Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

Magyarázati szakadék és fizikalizmus

Szerző: Pöntör Jenő
Létrehozva: 2008-12-29 09:01

A fizikalizmussal szembeni napjainkban legtöbbet tárgyalt ellenvetések arra az állításra épülnek, hogy a központi idegrendszer fizikai állapotai és a fenomenális állapotok közt magyarázati szakadék tátong. E tanulmányban először felvázolom, hogy leginkább mit szokás ma fizikalizmuson érteni, illetve milyen érvek szólnak a fizikalista álláspont mellett. Ezt követően megvizsgálom, hogy pontosan mi is a magyarázati szakadék tézis, és valóban komoly problémát jelent-e a fizikalizmus számára. A tanulmány konklúziója szerint a tézis egyrészt nem igazolt, másrészt még ha el is fogadjuk a magyarázati szakadék létét, e tény önmagában csak a nem reduktív fizikalizmus számára jelent problémát.


1. Bevezetés

A fizikalizmussal szembeni napjainkban legtöbbet tárgyalt ellenvetések arra az állításra épülnek, hogy a központi idegrendszer fizikai állapotai és a fenomenális állapotok közt magyarázati szakadék tátong. E tanulmányban először felvázolom, hogy leginkább mit szokás ma fizikalizmuson érteni, illetve milyen érvek szólnak a fizikalista álláspont mellett. Ezt követően megvizsgálom, hogy pontosan mi is a magyarázati szakadék tézis, és valóban komoly problémát jelent-e a fizikalizmus számára.

2. Fizikalizmus

2.1. Mi a fizikalizmus?

A fizikalizmus metafizikai nézet, azaz arról állít valamit, hogy milyen létezők vannak. Arra a kérdésre azonban, hogy valójában mit is állít erről, már korántsem egyszerű válaszolni. Egy elterjedt definíció: a fizikalizmus szerint minden létező fizikai létező. Forgalomban vannak más definíciók is, mint például: a fizikalizmus szerint minden tulajdonság fizikai tulajdonság, vagy minden tény fizikai tény. Az ezek közti különbségek jelentőségére most nem feltétlenül szükséges kitérnünk, a „fizikai” jelző azonban mindegyikükben közös, s ha tudni akarjuk, hogy egy fizikalista szerint milyen a világ, azt mindenképpen tudnunk kell, mit ért „fizikain”. Kiindulhatnánk abból, hogy a „fizikalizmust” és a „materializmust” általában szinonimákként használják (azok is, akik előzőleg gondosan megállapították, hogy nem azok), a materializmus pedig a hagyományos megfogalmazásban az a nézet, mely szerint a világban minden anyagi természetű. E szerint tehát a „fizikai” egyszerűen „anyagi természetűt” jelentene. Ezzel azonban nem jutnánk túl messzire. „Anyagon” ugyanis a mindennapi elképzelés szerint valamilyen meghatározott térbeli pozíciót elfoglaló, kiterjedéssel és alakkal bíró szubsztanciát értünk. A fizika viszont használ számos olyan fogalmat – mint például erő, mező, energia stb. (hogy a kvantummechanika meglehetősen ezoterikusnak ható kifejezéseit már ne is említsük) –, amelyek nehezen gyömöszölhetők bele e kategóriába. És minthogy a fizikalizmus – ahogy az elnevezésből is kitűnik – elsősorban a fizika által inspirált álláspont, a hétköznapi anyagfogalom nyilvánvalóan nem megfelelő egy fizikalista ontológia számára. (Épp ez az oka annak, hogy a „fizikalizmus” elnevezést sokan megfelelőbbnek találják, mint a hagyományos „materializmust”. Én a továbbiakban ugyanazt fogom érteni rajtuk.) Próbálkozhatnánk talán egy a modern fizikának megfelelő anyagfogalom kidolgozásával, ez azonban meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik. Ezért a legelfogadottabb (és legkönnyebb) megoldás az, hogy használjuk a fizikai jelzőt egyszerűen abban az értelemben, hogy fizikai minden létező, amely szerepet kap a fizikai elméletekben. Pontosabban – minthogy a mai fizikát aligha tartja bárki is a fizika végleges formájának – minden olyan entitás, amelyre egy eljövendő, vagy legalábbis lehetséges komplett fizikai elmélet hivatkozni fog, vagy hivatkozna a világ leírásakor. Fizikalizmuson tehát első közelítésben értsük azt az álláspontot, mely szerint minden létező fizikai létező, a „fizikai” imént vázolt értelmében. Ezt az elképzelést a fizikalizmus elmélet alapú koncepciójának szokás nevezni.

A legkomolyabb probléma, mely a fizikalizmus e koncepciója kapcsán felvetődik, hogy ha egyszer ma még nem ismerjük a teljes fizikát, akkor ugyan honnan tudjuk, hogy az milyen entitásokra fog hivatkozni a világ leírásakor? Nem tudhatjuk a priori, hogy a majdani komplett fizika ontológiájában nem fognak-e szerepelni olyan létezők – mondjuk szellemek vagy asztráltestek -, amelyek létét egy fizikalista egész biztosan nem szeretné elismerni. E tétel részletes kifejtését lásd: (Crane-Mellor 1990)-ben! Így e koncepció hívei általában feltételezik, hogy a befejezett fizika nem fog radikálisan különbözni attól, amit ma ismerünk. Ha nem tesszük meg ezt a kikötést, a fizikalizmus gyakorlatilag semmitmondó állásponttá válik, hiszen e nélkül arra a kérdésre, hogy milyen létezők vannak, tulajdonképpen azt a választ adná, hogy erről ma igazából semmit nem tudunk. Úgy gondolom, hogy az elmélet alapú koncepció, ha nem is mondja meg pontosan, mit kell „fizikain” értenünk, de mindenesetre intuitíve elég világossá teszi ahhoz, hogy a kifejezést értelmesen tudjuk használni.

Persze elég egy pillantást vetni környezetünkre és számtalan az elmélet alapú meghatározás szerint nem fizikainak tűnő dolgot fogunk találni. Az elefánt fogalma például egész biztos nem fog szerepelni egy végső fizikai elméletben. Csakhogy a fizikalizmus nem is azt állítja, hogy minden létező első pillantásra fizikainak tűnik, hanem hogy ténylegesen az. Ez az állítás azonban több formában is megfogalmazható. Az eltérő fizikalista elméleteket az különbözteti meg egymástól, hogy mit mondanak bizonyos nem fizikainak tűnő létezőkről.

A fizikalista egy ilyen dologgal kapcsolatosan alapvetően két álláspontra helyezkedhet: Egyszerűen tagadhatja létét, tehát a szóban forgó entitásra vonatkozóan antirealista lesz. (A mentális fenoméneket illetően ezt teszi az eliminativizmus. Mentális állapotok létét most adottnak veszem, így az eliminativizmussal a továbbiakban nem foglakozom.) A másik lehetősége értelemszerűen a realizmus, azaz azt állítja, bizonyos létezők a látszat ellenére végső soron fizikai entitások.

A fizikalizmus egyik elterjedt megfogalmazása, hogy minden olyan lehetséges világ, mely az aktuális világ tökéletes fizikai másolata, és nem fizikai tényt nem tartalmaz, minden vonatkozásban az aktuális világ teljes másolata. (Jackson 1998: 12) Könnyű belátni, hogy e tézist minden fizikalista elméletnek el kell fogadnia. Ugyanis ha egy a kikötött feltételeknek megfelelő lehetséges világ különbözik az aktuális világtól, ez a különbség csak az aktuális világban meglévő valamilyen nem fizikai „ontológiai többletből” adódhat. E lehetséges világok terminológiájában megfogalmazott fizikalizmus-definíció két állásponttal is kompatibilis, ezek a realista fizikalizmus fő formái. A fizikalista vagy azt állítja, hogy a nem fizikainak tűnő létezők azonosíthatók fizikai létezőkkel – ez a reduktív materializmus –, vagy azt, hogy bizonyos nem fizikainak tűnő létezők ugyan nem azonosak fizikai létezőkkel, de valamely fizikai entitás vagy entitások létezése metafizikailag szükségszerűsíti (necessitate) azokat – ezt állítják a nem reduktív (szuperveniencia, realizáció, konstitúció stb. fogalmakkal operáló) elméletek.

Ha elfogadjuk, hogy az azonosság szükségszerű reláció – bár nem mindenki gondolja így, azt hiszem, ez nem túl merész feltételezés –, akkor azt mondhatjuk, hogy az előbbi álláspont implikálja az utóbbi fő tézisét, így adhatunk egy a fizikalizmus minden formájára érvényes definíciót: a fizikalizmus szerint az aktuális világ fizikai tényei metafizikailag szükségszerűsítik az aktuális világ minden tényét. (Gondolatmenetünkben a „tény” kifejezés használata esetleges, természetesen egy fizikalistának nem kell mindenképpen elköteleznie magát tények létezése mellett.) A legtöbben úgy gondolják, hogy legalábbis a pszichológia szintje alatti régiókra e tétel minden kétséget kizáróan igaz. E felfogás szerint a természettudomány lényegében fizikát jelent. Annak, hogy mégis megkülönböztetünk a fizikainál magasabb, egyéb (kémiai, biológiai) leírási szinteket, pusztán gyakorlati, és nem elvi okai vannak. A továbbiakban felteszem, hogy ez így van, és a „fizikát” és a „természettudományt” szinonim kifejezésekként fogom használni.

2.2. Milyen érvek szólnak a fizikalizmus mellett?

Először is le kell szögeznünk, hogy annak, hogy az analitikus filozófusok döntő többsége ma fizikalista, illetve hogy a szűkebb filozófiai berkeken kívüli tudományos és általában szellemi életben a fizikalizmus uralkodó álláspont, jó oka van. A fizikalizmus nem egyszerűen divat, vagy megkérdőjelezetlen előfeltevés – annak ellenére sem, hogy ezt ma sokan szeretik hangoztatni. Nyilvánvaló, hogy a fizikalizmus elsősorban a modern természettudomány eredményeinek köszönheti vonzerejét. Az azonban talán már kevésbé nyilvánvaló, hogy miért. Elvégre abból, hogy a tudomány révén rohamosan növekednek ismereteink a fizikai világról, még nem következik, hogy csak fizikai világ létezik. Hogy pontosan lássuk, milyen érvek szólnak a fizikalizmus mellett, szükséges világossá tennünk a természettudományos módszer sikere és a fizikalista metafizika közti összefüggést.

Az alapvető kérdés tehát, hogy csak fizikai entitások léteznek-e (ezek létét a nem túl nagyszámú idealistán kívül senki nem tagadja). Igen valószínű, hogy nem fizikai létezők létét a priori nem tudjuk kizárni. Ugyanis ehhez azt kéne bizonyítani, hogy ilyen entitások létezése logikailag lehetetlen, amit a fizikalisták döntő többsége sem állít.

Persze abból, hogy valami logikailag lehetséges, egyáltalán nem következik, hogy ténylegesen létezik. A következő kérdés tehát, hogy ha vannak nem fizikai entitások, akkor ezt honnan tudjuk, másként: van-e racionális indokunk ilyen létezők létében hinni. A fizikalizmus cáfolata ilyen racionális indok felmutatásában állna. Ennek pedig alapvetően két módja képzelhető el.

Az egyik, hogy tisztán a priori úton, tehát mindenfajta tapasztalatra való hivatkozás nélkül bizonyítjuk valamilyen nem fizikai létező létét. Erre tesznek kísérletet az ontológiai istenérv és bizonyos absztrakt entitások létének bizonyítását célzó gondolatmenetek. Felettébb kétséges, hogy az ontológiai istenérv konkluzív-e, továbbá attól, hogy egy létező absztrakt, még lehet éppen fizikai, így ha el is fogadjuk, hogy léteznek absztrakt entitások, ez még nem feltétlenül jelenti a fizikalista álláspont feladását. A fizikalizmus teljesen a priori úton történő cáfolata tehát meglehetősen kétes kimenetelű vállalkozásnak tűnik.

A fizikalizmus elleni érvelés másik – igazából most minket érdeklő – lehetséges módja, ha valamilyen tapasztalható jelenségre hivatkozva próbáljuk nem fizikai létező létét bizonyítani. Egy ilyen érvelés kiindulópontjául olyan létező szolgálhat, amelyet a fizika nem tud megmagyarázni, azaz: pusztán fizikai ismereteink alapján nem vagyunk képesek azt teljesen megérteni. Egy jelenségről pedig akkor mondható el, hogy teljesen értjük, ha tudjuk, mi az adott jelenség, és tudjuk, hogy miért jött létre. Ezek szerint a fizikalizmus tapasztalati alapon történő cáfolata szintén két módon képzelhető el.

Az első, hogy olyan közvetlenül tapasztalható entitásból indulunk ki, melyről pusztán fizikai ismereteink birtokában nem vagyunk képesek megérteni, hogy mi az adott dolog. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy nem tudjuk fizikai jelenségek halmazára visszavezetni, tehát nem értjük, hogy fizikai tényekből hogyan jöhet létre, „adódhat ki” a szóban forgó entitás. Ez esetben felmerül a gyanú, hogy közvetlenül tapasztalható nem fizikai létezővel van dolgunk. Természetesen ez még csak gyanú: annak hogy egy létező fizikai legyen, pusztán annyi a szükséges feltétele, hogy fizikai tények szükségszerűsítsék, az nem, hogy mi képesek legyünk belátni, ez hogyan lehetséges. Tehát nem fizikai létező létének ilyen úton történő bizonyításához további lépések szükségesek

A fizikalizmus tapasztalati alapon történő cáfolatának második lehetséges módja, hogy valamilyen olyan észlelhető jelenségből indulunk ki, melyről tudjuk ugyan, hogy fizikai, azaz értjük, hogyan eredményezik fizikai tények, de létéből nem fizikai entitás létére következtethetünk. Az ilyen érvelések általában az oksági magyarázat fogalmára támaszkodnak, minthogy egy A jelenségből leginkább akkor következtetünk valamely B létező létére, ha B-re A létrejöttének magyarázatához van szükség, az efféle magyarázatok pedig rendszerint oksági jellegűek. Egy az oksági magyarázatra támaszkodó érv tehát körülbelül úgy nézne ki, hogy valamely fizikai fenoménről kimutatjuk, hogy: a) nincs fizikai természetű oka/magyarázata – azaz a fizika nem tudja megmondani, hogy miért állnak fönn azok a fizikai tények, melyekre a jelenség visszavezethető, b) valamilyen oka/magyarázata azért van. (Minthogy nem a priori igazság, hogy mindennek van oka vagy magyarázata, ez utóbbi kitétel szükséges.)

Persze a „Mi egy dolog?” és a „Miért jött létre?” kérdések közt nem feltétlenül húzható mindig éles határvonal, úgy gondolom azonban, hogy e kontextusban megkülönböztetésünk jogos. Abból ugyanis, hogy egy létezőről a fizika nem tudja megmondani, miért jött létre, nem következik, hogy kizárólag fizikai ismereteink birtokában nem érthetjük, mi az adott létező. Tegyük föl például, hogy a csodálatos kenyérszaporításról szóló történet igaz. (Számunkra most elég annyi, hogy ez logikailag lehetséges.) Az esemény nyilvánvalóan azért számít csodának, mert a fizika nem tudja megmagyarázni, miért jelentek meg a szóban forgó kenyérdarabok, ugyanakkor ebből még nem következik, hogy e kenyérdarabok más természetes úton készült kenyérdaraboktól különböző természetű, nem fizikai tárgyak.

Továbbá abból, hogy lehetséges fizikai magyarázatot adni egy jelenség létrejöttére, még nem következik, hogy a fizika meg tudja mondani mi az. Ez utóbbi megállapítás talán nem magától értetődően igaz, de a következő példával – úgy gondolom – alátámasztható. Vegyünk egy primitív fizikai elméletet, mely nem tartalmaz elemi részecskékre való hivatkozást, így például a víz forrásának jelenségét nem tudja atomok vagy molekulák mozgásaként értelmezni. Ettől azonban még fog tudni válaszolni arra a kérdésre, hogy egy konkrét esetben egy edényben lévő víz miért kezd el forrni (mert x, y, z feltételek fennállása esetén a víz mindig forr, és az adott esetben x, y, z feltételek fennállnak). Elmondhatjuk tehát, hogy a „Miért forr a víz?” kérdésre az elmélet tud válaszolni, míg a „Mi a forrás?” kérdésre nem. Ez azért van, mert a miért kérdés megválaszolásához – legalábbis a magyarázat klasszikus koncepciója szerint – pusztán jelenségek közti állandó korreláció megállapítása szükséges, az viszont nem, hogy teljesen értsük, mik a korreláció tagjai. Persze rögtön adódik az ellenvetés, hogy elméletünk nem tudja megmagyarázni, hogy x, y, z feltételek fennállása esetén a víz miért forr mindig. Önmagában e tény azonban még mindig nem kell, hogy problémát jelentsen. Abból ugyanis, hogy egy fizikai törvényt nem tudunk egy még általánosabb törvény alá rendelni, nem következik, hogy a törvénynek nincs magyarázó ereje. Hiszen egy befejezett fizika legalapvetőbb törvényei sem rendelhetők még általánosabb törvények alá – ha egyszer a legalapvetőbbek –, ugyanakkor végső soron e törvények hivatottak megmagyarázni minden fizikai eseményt.

Egy a tapasztalatra támaszkodó érvnek ezek szerint fel kell tudnia mutatni olyan jelenséget, mely közvetlenül tapasztalható, és fizikai ismereteink birtokában nem értjük, hogy mi, vagy olyat, melyről tudjuk, hogy mi, de a fizika nem tudja megmagyarázni, miért létezik. Az egyetlen – tényleg az egyetlen! – jelentős érv a fizikalizmus mellett pedig az, hogy nagyon úgy tűnik, ilyen jelenségek bizony nincsenek. Nem mintha a kortárs fizika számot tudna adni minden jelenségről, azonban nyomós okunk van feltételezni, hogy egy ideális fizika erre képes lenne. És az eddig elmondottak fényében világos, hogy ez egyben arra is nyomós ok, hogy fizikalisták legyünk.

E feltételezést a modern természettudománynak az emberiség kultúrtörténetében példa nélküli sikere teszi indokolttá. A nyugati tudománynak az elmúlt durván háromszáz év során olyan hatékonyan sikerült számot adnia a világban tapasztalható jelenségekről, hogy minden okunk megvan azt hinni, ha egy jelenséget ma nem értünk, ez pusztán jelenlegi tudományos ismereteink hiányos volta miatt van így. Ezt pedig még akkor is joggal hihetjük, ha nagyon úgy tűnik, hogy az adott jelenség semmilyen módon nem naturalizálható. Az élet például sokáig tipikusan ilyennek tűnt – egészen az evolúcióbiológia kibontakozásáig. A modern materializmus melletti fő érv tehát az a tudománytörténet alapján levont induktív következtetés, hogy a fizika előbb-utóbb minden tapasztalható létezőről számot fog tudni adni. Nevezzük ezt materialista hipotézisnek. Az eddig mondottak alapján e hipotézist két állítás alkotja: az egyik, hogy a befejezett fizika minden entitásról meg fogja tudni magyarázni, hogy mi az, a másik, hogy a befejezett fizika minden entitásról meg fogja tudni magyarázni, miért létezik. Vegyük észre, ha e hipotézisen kívül komoly érv nem szól a fizikalizmus mellett, akkor a fizikalizmust magát is induktív hipotézisnek kell tekintenünk.

Mivel a materialista hipotézis kétségkívül jól megalapozott, a fizikalizmus tapasztalatra épülő cáfolatához mindenképpen szükséges olyan fenomént prezentálni, melyről tudható, hogy egy befejezett fizika sem lenne képes vele elszámolni. Minthogy azonban a komplett fizika nincs birtokunkban, és így az sem ismert, hogy milyen jelenségekről tudna számot adni, kizárólag akkor tudhatjuk egy jelenségről, hogy megfelel e kritériumnak, ha a priori tudható, hogy a fizika nem képes azt teljesen megmagyarázni.

Ahogy látom, az egyetlen komoly jelölt olyan fizikai jelenségre, melyről gyanítható, hogy egy komplett fizika sem lenne képes megmagyarázni, miért jött létre, maga az univerzum. Valóban nem egyértelmű, hogy a fizika azokra a kérdésekre, hogy a világ miért létezik egyáltalán, vagy miért pont olyanok a legalapvetőbb fizikai törvények amilyenek stb. képes-e válaszolni. Mint ismeretes, erre a logikára épülnek a különféle változatai a kozmológiai istenérvnek. Azonban ha el is fogadjuk, hogy az univerzum nem magyarázható fizikailag, továbbra is kérdés, hogy ezek az érvek konkluzív cáfolatát nyújtják-e a fizikalizmusnak (azaz bizonyítják-e Isten létezését). Ehhez ugyanis további, meglehetősen kétséges premisszákat is bizonyítani kellene. Többek közt – mint említettük – az korántsem triviális, hogy az univerzumnak szükséges olyan magyarázatát adnunk, mint a benne tapasztalható jelenségeknek, és nem kell-e egyszerűen „nyers ténynek” tekintenünk.(Russell 1964:175) Általában is elmondhatjuk, hogy valamely észlelhető és fizikailag nem magyarázható fizikai jelenségből nem fizikai létező létére csak egy sor igen problematikus premissza elfogadása árán tudunk következtetni.

Úgy látszik tehát, hogy a fizikalizmus tapasztalati alapon történő cáfolatához mindenképpen szükséges közvetlenül tapasztalható nem fizikai jelenséget prezentálni. A tapasztalható világ minden jelensége könnyen visszavezethetőnek tűnik mikrofizikai jelenségekre, kivéve a jelenségek egy régióját: a mentális fenoméneket. Mentális állapotaink – különösen a fenomenális karakterrel rendelkező mentális állapotok – nagyon erősen különbözni látszanak a (fizikai) világ általunk ismert többi részétől. És minthogy ugyanez más ismert létezőről nem mondható el, a test-elme dualizmus valamilyen formája – legalábbis analitikus filozófiai körökben – ma gyakorlatilag a fizikalizmus egyetlen jelentősnek mondható alternatíváját jelenti.

Természetesen abból a tényből, hogy mentális állapotaink nem fizikai természetűnek tűnnek, még nem következik, hogy ténylegesen nem azok. Azonban – úgy gondolom – e ténynek mégis van egy fontos következménye: a bizonyítás terhe a fizikalistára hárul. Elvégre, ha a fizikalizmus egy induktív hipotézis, akkor tapasztalati ellenpéldára hivatkozva elvileg bármikor cáfolható. Mármost ha bizonyos létezőket markánsan nem fizikai természetűnek tapasztalunk, akkor – akárhogy is nézzük – annak kell érvelni, aki azt állítja, hogy e tapasztalatunk pusztán illúzió. Nézzük, hogyan érvel e mellett a fizikalista!

A fizikalista álláspontot látszanak alátámasztani az idegtudományok azt illetően egybehangzó eredményei, hogy mentális események és fizikai események közt igen szoros korreláció áll fenn. Ma már hihető feltételezés, hogy ha tökéletesen ismernénk az emberi agy működését, akkor egy tudós – legalábbis elvben – képes lenne egy személy agyának vizsgálata alapján megmondani, hogy az illető mit érez vagy gondol. Nyilvánvaló, hogy manapság legtöbben az ilyen irányú kutatások eredményei miatt materialisták. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezek az eredmények legfeljebb pszichológiai motivációt, de semmiképpen nem érvet jelentenek a materializmus mellett. Az empirikus megfigyelések önmagukban ugyanis pusztán a korreláció tényét támasztják alá, amelyből még nem következik a fizikalizmus semmilyen formája. Elég csak arra utalnunk, hogy az összes nagy szubsztancia-dualista elmélet is képes valamilyen magyarázatot adni a mentális és fizikai fenomének korrelációjára. Amellett, hogy mégis inkább a fizikalizmust válasszuk, és a mentális fenomének nem fizikai voltára vonatkozó tapasztalatunkat illuzórikusnak tekintsük, egyedül a materialista hipotézis szól.

A kortárs fizikalisták azonban látszólag nem erre, hanem egy a fizikai világ oksági zártságának tézisére épülő deduktív argumentumra szoktak hivatkozni, mely azt próbálja megmutatni, hogy egyedül a materializmus képes megmagyarázni a mentális okozás tényét. A különféle formákban megfogalmazott gondolatmenet lényege: ha tartani akarjuk a fizikai világ oksági/magyarázati zártságának tézisét, és el akarjuk kerülni az epifenomenalizmust, akkor el kell ismernünk, hogy a mentális fenomének fizikaiak. Tehát:

Mindenekelőtt azt érdemes megjegyeznünk, hogy az eddig elmondottakhoz képest e gondolatmenet nem jelent új érvet a fizikalizmus mellett. Hiszen az argumentum alapját képező oksági zártság tétel a materialista hipotézis egyik állítása: nevezetesen, hogy a fizika minden jelenségről meg tudja mondani miért jött létre. Ugyanakkor az érv éppen ennek köszönheti erejét: jelenlegi tudományos ismereteink alapján semmi okunk nincs azt gondolni, hogy az emberi testben – egész pontosan a központi idegrendszerben – bizonyos testmozgásaink alkalmával olyan fizikai (biológiai, biokémiai) események történnek, melyek nem magyarázhatók azokat megelőző fizikai eseményekkel. Márpedig ha a mentális fenomének okságilag hatnak a fizikai világra, e hatás nyilván cselekvések, tehát végső soron testi mozdulatok által valósul meg. Továbbá azt is nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az epifenomenalizmus nem túl vonzó álláspont.

A dualista, ha nem akar epifenomenalista lenni, és nem akarja föladni az oksági zártság tézist sem, - úgy tűnik -, egy dolgot tehet: azt mondja, bár a mentális események által okozott fizikai eseményeknek van önmagában elégséges fizikai okuk, van önmagában elégséges mentális okuk is, azaz az ilyen fizikai események okságilag túldetermináltak. Oksági túldetermináció persze előfordulhat a világban – véletlenül. Minthogy azonban mentális események szisztematikusan okoznak fizikai eseményeket, egy ilyen megoldás annak elfogadását jelentené, hogy létezik szabályszerű oksági túldetermináció. Ez viszont elég nehezen akceptálható álláspont. (Az argumentum bővebb kifejtését lásd: Tőzsér (kéziratban))

Azonban úgy tűnik, hogy az érv csak a reduktív materializmust támogatja, mivel a nem reduktív elméletek, ha elfogadják az oksági zártság tézist, képtelenek elkerülni vagy az epifenomenalizmus vagy a szisztematikus túldetermináció feltételezésének csapdáját. Ezt meglehetősen meggyőzően mutatja meg Jaegwon Kim kizárási érve (exlusion argument), melynek lényege durván a következő: Ha a mentális tulajdonságok fizikai tulajdonságokon szuperveniálnak, de nem azonosak azokkal, akkor egy adott M mentális tulajdonság instanciálódásakor instanciálódik valamilyen F fizikai tulajdonság is (ez a szubveniens tulajdonság). Mármost, ha minden mentális állapot által okozott fizikai eseménynek van önmagában elégséges fizikai oka – ez jelen esetben F instanciálódása –, akkor M fölösleges, tehát ha nem instanciálódna, a szóban forgó fizikai esemény akkor is megtörténne. Magyarán M vagy epifenomenális, vagy megjelenése túldeterminálja a fizikai eseményt. Viszont, ha M megjelenése nélkül a fizikai esemény nem történne meg, akkor F instanciálódása önmagában nem elégséges ok, tehát a fizikai világ okságilag nem zárt. (Lásd például Kim 1991) Azonban ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a nem reduktív materializmus alulmotivált (ezt állítja Crane 1995), hiszen valaki helyezkedhet olyan álláspontra, hogy egyszer a fizika számot fog adni arról, hogy mik a mentális jelenségek, ugyanakkor elutasítja a reduktív materializmust (a többszörös megvalósíthatóság tézisre hivatkozva).

Minthogy a következtetés helyes, a dualistának a premisszák valamelyikét kell tagadnia. Ehhez viszont annál sokkal nyomósabb indokra van szüksége, mint hogy a mentális fenomének nem fizikai természetűnek tűnnek. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a fizikalizmus arra is kínál magyarázatot, hogy saját mentális állapotaink miért tűnnek erősen különbözőnek a világ általunk ismert többi részétől: ezekhez olyan módon – introspektíve – férünk hozzá, ahogy egyetlen más létezőhöz sem.

3. Magyarázati szakadék

3.1. Mi a magyarázati szakadék?

A Magyarázati Szakadék tézis az az állítás, hogy a fizika soha nem fog tudni számot adni a kválékról, azaz a „van olyan valami, mint az adott állapotban lenni” formájú mondatokkal jellemezhető mentális állapotokról. Egyesek szerint erre elvi okok miatt nem képes (Levine 1997), mások szerint egy eléggé fejlett fizikai elmélet ugyan képes lenne erre, azonban mi emberek kognitív kapacitásunk korlátozott volta miatt képtelenek vagyunk megalkotni egy ilyen elméletet (McGinn 1989). Ez utóbbi álláspontról elég annyit mondanunk, hogy összeegyeztethetetlen a fizikalizmus elmélet alapú koncepciójával, amely – mint már említettük – ma a fizikalizmus legelfogadottabb meghatározása. Ugyanis ha a fizikalista azt állítja, hogy kizárólag olyan létezők vannak, melyekre egy komplett fizikai elmélet hivatkozni fog a világ leírásakor, akkor nem állíthatja egyúttal azt is, hogy a szóban forgó elméletet mi soha nem ismerhetjük meg – már amennyiben fizikalizmusát egy a világról szóló metafizikai, és nem az emberi tudásról szóló szkeptikus tételnek kívánja tekinteni. Magyarázati szakadék tézisen tehát innentől azt az álláspontot fogjuk érteni, mely szerint egy befejezett fizikai elmélet sem lenne képes számot adni a fenomenális tudatosságról.

Az nemigen vitatható, hogy ha valóban létezik magyarázati szakadék, akkor ez legalábbis episztemológiai problémát jelent a fizikalizmus számára. Ugyanakkor ha igaz a fönti megállapításunk, hogy a fizikalizmus melletti fő érv az az induktíve jól megalapozott hit, hogy a fizika előbb-utóbb minden jelenséget meg fog tudni magyarázni, kérdéses, hogy ez esetben a fizikalistának valóban csak episztemológiai, és nem a tézise lényegét érintő metafizikai problémával kell-e szembenéznie.

Láttuk, az hogy a fizika számot ad valamiről annyit tesz, hogy megmagyarázza, mi a dolog, és megmagyarázza, miért jött létre. Úgy gondolom, jelen esetben a problémát nem az jelenti, hogy a fizika nem képes megmagyarázni, miért léteznek fenomenális állapotok. Elvégre azt – az eliminativizmus kivételével – minden fizikalista elmélet által implikált állítást, hogy egy adott M fenomenális tulajdonság megjelenése mindig korrelál vagy egy adott F fizikai tulajdonság, vagy egy F1, F2, F3 stb. fizikai tulajdonsághalmaz valamely tagjának megjelenésével (az előbbi a típusazonosság-elmélet, az utóbbi a különféle nem reduktív elméletek állítása), még a legelkötelezettebb dualisták sem igen tagadhatják. Az ilyen típusú magyarázatokhoz pedig – mint említettük – pusztán jelenségek közti állandó korrelációk megállapítása szükséges. Tehát annak a ténynek, hogy egy adott S személy t időpontban fájdalmat érez, a következő két állítás együtt elégséges magyarázatát adja: a) fájdalom minden esetben megjelenik, amikor valakinek elkezdenek tüzelni a C-rostjai (vagy bármi is legyen a fájdalom neurofiziológiai alapja), b) S-nek t-ben elkezdtek tüzelni a C-rostjai. A magyarázati szakadék léte mellett érvelők azonban arra hivatkoznak, hogy az efféle magyarázatokban szereplő fenomenális fogalmakat tartalmazó általános törvényeket nem tudjuk még általánosabb törvények alá sorolni, azaz a fizika jelen esetben azt nem tudja megmondani, hogy C-rostok tüzelése alkalmával miért tapasztalunk mindig fájdalmat. Azt is láttuk azonban, hogy abból, hogy egy törvényt nem lehet egy még általánosabb törvény alá sorolni, nem következik, hogy nincs magyarázó ereje.

Továbbá, ha a fizika tényleg nem tudná megmagyarázni, hogy miért léteznek kválék, ez önmagában még mindig nem jelentené, hogy azok nem fizikai természetűek. Hiszen azt mondtuk, attól, hogy a fizika nem tudja megmondani, hogy miért létezik egy dolog, maga a dolog még lehet fizikai. Ezek szerint magyarázati szakadék tézisen egész pontosan azt az állítást kell értenünk, hogy a fizika elvileg nem képes megmagyarázni, hogy mik a fenomenális állapotok.

3.2. Valóban létezik magyarázati szakadék?

A tézis bizonyításának standard módja arra az állításra épít, hogy elgondolható zombik létezése – ezek olyan lények, melyeknek annak ellenére, hogy a mi tökéletes fizikai hasonmásaink, nincsenek fenomenális tapasztalataik. Fontos hangsúlyoznunk: zombik elgondolhatóságáról és nem elképzelhetőségéről van szó. Hogy ki mit tud elképzelni, a pszichológia és nem a filozófia ügye. Annak, aki a magyarázati szakadék létezése mellett érvel, első lépésben azt kell állítania, hogy a zombi fogalma nem inkonzisztens, ami annyit jelent, hogy a „Ha egy S személy F-típusú fizikai állapotban van, akkor G-típusú fenomenális állapotban van” formájú állítások nem konceptuális igazságok. Másként: fizikai tények fennállásából nem tudunk a priori fenomenális tények fennállására következtetni. Nevezzük ezt a tételt most fogalmi szakadéknak.

Úgy gondolom, ilyen fogalmi szakadék valóban létezik. Biztos, hogy prima facie nem tűnnek inkonzisztensnek például az „S nem érez fájdalmat” és az „S-nek tüzelnek a C-rostjai” állítások. Aki nem fogadja el, hogy a zombi konzisztens fogalom, legfeljebb egyéb nem nyilvánvaló a priori igazságokra hivatkozhat: prima facie az is elgondolhatónak tűnik, hogy a kör négyszögesíthető, tehát a négyszögesíthető kör fogalma nem látszik inkonzisztensnek, ennek ellenére az. Talán nem kizárt, hogy a zombi fogalmával is ez a helyzet, azonban hogy ez valóban így van, még senkinek nem sikerült meggyőzően megmutatnia, így a továbbiakban a fogalom konzisztenciáját adottnak veszem. Az viszont első pillantásra sem tűnik nyilvánvalónak, hogy a propozicionális attitűdöket reprezentáló fogalmainkat elvileg lehetetlen funkcionális vagy esetleg viselkedési diszpozíciókra referáló fogalmakra lebontani, ezért nem véletlen, hogy a magyarázati szakadék problémája elsősorban a kválékkal kapcsolatban merül fel, illetve hogy a kortárs dualisták többsége nem megy tovább a fenomenális tulajdonságok nem fizikai voltát állító tulajdonságdualizmusnál.

Úgy tűnik tehát, hogy a fenomenális és fizikai jelenségek közt fogalmi szakadék húzódik. A kérdés már csak az, hogy ez valóban magyarázati szakadékot jelent-e. A fogalmi szakadék jelentősége a magyarázati szakadék tézis képviselői szerint annak köszönhető, hogy e tekintetben a fenomenális tulajdonságok egyedülállóak. Ezekkel ellentétben szerintük ugyanis minden más észlelhető létező makroszkopikus tulajdonságai dedukálhatók mikrofizikai tulajdonságaikból. Tehát ha ismerjük például a vizet alkotó elemi részecskéket és a releváns fizikai (kémiai) törvényeket, akkor a priori tudjuk, hogy adott feltételek mellett megjelennek a vízre jellemző makroszkopikus tulajdonságok is. (Levine 1997) Ezért mondhatjuk, hogy a fizika képes megmagyarázni, hogy mi az érzékszerveinkkel észlelhető víz.

Látnunk kell azonban, hogy valójában minden makroszkopikus és mikrofizikai tulajdonság közt fogalmi szakadék húzódik. Hiszen azt senki sem tagadja, hogy például H2O molekulák F típusú mozgásából csak akkor tudunk a folyékonyság megjelenésére deduktíve következtetni, ha bevezetünk bizonyos áthidaló törvényeket, például, hogy molekulák F típusú mozgása mindig folyékonyságot eredményez (mert a folyékonyság az ilyen típusú molekulamozgással azonos, vagy azon szuperveniál). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ma nem értjük jobban, a H2O molekulák mozgásából hogyan lesz folyékonyság, mint azt, hogy a C-rostok tüzeléséből hogyan lesz fájdalom, azt viszont igen, hogy a két jelenség közt nincs elvi különbség. Ebből pedig – véleményem szerint – az következik, hogy az az állítás, mely szerint a „Mi a fájdalom?” kérdésre egy befejezett fizika sem lenne képes válaszolni igazolatlan.

Továbbá azért mondhatjuk, hogy értjük mi a folyékonyság, mert valahogy intuitíve belátjuk, hogy molekulák mozgásából hogyan „adódik ki”. A fenomenális tulajdonságok esetében valóban nincs ilyen intuíciónk. Csakhogy a szóban forgó intuíció aligha jelent többet annál, mint hogy szemléletesen el tudjuk képzelni, a mozgó részecskék hogyan eredményeznek szemmel látható folyékonyságot. Viszont a szemléletes elképzelhetőséget semmiképp nem tehetjük a sikeres fizikai magyarázat kritériumává, hiszen ez esetben a kortárs fizika nagy részét is el kellene vetnünk. (Ki tud például görbült teret szemléletesen elképzelni?)

Azonban még ha fel is tesszük, hogy létezik magyarázati szakadék, e tény önmagában nem feltétlenül fenyegeti a fizikalizmus minden formáját. Hiszen a fizikalizmus pusztán annyit állít, hogy a mikrofizikai tények szükségszerűsítik a makroszkopikus tényeket. Amennyiben az „a priori tudható” és a „szükségszerű” kifejezéseket nem tekintjük szinonimáknak – ez pedig Kripke óta nem szokás –, abból hogy fizikai tényekből nem tudunk a priori fenomenális tényekre következtetni, nem következik, hogy az előbbiek nem is szükségszerűsíthetik az utóbbiakat. Egy ilyen következtetés levonásához további bizonyításra van szükség. (Ilyen bizonyítási kísérletek a modális érv különféle modern változatai.)

Annyit azonban pusztán a magyarázati szakadékra hivatkozva is lehetne állítani, hogy mivel a fizika nem tud számot adni a kválékról, és ezek nem fizikai természetűnek tűnnek, nincs okunk azt gondolni, hogy fizikaiak, tehát a fizikalizmus alulmotivált. Ugyanakkor a reduktív fizikalista még mindig hivatkozhat az oksági zártságból vett érvre: a szabályszerű túldetermináció lehetőségének megengedése vagy az epifenomenalizmus továbbra sem tűnnek túl vonzó álláspontoknak, még akkor sem, ha ez utóbbit csak kválékra vonatkoztatjuk. Viszont, ha a nem reduktív materializmusnak tényleg nincs meg az az előnye, hogy elkerüli ezeket az álláspontokat, akkor magyarázati szakadék létezése esetén valóban alulmotiváltnak tekinthető.

4. Konklúzió

Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy a magyarázati szakadék tézis nem igazolt állítás, azonban még ha fel is tesszük, hogy igaz, e tény önmagában csak a nem reduktív fizikalizmus számára jelent problémát.

Bibliográfia

Crane, T., Mellor, D.H. (1990): „There is no Question of Physicalism”, Mind 99, 185-206.
Crane, T. (1995): „The mental causation debate” Proceedings of the Aristotelian Society, Supplementary Volume 69, 211-236.
Jackson, F. (1998): From Metaphysics to Ethics: A Defence of Conceptual Analysis, Clarendon.
Kim, J. (1991): „The Myth of Nonreductive Materialism”, in Supervenience and Mind: Selected Philosophical Essays, Cambridge University Press, 265-84.
Levine, J. (1997): „On leaving Out What It’s Like”, in: Block, N., O. J. Flanagan, G. Güzeldere (eds): The Nature of Consciousness, MIT Press, 548-557.
McGinn, C. (1989): „Can We Solve the Mind-Body Problem?”, Mind 98, 349-366.
Russell, B., F. Copleston (1964): „Debate on the Existence of God”, in John Hick (ed.): The Existence of God, Macmillan.
Tőzsér, J. (2008): "Általános bevezetés: a test-lélek probléma", in Ambrus G., T. Demeter, G. Forrai, J. Tőzsér (eds.): Elmefilozófia, L'Harmattan, Budapest, 9-85.


Forrás URL:
http://www.szv.hu/cikkek/magyarazati-szakadek-es-fizikalizmus