Rónai András blogja

Empátiától csöpögő bejegyzés a magyar értelmiségi közírók vélelmezett személyes tragédiájáról

Olvastam egy múlt heti hetilapban egy írást, mindegy is, melyikben mit, mert most nem elemezni szeretném (meg különben sem működik a szóban forgó hetilap honlapja), legyen elég annyi, hogy tele volt mókás csacsiságokkal, színtiszta hülyeségekkel, ráadásul ezek összevissza egymás után hányva, az egymásra következő mondathalmazok között nem hogy formális logikai következtetési viszonyok nem voltak, hanem még tematikus kapcsolat sem. A szerző egy elég magas pozícióban tevékenykedő filozófus.

Furcsa módon most elég hamar letudtam a "hogy a fenébe lehetséges, hogy ebbenazországban vezető értelmiségi, egyetemi stb. pozícióban van egy csomó olyan ember, aki képes nem csak az értelmiségi-szakmai követelményektől, hanem egyáltalán a józan ésszel belátható formális kritériumoktól ennyire távol eső szellemi termékeket előállítani" lelki gyakorlatot.

 

Hogy készül a parttalan relativista

Egy jótanács azoknak a tisztelt olvasóknak, filozófusoknak és mindenfajta elméletekkel foglalkozóknak: amennyiben arra jönnek rá, hogy két dolog között a különbség (vagy az összefüggés) más, mint ahogy azt korábban elgondolták; viszont nem szeretnék életművük hátralevő részét magyarázkodással tölteni - saját érdekükben hallgassák el felfedezésüket.
X és Y között más a kapcsolat, mint ahogy eddig gondoltuk - mondja az ember eltelve jó szándékkal, és ezek után, függetlenül attól, hogyan cizellálja mondanivalóját, a következő reakciók özönével kell szembenéznie:

 

Feltalálták már, csak a gonosz lobbi megakadályozta

Mindannyian ismerjük (filmekből és kiagyalójuk által komolyan vett összeesküvés-elméletekből) azt a történetsémát, hogy "már feltalálták a benzin helyett sokkal gazdaságosabb, környezetkímélőbb, megújuló energiaforrás által hajtott autót, csak a gonosz kőolaj-lobbi megakadályozta, hogy a világ értesüljön erről az egyébként mindenkinek (leszámítva őket) rendkívül kedvező megoldásról, mert az anyagi érdekeikkel ellentétes volna".
Érdekes módon csak viszonylag kevés variációja létezik; pedig a séma rendkívül izgalmas megoldásokra ad lehetőséget. Íme néhány:

 

...elvből nem vitázom

Tegnap láttam a tévében, hogy az Akadémiai Kiadó ingyen lecseréli az elavult helyesírási szótárakat újakra, a beszedett példányokat pedig nagylelkűen kiküldi ajándékba a határon túli iskolákba. Rögtön fel is húztam magam, egyszerűen képtelenség ezt nem úgy érteni, hogy "nekik ez is jó lesz." (Esetleg ha mondjuk több hónap eltelne a csere és az ajándékozás között, akkor kevésbé lenne feltűnő.) Mai hír, hogy nem csak én húztam fel magam, hanem legalább egy ember a "határon túl", újságíró. A jogos sértődés azonban ezzel a szemlélettel párosul: az anyaországiak direkt meg akarják ölni a mi magyar nyelvű kultúránkat: "elég lesz, ha a modern kor új műszavait a többség nyelvén vagy angolul szajkózza [a "határon túli magyar gyerek"], hiszen ránk lehet sózni minden lejárt szavatosságú kultúrát".
A szokásosan alakuló történet (hülyeségre hülyeség a válasz) a továbbiakban sem vesz váratlan fordulatot, mégis érdemes megnézni, mit viszontválaszol az AK igazgatója, sok érdekesség kiderül belőle nem csak arról, mi a viszonya a határon túliakhoz, hanem a racionalitáshoz, érveléshez, érzelmekhez és hasonlókhoz.

 

Magyar Tudományos Akadémia :-DDDD

(Ide kéne valami frappáns Karinthy- vagy Joseph Heller-idézet mottónak)
Egyszer már leírtam itt, hogy mennyivel jobban járunk, ha a hazai tudományos élet ún. visszásságain inkább nevetünk, mint bosszankodunk: ez utóbbira is van elég okunk, ám eredménye úgyis csak az egészségkárosodás, míg állítólag a nevetés viszont egészséges. És nem is kell nagyon erőlködni, hogy megtaláljuk a bohózati elemeket a hazai tudományos életben; elég csak eltekinteni attól, hogy miről van szó (tudományról meg azért mégiscsak pénzről is, légyen az akármennyi). Az MTA elnöke például nemrég olyan vicceset mondott, hogy komolyan elgondolkodtam: talán annak idején a Legnagyobb Magyar valójában a kifinomult magyar humort támogató intézmény alapítására ajánlotta fel az adófizetők egy évi jószágát (vagy az a sajátja lett volna?).

 

Statisztikai kvázideterminizmus

Eddigi szórványos adatgyűjtésem alapján abban reménykedtem, hogy ha eltűnőben nem is, de legalább visszaszorulóban van a statisztikai kvázideterminizmus - ezt a szép kifejezést arra alkottam meg, hogy a sportriporterek, (sejtésem szerint) különösen ha focit közvetítenek, képesek rejtélyes, ám annál reálisabb hatóerőt tulajdonítani a lehető leghülyébb statisztikai adatoknak. Mintha annak, hogy a német válogatott utoljára 1952-ben rúgott a második félidőben kettőnél több gólt olyan csapatnak, melynek a nevében szerepel a D betű, bármi jelentősége volna az éppen aktuális meccsre nézve. Kvázideterminizmusról van szó, mert ugyan a sorozatok arra törnek, hogy folytatódjanak, de van esély az átok megtörésére - csak éppen keményebben kell dolgozni egy sorozat ellen, mint annak támogatásával.

 

Az EP-rutin

Elolvasgattam az új Esterházy-könyvet, nettó néhány óra, mondhatni rutinmunka és (most következik az a rész, amit hivatalosan nem mernék leírni, ezért jó, hogy feltalálták/felfedezték a blogot, erre való, (vagyis) erre használom) megírni is valószínűleg rutinmunka lehetett. De ezt most nem úgy értem, vagyis hát nem csak.

 

Tudományos watchdog?

Egy közeli családtag, aki X egyetem Y karának Z tanszékén dolgozik, rendszeresen hoz haza csúnyábbnál csúnyább történeket; adminisztratív baromságoktól tudományos típusú szerencsétlenkedéseken és ki-kinek-a-mije-és-ebből-mi-következik bonyodalmakon át a szimpla (!) rosszindulatig. És nem találkoztam még olyan emberrel, akinek minimális köze volt a felsőoktatáshoz (akár diákként is) vagy a tudományos élethez, és ne tudott volna számtalan hasonlót.
Ezek a csúnya és nem csak erkölcsileg (valamint a rövidebbet húzó dolgozók számára ún. egzisztenciálisan), hanem tudományosan is romboló dolgok az esetek egészen túlnyomó részében pusztán azzal a nem éppen adminisztratív következménnyel járnak, hogy megmérgezik a munkahelyi légkört (már azok számára, akik éppen nem vesztik el a munkahelyüket egy-egy ilyen következményeképppen).

 

Az Én Reformjavaslatom

Alkotó értelmiségiként kissé szégyellem is magam, hogy mindezidáig nem tettem javallatot arra, hogy hogyan is kellene átalakítani a magyar (...)-t. Igazából az APEH segített, pontosabban a [...] intézmény, amely úgy fizetett a feleségemnek, hogy annak eredményeképp ma 106 440 forintot fizethettünk be az adóhatóságnak. Nem is az, hogy nyilván más ezt egy összegben kiadni, mint havi 8870 Ft-ot, hanem hogy ahelyett, hogy azt a pénzt nem is látnád, egyszerűen egy rubrikában van a fizetési papírodon, hogy mennyivel kevesebbet kapsz egy másik rubrikához (ún. bruttó) képest, ehelyett ott van a kezedben, igazi pénz, igazából befizeted. (Igazából nem én fizettem be, de ez mellékes.) Szóval ez adta az ötletet az Én Reformjavaslatomhoz, ami egyszerre javítja az adómorált és az állam átláthatóságát, sőt, egyéb kívánatos hatásai is vannak.

 

A befejezetlenség mítosza

Van valami nagyon izgató a befejezetlen művekben, valami misztikus; mítoszuk ráadásul pont fordítva működik, mint ahogy az az irodalmi szövegek körül történni szokott. A befejezett nagy műveket ugyanis az életrajz mitizálása által szokás magyarázni (hogy aztán az irodalom-, filozófia- és egyéb történészek élvezettel demitizálhassanak), míg a befejezetlen nagy műveknél azt látjuk, hogy még abban az esetben is, mikor a hétköznapi józan ész számára úgy tűnik, hogy a szerzőt az akadályozta meg a mű befejezésében, hogy elhalálozott, tulajdonképpen a befejezetlenségnek akkor is "belső" okai vannak: maga a mű, nem nagysága ellenére, hanem éppen abból következően befejezhetetlen.

 

Saját képemre és hasonlatosságomra

Alkatomnál, neveltetésemnél és sok egyéb körülménynél fogva (talán a hormonháztartásnak is köze van ehhez?) világéletemben úgy fogyasztottam a filozófiai szövegeket, hogy a klasszikus "mit mond, hogy érvel mellette, miből mi következik, miből hiszi, hogy következik belőle mi, pedig nem is" satöbbi módszerrel igyekeztem őket olvasni (vagyis nem csak utólag, például vizsgára készülésnél így megemészteni).
Eközben rémülettel vegyes irigykedéssel tekintettem azokra (barátaimra és szövegekre egyaránt), akik a részletekkel, apró összefüggésekkel mit sem törődve nekimennek annak, amit a könyv (számukra) mond, a lényegének vagy annak, amiről "valójában" szól, ami történik benne.

 

Írt egy könyvet. Kutyákról.

Bächer Ivánnak megjelent egy könyve. Hatlábú. Ez a címe.
Sajnos a legtöbb mondatát feldarabolja. Több darabra. Így.
Ráadásul nagyon sokat még külön bekezdésbe is szed.
Sajnos ez engem idegesít.
Nagyon.

 

Absztrakt panda

Kaptam egy levelet a WWF Magyarország igazgatójától, aszongya, "Tisztelt Hölgyem/Uram! El tud képzelni egy világot a fenséges tigris vagy az elbűvölő panda nélkül? A hiúz elegáns fürgesége, a madarak hihetetlen változatossága vagy a bálnák gyönyörű hangja nélkül?" Hát jelentem, el tudok képzelni, mi több: az én világom pont ilyen, abban szerencsére nincs fenséges tigris, a bálnák énekét nem hallottam (csak egyszer egy szörnyű giccses, "A bálnák éneke" vagy hasonló című előadásból pár percet), a madarak pedig az én világomban egyáltalán nem hihetetlenül változatosak: van élő galamb, döglött galamb, veréb, néha varjú. Elbűvölő pandát a tévében nézhetnék, ha akarnék (nem akarok), de a tévében akkor is lennének, ha a valóságban már rég kihaltak volna.

 

Magas kultúrát a (buta) népnek!

Itt a Budapesti Őszi Fesztivál, aminek a kommunikációja, számomra legalábbis úgy tűnik, a következő szép gondolatra épül: no, ez magas kultúra, de hogy te is értsd, bulváron nevelkedett kis hülye, leereszkedünk hozzád, és a te színvonaladon gügyögve lenyomjuk a torkodon.
Szereted a képregényeket? Akkor teszünk a műsorfüzetbe ilyen képeket, motor meg szexi nő, igaz, semmi közük sincs semmihez, ami történik majd. De színesek, és te azért bolondulsz, ugye! És hát a szövegek! Ó, azok nagyon szépek. Először nézzük a kihajtogatható szórólap intróját:

 

Az iPod és a kőbalta

Azt írja egy bizonyos Csordás Attila nevű szerző a Magyar Narancsban az iPodról szóló tényfeltárásában, hogy "Markus Giesler, a torontói York Egyetem marketingprofesszora megalkotta az ún. technotranszcendencia fogalmát. Fanatikus podszterek sokszor a testük kiterjesztéseként érzékelik Podjukat, nem egyszerű mp3 lejátszónak." Minden tiszteletem a professzoré, de nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy ha az emberré váláskor hős eleink gondoskodtak volna arról, hogy minden törzsben legyen egy filozófus, akkor azok hasonló elméletet alakítottak volna ki a kőbaltával kapcsolatban.
 
XML csatorna