószavakat is. Ezek esetenként hosszú szövegek, didaktikusak kissé, ha talán nem is pedánsak. Fontosnak érzem azt, hogy a román olvasó alapos bevezetést kapjon olyan könyvek esetén, melyek teljesen más kontextusban íródtak, és szinte érthetetlenek lábjegyzetelés és kritikai kommentár nélkül. Ezirányú tevékenységem remélem sokaknak használ. Ezt nagyon fontos tevékenységnek tartom, és kötetbe is gyűjtöm kultúrák közti közvetítésem darabjait.

Laczó: Alapító elnöke a Pasts Inc. Institute of Historical Studies-nek, és nemrég tanszékvezetővé vált a CEU-n. Milyen ambíciói vannak ezen pozíciók birtokában? Milyen munka folyik jelenleg, és mik az Ön és mások tervei?

Antohi: Legnagyobb ambícióm hogy ezt a tanszéket és a történelmi tanulmányok intézetét egy viszonylag látható hellyé tegyem, tanulás, kutatás, kiadványok és találkozások tekintetében. A részben általam szervezett konferenciák jól mutatják, hogy zajlanak dolgok, és ilyen hellyé kezdünk válni. A nemrég lezajlott eseményekre felfigyeltek, és komoly visszhangjuk volt a világ sok táján. 2004 októberében a történetírás elméletéről és történetéről szóló legnagyobb konferenciát rendeztük meg, és minden olyan kontinensről meghívtuk a legjobbakat ahol léteznek ilyen tanulmányok. Ennek eredménye három kötet lesz, melyek reményeink szerint évekre alapreferenciává válnak majd. Tagja vagyok különböző hálózatoknak és szervezeteknek, mint az International Commission for the History and Theory of Historiography, ahol főtitkár vagyok, valamint the International Committee of Historical Sciences, ahol bizottsági tagként szerepelek. Kapcsolataink nem is lehetnének jobbak.

Tanszékvezetőként ezeket a kapcsolatokat intézményesíteni próbálom. Ez egy kis tanszék, melyet nagyobbá szeretnék tenni olyan lehetőségek kihasználása révén, melyeket korábban nem kíséreltek még meg. Ennek része egy professzionális szakképzés (archívum- és múzeumtanulmányok), melyet az Nyílt Társadalom Archívummal, a világ egyik legizgalmasabb archívumával közösen csinálnánk. A középkori tanszékkel együttműködve és az intézet (Pasts Inc.) által egyre jobb kapcsolatokat építünk a térség történészeivel. 2005-2006-ban például előadássorozatot rendezünk a magyar történetírás témakörében, melyet elhunyt kollégánkról, Tóth István Györgyről neveztünk el, és folytatódni fog más országokkal (az ex-Jugoszláviával 2006-2007-ben).

Döntéseket kell hoznunk, specializálódnunk kell, miközben megmaradunk az elméleti és módszertani általánosságok szintjén is és tág területeket tanulmányozunk; meg kell találnunk azokat a pontokat, melyekben a legjobbak lehetünk, hiszen a diákokért versengünk más egyetemekkel, helyileg, regionálisan, nemzetközileg. A legjobb diákokat szeretnénk idecsábítani, és ezért szükségünk van egy identifikálható, minőségi akadémiai és oktatási ajánlattételre, különben megmaradunk egy bevezető jellegű összehasonlító kezdeményezés szintjén, ami önmagában örvendetes kezdeményezés, de inkább civil, mint akadémiai jelentősége van, ha nem a legmagasabb szinten történik. Fontos tudni másokról, és nem csak a tükörben szemlélni önmagadat, de a tudományos munkához nem elegendő egy kevéssé megismerni másokat, amire a jelenlegi rövid, egyéves mesterképzésünk és a hasonlóan kurta doktori kurzusaink lehetőséget nyújtanak.

A CEU egy kis egyetem, melyet bizonyos egyének ideológiai pozíciókkal kötnek össze, mégpedig olyanokkal, melyeket ők maguk nem osztanak, vagy elutasítanak. Kutatásközpontú graduális iskolává szeretnénk válni, valóban transznacionálissá, miközben bizonyos színvonalat fenntartunk és folyamatosan magasabb kompetenciaszintekre törekszünk. Egy kis tanszéken ennek elérése nem könnyű feladat. Ezért szeretnék egyre több látogató professzori státuszt kialakítani, és jobb kapcsolatokat ápolni a magyar egyetemekkel, nem kizárólag a budapestiekkel, és az egyetemünket regionális fórummá tenni. Jelenleg kevéssé érdekes számomra amerikai vagy kínai tudósok meghívása, sokkal inkább a helyi, regionális beágyazódottságot szeretném erősíteni, anélkül hogy ezáltal provinciálissá tennénk a helyet.

Laczó: Milyennek látja a történelem nemzetközi közönség részére történő oktatásának lehetőségeit? Mire kellene az ilyen oktatásnak koncentrálnia?

Antohi: Ez zene füleimnek, hiszen épp a tanszékünk kurrikulumának reformján dolgozom. Úgy véltük, képesek vagyunk összehasonlító tanulmányokkal átfogni Európa hozzánk közelebb eső három régióját, Kelet-, Közép és Délkelet-Európát, implicit és alkalmanként explicit összehasonlításokkal Nyugat-Európával, vagy más területekkel. Úgy vélem, hogy az ilyen nagy összehasonlításak gyakorlatilag szinte lehetetlenek. Tudom milyen nehéz két meglehetősen hasonló kultúrát összehasonlítani, két várost ugyanabból az országból, vagy két azonos kultúrához tartozó írót. Egy sor kulturális kódot kell dekódolni ehhez, és nagyon erősen támaszkodni mások szakértelmére. Lehet így intelligens kutatómunkát végezni, de néha elveszettnek érzi magát az ember, mikor a saját intellektuális eszközei nem nyújtanak elég segítséget. A legtöbb tanárunk és diákunk polyglot, ami nagy előny. Ez megkülönböztet minket az átlagos nyugat-európai vagy észak-amerikai egyetemtől, ahol hasonló ambiciókat dédelgetnek olyanok, akik nem beszélnek hasonlóan sok nyelven. Ez persze ott is változóban van, főleg az akadémiai migrációnak köszönhetően, de még ezzel együtt is jobb pozícióban vagyunk itt, komparatív előnyünk, hogy több nyelvet tudunk, közelebb vagyunk a forrásokhoz, a kultúrákhoz és e helyek szelleméhez.

A másik útja e változatos akadámiai kultúrák, historiográfiai kánonok és tradíciók integrációjának, ha nagyon alapos elméleti és módszertani eszmecseréket folytatunk és munkát végzünk. Ez az én prioritásom. Képes vagyok bizonyos összehasonlításokra, főleg Románia és a nyugat-európai kultúrák között, melyek nyelvét és kultúráját legjobban ismerem. Az egyetem érdekében próbálok a változatos empirikus kutatások és akadémiai szótárak között kapcsolatokat létesíteni, elméleti és módszertani reflexió által, miközben magam is állandóan tanulok a diákok ás tanárok összehasonlításaiból. Még mindig próbálom kiötleni, hogyan is kellene ezt pontosan csinálni, de néhány elképzelésem már van, melyeket óráimon be is vezettem már. Ez végül egy történelemelméleti szintézisbe torkollhat, de erre még jobban fel kell készülnöm. Nem akarom mások gondolatait elismételni. Ha ilyen könyveket írsz, többnyire ismétlésekbe bocsátkozol. Professzorok írnak ilyen műveket, de ez engem személy szerint nem érdekel. A tökéletesen lekerekített, végletes, pótolhatatlan monográfiában sem hiszek. Az ideális szintézis csak csapatmunka eredményeként elképzelhető, hiszen különféle képességekre kellene támaszkodnia, melyekkel csak nagyon kevésen rendelkeznek manapság. Én klasszikus alapokkal rendelkezem (és ez a konvervatív oldalam): megkövetelem a diszciplináris kánonok jó ismeretét. Csak ha jól ismered őket, lehetsz jogosult dekonstruálni, szétverni őket, ahogy tetszik. Én magam is ikonoklaszt vagyok, de előbb tanulmányozom az ikonokat. Ha a “törzs idoljait” akarod támadni, nagyon jól kell őket ismerned.

Laczó: Miként tekint magára, mint román értelmiségire Magyarországon? Van ennek jelentősége Ön számára? Hogyan látja az újabb fejleményeket a két ország kapcsolatában? Ezt elsősorban a kulturális kapcsolatokra és együttműködésekre értem, különösképpen a CEU-n létrejövőkre.

Antohi: Kozmopolitaként élek Magyarországon, világpolgárként. Nagyon otthonosan érzem magam, és szeretem Budapestet, jobban is ismerem, mint Bukarestet. Nem vagyok odavalósi, mint mondtam a beszélgetésünk elején, és mostanra statisztikailag is (az eltöltött napok számát tekintve) inkább számítok budapestinek. Nem követem az itteni értelmiségi élet fejleményeit közelebbről, hiszen magyartudásom kezdetleges. Sajnos nem volt lehetőségem elsajátítani olyan szinten, hogy használni tudnám. Tizenegy évet töltöttem itt, több hosszabb szünettel (Amerikában, Németországban, Romániában is voltam), a hivatalomba befalazva, mivel állandóan dolgozom. Nem sok lehetőségem volt bármi mással foglalkozni, mint a munkámmal, és lemaradásom van minden szenvedélyem és hobbim terén. Ami nagyon közel hozza számomra Budapestet, hogy könnyen találok kapcsolódási pontokat. Az összes különbséget figyelembe véve, amit persze csökkent a nagy jelentőségű közös erdélyi jelenlét, úgy gondolom, hogy ez a térség két leghasonlóbb kultúrája. Habár szofisztikált magyar szövegeket nem tudok elolvasni, és így másodlagos irodalomra és fordításokra hagyatkozom, fontos hasonlóságokat fedezek fel. Ez persze inzultusként hangozhat némely magyar számára, és botrányos lenne bizonyos román körökben is. A magyarok számára elfogadhatatlan ez az állítás, hiszen ők magukat a Kárpát-medence civilizációhordozóinak képzelik. A románok pedig árulást orrolnának. De félretéve az ilyen típusú előítéleteket, a rokonság létezik, és rengeteg bizonyítéka van. Ezt csak fel kellene fedezni és meg kellene ragadni, a már-már pszichológiai tünetnek tartható elfojtás helyett. Románok és magyarok több mint szomszédai egymásnak – ez egy általam kedvelt formula.

Tanszékünk egyik fontos sikere azzal függ össze, hogy egy bizonyos ponton létrejött a magyar-román kapcsolat. Ez egy budapesti magyarnak az áldásos jelenlétével függött össze, aki megtanult románul, hogy eredetiben olvashasson. Trencsényi Balázsról van szó, akivel én 1995-ben, Franciaországban találkoztam, éppen vendégprofesszori ideérkezésem előtt. Ő lett a közvetítő a diákok között, akiket Bukarestből hoztam, a magyarországi és erdélyi magyarok között (az utóbbi kettő csoport közötti kommunikáció sem volt egyszerű, a magyarok és a románok pedig idegenek voltak egymás számára, ami a viszonylagos kulturális izoláció következménye volt). Szóval megvolt a lehetősége ennek a kettő (vagy három!) kultúrának hogy találkozzanak, és főként az erdélyi magyarok kaptak esélyt, hogy szimbolikusan elhelyezzék magukat. Kétszeresen voltak kirekesztve, vagy legalábbis így éreztek, és a Balázs közvetítette háromirányú kommunikáció, és néhány tanáruk hozzájárulása nélkül nem volt lehetséges a tartós kapcsolatot létrehozása. Ezt akár tanszékünk legfontosabb eredményének is nevezhetjük, hiszen e három csoport közös szocializációja alapozta meg azt a transznacionális és interkulturális szocializációt, melyet a legtöbb diák kapott később, hátterüktől függetlenül. Ebben nekem is volt némi szerepem, amire nagyon büszke vagyok.

Laczó: Beszélhetünk a jelenkori történészek filozófiai hátteréről? Mondaná, hogy a térségünkben születő történészi munkák filozófiai nézetek foglalatai is egyben? Milyen irányban fejlődött ilyen szempontból a történetírás a marxizmus-leninizmus keretének eltűnése óta ebben a pluralista és zavaros korban? Alapvetően visszatértünk a neopozitivizmushoz, vagy tud a történetírás ennél valamivel izgalmasabbat és elgondolkodtatóbbat nyújtani?

Antohi: Ezek közül néhány kérdést megtárgyaltunk az imént említett konferencián, melyet itt tartottunk a CEU-n 2004. októberében, Historical Studies: Disciplines and Discourses címmel. Nagyszabású eszmecserét akarunk lehetővé tenni, párhuzamos eseményekkel és informálisabb kommunikációs lehetőségekkel, úgy 120 ember volt együtt a hét bármely pillanatában. Olyan komoly nagyságú volt, mint egy kongresszus. Mint sok más konferencia, ennek sem lett automatikusan, hónapokon belül eredménye publikációk tekintetében. Jörn Rüsen, Chris Lorenz, Hayden White és én szerkesztjük az anyagot, de még messze van a folyamat vége. E kérdések feltérképezése a feladata a Commission on the History and Theory of Historiography-nak, és az International Committee of Historical Sciences is komolyan foglalkozik velük. Sok publikáció létezik e téren, folyóiratoktól monográfiákig, bár ezeket sem a történészek, sem a filozófusok közül nem olvassák sokan. A történelemelmélet nagyon kis terület, statisztikai értelemben.

A többi kérdésre csak röviden tudok válaszolni. Először is nem minden történész tud filozófiát olvasni és megérteni azt, amit olvas. Ez tény. A másik fontos tény, hogy a legtöbb filozófus egyáltalán nem olvas történelmi könyveket. Ezért azok maradnak a történészek közül, akik klinikailag, pszichológiailag, akadémiailag képesek filozofikus, absztraktabb műveket olvasni. Ez bizony elég kis százaléka a világ “történészseregének,” és igen ritka madár az olyan filozófus, aki tud viszonyulni a történelemhez, lealacsonyodik a történelmi művek olvasásához, és történelmileg képes gondolkodni. Egyértelműen paradigmák közötti ütközetről van szó, intellektuális stílusbeli, episztemológiai alapok és előfeltevések, intellektuális eredet, eszközök, célok és képzések drasztikus eltéréséről. Egy példával szolgálnék: 1989-ig Romániában a két tanszéket összevonták hatalmi döntés eredményeképpen, azaz ha az egyikben voltál főszakos, a másikat is kellett kisebb óraszámban tanulnod. Virágzó kommunikációt képzelne el az ember ilyen esetben a két terület között, nem? Valójában ez alig létezett. Mindkét fél a párt kényszerének érezte ezt (amiben végülis igazuk is volt). A tudósok maguktól sose akartak volna egy helyen dolgozni, így aztán 1990-ben, mikor lehetőség adódott, azonnal szétváltak. Azóta is boldogan élnek, míg…Sajnos nem vigasztal a hasonlóan szomorú kommunikációhiány a történelem és az irodalomtudomány, a történelem és az antropológia, a történelem és a szociológia stb. között…

Ha filozófusokkal beszélek, mindig küzdenem kell a hübriszükkel, felsőbbrendűségi komplexusaikkal. Azt gondolják hogy a munka, amit történészek végeznek, elméletileg hiányos alapozottságú és kisszerű, amennyiben olvasták Nietzschét, antiquarisch-nak nevezik. Bizonyos értelemben igazuk is van, hiszen rengeteg történész neopozitivista, sokan pedig őspozitivisták (azaz ártatlanul azok, nem ismerve más megközelítésmódokat). Mások pedig egyik csoportba sem tartoznak, pusztán reflektálatlanul gyakorolnak egy olyan tevékenységet, mely az absztraktabb gondolkozástól és a kulturális fejleményektől már egy generációval ezelőtt elszakadt, ha nem korábban. Ez nem volt így a második világháború előtt, és drámai mérteket csak a 1960-as évek óta öltött, viszont azóta ez az elszakadás nyilvánvaló. Ez mindenféle visszacsempészésre adott lehetőséget – a néprajzból, a kulturális antropológiából, mindenféle társadalomtudományból, a művészetekből, a filozófiából. Ezek a „visszabevezetési” kísérletek még mindig oly ritkák, hogy innovatívnak vannak nyilvánítva, vagy még rosszabb esetben mint történelmietlen, irreleváns fejleményekként lesznek elkönyvelve, mintha a filozófiának, az irodalomnak, a politikatudománynak, a logikának nem lenne köze a történelemhez. Nekem is vannak ilyen problémáim, hogy nem fogadnak el történésznek a szakma egyes tagjai.

Másrészt a filozófia is nehéz időszakon ment át, újradefiniciós és önvizsgálati korszakon. Választani kellett bizonyos filozófiák között. Nem doktrínákra gondolok, hiszen ez a választási kényszer mindig létezett, hanem drasztikusan eltérő gondolkozási stílusok közötti választási kényszerre, némely ezek közül vadonatúj volt. Volt pillanat, amikor úgy tűnt az analitikus filozófia majd minden mást elsöpör, minden hagyományos irányt, mint a metafizikát vagy a morálfilozófiát. Mostanra minden hagyományos alága a filozófiának létezik az analitikus filozófia kategóriarendszerében, és ezzel a program véget ért. Az eredeti ígéretek nem teljesültek. A két szakterületet ismét összekapcsolva, biztonsággal állíthatom, hogy az analitikus történelemfilozófia halott. Arthur C. Danto emlékezetes cikkében éppen ezt mondja ki, aminek örültem, hiszen egy nagyhal vonta le ezt a következtetést.

Ha a 2005-ös helyzetről beszélünk, a következőt mondhatjuk: a nagy elméletek népszerűsége közelít a nullához. Túl kockázatos ilyen elmélettel előállni, és senkinek nincs bátorsága megtenni. Oroszországba kell mennie az embernek, hogy a kulturologia specialistáit megtalálhassa, akik manapság is kvázi-misztikus történelemelméleteket agyalnak ki, historiozófiákat, historológiákat. Jutta Scherer írt egy nagyon tanulságos könyvet e témában. Spekulatív történelemelméletek csak a nyugati világ margóján élnek még, vagy nagyon excentrikus és marginális csoportok közében a centrum országaiban. Máskülönben a mainstream elutasítja az ilyen elméleteket, mint tiszta spekulációt vagy reakciós szemetet. A probléma az, hogy a nagy kérdéseket még mindig fel kell tenni és megválaszolni, és nagyon szomorú fejleménye az elmúlt évtizedeknek, hogy kirekesztődtek a legitim, mainstream bölcsészettudományok és társadalomtudományok köréből.

Mióta az autoritás le lett leleplezve, először a pszichoanalízis révén, és ez az anti-autoritárius hozzáállású hübrisz elterjedt minden diszciplínában, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, nem volt visszaút többé. Meg kell találnunk a visszautat, nem a 19. századi vagy 1930-as évekbeli mandarinok ex-katedra kijelentéseihez. Ami mellett érvelek, az nem az újfenti összekapcsolása a történelmi tanulmányoknak, az írásnak és kutatásnak bármely nagy elmélettel vagy múltbeli ideológiával. Nem érdekelne egy új marxista, spengleriánus, collingwoodi, lovejoyi, még egy aroni szintézis sem. (Mint történelemfilozófus, Aron hozzájárulása furcsán összetett volt. Amikor a német történelmi gondolkozás történetével foglalkozott, a legjobb formáját mutatta, de saját bevezetője elég őrült egy kísérletre sikeredett.) Anélkül hogy ilyesmit propagálnék, hiszek abban, hogy új kapcsolatokat kell teremteni az összes területen zajló reflexiók és a mi történelmi kutatási tapasztalataink között, a jelenlegi történetírási gyakorlatok között. Ne feledjük, hogy Arisztotelész Fizikáját csak mesterségesen különítették el a Metafizikától, a szerzőjük számára egy kontinuum részei voltak.

Tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg lehetetlen újra integrálni a sok szakterületet, hiszen még szomszédos alterületek között is kommunikációs válságok vannak. Ezt orvosolni kell azáltal, hogy megmutatjuk az azonosságokat a különböző területek között. Én pártolom az állandó kapcsolatot a reflexió és az empirikus kutatás között, az elmélet és gyakorlat között, ahogy a marxisták nevezik. Az ilyen kapcsolatok ritkák és problematikusak, még a legnagyobb szerzők műveiben is. E kontextusban említhetem, nagy tisztelettel és meleg nosztalgikus érzésekkel egyikét azon embereknek, akiktől a legtöbbet tanultam életem során, Paul Ricoeur-t. Ő bizony nem sok történelmi könyvet olvasott. Ha megnézzük az indexeit és lábjegyzeteit, úgy 20-25 könyvről beszél. Tíz szerzőt idéz vagy említ utalásaiban, Carlo Ginzburgot, az Annales történészeit, Saul Friedlandert, de a mainstream történelmi kutatás nem érdekelte. Szóval néhány “igazi” történész panasza valamennyire jogos: úgy érzik, hogy azok, akik általános elméleteket gyártanak a történelemről nem képviselik, nem tárgyalják őket. E világokat össze kell hozni. Ez a következő évtized, az is lehet hogy több, témája, és eközben figyelemmel kell lennünk társadalmaink aktuális problémáira, nem elfeledkezve a történelem hasznáról és káráról. Akár tudatában vagyunk, akár nem, kultúránkat áthatja a történetiség: még a hollywoodi filmek, a rajzfilmek, a politikai diskurzus és a reklámok is tele vannak történelmi utalásokkal. A mai történelmi kultúra, melynek történetisége látszólag magát a történelmet tagadja, a szakterületünk kérdéseivel együttesen elemzendő. Ez a kapcsolat nagyon lényeges, és hasonlóan nélkülözhetetlen az, hogy összekapcsoljuk történelmi gondolkozásunkat a nem-európai elméletekkel, világnézetekkel, tradíciókkal. E tekintetben először is kínai, japán és indiai kollégáinkhoz fordulnék, mivel jól artikulált történelemképek és alternatív historiográfiák fejlődtek ki náluk. Létezik buddhista és konfuciánus világnézetre alapozott magaskultúra, mellyel az európaiaknak valamit kezdeniük kell. Szerény résztvevője vagyok egy ilyen folyamatnak, különös tekintettel egy Kínában megjelenő szisztematikus tudományos szintézis elkészítésére olyan központi fogalmakról, amilyen az utópizmus vagy a nacionalizmus. Nem vagyok elég kompetens, hogy részleteiben is értsem kínai, japán és indiai kollégáim mondanivalóját, de komolyan elkötelezettje vagyok egy globális, interkulturális történelmi kultúra létrehozásának. Ezek az intellektuális találkozások, mikor többet jelentenek a pusztán protokollárisnál és korunk legnagyobb kihívásairól és nézeteltéréseiről szólnak, hatalmas segítségünkre lehetnek, gyakorlati értelemben is, a világbeli tájékozódásunk szempontjából. A történelemben nem tudunk kísérletezni, vagy legalábbis nem szabadna, de nagy tárháza van odaát, más kultúráknak, időkben, helyeken a sikeres és bukott kísérleteknek. Hiszünk vagy sem a történelemben, mint az élet tanítómesterében, és lehetünk szkeptikusak a transzkulturális és transzhistorikus tanulási lehetőségeket illetően, azért próbálkozhatunk. Ez nem arról szól, hogy paradigmákat és modelleket hozunk létre, melyeket különböző helyzetekre alkalmazhatunk nagyhangú politológusok módján (nem vagyok meggyőződve, hogy a “konfliktuskezelési” mantrának vannak gyakorlati eredményei). A puszta tudat, hogy léteznek alternatívák, sokat segíthet a történelmi cselekvőknek világuk értelmezésében. Ez cseppet sem triviális dolog.

Amellett érvelnék, hogy a hatalmas diszkrepanciák, melyek az elmúlt évtizedekben létrejöttek spekulatív és nem-spekulatív történelemelméletek között, analitikus és narrativisztikus és hasonló elméleti poziciók között, együttesen tanulmányozandók, mint alternatív történelemképek, egymással és más formájú (amilyen a teológiai, a metafizikus, a diszkurziv, a logikai, az episztemológiai) történelmi gondolkozásokkal is összevetve. Ez a különféle “meta-” megközelítések tanulmányozását is jelentené, melyek közel állnak a történelmi kutatáshoz és -íráshoz, különböző “diskurzusait egy gyakorlatnak,” hogy a francia “proto-posztmodernista” formulával éljek. A 2000-es években “ártatlan” törtenetírást művelni, miközben minden más szakág magában foglal bizonyos szintű metadiszciplináris reflexiót, nagyon szomorúnak és kontraproduktívnak tűnik számora. Egyéb következmények mellett ez az elméleti szegénység intelligens, elméletileg igényes embereket elijeszt a történelemi tanulmányoktól, a történészeket izolálja a fő human- és társadalomtudományos vitákban, és megakadályozza hogy más tudósok komoly érdeklődést mutassanak irántunk. Itt nem csak arról van szó, hogy mennyire nehéz a történelmet elméletivé tenni, ami kétségtelen tény, de más területek számára is létező probléma, hanem az elmélet státusával és helyével a történelmi tanulmányok periódusos rendszerében. (Mellesleg a legtöbb történész nem is hallott arról, hogy ilyesmi létezik, hogy van rendszere a történelmi tanulmányoknak, többnyire csak egy részletét ismerik, egy szegmensét. Mióta a tanagyag nem átfogó és szisztematikus, e rendszerről nem tanítanak a világ legtöbb egyetemén.) Az elmélet központi jelentőségű, a történelmi tanulmányok magjához tartozik, nem szabadna speciális, marginális dolognak felfogni. Miközben a politikatudomány, még legdogmatikusabb formájában is (melyet a racionális döntések elmélete jelent) központi helyre tette az elméletet; a társadalomtudósok társadalomtudományos modellek szisztematikus alkalmazásával általánosan büszkélkednek, a történészek eltávolódni látszanak mindattól, aminek köze van az elmélethez. A bielefeldi iskola Gesellschaftsgeschichte-je, a mikrotörténetírás stb. kísérletek tapasztalataiból kritikailag tanulnunk kellene. Alkalmanként reflektálnunk kell ezekre a történetírásbeli trendekre, divatokra, intellektuális stílusokra, mivel gyakorlóik gyakran csak kérésre szolgálnak elmélettel, utólag, mikor megközelítésmódjuk már túljutott zenitjén. Ez az Annales-ra is áll. Az általános eszmecsere részévé kell tennünk a történelmi kutatás és írás ilyen változatait. Ezáltal talán valami értelmesebbhez juthatunk el, mint a neo-pozitivizmus vagy az idejétmúlt poszt-poszt-posztmodernizmus…

Laczó: Tisztában vagyok azzal, hogy lehetetlen átfogó választ adni erre az utolsó kérdésemre, de szeretnék rákérdezni az elmúlt 15 évvel kapcsolatos benyomásaira, és hogy miként értékeli a kulturális és értelmiségi fejleményeket. Mik voltak Ön szerint a nagy eredmények, és mi okozott keserű csalódást ezen idő alatt?

Antohi: Ez bizony hatalmas kihívás! Most már egy fél generációnyi történelmi változásról beszélhetünk a kommunizmus bukása óta. Kollégáimmal feltérképeztük az első tíz év történetírásbeli fejleményeit Közép- és Kelet-Európában. Ennek eredménye két kötet megjelenése lesz, mindkettőt a CEU Press adja majd ki: Narrtives Unbound: Historical Studies in Post-Communist Eastern Europe és Pasts Continuous: Writing recent History in Post-Communist Eastern Europe.

Évekkel ezelőtt felkértek, hogy a régió egészének társadalom- és szellemtudománybeli fejleményeiről beszámolót készítsek. Megpróbáltam nemet mondani erre a szürreális felkérésre, de hallottam hogy a berlini Paul Baltes előad e témában Nyugat-Európáról. Így végül én is festettem egy vázlatos képet. Azt állítottam, hogy az 1990-es évek Kelet-Európában alapvetően a kapcsolatok újrafelvételéről, hozzáigazításokról, és végső értelemben a Nyugat-Európai trendekhez és fejleményekhez való visszatérésről szóltak. A hidegháború idején voltak lengyel, magyar és csehszlovák tudósok, akik részt vettek összeurópai historiográfiai vitákban, de csak marginális szerepet játszottak. Az hogy Jacques le Goff Budapestre látogatott még nem jelentette azt, hogy Köpeczi Béla iránt hasonló érdeklődés mutatkozott Párizsban. Jerzy Topolski kísérletének az analitikus filozófia és a marxizmus összeboronálására egy új történelmi módszertan kialakítása érdekében, mely bizonyos értelemben egy tiszteletreméltó lengyel tradíció szellemében született, vagy Miroslav Hroch munkásságának a nacionalizmus történetének elméletéről és gyakorlatáról volt világméretű befolyása egy bizonyos szinten, akárcsak néhány e régióban születő empirikusabb kiadványnak. De e kivételek nem voltak annyira jelentősek, hogy beszélhessünk a fő nemzetközi történészi vitákhoz tett kelet-európai hozzájárulásról. Ne csapjuk be magunkat! A kommunizmus idején a kelet-európaiak sosem értek el olyan hatást, mint amilyet a 19. század végén vagy a két világháború között. Persze volt némi tapasztalatcsere, és jótékony nyugatiak alkalmanként megengedték a heroikus keletieknek hogy véleményt nyilvánítsanak, főként mikor mondanivalójuk lényege az igenlés volt. E szituáció nem változott meg eléggé, és a kelet-európaiaknak változatlanul öntudatosabbá kellene válniuk hogy megszerezzék és megtartsák nyugati kollégáik figyelmét. Ez időbe fog telni. Jelenleg mindössze néhány sikeres és néhány sikertelen esetről számolhatunk be, örvendhetünk néhány kelet-nyugati összehasonlító projektnek (még ha ezek többsége sikertelennek mondható), de nem beszélhetünk egy igazi páneurópai integrációról a történettudományokban. Ebben az értelemben a történészek el vannak maradva az irodalomtudósoktól: az európai irányzatok összehasonlító irodalomtudománya már az 1970-es években megjelent és a 1980-as évek aranykorát jelentette. A budapesti Akadémiai Kiadó adta ki például az egyik úttörő projektet. A kortárs, sokszerzős, sokkötetes európai irodalmak története, melyet Marcel Cornis-Pope és John Neubauer szerkesztett, az előző generáció munkájára támaszkodott. A történettudományban ellenben csak az 1990-es és 2000-es években íródtak az első európai historiográfiatörténetek vagy konkrét témák összehasonlító történetei, mint amilyen a European Science Foundation által finanszírozott (folyamatban lévő) kutatómunka is. Mielőtt ezek a központi jelentőségű leíró vagy elemző eszközök rendelkezéünkre állnának, csak nagyon felszínes kapcsolat lesz az empirikus történeti kutatás és a törtenelemelmélet között.

Összeségében a történészek helyzete része a szellem- és társadalomtudományos általános válságának, mely az 1960-as években kezdődött. Megítélésem szerint még mindig keressük annak a módját, hogy miként jussunk túl ezen a hatalmas zűrzavaron. A fiataloknak, és még inkább a 68-as generációnak ez egy nagyon konzervatív állításnak hangozhat. Szerintem nem az, mert az eredmény melyet látok, és rengeteg bizonyítékom van erre, az intellektuális, egyetemi, diszciplináris és diszciplínák feletti kifejezésmódok sosem tapasztalt mértékű széttöredezése. Ennek eredménye a kommunikáció rendkívüli válsága, még adott területek különböző alterületei között is. Sőt, még azonos, egyértelműen behatárolt alterület szakértői között is hatalmas kommunikációs nehézségek érzékelhetőek. Mit várhatunk ezek után filozófusok, muzikológusok, írók, történészek, természettudósok és mások közötti jóindulatú megbeszélésektől, melyek mindössze félreeső sarkokban folynak? Hogy mi minden folyik az inter-, transz-, meta- és multidiszciplinaritás égisze alatt alacsonyabb szinten…Túléltem két évet a világ három legmagasabb szintű tudományos központjai közül kettőben, a stanfordi Center for Advanced Study in the Behavioral Sciences-ben (1999-2000), valamint a Wissenschaftskolleg zu Berlinben (2004-2005). Ellátogattam, és rövidebb időt töltöttem más hasonló helyeken, és sok konferencián vettem részt az évek során, szakágakén és interdiszciplinárisokon is, és így elég jól tudom mi folyik. Meglehetős magabiztossággal állíthatom, hogy az 1960-as, 70-es évek episztemológiai ígéretei, ikonoklasztikusak, túl(ön)kritikusak, dekonstrukcionisták, és így tovább, nem váltak valóra. A remény az volt, hogy a kritikai szakértelem magas szintjére juthatunk a fogalmakkal, témákkal, nagy és kis elméletekkel, paradigmákkal és modellekkel való játékunk által. Ezáltal magától értetődővé válna a más kutatókhoz való kapcsolódásunk a világ bármely táján, még a más területeken dolgozókhoz is lenne viszonyunk. Bizonyos értelemben az öntömjénező partikularizmusok és az “anything goes” világában, miután a jelentés mint tirannikus illúzió lepleződött le, vagy még valami ennél is szörnyűbb, ott volt egy univerzális nyelv ígérete. Az elképzelés áttevődött a misztikus szférából, ahogy Leibniz és mások értették, átalakult a tudósok globális kommunikációjának még mindig ambiciózus projektumává, akik amúgy semmi közössel nem rendelkeznek, amire ráadásul büszkék is. Ami jelenleg van, az a mathesis universalis ellentéte: még nagyobb kommunikációs problémák. Ez hatalmas csalódás számomra.

Hogyan lehet ezek után biztosítani, hogy anélkül hogy egy nagyon kezdetleges közös nyelvhez nyúlnánk vissza, az ideológia nyelvéhez, még mindig lehetséges maradjon a globális eszmecsere? Nem pusztán amiatt vagyok csalódott, mert nem sikerült (és ezért közösen kell felelősséget vállalnunk), egy intelligens, átfogó, inter-, transz-, vagy posztdiszciplináris kommunikációt létrehoznunk, de csalódás számomra, hogy milyen formát kezdett ölteni az új közös alap, mégpedig az ideológia alakját. Kezdetleges ideológiák manapság bekódolódnak a “politikai korrektség” címszó alatt. Ennek több változata van, jobb- és baloldaliak egyaránt. Ezek egymással versengenek, de meglehetősen hasonlóak abból a szempontból, hogy előre legyártott, ideológikus válaszokkal szolgálnak minden problémára – episztemológiakra, állampolgáriakra, morálisakra, etikaiakra, stb. Ahogy jeleztem magántörténelmi fejtegetéseimkor, eléggé gyanakvóan viszonyulok az ideológiákhoz, és valójában virulensen ellenük vagyok. Amikor a liberalizmusról teszek említést, ezt kérem e tradíció kritikai olvasásaként érteni, mindig másfajta elképzelésekkel kombinálva! Nem támogatnék egy liberális pártot tűzön-vizen át. A politikai terveik és gyakorlatuk bizonyos elemeit támogatom, de sose fogadnám el ideológiájukat betű szerint. A kérdés az, hogy miként lehet bizonyos szintű egyezést és kölcsönös megértést biztosítani, anélkül hogy az ideológia kezdetleges eszközéhez kellene visszanyúlnunk?

Mikor még Romániában éltem viszonylagos izolációban, és csak arra volt lehetőségem, hogy külföldi rádióadókat hallgassak, könyveket és cikkeket olvassak, de alig látogathattam el helyekre, nyugati egyetemekre (einmal ist keinmal, vagy majdnem az: 1989 júniusában húsz napot tölthettem Németországban, főként Freiburg-im-Breisgauban), abban az illúzióban ringattam magamat, hogy olyan helyeken, melyeket nekem sose lesz lehetőségem látni, vannak olyan okos emberek, akik ezt az új egyetemes nyelvet fejlesztik ki. Ez nincs így, még a világ legnagyobb tudósközpontjaiban sem. Semmi ilyesmi nincs, leszámítva a kognitív tudósok állításait. Az ő próbálkozásuk mindennek a redukciója egy olyan paradigmára, ami szofisztikáltnak tűnhet bizonyos emberek számára, de nem számomra. Technikai értelemben, főként nyelvezetét illetően, eléggé szofisztikált amit csinálnak, de közel sem olyan komplex, amilyennek lennie kellene, ha valóban szerepet akarna vállalni a rég elvesztett egységes tudás rekompozíciójában. Akárhogyan is nézzük, a kognitív tudomány nem képes pótolni a hagyományos analitikus procedúrákat és fogalmakat a sajátjaival, melyek a magányos, aszociális agyat veszik alapul.

Ezen kívül kizárólag tisztán ideologikus pozíciók maradnak, ami kifejezetten aggodalomra ad okot, mivel a konformizmus és opportunizmus kérdéseit veti fel. Az emberek az ilyen kísértéseknek nem mindig állnak ellen. Történelmileg szemlélve a kérdést tudhatjuk, hogy az emberek alkalom adtán opportunistává válnak, és a legrosszabb intellektuális, etikai, morális és politikai tevékenységekben vesznek részt. Ezzel a csalódással, melyet érzek, egy álmot körvonalazok: részt venni a bölcsészet- és társadalomtudományok újradefiniálásában a legújabb változások fényében, anélkül hogy feláldoznánk a tradiciókat, melyek olyanná tettek minket, amilyenek vagyunk. Ez csak hatalmas, nemzetközi együttműködés keretében elképzelhető. Egy ilyen kezdeményezésben is részt veszek, hogy újjáformáljuk, újravizsgáljuk, újratárgyaljuk a bölcsészettudományok néhány alapvetését. Ha szükséges, vissza kellene mennünk a preszókratikusokig és megvizsgálni, mi sikerült félre ott és akkor, vagy “mindössze” a 19. századig, vagy konkrét szerzőkig! Ez nem szerény kezdeményezés, de ennek keretébe írom bele egész életem. Ami még hátra van belőle azt ennek a keretében látom: szerényen részévé válni annak a törekvésnek, hogy kritikailag megtárgyaljuk és meghaladjuk ezeket a tradíciókat. Nincs olyan ember a földön, akinek ez sikerülhetne. De összefogásunk eredményeként van esélyünk valami olyasmivel előállni, ami intelligensebb, mint amivel már rendelkezünk, olyasvalamivel, ami nem pusztán ideologikus. Integrálni inkább, mint elutasítani, kirekeszteni, cenzúrázni és címkézni a teljesítményeket, értékeket, és elveket melyeknek alapján egész kultúrák és civilizációk (évszázadokon, ha nem évezredeken) keresztül működnek. Nem szükséges hozzátennem, hogy nem működtek tökéletesen, egy kultúra vagy civilizáció sem képes. És mégis e tévedésekkel teli, tökéletlen múltak tanulmányozása a történészek egyetlen eszköze, mellyel értelmesen hozzájárulhatnak társadalmaik erőfeszítéseihez.

Készítette Laczó Ferenc, 2005. október

Szerkesztve és átírva Sorin Antohi által, 2006. december

Antohi utóirata, 2006. december

Amikor ez az interjú megjelenik 2007 elején, már nem vagyok a CEU alkalmazásában. 2006. október 20-án, mikor kiderült, hogy nincsen meg a PhD fokozatom, annak ellenére, hogy ennek ellenkezőjét állítottam, lemondtam minden egyetemi pozíciómról, valamint a legtöbb szerepemről melyeket különböző egyesületekben és szervezetekben játszottam. E körülmények okán, terveim és utópiáim közül, melyeket e 2005-ös interjú idején leírtam (és némileg anakronisztikusan 2006-ban átszerkesztettem), sok egy dimenzióval gazdagodott: uchroniává váltak, másképp kifejezve uchronikus történelemmé. A projektek és elképzelések közül remélem nem mind veszik a semmibe. Néhányat már átvettek mások, néhánnyal adós maradok a tudósvilágnak, különösképpen mentoraimnak, kollégáimnak és diákjaimnak…

Jegyzetek

[1] Az angol kifejezés a guinea pig – a ford. megjegyzése.

[2] Utóirat: A teljes történetet elmondtam abban a szövegben, ami először 2006. szeptember 4-én és 5-én jelent meg a roman Cotidianul című lapban, ennek szerkesztett változata egy sokszerzős kötetben jelent meg, szintén románul; teljes német és angol változatok megjelenés alatt állnak. Egy könyvnyi hosszúságú emlékirat megírását tervbe vettem, amit a titkosrendőrségi archívumok megnyitásának függvényében fogok tudni elvégezni.


Forrás URL:
http://www.szv.hu/cikkek/interju-sorin-antohival