Az iPod és a kőbalta

Azt írja egy bizonyos Csordás Attila nevű szerző a Magyar Narancsban az iPodról szóló tényfeltárásában, hogy "Markus Giesler, a torontói York Egyetem marketingprofesszora megalkotta az ún. technotranszcendencia fogalmát. Fanatikus podszterek sokszor a testük kiterjesztéseként érzékelik Podjukat, nem egyszerű mp3 lejátszónak." Minden tiszteletem a professzoré, de nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy ha az emberré váláskor hős eleink gondoskodtak volna arról, hogy minden törzsben legyen egy filozófus, akkor azok hasonló elméletet alakítottak volna ki a kőbaltával kapcsolatban. No persze a kőbaltára nem igaz, hogy "kiterjesztett memóriaként szolgál, legfontosabb fájljaikat, leveleiket tartalmazza, naptárt, ismerőseik adatait, rögzített hanganyagaikat" - de ilyesmire képes az írás is, mi több, a beszélt nyelv is, mihelyt okos mérnökök és dizájnerek kitalálják a megjegyzett és továbbadott történeteket (márpedig, ha egy zárójel erejéig egy kis spekulációba bocsátkozhatok, ez nagyjából az emberi nyelv megszületésével egy időben történhetett; no hiszen, ha akkor lett volna Trösztellenes Bizottság, fellépett volna gyorsan a monopólium-gyanús termékkapcsolás [operációs rendszer=nyelv és böngésző=mítosz egy csomagban!] ellen). Bár való igaz, a mítoszokat aligha hordja az ember pofás kis tokokban, és a nevét sem gravíroztathatja beléjük lézerrel. Sajnos, de persze inkább szerencsére a kőkorszakban jobb dolguk is volt eleinknek, mint hogy kidolgozzák a technotranszcendencia fogalmát. Aztán amikor mégiscsak megjelentek az első filozófusok, egy végzetes félreértésnek köszönhetően nem foglalkoztak ilyesmivel; talán mert az akkoriban legújabb kütyünek számító írás (lásd a magyarul régebben Nyíri Kristóf által propagált Szókratész-értelmezést) nem volt olyan jól dizájnolva és marketingolva (-elve?), mint az iPod. De a "nyelvünk, történelmünk és mitoszaink mint énünk része" gondolat minden bizonnyal a romantika egyik vezérlő csillaga volt. A test-lélek dichotómia terén való néhány évezredes tévelygés miatt az eszközök "testünk kiterjesztéseként" való értelmezése még egy kicsit váratott magára. Husserl értői bizonnyal ki tudják mutatni, hogy a Mester már beszélt ilyesmiről (más értők meg azt, hogy nem), de a huszadik század közepén Maurice Merleau-Ponty már egészen bizonyosan megállapította azt, hogy bizonyos eszközök az ún. saját test (corps propre, németül Leib) részeivé válnak, még ha az ún. fizikai testnek persze nem alkatrészei. Gyakori példa akkoriban a vakok botja, ami egy (azt használni tudó, mert kényszerülő) ember számára érzékszerv: azt érzékeli, amit a bot vége tapint, és nem azt, hogy ő a kezével (ami persze a "valódi" érzékszerv, a "valódi" test vége) fogja a botot, és annak viselkedéséből a világ bizonyosfajta berendezkedésére "következtet": szó sincs itt következtetésről. De gondolhatunk bátran az autóvezetésre, vagy arra az eszközre, amit a Nyájas Olvasók többsége bizonyára éppen jobb kezében fog: az egérre. Nem "mozgatom az egeret, hogy bizonyos nagyon bonyolult és általam legfeljebb nagyon kis részben értett folyamatok által a számítógépem memóriájában bizonyos változásokat idézzek elő, amelyeket a képernyőn látható változások jelképeznek számomra", hanem "kijelölöm ezt itt és áthúzom oda". Bár az egy fogós (noha kissé érdektelen) kérdés, hogy akkor az egér-e a testünk része, a nyíl a képernyőn, esetleg mindkettő. Egyébként szerintem az iPod-mítosz egyik legmélyebb kommentárját a mindig zseniális Wulffmorgenthaler szolgáltatta (vigyázat, offenzív fekete humor), az iGunról szóló karikatúrán (link csak a képre).