Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

Empátiától csöpögő bejegyzés a magyar értelmiségi közírók vélelmezett személyes tragédiájáról

Szerző: Rónai András
Létrehozva: 2007-05-16 20:51

Olvastam egy múlt heti hetilapban egy írást, mindegy is, melyikben mit, mert most nem elemezni szeretném (meg különben sem működik a szóban forgó hetilap honlapja), legyen elég annyi, hogy tele volt mókás csacsiságokkal, színtiszta hülyeségekkel, ráadásul ezek összevissza egymás után hányva, az egymásra következő mondathalmazok között nem hogy formális logikai következtetési viszonyok nem voltak, hanem még tematikus kapcsolat sem. A szerző egy elég magas pozícióban tevékenykedő filozófus.

Furcsa módon most elég hamar letudtam a "hogy a fenébe lehetséges, hogy ebbenazországban vezető értelmiségi, egyetemi stb. pozícióban van egy csomó olyan ember, aki képes nem csak az értelmiségi-szakmai követelményektől, hanem egyáltalán a józan ésszel belátható formális kritériumoktól ennyire távol eső szellemi termékeket előállítani" lelki gyakorlatot. (Kezdek már beletörődni abba, hogy hazai egyetemi vezető pozíciók x (magas szám) százalékát alkalmatlanoknak kell betölteniük, és ez ugyanolyan törvényszerűség, mint hogy milyen az éghajlat: lehet, hogy változik, de nagyon lassan, még ha azzal rémítgetnek is minket, hogy de most tényleg.) Viszont egy megrázó, engem is meglepő fordulattal azoknak az értelmiségi közíróknak a személyes tragédiája kezdett el foglalkoztatni, akik értelmetlen cikkekkel töltik meg az ilyesmik befogadására hajlamos ún. igényes lapokat. Mindannyian tudjuk: iszonyatos mennyiségben jelennek meg ilyenek napra nap, hétre hét.

(Értelmetlen cikkeknek nem azt nevezném, amiknek alapvető állításai számomra a valóságtól végzetesen elrugaszkodottaknak tűnnek. Még csak nem is arról van szó, hogy rosszul vannak megírva, pongyolán, szellemtelenül. Hanem arról, hogy úgy szegik meg az elemi szövegszerkesztési szabályokat, hogy már egy középiskolai tanárnőnek is vissza kéne adnia neki a fogalmazványt. Fiacskám, nézd már meg, ebből a mondatból hogyan következik ez a másik mondat? Fiacskám, amit ide írtál, nem magától értetődő, ilyenkor azt kell csinálni, hogy meg kell magyarázni! Fiacskám, ez a két állítás elég nyilvánvalóan ellentmondásban van egymással.)

Nem az a személyes tragédia, hogy vezető értelmiségieket az intézményrendszer nem akadályoz meg abban, hogy nem megfelelő pozíciókba jussanak; nem is az, hogy egy ponton túl gyakorlatilag bármit írnak, az meg tud jelenni valahol. A személyes tragédia, úgy képzelem, az, hogy: hát ezeknek az embereknek nincs egy barátjuk, aki megmondaná nekik, hogy figyelj Janikám, ezt a cikket írd már át, mert teljesen kaotikus lett? Aki beszélgetés közben rákérdezne, hogy figyelj Petikém, ez elég furcsán hangzik, magyarázd el úgy, hogy igazán megértsem, mit akarsz mondani. Stb. stb.

Barátok helyett csupa olyan emberrel vannak körülvéve, akik mindent elfogadnak tőlük? Akik ugyanúgy nem mernek szólni, mint a kollégák meg a szerkesztők? Akik tehát tkp., egyszerűen szólva: nem barátok?

Azért ez tök szomorú, nem?

(Remélem, nyilvánvaló, de azért kiemelném: nem az az állítás, hogy nem nagyon okos embereknek nem lehetnek barátaik. Hanem az az állítás, hogy ha egy nem nagyon okos ember ha nyilvánosság előtt nagyon okos emberként akar viselkedni, akkor az a barátja, aki valahogy figyelmezteti, ezt nem kéne, és nem az, aki nem szól vagy helyesel. Meg egyébként különben sem rendkívüli okosságról van szó, hanem a minimális okosságról. Azt sem állítom, hogy a buta cikkeket író emberek feltétlenül buták. Lehet, hogy tudnának okosabbakat írni, ha erre rászorítaná őket valaki. Ha már úgy alakult, hogy az intézményrendszer ezt nem teszi meg, akkor a barátaik.)


Forrás URL:
http://www.szv.hu/ronai-andras/blog/20070516/empatiatol-csoepoeg-bejegyzes-a-magyar-ertelmisegi-koezirok-velelmezett-szemelyes-tragediajarol