Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

A lovári igék alaktana

Szerző: Baló András Márton
Létrehozva: 2008-12-29 05:01

A romani nyelv Magyarországon, de európai viszonylatban is legelterjedtebb változata a lovári, amelyet becslések szerint mintegy kétszázezren beszélnek anyanyelvükként szerte Magyarországon. A cikk egy új lovári leíró nyelvtan egy fejezetét képezi, a lovári igék rendszerét, paradigmáit írja le, és analógiás hatásokkal magyarázza a nyelvtan e részrendszerének sajátosságait.


1. Bevezetés

1.1. A nyelvről és a kutatásról

A romani nyelv hazánkban, de európai viszonylatban is legelterjedtebb változata a lovári, amelyet becslések szerint mintegy kétszázezren beszélnek anyanyelvükként szerte Magyarországon. Jóllehet ez a szám viszonylag magas, nem kevés tényező nehezíti ennek a dialektusnak a megismerését és vizsgálatát. A lovári egyike a számos oláh cigány dialektusnak, amelyek rendkívüli sokszínűséget mutatnak, és amelyek a foglalkozásokról elnevezett törzsek szerint oszlanak meg. A sokszínűség azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hiszen az egykori vándorlások és letelepedések során egy-egy törzs szétszóródott, és nyelvjárásuk különbözőképpen módosult, ami további változatokat eredményezett egy dialektuson belül. Az egymás szomszédságába került törzsek, illetve azok kisebb csoportjai természetesen befolyásolták egymás nyelvhasználatát is. Vannak ugyan tradicionális társadalmi eszközök a nyelvi keveredés megelőzésére1, mindazonáltal óhatatlan a kölcsönhatás.

Nem pusztán a történeti és földrajzi változások bonyolítják a kutatást; az írásbeliség hiánya számos szempontból talán még nagyobb akadályt jelent. A legnagyobb problémát még csak nem is az okozza, hogy nincsen használható korpusz, hanem hogy (épp az írásbeliség hiánya miatt) sok különböző törekvés irányul az írásbeliség megteremtésére és a sztenderdizálásra. Mindezek a tényezők, mind a már említett változatosság – azaz maguk a dialektusok, illetve az egy dialektuson belüli további, többnyire földrajzilag elkülönülő változatok – befolyásolják azt, hogy az egyes beszélők hogyan határozzák meg azt a nyelvet, amit beszélnek.

E nyelvi szempontból rendkívül gazdag világból jelen cikk a lovári igei paradigmákat emeli ki, azok sajátságait írja le és elemzi, különös tekintettel arra, hogy milyen jelentős lehet, ugyanakkor mennyire kézenfekvő magyarázatokkal szolgálhat egy analógiát alapul vevő elmélet a természetes nyelvek (jelen esetben a társadalmi szempontból sem elhanyagolható fontosságú lovári) leírásában.

1.2. Források és adatközlők

A lovári igék vizsgálatához alapvetően négy írott forrás állt rendelkezésünkre: Habsburg (1888), Hutterer – Mészáros (1967), Choli – Feyér (1988) és Sztojkó (2002) munkái. Ezek közül legkevésbé támaszkodtunk a jelen nyelvállapothoz legkevésbé közel álló Habsburg (1888)-ra. A nyelvkönyv és a kéziszótár nyelvtani összefoglalója, valamint a leíró nyelvtan azonban tagadhatatlanul hasznosnak bizonyultak a kiinduló problémák felvetésében, ugyanis önmagukhoz és egymáshoz képest is tartalmaztak ellentmondásokat. Mindhárom mű azzal a céllal íródott, hogy közelebb hozza a cigányságot, annak kultúráját és nyelvét a nem-cigány lakossághoz. Choli – Feyér (1988) az első és máig is a legszélesebb körben használt mű, amelynek segítségével elérhető a magas fokú, társalgási szintű nyelvtudás. A lektor, Tálos Endre a bevezetőben elmondja, hogy a könyv a cigány köznyelvnek számító lovárira épült. Hutterer – Mészáros (1967) szintén figyelembe vette azokat, akik aktív fokon szeretnék elsajátítani a nyelvet, de a gyakorlati szempont szem előtt tartása mellett tagadhatatlan, amit a lektor és szerkesztő, Vekerdi József is megemlít, hogy egy tudományos értékű, leíró jellegű munkáról van szó, bár módszereit és anyagát tekintve már elavultnak mondható. Sztokjó (2002)-vel kapcsolatban ugyanezek már nem mondhatók el ilyen egyértelműen. Az előszó írója, Várnagy Elemér maga is bevallja, hogy az élő lovári szókincsből hiányzó elemeket „pótolták”. Ez más szóval azt jelenti, hogy új, senki által nem használt szavakat alkottak, többnyire a magyar nyelvet és a lovári képzőrendszert segítségül híva. Ez a mű hordja magán leginkább a sztenderdizálási törekvések jeleit: morfológiai összefoglalója gyakorlatilag egyáltalán nincs tekintettel a lovári változataira.

Az ellentmondások tisztázásában és kiszűrésében, a nyelvi adatok összegyűjtésében és ellenőrzésében elsősorban két adatközlő volt nagy segítségünkre, a nagykállói Nagy Mária és a pécsi Lakatos Szilvia tanárnő, akik Magyarország két, egymástól meglehetősen távol eső sarkából származván igen jó rálátást biztosítottak a területi különbségekre. Az információkat hagyományos módszerekkel szereztük be, elsősorban a nyelvtani jólformáltságra vonatkozó kérdésekkel, magyar és lovári kifejezések és szavak megfeleltetésével, valamint a jelentést a kontextus által tükröző mondatok fordításával.

2. Az igék

2.1. Az igék lehetséges felosztása

Az igék egyetlen megkülönböztető tulajdonsága, amely alapján fel szokás osztani őket, azegyes zsám harmadik személyű, kijelentő módú, jelen idejű alak utolsó magánhangzója, amely mindenképpen rövid, és ezen belül lehet elülső réses vagy hátsó, szám szerint ötféle: /i/, /e/, /ə/, /u/, /o/2. Nem teljesen igaz azonban az, hogy ennek alapján egyértelmű, jól elkülönülő, „tiszta” igeosztályok jönnének létre. De mivel ez az egyetlen támpont, amiből kiindulhatunk, kézenfekvő lenne a tőhöz tartozó, tematikus magánhangzónak tekinteni őket. Erről az öt csoportról ugyanakkor elmondható, hogy mind egymással összehasonlítva, mind az igék csoporton belüli viselkedését tekintve rendkívül érdekes és tendenciózus jelenségeket mutatnak.

Lássuk, hogy ennek a magánhangzónak a fényében hogyan néznek ki a lovári igék a különböző időkben és módokban.

1. táblázat: Az igeidők és az igemódok a lováriban

IDŐ/MÓD

kijelentő

feltételes

felszólító

jelen

kerel ‘csinál’

daral ‘fél’

gindil ‘gondol’

ashol ‘áll’

muntul ‘megment’

kerelas

daralas

gindilas

asholas

muntulas

ker!

dara!

gindi!

asho!

muntu!

múlt

kerdas

darajlas

gindilas

ashilas

muntundas

kerdasas

darajlasas

gindilasas

ashilasas

muntundasas


jövő

kerela

darala

gindila

ashola

muntula


2.2. Az igeképzés

Érdemes ehelyütt röviden szót ejtenünk a lovári igeképzés sajátságairól, valamint ehhez kötődően a jövevényszavak igésítésére és a jövevényigéknek az igerendszerbe történő beillesztésére vonatkozó szabályokról. Mivel ezek, ahogy azt majd látni fogjuk, szorosan kapcsolódnak az igei paradigmákon belül tapasztalható jelenségekhez.

A képzőket Hutterer – Mészáros (1967) hol szuffixumokként, hol infixumokként elemzi, és következetesen két oldalról kötőjelezi őket. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a toldalékokat, kiderül, hogy – annak ellenére, hogy beékelődő elemekként írják le ezeket a képzőket – valójában közvetlenül a tőhöz kapcsolódó, kötött tövet létrehozó szuffixumokról van szó. Így vikágos, hogy semmiképpen nem nevezhetőek infixumoknak. Fontos azt is megjegyezni, hogy az összes igeképző mássalhangzóra végződik, ily módon a létrejött alakok az -e-s igék osztályába kerülnek (l. az 1. táblázatot).

A magánhangzóval kezdődő képzők közül az -av, az -ar és az -ajv (ez utóbbiról fogunk még szót ejteni) tőcsonkítóak, azaz ezek használatakor a tővégi magánhangzó törlődik. A két másik magánhangzóval kezdődő képzőről (-uv és -in) lesz még szó a kapcsolódó igeosztályok és igeidők tárgyalásakor, csak úgy, mint a két, mássalhangzóval kezdődő képzőről, a -sajv és a -sar szuffixumokról. A hangalakjukban hasonlító -ajv/-sajv, illetve -ar/-sar párok mediális, illetve kauzatív tartalmú igéket hoznak létre, a párok második tagjai azonban a jövevényigék beillesztésében is jelentős szereppel bírnak.

2.3. A felszólító mód

Önálló felszólító módú alak lényegében csak a második személyben található, és alapvetően az mondható el, hogy ezek közül is a többes számú megegyezik a kijelentő móddal, az egyes számú pedig a későbbiekben részletesen tárgyalt puszta tővel. Az alábbi táblázatokból ennek ellenére az tűnik ki, hogy ettől az alapvetéstől nem egyszer eltér a felszólító mód képzése.

Az -e-s igéket tekintve, alább további igazolást fog nyerni az a tény, hogy ennek az igecsoportnak az esetében a magánhangzó nem tartozik a tőhöz, ilyenformán a puszta tő, és így a felszólító módú alak is mássalhangzóra kell, hogy végződjön. Jól látható azonban, hogy ez utóbbi, bár sok esetben így van, nem mondható ki általános érvénnyel. Így például a tradel ‘hajt’, az ushtyel ‘felkel’, továbbá a táblázatban nem szereplő randel ‘borotvál’ vagy xolyajvel ‘haragszik’ és az ezekben található mássalhangzó-torlódásokhoz hasonlóakat tartalmazó igék múlt ideje másképp alakul: nem *trad, *ushty, *rand, *xolyajv, hanem trade, ushtyi, rande, xolyajve3.

Az -e-s igék jelen idejű személyjelölői kapcsán előkerülnek még a szótagvégi mássalhangzó-torlódások, itt a következőket érdemes megemlíteni. A *xolyajv esetében, ahol két réshang kerülne egymás mellé, hivatkozhatunk a szonoritási sorbarendezésre, bár ez még nem magyarázza, hogy akkor miért nem *xolyajev lesz a felszólító módú alak. Ennek egy lehetséges oka, hogy a xolyajvel egy a későbbiekben tárgyalandó -ajv képző segítségével jött létre, amely ezek szerint megőrzi önálló, analitikus morféma jellegét. A nem létező *ushty esetében ezt az egyetemes szonoritási elvet szigoríthatnánk oly módon, hogy a sorban szomszédos, azaz túl kicsi szonoritási különbséggel rendelkező hangok sem állhatnak egymás mellett szótag végén, ennek azonban ellentmondanak a következő példák: grast ‘ló’, kasht ‘fa’. Az ushtyel igéhez hasonlóan a tő végén palatális mássalhangzót tartalmazó igék felszólító módja mégis /i/-epentézissel jön létre; ennek lehetséges okairól a múlt idő tárgyalásakor lesz szó.

A *rand alaknál azt mondhatnánk, hogy az azonos képzési hely miatt nem kombinálódhat a szonoritási sornak egyébként megfelelő /n/ és /d/, azonban ezt a szigorítást is megsértik a mássalhangzóknál már idézett és azokhoz hasonló végződésű szavak, amelyekben megtalálható ez a szekvencia: brishind ‘eső’, dand ‘fog’, jivend ‘tél’ stb.; a tradel (és egyébként az összes többi, /d/-t tartalmazó ige) különös viselkedését pedig végképp nem tudnánk a szonoritással magyarázni. Ezeknél az igéknél tehát csak arra tudunk hivatkozni, hogy a tővégi /d/ miatt az igen gyakori, képzőként is használt del ‘ad’ ige de felszólító módjával analóg módon képzik a múlt idejüket.

A következő táblázatok a lovári igék felszólító módjának képzését foglalják össze:

2/A. táblázat: Az -e-s igék felszólító módja


kinel ‘vesz’

nashel ‘fut’

ushtyel ‘felkel’

thovel ‘mos’

tradel ‘hajt’

egyes szám

kin

nash

ushtyi

thov

trade

többes szám

kinen

nashen

ushtyen

thoven

traden

2/B. táblázat: Az -a-s, -i-s, és -u-s igék felszólító módja


patyal ‘hisz’

vorbil ‘beszél’

sunul ‘sajnál, szán’

egyes szám

patya

vorbi/vorbisar

sunu/sunusar

többes szám

patyan

vorbin/vorbisaren

sunun/sunusaren

2/C. táblázat: Az -o-s igék felszólító módja


brigol ‘szomorkodik’

prahol ‘temet’

egyes szám

briguv

praho

többes szám

brigon

prahon

2.4. A feltételes mód és a jövő idő

Szembeötlő az analitikusság ennek a két részparadigmának az esetében: a feltételes mód és a jövő idő kifejezésére szolgáló -as, illetve -a klitikumok a személyt és az időt jelölő toldalékokkal már ellátott alakokhoz tapadnak. A múlt idő feltételes módban, amely egyébként meglehetősen ritka, kivétel nélkül így jönnek létre az alakok.

Tulajdonképpen egyetlen alak lóg ki a sorból, az is jövő időben és jelen idő feltételes módban: az egyes szám első személyű forma. Ebben az esetben valószínűleg a könnyen vokalizálódó /v/-nek köszönhetően a személyjelölő és az idő-, illetve módjelölő összeolvadtak. Bár ez a leírás a szóalak valószínű történetére hivatkozik, ebben az esetben ez tűnik a leggazdaságosabbnak, mert különben csak ebben az egy alakban kellene szintetikus klitikumot feltételeznünk. Ráadásul – mint azt alább látni fogjuk – a jelenlegi nyelvhasználatban is megjelenik a /v/ vokalizációja, azaz tudunk párhuzamos szinkrón jelenségekre is hivatkozni.

Feltűnhet még, hogy az -e-s igék egyes szám harmadik és többes szám második és harmadik személyeiben az /e/ hang kieshet. Erre alább, az -e-s igék jelen ideje kapcsán még kitérünk.

Lássuk tehát a lovári feltételes módokat mutató táblázatokat:

3/A. táblázat: Az -e-s igék jelen idő feltételes módja


kinel ‘vesz’

nashel ‘fut’

ushtyel ‘felkel’

thovel ‘mos’

tradel ‘hajt’

egyes szám

kinos

kinesas

kinelas/

kinlas

nashos

nashesas

nashelas/

nashlas

ushtyos

ushtyesas

ushtyelas

thovos

thovesas

thovelas/

thovlas

trados

tradesas

tradelas/

tradlas

többes szám

kinasas

kinenas

kinenas

nashasas

nashenas/

nashnas

nashenas/

nashnas

ushtyasas

ushtyenas

ushtyenas

thovasas

thovenas/

thovnas

thovenas/

thovnas

tradasas

tradenas/

tradnas

tradenas/

tradnas

3/B. táblázat: Az -a-s, -i-s és -u-s igék jelen idő feltételes módja


patyal ‘hisz’

vorbil ‘beszél’

sunul ‘sajnál, szán’

egyes szám

patyos

patyasas

patyalas

vorbijas

vorbisas

vorbilas

sunujas

sunusas

sunulas

többes szám

patyasas

patyanas

patyanas

vorbinasas

vorbinas

vorbinas

sununasas

sununas

sununas

3/C. táblázat: Az -o-s igék jelen idő feltételes módja


brigol ‘szomorkodik’

prahol ‘temet’

egyes szám

briguvos

brigosas

brigolas

prahojas

prahosas

praholas

többes szám

briguvasas

brigonas

brigonas

prahonasas

prahonas

prahonas

A következő táblázatok a lovári igék jövő idejű alakjait mutatják be:

4/A. táblázat: Az -e-s igék jövő ideje


kinel ‘vesz’

nashel ‘fut’

ushtyel ‘felkel’

thovel ‘mos’

tradel ‘hajt’

egyes szám

kino

kinesa

kinela/

kinla

nasho

nashesa

nashela/

nashla

ushtyo

ushtyesa

ushtyela

thovo

thovesa

thovela/

thovla

trado

tradesa

tradela/

tradla

többes szám

kinasa

kinena

kinena

nashasa

nashena/

nashna

nashena/

nashna

ushtyasa

ushtyena

ushtyena

thovasa

thovena/

thovna

thovena/

thovna

tradasa

tradena/

tradna

tradena/

tradna

4/B. táblázat: Az -a-s, -i-s és -u-s igék jövő ideje


patyal ‘hisz’

vorbil ‘beszél’

sunul ‘sajnál, szán’

egyes szám

patyo

patyasa

patyala

vorbija

vorbisa

vorbila

sunuja

sunusa

sunula

többes szám

patyasa

patyana

patyana

vorbinasa

vorbina

vorbina

sununasa

sununa

sununa

4/C. táblázat: Az -o-s igék jövő ideje


brigol ‘szomorkodik’

prahol ‘temet’

egyes szám

briguvo

brigosa

brigola

prahoja

prahosa

prahola

többes szám

briguvasa

brigona

brigona

prahonasa

prahona

prahona

2.5. A jelen idő

Az alábbiakban a lovári igerendszer jelen idejű paradigmáit mutatjuk be a fentebb már megismert igeosztályok szerint:

2.5.1. Az -e-s igék

Lássuk rögtön az e-s igék jelen idejének áttekintő táblázatát:

5/A. táblázat: Az -e-s igék jelen ideje


kinel ‘vesz’

nashel ‘fut’

ushtyel ‘felkel’

thovel ‘mos’

tradel ‘hajt’

egyes szám

kinav

kines

kinel

nashav

nashes

nashel

ushtyav

ushtyes

ushtyel

thovav

thoves

thovel

tradav

trades

tradel

többes szám

kinas

kinen

kinen

nashas

nashen

nashen

ushtyas

ushtyen

ushtyen

thovas

thoven

thoven

tradas

traden

traden

Az E/3. kijelentő mód jelen időben /e/-t tartalmazó igék különböznek leginkább a többi csoporttól – több tekintetben is. Az egyik ilyen szempont az, amire korábban már utaltunk, hogy az ezt az igeosztályt meghatározó /e/ hangot nem tekinthetjük tematikus magánhangzónak. Ennek magyarázata túlmutat azon a puszta tényen, hogy nem mindig jelenik meg a tő végén, hiszen, mint azt később látni fogjuk, a valódi magánhangzó tövű igék esetében is előfordul, hogy hiányzik a tematikus magánhangzó; a nem megjelenésnek azonban többféle módja és oka lehet. Az -e-s igéknél látható egyrészt, hogy egyes és többes szám első személyben nincs /e/, viszont van helyette valami más, adott esetben /a/. Másrészt előfordul, hogy egyáltalán nem jelenik meg helyette semmi, mint például alapesetben a felszólító módban, harmadrészt pedig törlődhet, ahogy az a feltételes módú, illetve jövő idejű paradigmák egyes helyein történik.

Vizsgáljuk meg először a személyjelölő klitikumokat. Két szélsőséges megoldás kínálkozik: az egyik az, hogy az összes személyrag VC alakú, a másik pedig, hogy mindegyik csak egy mássalhangzóból áll, a magánhangzó pedig epentetikus. Az előbbi leírás nem lenne kifejezetten gazdaságos, különösen, ha a többi, más magánhangzós igét is figyelembe vesszük. Az utóbbi, bár elegáns lenne, az epentetikus magánhangzók különbözősége miatt nem működne, hiszen semmi nem indokolja az első személyek /a/-ját a többi személy /e/-jével szemben, különösen, hogyha az /e/-t default magánhangzónak tekintjük. Ezt egyébként azért is megtehetjük, mert a személyjelölők vonatkozásában egy köztes megoldást választunk, mégpedig azt, hogy biztosan részük a mássalhangzó, a magánhangzók közül viszont csak az egyes és többes szám első személyekben szereplő /a/ tartozik hozzájuk; mivel pedig a többi személyben fel kell oldani a mássalhangzó-torlódást4, beillesztődik az /e/. Ez megmagyarázza, azt is, hogy miért ne tekintsük az /e/-t tematikus magánhangzónak, és azt is, hogy viszont default magánhangzónak miért igen.

Hasonló megállapításra juthatunk, ha az /e/ opcionális törlését tekintjük feltételes módban és jövő időben: ez azért történhet meg, mert nem a tőhöz tartozó magánhangzóról van szó. Ezek a meggondolások arra mutatnak, hogy ezeknek az igéknek az esetében az /e/ előtt álló mássalhangzó határozza meg a viselkedésüket.

E/1.-ben nem ritka, hogy a toldalék /v/-je vokalizálódik, és nem lesz belőle ugyan teljes értékű magánhangzó, de labio-veláris approximáns /w/ igen, amely további lépésként az előtte álló magánhangzóval együtt részben diftongizálódhat. Ez egyébiránt általános tendencia és minden magánhangzó + /v/ kapcsolat esetén jelentkezik. Erre vezethető vissza feltételes módú és jelen idejű alakok toldalékainak az összeolvadása.

Egy másik, nem elhanyagolható eltérés a többi igecsoporttól az is, hogy az -e-s igék fordulnak elő a legnagyobb számban a nyelvben, ami egyebek mellett azt is jelenti, hogy – bizonyos változatossági skálán belül – ezeknek az igéknek az alakjai ingadoznak a legkevésbé. Feltehetőleg nagy számukkal is magyarázhatóak azok a jelenségek, amelyeket mind a jövevényigék adaptációjának, mind más igeosztályok módosulatainak a vizsgálata során tapasztalhatunk, mégpedig hogy ez az -e-s igeosztály gyarapszik a legkönnyebben új igékkel, és a már használatos igék is közelednek hozzá alakilag.

2.5.2. Az -a-s igék

Tekintsük a következő táblázatban a lovári a-s igék jelen idejű alakjait:

5/B. táblázat: Az -a-s igék jelen ideje


patyal ‘hisz’

loshal ‘örül’

egyes szám

patyav

patyas

patyal

loshav

loshas

loshal

többes szám

patyas

patyan

patyan

loshas

loshan

loshan

A fent vázolt megoldás a személyjelölők alakjaira (-av, -s, -l, -as, -n, -n) nagyon jól alkalmazható az /a/-t tartalmazó igékre is, itt ugyanis a magánhangzót a tő részének tekinthetjük, amelynek a vége után kerül a toldalék. Ebben az igeosztályban is másképp viselkedik az egyes és többes szám első személy, ugyanis az egyik /a/ törlődik, ez azonban nem meglepő, hiszen a lováriban egyébként sincsenek magánhangzó-kapcsolatok, így azonos magánhangzók sem állnak egymás mellett. Ha valamilyen morfológiai deriváció folytán létre is jönne ilyen helyzet, vagy epentézissel, vagy hiátustörléssel oldódik; jelen esetben ez utóbbi zajlik le. E/1.-ben, lévén a környezet pontosan megegyezik az -e-s igéknél láthatóval, ugyanolyan félhangzóvá, illetve kettős hangzóvá válás mehet végbe, mint az e-s igék esetében.

2.5.3. Az -i-s igék

Tekintsük a következő táblázatban a lovári i-s igék jelen idejű alakjait. Pirossal a várható,kékkel pedig a valójában létező alakokat jelöltük:

5/C. táblázat: Az -i-s igék jelen ideje

vorbil ‘beszél’

Várt alakok

Létező alakok

egyes szám

vorbiv

vorbis

vorbil

vorbiv/vorbij

vorbis

vorbil/vorbij

többes szám

vorbis

vorbin

vorbin

vorbinas/vorbisaras

vorbin/vorbisaren

vorbin/vorbisaren

Az /i/ magánhangzós igékkel kapcsolatban lényeges elmondani, hogy az -e-sek után ezek alkotják a második legnépesebb csoportot, és – legalábbis néhány közülük, például vorbil, gindil, zhutil – magas példánygyakorisággal bír. Ennek megfelelően azt tapasztaljuk, hogy az ezt az osztályt érő befolyások mellett ő maga is fejt ki hatást. Már a jelen időben is szembetűnő, hogy az -e-s igék alapján várt alakoktól részben különböző mintát mutat. Egyelőre nem tekintve a -sar képzős alternatívákat, a problémákat itt is az E/1.-ben és T/1.-ben található eltérés veti fel, valamint az E/3. alak ingadozó személyragja. Ugyanakkor jól látható, hogy a meghatározó magánhangzó itt is a tő részét képezi, kivéve talán a T/1.-t, ahol a toldalék feltűnően másképp néz ki, mint a többi személyben, és nincs elképzelhető fonotaktikai magyarázat, hogy a várható gindis alak miért nem jelenik meg, hiszen E/2.-ben tökéletesen megfelelt. Feltételezhető volna ugyan, hogy az E/2. és a T/1. közötti paradigmatikus kontraszt fenntartása végett jön létre ez az alak. Ekkor a T/1. személyjelölőjének az -e-s igéknél már látott –as-t tekinthetnénk, de még akkor sem lenne érthető, hogy miért éppen egy n-epentézissel oldódik a magánhangzó-torlódás, hiszen az eddigiekben, ezt a gondolatmenetet követve, azaz ahogy láttuk az -a-s igéknél, ugyanilyen környezetben történetesen hiátustörlés zajlott le. Az is megmagyarázhatatlan volna, hogy miért pont itt okozna ilyen változást a paradigmatikus kontraszt fenntartása, hiszen az -a-s- igéknél ez nem merült fel, ott egybeesik a két alak.

Ez a példa is jól szemlélteti, hogy ha hagyományos indokokat keresnénk a jelenségekre, kénytelenek volnánk az ugyanolyan körülmények között jelentkező anomáliákat ad hoc, esetenként egymásnak ellentmondó szabályokkal lefedni. Mi több, a többes számban megjelenő alternatív alakoknál egy egész szekvencia epentézisével kéne számolnunk, amely szekvencia egyébként megegyezik egy képzővel.

Az -i-s igék esetében ráadásul még az -o-s igék kapcsán az alábbiakban ismertetendőhöz hasonló, bizonytalan történeti magyarázat sem áll rendelkezésünkre, amivel indokolhatnánk egyfelől az egyes és többes szám első, másfelől a többes szám második és harmadik, illetve esetenként az első személyű alakok viselkedését. Az E/1. kapcsán mindenképpen azt kell mondanunk, hogy egyfelől egy másik tendenciát képvisel az -e-s igékéhez képest. Tulajdonképpen ez az egyetlen alak, ahol a személyjelölő egyik alternánsa lényegét tekintve tér el az elvárttól, de ez sem teljesen egyértelmű, és ez az ambivalencia alátámasztást nyújt ahhoz az elképzeléshez, miszerint az igék körében működik valamiféle, a szófajon belüli hasonlóság felé mozdító mechanizmus. A gindiv alak ugyanis bizonyíthatóan létező és használatos forma, bár létét egyetlen írásos forrásunk sem igazolta, a korábbi adatok között nem szerepel. Ennek egyik lehetséges oka, hogy – legalábbis a lovári dialektusban – megjelenése nem régi keletű. A T/1. -sar nélküli változatának különbözőségét feltehetőleg részben a fentebb már említett, T/2.-től való eltérés motiválhatja, ugyanakkor szembeötlő az is, hogy a toldalék nagyon hasonlít az -e-s igék T/1. alakjának személyjelölőjéhez.

Világosabban szólva, ha ezt a személyjelölőt eltávolítjuk, olyan alakot kapunk, amely tökéletesen megfelel az -e-s igéknél látott tő felépítésének. Hasonlót figyelhetünk meg a másik T/1.-nél, valamint a többes szám második és harmadik személyeknél is. Nem nehéz észrevenni, hogy két lovári igeképző is visszaköszön ezekben az alakokban, az -in és a -sar. Könnyű megoldás kínálkozik tehát arra, hogyan magyarázzuk a rendhagyónak látszó végződéseket: az igék létrehozásában szerepet játszó képzők közreműködésével egyfelől az E/2.-től különbözésre törekvő T/1., másfelől a bizonyíthatóan ritkább előfordulású T/2. és T/3. az -e-s igék felé mozdulnak el. A többi igecsoport kapcsán látni fogjuk, hogy azokra maguk az -i-s igék is fejtenek ki hatást, de egyértelműnek tűnik, hogy az -i-s igékre viszont a típusgyakoriságban utána következő legnépesebb igecsoport van hatással.

2.5.4. Az -o-s igék

Lássuk tehát a lovári o-s igék elvárt és létező alakjait a következő táblázatban:

5/D. táblázat: Az -o-s igék jelen ideje

brigol ‘szomorkodik’

prahol ‘eltemet’

Várt alakok

Várt alakok

Létező alakok

Létező alakok

egyes szám

brigov

brigos

brigol

prahav

prahos

prahol

briguvav

brigos

brigol

prahoj

prahos

prahol/prahoj

többes szám

brigos

brigon

brigon

prahas

prahon

prahon

briguvas

brigon

brigon

prahonas

prahon

prahon

Az /o/ magánhangzóval rendelkező igék esetében már a jelen időben is szembetűnő anomália, hogy nem kezelhetőek egyöntetűen, és megint csak E/1.-ben és T/1.-ben jelentkezik probléma. Ezekben a személyekben ugyanis egyrészt az eddig tárgyalt igecsoportokhoz, másrészt egymáshoz képest is eltérő képet mutatnak a végződések. A többi alakból egyértelműen az tűnik ki, hogy az /o/ itt a tő részét képezi, de a kérdéses esetekben mégsem jelenik meg. Amennyiben az -e-s és az -a-s igéknél látott sémából indulnánk ki, és hagyományos elemzéssel próbálkoznánk, kétféle változatot várhatnánk a hiátustörlés két lehetséges módozata szerint. Vagy a második, azaz a rag mangánhangzója törlődne, és így jönnének létre az /o/-t mint tematikus magánhangzót tartalmazó *brigov-*brigos, illetve *prahov-*prahos alakok. A másik verzió szerint nem a tő, hanem a rag magánhangzója ejti ki a másikat, és így kapnánk a *brigav-*brigas, illetve *prahav-*prahas alakokat. Ez sem befolyásolná az eddigi igeosztályoknál megállapítottakat, hiszen az -e-seknél nem volna mit kiejteni, és az /e/ ugyanúgy beillesztődne a többi számban és személyben, az -a-soknál pedig azonos a két magánhangzó. Sajnos azonban a két lehetőség közül egyik sem valósul meg, hanem egy harmadik és egy negyedik változatot találunk, ráadásul a két különböző alak megjelenése fonotaktikailag teljesen indokolhatatlan, mint ahogy az is, hogy miért nem a várt verziók egyike valósul meg.

Szembetűnő viszont, hogy a prahol és a hozzá hasonló igék problematikus alakjai azonos módon ragozódnak az -i-s igék jelen idejű paradigmájával. Az egyes és többes szám első személyen kívül, a többi számban és személyben nem beszélhetünk különböző mintákról, hiszen mindegyik igecsoportban azonos módon képződnek, egyetlen kivétellel, tudniillik hogy ez a minta E/3.-ban is megjelenik az ingadozó végmássalhangzó formájában. Ugyanakkor a brigol-féle igék esetében első látásra úgy tűnik, hogy semmilyen létező formához vagy jelenséghez nem tudjuk kötni a sorból kilógó alakokat. A briguvav-briguvas alakokra azt mondhatjuk, hogy a nagyszámú -e-s igék mintáját követik, amikor -av, illetve -as alakú személyjelölőket vesznek fel; ezt pedig legkönnyebben úgy tehetik meg, hogy egy önállóan nem létező, ugyanakkor egy gyakori szuffixummal ellátott hipotetikus paradigmából kölcsönzik az alakokat.

Ennek a folyamatban lévő változásnak az igazolására ezúttal mi hoznánk egy, a folyamatokat és tendenciákat jól szemléltető példát. Az alábbi táblázatban a két-két azonos jelentésű igénél a baloldalon látható a Hutterer – Mészáros (1967) és Choli – Feyér (1988) alapján megadható sor, a jobb oldalon a jelenleg tapasztalt állapot. A tordyol esetében négy alak megegyezik, kettő nem, a parol esetében kettőnél felfedezhető azonos változat is, négy teljesen különbözik. A tendencia jól kivehető: az -uv szuffixummal képzett, korábban csak hipotetikus paradigmaként létező alakok hatása olyan erősnek bizonyult például a parol igénél, hogy az mára lényegében eltűnt. Létezik olyan is, hogy fennmaradt mind a két alak önállóan, ami azért történhetett meg, mert jelentésük differenciálódott, például garol ‘elbújik’ és garuvel ‘elrejt’.

5/E. táblázat: Változások az -o-s igék ragozásában


tordyol ‘áll’

tordyol ‘áll’

parol ‘cserél’

paruvel ‘cserél’

egyes szám

tordyuv

tordyos

tordyol

tordyuvav

tordyos

tordyol

paruvav/paruv

paros

parol

paruvav

paruves

paruvel

többes szám

tordyos

tordyon

tordyon

tordyuvas

tordyon

tordyon

paruvas/paros

paron

paron

paruvas

paruven

paruven

2.5.5. Az -u-s igék

Végül tekintsük át a lovári u-s igék jelen idejű alakjait:

5/F táblázat: Az -u-s igék jelen ideje

sunul ‘sajnál, szán’

Várt alakok

Korábbi állapot

Jelenlegi állapot

egyes szám


sunuv

sunus

sunul

sunuj

sunusares

sunuj

sunuj

sunus

sunul/sunuj

többes szám

sunus

sunun

sunun

sunusaras

sunusaren

sunusaren

sununas/sunusaras

sunun/sunusaren

sunun/sunusaren

Rátérve az /u/ magánhangzós igékre, a rendelkezésre álló, korpuszként használt szótár, azaz Sztojkó (2002) szerint a trubul segédigén kívül nyolc darab -u-s ige volt található a lováriban: bunul ‘(meg)bán’, hunul ‘betemet’, muntul ‘(meg)ment’, rumul ‘ront’, stupul ‘dugul’, suntul ‘(meg)szentel’, sunul ‘sajnál, szán’, vulul ‘becsomagol, beteker’. Az adatgyűjtés során az derül ki, hogy ezek közül a konzervatívabb, azaz a forrásokhoz közelebb álló beszélők is mindössze öt ige (bunul, hunul, muntul, rumul, sunul) létezését ismerik el, mások viszont egy igét sem ismernek ebben a formában.

Tény, hogy az összes forrás feltüntet egy -u-s igeosztályt, ez tűnik azonban az adatok tükrében a legkisebbnek és a legbizonytalanabbnak. Az adatközlők ennél az igecsoportnál az -i-s igéknél tapasztaltakhoz hasonló alakokról számoltak be, azzal a különbséggel, hogy itt nem jelenik meg E/1.-ben egy esetleges sunuv alak, viszont E/3.-ban és többes számban ugyanaz az ingadozás tapasztalható.

Ugyanazzal az érdekességgel találkozhatunk itt is, azaz hogy T/1.-ben itt sem egy várható, az E/2.-vel egyező sunus forma található, viszont az -i-seknél tapasztalt mechanizmushoz hasonlóan itt sincs semmi akadálya egy alternatív tő feltételezésének. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, hiszen míg ott az -in képző éppen kapóra jött, itt ilyesmiről nem lehet szó; nem létezik ugyanis *-un képző, amivel összefüggésbe lehetne hozni a többes szám első személyű alakot5. Valószínűbb tehát, hogy ebben az esetben éppenséggel már az -i-s igék szolgálhatnak mintául azon kevés ige számára, amely az egyedüli biztos trubul igéhez hasonlóan épül fel. A trubul ugyanis nem lehet szerencsés példa, hiszen, bizonyos mértékig az általa kifejezett jelentés, a modális szükségszerűség okán gyakorlatilag csak E/3. alakjai léteznek, és ilyenformán a paradigma többi, megfelelő alakja hiányzik. További igazolást nyújt erre a feltevésre az, hogy más beszélők az adott jelentéseket eleve -i-s igékkel fejezték ki, például senyil ‘sajnál’, mentil ‘megment’, amelyek aztán természetszerűleg ennek az igecsoportnak a sajátosságai szerint ragozódtak.

Mielőtt a múlt időre áttérnénk, álljon itt egy összefoglaló áttekintés a jelen idejű személyjelölőkről:

6. táblázat: A jelen idejű személyjelölők


-e-s és -a-s igék

-i-s, -o-s és -u-s igék6


egyes szám

-av

-s

-l

-j/-v7

-s

-j/-l

többes szám

-as

-n

-n

-nas

-n

-n

2.6. A múlt idő

A következőkben a lovári igék múlt idejű alakjait mutatjuk be a már megismert igeosztályok szerinti csoportosításban.

2.6.1. Az -e-s igék

Tekintsük elsőként az alábbi táblázatban az e-s igéket:

7/A. táblázat: Az -e-s igék múlt ideje


kinel ‘vesz’

nashel ‘fut’

ushtyel ‘felkel’

thovel ‘mos’

tradel ‘hajt’

egyes szám

kindom/

kindem

kindan

kindas

nashlom/

nashlem

nashan

nashas

ushtyilem/

ushtyilom

ushtyilan

ushtyilas

thodom/

thodem

thodan

thodas

tradom/

tradem

tradan

tradas

többes szám

kindam

kindan

kinde/

kindine

nashlam

nashlan

nashle/

nashline

ushtyilam

ushtyilan

ushtyile/

ushtyiline

thodam

thodan

thode/

thodine

tradam

tradan

trade/

tradine

Múlt időben a puszta tőhöz járuló időjelölő toldalékot követik a múlt idejű személyjelölők, amelyek nem egyeznek a jelen idejűekkel, viszont lényegében minden ige esetében azonosnak mondhatók (-om/-em, -an, -as, -am, -an, -e/-ine; a variációk az egyes szám első és többes szám harmadik személyben a beszélt változattól függnek). A múlt időt jelölő toldalékok a -d-, illetve a -l-, amelyek közül az egyik járul közvetlenül a tő végét képező mássalhangzó után, annak természetétől függően. A rendelkezésre álló korpuszok és a beszélőkkel készített interjúk alapján megállapítható, hogy azon mássalhangzók közül, amelyek egyáltalán előfordulnak ebben a helyzetben8, -l- a bilabiálisok és a velárisok, illetve a zöngétlen réshangok után áll9. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a palatálisokat is -l- követi, azzal a megjegyzéssel, hogy a tő utolsó mássalhangzója és a -l- közé egy /i/ ékelődik be10.

A -d- lesz az időjelölő, ha zöngés alveoláris mássalhangzó áll a tő végén, ezek közül a /d/-re részletesen ki fogunk térni; mindentől eltérően viselkedik a labiodentális réshang /v/, ezért alább arról is külön szót ejtünk. A zöngétlen alveoláris /t/ egyetlen igében jelenik meg ebben a pozícióban, ez a bristel ‘elfelejt’, ennek azonban csak a jelen (és ennek megfelelően a jövő) időben vannak önálló alakjai, a brist- tőből nem képezhetőek múlt idejű alakok. Ennek lehet az az oka, hogy nem létezik minta arra, hogy a /t/ után mi legyen a múlt idő ragja. De mondhatjuk azt is, hogy a bristel paradigmája esetében fonotaktikailag indokolt defektivitással állunk szemben, ahol az azonos jelentésű bistrel ige múlt idejű alakjai elfedik a hiányt11.

Az utóbbi csoportba tartoznak a /d/, a /v/ és a palatálisok, ezek ugyanis sajátosan és a többi mássalhangzótól eltérően viselkednek a múlt időben. Ráadásul a /d/ és a /v/ rendkívül gyakoriak ebben a pozícióban, hiszen az utóbbi számos képzőnek az utolsó mássalhangzója. (Kékkel a -l- időraggal, pirossal a -d- időraggal járók, zölddel az eltérően viselkedők, zárójelben a hiányzók állnak.)

7/B. táblázat: A múlt idő ragja az -e-s igéknél a tővégi mássalhangzó függvényében.

2.6.1.1. A tővégi mássalhangzó /d/

A /d/ rendkívül gyakori tővéghangzóként az -e-s igékben, amelynek részben az is az oka, hogy a del ‘ad’ igével számos főnév + ige összetétel jött létre az idők folyamán, például changa ‘térd’ + del changadel ‘térdel’, jag ‘tűz’ + deljagdel ‘tüzet gyújt’, jiv ‘hó’ + deljivdel ‘havazik’, shungar ‘nyál’ + delshungardel ‘köp’. Ezek eredete már elhomályosult, és önálló igékként viselkednek12.

Ha a /d/ a többi zöngés zárhanghoz hasonlóan viselkedne, az -l- időjelölőt venné fel. Ennek nem is lenne fonotaktikai akadálya, hiszen más igealakokban minden további nélkül kerül egymás mellé a két hang, ugyanis az /e/, mint azt már korábban láthattuk, gyakran törlődik -e-s igék feltételes mód jelen idejében, például tradel ‘hajt’ → tradelas ‘hajtana E/3.’ → tradlas, chumidel ‘megcsókol’ → chumidelas ‘megcsókolná E/3.’ → chumidlas, randel ‘borotvál’ → randelas ‘borotválna E/3.’ → randlas. Mégsem így történik azonban, hanem a múlt időben egyetlen /d/ jelenik meg a személyrag előtt, amely származhat a tőből, és természetesen lehet a múlt időt jelölő toldalék is. Akárhogy legyen is, mindenképpen törlődik az egyik /d/, ami természetes is, mivel a lovárira nem jellemző a geminálódás.

2.6.1.2. A tővégi mássalhangzó /v/

A legproblematikusabban a tővégi /v/ viselkedik. Jól látható ugyanis, hogy ugyan mindenképpen törlődik – ami mellesleg érvként használható a jelen időben más igeosztályoknál már tapasztalt tővéghang-törlődésre –, azonban nem minden esetben ugyanaz az időjelölő toldalék kerül az igére: thovel ‘mos’ → thodas, kiravel ‘főz’ → kiradas, de bokhajvel ‘éhezik’ → bokhajlas, zhutisajvel ‘boldogul’ → zhutisajlas. Ami még zavaróbb, hogy éppen az -ajv és a -sajv képzők jelenléte esetén viselkednek a többi példához képest eltérően; de hasznunkra is fordíthatjuk ezt úgy, hogyha egyfelől egyedi státuszt tulajdonítunk a palatális approximánsnak, másfelől felhasználjuk rokonságát az /i/ magánhangzóval, amely éppenséggel a palatálisok és a -l- időjelölő közé szokott beékelődni. Mindezeket egybevéve már formalizálni sem lenne nehéz olyan szabályt, amely megmagyarázza a JV szekvencia eltérő viselkedését más, /v/ tővégi mássalhangzóval rendelkező igékétől.

2.6.1.3. A tővégi mássalhangzót megelőző további mássalhangzók

Előfordul, hogy a JV-n kívül más mássalhangzó-kapcsolatok jelennek meg az /e/ előtt, ezek a következő példákkal illusztrálhatók: mangel ‘kér’, chambel, ‘rág’, kampel ‘kell (arch.)’, ushtyel ‘felkel’, cirdel ‘húz’, pizdel ‘dug’, biknel ‘elad, árul’, bistrel ‘elfelejt’, bristel ‘elfelejt’, ingrel ‘visz’, inkrel ‘tart’, mutrel ‘vizel’, phagrel ‘tör’. Ezek közül nincs probléma a NG, MB és a MP szekvenciákkal, hiszen az ezeket tartalmazó igék -l- időjelölőt kapnak, és lévén a szonoritási sornak megfelelnek, szótagvégi mássalhangzó-kapcsolattá válnak; a tő végén palatálist tartalmazó igéket pedig fentebb tárgyaltuk. A többi felsorolt mássalhangzó-kapcsolat utolsó, azaz második (illetve egy esetben harmadik) eleme alapján ezek az igék -d- időjelölőt kapnának. Ez így is történik, a /d/ esetében a már leírtaknak megfelelően, a többi esetben pedig a torlódást egy CCVC templátumnak megfelelően felbontó epentézis segítségével, azaz például az E/3. múlt idejéül nem a *phagredas vagy *bistredas, hanem a phagerdas és bisterdas alakokat kapjuk. Hasonlóan játszódik le a folyamat a többi ige esetében is, tehát egy /e/ ékelődik be az E/3. /e/-je előtti mássalhangzó elé.

Érdeklődésre tarthat még számot a korábban már tárgyalt bristel mellett a biknel ige. Ebben az esetben ugyanis szintén további tőváltozat áll rendelkezésünkre, a bikinel, ami történeti szempontból egyáltalán nem meglepő, hiszen maga a szó a bi- fosztóképző és a kinel ‘vesz’ ige összetételeként jött létre, folyamatát tekintve tehát éppenséggel egy magánhangzó törléssel állunk szemben13. Ezen kívül a lovári azon változataiban, ahol az /i/ előtt álló zöngétlen veláris palatalizálódik, a bityinel alakkal is találkozhatunk. Ennek megfelelően az epentetikus magánhangzó lehet /e/ és /i/ is: bikindyom vagy bikendyom, illetve bityindem – *bityendem minden bizonnyal a bitynel alak hiánya miatt nincs.

2.6.2. Az-a-s igék

Az e-s igék után térjünk rá a lovári a-s igék viselkedésére; múlt idejű alakjait mutatja be a következő táblázat:

7/C. táblázat: Az -a-s igék múlt ideje

patyal ‘hisz’

loshal ‘örül’

Várt alakok (példa)

Létező alakok

Várt alakok (példa)

Létező alakok

egyes szám

patyalom/

patyalem

patyalan

patyalas

patyilom/

patyilem

patyilan

patyilas

loshadom/

loshadem

loshadan

loshadas

loshajlom/

loshajlem

loshajlan

loshajlas

többes szám

patyalam

patyalan

patyale

patyilam

patyilan

patyile/

patyiline

loshalam

loshalan

losha/

loshane

loshajlam

loshajlan

loshajle/

loshajline/

loshajla

Ha az -e-s igék múlt idejű alakjait vennénk alapul az /a/ magánhangzósokra nézve is, látható módon nem járnánk sikerrel a valós helyzet feltérképezésében, mert az eddig látott ragozási sorok csak részlegesen jelennek meg. A fentebb ismertetett, a palatálisok múlt idejére vonatkozó szabályszerűség természetesen itt is működésbe lép, ezt tehát nem befolyásolja az, hogy az ige itt történetesen tematikus magánhangzóval is rendelkezik. Sőt nyilvánvalóvá válik a párhuzam a törlés és az epentézis között: míg az -e-seknél pusztán egy magánhangzó beiktatása történik – hiszen ezekről megállapítottuk, hogy mássalhangzó tövűek –, az -a-s igéknél előbb törlődik a tővégi magánhangzó. Ez utóbbi sem először fordulna elő, hiszen a jelen időnél már láttuk, hogy egyes és többes szám első személyben ugyanezt a magyarázatot kellene alkalmaznunk, ha lejátszódó folyamatokat szeretnénk szabályokkal felírni.

A másik változat tulajdonképpen az összes többi -a-s igére érvényes. Itt érdemes kitérni egy feltűnő jelenségre: bizonyos -a-s igék rendelkeznek egy szemantikai „párral”, amely az esetrag nélküli, puszta tőhöz kapcsolódó -ajv szuffixummal többnyire névszóból jött létre, és amely – a szuffixum alakjából adódóan – tővéghang gyanánt mássalhangzóval rendelkező -e-s ige lesz. Ezekre néhány gyakori példa a loshajvel (← losh ‘öröm’) ‘(meg)örül’, darajvel (← dar ‘félelem’) ‘megijed’, dukhajvel (← dukh ‘fájdalom’) ‘megfájdul’. Ezen párokkal kapcsolatban az figyelhető meg, hogy akik mindkét elemét használták, azok jelentésbeli eltérést tulajdonítottak nekik, konkrétan a képzős változatnak többnyire inchoatív akcióminőséget. Ezek a beszélők ennek megfelelően minden további nélkül használták a jelen idejű alakokat is: loshajvav ‘megörülök’, darajvav ‘megijedek’, dukhajvelas ‘megfájdulna’. Ugyanez fordítva, ellenkező előjellel is igaz volt, azaz azok, akik nem használták ezeket az alakokat, de hallották már őket más beszélőktől, nem éreztek különbséget a két verzió között.

Valójában ezek a párok azért fontosak nekünk, mert a múlt idejű paradigmáik tökéletesen megegyeznek. Hutterer – Mészáros (1967) leírásában nagy összevisszaság uralkodik, itt ugyanis az áll, hogy az elsősorban személytelen -a-s igék múlt idejüket egy „-as képzővel alkotják”, azaz a feltételes jelennel egyezően, ráadásul „az a-tő ilyenkor nem ritkán aj-já is bővülhet”, és így jönnek létre a loshajlas, hurajlas és a hozzájuk hasonló alakok. Ugyanakkor a „teljes paradigmával rendelkező igék múlt idejüket -l-, illetve -il- jellel képezik”. Ez utóbbi valóban igaz egy, az -a- előtt palatálist tartalmazó igére, ahogy azt már fentebb tárgyaltuk, más, nem „személytelen” igék esetén azonban ez alapján *darilem, de legalábbis *daralem és ehhez hasonló alakokat kéne kapnunk. Az „aj-já bővülés” teljesen esetleges és indokolatlan volta miatt ez az elképzelés is nehezen tartható, sőt ugyanilyen ad hoc szabállyal kellene élnünk akkor is, ha a múlt idő jelölőjeként a -l-t tulajdonítanánk az -a-s igéknek, hiszen akkor minden ok nélkül be kéne toldanunk egy /j/-t a tematikus magánhangzó és a múlt idejű toldalék közé. Hutterer – Mészáros (1967) a múlt idejű alakokra ráadásul, nyilván a „személytelenség” miatt, csak E/3. példákat hoz, amelyek a /j/ betoldása nélkül történetesen valóban megegyeznének a feltételes jelen alakjaival: loshalas, huralas. Ezek pedig valóban használhatók egy múltbeli, nem progresszív folyamatos – de semmiképpen sem befejezett, és nem is régmúlt, ahogy azt Hutterer – Mészáros (1967) állítja – aspektus kifejezésére.

Az ő leírásuk tehát több ponton sem működik, egyrészt a többi számban és személyben megjelenő alakok miatt, például E/1. loshajlom/loshajlem, és nem *loshavas → *loshos, hiszen ez csak feltételes jelenben létezik, azaz folyamatos múltként értelmezhető; másrészt bizonyos igék esetén mindkét, a „személytelen” és a „teljes paradigmával rendelkező” igéknél alkalmazott múlt idejű változatok megjelenése miatt, például E/3. patyilas és patyalas vagy E/1. patyilem és patyavas patyos.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy nem tudunk másra hivatkozni, mint az -ajv képzős párokra és ezeknek arra a tulajdonságára, hogy az -e-s igék már ismertetett szabályszerűségeinek megfelelően ragozódnak. A tővéghangzó előtt palatálist tartalmazó igék kivételével az -a-sok ugyanis jellemzően e szerint a minta szerint hozzák létre múlt idejű alakjaikat. És bár történetileg nem kizárt, hogy léteztek olyan múlt idejű alakok, mint *loshalem, *izralem, *bilyalas, *huralas, *fimlalas, ezeknek „aj-já bővülése” így nem spontán folyamat eredménye, hanem a létező -ajv képzős párok hatása, és természetesen nem csak a „személytelen” igéknél játszódott le. Ez a múlt idő aztán a későbbiekben terjedhetett át azokra az -a-s igékre is, amelyek nem rendelkeznek ilyen „párral”, mára azt az állapotot elérve, hogy – a palatálisokat kivéve – csak ez az alak létezik múlt időben.

2.6.3. Az -i-s igék

Tekintsük át a lovári i-s igék múlt idejét összefoglaló táblázatot:

7/D. táblázat: Az -i-s igék múlt ideje

vorbil ‘beszél’

Várt alakok

Létező alakok

Létező alakok

Létező alakok

egyes szám

vorbidom/

vorbidem

vorbidan

vorbidas

vorbilom/

vorbilem

vorbilan

vorbilas

vorbindom/

vorbindem

vorbindan

vorbindas

vorbisardem

vorbisardan

vorbisardas

többes szám

vorbidam

vorbidan

vorbide

vorbilam

vorbilan

vorbile

vorbindam

vorbindan

vorbinde

vorbisardam

vorbisardan

vorbisarde/

vorbisardine

Igazi változatosság tapasztalható az -i-s igék múlt idejű paradigmájában, a -l- időjelölővel képzett alakok mellett ugyanis megjelenik két másik sorozat is. E kettő közül az egyik esetében mintha a jelen időben a T/1. alak kapcsán felvetett jelenség köszönne vissza. Ha a múlt idő -d- toldalékát és a személyragot levágjuk a szóalak végéről, egy olyan tövet kapunk, amelyben felfedezhető az eredetileg jövevényszavak beillesztéséhez használt -in képző. Természetesen az eddigiek alapján könnyű feltételezni, hogy a tő tematikus magánhangzójának törlése után jön létre a hipotetikus gindin mássalhangzós tő, amely aztán már az e-s igék szabályszerűségei szerint ragozódik. Bár ez a gondolatmenet sem tökéletesen meggyőző, az /n/ megjelenését illetően adódó két másik magyarázat még kevésbé volna az. Egyrészt ugyanis mondhatnánk azt, hogy minden különösebb ok nélkül a lovári bizonyos változataiban az -i-s igék múlt ideje egy két mássalhangzóból álló, -nd- időjelölővel képződik, másrészt pedig azt, hogy az -a-s igékre felírt bővülés mintájára a tőt képező /i/ IN-né bővülhet, valójában azonban ezt sem indokolja semmi.

A harmadik változatban felbukkanó -sar képzővel már szintén nem először találkozunk, hiszen amellett, hogy a legtermékenyebb igeképző, már többek között az -i-s igék jelen idejében is megjelent. Akkor azt állapítottuk meg, hogy az -i-s, -o-s és -u-s igék között számos olyan található, amely rendelkezik egy -sar szuffixum segítségével létrejött -e-s párral; ez a pár pedig többnyire azonos értelmű az eredeti igével, illetve bizonytalanul előfordul, különösen gyakori igék esetén, például gindilgindisarel, vorbilvorbisarel, hogy jelentésbeli különbség is tulajdonítható nekik. Elsőként megállapíthatjuk, hogy már az alternatív alakok létrejötte is arra utal, hogy érvényesül az -e-s igék „térhódítását” szorgalmazó tendencia. Ezután több lehetséges irányvonal is megfigyelhető: jelen időben és múlt időben is megmarad az „eredeti” paradigma, vagy csak jelen időben marad meg, és múlt időben a -sar képzős változatot használják, vagy jelen időben mindkét változat él, múlt időben viszont csak a -sar képzős.

A második lehetőség mutat egy olyan átmeneti állapotot, amelyben a ritkább múlt idejű alakok egy jóval nagyobb igecsoport felé mozdulnak el, a gyakori jelen időben, illetve különösen ezek leggyakoribb alakjaiban viszont tartja magát a hagyományos képzés. Így könnyen meg tudnánk magyarázni, hogy a lovárinak ezekben a változataiban miért nem létezik „ténylegesen”, szótári formájában, azaz jelen idő kijelentő mód E/3.-ban, és persze a többi számban és személyben sem a -sar képzős változat, és nem kellene a múlt időt jelölő toldaléknak ad hoc, a -sar képzőt tartalmazó allomorfokat feltételeznünk.

A harmadik verzió tulajdonképpen az, amelyre korábban már utaltunk, hogy ugyanis a jelen időben ekkor bizonytalan szemantikai differenciálódás kezdődik, a múlt időben azonban elterjed a képzős forma. Egy esetleges negyedik megoldás, azaz hogy mind jelen, mind múlt időben két, egymástól jól elkülöníthető paradigma lenne, nem volt megfigyelhető.

2.6.4. Az -o-s igék

A következőkben tekintsük át a lovári o-s igék múlt idejű paradigmáját:

7/E. táblázat: Az -o-s igék múlt ideje

brigol ‘szomorkodik’

Várt alakok

Várt alakok

Létező alakok

Létező alakok

egyes szám

brigolom/

brigolem

brigolan

brigolas

brigodom/brigodem

brigodan

brigodas

brigilom/

brigilem

brigilan

brigilas

brigondom/

brigondem

brigondan

brigondas

többes szám

brigolam

brigolan

brigole

brigodam

brigodan

brigode

brigilam

brigilan

brigile

brigondam

brigondan

brigonde

prahol ‘eltemet’


egyes szám

praholom/

praholem

praholan

praholas

prahodom/

prahodem

prahodan

prahodas

prahondom/

prahondem

prahondan

prahondas

prahosardem

prahosardan

prahosardas

többes szám

praholam

praholan

prahole

prahodam

prahodan

prahode

prahondam

prahondan

prahonde

prahosardam

prahosardan

prahosarde/

prahosardine

Az -o-s igéknél a jelenben tapasztalt kettősség a múltban is jelentkezik, mégpedig olyanformán, hogy az -i-sekhez hasonlóan itt is háromféle ragozási változat kínálkozik. A különbség annyi, hogy határ húzódik a -l-s változat és a másik kettő között, azaz a brigol és a hozzá hasonló igék -l- időjelölővel képzik a múlt idejüket, a prahol-típusúak pedig a másik két mód valamelyikével. Ez utóbbiak megjelenésére az -i-s igéknél már ismertetett magyarázattal élhetünk, gyakorlatilag azokkal teljesen azonos módon alakulnak a folyamatok: az alternatív tövek közül a prahosarel egyes változatokban önállóan is létezik, és vagy megjelenik jelen időben, vagy nem, és ha igen, akkor vagy van jelentésbeli különbség, vagy nincs. A másik változatot azonban már nem tudjuk olyan könnyen magyarázni, hiszen itt nem lehet szó az -in képző befolyásáról, valahonnan mégis beillesztődik egy /n/, azaz úgy fest, mintha megint csak nem fonotaktikai okokból, de valami miatt mégsem működhet az „-o-tövűség”, muszáj mássalhangzó tövűvé átformálni az igét a múlt idő létrehozásához.

Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha az /n/ megjelenését áttételesen mégis az -in képzőnek tulajdonítjuk, és azt mondjuk, hogy az egyéb tekintetben is hasonlító -i-s igéknek – amelyek mellesleg, mint már említettük, a második legnépesebb igecsoportot képezik – az a mintája érvényesül ezekben az alakokban, amelyik viszont lényegében a még nagyobb -e-s osztály nyomán jött létre. A hipotetikus gindinel alakban nem állapítható meg, hogy a második /i/ a tőből maradt-e meg, vagy a képzőből, de éppen az azonosság miatt ott nem is volt ennek jelentősége. Ugyanezt az -o-sokra vetítve azt mondhatjuk, hogy a tematikus magánhangzót megtartva, akár közvetlenül a gindinel mintájára, akár egy köztes, az -in képzőből az /i/-t törléssel eltüntető folyamat után jön létre a csak a múlt időben megjelenő hipotetikus tő, a prahonel. Nem kizárt azonban az sem, hogy itt tulajdonképpen egy -n képzővel van dolgunk. Ezt alátámasztja az is, hogy ebben az esetben az /i/ helyett a tematikus magánhangzó jelenik meg, viszont a magánhangzóval kezdődő igeképzők jellemzően tőcsonkítók. Ugyanakkor amennyiben a mássalhangzóval kezdődő igeképzők belső képzésben vesznek részt, a tematikus magánhangzók megőrződnek, egyéb esetekben pedig /i/ epentézise szükséges, így tehát ez sem okozna problémát.

Érdekes a brigol és az e szerint a minta szerint ragozódó többi ige is. Forrásaink következetes tapintattal csak olyan példákat hoznak, ahol az /o/ tővégi magánhangzó előtt palatális mássalhangzó szerepel, ezekben az esetekben ugyanis a lovári igékkel kapcsolatban eddig tapasztaltak fényében nem meglepő az /o/ törlődése és az /i/ megjelenése a múlt idő toldaléka előtt. Azonban úgy tűnik, ez mégsem csak a palatálisokra igaz, jó példa erre a chorrol ‘elszegényedik’, amelynek E/1. alakja chorrilem. Mit kezdjünk tehát az ilyen és ehhez hasonló igékkel? Jól szemlélteti a nagyfokú ingadozást, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a beszélők elmondása szerint brigilem/brigondem ‘szomorkodtam’ egyaránt létezik. Mindezek alapján tehát azt állapíthatjuk meg, hogy az éles határok a kétféle -o-s igecsoport között elmosódnak, és ez különösen jól tapintható a múlt időben; ugyanakkor a jelen időben is észrevehető a kétféle, az -e-s és az -i-s igék hatásának egyidejű jelenléte.

2.6.5. -u-s igék

Végül tekintsük át a lovári u-s igék múlt idejű alakjait a következő táblázatban:

7/F. táblázat: Az -u-s igék múlt ideje

sunul ‘szán, sajnál’

Várt alakok

Várt alakok


egyes szám

sunulom/sunulem

sunulan

sunulas

sunudom/sunudem

sunudan

sunudas


többes szám

sunulam

sunulan

sunule

sunudam

sunudan

sunude


sunul ‘szán, sajnál’

Létező alakok

Létező alakok

Alternatív alakok

egyes szám

sunundom/

sunundem

sunundan

sunundas

sunusardom/

sunusardem

sunusardan

sunusardas

senindom/senindem

senindan

senindas

többes szám

sunundam

sunundan

sununde

sunusardam

sunusardan

sunusarde/

sunusardine

senindam

senindan

seninde

Az -u-s igéknél az -i-sekhez nagyon hasonlóan ragozott sorozatokat találunk, azzal az eltéréssel, hogy itt teljesen hiányoznak a -l- időjelölővel képzett alakok. Ez az eddigiek tükrében azonban nem meglepő, hiszen ez lenne az „önálló”, azaz a múlt idő alapvetőnek tekintett képzési szabályszerűségeit figyelembe vevő, de mégis kizárólag az -u-s igékre jellemző paradigma. Ezek kis számát és bizonytalan létét ismerve azonban nincs semmi rendkívüli abban, hogy amennyiben léteztek is valaha ezek az alakok, mára már eltűntek. A -sar képzővel alkotott ragozási mintára itt is érvényes, hogy a kevés -u-s igének vagy létezik alternatív alakja, többnyire azonos jelentéssel, vagy pusztán egy alternatív tőről van szó, amely a múlt időben fellelhető hiányt hivatott betölteni. Itt is nyilvánvaló a -sar képzőn keresztül az -e-s igék által gyakorolt hatás, amely elsősorban a kevésbé gyakori pozíciókra terjed át, tehát a jelen idő bizonyos számaira és személyeire, valamint a múlt időre.

A hipotetikus muntunel tő a másik ragozási sorban vagy az -i-s igék mintájára jöhetett létre az -o-s igéknél már ismertetett gondolatmenet szerint, vagy a már szintén említett módon, egy -n képző létének feltételezésével. További érvként szolgál az -i-s és az -u-s igék közötti kapcsolódásra az a tény, hogy azok a beszélők, akik -u-s igéket a trubul szón kívül egyáltalán nem ismertek, ezek lovári megfelelőit, ahogy már fentebb említettük, -i-sek formájában adták meg, például sunul helyett senyil, muntul helyett mentil, és aztán ennek megfelelően is ragozták őket.

3. Összefoglalás: A defektivitás lehetőségei a lováriban

A lovári igerendszerben tapasztalható „spontán” hiányok, paradigmaváltozások, alternáló tövek és igeosztályok közötti mozgások nehezen magyarázható jelenségekkel szolgálnak. Spontán hiányokról van szó abban az értelemben, hogy fonológiailag nem kondicionáltak, ezért a klasszikus értelemben vett defektivitásról nem beszélhetünk, bár az kétségtelen, hogy a múlt idejű forma sok helyen nem jelenik meg, és az ezeken a helyeken hiányzó alakok a paradigmán kívülről pótlódnak. Igen ám, de valamiféle tilalomnak vagy korlátnak léteznie kell, ami miatt az alternatív tövek létrejönnek.

A tendencia nagyon is nyilvánvaló: az -e-s igéknél nem lép fel hiány, az -i-s igéknél sem, de itt már további változatok jelennek meg, viszont az -a-s, -o-s és -u-s csoportokban egyértelmű hiányok mutatkoznak. A hiány paradigmán belüli helye sem elhanyagolható, hiszen komoly aszimmetria látható a jelen és a múlt idő között: míg a jelenben majdnem mindenhol teljesek az önálló ragozási sorok, a múltban annál kevésbé. Sőt a jelenben is elsősorban a kevésbé gyakran használt számokban és személyekben jelennek meg az alternatív alakok. Azaz minél ritkább egy igeosztály, egy igeidő, egy igealak, annál nagyobb az esélye az alternáció megjelenésének, amely természetszerűleg éppen az ellenkező irányba, azaz a minél gyakoribb igeosztályok, igeidők és igealakok mintái felé mozdulnak el.

A defektivitás ebben az esetben tehát graduálisan értelmezendő, ahol a nem megjelenés tekinthető a ritkaság legszélsőségesebb esetének, amikor az alak gyakorisága nullával egyenlő. A lovári igék esetében fonotaktikai megkötés nem indokolja a nulla gyakoriságot, ezért az alakok – elvileg – léteznek, azonban minél inkább közelít a gyakoriságuk a nullához, annál valószínűbb a betöltődés, mégpedig, ahogy azt láthattuk, a transzparens képzésű belső és jövevényigék képzőrendszerének átterjedésével; és annak, hogy mely képzők mely igecsoportok alakításában vesznek részt, már lehettek történeti, illetve fonológiai okai.

A lovári igei rendszer fentebbi összefoglalása és elemzése jól mutatja, milyen, példány- és típusgyakoriságon alapuló kölcsönhatások működnek egy szófajon belül is, és hogy az analógia fogalmának felhasználásával nem szükséges bonyolult mélyszerkezeti feltételezésekhez és számtalan különszabályhoz folyamodni. Sőt ily módon sikerült kiküszöbölni a témához kapcsolódó korábbi munkák által előszeretettel alkalmazott történeti indoklásokat és az „idegen eredetűség”, mint megkülönböztető jellemző használatát is.

A jelen cikk lezárása után végzett további vizsgálatok és újabb megfigyelések már rávilágítottak arra, hogy hasonló mechanizmusok működnek a többi szófajon belül, sőt szófajok között is, mind alaktani, mind hangtani szempontból. A lovári alaktan többi, tervezett fejezete, majd végső soron egy teljes lovári leíró nyelvtan gyakorlati jelentősége mellett alapul szolgálhat annak alátámasztására is, hogy egy analógiás elméleti kerettel nagyfokú gazdaságosság érhető el a nyelvleírásban.

Jegyzetek

1. Egyebek között jó példa ilyen eszközökre az, hogy vegyes házasság esetén az újdonsült feleségnek nyelvileg is alkalmazkodnia kell a férj családjához és törzséhez.
2. Az, hogy a kijelentő mód E/3.-ra esett a választásunk, amikor a kiindulópontot meghatároztuk, pusztán a szótári konvenciók tiszteletben tartása miatt történt, ez tudniillik egyúttal a szótári alak is. A szóban forgó magánhangzó ugyanis kijelentő mód jelen időben sem csak E/3.-ban jelenik meg, hanem, E/2.-ben és T/2.-ben, valamint T/3.-ban is, sőt amint azt alább látni fogjuk, kiindulhatnánk a feltételes módból vagy a jövő időből is. A legvonzóbb megoldás szerint tekinthetnénk a felszólító módot alapalaknak, hiszen a leginkább egyértelműen ezzel lehetne azonosítani az igeosztályokat. Itt ugyanis jól látható az, amiről később részletesen lesz szó, hogy az /e/ által meghatározott csoport esetében a magánhangzó nem a tő része.
3. A/d/-t kivéve egyetlen mássalhangzót, illetve az említettektől eltérő mássalhangzó-torlódásokat tartalmazó -e-s igék felszólító módja szabályos képzésű, illetve amennyiben a szonoritási sorbarendezést a mássalhangzó-kapcsolat megsértené, /e/-epentézis történik, pl. phagrel ‘tör’ → *phagr helyett phager – erről bővebben a múlt idő ismertetésénél esik szó.
4. Ez nem annyira nyilvánvaló, hiszen az E/3.-t kivéve nemigen hivatkozhatunk automatikusan a szonoritási sorbarendezésre (ha az azonos szonoritási fokot is kizárjuk, akkor az egyes szám harmadik személyű /l/ esetén az epentézis ennek az egyetemes elvnek a következménye). A /s/ és a /n/ személyjelölők problémáját azonban legfeljebb a szonoritási sorbarendezés kétféle, a felszólító módnál már elvetett szigorításával oldhatnánk meg. Ezt a két szigorítást a /s/ és a /n/ kapcsán azért kéne bevezetni, hogy meg tudjuk indokolni, miért van szükség epentézisre a szótag végén létrejövő MS, NS, LS, RS, illetve RN és LN kapcsolatoknál (a többi potenciálisan létrejövő mássalhangzó-kapcsolatot kizárja a szonoritási sorbarendezés). Két út kínálkozik ennek megokolására: egyrészt mondhatjuk azt, hogy a szigorítások csak levezetett környezetben érvényesülnek, másrészt hivatkozhatunk arra, hogy a szóban forgó mássalhangzó-kapcsolatok monomorfemikusan sem fordulnak elő a lováriban, és ezzel függ össze az, hogy nem jöhetnek létre ragozott igealakok végén sem.
5. Ha elvonatkoztatunk a Hutterer – Mészáros (1967) által ismertetett -in képzőtől, és nem arra hivatkozunk az -i-s igék esetében, feltehetjük még egy -n képző létét is, amely megoldaná mind az -i-s, mind az -o-s, mind az -u-s igék T/1. alakjának problémáját.
6. Az -i-s és -u-s igék többes számban alternatív -sar képzős alakokkal is rendelkeznek, az -o-s igék egy része pedig egyes és többes szám első személyekben -uv képzősökkel.
7. Csak az -i-s igéknél.
8. Az összes lovári mássalhangzónak – valószínűleg véletlen hiány folytán – csak egy része szerepel -e-s igék tővéghangzójaként.
9. Külön érdekes, hogy úgy tűnik, nem lehet természetes osztályként felírni azokat a mássalhangzókat, amelyek az egyik, illetve a másik időjelölővel járnak.
10. Hogy miért nem /e/, és miért /i/ az epentetikus magánhangzó, azt ebben az esetben tulajdoníthatjuk a palatális tővégi mássalhangzónak, ugyanis, mint azt később látni fogjuk a többi igeosztálynál, ha a tematikus magánhangzót palatális előzi meg, akkor az törlődik, és /i/ illesztődik be.
11. A defektivitás további lehetőségeit a lovári igerendszerben később vizsgáljuk meg.
12. Hutterer – Mészáros (1967) szerint egyébként ugyanez a jelenség figyelhető meg, de sokkal kisebb mértékben és lényegesebben kevésbé bizonyosan a lel ‘fog, vesz’ esetében, például sama ‘?’ + lelsamalel ‘őriz, vigyáz’. A kerel ‘tesz, csinál’ is ellát ilyen funkciót, sőt tulajdonképpen ma is produktív képzési módnak tekinthető. Nemcsak névszókkal működik, és az összetétel két tagja külön is válhat: baldo ‘bál’ + kerel baldokerel ‘bálozik, bált rendez’, butyi ‘munka’ + kerel butyikerel ‘dolgozik’, xiv ‘lyuk’ + kerelxivkerel ‘lyukaszt’, xuttyel ‘ugrik’ + kerelxuttykerel ‘ugrál’, jag ‘tűz’ + kereljagkerel ‘tüzet rak’, voja ‘öröm’ + kerel vojakerel ‘mulat’.
13. A bi- a mai élő nyelvben termékenyen már csak melléknevekhez járulhat.

Irodalom

Choli-Daróczi József – Feyér Levente (1988): Cigány nyelvkönyv, Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, Budapest.
Habsburg József főherczeg (1888): Czigány nyelvtan, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
Hutterer Miklós – Mészáros György (1967): A lovári cigány dialektus leíró nyelvtana, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.
Réger Zita szerk. (2002): Cigány gyermekvilág, L’Harmattan Kiadó, Budapest.
Sztojkó Ilona (2002): Magyar-Roma és Roma-Magyar kéziszótár, Genvin Bt., Szeged.
Vekerdi József szerk. (1985): Cigány nyelvjárási népmesék, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen.


Forrás URL:
http://www.szv.hu/cikkek/a-lovari-igek-alaktana