Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

Identitás meg miegymás

Szerző: Réz Anna
Létrehozva: 2008-12-29 02:01

Az Anglia, Anglia sok szempontból olyan, mint egy elképesztően tehetséges első kötetes író munkája. Julian Barnes bravúros eleganciával fűzi össze gondolatait identitásról, hazáról, szerelemről és társadalomról, ám minden igyekezete ellenére a koherens világkép nem hoz létre koherens irodalmi struktúrát. Réz Anna kritikája Julian Barnes legutóbb magyarul megjelent regényéről.


Az ember vagy kefél, vagy filozofál – Julian Barnes komoly írói érdeme, hogy kitartóan küzd ezen tézis ellen, melynek igazságába mi, a kishitű többség már rég beletörődtünk. 1998-as regénye, az Anglia, Anglia szatíra és love story, utópia és sorstörténet eklektikus elegye. Barnes célkitűzése persze nem példa nélküli; ami feltűnő, az inkább a vehemens igyekezet, amely a szöveg egységének fenntartására irányul. Míg A világ története 10 és ½ fejezetben nagyszerű posztmodern vállrándítással lerázta magáról a formai egység nyűgét, az Anglia, Anglia kedves, ám néha meglehetősen fárasztó küzdelmet vív a klasszikus regényforma korlátaival. Ám ha összeszedjük bátorságunkat, és félretéve az ironikus távolságtartást elfogadjuk a mű által sugallt konstrukciót, joggal merülhet fel a kérdés: miről is beszélünk egyáltalán?

A regény első és egyben legpontosabban megformált fejezete (Anglia) főhősnőnk, Martha Cochrane gyerekkori emlékeit fűzi össze, amelyek egyetlen centrális esemény, az apa eltűnése körül sűrűsödnek (Barnes apafigurái feltűnő rendszerességgel lépnek le ifjú hölgyek oldalán). A vidéki Anglia és az újra- és újraíródó gyermekkor-narratíva bemutatásában Barnes legkitűnőbb írói formáját hozza: színes, szórakoztató és a lehető legízlésesebben érzelmes. Mindeközben felmutatja a karakterkoncepció alapvető ellentmondásosságát, amely a regény teljes szerkezetét meghatározza. Főhősnőnkben egyfelől ott matat a freudi determináció; a sérelmek és traumák jellem- és sorsformáló öröksége. Másfelől már a regény első sorai előrevetítik az Anglia, Anglia egyik központi állítását: identitásunk nem más, mint önmagunk és mások emlékeiből és prekoncepcióiból összegyúrt narratív konstrukció. Szabadságunk és egyben felelősségünk nem állhat másban, mint ezen konstrukció állandó revíziójában és újraírásában. Ezt a hangsúlyosan etikai tézist fogalmazza meg Martha az első fejezet végén: „ha az ember elmúlt huszonöt, semmiért sem okolhatja a szüleit” (19. oldal). Ennek folytán Barnes központi karakterében létrejön az önreflexió és a magatehetetlenség legradikálisabb kombinációja: a tépelődő értelmiségi, aki mindent ért, mindenért felelősséget vállal – és sohasem változik.

Ám miután Barnes felépített egy hiteles és izgalmas karaktert, úgy tűnik, hagyja veszni azt. A második, legterjedelmesebb fejezet (Anglia, Anglia) egyértelmű szatíra, amelyet parodisztikus panelek és jól eltalált karikatúrák tartanak össze. Sir Jack Pitman multimilliárdos túl élete delén létrehozza eddigi legnagyobb projectjét, Anglia, Angliát (az elnevezést vö. Párizs, Texas), amely mintegy az angolság turisztikai kvintesszenciája. A létesítmény egy aprócska brit szigeten valósul meg, amelyen boldog idillben élnek együtt Robin Hood és pajtásai, a Big Ben kicsinyített mása, és a méltán híres londoni emeletes buszok. A sziget – túl jelentős anyagi bevételein – valamicske társadalmi hasznot is hajt: Sir Jack egy igen előnyös szerződés keretében átköltözteti a királyi családot miniatűr Buckingham-palotájába, ahol azok végre betölthetik a nekik szánt funkciót, és Ó-Anglia lakosait sem irritálják többé. Barnes egyik központi kérdésfelvetése: hogyan jön létre a reprezentáció dominanciája a reprezentált felett; hogyan veszti el az eredeti minden létjogosultságát a másolat árnyékában. Anglia, Anglia kifogástalanul üzemel, ám ahogy telik-múlik az idő, a valóság és a reprezentáció egyre jobban összemosódik, mígnem létrejön a tökéletes azonosulás. A Samuel Johnsont alakító színész már kizárólag XVIII. századi angol stílben képes kommunikálni, Robin Hood és akrobatikus csapata pedig sorra ejti el és falja fel a nemzeti park védett állatait. Anglia, Anglia derék munkásai stabilabb identitást nyernek egy fiktív vagy meghamisított-szimplifikált történelem alakjaitól, mint amilyenre a „való világban” valaha is szert tehetnének. Ráadásul úgy tűnik, ebbéli azonosulásukban hitelesebb jelenséggé váltak, mint előtte bármikor.

Martha a project „megmondó embere”, aki hangyaszorgalommal torpedózza meg a munkatársak vadabbnál vadabb ötleteit. Barnes regénye csak úgy tobzódik a kizárólag verbális megnyilvánulásokra alkalmas bölcsészekben, akik ugyan tökéletesen használhatatlanok Sir Pitman számára, viszont kitűnően alkalmasak a szerző téziseinek összegzésére. A regény egyik fénypontja a francia entellektüel (mondjuk ki: fenomenológus) előadása, aki – miután eljutott „Lévi-Strausstól Lévi-Straussig” (44. oldal) – kifejti posztmodern elméletét eredeti és másolat viszonyáról. Kissé megrendülten konstatálhatjuk: bár Barnes egyértelműen ironizál, hősei egy részét mégis rezonőrnek használja. Szövegét az teszi izgalmassá, hogy folyamatosan lebegteti hősei álláspontjának legitimitását; kétdimenziós papírmasé-figurái a legmeglepőbb pillanatokban érezni és gondolkozni kezdenek. Úgy tűnik azonban, hogy Barnes végül két szék között a pad alá pottyan: szövegéből hiányzik a szatírát éltető pengeéles nyíltság és keménység; személyes történeteiből viszont kiveszik az a többértelműség és intimitás, amely azonosulásra késztethetné az olvasót. Bár a második fejezetben megbúvik egy szerelmi szál, szereplői egy percig sem tűnnek nagyszerűbbnek a perifériára tolt karikatúráknál. Mindeközben teljesen egyértelmű, hogy szerzőnk nagyon is elemében érzi magát, ha férfiakról, nőkről, csalódásról és coitusról értekezhet. Hasonló a helyzet, mint a Dumáljuk meg rendesen és a Szerelem meg miegymás esetében – Barnes fondorlatos, ám kevéssé hihető ürügyekkel fedezi magát, amiért hajlamos olyan banális (?!) témákkal foglalkozni, mint a szerelem és a kiábrándulás. Az Anglia, Angliában – már megint meglehetősen posztmodern módon – megtagadja a külső és a belső világ szétválasztását, ám ezzel érző és szerethető karaktereit is megfosztja a kibontakozás lehetőségétől. Mindenki egyenlő módon veszi ki részét a cinikus kapitalizmus- és kultúrakritikából: a pénz teremti az értéket; az előítéletek az igazságot; a nem-tudás a tudást; a felvett szerepek a belső identitást. A kizárólag gazdasági mechanizmusokra épülő mikro-társadalom víziója nyomasztóan ismerős és viszolyogtatóan fenntartható. No persze véletlenül sem az egyén szintjén: ám miért ne dobálhatnánk ki társadalmunkból mindenkit, aki öreg, beteg, őrült vagy egyszerűen alkalmatlan? Barnes utópiájában mindenki pótolható és mindenki kiutasítható – a használhatatlanoknak elég felszállniuk egy kompra, és kihajózni a piacképesek világából. És hogy ki minősül piacképesnek? Nos, ezt előre nehéz lenne megmondani.

Az Anglia, Anglia tehát épp annyira példázza a nyugati világ belső ellentmondásait, mint a Kelet és Nyugat munkamegosztása kapcsán felmerülő problémákat. Julian Barnes könyve mégis a végletekig hazafias, és furcsa patriotizmusában eltagadhatatlanul angol. A regény utolsó fejezete (Albion) nehezen lenne másképp értelmezhető, mint búsongó sóhajként egy megrendült identitású haza felett. Az eddigiek fényében nem meglepő, hogy Barnes utópiája Anglia, Anglia dicsőségét és Ó-Anglia (értsd: a ma ismert Nagy-Britannia) bukását jövendöli. Az ország feladja amúgy is vesztes pozícióit a globalizált világ társasjátékában, hogy visszatérve egy rég letűnt civilizációhoz áram, tőzsde és internet nélkül próbálja meg újrateremteni önnön identitását. Ebbe az anakronisztikus közegbe tér vissza Martha, miután elvesztette a Sir Jackkel folytatott csatát, és végére ért európai bolyongásainak. Idősödő hősnőnk visszatalál vidéki gyökereihez egy olyan világban, amelyben kizárólag vidék létezik, de ő az egyetlen autentikus vidéki. Ám autenticitásról nehéz lenne beszélni: a szöveg nem mond ítéletet a helyzet felett. Az utolsó fejezet egyaránt tekinthető a szatíra folytatásának és az elveszett bizonyosság (ártatlanság?) visszaszerzésére irányuló őszinte kísérletnek. Martha története ugyanilyen nyugtalanítóan lezáratlan marad: „És talán az a helyzet, hogy az életen át tartó belső küzdelem után az ember végül semmi több, mint aminek a többiek látják” (207. oldal) – végül ebben summázható minden, az önazonosság megteremtéséért folytatott küzdelem, és ez sem több odadobott és esetlegesnek tűnő alamizsna-bölcsességnél. Úgy tűnik, Barnes nem tudta időben elengedni szeretteit: muszáj volt valamiféle végső szót kimondani mind Martha, mind Anglia fölött. Ám ez a dramaturgiai gyengeség szervesen kötődik a szerző világképéhez: ha az identitás nem más, mint narratív konstrukció, akkor történetünk szereplőit nem tekinthetjük önjárónak. Barnes kénytelen végigbábáskodni főhősei történetét az első perctől az utolsóig, mert a végső narratíva csak az utolsó percben elmesélhető. Más kérdés, hogy van-e még bármiféle tétje az utolsó állomásnak egy olyan hős életében, akinek jelleme újra és újra, bármikor elvitatható, megkérdőjelezhető. Az Anglia, Anglia ezt a kérdést már nem teszi föl – pedig ebből ered a regény minden ügyetlensége és zavaró esetlegessége.

Az Anglia, Anglia sok szempontból olyan, mint egy elképesztően tehetséges első kötetes író munkája. Julian Barnes bravúros eleganciával fűzi össze gondolatait identitásról, hazáról, szerelemről és társadalomról, ám minden igyekezete ellenére a koherens világkép nem hoz létre koherens irodalmi struktúrát. Stílusa érzékeny tisztánlátásába és bájos humorába sokszor vegyül körülményeskedés és néha modorosság (Gács Anna külön fordítói bravúrja, hogy visszaadja, mégis féken tartja Barnes nyelvi tobzódásait). Ám ennél valami sokkal alapvetőbb is meghiúsul: az a belső dinamika és lendület, amelyet a műfajtól elvárnánk, lett légyen az utópia vagy szerelmi történet. Persze tekinthetjük ezt is bátor posztmodern gesztusnak, amely szétfeszítvén az olvasói elvárások horizontját világít rá az eszmei tartalom messzemenő konzekvenciáira – ám épp az eszmei tét az, ami kicsúszik a kezünk közül Barnes hiperaktívan vibráló, filozófiailag túlzsúfolt prózájának olvasása közben. Az, hogy Lévi-Strausstól ne csak Lévi-Straussig jussunk el.

Julian Barnes: Anglia, Anglia

Fordította: Gács Anna

Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007.

A szerző magyarul megjelent kötetei:

Flaubert papagája, Magvető, 1989
Dumáljuk meg rendesen, Ulpius-ház, 2000
Szerelem meg miegymás, Ulpius-ház, 2001
A világ története 10 és ½ fejezetben, Ulpius-ház, 2002
A napba nézve, Ulpius-ház, 2002


Forrás URL:
http://www.szv.hu/kritika/identitas-meg-miegymas