Megjelenés: Szabad Változók (http://www.szv.hu)

Az író esete a racionális vitával

Szerző: Márton Miklós
Létrehozva: 2009-05-06 15:15

Az alábbiakban az ÉS hasábjain (ÉS 2009/5, január 30.) Faragó-Szabó István („A pszichoanalitikus író kalandja a filozófiával”) és Nádas Péter („Ősszel néha náthás vagyok”) között lezajlott rövid vitára szeretnék reflektálni. Faragó-Szabó Nádas egy korábban megjelent írására („A másik ránk bízott élete”, ÉS, 2008/47., nov. 21.) reagált, annak is főként az emberi észlelésről szóló első két bekezdésére. Őszintén bevallom, önmagában ez nem keltette volna föl érdeklődésemet; ami viszont fölkeltette, és írásra sarkallt, az Nádas viszontválasza. Míg ugyanis Faragó-Szabó vitatja Nádas Péter néhány kijelentését, addig Nádas jórészt semmi ilyesmit nem tesz, mégcsak nem is válaszol Faragó-Szabó érveire, állításaira. E helyett az írás terjedelméhez képest meglepően sok finom személyeskedést, anekdotázást és kioktatást találhatunk viszontválaszában. És ettől elszomorodtam.

Ha nem értem nagyon félre, Faragó-Szabó vitacikkében négy állítást tesz Nádas Péter nézeteiről.
1. Nádas „fenntartásokkal viseltetik a magyar filozófia teljesítményei iránt”, s e teljesítmények elégtelenségének okát „a magyar nyelv sajátosságaiban” véli fölfedezni.
2. Nádas elemzett írásának második bekezdésében különböző kijelentéseket tesz az emberi észlelésről (szenzualitásról, érzékszervi tapasztalatról – a terminológia most mindegy). Faragó-Szabó szerint ezek a kijelentések igencsak vitatható állításokat vonnak maguk után, például azt, hogy „az elme valamiféle raktár”, vagy azt, hogy a cselekvések etikai értékelése – Nádas kifejezésével „elemzése” – is valamilyen észlelési aktusra vezethető vissza.
3. A vitatott második bekezdés eleje felé található kitételből, miszerint az emberi észlelésről szóló gondolata Nádas számára „a klinikai halálban vált nyilvánvalóvá”, az következik, hogy Nádas szerint „egy efféle élménytől” függ, „hogy miféle tudást szerezhetünk az észlelés szerkezetéről”. Faragó-Szabó szerint ez azért vitatható, mert így hamis képet kapunk az emberi tudásról, ugyanis nem tudunk számot adni annak „egyik legfontosabb” tulajdonságáról, nevezetesen a tudás interszubjektivitásáról.
4. Nádas az elemzett írás első bekezdésében rosszul interpretálja Berkeley esse est percipi tételét. Faragó-Szabó értelmezése szerint ugyanis Nádas úgy véli, a tétel értelme az, hogy „amit észreveszünk, nem feltétlenül tudatosul”. Márpedig Faragó-Szabó szerint a híres tézis egyáltalán nem szól erről.

Nos, Nádas Péter viszontválaszában e négy „vádra” – az elsőt úgy-ahogy kivéve – egyáltalán nem reagál. Szóra se méltatja őket. Ehelyett azt állítja, hogy Faragó-Szabó „szakfilozófiai kvalitásokat kér számon egy irodalmi szövegen”, sőt „legszívesebben rögtön megszabná, hogy filozófiai egzaktságban meddig menjen el egy irodalmi esszé”. Bevallom, én ilyesmit egyáltalán nem találtam Faragó-Szabó szövegében. A cikk nem kér számon semmit, pláne nem szakfilozófiai kvalitásokat – egyáltalán nem emleget filozófiai elméleteket, érveket vagy fogalmakat –, és megszabni sem akar semmit – egyetlen előíró jellegű mondat sem található benne emlékeim szerint. Faragó tehát semmi ilyesmit nem tesz, hanem egyszerűen azt állítja, hogy Nádas egyes kijelentései nem igazak, vagy legalábbis nem túl valószínűek. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy vajon ildomos-e egy irodalmi esszé bizonyos mondatain az igazságot számon kérni, ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni. Az első, hogy akár irodalmi esszéről van szó, akár nem – Nádas viszontválaszában az utóbbi állásponton van: „még csak nem is esszé” –, a Faragó-Szabó által elemzett mondatok határozott kijelentő mondatok. Az egész szöveg kontextusából nyilvánvaló továbbá, hogy nem fikcióval van dolgunk, az elbeszélt történet valamilyen ténylegesen megtörtént eseménysorozatra utal. A végén az író saját magát név szerint is beleszövi a történetbe, ami engem még jobban megerősített abban a hitemben, hogy az említett írás egyes szám első személyű szereplője maga Nádas, a benne szereplő kijelentések az ő kijelentései, az ő gondolatait hivatottak kifejezni. A szóban forgó bekezdésben Nádas „az elméről”, „az észlelésről” stb. ír, vagyis nem pusztán önéletrajzi beszámolót ad, hanem gondolatait fejti ki e témákról. E gondolatok Faragó-Szabó szerint viszont tévesek. Ennyi. Hívhatjuk ezt akár filozófiának is ha akarjuk, de ez teljesen lényegtelen a dolog szempontjából.

Ahogy már jeleztem Nádas jórészt semmi érdemlegeset nem felel a fenti négy állításra. Ez alól némi kivételt jelent az első állítás, amellyel kapcsolatban leszögezi, hogy ő ilyesmiket nem állított, és „a magyar filozófia teljesítményeivel szemben nincsenek, soha nem voltak” fenntartásai. Ez rendben is volna, innentől kezdve vitapartnere oldalán a bizonyítási teher, mutassa meg miért is állítja, amit állít. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy Faragó-Szabó egy tanulmányra hivatkozik e tétel megfogalmazása során, mely tanulmány rögtön első bekezdésében Nádas egy írásának szó szerinti idézésével igyekszik alátámasztani a Faragó-Szabó által megfogalmazottakat – vagy legalábbis annak szóban forgó részét. Az érdemi válaszhoz, úgy gondolom, Nádasnak reagálnia kellett volna valamilyen módon e tanulmányra, akár úgy, hogy az érti félre az ő mondatait, akár úgy, hogy Faragó-Szabó érti félre a tanulmányt.

A többi állítás tekintetében még szomorúbb a kép. Nádas semmilyen értelemben nem igyekszik megfelelni rájuk, ehelyett például elég sokat foglalkozik vitapartnere személyével, szakmájával, státuszával, múltjával. Megtudjuk tőle például, hogy szerinte „Faragó-Szabó István haragos, mert valószínűleg nem szokott hozzá, hogy a piacon filozófiáról diskuráljon a kofákkal”. És hogy miért haragos? Hát azért, mert „valaki a tudattartalom szerkezetéről beszél neki, holott az illető nem elmefilozófus, még csak nem is vizsgázott nála, és … félő, hogy a kofák nem csak a Klauzál téren, de majd még a Fény utcai piacon is elszemtelenednek.” Nem kell ahhoz érveléstechnika kurzusokat végeznünk, hogy rájöjjünk: a személyeskedés egy klasszikus példájával állunk szemben. Nádas azzal vádolja vitapartnerét, hogy amit mond, azért mondja, mert tekintélyét félti. Vagyis Nádas érdemi válasz helyett üres tekintélyre való hivatkozással vádolja Faragó-Szabót. És nincs igaza; vitapartnere kijelentéseket fogalmazott meg, egyáltalán nem hivatkozott maga vagy mások szaktekintélyére, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy állításai igazságának semmi köze ahhoz, hogy mi a szakmája vagy a tudományos státusza.

Amikor nem személyeskedik, akkor általában mentegetőzik Nádas. Olyanokat olvashatunk például nála, hogy „… semmiféle tézisem nincs. Soha nem volt tézisem. Ősszel néha náthás vagyok, …, de előfeltevéseim akkor sincsenek.” Szerintem a helyzet az, hogy Nádas eredeti írásában kijelentéseket tett az emberi észlelésről. Szerintem teljesen mindegy, hogy ezeket téziseknek tekinti vagy sem. Aki kijelentést tesz, az – mit van mit tenni – elköteleződik annak igazsága iránt, mindegy hogy minek hívja kijelentéseit. Lehetetlen volna egymás mondatait megértenünk, ha nem tételeznénk föl, hogy amit a másik mond nekem, azt úgy is gondolja. Az előfeltevésekkel ugyanez a helyzet. Az ember sajnos nem választhatja meg, hogy legyenek-e előfeltevései vagy sem, illetve hogy melyek legyenek ezek. Előfeltevései csak úgy vannak az embernek. És ez igaz mind a filozófiai, mind a nyelvi előfeltevésekre. Mindezt persze Nádas is tudja, hiszen bevallja, hogy bár tézise nincs, de véleménye van, amely „olykor határozott.” Akkor hát mégsem kéne csodálkozni azon, ha valaki vitatja őket.

Az utolsóként említett állítást Nádas anekdotázással igyekszik megválaszolni. Megtudjuk tőle például, hogy Berekeley-val kapcsolatban vitapartnerének „huszonnégy évvel ezelőtt volt egy munkája, ami elég fontos volt” neki (megint egy kis személyeskedés: ’hiszen nem haragszom én rá’), és most csak oda kellett mennie „a könyvespolchoz, és a könyvből máris hullottak a cédulák”, mármint Nádas feljegyzései. Tehát biztos nem érti félre a híres tételt. És egyébként is, miért értené félre, amikor már negyvenhét évvel ezelőtt írott első elbeszélése „élén ott állt mottóként Locke híres mondata, s akkor feltehetően Berkeley nevezetes mondatáról és a két híres-nevezetes mondat körüli filozófiai bonyodalmakról sem tőle [F-Sz. I.-től] értesülök először.” Aha.

Nádas tehát a 2-4. pontban foglaltakról semmit nem ír. Pedig lehetett volna. Az esse est percipi kapcsán például elmondhatta volna, hogy tényleg nem állított semmit a tétel értelméről, sokkal inkább „csak” egy asszociációról van szó. Ráadásul a megelőző mondatok alapján – Faragó-Szabó értelmezésével szemben – én úgy vélem, ez az asszociáció sem ahhoz az állításhoz kapcsolódik, hogy szakadék tátongana az észlelés és annak tudatosulása között. Sokkal inkább a Faragó-Szabó által idézett mondatokat megelőző mondatban foglaltakhoz, vagyis ahhoz a gondolathoz, hogy egy sajátos fajtájú észrevevés kell hozzá, hogy valaki – akit amúgy már jól ismerünk – elkezdjen számunkra valóban „létezni”.

Elmondhatta volna Nádas azt is, hogy abból a tényből, hogy neki a klinikai halál élménye kellett ahhoz, hogy megfogalmazza az emberi észlelésről szóló gondolatait, nem következik, hogy ezeket mások ilyen élmények nélkül ne érthetnék meg, vagy önmaguktól ne juthatnának ugyanerre. Vagyis itt egyáltalán nincs szó a tudás interszubjektív jellegének kétségbevonásáról. A tankönyvízű példa szerint, még ha igaz is lett volna, hogy Newton számára szükség volt a kobakját eltaláló almára ahhoz, hogy az általános tömegvonzás tételét megfogalmazza, ebből mégsem következik, hogy csak az értheti meg e tételt, akinek alma esik a fejére. Ezt a belátást egyes standoknál az igazolás és a felfedezés kontextusa különbségének hívják, de szerintem bármelyik piacon megértik.

Mondom, Nádas semmi ilyesmiről, semmi a vita érdemét érintő kérdésről nem ír, és ez szomorú. Ami viszont még szomorúbb az az, hogy cikke utolsó mondataiban vitapartnere írását stilisztikai szempontból kritizálja. Ez – elnézést az olcsó szóviccért, de semmi jobb nem jut eszembe – rendkívül kisstílű és méltatlan. Szerintem mindannyian nagyon örülünk, hogy Nádas nem használ fölöslegesen „terpeszkedő” kifejezéseket, és „amit egyetlen igével vagy egyetlen névszóval meg lehet oldani, azt egy igével és egy névszóval” oldja meg. Ezért szeretjük őt.


Forrás URL:
http://www.szv.hu/nadasfarago